Kazettateszt (lásd sztárfotónkon) |
Igencsak esedékes volt már ez a méréssorozat, hiszen csaknem két
év óta ígérgetjük. Sajnos, minden összeesküdött ellenünk, munkánkat
földrengés, árvíz, a laboratórium tatarozása és egyéb természeti
katasztrófák akadályozták. A kazetták is roppant nehezen gyűltek
egybe, sokat kellett szaladgálni utánuk, de végülis csaknem ötvenfélét
sikerült összetoboroznunk.
Karriertörténet
Előrebocsátjuk, szó sem lehetett arról, hogy valamiféle
"teljességre" törekedjünk. Hogyan is gondolhattunk volna erre, amikor
ezernyi típus és milliárdnyi magnókazetta van forgalomban! A Philips
cég tervezőmérnökei és gazdasági szakértői, amikor huszonegy évvel
ezelőtt, 1963-ban a nagyközönség elé léptek a Compact Cassette-tel,
talán maguk sem hitték, hogy az új műsorhordozó ekkora karriert fog
befutni. Az eredmény valószínűleg meghaladta a legvérmesebb reményeket
is. Hogy csak egyetlen számadatot mondjunk, Európában tavaly
körülbelül 300 millió darab kazettát adtak el - és a forgalom
változatlanul csak emelkedik.
A kazetta előnyeit nem lehet elvitatni. Kisméretű, rendkívül
egyszerűen kezelhető, viszonylag olcsó. Persze, megvannak a hátrányai
is, de ezek egyre kevésbé zavaróak. Két évtized alatt hihetetlenül
sokat fejlődtek a kazetták is, a kazettás magnók is. Ez jórészt annak
köszönhető, hogy már a kezdet kezdetén szabványosították minden
lényeges műszaki jellemzőjüket, s ezáltal pontosan megszabták a
fejlesztés irányát. Kisebb vargabetűk azért így is tarkítják a Compact
Cassette diadalútját. Némely cégek megpróbálkoztak a szabványos
4,76cm/s-nál kisebb (2,4) és nagyobb (9,5) szalagsebességgel is. Nem
arattak nagy sikert. Mások eltérő kialakítású kazettákkal szerették
volna megtörni a Philips egyeduralmát. A Grundig és a Telefunken 6,3mm
szalagszélességű, 9,5cm/s szalagsebességű kazettája azonban éppúgy nem
teremtett konkurrenciát a Kompakt Kazettának, mint jóval később a Sony
Elcasetje sem - holott az utóbbi valóban műszakilag kiforrott,
sokatígérő rendszer volt. Mindez ékesen bizonyítja, hogy a Philips
"beletrafált" a céltábla közepébe: olyan műsorhordozót alkotott,
amelyet az emberek többsége, kritikátlanul, vagy kritikával ugyan, de
el tudott fogadni.
Pedig annakidején, a hőskorban nagyon meg kellett alkudnia, aki az
orsó helyett a kazettát választotta. A hagyományos, "vasoxid" szalagot
kapta így is, csak a szalag most lassabban futott, keskenyebb lett,
meg még vékonyabb is. A kazettás magnócskák pedig főleg hordozható,
egyszerű masinák voltak, gyatra frekvenciaátvitellel, magas zajjal,
jól hallható nyávogással. És mégis: amint feljött a Kompakt Kazetta
napja, tüstént bealkonyult mindennemű hordozható lemezjátszónak és
orsós magnónak. Az autókban pedig egyáltalán nincs versenytársuk a
kazettás gépeknek. Aztán persze megjelentek az "asztali" kivitelű
gépek is, szerény specifikációval és nem is túl olcsón - de ezek is
vevőre találtak.
Azóta sokat javult a szalagok minősége (krómdioxid, vaskróm,
metál), a magnógyárak pedig zajcsökkentő elektronikákkal és szellemes
mechanikai megoldásokkal kiirtották a zaj, illetve a nyávogás egy
részét. Ez egyébként nem ment egyik napról a másikra. Sőt, fölöttébb
furcsa dolgok is történtek közben. Például a nemzetközi tekintélynek
örvendő DIN 45500 szabvány (a "hifi norma") a kazettás magnók
előretörésekor óvatosan lejjebb szállította a mércét. Az eredetileg
±0,15%-ban maximált nyávogás helyett most már ±0,2%-ot is elfogadott,
és a frekvenciagörbe tűrésmezején is lazított valamelyest, hogy a
kazettás magnók is "beleférjenek a hifibe". Íme, a minőség javításának
legegyszerűbb módja... Nos, a kazettás gépek derékhada ma már nem
szorul rá erre a mankóra, hiszen a legolcsóbb sztereó gépek sem igen
nyávognak többet a régi, szigorúbb szabvány szerinti ±0,15
százaléknál.
Szóval, a kazettás magnó ma már kétségtelenül "hifi-médium". Az
orsós gépek egyre inkább háttérbe szorulnak. Száz- és százezrek
kazettán gyűjtik a zenét, véresen-komolyan, ahogy illik, hatalmas
pénzeket és temérdek időt áldozva hobbijukra. A pénz és idő eredménye:
a műsor a kazettán. Tehát nemcsak a magnótól, hanem a kazettától is
joggal várják, hogy jó minőségű legyen, tartós és megbízható. Az
utóbbi tulajdonságon azt értjük, hogy a vadonatúj, éppen kicsomagolt
kazettának igen nagy valószínűséggel jól kell funkcionálnia, különben
meghiúsíthatja valamely - esetleg megismételhetetlen - zenei műsor
felvételét. Ami a minőséget illeti, a leggonoszabb ellenség
változatlanul a zaj. Gyakran még a nívós szalagok is bántóan zajosnak
bizonyulnak, holott a kazettás magnók tulajdonosai többnyire már eleve
rákényszerülnek valamiféle zajcsökkentő elektronika használatára.
Rátérve mármost a Hifi Magazin kazettatesztjére: igyekeztünk úgy
összeállítani a tesztmezőnyt, hogy kielégíthessük az igényesebb
magnótulajdonosok érdeklődését is - dehát nem csak rajtunk múlt a
dolog. Amikor mintapéldányokért folyamodtunk az ismert kazettagyártó
cégekhez (mert hiszen így szabályszerű), többen válaszra sem
méltattak. Mások viszont előzékenyek voltak, s elküldték akár a teljes
repertoárjukat, a legolcsóbb típustól a legdrágábbig. Szereztünk aztán
kazettát más módon is: ha lehetett, kunyeráltunk, ha nem lehetett,
vásároltunk. (Hál'istennek, ma már egyre vigasztalóbb a bolti
kínálat.) Köszönettel tartozunk az Agfa, az Ampex, a BASF cégeknek
küldeményükért, a Skála Áruháznak egy egész sereg külföldi és hazai
kazettáért, a Nissho-Iwai cég budapesti képviseletének pedig nemcsak a
Pioneer kazettákért, hanem azért is, hogy rendelkezésünkre bocsátotta
a Pioneer CT-F1250 típusú magnót (tesztjét lásd HFM 4.), kockáztatva,
hogy esetleg tönkretesszük a készüléket a tesztprocedúra során
elkerülhetetlen, mérhetetlenül sok kapcsolgatással.
Kazetta mint olyan
Mielőtt a részletekbe mennénk, tegyünk egy kis kitérőt, és menjünk
bele a kazetták részleteibe. Kezdjük a szalaggal.
Kezdetben a kazettákba is csak a hagyományos, "vasoxid" szalagot
tették, ugyanazt, amit az orsókra is tekercseltek. E hagyományos
szalagtípus aktívrétege gamma vasoxid (γ -Fe2O3).
A hetvenes évek elején megjelentek a krómdioxid-aktívrétegű, továbbá
az úgynevezett "chrom substitute" azaz krómhelyettesítő szalagok. Az
utóbbiakban a krómdioxidot hozzá hasonló anyagokkal helyettesítik
("kobalt-dotált" szalagok, Beridox, Super-Avilyn stb.), de az
egyszerűség kedvéért mi ezeket a típusokat is a krómcsoportba
soroljuk. Később a gyárak megpróbálták házasítani a vasoxidot a
krómdioxiddal, hogy ezáltal összeötvözhessék a két típus kedvező
tulajdonságait. Ennek a manipulációnak az eredménye a vaskróm szalag.
És végül a jelenkor sztárja a metál szalag, amelynek aktívrétege
"tiszta", azaz oxidmentes vasanyag. Amikor ez a negyedik szalagtípus
megszületett, a szakemberek azt jósolták, hogy a vaskróm szalag
elveszti létjogosultságát. Úgy látszik, igazuk lehetett, mert a
legtöbb korszerű magnó szalagválasztó-kapcsolója már csak háromállású:
nincs tekintettel a vaskróm-típusokra.
A cél az volt, hogy minél finomabb részecskéket minél
egyenletesebben vigyenek fel a hordozórétegre. Az aktívrétegnek így
növekszik a koercitív ("mágnesség-megtartó") ereje, miáltal jobban ki
lehet vezérelni a szalagot, csökken a zaj, javul a magashang-átvitel.
Az aktívréteget egy vékony poliészter-fólia hordozza, s jórészt ennek
mechanikai tulajdonságaitól függ a kazetta élettartama. A C-60, tehát
2x30 perces játékidejű kazetták szalagja 18µm vastag. A kazettás
műfajban ez a legvastagabb szalag - holott az orsós szalagok közül
csak a legvékonyabb, tehát háromszoros játékidejű szalagok a 18
mikronosak. Alább egy kis táblázatban összefoglaljuk a különböző
játékidejű kazetták szalagjainak főbb adatait:
-------------------------------------
C-60 C-90 C-120
-------------------------------------
Szalaghosszúság(m) 90 135 180
Teljes vastagság(µm) 18 12 9
Rétegvastagság(µm) 5-6 4 3-4
Hordozó (µm) 12 8 4,5-6
-------------------------------------
Némely gyártmány paraméterei ettől kismértékben eltérhetnek ugyan,
adataink mindenesetre irányadóak. Mint látjuk, a szalagvastagság
csökkenésével az aktívréteg vastagsága is csökken (bizonyos 120 perces
típusokon már csak leheletvékony az emulzió), és így egyre nehezebb
fenntartani az elektroakusztikai paraméterek színvonalát. Az pedig
magától értetődik, hogy minél vékonyabb a fólia, annál könnyebben
nyúlik, fodrozódik, tépődik a szalag.
Látszólag nem befolyásolja közvetlenül a hangminőséget, mégis igen
sok függ a kazettatesttől, nemkülönben attól a néhány parányi
alkatrésztől, amely a szalag futását irányítja. A két félrészből
összeállított kazettatest alaktartó műanyagból készült, hő hatására
sem szabad vetemednie. Ezt a képességét alaposan próbára teszik a
magnók, ugyanis számos készülék üzem közben jócskán felmelegszik. A
kazettatest belsejében két piciny terelőgörgőnek van igen fontos
funkciója: ezek a szalagot irányító közlekedési rendőrök. A szalagnak
mindig úgy kell mozognia, hogy haladásának iránya merőleges legyen a
fejréssel. Ha nem így mozog, akkor a hibával arányosan romlani fog a
magasátvitel. Az is kiderült, hogy ha a szalagvezetés pontatlan, akkor
megnövekedhet a felcsévélődő szalag súrlódása, olyannyira, hogy a
magnó már nem képes forgatni az "orsót". Ilyenkor aztán saláta lesz a
szalagból.
A felcsévélt szalag két vékony műanyaglap között forog, ezek
kopásálló, alacsony súrlódási tényezőjű anyagból készülnek. A szalagot
egy filclapocskával simítja a fejre egy rugózó lapocska. Ha a
szorítóerő nem elegendő, szintingadozás, "lebegés" lép fel, főleg a
magastartományban. Ha viszont túl erős a szorítás, gyorsabban elkopik
a fej. Némely gyárak rugó és filc helyett egyetlen műanyag lapocskát
alkalmaznak; ilyenkor előfordulhat, hogy játék közben furcsa, nyikorgó
hangot ad a műanyagon továbbcsúszó szalag. Találunk még a kazettában
egy fémlemezt is, arrafelé, ahol majd a magnófej hajlik be a
szalaghoz. Ez a lemez "leárnyékolja" a fejet, csökkenti a külső
mágneses terek zavaró hatását. És végül ne feledkezzünk meg a
kazettatokról sem, amely a portól, szennyeződéstől, sérüléstől védi az
éppen nem használt kazettát.
Mint látjuk, a kazetta, ez az egyszerű kis szerkezet - nem is
olyan egyszerű szerkezet. Miként a szalag, a mechanika is sokat
fejlődött az idők folyamán. Különféle, nem ritkán szabadalmaztatott
konstrukciók próbálják mind egyenletesebben és mind csekélyebb
súrlódással vezetni a szalagot a szalagpályán.
A szabványosításról
Említettük, hogy a Compact Cassette sorsa kezdettől fogva
összefonódott a szabványosítással. Ha nem így történik, még nagyobb
bajban volnánk, mint amilyenben vagyunk. A kazetták ugyanis igen
alacsony színvonalról "startoltak", ennélfogva sokat és sokféleképpen
fejlődtek, s eközben annyira "elburjánzottak", hogy még a szabvány
segítségével is alig lehet közös nevezőre hozni őket.
A szalagok két legfontosabb jellemzőjét, a felvételi korrekció és
az előmágnesezési áram értékét mindenképpen kodifikálni kellett.
(Ismeretes, hogy a négy fő szalagfajtának jelentősen eltér az
előmágnesezési áramszükséglete: a legkisebb a vasoxidé, nagyobb a
vaskrómé, még nagyobb a krómdioxidé, legnagyobb a metálé.) A korai
szabványosítás eredménye, hogy a vasoxid szalagok felvételi
korrekciója egységesen 3180+120µs, a többi szalagfajtáé pedig
3180+70µs - az eltérés annak tudható be, hogy a korszerűbb szalagoknak
jobb a magasátvitelük, kevésbé kell "besegíteni" nekik a magnón. A
kazettás magnókon tehát mindent el lehet intézni egy vagy két
választókapcsolóval - habár a gyakorlatban ez így sem megy egészen
simán, különösen azért nem, mert a kazettákon és a készülékeken
általában nem ugyanazokat a feliratokat találja a jámbor magnós. A
régebbi magnókon külön kapcsoló szolgált a korrekció ("EQ") és egy
másik az előmágnesezési áram ("BIAS") beállítására.
Az IEC, azaz International Electrotechnical Comittee (Nemzetközi
Elektrotechnikai Szabványbizottság) ma már egységesen jelöli a négy
szalagfajtát, a következőképpen:
- normál (vasoxid)=IEC I
- krómdioxid (és hasonló)=IEC II
- vaskróm=IEC III
- metál=IEC IV
A felhasználóknak tehát egyszerűsödött (volna) a dolguk, ha a
magnókon is ugyanezeket a feliratokat találta (volna). Mindazonáltal a
kazettagyártók továbbra is szabadon választották meg (az adott
szalagfajtán belül) az előmágnesezés értékét. Nem kell bizonygatnunk,
hogy ez mennyi kellemetlenséget okoz.
A legújabb fejlemény: az IEC egyik szabványajánlása végre pontosan
megfogalmazza a követelményeket, ugyanis mind a négy csoportban
megnevez egy-egy referenciaszalagot,
- az IEC I-ben a BASF,
- az IEC II-ben a BASF,
- az IEC III-ban a Sony,
- az IEC IV-ben a TDK
egy bizonyos szalagtípusát, és ezek előmágnesezési
áramszükségletét tekinti mérvadónak. Ha ez az ajánlás elnyeri végleges
formáját, csak azok a kazetták tekinthetők szabványosnak, amelyek a
referenciaszalag megkívánta előmágnesezéssel adják a legjobb
eredményt. És ha mind a kazetta-, mind pedig a készülékgyártók ehhez
tartják magukat, akkor a jövőben mindig biztosra vehetjük, hogy a
kazettánk azt produkálja, amire képes. Bizonyára sok Olvasónknak
került már a kezébe olyan kazetta, amelyen - például - az "IEC II"
felirat látható. Hát az ilyen kazettát már a fent elmondottak
szellemében készítették. Nem vagyunk jósok, de bízunk a józan ész
erejében, ennél fogva a szabványosítás sikerében is. Mellesleg, az IEC
az orsós szalagok kategóriájában is megnevezte a referenciatípust,
történetesen a BASF és a 3M egy-egy gyártmányát.
Mérőkazetták
A tesztünkben szereplő szalagtípusoknak most csak az elektromos
jellemzőit mérjük, mechanikai tulajdonságaik vizsgálatától
eltekintettünk. Természetesen megmérhettük volna a szalagok nyúlását,
szakítóerejét (mint ezt annakidején az orsós szalagokkal meg is
tettük), de véleményünk szerint ezzel most félrevezetnénk az Olvasót.
A kazettamechanika minőségi jellemzői is számítanak: azt kéne
megjósolnunk, hogy a használat során vajon nem súrlódik-e túlságosan a
szalag, nem hajlamos-e a megszorulásra. Sajnos, ezt csak nagy
darabszámon elvégzett, hosszadalmas vizsgálatok árán deríthetnénk fel,
s őszintén szólva, maguk a vizsgálati módszerek sincsenek éppenséggel
kiforrva.
Az elektroakusztikai jellemzőket hasonlóképpen határoztuk meg,
mint a Magnószalagteszt alkalmával (HFM 7.). Ezúttal is szükségünk
volt "Bezugsband"-ra, azaz vonatkoztatási szalagra, pontosabban
vonatkoztatási kazettára, mérőkazettára. Mégpedig négyfélére. A
vasoxid és a krómdioxid szalagok vizsgálatához BASF-mérőkazettákat
használtunk, széles körben elterjedt, a nemzetközi
szabványajánlásoknak megfelelő típusokat. Sajnos, a másik két
kategóriában nem rendelkezünk gyárilag hitelesített, "halálpontos"
referenciával. Jobb híján a Sony FeCr (vaskróm) és a TDK MA-RC60
(metál) kazettáját tekintettük referenciának. Nem tudjuk ugyan, hogy
azonosak-e az IEC-ajánlásban rögzített típusokkal, de ha már ebben a
két kategóriában a Sony, illetve a TDK "diktálja a feltételeket",
akkor aligha eshet nehezükre, hogy maguk is alkalmazkodjanak az
előírásokhoz. Fölöttébb valószínű, hogy a miáltalunk használt két
szalag előmágnesezési áramszükséglete azonos a mérőkazettákéval.
Elébevágva Olvasóink szokásos kérdéseinek: a mérőkazetták
körülbelül hússzorannyiba kerülnek, mint a bolti példányok, és idehaza
nem is kaphatók. A mérőkazettákon található program egyébként a
következő:
1. Vonatkoztatási szintig kivezérelt szakasz. A vonatkoztatási
frekvencia 315Hz, a kivezérlés mértéke 250nWb/m (nanoWeber/méter),
másképpen kifejezve 250pWb/mm (pikoWeber/milliméter). Ezt az értéket
néhány évvel ezelőtt fogadták el, azelőtt alacsonyabb volt a
vonatkoztatási szint. A magnók kivezérlésjelzőjét úgy kell beállítani,
hogy 0 decibel kivezérlésű felvétellel éppen a vonatkoztatási szintig
mágnesezhessük fel a szalagot.
2. Résbeállító szakasz. Ismét egy 315Hz-es jel, de 10 decibellel a
vonatkoztatási szint alatt. Utána egy ugyanilyen kivezérlésű, 10kHz-es
jel.
3. A lejátszási frekvencia-jelleggörbe ellenőrzése. A viszonyítási
frekvencia megintcsak 315Hz. A felvétel diszkrét frekvenciákat rögzít,
a következő sorrendben:
31,5-40-63-125-250-500Hz-1-2-4-6,3-8-10-12,5-14-16-18kHz.
A kivezérlés mértékét olymódon változtatják, hogy a diszkrét
frekvenciákból "kirajzolódjék" az előírt lejátszási korrekció. (Amely,
mint tudjuk, vasoxid szalaghoz 3180+120µs, a többi szalagtípushoz
3180+70µs.)
4. Üres rész. Ide szabadon készíthetünk felvételeket, akár
valamely magnó mérése-beállítása céljából, akár azért, hogy a
mérőszalagon készített felvételt összehasonlíthassuk a többi szalagon
rögzített jelekkel. (Az üres rész, a "viszonyítási szalag" általában
külön is beszerezhető, a gyári beállító- és mérőjeleket tartalmazó
rész nélkül is.)
A teszt során a DIN 45512. számú szabványhoz, valamint az IEC 60A
(Sec)85 jelzésű ajánlásához tartottuk magunkat. Igyekeztünk külföldi
szaklapokban is utánanézni, hogyan dolgoznak az ismert szakírók -
dehát azt tapasztaltuk, hogy nagyjából ők is ugyanígy dolgoznak. Mint
már szó volt róla, egy Pioneer CT-F1250-es magnót használtunk, ez egy
igen jól használható, precíz szalagvezetésű készülék, és mind a négy
szalagtípus fogadására alkalmas. Minden mérésünket negyedcsíkon, a
jobb csatornán végeztük, tehát a szalag közepe felé eső sávban, amely
kevésbé nyúlik, kevésbé fodrozódik. Ami az egyes szalagjellemzőket és
mérésük mikéntjét illeti, hivatkozhatnánk a 7. számunkban foglaltakra,
de talán helyesebb, ha most újra sorravesszük a fontosabb
tudnivalókat.
Kazetta-jellemzők és mérésük módja
1. Előmágnesezési áramszükséglet.
Felvételkor "nagyfrekvenciás", 50-150kHz közötti jelet bocsátanak
a magnófejre, hogy beállítsák a szalag "munkapontját". Ezt hívják
előmágnesezésnek. Rendkívül nagy a jelentősége, mert közvetlenül érint
szinte minden elektroakusztikai jellemzőt: a frekvenciaátvitelt, az
érzékenységet, a kivezérelhetőséget stb. Sajnos, a magnószalag
munkapontjának helye sosem ideális, legfeljebb optimális: az
előmágnesezési áram változtatása egyes paramétereken javít, más
jellemzőkön viszont ront.
Meghatározni, illetve beállítani az előmágnesezést - mindennemű
magnó- és szalagmérésnek ez a leglényegesebb pontja. A kettő között
csak annyi a különbség, hogy míg a magnóméréshez rendelkezésünkre áll
a mérőszalag, a szalagméréshez nincs hitelesített "mérőmagnónk". Mi
most Pioneerral, de legközelebb talán Sonyval mérünk, mások pedig
JVC-vel vagy Nakamichivel dolgoznak. Hogyan hozzuk akkor közös
nevezőre a különféle szalagtípusok meglehetősen eltérő előmágnesezési
áramszükségletét? Támpontunk most is csak a mérőszalag lehet. Nevezzük
referenciaszintnek, azaz 0 decibelnek azt az előmágnesezési értéket,
amelyet a mérőszalag megkíván, és adjuk meg ehhez képest, decibelben,
hogy mennyire van szüksége a többi szalagtípusnak. Ha kevesebbre van
szüksége, "-", ha többre, akkor "+" fog állni a decibel-érték előtt.
Az előmágnesezési áramszükségletet a következőképpen határozzuk
meg. Viszonylag csekély kivezérlést eredményező, 6,3kHz-es jelet
bocsátunk a felvevőfejre. Az előmágnesezést lassan növelni kezdjük, és
közben folyamatosan regisztráljuk a szalagról visszakapott 6,3kHz-es
jel nagyságát. A jel szép lassan növekszik, elér egy maximumot, s
aztán csökkenni kezd. Az előmágnesezést úgy kell beállítani, hogy a
6,3kHz-es jel 3,5 decibellel maradjon a maximum alatt. (Vannak más
módszerek is, de mi ezt véltük a legcélszerűbbnek).
Az ember annak örülne a legjobban, ha mindegyik szalagtípusnak
pontosan akkora előmágnesezésre volna szüksége, mint a referencia
szalagnak, hiszen így könnyebb volna kézbentartani és összehasonlítani
az egyes paramétereket. Többnyire valóban eléggé csekély az eltérés: a
táblázatban ilyenkor 0 decibel körüli érték szerepel. A szóbanforgó
szalagot ez esetben a referenciaszintnek megfelelő előmágnesezéssel
mérjük tovább. Ha viszont valamely szalag legalább 1 decibellel
nagyobb vagy kisebb előmágnesezést igényel, akkor nincs kibúvó, a rend
kedvéért kétszer kell végigmérnünk a szalagot: egyszer a
referenciaszintű, egyszer pedig az általa megkívánt előmágnesezéssel.
Az utóbbi méréssorozat adatai mindig zárójelben szerepelnek.
Ne feledjük azonban, hogy a magnók előmágnesezését mindig
egyetlen, a gyártó által megválasztott kazettatípushoz állítják be és
erre adják meg a magnó specifikációját.
A krómdioxid kazettacsoport, pontosabban a BASF cég igen kínos
helyzetbe hozott bennünket. A BASF S 4592A típusú referenciaszalag
előmágnesezési áramszükséglete gyanútkeltően alacsony volt! A kommersz
BASF-ek, nemkülönben a TDK, az Ampex, az Agfa gyártmányai egytől-egyig
magasabb előmágnesezési áramot igényeltek! (Vagyis mindenképpen
kétszer kellett végigmérnünk őket.) Mi több: a BASF és az Agfa
kazetták már az "IEC II" jelzést hordozzák, tehát a józan ész azt
diktálja, hogy igenis ezek a mérvadóak, nem a referenciaszalag. Ebben
a rubrikában tehát a zárójelbe tett adatok a realisztikusak!
2. Vonatkoztatási szinten mért harmadik harmonikus torzítás.
Készítünk egy 315Hz-es felvételt, 0dB kivezérléssel, amely -
definíció szerint - 250nWb/m mágnesezettséget hoz létre a szalagon, és
megmérjük a 3. harmonikus torzítást.
Minél jobb a szalag, nyilván annál alacsonyabb a torzítás.
3. Maximális kivezérelhetőség.
A magnók frekvenciaátvitelét -20dB felvételi szinten mérik - ott
többé-kevésbé lineárisnak bizonyul. Ha viszont növeljük a kivezérlést,
a szalag telítődik (szaturáció), nem tud eléggé felmágneseződni, nem
vesz fel elég magashangot.
A kazetták maximális kivezérelhetőségét más módszerrel határoztuk
meg, mint az orsós szalagokét. Hét diszkrét frekvencián mértük a
kivezérlés mértékét, mindvégig a torzítás függvényében - habár nem
teljesen következetesen (hogy miért nem, mindjárt kiderül). A
hangfrekvenciás sáv alsó felében, 100, 315, 1000 és 2000Hz-en 3%
harmadik harmonikus torzításig vezéreltük ki a szalagokat. (A 315Hz-en
mért érték valójában azonos azzal a bizonyos csúcsszintű
kivezérléssel, amelyet a magnóméréssel kapcsolatban szoktunk
emlegetni.) A felső regiszterekben ez a módszer csődöt mond, minthogy
a harmadik harmonikus komponens annyira magas frekvenciára esik, hogy
azt a magnó már eleve nem viszi át. (Például a 7kHz-es mérőjel 3.
harmonikusa 21kHz.) A harmonikus torzításról tehát itt át kell
nyergelnünk a különbségi torzításra. Ismeretes, hogy két, célszerűen
megválasztott mérőjel különbsége torzítás gyanánt jelentkezik a
hallható hangok tartományában (még akkor is, ha maguk a mérőjelek nem
hallhatóak). Mi 5+6, 7+8 és 10+11kHz frekvenciájú mérőjeleket
választottunk, vagyis mindhárom esetben 1kHz-en regisztráltuk a
torzítást. A szalagot ezúttal is 3% torzításig vezéreltük ki.
A táblázatunkban megadott számértékek azt mutatják, hogy a
szóbanforgó szalag mekkora kivezérlést visel el egy-egy frekvencián, a
vonatkozási szinthez képest. Minél nagyobb számot kapunk, annál jobb a
szalag.
4. Maximális kivezérelhetőség 10kHz-en, telítésig.
Más módon, de ugyanazt fejezi ki, mint az előző paraméter;
számadata hasonló lesz ahhoz, amit az előző mérés alkalmával kaptunk
(10+11kHz-es mérőjelek kivezérelhetősége 3%
különbségihang-torzításig). Ezúttal azt mértük, hogy mekkora az a
maximális jel, amelyet a szalag 10kHz-en még rögzíteni képes, és ezt a
csúcsszinthez - azaz a közepes hangok maximális kivezérelhetőségéhez
viszonyítottuk. Minél kisebb a számérték, annál "közelebb" esik a
magashang-kivezérelhetőség a csúcsszinthez - annál jobb a szalag.
5. Relatív érzékenység.
Ugyanakkora hangáram hatására az érzékenyebb szalagok jobban
felmágneseződnek, nagyobb kimeneti feszültséget szolgáltatnak, miáltal
a zajuk kevésbé érződik. A relatív érzékenységet öt frekvencián
vizsgáltuk (315Hz-1-6,3-10-12,5kHz), alacsony kivezérléssel, -20
decibellel a referenciaszint alatt. Ez a mérés értelemszerűen a
frekvenciaátvitelről is tájékoztat. Az eredmény erősen függ az
előmágnesezéstől.
6. Vonatkoztatási szinthez viszonyított előmágnesezési zaj-arány.
Ez tulajdonképpen a műsorral bejátszott szalag sajátzaja. A
felvevőfejre nem kapcsoltunk más jelet, csak az előmágnesezési áramot
- és így viszonyítottuk a szalag zaját a vonatkoztatási szinten kapott
kimeneti feszültséghez. A zajt IEC "A" szűrővel súlyoztuk.
Minél nagyobb a dB-érték, annál messzebb van a zaj a hasznos
jeltől - annál jobb a szalag.
7. Maximális kivezérléshez viszonyított előmágnesezési zajarány.
Ez a paraméter nem egy újabb mérés, hanem egyszerű összeadás
eredménye (a 3. és az 6. paramétert összegzi), és azt fejezi ki, hogy
a jobban kivezérelhető szalagok csöndesebbek. A zajt most nem a
vonatkoztatási szinthez, hanem a 315Hz-en mérhető, csúcsszintű
kivezérléshez viszonyítjuk.
8. Vonatkoztatási szinthez viszonyított egyentéri-zaj-arány.
Magnózás közben a fej maga is felmágneseződhet, ezenkívül a külső,
állandó mágneses terek is hatással lehetnek a szalagra. Ezt
szimuláljuk most, amikor is az előmágnesezési áramon kívül még
egyenfeszültséget is bocsátunk a felvevő fejre (akkorát, mint a
315Hz-es hangáram effektív értéke, amely a vonatkoztatási szintig
vezérli ki a szalagot). A zajt egy speciális szűrővel súlyozzuk, ez
8-10 decibellel csillapítja az 500Hz alatti zaj-komponenseket.
Az ilymódon mért zaj szoros rokonságot mutat az ún. modulációs
zajjal, amely a hasznos jelek által keltett, nemkívánatos
"oldalsávokból" adódik.
9. Vonatkoztatási szinthez viszonyított átmásolási jel-arány.
A magnószalag mindig felcsévélt állapotban helyezkedik el a
kazettában, és az egymással érintkező részek műsora "átkopírozódik".
Ezt az effektust úgy modellezzük, hogy 500Hz-es felvételt készítünk a
szalagnak egy akkora szakaszára, amely a felcsévélő orsón majd
egyetlen fordulatot tesz ki. (Kivezérlés: a vonatkoztatási szintig.)
Ezután 10 jelnélküli fordulatot csévélünk fölé, és 24 órán keresztül
így tároljuk, végül az üres részen mérhető, átkopírozódott jelet
viszonyítjuk a vonatkoztatási szinthez. Értékét decibelben adjuk meg.
Minél nagyobb a számadat, annál csekélyebb az átmásolódás - annál jobb
a szalag.
10. Kiesés (drop-out).
Nem elég, ha jó a szalag: egyenletesen jónak kell lennie.
Egyenetlenségeit többféleképpen is vizsgálják; általában
megkülönböztetik a rövid idejű (40ms - 1s) és a hosszú idejű (>1s)
ingadozást, valamint a kiesési hibát, amelyet egy-egy szalagon 50
alkalommal, 20 másodperces ciklusokban kell meghatározni. Mi olyan
módszert választottunk, amely valamennyi hibatípust nagy biztonsággal
kimutatja, dokumentálja.
A szalag eleje és közepe táján 2 perces felvételt készítettünk
(1kHz és 10kHz, 20 decibellel a vonatkoztatási szint alatt), és ezeket
visszajátszva, diagrampapíron rögzítettük a szintingadozást.
Nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy a befutószalag utáni néhány métert
sosem bántottuk, tehát szándékosan kihagytuk azt a részt, amelyen a
szalag gyártása-kezelése során szükségképpen egyenetlenségek léphetnek
fel.
Ezt a vizsgálati módszert egyébként az IEC a rövid idejű
egyenetlenségek, egy angol szakember, Angus McKenzie pedig a drop-out
mérésére ajánlja - véleményünk szerint mindkét célra megfelel. Minden
kazettáról 1-1 diagramot közlünk, párhuzamosan ábrázolva az 1 és a
10kHz-es szintingadozást. A szintíró írássebessége meglehetősen nagy
volt (500mm/s), a papír viszont igen lassan haladt az írófej alatt
(1mm/s). A teljes diagrampapír 10 decibelt fog át, egy-egy vízszintes
osztás 0,2dB szintváltozásnak felel meg. Az eredményt számszerűen is
megadjuk táblázatunk 10. sorában, mégpedig kétféleképpen is:
a) Átlagoljuk a szintingadozás mértékét, figyelmen kívül hagyva az
1 másodpercnél hosszabb kieséseket, valamint a ritkábban jelentkező,
rövid idejű ingadozásokat. Külön megadjuk a szalag elején és közepén
mért átlagértéket, 1 és 10kHz-en is.
b) Csak az 1 másodpercnél hosszabb és 1 decibelnél nagyobb
szintingadozásokra koncentrálunk. Ezek összidejét arányítjuk a teljes,
2+2 perces, azaz 240 másodperces műsoridőhöz, külön 1kHz-en, külön
10kHz-en.
Felhívjuk Olvasóink figyelmét, hogy míg diagramjaink meglehetősen
előírásosak, a diagramok kiértékelésének ezt a módját nem a
szabványokból vettük, hanem mi magunk találtuk ki. A szabványok
valójában speciális szintingadozás-mérő használatát javasolják (nekünk
sajnos nincs ilyen), és nehézkes-hosszadalmas értékelő-eljárást írnak
elő. Véleményünk szerint az általunk választott, leegyszerűsített
teszt is szemléletesen tárja elénk a különféle szalagok közötti
különbségeket - de persze az eredmény nem vethető egybe azokkal az
adatokkal, amelyeket a szabványajánlásban leírt módszer révén
szerezhettünk volna.
11. Azimut-hiba.
A legtöbben úgy ismerik, mint jellegzetes magnóhibát. Arról van
szó, hogy ha a fejrés nem halálpontosan merőleges a szalagfutás
irányára, magashangveszteség lép fel. De fordítsuk most meg a dolgot:
tegyük fel, hogy a fejrés annyira függőlegesen áll, hogy
függőlegesebben már nem is állhatna, viszont a kazettamechanika hibája
miatt "ferdén" fut előtte a szalag. Az eredmény így is az lesz, hogy
csökken a magashang - holott a magnó kifogástalan.
Az azimut-hibát tulajdonképpen fokban illene megadni, de tudunk
egy szemléletesebb módszert: 10kHz-es felvételt készítünk a szalagra
előbb az egyik, majd a másik irányban, és megvizsgáljuk, van-e
különbség a kettő között. Tekintve, hogy a magnófej pontosan van
beállítva, a két felvételnek tökéletesen azonosnak kell lennie, azaz
pontosan azonos nagyságú feszültséget kell kapnunk mindkét
szalagirányban, minthogy a szalag nem tudja, mikor utazik odafelé, és
mikor retúrban. Ha mégis van különbség (és mint táblázatunkból
kiderül, némelyik kazettatípus igencsak gyatrának bizonyult ezen a
vizsgán!), akkor ebből a kazettatest pontatlanságára, a szalagvezetés
vagy esetleg a szalag hibájára következtethetünk. Az eltérés mértékét
decibelben adjuk meg minél több a decibel, annál gyöngébb a kazetta,
legalábbis ebből a szempontból.
Kazetták és kommentárok
Cikkünk túlságosan hosszúra nyúlt, semhogy prospektusszerűen
ismertethessük a tesztben szereplő kazettatípusokat. Sorbavesszük
őket, csoportonként betűrendbe szedve, de csak a legfontosabb
megjegyzésekre szorítkozunk. A kazettamechanikákról csupán távirati
stílusban szólunk, általában a bekezdések elején: van-e speciális
szerkezeti elem a kazettaházban, műanyaglapok között csévélődik-e a
szalag, van-e valamiféle jellegzetességük ezeknek a műanyaglapkáknak
stb.
A mérési táblázatból is elsősorban nem azt kommentáljuk, ami
átlagos, hanem ami attól eltér. Ismételten felhívjuk Olvasóink
figyelmét: ha valamely szalagtípus előmágnesezési áramszükséglete
legalább 1 decibellel több vagy kevesebb a referenciánál, akkor
ismételten végigmértük, most már nem referenciaszintű, hanem a
sajátmaga által megkívánt előmágnesezéssel. Zárójelben tehát mindig
ezt az eredményt közöljük.
I. VASOXID (IEC I.)
Ez a legnépesebb csoport. Több tagja már az IEC I. jelzést viseli;
feltehetőleg a szabványosítás eredménye, hogy e csoporton belül az
összes típusnak ±1 decibelen belül volt az előmágnesezési
áramszükséglete.
1. Agfa superferro HDX C-60. IEC-I. típus. "High Precision
Mechanism" - semmi terelőelem, de kiemelkedésekkel préselt
műanyaglapocska. Átlagos jellemzők.
2. Agfa ferrocolor HD C-60. A fentebb leírt mechanika. IEC-jelzésű
típus. Átlagos jellemzők, igen jó 10kHz-es kivezérelhetőség. Az
átmásolódás erős.
3. Agfa superferro dynamic I. C-60+6. "Security Mechanism" - két
kis terelőkarocska. Régebbi szalagtípus, de nálunk ragyogóan
helytállt. Relatíve érzékeny, és az egyik legjobban kivezérelhető
szalag az egész csoportban.
4-9. Ampex család: ELN, azaz Extra Low Noise 60 és 90, EDR, azaz
Extended Dynamic Range 60 és 90, valamint GM I.-60 és 90. A "GM"
jelzés feloldása "Grand Master Studio Quality", ami (kazettáról lévén
szó) nagyon rossz szöveg. Amerikai alapanyagból Mexikóban összeszerelt
típusok. Hagyományos mechanika, műanyaggörgők forognak fémtengelyen.
Az ELN-ek és EDR-ek átlagosak, bár egy-egy jellemzőjük jobb vagy
rosszabb az átlagosnál, és vannak súlyos bajaik is, ezekről majd
alább. Kiemelkedő tagja a családnak a GM I-60: jól kivezérelhető, szép
frekvenciaátvitelű szalag. A 90 perces kivitelű egy kicsit elmarad
tőle, bár a 10kHz kivezérelhetőségében megelőzi.
Negatívumok: valamennyi Ampexnek csúnya az egyentér-zaja, nemcsak
magas, hanem erősen ingadozik is, táblázatunkban csak "alsó és felső
értéket" tudtunk definiálni. Erős azimut-hiba. Az ELN-ek és EDR-ek
egyenletességéről semmi jót nem mondhatunk. Az EDR-90 még kiesést is
produkált (5/1. diagram), ráadásul a szalag elején mindkét
frekvencián, a szalag közepén 1kHz-en megváltozik a jelszint.
Tanácstalanok voltunk - ilyesfajta hiba nem volt bekalkulálva a mérési
módszerünkbe. Az ELN-90 (7. diagram) a szalag elején periodikus
változásokat produkált 1kHz-en, továbbá 10kHz-en is, csak ez nem
látszik az erős egyenetlenségek miatt. Csak a GM-széria
egyenletességét lehet elfogadni.
10. Audio Club AC super C-60. Hagyományos kazettatest. Jól
kivezérelhető, átlagos érzékenységű és átvitelű szalag. Egyentér-zaja
erősen ingadozik. Durva azimut-hiba. Egyenetlenségek. Előnye: az ára
(56,50). Valószínűleg szerényebb igényekre, olcsóbb gépekre szánták.
11. BASF ferro super LH I (IEC I.) C-60. A vasoxid-csoport
győztese: szinte minden szempontból veri a mezőnyt. Rendkívül jól
kivezérelhető, nemcsak a közepes, de a magas frekvenciákon is. Csak a
vonatkoztatási szinthez viszonyított zajaránya középszerű, de az erős
kivezérelhetőség miatt így is alacsony a zaja (max. 51,5+5,5=57dB).
"Security Mechanism" - hasonló az Agfáéhoz. Határozottan jobb, mint a
referenciaszalag - vagyis nem a legjobb BASF-et választották
etalonnak.
12. BASF LH super I. C-90. Valamivel gyöngébb az előzőnél, de még
így is az egyik legjobb vasoxid-szalag. Itt is a zaj a leggyengébb
paraméter. Mechanikailag azonos az előzővel.
13-14. Denon DX-1 C-90 és LX C-90. Átlagosak, talán a DX-1 jobb
valamivel. A mechanika a szokásos, a műanyaglapkán domborításokkal. Az
XL befutószalagján tisztítócsíkokat találunk.
15. Philips SQ-C60. (Már megint Studio Quality!) Hagyományos
mechanika, a felcsévélt szalag barázdált műanyagfólia között siklik.
Átlagos minőség, egyenletes jelszint. Ára az Agfákéval azonos - a
műszaki jellemzői viszont gyengébbek, következésképpen ez a kazetta
viszonylag drága.
16. Pioneer N1 C-60. Ebben a kazettában a szalag barázdált
műanyaglapok között forog. Átlagos elektroakusztikai jellemzők,
dicséretes egyenletesség, csekély átmásolódás - és egy kevéske
azimut-hiba. (A mérések befejezése után találkoztunk a boltban az N1a
jelű típussal, de azt utólag már nem tudtuk bevenni a tesztbe.)
17. Polimer LH. (Low Noise High Dynamic.) Hagyományos mechanika,
felhajtott szélű műanyaglapocskákkal. Kivezérelhetősége a közepes
frekvenciákon még elég jó, magasban leromlik, jobban, mint bármelyik
más kazettáé. A vonatkoztatási szinthez viszonyított zaj alacsony, az
egyentér-zaj viszont magas, és erősen ingadozik. (Ebből a szempontból
ez a típus és a Skála-Polimer a leggyengébb a mezőnyben.) Nagymérvű
szintingadozások. Mindent összevéve: a legolcsóbb szalag az összes
közül, de - eltérően a gyártótól - igényes vevőknek nem merjük
ajánlani.
18. Polimer Low noise L-90. Ugyanaz a mechanika. Átlagosan jó
szalag. Zaja alacsony, egyentér-zaja sem veszélyes (bár valamelyest
ingadozik). Az azimut-hiba már számottevő. Mindazonáltal ez a szalag
már jó vételnek látszik, hiszen 90 percet kapunk nem egészen 57
forintért. (Érdekes, pedig a Polimer ezt a típust csak közepesnek
minősíti...)
19. Skála LH super C-60. Polimerszalag, nagyjából a két előző
között helyezkedik el, tehát átlag alatti. Kivezérelhetősége igen jó,
a zaja is csekély, az egyentér-zaja viszont drasztikus. Az
egyenletesség-diagramja igen cifra: a szalag elején az 1kHz-es jel
periodikus tüskéket mutat, majd ezek egy idő után eltűnnek. A 10kHz
erősen ugrándozik, amplitúdója később lecsökken.
20. Schneider ferro low noise C-60. Hagyományos kazetta, átlagos
szalagminőség. Közepes azimut-hiba. Igen enyhe az átmásolódás.
21. Schneider ferro super C-60. Jobb az előzőnél. Egyenletesebb.
Az azimut-hiba is kisebb.
22. Sony CHF C-90. "SP Mechanismus" - valójában teljesen
hagyományos, viszont grafittal bevont, teflon műanyaglapkák. A
kivezérelhetősége átlag alatti, 10kHz-en azonban (!) igen jó.
Meglehetős azimut-hiba. "Megingások" a 10kH-zes egyenletesség-görbén.
Minőségéhez képest túlságosan drága szalag.
23. TDK D C-60. A mechanikában kör alakú domborítások a
műanyagfólián. Átlagos paraméterek, de a kivezérelhetőség nagy, az
egyentér-zaj csekély, a szalag-egyenletesség pedig példás. Jobb vétel,
mint a Sony.
KRÓMCSOPORT (IEC II.)
Mint már említettük, a "rangos" gyártmányok, köztük a BASF-ek is
eltértek a BASF-referenciaszalagtól: valamennyiüknek nagyobb
előmágnesezésre volt szükségük. Az az érzésünk, hiba csúszott a
dologba, és a referenciaszalag inkább a régebbi, "IEC-előtti" szalagok
előmágnesezési áramszükségletét mutatja meg. Ellenőrzésképpen
megmértünk egy másik BASF-mérőszalagot is. Szintén már az új ajánlás
jegyében készült - és mégis a "régi típusú" előmágnesezést szerette.
Szomorúan vettük tudomásul a szabványosításnak ezt a - remélhetőleg
átmeneti - kudarcát. A krómdioxid szalagok táblázatát tehát jócskán
teleírtuk zárójelbe tett adatokkal; azok jelzik a szóbanforgó
szalagtípusra meghatározott előmágnesezéssel mért paramétereket.
24. Agfa CrII-S superchrom HDX C-60. IEC II jelzésű típus.
Mechanikája mint a vasoxid HDX-é. Előmágnesezési áramszükséglete
erősen eltér a referenciától. Gyenge (bár optimális előmágnesezéssel
mérve már elfogadhatóbb) kivezérelhetőség, csekély zaj, egyébként
átlagos paraméterek.
25. Ampex GM II-60 C-60. A "Grand Master" szériából. Mechanikáját
már ismerjük. Átlag alatti kivezérelhetőség, meglehetősen gyatra
frekvenciaátvitel. Számottevő, időben erősen változó azimut-hiba. Ez a
típus is furcsa dolgokat művelt az egyenletesség mérésekor. A szalag
elején periodikus ingadozást észleltünk, de ez a szalag közepén már
eltűnt, így hát a két mérés átlaga elfogadható eredményt adott.
26. Ampex GM II-90 C-90. Magas előmágnesezést igényel (+1,8dB) -
mert különben csak csekély kivezérlést visel el, és az érzékenysége is
romlik. (Egyébként átlagos.) Ezzel szemben 10kHz-en igen jól
kivezérelhető. Az egyentér-zaj elég erős, és ingadozik is.
Azimut-hiba. Az egyenletesség közepes, a 10kHz-es jel szintje
ingadozik.
27. Audio Magnetics XHE C-60. Portugál gyártmány. "Paraflo"
mechanika: az átlátszó kazettatestben furcsa kis piros "bigyókat"
látunk, azok terelik a szalagot a felcsévélő mag előtt: a
kazettatestben kialakított pályán mozognak, és a szalag súrlódása
emeli ki őket alaphelyzetükből. Magas előmágnesezést igénylő szalag.
Közepes frekvenciákon igen jól kivezérelhető. Az egyentér-zaj erősen
ingadozik. Azimut-hiba. Meglehetősen erős átmásolódás (41dB) - ez már
hallható lehet. Nagymértékű egyenetlenség 1 és 10kHz-en egyaránt.
Olcsó kazetta: 80 forint darabja (pontosabban 160 forint párja, mert
így árusítják).
28. Audio Magnetics HXE 90 C-90. A "Paraflo" mechanika itt sem
művel csodát, itt is mértünk azimut-hibákat. A szalag
kivezérelhetősége és érzékenysége átlag feletti, az átmásolódás
viszont igen erőteljes (40dB). Még olcsóbb szalag, mint az előző: egy
perc játékidő 1 forintba kerül.
29. BASF Chromdioxid Maxima II C-90. Az IEC II jelölést viseli, de
magasabb előmágnesezést kíván. "Security Mechanism". Jól
kivezérelhető, szép frekvencia-átvitelű szalag. A vonatkoztatási
szinten mért jel-zaj az előmágnesezéstől függ, érdekes módon a
referenciaszinten (!) kaptuk a legjobb eredményt. A jelszint igen
egyenletes, 1kHz-en alig tér ki az egyenes vonalból, és 10kHz-en is
csak keveset változik (habár ott már találtunk egy enyhe, hosszú idejű
anomáliát). A kazettatest szokatlan: az ablak nem középen van, hanem
kétoldalt láthatunk be a kazetta belsejébe.
30. BASF Chromdioxid super II C-60. IEC II, de nagyobb
áramszükséglettel. A maximális kivezérelhetőség meglehetősen magas, és
viszonylag keveset változik az előmágnesezéssel! Érzékeny, egyenletes
jelszintű, kiszajú szalag - egyike a legcsendesebbeknek. Kismértékű
azimut-hibája ellenére az egyik legjobb szalag a krómcsoportban.
31. Philips CSQ-60 Chromium II. Studio Quality. Egyenletes
minőségű, minden szempontból átlagos szalag (a fülszöveg szerint
Olaszországban készült). Egyszóval: stúdiója válogatja...
32. Polimer Chrom 60 C-60. Az összes krómszalag közül ezt lehet a
legkevésbé kivezérelni, és az érzékenysége is ennek a legcsekélyebb.
Az egyentér-zaj átlagos, de ingadozik. Egyenetlensége is szembeszökő,
mindkét frekvencia nagymértékben ingadozik.
33. Polimer Superchrom 60 C-60. Határozottan jobb az előzőnél.
Minden szempontból átlagos - azimut-hibája viszont már zavaró lehet.
34. Schneider Chromdioxid HiFi-Professional C-60. Egyszerű
mechanika. Jól kivezérelhető, lineáris átvitelű, csendes szalag,
egyentér-zaja az egyik legalacsonyabb a mezőnyben. Egyenletessége is
kifogástalan volna - ha 10kHz-en nem volna egy jól látható kiesése.
Ára: kedvező.
35. Scotch XS II C-60. A fülszöveg szerint e szalag aktívrétege
kobaltadalékot tartalmaz és kétrétegű. Igen jól kivezérelhető típus,
érzékenysége a középsávban nagy, feljebb átlagos. Zaja viszonylag
nagy, de az egyenletessége jó, és az átmásolódása is csekély.
36. TDK SA60 C-60. Ez sem "igazi" krómdioxid, csak hasonló hozzá
("Super Avilyn"), mindenesetre igen jó szalag. Erősen kivezérelhető,
érzékeny, egyenletes. Az átmásolódása alacsony. Gyönge pontja: a
vonatkoztatási szinthez viszonyított zaj. A "Laboratory Standard
Cassette Mechanism" jól működik, de amikor szétszedtük, semmi
különöset sem találtunk benne (a piciny domborodásokkal kiképzett
műanyaglapon kívül). Feltehetőleg inkább csak arról van szó, hogy az
alkatrészek precízek, jóminőségűek.
37. TDK SA-X C-90. Ugyanaz a kazetta-mechanika, de még az előzőnél
is jobb szalag. Meglehetősen nagy előmágnesezési áramot kér.
Kivezérelhetősége, érzékenysége extrém nagy, egyenletessége 10kHz-en
párját ritkítja, igaz viszont, hogy az 1kHz-es jel 0,3-0,4 decibeles
periodikus ingadozást mutat. Mindezt figyelembevéve is, mi ennek a
típusnak adjuk a pálmát a krómcsoportban.
III: VASKRÓM (IEC III.)
Gyári referencia híján a Sony FeCr-t tekintettük etalonnak (az IEC
is Sony-típust választott a vaskróm kategóriában). Egyébként, a többi
3 vaskróm-szalagnak is nagyjából ugyanekkora volt az előmágnesezési
áramszükséglete.
38. Sony FeCr. Furcsa, de az egész vaskróm-csoportban ez a szalag,
tehát az "etalon" bizonyult a leggyengébbnek. Kivezérelhetősége,
érzékenysége, egyenletessége egyaránt csekélyebb a többiekénél.
Nagymértékű azimut-hibát is mértünk rajta. Az "SP Mechanismus" abban
tér el a hagyományostól, hogy ravaszul meghajtogatott műanyaglapok
közt fut benne a szalag.
39. Agfa Carat FeCr (ferrum+chrom III) C-60+6. Amennyire hosszú a
neve, annyira régen ismerjük, minthogy gyakran és bőven kapható volt a
hazai boltokban, ezért is "szerveztük be". Noha a Carat is jobbnak
bizonyult az etalonnál, paraméterei csak átlagosak. Egyenletessége
megfelelő, egyentér-zaja viszont a leggyengébb az egész mezőnyben.
Azimut-hibája is tekintélyes.
40. BASF ferrochrom III C-60. Az IEC III jelet viselő típus.
"Security Mechanism". Kivezérelhetősége a középsávban kiugróan jó,
magasban átlagos. Érzékenysége számottevő, egyentér-zaja a
legalacsonyabb. Azimut-hibája van ugyan, de csekély.
41. Polimer ferrochrom C-90. IEC III jelzésű. Kivezérelhetőségét
tekintve ez a legjobb a négy közül, a középtartományban a BASF
megelőzi ugyan, de magasfrekvenciákon a Polimer kevésbé romlik le.
Frekvenciaátvitele egyértelműen szebb a BASF-énél. Egyentér-zaja
csekély. Egyenletessége a diagram tanúsága szerint úgyszólván ideális.
Egyetlen gyöngéje: a zaja - de még így is ez a legjobb a négy
vaskróm-típus között.
IV. METÁLKAZETTÁK (IEC IV.)
A szabványosítás útja rögös és cikcakkos: egy lépés előre, egy
lépés keresztbe. Nevet az egyik szemünk, amikor azt látjuk, hogy a
tesztünkben szereplő összes metálkazettának alig-alig tér el az
előmágnesezési áramszükséglete az 1979 óta gyártott, tehát a
legkevésbé sem új TDK-étól (amelyet gyári referencia hiányában
etalonnak választottunk). A másik szemünk viszont sír, amikor
észrevesszük, hogy némely gyárak elfelejtik kivágni a kazettatestből a
"metál ablakot", s emiatt az automata gépek krómdioxidnak fogják
minősíteni a drága metálkazettát. Nyolc kazettánk közül négyről
hiányzott az "ablak".
42. TDK MA-R C60. Különleges kazettaház: öntött alumíniumvázra
szerelt plexilapok. Robusztus, erős szerkezet (jó nehéz is, persze),
aligha fog deformálódni. A felcsévélt szalag hajlított, átlátszó
műanyaglapkák között forog. A "felvételi retesz" eltávolítható kis
idom, elfordítva kell visszahelyezni, ha reteszelni akarjuk a törlést.
Szóval, ezúttal elhisszük, hogy ez egy "Reference Standard Cassette
Mechanism". Maga a szalag jól kivezérelhető, kiegyenlített
paramétereket felvonultató típus. Egyenletessége 1kHz-en gyakorlatilag
ideális, de 10kHz-en már széles mezőt pásztáz végig az írótoll.
43. Agfa metal IV. C-60. Felépítésében eltér az eddigi Agfáktól,
de a fülszöveg nem közli, miért. Viszont figyelmezteti a vevőt, hogy
ne használja a kazettát, csak olyan gépen, amelynek kézi
szalagválasztó-kapcsolója van. Ebben az a furcsa, hogy az Agfáról nem
felejtették le a kis ablakot, tehát az automata készülékek is
eligazodnának rajta... Maga a szalag nagyjából a TDK színvonalán áll,
bár 1kHz-en nem annyira egyenletes.
44. Ampex MRT-60 C-60. Ez is nagyon hasonlít az előzőkhöz.
Egyenletessége nem túl szép, mivel 1kHz-en két kiesés-gyanús helyet is
találtunk, igaz, 1 decibelnél is kisebbeket. Találtunk egy kis
azimut-hibát is. Csak metál-kivágást nem találtunk.
45. BASF metal IV. C-60. IEC-jelzés. "Security Mechanism". A
szalag kivezérelhetősége, frekvenciaátvitele valamelyest elmarad a
TDK-é mögött. Zajai átlagosak, egyenletessége 10kHz-en meglehetősen
ingadozik. A "metál kivágásról" itt is megfeledkeztek.
46. Hitachi ME-C60. Hagyományos mechanika, sima műanyaglapkák.
Kivezérelhetőségét, érzékenységét tekintve ez a szalag a legjobb. A
zaja valamivel magasabb ugyan a kelleténél, de nagy
kivezérelhetőségével kompenzálja ezt. Egyenletessége 1kHz-en
kifogástalan, 10kHz-en átlagos. Mindent összevetve, mi erre a
metálkazettára szavazunk.
47. Pioneer M1 C-60. Viszonylag régi típus. Hagyományos mechanika,
sima műanyaglapkák. Paraméterei átlagosak vagy átlag alattiak. Az
átmásolódása viszont neki a legcsekélyebb.
48. Polimer metal C-60. IEC-jelzésű típus. Kivitele a szokásos -
de küllemét tekintve eddig ez a legcsinosabb Polimer (piros alapon
arany színű feliratok). Elektroakusztikai karaktere a BASF metáléval
rokon, de az egyentéri zaja magas és ingadozik. Nagymértékű
azimut-hibája is van. Metál-ablaka viszont nincs.
49. Polimer metal C-90. Ez is IEC típus. Csaknem minden
tekintetben jobb az előzőnél (habár az egyentéri-zajával és az
azimutjával szintén bajok vannak). Lényegesen egyenletesebb is, mint a
60 perces változat. A metál-kivágást itt is hiányoljuk.
"Melyiket a 4 közül?"
Emlékeznek még Olvasóink a HFM 4. számára, a Pioneer CT-F1250
magnó tesztjére? Ott egyszer már végigszaglásztuk a különböző
kazettatípusokat. Most ugyanezt tesszük, csak egy kicsit alaposabban.
Mind a négy kazetta-alaptípusról bemutatunk egy-egy pótlólagos
diagramot, a szóbanforgó csoport legjobb, illetve leggyengébb
típusának néhány paraméterével. A kivezérelhetőség és a relatív
érzékenység görbéit hasonlítjuk össze. A 0dB vonala a szabványos,
250nWb/m referencia-szalagfluxusnak felel meg; 20 decibellel lejjebb
rajzoljuk fel a frekvenciaátvitellel azonosítható relatív érzékenység
görbéit. (Ne feledjük: a magnók frekvencia-jelleggörbéjét is -20
decibelen szokás mérni.)
A vasoxid-csoportban (50. diagram) a maximális kivezérelhetőség
görbéi jócskán eltérnek, a frekvenciagörbék úgyszintén. Figyeljük meg,
hogy még a legjobb szalagot sem lehet 0 decibelig kivezérelni 4kHz
fölött.
Hasonló a helyzet a krómcsoportbon (51. diagram): 3,3kHz fölött a
görbék 0dB alá konyulnak.
A vaskróm-szalagok (52. diagram) előbb megtévesztően jól viselik
magukat, de csak 100 és 500Hz között. Feljebb rohamosan csökken a
potenciáljuk, 2kHz fölött már nem tudják feltornázni magukat 0dB-ig,
és 10kHz-en már 15-20 decibellel maradnak a referenciaszint alatt.
Csoda-e, hogy a korszerűbb magnókon ma már nem találunk
vaskróm-állást?
A "proletár" vasoxid szalag az alacsonyabb frekvenciák
kivezérelhetőségében elmarad ugyan a vaskrómtól - ez is fontos -, de a
lényeg: a magashangok kivezérelhetősége. Annál is inkább, mert ott
sokasodnak a bajok: a kazettás magnók csekély szalagsebessége miatt
felvételkor meg kell emelni a magashangok szintjét (felvételi
korrekció). A magnó tehát egyre nagyobb mágnesességgel etetné a
szalagot, az meg egyre inkább elrontja a gyomrát. A metál szalagok
(53. diagram) egészen 6kHz-ig bírják szusszal, és minden tekintetben
túlszárnyalják a vaskrómot, megkérdőjelezve annak létjogosultságát.
Nem is adnánk a vaskróm jövőjéért egy árva petákot.
Most pedig vigyük fel ugyanarra, az 54. diagramra a legjobb
vasoxid (......), krómoxid (---) és metál (___) szalagtípus maximális
kivezérelhetőségének görbéjét. Valóban a metál a legjobb, de a vasoxid
is kitesz magáért. Persze, mi itt most csak egy-két jellemzőt
vizsgálunk, s ebből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni,
de úgy néz ki a dolog, hogy a vasoxid szalag nagyon jó is lehetne - ha
nagyon akarnánk és ha majdnem metál-árat fizetnénk érte.
Megéri-e a metál az árát? Hadd ne adjunk egyenes választ. Inkább
azzal érvelünk a metál mellett, hogy: végülis a paraméterek
összességét tekintve bizonyosan ez a szalagtípus a legjobb; a
különféle metálkazetták minősége között csekély a különbség, tehát
kevésbé éri meglepetés a vásárlót. (Más oldalról megvilágítva:
metálszalagot csak néhány nagy világcég gyárt. Az ő
gyártástechnológiájuk általában kiforrott, tehát megbízhatóbb is.)
Befejezésül a magunk számára is levonjuk a tanulságot. A kazettás
magnók szeánszán mi ezentúl a BASF ferro super LH I-et (vasoxid), a
TDK SA-X-et (krómdioxid), valamint a Hitachi ME-t vagy a TDK MA-R-t
(metál) igyekszünk használni. Magánéletünkben viszont és ezt bocsássa
meg nekünk az Olvasó - megmaradunk az ötödik szalagtípusnál. Az
orsósnál.
Sólymos Antal
