Hanglemezív |
rovatvezető:
Wilheim András
*
Fesztiválzenekar
A Budapesti Fesztiválzenekar első hangversenye
Mozart g-moll szimfónia K. 550;
Glinka: Ruszlán és Ludmilla - nyitány;
Mahler: Adagietto az V. szimfóniából;
Brahms: I. magyar tánc;
Johann Strauss: Kirándulóvonat, gyors polka
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
Hungaroton SLPD 12528
A magyar zenei élet állóvizét évek óta semmi sem tudta megzavarni.
A már nagyonis előrehaladott mocsarasodás közepette minden új gondolat
hamarosan elveszítette frisseségét, függetlenségét; része lett, sőt
haszonélvezője is az Intézményrendszer programjának. Hiszen, ha valaki
érvényesülni szeretne, nem mondhat le éppen az Intézményrendszer
kínálta lehetőségekről! A Fesztiválzenekar - tehát egy intézményektől
független zenekar - megalakításának szándéka azonban már nagyobb
hullámverést okozott: a hír bejelentését kissé tanácstalan, ideges
kapkodás követte az érintettek, a zenekarok vezetői részéről. Némelyek
arra törekedtek, hogy azon nyomban meghiúsítsák az egész vállalkozást.
A Fesztiválzenekar azonban megszületett, hangversenyt adott,
hanglemezt készített, sikere volt - e recenzió írásakor már hirdetik
is újabb hangversenyeit. A nagy intézmények zenekarai pedig, mintha mi
sem történt volna, működnek tovább. (Kicsit csodálkozom: hogyan
vehette bárki is komolyan a Fesztiválzenekar tevékenységében rejlő
veszélyt? Egy alkalmanként összehívott társulat valóban veszélyeztetné
a magyar nagyzenekarok produkcióinak művészi színvonalát?)
Természetesen a tanulságokat sem vonták le, nem vitatták meg. Jóllehet
a lemezrecenzió műfaja nem publicisztikai fórum, a Fesztiválzenekar
első hanglemeze kapcsán szóba kell hoznom azt, amiről (kínosan
vigyázva) eddig senki nem ejtett szót: a magyar zenekari játék
minőségét. S hadd tegyem hozzá, jó okkal nem beszéltek erről a
Fesztiválzenekar szervezői sem.
Ha jól emlékszem, Zenekari kultúránk problémái-t utoljára csaknem
egy negyedszázaddal ezelőtt feszegette utoljára alapos tanulmányban
egy zenekritikus. Pernye András írása a Magyar Zene 1961-es
évfolyamában jelent meg (újabban A nyilvánosság című posztumusz
kötetében is olvasható). Szinte még aktualizálni sem kell, legföljebb
annyiban, hogy elemzését azóta ki kell terjeszteni a Rádiózenekarra
is, pontosabban a magyar zenekari kultúra egészére. S mindazok a
hibák, amelyeknek Pernye még csak hibakövületté válását regisztrálta,
manapság bizony már fosszíliaként kerülnének a magyar zenei közelmúlt
geológusainak szeme elé...
Pernye valósággal modellezi a Fesztiválzenekar kísérletét, amikor
azt írja: "...nem elsősorban a zenekar anyagával - tehát az egyes
játékosok technikai felkészültségével - van baj, hanem az
összetanulás, a gondos próbálás, a zenekari összjáték figyelme
hiányzik a zenekarból." Nos, a Fesztiválzenekar a budapesti nagy
együttesekből válogatta muzsikusait, intenzíven és csak erre a
produkcióra koncentráltan próbált - s valóban mindvégig, a műsor
egésze alatt, érezhető az együttjáték fegyelmezettsége.
Bebizonyosodott, hogy a magyar zenekari muzsikusok egy jól
körülhatárolt feladat megkívánta próbaszám és igényes betanítói munka
nyomán, megfelelő munkakörülmények között meglehetősen magas technikai
színvonalon képesek dolgozni.
A Fesztiválzenekar megmutatta, milyen színvonalú produkcióra lenne
képes bármelyik magyar professzionista nagyzenekar, ha biztosítanák
munkájához a megfelelő - azaz: minimális - feltételeket; ha sikerülne
a muzsikusokba annyi lelkesültséget fecskendezni, mint amennyi ebben a
produkcióban fellelhető.
Ha a Fesztiválzenekar első lemezéről a hallgató azt érzi, hogy ez
a legjobb zenekari felvétel, amelyet magyar együttessel a Hungaroton
készített, kétségtelenül igaza van. De tudnia kell: még ez a
kétségkívül nagyon látványos eredmény is félmegoldás csupán. Nem is
lehetett volna másként. Nem csak nálunk, de sehol a világon nem lehet
néhány napos, de még néhány hetes munkával sem zenekari kultúrát
teremteni. Azt csak az állandó együttesek sok évtizedes, garantált
színvonalú munkája hozhatja létre - és ezért nem lehet (sajnos!)
"veszélyes" a Fesztiválzenekar minimális programja: a technikai
perfekció sem. Szomorúan bele kell törődnünk, hogy még jóideig
ünnepélyes pillanatnak fog számítani, ha egy magyar muzsikusokból álló
zenekar tiszta intonációval, pontos együttjátékkal azt szólaltatja
meg, ami a kottában áll.
A Fesztiválzenekar előadásának nincs stílusa, nincs egyénisége.
Hogy miért nem: kiviláglik a korábbiakból, tehát nem is hibáztathatjuk
érte a zenekart, csak megértjük, hogy egész működésének miért van
csupán lokális jelentősége. E jelentőségét természetesen nem szabad
lekicsinyleni, hiszen nagyonis hallgatásra érdemes ez a felvétel, s
arra bizonyosan feljogosítja a hallgatót, hogy hasonló színvonalú
előadásokat reméljen. De kibontakozásra, továbbvitelre, szerves
továbbépülésre aligha számíthatunk; pillanatnyilag semmi sem
garantálja, hogy a Fesztiválzenekar következő produkciói ennél jobbak
lehetnek. Hiszen mindazt, amiből ez az alkalmi együttes meríthetne, az
állandó együtteseknek kellene kitermelniök - náluk viszont a minőségi
változás jelei egyelőre bizony nem mutatkoznak.
A "Fesztivállemezről" hallható előadások természetesen nem egyenlő
becsűek. Már maguk a művek is más-más követelmények elé állítják az
együttest. Van, amelyik jobban elviseli a kicsit egyoldalúan
leegyszerűsített interpretációs szándékot - s van, amelyik kevésbé
vagy egyáltalán nem. A leginkább illúziót keltő előadás kétségtelenül
Glinka Ruszlán és Ludmilla-nyitánya; pontos, karakteres és virtuóz a
zenekari játék - habár mindvégig érezhető, hogy ez is csak egy erre az
alkalomra betanult virtuozitás. Brahms I. magyar tánca jó és
tetszetős, a Strauss-polka pedig a koncerten nagyon hatásos ráadás
volt - a lemezen sokkal kevésbé hatásos, sokkal inkább ráadás.
Jóval kevésbé győz meg a Mozart-szimfónia és a Mahler-tétel. Itt
már nem elegendő a pontos együttjáték, a jó szólamtudás, a biztonság -
ezeket a műveket már értelmeznie is kell az előadásnak, méghozzá a
legapróbb részletekbe menően: e partitúrákban minden hangnak
jelentősége, minden apró mozzanatnak messzemenő következménye van. S
ha a zenekarnak nincs még egyéni stílusa, amely eligazodni segíti az
ehhez hasonló művek útvesztőiben, megnövekszik a karmester feladata.
Mindazt, amire egy összeszokott együttesnél nagy valószínűséggel
számíthat, itt aprólékos munkával be kell tanítania, s meg kell
követelnie. Azt hiszem, Fischer Ivánnak minden energiáját lekötötte az
a technikai feladat, hogy zenekarát együttessé szervezze, hogy
megtanítsa őket együtt játszani, s emiatt nem maradt elég figyelme és
ereje éppen a két hallatlanul nehéz kompozíció interpretációját is
kidolgozni. Én legalábbis hajlok erre a magyarázatra, amelyet a játék
némely esetlegessége is igazol: a tónus helyenkénti bántó nyersesége,
a frazeálás óvatosságból fakadó merevsége, a metrika szögletessége.
Csupa olyan hiba ez, amit bizonyosan Fischer Iván ismerne el elsőként
- s gondolom, egy következő produkcióban, amikor a bizonyítás
kényszere nem oly bénító már, talán el is kerüli ezeket a hibákat.
Éppen a Mozart - s a Mahler - mű felvétele hívja fel a figyelmet
egy olyan általánosabb problémára is, amelyben viszont Fischer
értelmezését tartom vitathatónak. (Csak az ehhez hasonlóan steril
előadás juttatja érvényre ennyire kendőzetlenül ezt a problémát.)
Fischer csak kevéssé igazítja el hallgatóját a tételek nagyformájában.
Mintha az ütemek formai helyét (olykor: helyzetük kétértelműségét)nem
tisztázná számunkra a maximális precizitással. Csakhogy míg a
Mozart-szimfóniában ez egyfajta hierarchia nélküli tagolatlanságként
jelenik meg, a Mahler-műben már-már a modorosságig fajuló
túltagoltságként. Ha a Mozart-szimfónia első tételében egyetlen
megszólalásakor sem tudom meghatározni, hová is gondolják az előadók a
melléktéma kezdetét, a Mahler-Adagiettoban azt nem tudom eldönteni,
hogy hány hangot éreznek együvé tartozónak.
A hanglemezfelvétel minősége mindvégig igen jó. Olyannyira jó,
hogy szinte hihetetlennek tűnik: koncertfelvételt hallunk. Igaz: a
lemez borítójának szövege ezt nem is állítja - legföljebb sugallja
számunkra. Nehezen ellenőrizhető dolog az ilyesmi, spekulációba meg
végképpen nem szeretnénk bocsátkozni, ám én úgy hallom, más térből
szól a Mozart-szimfónia s más térből a lemez B-oldala. A
szimfónia-tételek közti igen rövid közönségzaj is másképp szól, mint
ahogy tapasztalatom s emlékezetem szerint a zenekar számára
elhelyezett mikrofonok veszik a közönség neszezését. Lehet, hogy
helyesebb lett volna a címet úgy megfogalmazni, hogy "Válogatás a
Budapesti Fesztiválzenekar első hangversenyének műsorán (is) szerepelt
kompozíciókból" - s akkor a cím minden nyakatekertsége ellenére sem
mardosná a hallgatót a kétely?
Wilheim András
Archív operalemezek
Magyar előadóművészek legszebb Wagner-felvételei
Báthy Anna, Czanik Zsófia, Krammer Teréz, Németh Mária, Rigó
Magda, Takács Paula, Warga Lívia - szoprán;
Anday Piroska, Delly Rózsi, Tutsek Piroska - mezzoszoprán;
Joviczky József, Simándy József, Környei Béla, Pilinszky Zsigmond,
Závodszky Zoltán - tenor;
Jámbor László, Kovács Dezső, Losonczy György - bariton;
Fodor János - basszbariton;
Ernster Dezső, Faragó András, Székely Mihály - basszus.
Német és magyar nyelven. Archív felvételek.
LPX 12594-95
A magyar operaszínpad csillagai - 3.
Birkás Lilian, Czanik Zsófia, Gencsy Sári, Gyurkovics Mária,
Koltay Valéria, Mátyás Mária, Pátka Jolán, Rigó Magda,
Szecsődi Irén, Takács Paula, Vámos Ágnes, Warga Livia - szoprán;
Delly Rózsi, Eszenyi Irma, Palánkay Klára, Sándor Judit -
mezzoszoprán;
Gafni Miklós, Járay József, Joviczky József, Kishegyi Árpád,
Külkey László, Mátray Ferenc, Nagypál László, Simándy József,
Udvardy Tibor - tenor;
Jámbor László, Katona Lajos, Palócz László, Reményi Sándor -
bariton;
Bencze Miklós, Komáromy Pál, Littasy György, Várhelyi Endre -
basszus.
LPX 12240-42.
Az utóbbi időben egymást érik az MHV archív operalemez-kiadványai.
Van köztük teljes operafelvétel, tematikus album és énekeseket
bemutató portrélemez - legfeltűnőbb közös jellemzőjük pedig az, hogy a
lemezeken összegyűjtött felvételek nagy része a a Magyar Rádió
archívumából származik, s korábban még nem publikálták. Emiatt aztán
az MHV-t éppen akkor éri a kritikusok ostorcsapása, amikor soha nem
tapasztalt erőfeszítéseket tesz a korábbi mulasztások kompenzálására.
Pedig ezért csak elismerés illeti. Más kérdés, hogy vitatkozni lehet
egyes kiadványok szerkesztésének koncepciójával vagy éppen
koncepciótlanságával. A sok operalemez kiadvány közül emeljünk ki most
kettőt, két reprezentatív igényű antológiát: a Magyar művészek
legszebb Wagner-felvételeit és A magyar operaszínpad csillagai 3.
albumát. Ez a 22, illetve 34, összesen tehát 56 felvétel már alkalmas
lehet rá, hogy hű képet adjon a magyar Wagner-kultúráról, illetve az
50-es évek operakultúrájáról.
Bár az időben messzebbre visszanyúló kiadványt, a Magyar művészek
legszebb Wagner-felvételeit beárnyékolja, hogy az igazán fontos
lemezeknek: Wagner operáinak régóta és reménytelenül hiányolt
felvételei helyett jelent meg, most mégse ezen keseregjünk, hanem
értékeljük önmagában, mint reprezentatív antológiát a magyar
Wagner-kultúráról. Mert ez az első és egyik legnagyobb értéke az
albumnak: hogy valóban reprezentatív. Dr. Szomolányi Gy. István
válogatása nemcsak rendkívüli diszkográfiai tudásról, hanem kivételes
ízlésről, minőségérzékről is tanúskodik, a szó igazi értelmében példás
- nem ismerem párját a hasonló jellegű magyar lemezkiadványok között.
Nemigen van olyan énekes, aki méltatlanul kimaradt volna a
válogatásból, és olyan sincs a lemezen, aki ne volna méltó rá, hogy
helyet kapjon ebben az antológiában. (Aki mégis hiányzik, annak
Wagner-felvétele a korábbi Hungaroton-lemezeken hallható;
szerepeltetése itt ismétlés lett volna - olvashatjuk a szerkesztő
racionális magyarázatát a lemeztasak szövegében.) És ezek a felvételek
csakugyan a legszebbek...habár, mint az antológia demonstrálja:
hatalmas szintkülönbség van az egyes művészek között. És az is
kiderül, hogy egy-egy vokális teljesítmény mennyire nem reprezentálja
bizonyos művészek művészi kvalitásait, mennyire nem mutatja meg a
Wagner-kultuszban játszott szerepük igazi jelentőségét. Bizony, a
"legszebb" - ha egy más viszonyítási rendszerben nézzük - olykor még a
"szép" mértékét sem üti meg.
Az album két tanulsággal szolgál. Először: attól kezdve, hogy a
hosszú "Wagner-háború" után a századfordulón a német mester művei a
budapesti Operaház műsorának szerves részévé váltak, a Wagner-stílus a
hazai operakultúra egyik legerősebb és leggyökeresebb hagyománya lett.
Az archív felvételek tanúsága szerint énekeseink nagy része mintha
mindig otthonosabban mozgott volna a wagneri énekbeszéd és deklamáció
világában, mint a klasszikusan plasztikus mozarti opera vagy a bel
canto alapokra épülő olasz opera választékos frazírozást igénylő
idiómájában. (Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a magyar
énekkultúra sok szállal kötődik a német kultúrához, viszont kevéssé
otthonos az igazán kifinomult, zárt énekstílusokban.) A
verismo-éneklés drámai-pszichológiai realizmusa, sőt naturalizmusa -
még wagnerien magasrendű és komplikált formájában is -, úgy látszik,
jól megfelelt énekeseink hangminőségének, vokális képzettségének és
fantáziájának, drámai alkatának, érzületének.
Másodszor: az e lemezekről elénktáruló értékrend nagyjából
összhangban van a történeti tudatban élő értékrenddel. Az énekesek
táborát éles és kegyetlen vágással osztja ketté az elnyert, illetve
elmaradt világhír. A szerkesztő, aki nemcsak nagy hozzáértéssel, hanem
érezhetően nagy szeretettel is adta közre a felvételeket, az
utóbbiakkal kapcsolatban "kényszerű méltatlanságból elmaradt
világhírről" beszél. De talán nem érvényteleníti ezt a szeretetet, ha
felismerjük: Anday Piroska, Ernster Dezső, Környei Béla, Németh Mária,
Pilinszky Zsigmond, Svéd Sándor és Tutsek Piroska a
Wagner-interpretációnak, sőt általában az operaéneklésnek egészen más
klasszisát képviselik, mint az album többi énekese (akik között
nemcsak érdemes, hanem igen nagy művészek is vannak). Hogy az
utóbbiakat mért nem övezte világhír, ennek magyarázatát célszerű volna
megfoghatóbb paraméterekben keresni, mint valamiféle "magyar sorsban".
Mert lehet, hogy volt "kényszerű méltatlanság", voltak "méltatlan
kényszerek" is, de nem ezek döntöttek. Joviczky József, Simándy
József, Székely Mihály, Takács Paula a hangja és a tehetsége alapján
világhírű Wagner-énekes lehetett volna, hiszen a tényleg világhírűek
közül nem egynek szegényesebb volt a hangja, s nem a tehetsége volt
nagyobb, mint nekik. A döntő különbség a hang kiműveltségében,
homogenitásában, nem természetadta, hanem művészileg kimunkált
tónusában-gazdagságában, a frazírozás, a megformálás kultúrájában és
szigorúságában, a kifejezés muzikalitásának fokában keresendő.
Joviczky hangjában-éneklésében úgy rejlik benne egy nagy Wagner-tenor,
mint ércben a nemes fém; Simándy Grál-elbeszéléséből csak az intonáció
abszolút tisztasága, a hang teljes kiegyenlítettsége és egységes fénye
hiányzik a tökéletességhez. Daland áriájának felvétele olyan
enciklopédikus teljességgel mutatja meg Székely Mihály hangjának és
vokális megformálásának minden problematikus vonását, hogy akiben
eleve (személyes emlékek vagy a művész sok más felvétele alapján) nem
él árnyalt kép Székely művészi világáról, ezt a felvételt hallva
aligha fogadná el több generáció - s e sorok írójának -
tanúságtételét, hogy egy hosszú korszaknak talán legnagyobb,
legegyetemesebb operaszínpadi egyénisége volt. Takács Paula
Senta-balladájában zseniális részletek vannak (rögtön a
hátborzongatóan misztikus indítás - "Jo ho hoe!", a strófák első
felének kissé nyers, de kétségkívül nagy dimenziójú megszólaltatása, a
3. szakasz második periódusában a tempó előírt lassulásának valóban
drámai értelmű megvalósítása), de a strófák második részében, a
megváltás témájánál az énekesnő következetesen képtelennek bizonyul az
egynemű és folyamatos hangadásra, az egységes, végigvitt frazírozásra,
éneklése szinte amatőr színvonalra süllyed. Itt bizony az énekművészet
nagyonis kézzelfogható minőségi különbségeiről: klassziskülönbségekről
van szó.
Van aztán az énekeseknek egy csoportja, akiknél sem a hang olykor
nyilvánvaló rendkívüli kvalitásairól, sem az előadás egy-egy nagy
pillanatáról nem beszélhetünk (sajnálattal téve hozzá, hogy csupán
művészetük némileg "undiszipliniert" volta akadályozza az igazán nagy
énekes produkciót). Az ő adottságuk, tudásuk, kultúrájuk valahol a
középszerűség és a nagyság közötti tartományban, a megbízható, szolid,
jó művészet szférájában mozog. De rögtön a lehető leghatározottabban
leszögezem: ebben a megkülönböztetésben árnyalata sincs a
leértékelésnek - sőt! Hegel a történelmet elemezve különbséget tesz
"fenntartó egyének" és "világtörténelmi egyének" között, utalva rá,
hogy ezek egyformán fontosak, és együtt letéteményesei a
történelemnek. Nos, lehet, hogy az operajátszás "világtörténelmi
egyéneitől" kapjuk meg a "pike-experience", a csúcs-élmény, a
kinyilatkoztatás vagy beavatás nagy, misztikus pillanatait - de a
"fenntartó egyének" nélkül nincs operajátszás, operakultúra. Minden
igazi, azaz e művészetet a színházi pillanatban kereső és abban
megtalálni képes operarajongó pontosan tudja, micsoda hálával tartozik
a "fenntartó egyéneknek" - gyakran nagyobbal, mint a
"világtörténelmieknek". Amikor tehát őket hallgatjuk, semmi sem
kevésbé helyénvaló, mint a "deheroizálás", a nagyokos legendarombolás
vagy akár csak a kiábrándulás.
*
Van ezen a két lemezen néhány ma is tökéletesen érvényes, gyakori
újrahallgatást és elmélyült tanulmányozást érdemlő felvétel. Tisztán
esztétikai értelemben csak ezek adnak teljes élményt. Anday Piroska
Erda-monológja például azzal a szinte valószínűtlen tüneménnyel
szembesíti a hallgatót, hogy ezt a szólamot, amely egy mitológiai
jelenséget idéz fel, amelyből a végső titkok súlya érzik, melytől a
végső dolgokkal szemben érzett borzongás kell hogy elfogja az embert -
hogyan lehet ezt a maga kivételes dimenziójának, jelentőségének és
szuggesztivitásának megteremtésével, és mégis minden
ráénekléstől-rájátszástól, túlfeszítéstől és elsúlyosítástól mentesen,
tökéletesen természetesen, hajlékony, képlékeny, szinte azt
mondhatnám: karcsú hangon, plasztikus formálással és érzékeny
árnyalással megeleveníteni. A mindennapi tudatunkban élő kulturális
képzetekkel kifejezve: mintha nem is egy germán, hanem egy görög
istennő megnyilatkozását hallanák (de tudhatjuk, hogy Wagner
eredendően plasztikus művészi világához ez a hangzás és formálás
lényegesen közelebb áll, mint az a mérhetetlenül felfokozott hang,
deklamáció, stílus, amivé a wagneri idióma a 30-as évektől fejlődött,
s amelyek hegemóniáját a 60-as évek végétől kezdik megtörni). Ernster
Dezső felvételén viszont éppen a nagy wagneri deklamációt csodálhatjuk
meg, egy olyan részletben (Lohengrin: a király imája), amikor tényleg
a helyén van. Királyi hangot és hangvételt hallunk, amely
maradéktalanul kitölti a szólam zenei-drámai kereteit, s az ima belső
emelkedettségét impozáns formával párosítja. Környei Béla Tavaszi
dal-felvétele A walkürből olyan mézédes, de minden érzelgősség
nélküli, tiszta rajzú és plasztikus kantilénával lep meg, hogy úgy
érezhetjük, csak most értjük meg: miért "tavaszi" és miért "dal" ez a
jól ismert és népszerű szám. (S mindezt anélkül, hogy
schuberti-schumanni-brahmsi daléneklést hallanánk Wagner-éneklés
helyett.) A hang hajlékonysága, könnyedsége, világossága, a formálás
tisztasága, kerekdedsége és közvetlensége a legigazibb wagneri
"Deutlichkeit" példáját adja. Németh Mária Elza álmában (Lohengrin) az
éneklés elevenségével, pszichológiai realizmusával frappáns cáfolatát
adja annak, hogy Wagner "megemelt" hőseit valamiféle örökös "fentebb
stílben", affektált, önmaguk magasrendűségétől ájult emelkedettséggel
kell megszólaltatni. Valósággal megrendítő, ahogy erről az 57
esztendős, kopott felvételről egy szenvedélyes ember, egy emberi
szenvedély érinti meg a hallgatót; ahogy a hangban megérezzük az
operai figurában rejlő embert, akinek idegrendszere és vérkeringése,
fizikai valósága, lüktető élete van, s aki a maga hamisítatlan női
szenvedélyével és akarásával megidézi az eszményi hőst, akit
megálmodott magának. S aki kottával a kezében hallgatja a felvételt,
meggyőződhet róla, hogy ez a teljesen spontánnak és szabadnak ható
előadás valósággal rigorózusan valósítja meg Wagner előadási jeleit, a
bennük rejlő instrukciókat-intenciókat, mintegy demonstrálva a
kottahűség és az interpretátori alkotóművészet igazi dialektikáját.
Pilinszky Zsigmondot a Rienzi egy rövid részletében hallhatjuk, de
abból is megismerszik a szinte ideális wagneri tenorhős. A hősi hang,
a matéria fénye, a dikció szabatossága és kifejezőereje, az életteli
ritmus ma is teljesen érvényes. Ha el tudunk vonatkoztatni az 56 éves
felvétel muzeális tónusától, az előadásban semmiféle avultságot nem
érzünk, Pilinszky stílusa lényegesen korszerűbbnek hat, mint legtöbb
kortársáé - a mi kortársaink között pedig aligha van hozzá fogható.
Svéd Sándor talán valamivel nagyobb, heroikusabb hangütéssel,
egységesebb hangvétellel énekli Wolfram versenydalát a Tannhäuserból,
mint a partitúra finomabb elemzése alapján elvárható volna (a
kompozícióban kidolgozottabb, árnyaltabb a szólam, a belső érzelmi
fejlődés!), de előadása vitathatatlanul a nagyság légkörét teremti
meg. Nem annyira átszellemült, áhítatos, mint inkább erőteljes.
Férfias líra sugárzik belőle, amelynek szemérmesen elrejtett
érzékenysége csak a versenydal utolsó harmadában fejeződik ki, akkor
is csak közvetve, abban, ahogy az énekes az "Und sieh, mir zeigt sich
ein Wunderbronnen"-résztől a szólam melodikus hajlamát érzékeli és
érzékelteti, ahogy szinte olaszos kantilénává kerekíti és fogja össze
a frázisokat - Svéd itt valóban a zene belső életét realizálja. Végül
Tutsek Piroska még az az énekes az albumban, aki a nagy
Kundry-Parsifal jelenet egy részletében - persze az élő előadásnak és
a kiváló karmesternek, Tullio Serafinnak köszönhetően is - belerántja
a hallgatót egy wagneri zenedráma sűrűjébe. A sötét, kétségbeesett
szenvedélyű, de mégis homogén hang, az éneklés energiája megérezteti a
szituáció és a lelkiállapot hőfokát, excentricitását, dimenzióját.
Vannak azután a lemezen olyan felvételek, amelyek nem érik el a
művészi beteljesültségnek ezt a fokát, de vagy egy-egy nagy
pillanatukkal, vagy a döntő jelentőségű alaphang szuggesztív
eltalálásával mégis valami lényegeset adnak Wagner világából. Joviczky
József, Simándy József és Takács Paula már említett felvételén kívül
ilyen Jámbor László finom szerkesztői érzékkel kiválasztott
Orgona-monológja a Mesterdalnokokból, amelynek első periódusa, a hang
telítettsége és a megformálás zártsága igazi evokatív erővel bír,
varázslatos és hiánytalan atmoszférát teremt. Ilyen Kovács Dezső
előadásában a Dal az esthajnalcsillaghoz (Tannhäuser) recitativo
jellegű bevezetőjének kivételesen nemes, tartásos, tartózkodó, de mély
költőiségű intonálása. Ilyen Losonczy György Hollandi-monológjának
összefogott, zárt atmoszférájú, s főleg a végzetes hős tragikus
alaphangját tökéletesen megragadó előadása. Ilyen Warga Livia
Csarnokáriája (Tannhäuser): a hang és a vokális fantázia-technika
bizonyos szűkössége ellenére is megvan benne a lényeg: egyfajta
enthuziazmus, önfeláldozó lelkesültség, mint egyik változata annak a
"nemes hisztériának, alvajáró, elragadtatott, látnoki elemnek", amely
Thomas Mann éles megfigyelése szerint Wagner hősnőit általában
jellemzi. S ilyen végül Závodszky Zoltán Lohengrinja, amelyről a
lemezen hallható felvétel a művész 69 éves korában készült (magam
ugyanabban az évben, 1961-ben impozáns, a III. felvonásban megrendítő
Trisztánt hallottam tőle az Operaházban). Ha a hang szépsége akkorra
már elveszett is, az éneklés, a hangvétel tisztasága, pontossága,
finomsága és éthosza félreismerhetetlenül érvényesül.
Az antológia nagynevű énekesei között csak kettő van, aki számomra
bizonyos fokig csalódás, mégpedig nem annyira vokális teljesítményük
színvonala, mint inkább énekstílusuk, művészi érzületük jellege miatt;
Krammer Teréz és Báthy Anna. Pedig Krammer Teréz énekművészete,
éneklésének kifejező s hangulatteremtő ereje e kb. 70 éves felvételről
is érzékelhető, s Báthy Anna Wesendonk-dal felvételén is vannak szép,
finom vokális megoldások. De mindkettőjük énekstílusában,
hangvételében van valami affektált, finomkodó-előkelősködő, széplelkű
emelkedettséget fitogtató, ha szabad így mondani: úriasszonyos modor,
amit lehet ugyan nagyon nemesnek tartani, de nemcsak személyesen
idegenkedem tőle, hanem objektíve is idegennek tartom Wagner
elementáris erejű művészetétől.
S végül hallhatók e lemezekről olyan énekesek is, akiknek
művészetéből, érdeméből alig-alig éreztetnek meg valamit a közreadott
hangfelvételek. Közülük Delly Rózsit és Fodor Jánost kell kiemelni.
Delly Rózsi a II. világháború utáni hazai Wagner-kultusz központi
alakja; egy egész korszakon keresztül Delly Rózsi volt a magyar
Ortrud, Brünnhilde, Izolda, nélküle elképzelhetetlen lett volna
műsoron tartani egy sor Wagner-operát, s alakításai mélyen beleivódtak
e nemzedék élményvilágába, kultúrájába. Ha a lemezen hallható Ortrud
átkát összehasonlítom Delly Ortrud-alakításáról való emlékemmel (amely
meghatározó jelentőségű számomra; ma is azt a baljós sötétséget várom
és várom el minden Ortrud-alakítástól, amelyet ő a II. felvonás eleji
Ortrud-Telramund jelenetben felidézett) - akkor fájdalmasan át kell
élnem a triviális igazságot, hogy mennyire más a színház
közvetlensége, illetve a konzervált vokális produkció. Ez a felvétel
szinte semmit nem tud megéreztetni a Wagner megszólaltatásáért
folytatott harc és a diadalmas megszólaltatás akkori pátoszából, a
színpadi alakítások intenzitásából, a megjelenített alakok szinte
emberfeletti dimenziójából. Igaztalan a hanglemez Fodor János iránt
is, akinek Wotan búcsúja és tűzvarázs-felvétele szinte csak az
énekművészet bárdolatlanságáról és szegényességéről tanúskodik, s nem
érzékelteti a személyiség, a jelenség súlyát, erejét, nagyságrendjét,
szuggesztivitását.
E Wagner-antológia mégis kiváló, s talán éppen azért, mert a szó
legteljesebb értelmében reprezentatív. Egyszerre érzékelteti az
esztétikai különbségeket, a hierarchiát, és a Wagner felvételek
tükrében a magyar operakultúra belső összefüggéseit. Csakugyan a
magyar előadóművészek legszebb Wagner-felvételei ezek, s amelyeket ma
nem hallunk igazán "szépeknek", azokat is joggal szépíti meg az
emlékezet. "A magyar operaszínpad csillagai" 3. albumát viszont nem
tekinthetjük reprezentatívnak. Szerkesztési elveit nehéz
rekonstruálni. Mintha az lett volna a fő cél, hogy 6 lemezoldalon a
lehető legtöbb énekest lehessen felvonultatni - minek következtében a
rövidebb játékidejű felvételek részesültek előnyben. A kísérőfüzetben
ez olvasható: "A sorozat A magyar operaszínpad csillagai címmel indult
meg. Később szélesebb spektrumú képet kívántunk adni a budapesti
Operaház jelentős énekeseiről. Az itt megszólaló művészek nem
mindegyike volt a szó szoros értelmében vett sztár, de valamennyien
érdemes, sok sikert elért tagjai az együttesnek. A sorozat címe
maradt, a tartalma kissé más lett. Nem csupa csúcsteljesítmény, de
közismert és közkedvelt művészek zenei portrécsarnoka az adott
időszakból."
Az elgondolás vitathatatlanul jószándékú és méltányos. Csakhogy a
művészi rangkülönbségeknek ez a történeti és humanisztikus
szempontokból talán igazolható elmosása veszélyekkel is járhat, s
ezeket a kiadványban nem is sikerült elkerülni. Ha nemcsak kiemelkedő
művészek kerülnek be egy antológiába, akkor a korszak valamennyi
énekese számára, akitől egyáltalán hangfelvétel maradt fenn,
presztízskérdéssé válik, hogy benne van-e vagy sem. Márpedig, "ha X
benne van, akkor Y-nak is benne kell lennie" a szerkesztőnek eleve ki
kell védenie a sértődéseket és számonkéréseket, s végül minden más
szempontot kénytelen előbbre helyezni, mint az esztétikait.
Kétségtelen, az albumban szereplő énekesek valamennyien "érdemes"
tagjai voltak az együttesnek, még a legkevésbé sztárok is, legalább
abban az értelemben, hogy derekas helytállásukkal segítettek műsoron
tartani bizonyos darabokat, s ezáltal fenntartani az operaüzem
folyamatos működését. Ámde a "fenntartó egyének" között vannak - és
itt már csakugyan a legnagyobb méltánytalanság volna megnevezni őket
-, akiket csak jótékony stilizálással lehet "sok sikert elért" vagy
"közkedvelt" művészeknek nevezni, s akiknek nevét az 50-es évek
operalátogatója bizony nem nagy örömmel olvasta a szereposztásokban.
Persze, nemigen van olyan művész, akinek pályáján ne volnának
csillagos órák, olyan előadások, sőt esetleg időszakok, amikor mintegy
sikerül felülmúlnia önmagát. Ezeket a pillanatokat azonban rendszerint
nem örökíti meg hangfelvétel, legfeljebb egy-egy szerencsés és
fogékony néző emlékezete őrzi addig, ameddig. A magyar operaszínpad
csillagai 3. albumában még az előzőkhöz képest is nagyobb számban:
többségben vannak a jelentéktelen, semmitmondó hangfelvételek, amelyek
alapján ráadásul nem is lehet képet alkotni egy-egy művészről. Az
apród áriája Meyerbeer A hugenották c. operájából vagy Lakmé I.
felvonásbeli áriája nem alkalmas arra, hogy bemutasson egy olyan
koloratúrszopránénekesnőt, akinek nem annyira magasrendű vokális
művészete biztosítja helyét egy operaegyüttesben, mint inkább az, hogy
hangfajának egyáltalán posszibilis képviselője, repertoárelőadások
gyakori Luciája, Normája, Lakméja stb. Egy Lakmét vagy a
Csengettyű-áriával lehet bemutatni, vagy sehogy.
Az album szerkesztésében mintha olyan kontraszelekciós
mechanizmusok is érvényesülnének, amelyek az MHV kiadáspolitikájából,
pontosabban annak bizonyos átgondolatlanságából következnek.
Bármennyire örvendetes is az archív operafelvételek rejtett
kincsesbányájának feltárása, mindinkább feltűnővé válik, hogy a
sorozatok, kiadványok között túl sok a párhuzamosság, az átfedés. A
Szereti ön...?, A magyar operaszínpad csillagai, a Magyar
előadóművészek (amelynek énekesportréi közé a Wagner-lemezzel
egyszercsak egy szerzői antológia keveredett) sorozata túl sokszor
kénytelen osztozni ugyanazon az emlékanyagon. A kiadványok szerkesztői
igyekeznek elkerülni, hogy egy-egy felvétel több lemezen is
megjelenjen. Ez a törekvés magában véve helyes, ám két szerencsétlen
következménye is van. Először: egy-egy művész hangfelvételeit a
legkülönfélébb albumokban és antológiákban elszórva találja meg a
gyűjtő, s ha egy nagy énekes felvételeit akarja összegyűjteni,
portrélemezén kívül olykor még 3-4 albumot kell beszereznie, esetleg
csupán egy-egy áriáért. Másodszor: az átfedések kerülése gyakran oda
vezet, hogy egy művész egy bizonyos felvétele nem abban az
összefüggésben, nem azon a lemezen jelenik meg, ahol a leginkább a
helyén volna (az ebből eredő hiányt még egy olyan kitűnően
szerkesztett antológia is vállalni kényszerült, mint a Magyar művészek
legszebb Wagner-felvételei), vagy hogy egyik-másik, több antológiában
is szereplő művész nem mindig reprezentatív felvétellel: nem
"antológiadarabbal", művészetét nem méltóképpen bemutató felvétellel
szerepel. Ez esetben: Warga Lívia énekesi kvalitásairól Jaroszlavna
áriája (Igor herceg) sokkal előnytelenebb képet ad, mint valamely
Wagner-részlet (de a válogatást keresztezi a Wagner-album és a készülő
portrélemez), Gyurkovics Mária koloratúrtechnikája igencsak
fogyatékosnak tűnik a Hoffmann meséi Olympia-áriájának felvételén, más
lemezeken lényegesen jobb produkciói hallhatók; Udvardy Tibor majd'
minden felvétele vonzóbb arányban mutatja énekstílusának
modorosságait, illetve poézisét, mint Lenszkij ariozója; Jámbor László
későn kapott alkalmat portrélemez készítésére, 1966-ban hangjának
állapota már nem tette lehetővé, hogy a maga korábbi szintjén és
meggyőzően szólaltassa meg a Hollandi monológját Wagner operájából
(mennyivel jobb a Wagner-albumban szereplő Sachs-monológ!). Mintha
arról volna szó, hogy e művészek reprezentatív bemutatása egy másik
lemezkiadvány számára van fenntartva, s ebbe az albumba (amely pedig
az Operaház egy egész korszakát szeretné bemutatni!) már csak
másodrangú felvételek jutottak.
Néha azonban még ennyire sem következtethető ki a szerkesztő
motivációja. Vajon Littasy György, a korszaknak Székely Mihály után
legjelentősebb basszistája miért Raimond áriájának (Lammermoori Lucia)
semmitmondó felvételével szerepel, amely ráadásul a tudtommal
rövidesen megjelenő teljes produkción ugyis hallható lesz? Emlékeim
szerint a Rádiónak van vele egy felvétele Haydn Aki hűtlen, pórul jár
c. operájáról; ha az MHV 2'20"-nél többet szánt volna rá, annak remek
basszusáriája talán el is árult volna valamit Littasy kvalitásairól.
Továbbá egy ilyen korszakot bemutató antológiától azt várná a
hallgató, hogy a művészeket lehetőleg azokban a szerepekben
szólaltassa meg, amelyek az adott időszakban személyükkel a leginkább
összenőttek, amelyekben a legjobbak voltak, következésképpen amelyek a
legtöbbet mondják róluk. A Rádió archívuma nem egy felvételt őriz
Palánkay Kláráról, legjobb szerepeiből, s ha már a kísérőfüzetben azt
olvassuk róla, hogy "pillanatok alatt izzó légkört tudott teremteni a
színpadon" - így igaz! -, vajon itt miért a jéghideg Marina
szerepében, a Borisz Godunov hosszú (13'05") és kétes értékű
Szökőkút-jelenetében hallható, partnerként Nagypál Lászlóval, akit már
a sorozat előző albuma bemutatott? És Szecsődi Irén, a korszak egyik
legjobb lírai szopránja, akiről a kísérőfüzet is megírja, hogy
"különösen Puccini operáiban aratott nagy sikereket, mint Mimi,
Cso-cso-szán, Lauretta és Liu megszemélyesítője" (s tegyük hozzá:
ezekből a szerepekből is maradtak felvételek!), vajon miért a Sába
királynője hosszú (6'45") és híg Szulamit-áriájával van jelen az
antológiában?
A válogatás szempontjai tehát sokszínűek, az összkép viszont
meglehetősen egységes: szürkeség, középszerűség, érdektelenség,
unalom. A sivárságot tovább fokozza, hogy a produkciók többnyire
katasztrofálisan elvezényeletlenek; a túlnyomóan teljesen "döglött"
zenekari hangzás, a hol igénytelen, hol pedig ambiciózus, ám agresszív
és kaotikus muzsikálás eleve rossz diszpozícióba hozza az énekeseket.
Ebben a zenei sivatagban a Ferencsik János vezényelte Fidelio-részlet
(Florestan áriája Simándyval) az egyetlen oázis - mit szóljunk ahhoz,
hogy akár a 2. albumban, a harmadikban is csak egyetlen felvétel
található a korszak meghatározó karmesterének vezényletével? -, és
Komor Vilmos, Lehel György néhány felvétele, illetve Vári-Weinstock
(Gafni) Miklós Nemorino-románcának egy meg nem nevezett karmester és
zenekar által szolgáltatott kísérete jelent egy-egy eleven színfoltot.
Feltűnő továbbá, hogy - szemben a másodikkal - ebben az albumban nem
kapott helyet élő előadásról készült felvétel. Az énekesek a stúdió
szigorú vizsgaszituációjában igyekeznek minél korrektebben felmondani
"tételüket", tehát még az az esély sem adatik meg nekik, hogy az élet
és a művészet spontaneitása felszabadítsa tehetségüket és kifejező
erejüket.
Tipikus eset: visszájára fordult a jószándék. A válogatás
mindenkivel méltányos akart lenni, s majdnem mindenkivel méltánytalan
lett; a művészek túlnyomó többségét nem megfelelően mutatja be,
nivellál, elmossa az értékrendet; a benyomások esetlegesek, a művészek
nem kerülnek a helyükre. Ebben az albumban a jelenlét vált fontossá,
nem pedig a produkció, a művészi karakter, az arculat.
Persze hallható ezen a lemezen is néhány figyelemre méltó
felvétel. Az igazán erős tehetség, a nemes orgánum, a magasrendű
muzikalitás-kultúraformálás többnyire megismerszik. A szerkesztő egyik
legnagyobb érdeme, hogy a korszakhatárokhoz nem ragaszkodva, helyet
adott a gyűjteményben Komáromy Pál 1941-es, de csak a 2. album
szerkesztésének lezárása után előkerült hangfelvételének. Az "Ó, mely
sok hal" (Háry János) valószínűleg legjobb felvétele ez, valódi
felfedezés; az előadás ízessége, változatossága, színessége,
elevensége, karakterizáló ereje, s minden ízében elsődleges és
gyökeres volta képet ad arról, hogy mit is jelentettek eredetileg,
Kodály generációja számára a magyar nép dalai - az Operaház színpadán.
Komáromy Pál felvétele igazi kincs. Hasonlóképpen Sába királynőjének
áriája (a hang bizonyos élessége, az éneklés némileg nyers
"egyenessége" ellenére is) félreismerhetetlenné teszi, hogy Rigó Magda
igazi színpadi egyéniség volt, aki magára tudta összpontosítani a
közönség figyelmét, s hihetővé tenni a nagy drámai, sőt mitikus
hősnőket. Járay József hangja a Parasztbecsület Sicilianajában nemes
fénnyel, sötét, érzéki tónussal, ma is szuggesztív temperamentummal
szól - már ez a korai (1940 körül készült) felvétel sejteti, hogy e
művészpálya át fogja törni a hazai operakultúra formálisan nem, de
gyakorlatilag annál inkább létező kereteit-határait. Takács Pauláról A
trubadur Leonórájának I. felvonásbeli áriája egyértelműen
demonstrálja, hogy ő volt nálunk az utolsó igazi drámai szoprán; a
hangnak ez a sűrűsége és hőfoka, a személyiségnek ez a vehemenciája,
elsődleges és egyértelmű megnyilatkozása, minden drámai szituációt és
érzést a sorsszerűség magasságába és légkörébe emelő szenvedélye,
formátuma, szuggesztivitása, dimenziója, amelyet a felvétel felidéz,
fájdalmasan hiányzik a mai operakultúrából - a hazaiból és a
nemzetköziből egyaránt. Az operajátszás színházi realizmusa lassan
kiszűrte ezt a hangfajt és művészi alkatot, színpadilag
illúziókeltőbb, ám hangilag-vokálisan felstilizált-túlfeszített lírai
szopránok küszködésének tárgyául engedve át a hatalmas drámai
szerepeket-szólamokat. Takács Paula e felvétele az énekkultúra
fogyatékosságaival együtt is az immár letűnt énekesközpontú korszak
emlékét idézi. Nagyon kellemes meglepetés az albumban Vári-Weinstock
(Gafni) Miklós felvétele (Szerelmi bájital: Nemorino románca), amely
egy Magyarországon ismeretlen, igazi bel canto kultúráról tanúskodik,
másrészt azt a fajta könnyű és hajlékony lírai tenort képviseli,
amelyet (az igazi drámai szoprán kiveszésével párhuzamosan) az egész
világon kiszorítottak a sötét, hősi színezetű tenorok, egy egész
szerepkört megosztva sajátos, tiszta, kifinomult és gyengéd
költészetétől. Ez a példásan stílusos felvétel a magyar operaéneklés
történetének egyik legbecsesebb dokumentuma. Mátyás Mária a Faustból a
Ballada és ékszer-ária felvételével van jelen a gyűjteményben, s noha
előadása rendkívül egyenetlen (elképesztően
képzetlenül-kulturálatlanul, amatőr színvonalon megszólaltatott
mozzanatok váltakoznak benne remekül elkapott, igen tehetségesen
megoldott részletekkel), a színpadi egyéniség félreérthetetlenül
érzékelhető belőle s bizonyos fokig igazolja az énekesnő hajdani
presztízsét. Simándy József - erősen vitatható módon - nem korabeli,
hanem 1970-es felvétellel szerepel az albumban (Fidelio: Florestan
áriája). Viszont a pokolian nehéz áriát teljes szépségében és
bonyolultságában tolmácsolja, nemcsak alapvető, nemes étkoszát adja,
hanem azt a lelki-érzelmi fejlődést is feltárja, amely az áriában a
szenvedés mélypontjából a férfias és vallásos megnyugváson keresztül a
lelkesültség extázisáig végbemegy. Az utolsó, vizionárius szakaszban
valóban beethoveni szférákba emelkedik. Végül Sándor Judit előadásában
Donna Elvira áriája a Don Giovanni II. felvonásából talán az egész
gyűjtemény legszebb darabja, a zenei alkat megértésének, az
interpretáció szabatosságának, a hang kiegyenlítettségének, a stílus,
a formálás tisztaságának és elevenségének, a frazírozás és artikuláció
artisztikumának, az atmoszféra zártságának kiemelkedő példája, a mély
muzikalitás, a zenei intelligencia, az igazi ízlés és kultúra hibátlan
gümölcse. Bizonyos, hogy az album nem egy művésze elementárisabb,
magávalragadóbb egyéniség, mint Sándor Judit, ő azonban pont azt
képviseli, ami a legritkább a magyar operakultúrában: a művészet és
mesterség megalapozottságát, kiműveltségét. Azt a fajta művészetet,
amely mindig nemes anyagú, mindig tartalmas, amelyben minden
megoldásnak fedezete van, amely választékos, de sohasem mesterkélt,
finom, de sohasem finomkodó, poétikus, de nem öntetszelgő - röviden:
teljesen igaz.
Az album végül is nem egy esetben módot ad rá, hogy megsejtsük
egy-egy művész valódi kvalitását; ám a 34 felvétel túlnyomó többsége
inkább dezorientál. S az esetek tetemes részében ez most nem a
hangdokumentumok meglétén múlik, hanem a szerkesztőn. Az 50-es évek
magyar operakultúráját ezek a felvételek kiábrándítóan középszerűnek
éreztetik, holott az a valóságban ennél lényegesen bonyolultabb és
érdekesebb volt. Az Operaház társulatának és előadásainak színvonala
azóta sem volt ennyire egyenetlen: ma már ismeretlen sűrűségű és
hőfokú előadásokat követtek ma már ugyancsak elképzelhetetlenül rossz
előadások, s ha most nincsenek is az együttesnek olyan formátumú
művészegyéniségei, mint akkor, bízvást kijelenthetjük: olyan gyengék
és képzetlenek sincsenek. Az akkori szereposztásokat tanulmányozva,
egy-egy élő előadásról fennmaradt felvételt hallgatva elképedve
tapasztalhatjuk, hogy még egy Klemperer-vezényelte előadás
szereposztásában is micsoda végletes minőségi különbségek mutatkoztak.
Ez az oka annak, hogy a korszak egyfelől mindinkább legendássá,
elérhetetlen mércévé válik, másrészt, akinek memóriáját nem játssza ki
"a megszépítő messzeség", keserves estékre, szánalmas alakításokra is
jócskán emlékezhet. Vagyis az 50-es években a magyar operaszínpadot
sokkal inkább a fények és az árnyak éles kontrasztja jellemezte, mint
az a szürkeség, amelyet a felvételeknek ez a gyűjteménye idéz fel.
Fodor Géza
I vaghi fiori - XVI. századi olasz madrigálok
A Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa
Vezényel Tillai Aurél
SLPX 12546
Nem vagyunk elkényeztetve madrigálfelvételekkel. Amatőr kórusok
seregszemléin ugyan számtalan madrigál hangzik el évről évre; egyes
darabok - szokásos botrányos magyar fordításukkal - a könyökünkön
jönnek ki. Hanglemezen viszont a választék szinte semmi; jobbára
egy-két darab akad csak, amely a hazai kóruskultúra életképességét
bizonyítani igyekvő lemezeken mintegy kitölti a Kodályok, Bartókok
után szabadon hagyott űrt. S a nemzetközi piacon sem jobb a helyzet.
Van ugyan néhány felvétel a King's Singers-től, egy-kettő a
"Reflexe"-sorozatban; a kölni Collegium Vocale (híres, Stockhausent is
éneklő, vagyis ultramodern stílusokban is otthonos együttes)
nemrégiben adott ki szép, igényes műsorú antológiát. De a legtöbb
madrigál-lemez (a "legtöbb" persze itt nem jelent "sok"-at)
elképesztően rossz: gyenge együtteseknek a műfaj iránt csak csömört
keltő felvétele, úgynevezett "muzikális" előadás, vagyis nyálas-lelkes
dalolgatás, sok crescendoval, dinamikai dagasztással és még több
fülsértő hamissággal. Egy szó mint száz: baj van a madrigállal. Úgy
látszik, a 20. század nemigen tud mit kezdeni vele. S nem is olyan
érthetetlen, hogy miért nem.
Az első ok vagy magyarázat alighanem a kóruskultúra helyzetében
keresendő. Kemény szavak, s nyilván nem egészen igazságosak, de
kimondom: a kóruszene ("a capella" kóruszene) századunkban csak
elvétve tartozik a magas művészet körébe. Teljesen különálló
mozgalommá vált, s bár tagadhatatlan, hogy számtalan embert nyert meg
magának s (jobb pillanataiban) ezen keresztül a zenének, jócskán
okozott neki veszteségeket is. Bartók esete kissé megtévesztő, a
"Leánycsúfoló" vagy a "Meghalok Csurgóért" s mellette néhány Kodály,
Hindemith, Britten-opusz inkább csak kivétel: a választék túlnyomó
többsége jó esetben huszadrangú, rossz esetben kifejezetten silány,
dilettáns munka. Miképp az előadóművészetben, azonképpen a zeneszerzés
terén is, a kóruskultúra sajnos világszerte kiskaput nyit a más
műfajokban elképzelhetetlen tehetségtelenségnek, nívótlanságnak.
Távolról sem volt ez mindig így. A 16. században (a madrigálok
korában) a kórust nem azért tartották minden létező előadó-apparátus
közül a legtökéletesebbnek, mert kötelező volt elmotyogni az "emberi
hangról" szóló megható közhelyeket; nem, egészen másért: ekkor
nagyszerű kórusok működtek, melyekben a kor Placido Domingoi és
Siegfried Jerusalemjei énekeltek egymás mellett (elég a Cappella
Sistinára gondolnunk), és nem utolsó sorban a legkiválóbb szerzők a
legjobb műveiket írták ezeknek a kórusoknak.
Legjobb műveiket - de persze nem a legjobb madrigáljaikat. Mert ez
a másik fő oka a madrigállal Kapcsolatos mai bonyodalmaknak. A
madrigál ugyanis nem kóruszene. Az a hallgatólagos konszenzus, mely ma
a madrigálirodalom ápolását csaknem mindenestül a félig vagy egészen
amatőr kórusok körébe utalja, tévedésen alapul. A madrigál a 16.
században eredendően társaszenének, vokális kamaramuzsikának
született. A szerzők vidám és zeneileg művelt társaságra számíthattak,
melyben egy körülrajongott kisasszony énekelte, tegyük fel, a felső
szólamot, barátai a többit. Magyarán: egy ötszólamú darabot öten
daloltak, jóféle toscanai nedűt fogyasztva hozzá; ha úgy látták jónak:
hangszerekkel erősítették vagy éppen helyettesítették az énekszólamok
némelyikét... És ezt a zenét ma ötventagú együttesek zengik a
kóruskoncerteken. Persze: zengjék. Bár kétszer annyi madrigált
énekelnének kórusaink a mai álkomponisták álművei helyett! Csak hát
legalább illik tudni, hogy a madrigál nem tömegzene, nem "boldog őse"
a mai pattogó kórusindulóknak - nagyon is intim zene! Ha nem érzünk rá
poénjaira, finomságára, szellemességére, ki- és túlfinomodottságára -
a dolog lényege vész el. Nem a historikus pedantériát kérem számon. Be
kellene látni, hogy a madrigál, ha vaskoskomolyan adják elő, primitív
összhangzattan-példává válik, üres akkordsorrá, melyet az semmiképp
sem tesz élvezetesebbé, hogy szélben hajladozó nádas módjára,
csücsörített szájjal és rajongó arckifejezéssel énekeljük...
Mindezt a hosszadalmas bevezetőt azért bocsátottam előre, hogy
valamiképpen megéreztethessem, mit jelent számomra a Tillai Aurél
vezette Pécsi Nevelők Háza kórus új madrigál-lemeze. Nagyon sokat
jelent. Már a műsora sem mindennapi. Tillai Aurél nyilván igen jól
ismeri a kor irodalmát: a legszebb darabok közül választott egy
csokorra valót. Megtalálhatjuk a lemezen Arcadelt "Il bianco e dolce
cigno"-ját, a korai madrigálkor eme általánosan elismert
mintadarabját, Palestrina egyik legszebb e műfajban alkotott remekét,
az "I vaghi fiori"-t ("szép - pontosabban kecses, bájos - virágok", ez
az egész lemez címe is), Gesualdo híresnél is híresebb "Moro
lasso"-ját, Luca Marenzio, a par excellence madrigálszerző lemezre
érthetetlenül ritkán vett darabjait. Akad továbbá számos példa a
madrigál rokon-műfajaira (frottola, villanella stb.), de - s ez sem
érdektelen - hiányzik a válogatásból Lassus agyoncsépelt
"Zsoldosszerenádja", minden kórusok örök "sikerdarabja"... Ízlésesebb
összeállítást tehát alig lehet elképzelni (legfeljebb további
antológiákat, hasonlóan jó művekkel). Szerencsésebb előadást is
nehezen. Bármily furcsán hangzik is, ezúttal kellemes kötelessége a
kritikusnak, hogy ne bókoljon, hanem igenis vegye sorra kifogásait,
ellenvetéseit. Kellemes kötelesség ez, hiszen a mérce a lehető
legmagasabb; a pécsiek előtt valóban csak a legkiválóbbak, a King's
Singers, Collegium Vocale-rangú együttesek állnak, ezzel szemben
megalázó és méltatlan azt a fényévnyi távolságot emlegetni, mely
Tillai együttesének produkcióját az átlagos madrigálfelvételek fű
alatt húzódó színvonalától elválasztja. A tisztaság és intonációs
biztonság itt nem gond, nem izzadságosan kiharcolt maximum, még a
hihetetlenül nehéz Gesualdo-darabban sem; nem bosszant sem a
művészkedő vibrato, sem a nyers, durva hangzás, nincsenek lélekből
odagondolt vénkisasszony-pianok és üvöltő dalárdásforték. Ami
hiányzik, valóban csak néhány lépés a csúcshoz. S részben érthető,
miért hiányzik. Tillai együttese kétségkívül "nagy" együttes, mégha
kamaralétszámú is; mindenesetre túl nagy ahhoz, hogy tökéletesen
"egyenes" legyen a szoprán, a hangzás egyik meghatározója. Emellett a
basszus sem igazi fundamentum még - színben legalább is nem az.
(Tévedés ne essék, nem a későbbi korok "basso"-ját hiányolom - a 16.
században a basszusnak még nem egészen az a szerepe, mint a barokk
vagy klasszikus zenében -, csak éppen azt a markáns hangot, mely
teltté, felhangdússá tenné a harmóniákat).
Néha aztán az együttes vezetőjét is hatalmába keríti az az
említett, sajnálatosan "muzikálisnak" tartott szemlélet, mely szerint
a "zenészség" fokmérője mindenekelőtt a dinamikai árnyalásra való
képesség. Szeret ívekből építkezni, hangerőfokozásokkal és
halkításokkal - ami önmagában véve persze nem volna baj, csakhogy
olykor a ritmikus fegyelem, pontosabban: az egyes hangok-akkordok
önállósága, tagolhatósága szenvedi meg ezt a mesterkélt
"folyamatosságot". Igaz, a hangzás soha nem válik kontrollálatlanná,
nem rémítenek a szokásos nagy dagasztások-lohasztások. Mégsem lehet,
úgy látszik, eleget hangsúlyozni, hogy a zenei folyamat alfája és
omegája paradox módon nem az állandó összekötés, hanem a tagolás, a
részek zenei szempontú (nem pedig a szöveg szerinti) elválasztása,
párhuzamba állítása. Nem véletlen, hogy a pécsieknek a komoly,
érzelmes madrigálok rendre jobban sikerülnek, mint a vidám,
villanellaszerű darabok. Az árnyalt, melódiaközpontú előadás az
előbbieknek olykor kifejezetten jót tesz - az utóbbiaknak azonban nem.
Ahogy a lemezborító ismertetőjéből megtudhatjuk, a Pécsi Nevelők
Háza kórusa számtalan első díjat nyert már mindenféle fesztiválon. Az
embernek néha gyanússá válik, vajon miféle fémből verik manapság azt a
rengeteg aranyérmet. Szép a sok győzelem, illik gratulálni hozzá. A
képességek igazi bizonyítéka azonban úgy hiszem, ez a lemez. Tillaiék
még nem "győznek" vele, de talán nincs messze az idő, mikor bekerülnek
a "döntőbe". Abba a döntőbe, amelyben már nem osztanak további
díjakat, hiszen minden résztvevő egyaránt első.
Kovács Sándor
Cziffra György két lemezéről
Holdfény és álmodozás
LPXL 12628
A tánc
LPXL 12629
E két, fantázia-cím alatt megjelentetett lemezen Cziffra György
csupa olyan zongoradarabot játszik, amilyeneket ráadás gyanánt
szoktunk hallani a világ koncertüzemében futószalagon dolgozó
zongoristáktól. Csupa olyan darab, amelyet mindenki ismer: Für
Elise-től de Falla Tűztáncáig, La Campanella-tól a legismertebb
Strauss-idézetekből szőtt reminiszcenciákig.
S azt hiszem, ezzel a szóval lehetne jellemezni azt a művészi
magatartást is, amely ezekből a felvételekből felénk sugárzik. Minden,
amit itt hallunk, reminiszcenciája legyen valami már tudottnak,
valaminek, amit a hallgató már úgyis ismer. Az emlékezésben, a
ráismerésben találkozik előadó és hallgatója. Szép dolgokra
visszaemlékezni mindenki szeret - s ezek a darabok szépek. Cziffra
György szépen is játssza őket. A hallgató csodálkozik, emlékezik,
elréved, lelkesedik. Én nem lelkesedem. Nem tud lelkesíteni ez a
minden ízében a közönség legrejtettebb óhaját kiszolgáló, annak elébe
is menő iparművészet, amely patikamérlegen adagolja a hatást.
De a tökéletességét nem lehet elvitatni: Cziffra pontosan tudja,
mit akar, s azt makulálatlanul véghez is viszi. Hihetetlen hangszeres
adottságú zongorista, bámulatra méltó dolgokat képes produkálni. Habár
a hanglemezt nem az ő számára találták ki: ő a koncertpódiumon van
igazán elemében. Személyes varázsa alól nem vonhatja ki magát a
hallgatóság; még a koncertrendezésre kiváltképp alkalmatlan, más
rendeltetésű termekben összezsúfolódott több ezer embert is
hipnotizálni képes. Lemezei arra mindenképpen jók, hogy felidézzék a
koncerten játszó Cziffrát - de a két lemeznyi darab sem eléggé
erőteljes, hogy megidézze magát a művészt. Ahhoz már eleve tudni kéne,
hogy milyen is ő.
Nem kétlem: nagy siker lesz ez a két lemez. Cziffra ma alighanem a
legnagyobb publicitást élvező művész Magyarországon. Koncertjeit ezrek
hallgatják, koncertközvetítéseit milliók nézik a televízióban,
önéletírásának újabb kiadását várják a vásárlók - s ez nem is baj.
Cziffra kelendő cikk ma nálunk; újra felélénkült a Cziffra-mítosz. S
ha a dolog közművelődés felőli oldalát nézzük: Cziffra nem akármilyen
színvonalon teszi a dolgát. Végső soron az értékes művészetet juttatja
el, s valóban a tömegekhez, s ezért bizony még hálásak is lehetünk
neki.
A felvételek 1956 és 1961 között készültek Párizsban, hangzásukat
kicsit kozmetikázták, kipucolták, korszerűsítették. Szépen szólnak,
kifogástalanok a lemezek - de a legfontosabb, hogy Cziffra zongorázik
rajtuk.
Wilheim András
Új magyar zene
Dávid Gyula: Brácsaverseny;
Hegedűverseny; Sinfonietta
Hungaroton SLPX 12452
Maros Rudolf: Töredék; Ricercare;
Cseremisz népdalok; Kontrasztok;
Négy tanulmány; Kaleidoszkóp
Hungaroton SLPX 12368
Ránki György: I. szimfónia;
Cimbalomverseny; Brácsaverseny
Hungaroton SLPX 12434
Szőnyi Erzsébet: Öt prelűd;
Triószonáta; Három ötlet négy tételben;
Radnóti kantáta
Hungaroton SLPX 12623
Mai magyar szerzők dalai
Keönch Boldizsár éneklemeze
Hungaroton SLPX 12455
Sárközy István: Confessioni ("Anno 1853");
Concerto simplice (Ricordanze II)
Hungaroton SLPX 12515
Láng István: Kettősverseny klarinétra,
hárfára és zenekarra; III. vonósnégyes;
Villanások; Zene 2-4-3
Hungaroton SLPX 12413
Két esztendővel ezelőtt öt új lemez kapcsán írtam e hasábokon a
Hungaroton új magyar zenei felvételeiről. (Új magyar zene - magyar
hanglemezen. Hifi Magazin 9, 1982/2.) Megkíséreltem összefoglalni,
melyek lehetnek e szerintem fontos vállalkozásoknak legnagyobb
nehézségei, melyek az erényei; miként lehetne javítani a lemezek
színvonalát - és terjesztését.
Örömre okot adó változás nincs. Az új zene továbbra is csak a
kevesek ügye - azóta talán a még kevesebbeké. Fogyatkozóban a
közönség, az előadók nem versengenek az új művekért, évről évre
kevésbé vonzó a Rádió mustrája az előző évben rögzített felvételekből.
A hanglemezek továbbra sem kelendőek, a lemezre vett előadások
színvonala nem emelkedett. Nem változott a lemezműsorok válogatásának
koncepciója sem. A lemezek többsége szerencsére továbbra is szerzői
lemez, akár egy komponista legfrissebb terméséből válogatva, akár
egyfajta keresztmetszetet nyújtva, de azért akad előadói lemez is.
A mostani hét lemezben az a legörvendetesebb, hogy jelzi: a
Hungaroton továbbra is kötelességének érzi a mai magyar zene
rendszeres publikálását. Üzleti megfontolásokkal nem törődve, talán
tervszerűen, talán nem, de katalógusában továbbra is csaknem teljes
választékot kínál a mai magyar zenéből. A külföldi kutató éppúgy, mint
a hazai érdeklődő, lassanként összeállíthatja magának az elmúlt néhány
évtized magyar zenetörténetének hangzó antológiáját.
A most ismertetésre kerülő lemezek javarészt a magyar zeneszerzők
legidősebb generációjának és középgenerációjának terméséből
válogatnak, olyik esetben már lezárult életműből.
A Dávid Gyula műveiből összeállított lemez idézi fel a
legtávolabbi múltat: Brácsaversenye az ötvenes évek elejének talán
legreprezentatívabb darabja volt. Ma meghallgatva szinte hatástalannak
tűnik - az azóta eltelt időben a zenei fordulatok egész tömege vált
közhellyé. A komponista erről természetesen nem tehet, de ezt a nem
túl jelentékeny darabot bizony aligha lehet már friss füllel
hallgatni. Még így is a Brácsaverseny a legszerencsésebb mű a lemezen:
a Sinfonietta semmiképp sem tartoznék a képzeletbeli antológiába, a
Hegedűverseny is legföljebb abból a szempontból tanulságos, hogy
milyen bizonytalanságot okozhat egy szerzőben a külső indítékokból
elhatározott stílusváltás kényszere, amikor a matériának csupán
egyetlen faktorát (hangrendszerét, hangzásvilágát), kísérli meg
korszerűsíteni, a zene csontozata azonban nem változik, a formálás, a
ritmika lényegében változatlan marad.
Múltat idéz Maros Rudolf utolsó olyan lemeze is, amelynek
összeállítása még a komponista szándékát tükrözi. 1959-es Ricercare-ja
fontos mű volt megírása-bemutatása idején; számos vonásában az új, a
hatvanas évek elejére jellemző orientáció első jeleit ismerhetjük fel.
A kettősség persze itt is érezhető, a megvalósítás mégis homogénabb:
ha széthúz is a zenei anyag, inkább úgy érezhetni, mintha kölcsönös
idézetek szőnék keresztül-kasul a kompozíciót. A többi Maros-darab az
életmű lezárulásának idejéből való. A Cseremisz dalok felvételét semmi
sem indokolja, Maros művei között még marginális jelentősége is aligha
van. Fáradtabbak, erőtlenebbek a kamarazenei kompozíciók is, a
Kaleidoszkópot én magam még sikerületlennek is vélem. Meglepett
viszont a Töredék című 1977-es kompozíció. Talán nem a
legjelentékenyebb Maros-darab, talán nem is reprezentatív jelentőségű
a hetvenes évek végének magyar zenéjében, de az ízlésnek, az
írni-tudásnak olyan magas szintjét mutatja, hogy mindenképpen
megőrzésre érdemes. Csak azt sajnálom, hogy a darab értékei,
megoldásainak, formálásának meglepő érdekességei kicsit az előadás
ellenében kell hogy érvényesüljenek. Folyamatosabb játék esetén a mű
hirtelen váltásai, csaknem szertelenségei mindenképpen hatásosabbak
lehetnének.
Ránki György szerzői lemeze legutóbbi alkotóperiódusának darabjai
közül válogat - s az I. szimfóniában legalább is, nem nehéz megérezni
az életmű egésze fölötti áttekintés, az egyéni szintézis szándékát. Ez
a szerzői intenció természetesen érthető s méltányolható - maga a mű
viszont már nehezen védhető. Nem tudom egészen pontosan, hogy mit ért
Ránki szimfónia alatt, hogy milyen műfaji elképzelése volt, miként
akarta a maga számára kialakítani azt a műformát, amelyet azután
szimfóniaként jellemezhet a legpontosabban. Kissé aránytalanra
sikeredett a tételsor, a középső tétel a maga túlsúlyával már-már
nyomasztó (lehet, hogy mélyebben fekvő problémára figyelmeztet, hogy
ugyanezt vehetjük észre a Cimbalomversenyben is?), s ezt semmiképpen
sem tudja kiegyenlíteni a szélső tételek motorikus dinamizmusa. Ránki
lemezét hallgatva minden pillanatban érzem a mesterség eszközeinek
tökéletes birtoklását, a manuális tudás fölényes biztonságát, a mindig
éppen kézre eső hasznos megoldásokat - csak éppen azt nem érzem, hogy
mindez minek a szolgálatában áll. Eszközök, megoldások, trükkök pompás
felvonulása az I. szimfónia - csak mintha az a tartalmi elem
hiányoznék belőle, ami a legsikerültebb Ránki-kompozíciókat éltette,
amely konzisztenciájukat biztosította.
Zavarba hoz Szőnyi Erzsébet lemeze. A világszerte ismert és
elismert zenepedagógus zeneszerzői működésének jó másfél évtizedéről
ad képet ez a keresztmetszet. Lehet, hogy Szőnyi Erzsébet pedagógiai
hivatása mellett, szinte önmagának írva foglalkozik komponálással,
bizonyítva, hogy az elméleti tudás csak akkor az igazi, ha a
gyakorlati munka is igazolja - ha így van, minden tiszteletem az övé,
de akkor itt most nem is kellene foglalkoznom ezzel a hanglemezzel.
Elképzelhető viszont, hogy a zeneszerzést tekinti hivatásának, hogy
ezek a művek azzal a szándékkal születnek, hogy helyük legyen a magyar
zenekultúrában - akkor viszont valóban kritika tárgyává kell tenni
őket. Ez a lemez sajnos - engem legalább is - inkább az elsőnek
említett lehetőség felé terel. Az első lemezoldalon hallható művek
ugyan a technikai elemek, formák elmélyült tanulmányozásáról vallanak,
de mindez a tudás inkább tanulmányszerűen jelentkezik bennük, s
tematikájukat, hangvételüket, megoldásaikat valamiféle furcsa,
megfogalmazhatatlan idegenszerűség járja át. A második oldalon Szőnyi
Erzsébet Radnóti-kantátája van - érdekes, hogy abban a pillanatban,
amint kórusra ír a szerző, hangja, technikája, prozódiája,
hangzásvilága azonnal Kodály-emlékeket idéz a hallgatóban. Sajnos ezt
a stílust korántsem homogenizálja -- amit a legkirívóbb ficam, a
Trisztán-idézet is bizonyít. (Szőnyi Erzsébet műveinek felvételeit a
Magyar Rádiótól vette át a Hungaroton.)
Keönch Boldizsár merőben szokatlan feladatra vállalkozott - a
hazai hangversenygyakorlatban legalább is elképzelhetetlennek tűnik,
hogy egy énekes a mai magyar dalirodalomból válogassa össze műsorát. A
lemez mindenesetre Keönch igazát bizonyítja. Azt természetesen nem
mutatja meg ez a lemez, hogy milyen a magyar dalirodalom a lemez
készítésének pillanatában - hiszen a válogatás nem efféle
reprezentatív szándékkal készült. Sokkal inkább mondhatnák, hogy úgy
épül ez a lemez, mintha egy jól szerkesztett dalest műsorát
hallgatnánk - talán ezért van az az érzésünk is, hogy egy-egy darab
inkább csak a másikkal való összefüggésében került a lemezre, hogy
oldja, ellensúlyozza a másiknak hatását. Keönch úgy szerkesztette meg
lemezét, hogy oldalait egyvégtében lehessen meghallgatni. A második
oldalon hallható kamaraegyüttes, illetve orgonakíséretes felvételek
kevésbé hatásosak. Kósa György orgonakíséretes Angelus Silesius-dalai
bizonyosan nem tartoznak a szerző java terméséhez. Ránki György
monodrámáját viszont Keönch valóban kimagasló teljesítménye miatt
érdemes meghallgatni. Farkas Ferenc Louise Labé-megzenítésénél
okvetlenül érdekesebbek a lemez másik oldalán szereplő
zongorakíséretes kompozíciók, számomra különösen a Come away, come
away death című Shakespeare megzenésítés emlékezetes. A lemez
legértékesebb kompozíciója kétségtelenül Kadosa Pál Négy dala, Nelly
Sachs verseire. A harmadik dal kivételével, amelynek erőteljes
ritmikus karaktere a legfőbb jellegzetessége, a másik három kompozíció
olyan, mint valami furcsa, abbahagyott vázlat; nagyon határozottan
megrajzolt vonal, melynek váratlanul vége szakad, nem mintha az erő
fogyott volna el, hanem megszűnt a továbbrajzolás szándéka. Kadosának
ez a dalciklusa megítélésem szerint az utóbbi évtizedek egyik
legfontosabb hazai kompozíciója -Keönch Boldizsár és Rohmann Imre
előadása pedig méltóan közvetíti hozzánk e művet. (Egyetlen zavaró
mozzanat csupán Keönch Boldizsár előadásaiban a darabok szövegének
kiejtése. Hiányzik e kiejtés természetessége, magától értetődősége - s
ez olykor a deklamáció, olykor a formálás tisztaságán ejt csorbát. Itt
üt vissza az a nagyon is érthető meggondolás, hogy a külföldi
terjeszthetőség érdekében magyar szerzők idegen nyelvű dalai
kerüljenek a felvételre.)
Sárközy István lemezén két kompozíció szerepel, az 1977-79-ben írt
Confessioni ("Anno 1853") és az 1973-ban megfogalmazott, de jóval
korábbi (1948-49-es) alapanyagot felhasználó, 1975-ben új tétellel
kiegészített, s még 1983-ban is jelentős mértékben átdolgozott
Concerto semplice szerepel. Ebből a választásból úgy tűnik, hogy
Sárközy számára a hanglemez megjelentetése: primer közlési forma,
olyasféle számadás, mint egy író esetében a gyűjteményes kötet.
Szerepeljen inkább kevesebb kompozíció, ne híguljon fel a lemez
műsora, csak az szerepeljen rajta, amiről a szerző úgy gondolja:
erősíti egymás hatását s mindenképpen egy állapot hű kifejeződése.
Sárközy társtalan alkotó a magyar zeneszerzésben, útja magányos -
nemzedékétől talán az választja el legerőteljesebben, hogy ő nagyon
következetesen csak belső igényei szerint alakítja életművét. Nem
keres könnyen népszerűséget hozó műfajokat, formákat, s távol áll tőle
minden kérkedő látványosság. Zenélésének habitusa, tűnjék bármennyire
is meglepőnek a párhuzam, engem a közelmúlt alkotói közül leginkább a
Szervánszkyéra emlékeztet.
Állapotrajz Láng István szerzői lemeze is - a hetvenes évek
második felének eredményeit mutatja be a hallgatónak (egyetlen darab,
az 1973-as Villanások bontja meg az időrendet). Megítélésem szerint a
lemez második oldalán szereplő kamarakompozíciók a jelentékenyebbek, s
közülük is a III. vonósnégyes. Láng írásmódja e kompozícióban a
legkoncentráltabb, ebben leginkább magától értetődő az apró
motívumokból, motívumtöredékekből építkező, a töredékességet nagyon is
vállaló formaelv. Szinte darabos ez a forma, majdnem montázsszerűen
kerülnek benne egymás mellé a különböző elemek. S ez dominál még akkor
is, ha nem nehéz felfedezni e szakaszokban a közöset, az azonos
motívum-csírát, hangközszerkezetet.
Wilheim András
HUNGAROTON újdonságok
HAYDN: Az évszakok - oratórium
Ileana Cotrubas - szoprán
Werner Krenn - tenor
Hans Sotin - basszus
Brighton Festival Chorus Royal Philharmonic Orchestra
Vezényel: DORÁTI ANTAL
DECCA felvétel SLPXL 12690-92 (ára: 360.-Ft)
RENATA SCOTTO - szoprán
Áriák VERDI: A haramiák,Aida,
Macbeth, Az álarcosbál, Don Carlos,
Ernani című operáiból
A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Thomas Fulton
Digitális felvétel SLPDL 12624 (ára: 120,-Ft)
RÉGI TÖRÖK ZENE EURÓPÁBAN
(XVI-XVIII. század)
Kecskés Együttes Közreműködik: Esmail Vasseghi, René Clemencic
Művészeti vezető: L. Kecskés András
SLPX 12560 (ára: 70.-Ft)
*
Csak tiszta forrásból?
A Hanglemezívet nem csupán kritikáknak és recenzióknak tartjuk
fenn, szívesen közlünk itt egyéb műfajú írásokat, tehát esszéket,
kisebb tanulmányokat, akár glosszákat vagy vitairatokat is. Jelen
cikkünk egy szakdolgozat "rezüméje", szerzője fiatal zenetanár, aki az
iskolai zenehallgatás és a hanglemezkultúra állapota között próbál
párhuzamot vonni.
*
Hogy egy kedvelt közhellyel kezdjem: "a mai, közismerten nehéz
gazdasági körülmények között" komoly érdeklődésre tarthat számot
minden exportképes szellemi termékünk, különösen, ha külpiaci sikere
olyan tartósnak bizonyul, mint a Kodály-módszeré. Már több évtizede
külföldi zenetanárok csoportjai tanulmányozzák rendszeresen a
magyarországi zeneoktatás módszereit és eredményeit. Különösen nagy
figyelmet szentelnek az ének-zene tagozatos általános iskoláknak,
hiszen ez az iskolatípus kifejezetten magyar specialitásnak számít.
Mellesleg szólva, ez az iskolatípus felelős az "audiofil"
utánpótlásért is! A lemezhallgató-zenekedvelő emberek szívesen íratják
gyerekeiket ilyen iskolába - mert kevesen tudják, hogy éppen a
zenehallgatás, mint pedagógiai eszköz, mennyire alárendelt szerepet
játszik ezekben az intézményekben!
A kodályi koncepció kialakulásának éveiben a magyar társadalom még
sokkal drasztikusabban különült el zenét hallgató és zenét nem
hallgató emberekre. A hangversenyekre csak kevesen jutottak el, más
forrás pedig nemigen volt, amely olthatta (vagy felkelthette!) volna
zenei szomjúságukat. Érthető, Kodály, illetve Ádám Jenő az éneklésre
koncentráltak, mondván: az énekhang az egyetlen hangszer, amellyel
mindenki rendelkezik, amely mindig "kéznél van". A zenehallgatás nem
szerepelhetett az iskolákban később, a különféle hangvisszaadó
készülékek megjelenésekor és elterjedésekor sem. Ezeknek a kezdetleges
készülékeknek a hangja elrettentette a muzsikusokat, köztük Kodályt is
- ő közismerten nem szerette a "lemezezgetést".
A zenehallgatás csak 1960 után vált az egységes tanterv részévé,
aránya azonban máig is sajnálatosan alacsony. Pedig azóta gyökeresen
átalakultak a szokások, nincs olyan háztartás, mely nélkülözné a
rádiót-televíziót, de a lemezjátszó és a magnó is mindennapossá vált.
Gyerekek és ifjú emberek természetes zenei szükségleteiket elégítik
ki, amikor ezeken a legkönnyebben hozzáférhető eszközökön hallgatják a
legkönnyebben hozzáférhető zenét - tehát nagyon hamar lemondanak az
éneklésről és a komolyzene hallgatásáról is. Az iskolai énekórák
nagyon kevés diáknak jelentenek annyira maradandó élményt, hogy zenei
érdeklődését meghatározhatnák. Felmérések kimutatták, hogy a különböző
típusú általános iskolát végzett fiatalok zenei ízlése között nincs
lényeges különbség: szinte mindannyian a könnyűzenét részesítik
előnyben. Középiskolás fiatalokat komolyzenei koncertre becsalogatni:
majdnem lehetetlen. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a zenetagozatos
iskolában végzettek közül is csak azok válnak zeneértő-zenekedvelő
felnőtté, akik az iskolán kívül, elsősorban a családjukban jutottak
meghatározó zenei élményekhez.
A legnagyobb probléma azonban nem is a zenehallgatási órák
arányának csekélységében rejlik. A tantervben előírt, átlagosan 20% is
elegendő lehetne, ha maradéktalanul sikerülne bemutatni a zeneművek
minden szépségét; ha minden zenei effektus hatni tudna. Sajnos, ez az
iskolák többségében hiú ábránd. A zenedarabok olyan szánalmasan
szólalnak meg az iskolákban, hogy ezt csak a tanárok nem veszik észre
- hiszen ők jól ismerik ezeket a műveket, és akusztikai emlékeiket
könnyen rekonstruálhatják, még akkor is, ha csupán silány tartalmi
kivonatot hallanak. Nehezen látják be, hogy ők sem a partitúra alapján
szerették meg mondjuk Beethoven szimfóniáit. Ahhoz, hogy bárki is el
tudjon szakadni az előadás minőségétől, és csupán a "leglényegesebb"
zenei komponensekre figyeljen, komoly előképzettség és némi sznobizmus
kell. A gyerekek egyikkel sem rendelkeznek, nem tudják igazán
méltányolni sem a modális harmóniákat, sem az autentikus zárlatokat
önmagukban; számukra sokkal fontosabb egy fényesen megszólaló fanfár
vagy a hárfa csillogó hangja. Ők még nem hajlanak olymértékű szakmai
puritanizmusra, mint Pernye András, aki szerint a zene három fő
alkotóelemén kívül (úgymint ritmus, dallam és harmónia) minden más
csak másodlagos, kevésbé fontos ráadás! Tehát éppen az iskolákban
lenne fontos, hogy a zenét kiváló hangminőségű berendezéseken mutassák
be; hogy a zenéről nyert legelső benyomás maradandó élményt nyújtson a
tanulóknak, és további zenehallgatásra serkentse őket.
Sajnos, az iskolák szertáraiban nemhogy kiváló, de még átlagos
hangminőségű berendezések sincsenek! Mint diáknak és később mint
gyakorló tanárnak is, nagyon sok kínos órát szereztek nekem a
nyávogva, recsegve megszólaló vagy egyáltalán meg sem szólaló iskolai
lemezjátszók, magnók. Igyekeztem utánajárni, van-e valamiféle
hivatalos útmatató a zeneiskolai felszerelések minőségét és
használatát illetően. Meglepetésemre a következő kitételt találtam:
"Hogy történjen a bemutatás? Régebben sok kifogás hallatszott a
gépi zene ellen, főként nem korrekt hangszínét nehezményezték. Ma már
ez alaptalan kifogás. A hangtechnika teljes hangzási hűséggel készíti
felvételeit mind hanglemezen, mind magnóval, mind a rádióban és a
televízióban. Ilyen felvételeket és adásokat tehát teljes biztonsággal
alkalmazhatunk bemutatás céljára..." (Zenei nevelés az általános
iskolában, Tankönyvkiadó, 1973. 210. oldal.)
Nehéz elképzelni, hogy a tanár, aki ezeket a sorokat írta (Péter
József), tisztában volna az általános iskolák, sőt: akár a kirakatnak
szánt bemutató iskolák keserves helyzetével.
A tanszerek, taneszközök, demonstrációs felszerelések
beszerzéséről és kiválasztásáról az általában laikus igazgató és a
gazdasági ügyeletes dönt. A szaktanár gyakran nem is akar beleszólni a
választásba, valami rossz szakmai sznobizmusból kifolyólag büszkén
műszaki antitalentumnak állítva be magát, "aki még egy szöget sem tud
beverni a falba". A felhasználandó készülékek minősége, típusa
központilag egyáltalán nincs szabályozva. Az oktatási hatóságok által
kiadott tantervben előírnak ugyan a zongorán és a metronómon kívül 1,
azaz egy darab lemezjátszót is - de ez a lemezjátszó bármilyen lehet.
"Természetesen nem lehet csak sasszi, mert akkor még erősítő és
hangszóró is kellene. Továbbá feltétlenül hordozható típust kell
venni, hogy azt óráról órára lehessen cipelni."
Az énekórák tehát úgy kezdődnek, hogy a tanár egy-két
szolgálatkész gyerek segítségével beviszi az osztályba a (rendszerint
Supraphon gyártmányú, kristály hangszedős) lemezjátszót, fölteszi a
tanári asztalra, majd hozzáköti a mellékelt két darab kisméretű
hangszórót, amelyek jobb híján szintén a tanári asztalon, egymás
mellett kapnak helyet. A nagy tanterem kihangosításához ütközésig kell
tekerni a hangerőszabályzót, hiszen ezeknek a táskagramofonoknak az
erősítő-teljesítménye legfeljebb 2-3 watt. A pici hangszórók még így
sem bírják a huzamosabb igénybevételt, és gyakran tönkremennek.
Magától értetődik, hogy amíg legalább az egyik jó, nem érdemes
megjavíttatni vagy kicseréltetni. Esetleg föl sem tűnik? Praxisomban
alig találkoztam olyan iskolai lemezjátszóval, melynek mindkét
csatornája jól működött volna!
A tanár rendszerint még a meghallgatás előtt néhány dologra
felhívja a gyerekek figyelmét, előkészíti a bemutatandó művet,
támpontokat ad. Ezekután a tanulók lelkesen, majd később egyre
elkeseredettebben próbálják kihallani a rongyos szélű papírmembránról
áradó hangzavarból, a 100%-os torzításból az oboa beígért csodálatos
hangját.
És ez még mindig a kisebbik baj, hiszen az oboa ha kanásztülök
gyanánt is, de szól. Mi legyen azonban a nagybőgővel és a különösen
fontos timpanival, amelyek a klasszikus szimfóniákban rendszerint a
harmóniák alaphangját szolgáltatják? Eme harmóniákat teljes
szépségükben legfeljebb a tanár véli hallani - mivel hallani akarja
őket. Ha a gyermeknek nincsenek korábbi élményei a szóban forgó
darabról (márpedig nincsenek), akkor az órán hallott kakofónia alapján
ítél. Nem szabad csodálkoznunk Bartók vagy akár Bach totális
népszerűtlenségén, hiszen a meggyőző, hiteles-szép előadáson kívül
nincs semmiféle módszer, semmiféle pedagógiai trükk a zene
megszerettetésére. A bársonyos hangú, tömör basszust nem pótolja, ha
beszélünk róla. Semmiféleképpen nem lehet zenét tanítani úgy, hogy
éppen a legfontosabb, létét igazoló tulajdonságát, azaz élményszerző,
katarktikus hatását mellőzzük.
A zenéből leszűrt tanulságokra, ismeretekre csak akkor van
szükségünk, ha azok a hatás szolgálatában állnak, és megtanulásuk nem
előzi meg észlelésüket! Egy ritmusképlet elnevezése vagy egy
akkordmenet, a kotta képe önmagában nem boldogít.
Egyelőre kevés a remény, hogy azt a zenét, amiről gyerekeknek
beszélünk, meg is tudjuk mutatni. Gyakran maguk a szaktanárok sem
tulajdonítanak kellő fontosságot a fölszerelés minőségének, mert az
iskolai énekkar munkáját, az órai közös énekléseket, a feleltetést nem
hátráltatja a rossz készülék. Először magának a zenehallgatásnak a
mindennél nagyobb jelentőségét kellene felismerniük.
Sokan mondják, hogy az iskolai bemutatás csak kedvcsináló lehet,
az igazi élményeket hangversenyeken kell megszerezni. Valóban igaz,
hogy a koncerttermi hangzást, az élő zenét semmiféle hifi-eszköz nem
pótolhatja, de azoknak a gyerekeknek, akik először az énekórán
találkoznak a komolyzenével, még kedvcsinálónak, figyelemfelkeltőnek
sem elegendő az ilyen kritikán aluli, méltatlan bemutatás. Egy
nyávogó-recsegő hanglemez nem kedvet, hanem gyakran inkább derültséget
kelt a padsorokban.
Van olyan tanár is, aki felismeri, hogy valóban szükség volna jó
minőségű lemezjátszóra, de mindhiába, ha nincs rá elég pénz. Sajnos,
legtöbbször az igényesség is hiányzik: nem egy testnevelő tanár
könnyen kiharcolja az általa fontosnak tartott ping-pong asztalokat és
kézilabda-kapukat, holott azok is meglehetősen drágák! Egyetlen
általános iskola költségvetését sem borítaná fel, ha a három-négy,
megbízhatatlan, hamar tönkremenő, hordozható lemezjátszó vásárlása
helyett inkább arra törekednének, hogy felszereljenek egy zenetermet,
gondosan és ésszerűen.
Ha el tudjuk érni, hogy - kellemes élmények birtokában! - a
gyerekek nagyobb számban menjenek el a hangversenyre és igényes
hanglemezgyűjtőkké váljanak, akkor az ének-zene tagozatos iskolák
betöltik hivatásukat. Addig azonban programjuk csak írott malaszt
marad!
Nagy István
*
Megjelent még
ESTÉLI NÓTÁZÁS. Karai József, Szabó Ferenc, Bárdos Lajos, Kocsár
Miklós kórusművei. Vándor Kórus, közreműködik: Csengery Adrienne -
szoprán, Szakály Ágnes - cimbalom. A Magyar Rádió és Televízió
Szimfonikus Zenekara, vezényel: Révész László. SLPX 12570.
BÁRDOS LAJOS: Motetták és világi kórusok (Laudate Altithronum,
Popule meus, Cantus peregrinantium, Libera me, Missa tertia, Kodály
köszöntése, Malomnóta, Szeged felől, Hajnalljon, I. népdalrapszódia, A
jövő emberéhez. Az Ifjú Zenebarátok Központi Kórusa, közreműködik:
Keönch Boldizsár - tenor, Kárpáti József - orgona, vezényel: Ugrin
Gábor. Latin és magyar nyelven. SLPX 12451.
KÓSA GYÖRGY: DALOK MAGYAR KÖLTŐK VERSEIRE: Tartózkodó kérelem, A
tavasz, Még egyszer Lillához, A boldogság, Homályban, Hóraének, Verses
napló - dalciklus, Francia fogoly, Epilógus. Csengery Adrienne,
Pászthy Júlia, Sziklay Erika - szoprán, Keönch Boldizsár - tenor,
Gregor József - basszus, Kósa György - zongora. SLPX 12537.
RENATA SCOTTO - szoprán. Áriák Verdi: Don Carlo, Aida, Az
álarcosbál, Ernani, A haramiák, Machbet című operáiból. A Magyar Rádió
és Televízió Szimfonikus Zenekara, vezényel: Thomas Fulton. Olasz
nyelven. SLPDL/MK 12624.
MUZIO CLEMENTI: Zongoraszonáták: Esz-dúr, Op. 23 No. 3, D-dúr Op.
25 No. 6, C-dúr Op 37 No. 1, G-dúr Op. 37 No. 2. Failon Donatella -
zongora. SLPX/MK 12550.
MAGYAR ELŐADÓMŰVÉSZEK - WARGA LÍVIA - szoprán. Részletek Wagner:
Tannhäuser, Lohengrin, Borodin: Igor herceg című operáiból.
Közreműködik: Joviczky József- tenor, Faragó András - bariton, Tóth
Lajos - basszus, A Magyar Rádió és Televízió Énekkara és Szimfonikus
Zenekara. A Magyar Állami Operaház Zenekara, vezényel: Kerekes János,
Lukács Miklós, Vaszy Viktor. Magyar nyelven. Archív felvételek. LPX
12633 (mono).
KOVÁCS ESZTER - szoprán. Részletek Wagner: Tannhäuser, Trisztán és
Izolda, Parsifal, A walkür, A bolygó hollandi, Az istenek alkonya című
operáiból. Közreműködik: Molnár András - tenor, A Magyar Állami
Operaház Női Kara és Zenekara, vezényel: Mihály András. Német nyelven.
Digitális felvétel. SLPD/MK 12639.
SZOKOLAY SÁNDOR: II. vonósnégyes (1980). Szonáta szóló gordonkára
(1980), Jeremiada - kantáta (1979). Csajbók Terézia - szoprán, Onczay
Csaba - gordonka, Magyar Barokk Trió, Bartók Vonósnégyes. SLPX 12139.
BARTÓK: Hat vonósnégyes. Takács Vonósnégyes (Takács Nagy Gábor,
Schranz Károly - hegedű, Ormai Gábor - mélyhegedű, Fejér András -
gordonka). Digitális felvétel. SLPD/MK 12502-04.
KARÁCSONYI ÉS HÚSVÉTI VECSERNYÉK. Schola Hungarica, vezényel:
Dobszay László. Latin nyelven. Digitális felvétel. SLPD/MK 12533.
MOZART: Zongoraversenyek: A-dúr K. 414, A-dúr K. 488. Kocsis
Zoltán - zongora, Liszt Ferenc Kamarazenekar, hangversenymester: Rolla
János. Digitális felvétel. SLPD/MK 12472.
MOZART: C-dúr (Koronázási) mise K. 317, SCHUBERT: G-dúr mise.
Kalmár Magda - szoprán, Bokor Jutta - alt, Fülöp Attila - tenor,
Kováts Kolos - basszus, A Szlovák Filharmónia Ének- és Zenekara,
vezényel: Ferencsik János. Latin nyelven. Digitális felvétel. SLPD/MK
12513.
BEETHOVEN: III. (Esz-dúr) szimfónia Op. 55 (Eroica). Magyar Állami
Hangversenyzenekar, vezényel: Ferencsik János. Digitális felvétel.
SLPD/MK 12566.
"BOLERO". DEBUSSY: Egy faun délutánja, RAVEL: Spanyol rapszódia,
Bolero, DUKAS: A bűvészinas. A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus
Zenekara, vezényel: Lehel György. Digitális felvétel. SLPD/MK 12491.
RAVEL: Szonatina, Nemes és érzelmes keringők, Gaspard de la nuit,
Menüett Haydn nevére, Prelűd. Ránki Dezső - zongora. Digitális
felvétel. SLPD/MK 12317.
ROSSINI: A sevillai borbély - opera két felvonásban. László Margit
- szoprán, Divéky Zsuzsa - mezzoszoprán, Réti József - tenor, Melis
György, Bende Zsolt - bariton, Székely Mihály, Katona Lajos, Nádas
Tibor - basszus, Földényi Kórus, A Magyar Rádió és Televízió
Szimfonikus Zenekara, vezényel: Lamberto Gardelli. Magyar nyelven. LPX
12625-27 (mono).
A MAGYAR OPERASZÍNPAD CSILLAGAI - 1. (Második átdolgozott és
bővített kiadás). Alpár Gitta, Angerer Margit, Eggerth Márta, Gyenge
Anna, Krammer Teréz, Medek Anna, M. Szoyer Ilonka, Németh Mária, Réthy
Eszter, Sándor Erzsi, Szabó Ilonka, Szabó Lujza, Szamosi Elza, Vasquez
Itália - szoprán; Anday Piroska, Basilides Mária, Fodor Aranka,
Hilgermann Laura - mezzoszoprán, alt: Anthes György, Arányi Dezső,
Gábor József, Halmos János, Környei Béla, Pataky Kálmán, Pilinszky
Zsigmond, Székelyhídy Ferenc - tenor; Gábor Arnold, Ney Bernát, Rózsa
S. Lajos, Takáts Mihály, Zádor Dezső - bariton: Erdős Richard, Kálmán
Oszkár, Kornai Richard, Ney Dávid, Szende Ferenc, Venczell Béla -
basszus. Archív felvételek. LPX 12640-42 (mono).
A MAGYAR OPERASZÍNPAD CSILLAGAI - 4. Ágay Karola, Déry Gabriella,
Dunszt Mária, Geszty Sylvia, Házy Erzsébet, László Margit, Moldován
Stefánia - szoprán; Barlay Zsuzsa, Komlóssy Erzsébet. Szőnyi Olga -
mezzoszoprán, alt; Bartha Alfonz, Carelli Gábor, Ilosfalvy Róbert,
Kónya Sándor, Palcsó Sándor, Réti József, Szőnyi Ferenc - tenor; Bende
Zsolt, Dene József, Faragó András, Melis György, Radnai György -
bariton; Bódy József, Szalma Ferenc - basszus. Archív felvételek. LPX
12668-70 (mono).
A MAGYAR OPERASZÍNPAD CSILLAGAI TELJES SOROZATA (1-4. album). A
Magyar Állami Operaház megnyitásának 100. évfordulójára. 1. album: LPX
12640-42, 2. album: LPX 12204-06, 3. album: LPX 12240-42, 4. album:
LPX 12668-70. Csak a Hungaroton Hanglemez Heteken kapható!
FINNUGOR ÉS TÖRÖK NÉPEK ZENÉJE (Mordvin, votják, cseremisz,
csuvas, tatár és baskir népzene). Gyűjtötte és közreadja: Vikár László
- Helyszíni felvételek. LPX 18087-89 (mono).