Audio-kultúra

        (Nüanszok.)  Kívülállók és beavatottak egyaránt úgy tudják, hogy a
    High  Fidelity  nevű  hazárdjátékban túl nagyok a tétek és túl kicsi a
    nyeremény.  Vehetsz  hangszedőt ötszörte több pénzért, kicserélheted a
    hangdobozt  ötszörte  drágábbra  - de akkor is ugyanaz a szimfónia fog
    szólni  róla,  ugyanazok  a hangszerek, legfeljebb egy-két árnyalattal
    élethűbben.  A  verseny tehát a nüanszokért folyik, a centiméterekért,
    akárcsak  a  magasugrásban:  egyetlen évi edzéssel 160-ról esetleg 190
    centiméterre  emelheted  a  lécet,  de esztendőkbe is beletelhet, amíg
    újra feljebb tornászod néhány centivel. Megéri a fáradtságot? Megéri a
    pénzt?
        Régebben  magam  is  úgy véltem, hogy Edison forradalma óta minden
    további  találmány, szabadalom, újítás, módosítás csupán árnyalatokkal
    járult  hozzá  a High Fidelity fejlődéséhez, más nyelven szólva: nincs
    olyan  hifi-berendezés,  amely  kétszerte jobban szólhatna a másiknál.
    Mégis,   valahányszor  beleszerettem  egy-egy  lemezjátszóba,  egy-egy
    erősítőbe,   egyszeriben  összeomlott  bennem  minden  józan,  logikus
    értékrend.  Ha  az  egyik  masina  nem  ér  nekem  többet  néhány ezer
    forintnál,  a másikért meg hajlandó volnék eladni a lelkiüdvösségemet,
    akkor  hogy  az ördögbe lehetne köztük csupán árnyalatnyi a különbség?
    Ezek  afféle  érzelmi  érvek  -  no  jó, hát megpróbálkozom egy kicsit
    racionálisabb okfejtéssel is.
        Egy  gondolatkísérletet  ajánlok.  Testesítsük meg az "árnyalatnyi
    különbség"  fogalmát  két lemezjátszó-mechanikával, s ne is válasszunk
    túlságosan   drága   modelleket,   maradjunk   meg   a  jelen  számunk
    tesztrovatában felléptetett 2. és 3. lemezjátszónál. Iktassuk be őket,
    váltogatva,  egy jó minőségű hifi-berendezésbe, és használjuk hozzájuk
    ugyanazt  a  hangszedőt. A hangminőség valóban csak "árnyalatnyit" fog
    változni.
        Most   pedig   vigyük  haza  az  egész  hóbelevancot  (gondolatban
    megtehetjük), és használjuk a két lemezjátszót továbbra is váltogatva,
    hosszú hónapokig, összesen 100-100 alkalommal. Nagyon fontos feltétel,
    hogy  valahányszor  úgy  érezzük:  "ma  valahogy  nincs  kedvem  zenét
    hallgatni"  (fáradt  vagyok;  rossz  az idő; túl jó az idő; idegesít a
    világpolitika;  nem szól szépen a lemez stb. stb.) - azonnal vegyük le
    a tűt a lemezről. Minderről pedig vezessünk jegyzetet.
        A  kísérletnek  az lesz az eredménye, hogy az egyik lemezjátszónak
    jó  80, a másiknak csupán 40 vagy talán csak 20 gondtalan, zavartalan,
    örömteli  zenehallgató  délutánt köszönhettünk. Ugyanis nemcsak az idő
    volt   rossz,   nemcsak  a  világpolitika  volt  idegesítő,  nemcsak a
    hanglemez  préselése  volt  gyalázatos  -  a lemezjátszó-mechanikák is
    megtették  a  magukét. Netalán az egyik mégiscsak kétszerte, vagy akár
    négyszerte is jobb, mint a másik?
        Nem igaz ám, hogy mindegyik hifi-berendezésről ugyanaz a szimfónia
    szól.  A  partitúra, igen, az mindig ugyanaz. Csakhogy a partitúra még
    nem  szimfónia.  A  zeneszerző  partitúrát ír - de zenét gondol. Még a
    Legutolsó  Szimfóniák  beteg,  süketségre  kárhoztatott Beethovenje is
    High   Fidelitynél   hűségesebben  hallotta,  hogyan  szólalnak  meg a
    hangszerek  a  koncertterem  falai  között  -  és ez az ő üzenete, nem
    csupán a partitúra.