Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
Dyras DP-200 lemezjátszó
A Dyras nem gyár, hanem nyugatnémet kereskedővállalat, mely
tényből szinte kényszerítőleg következik, hogy a DP-200 afféle
"nem-márkás", mindazonáltal japán származású lemezjátszó.
Kérdés persze, hogy a Dyrasnál vajon márkásabbnak tekinthetjük-e
az ismert japán nagyvállalatok, tehát az Akai, a Hitachi, a Panasonic,
a Pioneer leges-legolcsóbb gépeit. Maradjunk annyiban, hogy amit
Magyarországon ma 7-8 ezer forintért vagy még többért ajánlanak, az
mindenképpen egy olcsó japán masina.
Ha mégis fenntartásaink vannak a Dyras-szal szemben, akkor ezek
inkább a konstrukció életkorát illetik. Úgy tűnik, a DP-200 egy
generációval öregebb az újabbkeletű Akaiknál, Pioneeroknál. Műszaki
megoldásai, kevéssé divatos ruházata egyaránt arra vallanak, hogy ezt
a szerkezetet jó 5 évvel ezelőtt, vagy még régebben tervezték.
Egyébként: már ez is szervó-vezérlésű direkthajtány, a szokásos
műanyagházba építve, és teljesen automatikus: kiválasztjuk a kellő
lemezátmérőt (30, illetve 17 centiméter), a háromállású liftkart a
Lead In állásába hozzuk, mire a gép megindul, a kar a befutó barázdák
fölé evez, leereszkedik, lejátssza a lemezt, visszatér a helyére és
kikapcsolja a meghajtást, menetrend szerint. (A már említett
kallantyúval manuálisan is felemelhetjük-leereszthetjük a hangkart.)
Egy másik kapcsolóval a fordulatszámot állíthatjuk be (33 1/3, 45), a
harmadikkal pedig (CUT) megszakíthatjuk a játékot. Mindhárom
kezelőszerv a készülék jobboldalán helyezkedik el.
A tányér közepes tömegű, pereme stroboszkópjelzésekkel van ellátva
(50/60Hz), a stroboszkóplámpa kiemelkedik a készülék síkjából. A
fordulatszámot a finomszabályzó gombbal - a gyári leírás szerint -
pluszmínusz 3 százalékos tartományban szabályozhatjuk; erre még
visszatérünk
A hangkar statikusan kiegyenlített, "S" alakú, az ellensúly
rugalmasan van felfüggesztve, s vele állíthatjuk be a tűerőt is. A
legkisebb osztás 5mN, azaz 0,5 gramm. A kar tövében az antiskating
szabályzógombja csak egyféleképpen van kalibrálva: kúpos tűhöz. A
fejtartó szerelvény SME-rendszerű, a hangszedőt 9 milliméterrel el
lehet csúsztatni rajta, vagyis ilymódon beállíthatjuk a túlnyúlást.
A DP-200 négy, viszonylag merev gumilábon áll. A hangfrekvenciás
kábel árnyékolt, körülbelül 70 centiméter hosszú, harangcsatlakozókkal
és külön földelővezetékkel van el látva.
Sajnos, a gyári leírás meglehetősen szűkszavú; a műszaki
részletekről mindössze annyit árul el, hogy a direkthajtást egy soros
áteresztő tranzisztoros stabilizátor látja el, éspedig +24 volt
feszültséggel.
Méréseinkhez
A DP-200 általában véve teljesíti, amit a specifikációban vállal -
igaz, nem állít maga elé túlzott követelményeket. A frekvenciagörbe 13
és 20kHz között kiemel, itt az áthallás is leromlik. A hangszedő
olcsónak látszik, olyasforma karakterű, mint a Taya, a Teslák, az Akai
AP-100C hangszedője. A torzításmérés eredménye is erre utal.
Az áthallás görbéjén 200Hz körül erőteljes csúcs látható, ugyanitt
a frekvenciaátvitel görbéje is anomáliát mutat. Ezt minden
valószínűség szerint a hangkarnak egy roppant erős strukturális
rezonanciája okozza.
Tekintettel a műanyagházra, az egyszerű kivitelre, azt vártuk,
hogy a gép meglehetősen "eleven" lesz, de a mérések tanúsága szerint
az akusztikai visszahatás valamivel enyhébb az átlagosnál. Valószínű,
hogy a DP-200 nem fog összegerjedni a hangsugárzóval, még közepesnél
nagyobb hangerővel hallgatva sem.
Annál elégedetlenebbek vagyunk a készülék egyik funkciójával, a
fordulatszám-finomszabályozással. Magától értetődő dolog, hogy a
lemezjátszók tányérjának nagyjából a névleges fordulatszámmal kell
forognia, és ehhez képest tudunk gyorsítani vagy lassítani, aszerint,
hogy a "+" vagy a "-" irányban tekerjük el a gombot. A DP-200 azonban
minden körülmények között siet: legfeljebb 1,54, de legalább 1,16
százalékkal gyorsabban forog a kelleténél. Ellenőrzésképpen megmértünk
egy másik mintapéldányt, de azon is csaknem ugyanezt tapasztaltuk
(+1,03, illetve +0,35%). Lehet, hogy a gyári beállítás volt pontatlan,
az is lehet, hogy bizonyos alkatrészek elöregedtek - de a vásárlónak
ez édes mindegy. Persze, a hibát viszonylag egyszerűen korrigálni
lehet egy trimmer-potenciométerrel, de ehhez bele kell nyúlni a
készülékbe, az pedig semmiképpen sem a vásárló dolga.
Mindent, tehát a mérés eredményét és a piaci körülményeket
összevetve, nem érezzük valami fényes üzletnek a DP-200 behozatalát.
Ugyanezért a pénzért mást is lehetett volna venni, nem feltétlenül
jobbat, de legalább korszerűbbet.
Szeánsz
Tulajdonképpen nem is volt rossz a Dyras. Tulajdonképpen. Ezt úgy
kell érteni, hogy (azok a csúnya előítéletek!) mi egy csörömpölő,
jellegzetesen japános hangzásképre voltunk elkészülve, olyanra,
amilyet az Akai AP-100C produkált, meg a Taya, esetleg - mint
tiszteletbeli japán - a Tesla NC440. Ezzel szemben a Dyras inkább egy
kicsit sávhatároltan zenélt, a frekvenciasávnak inkább az alja-teteje
hiányzott, a középtartománya viszont egészen elfogadható volt. A
kisegyütteseket, a szerényebb "hangtömegeket" tisztán, kellemesen
tolmácsolta, és volt közöttünk, akinek jobban tetszett, mint
etalonunk, az Ortofon FF15E/II. Mindazonáltal a DP 200 hangja egy
kicsit steril, vérszegény, élettelen. Hozzá képest az FF "dögösen"
szólt, mintha több zenészt ültetett volna a zenekarba, és mintha
bekapcsolt volna valamiféle Loudness-korrekciót. Márpedig az FF15E a
legkevésbé sem Loudnesses hangszedő, pont ellenkezőleg: kiegyenlített
a hangzásképe, de nincs valami fene sok basszusa. Egyszóval, egészen
biztos, hogy nem az FF-nek van basszustöbblete, hanem a Dyrasnak van
jól érezhető mélyhiánya.
A Magyarországon forgalomba hozott, értelemszerűen kommersznek
minősíthető nyugati lemezjátszókat általában azzal szoktuk minősíteni,
hogy felmérjük: a készüléknek vajon rögvest ki kell-e cserélni a
hangszedőjét - avagy hajlandóak volnánk-e zenehallgatásra használni
így, ahogy van. A Dyras határeset: nem igaz, hogy ne lehetne zenét
hallgatni vele, de gyanítjuk, hogy mindenki folyvást "ráemel" majd a
mélyhangszínszabályzóval. (Akár tetszik ez a Hifi Magazinnak, akár
nem.)
*
Orion miniatűrök
Valamikor a téli ünnepek táján, tehát meglehetősen későn,
mindenesetre még az óesztendőben szállingózni kezdtek az Orion
minikomponensek, úgyhogy némelyik szerencsés hobbitársunk még éppen a
fenyőfa alá rakhatta őket. Aztán egy időre elapadt a
mennyből-az-Orion, és csak február vége felé érkezett a boltokba a
következő sorozat. Szerencsére nekünk is jutott egy készletre való, és
bizony nagyon vártuk már, mert bár annak idején végigmértük
tunernek-magnónak-erősítőnek jónéhány "hivatalos" példányát,
elengedhetetlennek tartjuk, hogy bolti példányokon is végre ne hajtsuk
az ellenőrző méréseket. Jobb félni, mint utólag mentegetőzni.
Orion Minnie-nek teljesen más a konstrukciója, mint Orion Maxié
volt. Más a célja is. A tervezőket annak idején főleg a műszaki
szempontok vezérelték, most viszont inkább a gazdaságossági
meggondolások. Lássuk az árakat:
az ST 1025 tuner 6500,
az SM 1025 magnó 6900,
az SE 1025 erősítő 5500
forintba kerül. Ez annyi mint, annyi mint összesen 18900 forint.
Ez sem csekélység, de a hazai körülmények ismeretében azt mondhatjuk,
hogy "lehet róla tárgyalni". Tudomásunk szerint a kis tornyot, amíg
primőrnek számit, csak egytételben lehet, megvásárolni, de később, ha
beköszönt az "esős évszak", és növekszik az árukészlet, a három
komponenst valószínűleg külön-külön is árusítani fogják.
A kis torony egész tűrhetően nézne ki, ha nem volna olyan ordító a
"tipográfiája". A régi toronynál azért feltehetőleg jobban fog
tetszeni a vásárlóközönségnek.
Orion ST 1025 tuner
Egyszerű kis masinának látszik, de elég sok mindent tud; egyebek
között ez az első hazai tuner, amely nem a hagyományos skálán, hanem
digitális frekvenciakijelzővel jeleníti meg az állomásokat.
Ismerkedjünk meg először ezzel, a "Frequency Display"-jel. Ez egy
önmagában is több feladatot ellátó egység. A tuner AM-en közép- és
rövidhullámon, FM-en pedig a 66-tól 108MHz-ig terjedő vételi sávban
működik, ennek megfelelően a kijelző hol kHz-ben, hol pedig MHz-ben
számlálja a frekvenciát. Hogy mikor éppen melyikben, ezt egy pici
piros LED adja tudtunkra. Egy másik kis piros LED a számjegyek után
áll, és akkor gyullad ki, amikor a három számjegy, mert csak ennyi
van, kevésnek bizonyul, mert FM-en további 50kHz-et, rövidhullámon
5kHz-et kellene kijelezni. A CCIR-sáv adói, legalábbis elvben,
0,05MHz-enként követik egymást, a mi japán eredetű kijelzőnk
felbontóképessége pedig csak 0,1MHz. A piros pötty tehát a "három és
feledik digit". További tudománya a kijelzőnek: indikálja a sztereó
vételt (piros LED), azt, hogy pontosan állomásra hangoltunk (zöld
LED), további 3 zöld LED-del pedig a térerősséget jelzi.
A hangológomb az előlap közepén jól kézreesik. Jobboldalt néhány
nagyon hasznos nyomógombot találunk: a zajzárat (Muting és egyben
"kompromisszum"-kapcsoló "Hi-Blend"; enyhén rontja az áthallást a
csatornák között, de ennek fejében redukálja a zajt), a monó/sztereó,
majd az AM/FM kapcsolót, s végül a középhullám-rövidhullám váltót,
amely FM-állásban más funkciót lát el: segíti a pontos
állomásra-hangolást.
A hátoldalon szimmetrikus és aszimmetrikus FM antennabemenetet, az
AM-sávokhoz pedig szokásos antenna-föld csatlakozót találunk. A
hangfrekvenciás kimenet 5 pólusú aljzat.
Elektromos felépítése
Az AM-vevő igen egyszerű, két hangolt körös, egy A244D típusú
IC-re épített kapcsolás. A KF szűrő CFMQ001, Toko-gyártmányú.
Demoduláció után egytranzisztoros fokozat erősíti, és közvetlenül a
hangfrekvenciás kimenetre adja a jelet. (Itt említjük meg, hogy a
készülék nem fogja át a teljes rövidhullámú sávot, hanem annak csak
egy lényeges, 49m-es részét.)
Az FM már bonyolultabb, de viszonylag jól áttekinthető. Az
antennajelet 75 ohmos aszimmetrikus vagy 300 ohmos szimmetrikus
bemenet fogadja. A hangolást Alps gyártmányú forgókondenzátor végzi, 4
hangolt körrel. A bemeneti és keverő fokozatban BF961 típusú dual-gate
FET-ek dolgoznak. A helyi oszcillátor egy BF199 tranzisztorra épülő
egység; az első FET bemeneti jeltől függő visszaszabályozásáról egy
BC238 gondoskodik.
A hangolás sávváltás nélkül, 66-tól 108MHz-ig fogja át az OIRTCCIR
frekvenciatartományt.
A keverés során előállított 10,7MHz-es KF jelet tranzisztoros
fokozat erősíti (1xBF199), ez hajtja meg az SFJ10,7MA kerámiaszűrőt,
amelynek kimenete egy A225D típusú IC-re kapcsolódik. Ez több funkciót
is ellát (KF erősítés, demoduláció, térerő kijelző vezérlése,
csendesítés stb.). Újabb egytranzisztoros fokozaton keresztül a jel a
sztereó dekóderre jut (A290D típusú IC). A bal és a jobb csatorna
műsorát 1-1 tranzisztor erősíti, és a jóminőségű, nagymeredekséggel
vágó, 208BLR-3152N jelzésű pilotszűrőre adja. Innen aztán közvetlenül
a kimenetre kerül a jel.
Ez volt a szoros értelemben vett rádiórész. Nem említettük viszont
a kijelzőt és a többi, kiegészítő funkciót. A számkijelzők és az őket
meghajtó rész önálló egység; egy-egy SLK1442-02, KS500-IE137 és 74LS90
típusú IC-t, továbbá két tranzisztort tartalmaz. A frekvenciakijelzőt
a helyi oszcillátor jele működteti. A térerő-jelző LED-ek meghajtására
3 tranzisztor szolgál.
Érdekes szolgáltatás az Auto Servo Lock áramkör, ezt a
közép/rövidhullám kapcsolóval iktathatjuk be, és csak FM-vételkor
működik. Ha a venni kívánt adót hangolás közben ±70kHz-re
megközelítettük, enyhén világítani kezd a hangolásjelző LED, és az ASL
áramkör 1-2 másodpercen belül ráhangolja a tunert pontosan az
állomásra. A LED ekkor már teljes fénnyel világít.
A tápfeszültséget (-15V) egy µA723 stabilizátor IC által
meghajtott, soros áteresztőtranzisztor (BD135) szolgáltatja. Egy ettől
független, tranzisztoros stabilizátor (újabb BD135) +6,8V-ot állít elő
a frekvenciakijelző és a térerőjelző számára.
Méréseinkhez
A méréseket 75 ohmos, aszimmetrikus antennabemenetről végeztük.
Az érzékenység átlagosnak mondható, megfelel a specifikációnak; a
jel-zaj arány elmarad a prospektusadat mögött, de sztereóban átlag
feletti értéket ad. A pilotjel-elnyomás igen jó; furcsa mód a
segédvivőelnyomás is ugyanilyen mértékű, holott ez néhány dB-vel
magasabb szokott lenni.
A harmonikus torzítás lényegesen alacsonyabb, mint a gyár által
specifikált 0,3%. Jobb az előírtnál az áthallási csillapítás is. A
frekvencia-jelleggörbe szép egyenletes.
A hangfrekvenciás kimenet feszültsége kismértékben elmarad a
szabvány követelte értéktől, de ez nem okoz gondot.
A kétjeles szelektivitás és a középfrekvenciás zavararány átlagos,
a tükörfrekvenciás zavararány nem túl kedvező, mellesleg a
specifikációt sem teljesíti. Komoly panaszaink vannak a készülék
nagyjel-szelektivitására. A mérést a megszokott módon végeztük: a
venni kívánt "adót" 68,5, illetve 93MHz-re állítottuk, kimeneti
feszültsége 10µV nagyságú volt. Amikor a "zavaró adóval"
végigpásztáztuk az OIRT, illetve a CCIR sávot, rendkívül nagymértékű
hamisvételt tapasztaltunk, mint ezt 3-4. diagramunkon szemléltetjük.
Úgy látszik, komoly hátrányai lehetnek, ha egyetlen sávban akarjuk
átfogni a 66-108MHz-es frekvenciatartományt.
Szeánsz helyett
A tunereket még mindig nem tudjuk "ábézni", de ami késik, nem
múlik. Addig is, mint az eddigi tunereket, az ST 1025-öt is
kipróbáltuk "mostoha körülmények között". Egy 12 elemes CCIR-sávú
antennáról táplálva. a kis rádió megbízhatóan vette a jugoszláviai
adókat, zavaró hamisvétel nélkül. Érzékenysége csaknem ugyanolyannak
bizonyult, mint amilyen a nagy ST 240-esé. A leírásnak megfelelően
működött a Hi-Blend kapcsoló, és hatásos volt az ASL-áram kör is.
Annál nagyobb összevisszaság uralkodott a hazai adók között. Ezek
külön-külön és együtt is végig hallhatók voltak az egész OIRT-sávban
(sőt, azon túl is) - ebből a szempontból a Nagy Testvér lényegesen
különbül viselkedett.
A frekvenciakijelző nagy segítséget nyúlt. Véleményünk szerint
igen komoly előny, hogy megjegyezve az adók frekvenciáját (a
használati utasítás egy táblázatot is közöl róluk), bármikor
megbízhatóan visszahangolhatjuk a tunert ugyanarra a "három és fél
digitre".
Orion SM 1025 kazettás csévélő
Dupla emelet a toronyban, olyan magas, mint a tuner és az erősítő
együttvéve. Elöltöltős magnó, és jó hozzá mind a négyfajta szalag,
tehát a vasoxid, a krómdioxid, a vaskróm és a metál anyagú is.
Nevezetes hiánya a készüléknek, hogy nincs benne semmiféle
zajcsökkentő, aminek a Hifi Magazin "purista" szerkesztői szívből
örülnek, noha tudják, hogy sokan szívesen fogadnának valami
dolby-féleséget. A zajcsökkentő hiányának mindenesetre van annyi
előnye, hogy utólag nem fogjuk megbánni, hogy "összedolbiztuk" a
felvételeinket. Egyáltalán, az SM 1025 nem nyújt semmiféle különleges
szolgáltatást -, de ami valóban szükséges, az mind benne van.
Baloldalt, a hálózati kapcsoló és a kivetőgomb után mindjárt a
kazettatartó következik. Füstszínű plexiablaka alatt jól kivehető az a
néhány szavas felirat, amelyet még az Alps vitt fel rá (ez a japán cég
szállította a mechanikát és a fejeket), s amely oly üdén elüt az Orion
saját, kelet-európai nyomdatechnikájától. Szó ami szó, jobb lett volna
követni az eredeti betűtervet. A magnó jobboldalán helyezkedik el a
kisméretű üzemmódkapcsoló nyomógombok sora. A felvételi szintszabályzó
potenciométert egymás felett elhelyezett két külön gombbal
kezelhetjük. A mikrofoncsatlakozó és a fejhallgatókimenet 6,3mm-es
Jack-hüvely. A piciny számlálószerkezet 3 számjegyű. Jól szembeötlik
viszont a kivezérlésjelző a maga csatornánkénti 12 LED-jével.
(Felvételkor és lejátszáskor egyaránt mutatja a szintet.)
A hátoldalon a Felvétel/Lejátszás csatlakozón kívül vonal ki- és
bemenetet is találunk, valamennyi aljzat 5 pólusú. Melléjük építették
a bemeneti választókapcsolót, amelynek Vonal és
Mikrofon/Felvétel-Lejátszás állása van.
A mechanika kisméretű, de bizalomgerjesztő, és feltétlenül
korszerű. A szokásos, szabályzott, egyenáramú motor egy lapos
gumiszíjjal hajtja meg a tömzsi kis lendkereket; több szíj nincs is a
készülékben (ha eltekintünk attól, amelyik a a számlálószerkezetet
forgatja). Szalagvégeken a mechanika lejátszásról és gyorscsévélésről
egyaránt kikapcsol. Az üzemmódváltás eszköze: 3 darab elektromágnes. A
kombinált fej ("Sendust") hosszú élettartamú.
Elektromos felépítése
Felvételkor a mikrofonra, illetve a Felvétel/Lejátszás csatlakozó
bemenetére adott jel egy µA 739-es IC-re, majd pedig a felvételi
szintszabályzóra jut; a vonalbemenet jele szimpla leosztás után kerül
ugyanide. Egytranzisztoros erősítő következik (BC 182B), majd a
különböző szalagfajták karakterének megfelelő korrekciós hálózat,
amely a fejmeghajtó erősítőt vezérli. Lejátszáskor is hasonló a jel
útja, ekkor a fejről jövő jelet erősíti a már említett µA 739,
amelynek negatív visszacsatoló ágában alakították ki a vasoxid-szalag
120 µs-os, illetve a többi szalagfajta 70 µs-os időállandójának
megfelelő korrekciót.
A fejhallgatót egy µA 747-es IC hajtja meg; a műsort felvételkor
és lejátszáskor is ellenőrizhetjük.
A törlő és előmágnesező oszcillátor egy BC 546B köré épül. A
különböző szalagfajták megkívánta "nagyfrekvenciás" jelet az
oszcillátor tápfeszültségének változtatásával állítják be.
A kivezérlésjelző LED-jei (csatornánként 12 darab) -20-tól +8
decibelig vannak kalibrálva. A 0dB alatti LED-ek zöld színűek, a többi
piros. A kivezérlésjelző felvételkor csúcsértéktartó, azaz a
legnagyobb szintet jelző LED-ek 1-2 másodpercig "égve" maradnak.
Lejátszáskor ez a funkció kiiktatódik.
A csendesítő áramkör kéttranzisztoros, egyszerű kapcsolás.
A szorosan vett magnóelektronikának egy µA 723 típusú stabilizátor
IC szolgáltatja a +22V-os tápfeszültséget. A meghajtómotor, az
elektromágnesek és a kivezérlésjelző működtetéséhez +11,5V-ot
szolgáltat egy kéttranzisztoros stabilizátor.
A teljes magnóelektronika két nyomtatott áramköri lapon
helyezkedik el, ezek tartják a bemeneti csatlakozóhüvelyeket és az
üzemmódkapcsolókat is. A magnó fémdobozba van zárva. Az elektronikát
(ha történetesen elromlana) véleményünk szerint csak nehézkesen lehet
majd javítani, mivel a két nyomtatott lap egymás fölött helyezkedik
el, és ezért sok fölösleges munkába kerül, amíg alkatrészt lehet
cserélni.
Méréseinkhez
Kazetták a méréshez: vasoxid: BASF DIN Bezugsband 4,75 (Fe);
krómdioxid: BASF DIN Bezugsband 4,76 (Cr); Philips CSQ-60; vaskróm:
ALFA Carat FeCr; metál: AKAI C-60 (TDK metal).
A mechanika ugyancsak kitett magáért! A nyávogás - a legtöbb magnó
legfőbb nyavalyája - rendkívül csekély; ilyen jó adatokat csak
lényegesen drágább készülékeken mérhetünk! Hogy be ne csapódjunk,
másik példányon is elvégeztük a mérést, de ugyanarra az eredményre
jutottunk!
A bemenő feszültségek és impedanciák megfelelőek, bár a
vonalbemenet impedanciája egy kicsit alacsonyabb a szabványosnál, de
igazság szerint még így is kedvezőbb, mint a tengerentúli készülékeké,
és a magnó végülis kifogástalanul illeszkedik a torony erősítőjéhez.
A lejátszási frekvenciagörbe 31,5Hz és 14kHz között nagyjából
lineáris, 16kHz-en 4-6, 18kHz-en 9-12 decibelt esik.
A teljes frekvenciajelleggörbék szépek. A legalsó frekvenciasávban
a hepehupák lényegesen kisebbek a szokásosnál - ez egyértelműen a fej
erénye. A görbe felső szakaszán szalagfajtától függően kisebb kiemelés
mutatkozik, vaskróm szalaggal viszont esik a görbe, viszonylag hamar
kilép a ±3dB-s tűrésmezőből. (A 0; -7dB-s specifikációnak így is
eleget tesz.)
A 0 decibeles szinten kapott görbék meglepően gyengébbek, mint
amire el voltunk készülve. Ennek az a magyarázata, hogy a tervezők 0
decibelen a szokásosnál lényegesen nagyobb kivezérlést állítottak be,
a jel-zaj javára, de a frekvenciaátvitel és a torzítatlanság rovására:
a szalagtól származó harmadik harmonikus torzítás 0 decibelen elérte a
3 százalékot, holott más készülékeken nemigen haladja meg az
egy-másfél százalékot sem; a 1025-ös specifikációja 1% volna. Magasnak
tartjuk a második harmonikus értékét is (0,7-2,2%), ez szintén jó
kétszerese a megszokottnak.
A zaj csekély, különösen krómdioxid szalagról és vonalbemenetről.
Az áthallási és a törlési csillapítás átlagos.
A mérések során sokat pepecseltünk a magnóval. Az aprócska
nyomógombokra nehéz ráhibázni, az ember gyakran mellényúl,
mellékapcsol, s felvételkor ez különösen bosszantó lehet. A felvételi
szintszabályzó gombok pedig túlságosan önálló életet élnek:
ellentétben a prospektus állításával, nem állnak egymással
"dörzskapcsolatban". Nyilvánvaló persze, hogy csak a kezdet nehéz, és
némi gyakorlat túlsegíti az embert ezeken az apró bosszúságokon.
Szeánsz
Cifra história: összehasonlítottuk a kis magnót a nagy magnóval (a
régebbi Orionnal, az SM 250-essel), és folyton a kicsi jött ki
jobbnak. Mindazonáltal éreztük, hogy valami nem stimmel. A régi 250-es
már nincs a kezünkben, újat szereztünk, töviről-hegyire átmértük,
kifogástalannak bizonyult... A szeánsz után aztán kiderült, hogy belül
a gépben, a fejeknél el volt kötve az egyik csatorna polaritása -
persze, hogy hiányoltuk a basszust. Kezdhettük elölről az egészet.
De a következő alkalommal se akart összeállni a kép, mindig más
jött ki, mint aminek - meggyőződésünk szerint - ki kellett volna
jönnie. Vasoxid és metál kazettákat használva azt az eredményt kaptuk,
hogy a minimagnóhoz képest az SM 250-es elfogadhatatlanul zajos. A
többségnek az volt a véleménye, hogy "a zajtól eltekintve" a régi
készüléknek jobb a hangja, de ők is érezték, hogy ekkora
zajkülönbségtől egyszerűen nem lehet eltekinteni - egyikünk pedig
ammondó volt, hogy zaj ide vagy oda: a kis masina fölényesen jobb.
Magyarázatnak kínálkozott, hogy az SM 250-es szabályszerűen, sőt,
túlságosan is gondosan van beállítva (1% torzítás=0 decibel), a
1025-ös viszont, mint méréseinkből is kiderül, egy kicsit "hamisan
kártyázik", viszonylag nagy torzítást enged meg 0 decibelen, és így
persze - bizonyára - jobban torzít, de ennek fejében csendesebb.
Nosza, krómdioxid kazettával a nagy magnót is túlvezéreltük (a mutató
+5dB-ig ütött ki, és időnként felvillant a +8dB-t jelző LED), miáltal
a zajszintek valóban kiegyenlítődtek, de az SM 250 most meg fej
beverten, kevésbé lendületesen szólt, legalábbis a minimagnóhoz
képest. Erre is van magyarázat, hiszen a magnókban nem 2, hanem 3
paraméter dolgozik egymás ellen: a jel-zaj, a torzítás és a
frekvenciaátvitel. A túlvezérlés nemcsak torzítást idézhet elő:
elronthatja a frekvenciagörbét is.
Végül, különféle ellenpróbák után arra a következtetésre
jutottunk, hogy az SM 1025-ös egy igen jól sikerült kompromisszum
eredménye. Zajcsökkentő nélkül is csendes, a hangja kiegyenlített,
torzítani sem torzít túlságosan (bár hallani egy kis érdességet a
szoprántartományban), szóval: bármiféle variácíóban meggyőzőbben
muzsikál, mint az eddig etalonszámba vett 250-es. Ki az ördög hitte
volna?! Mindenesetre: ezt később még ellenőrizni fogjuk.
Orion SE 1025 erősítő
Orion SE 1025 "minierősítő" elölnézetben illetve tetőlap nélkül. Jól
látható a nagyméretű toroid-transzformátor
Egyszerű, kisteljesítményű készülék (2x20W), lehagytak róla
mindent, ami felesleges, de rajta van minden, ami fontos. Balról
jobbra haladva az előlapon: hálózati kapcsoló, felette piros LED;
6,3mm-es Jack-hüvely a fejhallgató számára (használatakor a
hangsugárzók lekapcsolódnak); a két csatorna közös magas és mély
hangszínszabályzói, amelyek a Tone/Off gombbal hatástalaníthatók;
kettős forgatógomb a hangerő és a balansz szabályzására; végül 4 apró
bemeneti választókapcsoló gomb: Monitor, Tape, Tuner, Phono. Hátul
viszont nem 4, hanem 5 darab szabványos ötpólusú hüvelyt találunk: az
ötödik a vonalkimeneté. A hangsugárzók csatlakozói szabványos
aljzatok.
Elektromos felépítése
Minthogy igen egyszerű készülék a 1025-ös, viszonylag kevés
alkatrész van benne. A fono-elektronika egyetlen IC (µA 739). A
nagyszintű bemenetek jele közvetlenül a választókapcsolóra jut, ezek
egyébként Mitsui-gyártmányok, kis erővel lehet működtetni őket -
mellesleg a tunerben és a magnóban is ilyen kapcsolók vannak. Az SE
1025 egyszerre két magnót tud fogadni, mert a szabványos
Felvétel/Lejátszás csatlakozón kívül vonalbemenettel, valamint
monitorbemenettel is fel van ruházva. Magnóról-magnóra így kényelmesen
másolhatunk (és monitorozhatunk) vele.
A bemeneti aljzatok, a fono-előerősítő és a kapcsolók egyetlen
nyomtatott áramköri lapon kaptak helyet. Jelük a hangerőszabályzó
potenciométerre fut, majd nagyimpedanciás, FET-es (BF 245) fokozat
következik, s ez hajtja meg a hangszínszabályzókat. Egyenáramúlag
csatolt erősítő-emitterkövető egység (2xBC 414C) adja a jelet a
teljesítményerősítő-fokozatra. Ha a Tone/Off gombbal kiiktatjuk a
hangszínkört, amit a HFM szerkesztői általában melegen ajánlanak,
akkor csak a FET-es fokozat marad a jel útjában, de az csak
impedanciát illeszt
A sztereó teljesítményerősítő egyetlen Sanken-gyártmányú - japán -
IC (SI-1125HD), ebben benne van mindkét csatorna áramköre. Viszonylag
kis bemeneti jelre, kb. 150mV-ra kiadja a névleges kimeneti
teljesítményt; a fono-előerősítő és a végfok között nincs külön
meghajtó fokozat.
Zárlatvédelem nincs ebben az áramkörben, ezt egy 2,5 amperes
olvadóbiztosíték helyettesíti. Természetesen óvakodni kell attól, hogy
rövidzárat okozzunk a hangszórókimeneten. Az IC 8-16 ohmos terhelésre
dolgozhat, 4 ohmosmos hangsugárzóval ne kísérletezzünk, tönkre teheti
az erősítőt.
A készüléket toroid transzformátor látja el tápfeszültséggel, egy
4 diódából épített egyenirányító révén. A teljesítményerősítő ±30
voltot kap két kisméretű, 6800µF-os pufferkondenzátorról, a másik két
áramkör pedig ±12,5 voltot egy-egy Zener diódás stabilizátorról. A
tápegységnek a hangszínkör és a fonoelektronika paneljén szorítottak
helyet, ez nem valami gusztusos megoldás. Az egyes panelokat összekötő
hangfrekvenciás vezetékek egyik végén egyszerűen bontható csatlakozók
vannak, ez megkönnyíti a készülék javítását, ha netán szükség lenne
rá. A végfokozathoz szükséges alkatrészek paneljét az IC kivezetéseire
forrasztották. Magát az IC-t a készülék fémdobozának aljára
erősítették, és ezzel megtakarították a hűtőbordákat.
Méréseinkhez
A kis masina nagyjából teljesíti, amit ígér. Dicséretes, hogy a
nagyszintű bemenetek impedanciája a szabványos 220 kohm körül van, ami
nem is olyan magától értetődő dolog - lásd a Sony TA-AX22 erősítőt!
A 0,1% harmonikus torzításig mérhető teljesítmény 25W,
erősítőnknek tehát némi tartalékai is vannak. A zenei kimeneti
teljesítmény (39W) meglepően nagy!
A névleges 2x20 watton a harmonikus torzítás alacsony.
A frekvencia-jelleggörbék szépek, különösen a mágneses hangszedő
bemenetről mérve. Az áthallási csillapítás átlagos, de 10kHz-en
elmarad a megadott értéktől. A teljesítménysávszélesség a bal
csatornán érthetetlenül gyönge, ezt feltehetőleg egyedi hiba okozza, a
jobb csatorna kifogástalan.
A zaj bőven belül marad a specifikáción. A különbségi torzítás
nagyszintről elfogadható, a fono-előerősítőé viszont erősen közepes,
olyan, mint a többi, egyetlen IC-ből épített RIAA-korrektoré.
Itt hozzuk szóba, hogy a két hangerőszabályzó gomb között nincs
dörzskapcsolat: ha az egyiket forgatjuk, a másik nem mozdul - kissé
nehézkes a kezelésűk. Még egy észrevétel: kikapcsolás után a piros LED
még 10-15 másodpercig világít. Ez nem hiba, de esetleg félrevezetheti
a gyanútlan tulajdonost.
Sony TA-AX22 erősítő
A Pioneer A-5 és SA-540 után (lásd: HFM 10. és 13.) ismét egy
japán erősítő a hazai boltokban, ezúttal a Sony választékából.
Teljesítménye 2x35 watt, ára 11900,- forint vagyis minden szempontból
a két Pioneer közé esik. Ugyanolyan csinos, mint amazok. Akad rajta
egy teljességgel fölösleges szolgáltatás (és szlogen!),amellyel még
nem találkoztunk. Essünk túl rajta minél előbb. A Sony "extrája" a
hangszínszabályzással kapcsolatos, úgy hívják, hogy Sound Enhancer,
amin azt kell érteni, hogy 2, illetve 3 fix frekvencián (alul-fölül,
illetve alul-középen-fölül) jó nagy púpot emelünk a frekvenciagörbébe,
mint ezt az előlapra rajzolva is láthatjuk. Talán fölösleges
mondanunk, hogy ezzel a szaundenhánszolással nemigen lehet megnyerni a
Hifi Magazin szerkesztőinek kegyeit. Spongyát rá, beszéljünk komolyan,
és nézzük meg, mit tud ez az egyébként tényleg szép kis gépezet.
A hangerő, a balansz, a hangszín szabályzói síkpályás
potenciométerek. Három bemenet között választhatunk (Phono, Tuner,
DAD/Aux - a Digital Audio Disc a CD Japánban használatos neve), de van
még két magnóbemenet is. A két magnóval természetesen ide-oda
másolhatunk és monitorozhatunk. Az erősítőhöz 2 pár hangsugárzó
köthető; be- és kikapcsolásukra az előlapon elhelyezett két nyomógomb
szolgál. A hátlapon 3 hálózati csatlakozóhüvely is van, a magnó, tuner
stb. számára. Bekapcsoláskor ezek is feszültség alá kerülnek.
A csatlakozóaljzatok RCA-rendszerűek, 5 pólusú Felvétel/Lejátszás
hüvelyt nem találunk, pedig az egyik magnót célszerű lett volna azzal
fogadni. A lemezjátszó földelésére külön csavar szolgál. A
hangszóróvezetéket rugós szorítók rögzítik.
Elektromos felépítése
Akárcsak a kis Orionban, a korrekciós előerősítő itt is egy IC (TL
45588), mindkét csatornára. A kapcsolás a szokásos, ámde a bemenetén
szokatlanul nagy értékű (560pF!) kondenzátorral hidegítették a
lemezjátszó jelét. Bizonyára a zavaró rádiófrekvenciás jelek ellen
kívántak védekezni. A nagyszintű bemeneteken is találunk ilyen
kondenzátorokat (220pF), ezen túlmenően a készülékben másutt is
alkalmaztak zavarszűrést - nagyon valószínű, hogy ezekután a Sony
erősítő hangját nem fogják zavarni CB-diskurzusok vagy tv-adás okozta
kerregések. A fono-elektronika azonban a legtöbb hangszedőnek nemigen
fog tetszeni. Az 560pF-hez további 150-200pF-et tesz hozzá a
lemezjátszókból jövő kábel kapacitása, úgyhogy legalábbis a kényesebb
hangszedők magashangja némileg esni fog.
Az előerősítő-kimenet, valamint az összes nagyszintű bemenet jele
a választókapcsolóra, majd a hangerő- és balansz-szabályzóra kerül. A
DAD/Aux bemenet természetesen ugyanolyan, mint a többi, csak éppen
felhívja a kuncsaft figyelmét, hogy "haladjon Ön is a korral, játsszon
modernebb koronggal".
A teljesítményerősítőt egy STK 3041 jelű, kettős funkciójú IC
hajtja meg, ez erősítőt és védőáramkört is tartalmaz, és néhány
tranzisztor segítségével a csendesítésről, valamint az STK 2129 típusú
teljesítményerősítő IC áramkorlátozásáról is gondoskodik. Ezek az IC-k
dualfelépítésűek, tehát mindkét csatorna áramkörét hordozzák. A
végfok-IC nagyméretű hűtőbordát kapott.
És akkor nézzük a hangszínszabályzókat. Ezek a teljesítménykimenet
és a végfokot meghajtó IC közé, a negatív visszacsatoló ágba kerültek.
Lényegében ugyanitt dolgozik az a bizonyos Sound Enhancer is, amelyre
csatornánként 6 darab 2 SC 2021-es tranzisztort herdáltak el.
A tápegység ±38 volttal látja el a teljesítményerősítőt (a
pufferkondenzátorok 6800µF-osak), a többi egységet tranzisztoros
stabilizátor táplálja, +16 volttal. Az elektronika túlnyomó része
egyetlen nagyméretű panelen helyezkedik el, a csatlakozókkal együtt.
Az erősítő doboza fémből van, és igen tetszetős munka.
Méréseinkhez
Hogy mindjárt a rögeszménkkel kezdjük: a nagyszintű bemenetek
impedanciája rendkívül alacsony. A specifikáció ugyan 50 kohmot ígér,
de ennek "a fele sem igaz": 22 kohmot mértünk, és hát bárhogyan
számolgatunk is, a kapcsolási rajz alapján is körülbelül ugyanennyi
jön ki. Ez azt jelenti, hogy az erősítőre csatolt jelforrást
szükségtelenül terheljük, és esetleg mélyhangveszteség lép fel.
A bemeneti és kimeneti feszültségek megfelelnek a kívánalmaknak. A
harmonikus torzítás alacsony, bár meghaladja a specifikált értéket: a
Sony 2x35 wattra 0,01%-ot ad meg 1kHz-en, mi másfél-kétszerepnyit
mértünk, de persze ez sem sok. Az intermodulációs torzítás is nagyobb
a prospektus-adatnál, a különbségihang-torzítás pedig meglehetősen
magas, a korszerű erősítők ennél sokkal-sokkal kevesebbet torzítanak.
A fono-elektronika frekvenciajelleggörbéje 40Hz alatt már esik,
ami nem üdvös, de a tervezők valószínűleg tudatosan kanyarították le a
görbe végét. A ±0,5 decibeles tűrésmezőt így nem lehet a teljes
frekvenciasávra értelmezni. A prospektus nem is teszi ezt, hanem
furcsa módon a RIAA-hoz viszonyít, vagyis a tűrésmezőt egy keskenyebb
sávra adja meg - ezt bizonyára röstellte volna leírni más szavakkal. A
nagyszintű bemenetekről mért görbék egyenletesek.
A zajszint, különösen a korrekciós bemenetről, dicséretesen
alacsony.
Szeánsz
Az Orion SE 1025 és a Sony TA-AX22 erősítőt természetesen egyazon
alkalommal hallgattuk meg; logikusnak látszott, hogy ne csak az
etalonhoz, de egymáshoz is mérjük őket. A kontrollberendezés a
szokásos volt: Ortofon MC 30/T-30, HFM I/Quad 405, Spendorok. Vegyes
műsort állítottunk össze, a könnyűzenét Linda Ronstadt szolgáltatta,
valamint egy zongorabőgő-dob trió és az Ortofon lemezről a dixie. A
komolyabb műfajokat szintén három lemezzel "modelleztük": a
Hungaroton/EMI Tannhäuser-nyitányával, a Decca egy ősrégi Fantasztikus
szimfóniájával és egy Bach Schubler-korállal a Mark Levinson
orgona-demólemezéről. Házizsürink (műszaki tanácsadónk betegsége
miatt) három főre apadt, és túlontúl is éreztük, hogy legalább 1/3-dal
nagyobb felelősség nyomja a vállunkat.
1. Orion SE 1025 - Sony TA-AX22
Ezt tulajdonképpen a minierősítő vizsgájának szántuk: mit produkál
5500 forint a 11900 forint ellenében. Az SE 1025 nem nyűgözött le
bennünket, bár tény, hogy egyikünk ezt az erősítőt hallotta jobbnak:
úgy érezte, a kisebb hangszercsoportokat a Sony is tisztességesen
hozza, de a nagyobb hangtesteket az Orion képezi le jobban, és
lényegesen meggyőzőbb a térhatása.
Másik kettőnk azonban nagyon hamar kiszeretett az SE 1025-ből.
Teljesen egybehangzó jellemzésük szerint az Orion erősítő magashangjai
kemények, ridegek, a mélyei kiürülnek, elfogynak, és ettől az egész
hangkép vérszegénnyé válik. Kétségtelen, hogy a Sony egy kicsit keni a
szólamokat, de teltebb basszusai miatt kiegyensúlyozottabb a
muzsikája, jobban el lehet hallgatni. A kis 1025-ös igen hamar
fáradságérzetet kelt.
Spekulatív érv, de számításba kell venni, hogy az Ortofon MC és a
Spendorok viszonylag "meleg" tónusban zenélnek, ezzel szemben azok az
egyszerűbb hangszedők és hangdobozok, amelyek az SE 1025
árkategóriájából valók, gyakran érdes hangúak, s ezekkel párosítva a
kis erősítő esetleg kellemetlenül csörömpölni fog. Az SE 1025 aligha
fogja kényelmesen érezni magát - mondjuk - egy Tesla pickup és
valamelyik BEAG hangsugárzó, hasonlóképpen a Taya és a HS 280-as
társaságában. Akkor már jobban illik hozzá a Pioneer lemezjátszók
mágneses hangszedője (semmiképpen sem a PC-4MC!) és talán az Orion HS
500. Az ilyesfajta meggondolások viszont erősen korlátozzák a kis
erősítő alkalmazhatósági körét. Olcsó erősítő ne legyen válogatós.
Mindazonáltal, 5 és fél ezer forintért egyelőre nem tudunk jobbat
ajánlani.
2. Orion és Sony teljesítményfokozatok
Szokásunkhoz híven kipróbáltuk mindkét készülék
teljesítményerősítőjét is, kihagyva az olcsó RIAA-korrektorokat. A HFM
I-ről csatlakoztunk a nagyszintű bemenetekre. Ez mindkét gépnek
használt, hangképük azonnyomban valamivel megnyugtatóbb,
kiegyensúlyozottabb lett, a lejátszóberendezés kevésbé vonta el
figyelmünket a zenétől. Az SE 1025-ös mindenesetre sokat javult.
Hangjában változatlanul érezni véltünk valamiféle keménységet,
agresszivitást, harsányságot, különösen a szoprán-tartományban, és
változatlanul keveselltük a basszusát, de úgy éreztük, a zenének több
árnyalatát, több apró részletét tudja megkülönböztetni, mint a Sony. A
TA-AX22 felső regisztere fedett egy kissé, a basszusa is mesterséges,
de ezt a melegebb, teltebb, tömörebb hangképet tovább lehet hallgatni.
A differencia mindenesetre csekély, az árkülönbözettel semmiképpen sem
arányos. Mellesleg szólva, az Ár/Minőség mutatóval itt már
mindenképpen baj van, mert üzletpolitikai szempontból sem a 1025-ös,
sem a TA-AX22-es nem viseli el a plusz kétezer forintos előerősítőt.
Az Orionnak ez túlságosan (egyharmadával) megnyomná az árát, a Sony
pedig - nem, a Sony ehhez túlságosan is elegáns.
Az SE 1025-ös teljesítményfokozatát a Quad-dal is
összehasonlítottuk. A kontraszt most valamivel nagyobb volt, az Orion
hűvösebb, "részletezőbb" hangképe kimutatta ugyan a Quad jól ismert
színeződéseit, de egy kicsit tolakodónak, idegesítőnek éreztük:
valahogy mindig jólesett visszakapcsolni az angol erősítő
megfogottabb, tömörebb, stabilabb hangképéhez. Ennek ellenére, úgy
hisszük, hogy az Orion minierősítő teljesítményfokozata jól sikerült
produktum, és csak a RIAA-fokozaton múlik, hogy megint nem találtuk
meg azt az olcsó készüléket, amelyről elégedetten és jó
lelkiismerettel állapíthatnánk meg: "no, hát itt kezdődik a hifi".
Sajnos, már megszoktuk, hogy mindig belefőznek egy legyet a
levesünkbe.
3. Sony-HFM I/Quad
Miután kisopánkodtuk magunkat az ötezerötszáz forintos erősítő
miatt, nézzük, mit tud a tizenkétezer forintos. Etalongépeink
ellenében a Sony erősítő tulajdonképpen nem vallott szégyent, talán
jobban is szerepelt, mint vártuk. Nem mintha elérné a HFM I/Quad
kvalitásait, de - ha emlékeink nem csalnak felér az előző számainkban
tesztelt két drága nyugati erősítővel, a Pioneer A-5 és SA-540
jelűekkel. A hibája is ugyanaz: nem eléggé "dinamikus", kicsit
beszűkül a hangkép, nincs benne elég élet. Apróbb kellemetlenségek: a
hegedű néha visít, a felső tartomány időnként "csörög", egyszersmind
az információ kissé elkenődik. A hangzás nem eléggé stabil, nem eléggé
"nyugodt".
Summa summárum: nem rossz erősítő. Akárcsak a Pioneerokért, ezért
is kifizetnénk 6-8 ezer forintot. Lelkiismeretfurdalás nélkül.
Dyras XT 80 hangsugárzó
Láttunk már drága hangdobozokat a magyar boltokban, hiszen
egyidőben a HOX-széria némelyik vaskosabb darabja 7-9 ezer forintba is
belekerült, de akkoriban a vevő legalább azzal bátoríthatta magát és
nyugtathatta a lelkiismeretét, hogy ő most a BEAG stúdiótechnikai
szakértelmét fizeti meg. Most viszont egy aprócska, lapos, bruttó 28
literes, lepkesúlyú (igaz: nyugati) dobozkáért gombolnak le a vevőről
7900, párjáért csaknem tizenhatezer forintot... De azért legyünk
tárgyilagosak. Hiszen a Hifi Magazin olvasói, akik már keresztülrágták
magukat ezen a kiadásunkon, tehát a Celestion SL6 tesztjén is,
feltehetőleg már megtanulták méltányolni némely kisdoboz erényeit.
Lássuk, mit kínál nekünk 16 ezer forintért a Dyras XT 80.
A Dyras természetesen nem Celestion. Pontosabban: minthogy az árut
most nem a gyár, hanem a kereskedő neve fémjelzi, nem állapíthatjuk
meg, ki és hol építette ezt a hangsugárzót. Egyébként sincs hozzá
semmiféle érdemleges leírás, úgyhogy gyári adatok híján csupán az
alábbiakat foglalhatjuk össze róla:
3 utas, 3 hangszórós, zárt doboz,
méretei: 525x285x190mm,
súlya 6,5 kilogramm,
névleges impedanciája 8 ohm,
maximális terhelhetősége 80W.
A dobozka külleméről, pártállásunktól függően, azt mondhatjuk,
hogy "csinos", illetve azt, hogy "palifogó". Valószínűleg ai utóbbi
jelző a helyénvaló, mert valamirevaló konstruktőr nem épít a
hangdobozba 6 darab túlvezérlésjelző LED-et, zöldet-sárgát-pirosat,
-18-tól 0dB-ig kalibrálva. Még inkább felkelti gyanúnkat az XT 80
törtfelületű homlokzatán az ékes Lineor Phose felirat. Ez a szlogen
úgy 4-5 évvel ezelőtt jött divatba, és a legtöbb hifista sejti, ámde
pontosan nem tudja, mit is értsen rajta. Mielőtt tehát folytatnánk az
XT 80 leírását, szenteljünk néhány szót a lineáris fázisú
hangsugárzóknak.
A hangsugárzók fázisát elég nehéz megmérni, ezért a szokványos
hangsugárzó-mérések során nemigen térnek ki rá, de nyilvánvaló, hogy a
legtöbb (ha nem az összes) hangsugárzó fázis-frekvencia görbéje
meglehetősen kajla, csúnya, cikcakkos, fel-le szaladgál a diagramon.
Ezt körülbelül úgy lehet interpretálni, hogy a rendszer egyes
hangszórói nem azonos távolságra vannak a fülünktől. Józan paraszti
ésszel is belátható, mit kell tennünk: a doboz homloklapját megtörjük,
vagy több darabból állítjuk össze, miáltal a felső regisztert
hátrahúzhatjuk a dohogóhoz képest, és így ugyebár "kiegyenlíthetjük a
hangsugárzó akusztikai síkját". Az ilyen dobozt persze nehezebb
elkészíteni, de ne sajnáljuk rá a pénzt (mondják a gyárak), mert csak
így lesz a fázis lineáris...
Sajnos, a józan paraszti ész néha csődöt mond. Nem mintha a
Lineáris (helyesebben: Lineárisan Változó) Fázis koncepciója alapjában
véve helytelen volna, csakhát... szóval, ezt nem lehet
asztalosműhelyben, fűrésszel elintézni. Már az sem stimmel, hogy a
hangszórókat geometriailag kéne egysíkba hozni, ugyanis a tényleges
akusztikai síkjuk még véletlenül sem oda esik, ahová gondolnánk. Az XT
80-ról, meg a hozzá hasonlókról ránézésre is gyanítható, hogy a
fázismenetük a legkevésbé sem lineáris.
És ha a hangszórókat valóban sikerülne akusztikai (tehát nem
geometriai!) értelemben egyenlő távolságra hozni a fülünktől? Nos, a
fázismenet ettől még nem lesz egyenes. Hiszen először is a
frekvenciaátvitelt kell linearizálni, erről nem mondhatunk le: össze
kell hangolnunk a hangszórók átvitelét a keresztváltók segítségével.
Valahányszor változik a frekvenciaátvitel, megváltozik a fázismenet
is. (Lásd erről éppen e számunk sajtószemléjében a Hi-Fi Answers
szeptemberi számát - pontosan erről van szó!) Kiegyenlíteni a teljes
hangsugárzórendszer frekvencia- és egyszersmind fázisátvitelét - olyan
művészet ez, hogy többszörte magasabb az ára, mint amibe a Dyras
hangdoboz kerül.
Ettől azonban az XT 80 még lehet a.) jó, b.) rossz, c.)
ugyanolyan, mint a többi doboz.
Felépítése
Az előlap, mint már mondottuk, "lépcsős". A felső lépcsőfok 35
milliméterrel hátrább áll, erre szerelték a csipogót, valamint azt a
10 milliméteres lapocskát, amely a zengőt tartja. Ennek megfelelően
bonyolultabb famunkát követelt az a keret is, amelyre a
hangszóróselymet erősítették. Ez már a Lineár Fázis előnyeihez
tartozik.
A mélyhangszóró 200 milliméter átmérőjű, a membránja körgyűrűsen
préselt papír, a membránszél gumi. A középsugárzó átmérője 80
milliméter, ez is kónuszos hangszóró, gumi membránszéllel. A csicsergő
viszont tölcséres, a műanyagtölcsér szájnyílása 58 milliméteres, és
egy ugyancsak műanyagból készült, fekete rácsozat takarja. Az
ilyesfajta zsalugáterek arra valók, hogy jobban szétterítsék a tölcsér
túlságosan irányított hangját.
Felül, a LED-eknél két tolópotmétert is találunk, ezekkel a közép-
és a magastartományt lehet szabályozni, "+3" és "-12" között - kérdés,
hogy ezen most decibelt értsünk-e.
Méréseinkhez
A két doboz görbéje (1. diagram) egybeesik, kivéve a
magastartományban. A frekvenciagörbén két nagy púp dominál, köztük 3
oktávos vályú van a mindennél fontosabb 500-3000Hz-es középső
regiszterben. Jó sok hangot fogunk hallani 3 és 8kHz között, annál
kevesebbet 10kHz fölött. (A tölcsér előtti zsalugáter meglehetősen
leszedi a magasakat - ezt ugyancsak az 1. diagramon szemléltetjük.) A
specifikáció +10dB lehetne 60Hz és 20kHz között. Nem valami fényes
eredmény.
Az iránygörbék (2. diagram) egészen tisztességesek. Furcsa, de a
20 fokban felvett görbe 10 és 14kHz között kidudorodik; úgy látszik, a
kis magassugárzó oldalirányban keresztüllát a rácson. A Dyrast tehát
(mint sok más tölcséres típust) feltehetőleg egy kicsit oldalról
célszerű hallgatni. A közeltért görbe, amelyet szintén a 2. diagramon
mutatunk be, a 90Hz-es rezonanciafrekvencia alatt meredeken esik.
A következő két diagramot a szintszabályzóknak szenteltük, hogy
bemutassuk, mennyire haszontalanok. (A potméterek a "+3", a "0" és a
"-12" állásukban voltak.) A közép-szintszabályzó minimál-állásában a
görbe középen felugrik, magasban beszakad. A magasfrekvenciás
szabályzó pedig főleg 4 és 10kHz között működik, de ott aztán úgy,
mint valami lyukszűrő.
A torzítás (5-6. diagram) 1 watt teljesítményen elfogadható, bár
450Hz táján kiütközik egy 2,8 százalékos második harmonikus. Nagy
hangnyomáson, 96 decibelen (24,5W teljesítményen) az előbb említett
harmonikus már 16,7 százalékig szökken, és van egy 2,5%os csúcs
7kHz-en is.
Az impedanciagörbe (7. diagram) 4 és 11kHz között túlságosan
"alacsonyra ereszkedik, sőt 5kHz táján éppenséggel 4 ohmon áll.
A 8. diagram a fázisgörbéi szemlélteti 1 és 20kHz között.
Nyilvánvaló, hogy szó sincs "lineáris fázisról".
Oszcillogramok: 940, 1420, 3450, 6800, 11500Hz.
Szeánsz
Mielőtt Olvasóink túlságosan felháborodnának azon, hogy egy
ennyire drága hangdoboz ennyire rosszul szól - mert istenverte rosszul
szól! -, kérjük, vegyék tekintetbe, hogy az XT 80 valójában nemcsak
hogy nem drága, hanem olyannyira olcsó, hogy aki ennél is olcsóbban
árul valamit, az már csal. Nem ismerjük ugyan a kereskedelmi
részleteket, de ismerjük a hazai gyakorlatot: az áru formájában
behozott dollárt addig-addig szorozzák, hatványozzák,
(büntető)vámolják, hogy a végén még a bóvli is luxuscikké tupírozódik.
Feltételezzük, hogy egy pár Dyras XT 80 ára jóval 100 dollár alatt
marad, és abban már bennefoglaltatik a csinos külső, a 6 LED, a két
tolópotméter és a szokásosnál bonyolultabb famunka, amely a Linear
Phase koncepciót van hivatva igazolni. Ezzel úgy hisszük, mindent
elmondtunk.
Miként azonban a zenekritikusnak sem pusztán az a feladata, hogy
tömören "jónak" vagy "rossznak" minősítse az előadást, a
hangdobozkritikustól sem fogadja el az olvasóközönség az ennyire
sommás ítéletet. Megpróbáljuk tehát megrajzolni a nyolcezer forintos
doboz hangkarakterét.
A domináns regiszter: a felső basszustartomány. Nem megy elég
mélyre, inkább túlságosan magasra tolódik, és természetellenesen
"felmelegíti" a fölötte következő frekvenciasávokat. A középső sáv
lyukas és definiálatlan, a magashangok pedig hiányzanak. Ebből aztán
egy egészen különös hangegyveleg szerveződik. Hogyan is lehetne
szemléltetni... képzeljünk el egy dombot (a felső basszust), amelyre
rá van hajigálva mindenféle hangtörmelék. Jegyzeteinkben ilyesfajta
jelzőket találunk: zsíros, döngő, hordóhang; fej bevert, fojtott,
ormótlan; az énekeseken szájkosár van; a magas kevés, de csúnya, torz,
idegesítő. A térhatás nemleges, minden középről és elölről szól.
Valamennyi zenei műfajban ugyanazt tapasztaltuk, a könnyűzenétől
kezdve az operáig - és az utóbbinál egybehangzóan megállapítottuk,
hogy ezt már nehéz elviselni.
Hát ilyen tanúsítványt szerzett nálunk az XT 80, holott -
természetesen! - nem a Spendor BC1-hez, hanem csak a szerény kis Orion
HS 280-ashoz hasonlítottuk. Nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy Olvasóink
egy része nem fogja osztani a véleményünket, és ezért fel kell hívnunk
figyelmüket kétfontos motívumra. Az egyik: a HS 280-nak, mint
mindnyájan tudjuk, szegényes a basszusa. Nem megy kevésbé mélyre, mint
a Dyrasé, de lényegesen kevesebb van belőle. Ennélfogva, amikor az XT
80-ról átkapcsolunk a HS 280-ra, akkor bizony egy-két percig
"akklimatizálódnunk" kell. Ebben mind a két fajta hangsugárzó
egyformán hibás.
A másik motívum: mi az Ortofon MC 30 hangszedőt, a T-30 trafót, a
HFM I előerősítőt és a Quad teljesítményfokozatot használtuk, tehát
meglehetősen tiszta hanganyagot bocsátottunk a hangdobozokra, és ilyen
körülmények között konstatáltuk, hogy az Orionnak van köze a zenéhez,
a Dyrasnak pedig semmi köze sincs hozzá. Ha viszont valaki silány,
csörömpölős hangszedővel, gyönge erősítővel próbálkozik, nem tesz fel
mást, csak elektronikus popzenét, s ha a próbát olyan akusztikai
környezetben ejti meg, amilyet a sík felületekkel, pultokkal,
kirakatüvegekkel határolt kiskereskedelmi boltokból ismerünk, akkor
erre a következtetésre fog jutni: "a két hangdoboz között annyi a
különbség, hogy a Dyrasnak van basszusa, az Orionnak pedig nincs".
Tekintettel erre az egyáltalán nem valószínűtlen eshetőségre, legjobb
meggyőződésünk ellenére is úgy kell tekintenünk a Dyrast, mint esetleg
elfogadható alternatívát a többi - másfél-kétezer forintos -
hangdobozzal szemben. Dobjuk még a mérleg serpenyőjébe a LED-eket, a
tolópotmétereket, az idegen márkanevet és persze a Linear Phase
feliratot - és nem tartjuk kizártnak, hogy lesz, aki kifizeti az egy
pár Dyrasért a tizenhatezer forintot.
Az illetőt azonban arra kell kérnünk, hogy a Hifi Magazin összes
szlogenjét ("térhatás", "kiegyenlítettség", "színezetlenség" stb.)
tekintse egyszer és mindenkorra tárgytalannak.