Angolra hangolva |
Kezdetben volt a Grundig és a Philips, egy német és egy hollandus.
Ezek csinálták a legjobb hifit az egész világon. Nem is ismertünk a
világból semmit, rajtuk kívül.
Aztán jöttek a japánok, és mindnyájunkat elkápráztattak. Hogyan is
ne, hiszen ahány magyar csak körülnézett Európában, csaknem
mindegyikük japán holmival tért haza. Akkor pedig nyilván azok a
legjobbak.
Az angolokkal valahogy nem nagyon törődtünk. A német masinák
mögött ott állt a német precizitás, a japánok mögött a korszerű
technika és a modern formatervezők serege; de mi állt az angol hifi
mögött? A brit konzervativizmus - az pedig ugyan kit lelkesítene?
Ámbátor, a konzervativizmus néha kifizetődő lehet. Például az
ember nem tesz mást, csak éppen nem cseréli le a bevált csöves
erősítőjét az első generációs tranzisztorosra; csak éppen nem vásárol
sztereó helyett kvadrót; csak éppen nem tér át az orsósról a
kazettásra. Íme a hifiberendezés feljavításának legkényelmesebb módja:
ne adjunk ki pénzt a falrengető újdonságokra. (Három-négy év múlva már
megvehetjük, ami tetszik, dehát akkor már nem újdonság. Ne a
szomszédnak hifizzünk, ne a családunknak, még csak ne is önnön
mániánknak. Hifizzünk inkább a zenének.)
A britek mindig is hajlottak rá, hogy - divatos kifejezéssel élve
ne extenzív, hanem intenzív módon fejlesszék, amijük van: ha valamivel
elégedetlenek, ne dobják tüstént a szemétdombra, inkább szép
türelmesen piszkálgassák, babrálgassák, módosítgassák akár éveken
keresztül is - majdcsak kijön belőle valami. Nem annyira az elveket
cserélgetik, inkább a részleteken finomítanak. Erre nem is fizettek
rá: a világon mindenütt akadnak nagyszerűbbnél-nagyszerűbb készülékek,
de az átlag-hifi Angliában a legjobb, mégpedig fölényesen.
Keveset markolni, sokat fogni - ez lehetne a jelmondata az angol
hangszóróiparnak is. A bevált típusokat a gyárak hosszú évekig életben
tartják, nem hoznak ki évente újabb és újabb sorozatokat, és
viszonylag ritkán állnak elő "meghökkentő" konstrukciókkal. Még a
híres-nevezetes elektrosztatikus Quad hangsugárzó is inkább csak a
szabályt erősíti, mert igaz ugyan, hogy ez volt a világ legelső
"egzotikus" hangszórója, de az is igaz, hogy 28 év óta forgalomban
van, lényeges változtatás nélkül. (Fogadjunk, hogy a két évvel ezelőtt
kihozott új Quad, az ELS-63 még az ezredfordulón is kapható lesz!) A
Decca szalagsugárzó szintén egzotikus holmi, de már az is legalább
tizenöt éves. További néhány kivételtől eltekintve, a brit hangdobozok
meglehetősen szokványosak: néhány darab dinamikus hangszóró,
kisebb-nagyobb, de inkább kisebb dobozban, lyukkal vagy anélkül.
Mi, amikor etalont választunk magunknak és a magyar hifistáknak,
messzire elkerüljük a luxuscikkeket, persze didaktikai okokból is,
dehát ez csak afféle savanyú a szőlő, merthogy többre amúgysem telne.
Mi is olyasvalami után kutatunk, mint az angol hifisták. Ők egy pár
hifi-hangdobozt akarnak a 2-3 heti átlagfizetésükért (amit ők nyilván
fontban vesznek fel); mi pedig a brit Orion HS280-at keressük.
Csakhogy nem egyet találunk, hanem tucatnyit. Hiszen minden
hangdoboz: kompromisszum, márpedig kompromisszumot igen sokféleképpen
lehet kötni, különösen ott, ahol a piacon a kereslet-kínálat törvénye
uralkodik. A Hifi Magazin történetesen kikötött a Spendor BC1-nél, és
meg is indokolta, hogy miért pontosan ennél, de azóta is alig győzi
lebeszélni a külföldre kacsingató, levélben tanácsot kérő hifistákat:
az ég szerelmére, nehogy gondolkodás nélkül ezt válasszák! Hiszen ők,
akik éppen kinn utazgatnak, többet tudnak nálunk, meghallgathatják az
egész választékot, eldönthetik, melyik hangkép felel meg az
ízlésüknek. (Feltéve, hogy a pénztárcájuknak is megfelel.)
Sőt, ha már a Hifi Magazinról van szó, meg mindazokról, akik
olvassák, mi akkor járunk igazán jól, amikor valaki tudatosan nem
Spendort vesz, hanem egy másik, azonos kategóriájú, de ugyanilyen
rangos, esetleg még rangosabb modell mellett dönt, és azt mondja
nekünk: "ezt hallgassátok meg, mert ez a jobbik etalon hitelesítsük
vele a tiéteket!" Kell-e magyaráznunk, hogy erre mi folyvást
rászorulunk?! Sajnos, a Hifi Magazin nem bővelkedik anyagi javakban.
Öt évvel ezelőtt a kereskedelmi vállalatok elláttak bennünket nagyon
tisztességes munkaeszközökkel, dehát egyszer volt Budán kutyavásár -
és hát öt év alatt mégiscsak történik egy és más a világban.
Őszinte köszönetet mondunk ezért (nevük említése nélkül) annak a
négy audiofilnek, aki rendelkezésünkre bocsátotta, laborba cipelte,
szeánszra hurcolta féltve őrzött, széltől is óvott becses jószágát: a
KEF Cantatát, a Mission 770-et a Heybrook HB 3-at és a Celestion
SL6-ot. Ezek a hangsugárzók mind Spendor-kaliberűek, már nem méretüket
tekintve, hanem abban az értelemben, hogy mindegyiket "jegyzik a
tőzsdén". Nagyjából ugyanabba az árkategóriába tartoznak, és
bármelyikre nyugodtan lehet hivatkozni, mint etalonra egyikkel sem
vall szégyent az ember. De bizonyára nem szólnak egyformán. Nyilván
mások az erényeik és a hibáik. Hasonlítsuk össze hangképüket a
Spendoréval: hátha kiderül, hogy az öt közül melyik esik közelebb
ahhoz a bizonyos, sokat emlegetett, semleges ideálhoz!
Talán kiderül, talán nem. De egyvalamit biztosan megtudunk ebből a
tesztsorozatból: azt, hogy mit várhatunk el 1984-ben egy
középkategóriájú hifi-hangsugárzótól.
KEF Cantata
Kezdjük a KEF-fel, ezzel a tekintélyes méretű állódobozzal. Ez a
legidősebb típus a négy között, nem mintha bármilyen szempontból is
elavult volna, de ma már nem gyártják, helyesebben: a jólismert
hangszórókészletből manapság inkább más kombinációkat állít össze a
gyár. A KEF jelenleg 7-8 hangszórótípust gyárt, ezek közül a mai napig
is a legnépszerűbb a kis gumiszélű-műanyagmembrános B110 (lásd
Bextréne-nemzedék című cikkünket a HFM 7. számában), amely a
könyvtámasz-hangdobozokban, például a híres Rogers LS3/5A-ban a dohogó
szerepét is eljátssza, de a nagyobb rendszerekben, tehát a Cantata-ban
is csak középsugárzónak használják. A lóversenypálya-alakú B139
mélyhangszóró az egyik legjobb a maga nemében. Érdekessége, hogy a
membránja nem kónuszos, hanem sík; hasznos felülete körülbelül akkora,
mint egy 25 centiméter átmérőjű hangszóróé. A magassugárzó típusjele
T52, ez is "lágy" dóm vagyis impregnált textilből készült, akárcsak az
ismertebb T27-es típus.
A KEF igazi hangszórógyár, maga készíti a motorokat, sőt, el is
adja őket másoknak, a többi gyárnak és a boltoknak. Árusít a KEF
úgynevezett "kit"-eket is. Ezek afféle építőszekrények, minden megvan
bennük, ami egy hangsugárzóhoz csak kell, kivéve a fadobozt - azt a
vevőnek kell összeasztaloskodnia, persze gyári leírás alapján. A mi
Cantatánk is ilyen kit volt: csupán egy előlapból állt, amelyre már rá
volt szerelve minden egység. A gyári recept alapján készített fadoboz,
amelyet a képeken látunk, bruttó 92, nettó 60 literes, és zárt
rendszerű.
A KEFKIT-hez mellékelt leírás valóban nagyon pontos, fotókkal is
szemlélteti a doboz összeállításának menetét - lásd képeinket. Ha
valaki mégis el akar térni a megszokott alakzatoktól, könnyen
megteheti, ugyanis KEF-hangszórókhoz meglehetősen sokan terveztek már
dobozt. Nagyon impozáns például a piramisfigura, ezt a Hobby című
nyugatnémet folyóiratban adták közre (mi a KEF NSZK-beli importőrének,
a Scope cégnek brosúrájából vettük át).
Visszatérve Cantatához, a hangszórók elrendezése enyhén
aszimmetrikus, és minthogy ez az iránygörbéken is érződik, ajánlatos
úgy intézni a dolgot, hogy a két hangdoboz egymás tükörképe legyen. A
Cantatát tehát, nagyon helyesen, összeválogatott párok formájában
árulják, az egyik doboz balos, a másik jobbos. Ez fel is van tüntetve
rajtuk (a fekete táblán, a közép- és a magassugárzó szintszabályzója,
illetve a hangszóróbiztosítékok alatt). A másik furcsaság, tudniillik
hogy a csipogók vannak alul, a zengők pedig felül, abban leli
magyarázatát, hogy a KEF szerint csak így lehetett a hangkép
"akusztikai tengelyét" a hallgatóság felé irányítani.
A Cantatának 1980-ban 390 fontsterling volt az ára; kit-formában
feleennyiért is meg lehetett szerezni.
A KEFKIT-Cantata dobozának készítése (ábrák a gyári leírásból)
A piramisfigura: egy különleges dobozterv a KEF-Cantata
hangszórókészletéből (Hobby)
Mission 770
Erről már jóval kevesebb a pletykálni valónk. A Mission cégről
annyit tudunk, hogy nívós lemezjátszót (futóművet, kart és
hangszedőt!), valamint erősítőt és hangsugárzókat is gyárt. A 770-es
modell négy-öt évvel ezelőtt került forgalomba, és igen nagy sikert
aratott, noha a szakírók panaszkodnak, hogy a doboz számos módosításon
ment át, anélkül, hogy a gyár ezt jelezte volna. (A legújabb
változatnak mindenesetre van neve: 770S.)
Ha szabad hinnünk a magazinok hasábjain szárnyrabocsátott
híreknek, a Mission tervezői a Spendor BC1-et tartották szem, illetve
fül előtt: igyekeztek megtartani a BBC-doboz erényeit, de kiküszöbölni
a hibáit. A Mission 770 tehát nagyonis "angolra van hangolva".
Egyébként is: a tipikus középkategóriájú angol hifi-hangsugárzót úgy
szokás jellemezni, hogy: kétutas, negyvenliteres reflexdoboz, húsz
centis műanyagmembrán plusz egy dóm - márpedig ez a leírás a négy
közül egyedül a Missionra illik.
A hangdoboz ára (egy páré): 370 font.
Heybrook HB3
A Mecom Acoustics (mert így hívják ezt a fiatal céget, a Heybrook
csak fantázianév) először egy aprócska, 18-20 literes reflexdobozzal,
a HB2-essel hívta fel magára a hifi-újságírók figyelmét, de azóta is
minden vállalkozása sikeres volt: a TT2 lemezjátszó, akárcsak a nagy
HB3-as és legutóbb a kis HB1-es hangdoboz egyaránt tekintélynek örvend
a maga árkategóriájában.
A Heybrook HB3 külmérete 68dm3, de a köbtartalma még 40
liternyi sem lehet, figyelembe véve, hogy a dobozfalat belülről 10
milliméter vastag, bitumennel itatott lemez csillapítja. A
mélyhangszóró 25 centiméter átmérőjű, tehát a KEF-fel egyenértékű. A
középsugárzó természetesen el van zárva a dohogó légterétől: egy
műanyag cső a "doboza". Mindhárom hangszóró a dán SEAS gyártmánya
(lábjegyzetben: a SEAS nemrég VIFA-ra változtatta a nevét).
Minthogy a doboz felső regisztere aszimmetrikus, a HB3-at
természetesen tükörszimmetrikus párokba válogatva árulják. A
magassugárzóknak befelé kell esniük, ez a gyári előírás. A Heybrook -
mai fogalmak szerint - meglehetősen jó hatásfokú, kis teljesítményre
is viszonylag nagyot lendül. Ez alighanem arra vezethető vissza, hogy
hangszóróinak membránja nem a divatos műanyagokból, hanem a
mélyhangszóróé impregnált papírból, a zengőé pedig impregnált
textilből készült. Az előlap nagyon gondosan van kiképezve. A
hangszórók peremének helyét bemarták a fába, a kosarak pontosan
illeszkednek, belesimulnak az előlapba. A hangszórókat nem szövet
védi, hanem nyitott pórusú szivacslap. Ezt nem fakeretre erősítették -
hiszen az zörögni tudna hanem afféle tépőzárral rögzítették: az
előlapra tüskés-horgos műanyagcsíkokat vittek fel. Az aztán úgy
beleragad a szivacsba (és időnként a szerkesztő pulóverébe), mint
kutyába a bogáncs.
A HB3-at lábazatra kell állítani. Képeinken a gyári kivitelű
fémlábazat látható, a kettőért összesen 37 fontot kellett fizetni -
körülbelül ennyibe kerülne egy KEF B110/T27 a keresztváltóval...
Újabban a fémlábakhoz fémtüske is járul (erről a divatról lásd
sajtószemlénket!), de a "mi" Heybrookjainkhoz véletlenül csak egyetlen
készletre való tüskét csomagoltak, auditív hatásukat ezért most még
nem próbálhattuk ki. Az angol "revükben" azt írják, a HB3-ast közel
kell állítani a falhoz, esetleg szorosan rá is kell nyomni ebből -
arra következtetünk, hogy a basszusa vagy kevés, vagy legalábbis
erősen csillapítva van.
A HB3 természetesen közönséges passzívrendszer, de a gyár
állítólag komolyan fontolgatja, hogy ugyanezt a dobozt esetleg aktív
elektronikával hajtja meg.
A Heybrook HB3 fémlábazata az acéltüskékkel (amelyek persze a
valóságban lefelé állnak; magasságuk csavarmenettel állítható)
Celestion SL6
Tessék csak nyugodtan, mosolyogni, mi is ezt tettük, amikor
először olvastuk, hogy egy 12 literes törpe "partiban lehet" a nála
három-ötszörte nagyobb növésű, tehát legalábbis középtermetű
bajnokokkal. A mosoly aztán lehervad majd az arcokról, amikor kiderül,
hogy a mini doboznak maxi ára van, körülbelül 300 fontsterlinget
kérnek párjáért, vagyis űrmértékben kifejezve: 1 liter Celestion
SL6-os 12,5 fontba kerül. A dobozka egyébként tényleg olyan, mint
valami ékszer, és nem véletlenül olyan. Mint olvassuk: a formatervét -
(sőt: a prospektusát is!) - Allen Boothroyd készítette, a Meridian cég
társtulajdonosa és egyben formatervezője. (Boothroyd "design"-jait
lásd Hifi divatok című cikkünkben - HFM 4. -, illetve jelen számunk
sajtószemlerovatában.)
A Rola Celestion régi, neves hangszórógyár, és sok jó dolgot
összeeszkábált már az idők folyamán, elég, ha csak a kis HF1300-as
"propellert" említjük, ezt a középsugárzót használják a Spendor
BC1-ben és BC3-ban is. Mindazonáltal a Celestion saját hangdobozai
valahogy nem tudták megnyerni a szakírók és az audiofilek szívét.
Néhány évvel ezelőtt a gyár kutatómérnökei igen körülményes
kísérletekbe kezdtek, egyéb boszorkányságokon kívül lézerfénnyel
vizsgálták a hangszórómembrán betöréseit". Minderről nem mulasztották
el tájékoztatni a hifi-sajtót, így a mi olvasóink is értesülhettek
róla, például a 12. szám sajtószemléjéből.
Ennek a kutatómunkának a gyümölcse az SL6, a Celestion első igazán
sikeres hangdoboza. A mélyhangszóró 165 centiméter átmérőjű.
Konstrukciója valóban különleges. A membrán PVC-ből készült, a keskeny
membránszélt a membrán saját anyagából alakították ki. A porvédő dómot
befelé fordították, és ugyanott, a dóm pereménél erősítették fel a
lengőcsévét, a kivezetőkábeleket és a pillét, mégpedig nem
ragasztással, hanem hevítéssel - csupa jó ötlet, csak nehéz
kivitelezni. A dómsugárzó rézötvözetből készült, a lengőcsévét
közvetlenül a dóm csupasz nyakára tekerték, aminek egyebeken kívül az
az előnye is megvan, hogy elvezeti a hőt a felmelegedett
lengőtekercsről. Az egész rendszer annyira merev, hogy a felső
rezonanciája 20,6kHz-re tolódott fel - igaz, ott aztán jó nagyot
kalimpál. A keresztváltó rendkívül egyszerű, négy elemből áll
(12dB/oktáv), további négy alkatrész pedig szűrőkör formájában a
csipogó rezonanciáját csillapítja.
A hangszórókat egy-egy bordázott alumíniumlap segítségével
erősítették fel az előlapra, s ezáltal nemcsak merevebbé, de
csinosabbá is tették, ami nem is olyan lényegtelen dolog, különösen,
hogy a Celestion maga is úgy véli: bárminemű hangszóróselyem
befolyásolja a hangképet, minden hangsugárzó - így az SL6 is - jobban
szól csupaszon. Az SL6 elviseli, hogy könyvespolcba dugják, de
meghálálja, ha lábazatra állítják - a Celestion 15 collos, vagyis
38-40 centiméter magas állványt ajánl hozzá.
Méréseinkhez
Gyakran megírják nekünk, mondhatni, a fejünkhöz vágják, hogy
túlságosan szimpla, konzervatív módszerekkel mérjük a hangsugárzókat
ami természetesen igaz. Nekünk magunknak is tudomásunk van sokkalta
kifinomultabb metódusokról, csak azok egyrészt fölöttébb
körülményesek, másrészt "túl jók nekünk". Véleményünk szerint a
legtöbb hangsugárzó éppen eléggé gyatra ahhoz, hogy viszonylag
egyszerű eszközökkel is ki lehessen mutatni a sajnos igencsak durva
hibáit. Ezért aztán a mostani tesztpéldányokat sem mértük másképp,
csak ugyanúgy, mintha Magyarországon látták volna meg a napvilágot.
Persze, mi is arra számítunk, hogy ezek mind túlszárnyalják az
Orionokat, Videotonokat, tehát érdemes lesz megfigyelni, hogy fölényük
vajon a mi méréseink alapján is evidens-e? Úgy is felfoghatjuk a
dolgot, hogy ezzel most a saját mérési módszereinket minősítjük.
Mielőtt rátérnénk a diagramokra, essék szó a négy hangsugárzó
érzékenységéről. Egy watt elektromos teljesítmény hatására, 1 méter
távolságból
a KEF-ek 82, illetve 83,
a Missionok egyformán 84,
a Heybrookok egyformán 87,5 és
a Celestion-ök 79, illetve 79,5 decibel hangnyomást szolgáltattak.
Más szóval kifejezve a Heybrookhoz fele-negyede, a Celestion-höz
viszont kétszerte nagyobb erősítő-teljesítmény szükségeltetik, mint az
átlagos érzékenységű KEF-ekhez. (Hangsugárzóink érzékenységére
egyébként a diagramokból is következtethetünk, mindenütt, ahol fel van
tüntetve a Zero Level értéke. Viszont például a torzítási görbéken
nincs ilyen jelölés: ezek szintje nem hiteles, mert úgy tologatjuk
őket a diagramon, hogy a torzítási komponensekből minél több ráférjen
a papírra. Hasonlóképpen nem adnak támpontot azok a diagramok,
amelyeken egyszerre több mérés eredményét szemléltetjük.)
Egy-egy típusnak most is egy-egy hasábot szentelünk az újságban.
Az első diagram a dobozpár közös frekvenciagörbéje. A második
diagramon az iránygörbéket adjuk meg, tehát ismét a frekvenciagörbét,
csak 0, 20, 40 fokos szögből felvéve. Az aszimmetrikus elrendezésű
hangsugárzók természetesen kétféle iránykarakterisztikát mutatnak,
aszerint, hogy jobbra, avagy balra forgattuk el őket. Ábránkon
ilyenkor mindkét görbecsoportot bemutatjuk. A harmadik diagram a
mélyhangszóró közeltéri, 22 centiméter távolságból, a mélyhangszóró
tengelyvonalában felvett görbéje.
A 4. diagramra a harmonikus torzítás, pontosabban a második és a
harmadik harmonikus szintjét rajzoltatjuk fel, a szemléletesség
kedvéért 20 decibellel megemelve. A hangsugárzókat ilyenkor 1 watt
elektromos teljesítménnyel hajtjuk. Az 5. diagramon ugyancsak a
torzítást mérjük, de most már kiadós szobahangerőn, 96 decibel
hangnyomáson. A kisebb méretű dobozoknak "részleges felmentést" adunk
(mi tagadás: féltettük is a drága jószágokat), így például a Missiont
csak 93 decibelig hajtottuk ki, a Celestionnel pedig nem merészkedtünk
tovább 90 decibelnél. (Három decibellel kisebb hangnyomás félakkora
teljesítményt jelent.) A Celestion tulajdonosának kérésére ezen a
dobozon a torzítást csak 60Hz-től felfelé mértük. Az 5. diagramon
jelzett hangnyomás eléréséhez a négy brit doboznak az alábbi
elektromos teljesítményre volt szüksége:
KEF 21,1W,
Mission 10,3W,
Heybrook 7,2W,
Celestion 11,2W.
Hatodik diagramunk az impedancia változását szemlélteti a
frekvencia függvényében. Irányelvnek tekintik, hogy a görbe legfeljebb
20 százalékkal maradhat a névleges érték alatt; a 8 ohmos hangsugárzó
impedanciájának semmilyen frekvencián sem szabadna 6,4 ohm alá esnie.
Az 5-5 burst-fotó is a szokásos: felül az elektromos mérőjel, alul
a hangsugárzó válaszjele.
KEF Cantata
A két doboz görbéje erősen eltér - ebből a szempontból még a
magyar hangdobozok többsége is korrektebb. Úgy látszik, a kit-ek
mégsincsenek olyan jól "összelőve", mint a gyári dobozok. De nem
biztos, hogy a KEF a ludas a dologban, ugyanis mint a Cantata
tulajdonosa elmondta, a keresztváltóban egyszer alkatrészt kellett
cserélni - lehet, hogy ebből adódott a hiba.
Maga a frekvenciaátvitel meglehetősen lineáris, még a gyöngébbik
doboz görbéje is belül marad a ±3 decibeles tűrésmezőn, és a közeltéri
mérés alapján el lehet fogadni a gyári specifikációt, miszerint a
görbe 35Hz-en éri el a -3 decibeles pontot. Ha mindenáron "kekeckedni"
akarunk, észrevehetjük, hogy a görbe kissé cikcakkos, tehát a 6
decibeles tűrésmezőnek hol az alján, hol a tetején tartózkodik,
ilyenformán:
200Hz 1kHz 3,5kHz 15kHz
\ / \ / \ /
400Hz 2kHz 4-9kHz
A 4 és 9(10) kilohertz közötti teknő mindenesetre gyanút kelt.
Az irányjelleggörbék igen jók, legalábbis a 20 fokban felvett
görbe 12kHz-ig együtt fut a tengelyirányúval, még a csálébbik irányból
nézve is. A 40 fokos görbe viszont már 5kHz-től lekonyul.
A basszus meglehetősen csillapítatlan. A púp irdatlan nagynak, 8
decibelesnek látszik, de ne feledjük: a keresztváltó már 200Hz körül
belép, és minthogy a mikrofonunk most körülbelül a
lóversenypálya-hangszóró tengelyében áll, a középsugárzóból nem nagyon
kap jelet, ezért csökken a hangnyomás a magasabb frekvenciákon. Ha a
200Hz körüli egyenes szakaszt tekintjük referenciaszintnek, a
basszuskiemelés mértéke nem 8, hanem csak 3,5 decibel - persze, ez is
éppen elég. Megjegyezzük, ez a púp nem esik egybe a rendszer
önrezonanciájávai: az sokkal lejjebb van, 40Hz alatt.
(Eltérve szokásunktól, kivételesen előreszaladunk egy kicsit, és
elmondjuk, hogy a KEF a szeánszokon is észrevehetően "döngött".
Kifaggattuk a tulajdonosát, és kiderült, hogy nem jól tömte ki a
dobozt: beletette ugyan az előírt mennyiségű csillapítóanyagot (olyat,
amilyet), de ahelyett, hogy előírásosan összegöngyölte volna lazán - a
dobozfalakra erősítette, szorosan. Valószínű, hogy szakszerűbb módon
jobban meg lehetne fogni a Cantata basszusát, de hogy a
prospektus-görbe simaságát is el lehetne érni - az több, mint
kétséges.
A torzítás kis teljesítményen 1 százalék alatt marad, nagy
hangnyomáson a középtartományban 3 százalékig emelkedik. (A 100Hz
alatti frekvenciákon a fül kevésbé érzékeny a harmonikus torzításra,
és a legtöbb hangdoboz visszaél ezzel a tulajdonságunkkal.)
Az impedancia 400Hz alatt 8 ohm alá esik, 70 és 130Hz között pedig
nem éri el a megengedett, 6,4 ohmos minimálértéket sem.
Az oszcillogramok jobbak az átlagosnál, a válaszjelek mindvégig
megtartják alakjukat, s csak mérsékelten "csörögnek". A 3250 és a
14000 Hz egy-egy kiszögellés helye a frekvenciagörbén; talán ezzel is
magyarázható, hogy a hangszórók itt kevésbé tudnak "lefékeződni".
Mission 770
A két doboz gyakorlatilag egyforma. A frekvenciagörbe 50Hz fölött
belül marad ha nem is a ±2,5, de legalább a ±3 decibeles tűrésmezőn, a
80Hz-es beszakadás és a 160Hz-es kiemelés a mérési körülmények
számlájára írható. Ebben a frekvenciasávban több hitelt érdemel a
közeltéri görbe - amelyből, mindazonáltal, kiderül, hogy a gyári
specifikáció kissé optimista, amikor 40Hz-re teszi az alsó
határfrekvenciát. A frekvenciaátvitel viszonylag egyenletes, a
"vonalból" a 3kHz-es és a 10kHz körüli csúcs áll ki a leginkább.
Az iránygörbék kitűnőek, 10kHz-ig teljesen párhuzamosan futnak, 40
fokos szögben mérve csökken ugyan a hangnyomás vagy 3 decibellel, de
ezt a karakterét a teljes sávban megtartja.
A torzítás rendkívül alacsony. Ez a hangsugárzó 1,5 és 8kHz között
egyszerűen nem termel harmonikusokat! Ebben a sávban még 93 decibel
hangnyomáson is csak tizedszázalékokat lehet mérni! Egyedül egy
320Hz-es, második harmonikus (valójában tehát 640Hz-es) csúcs szalad
fel kb. 4 százalékig. A basszustartomány is viszonylag tiszta, igazán
nagytorzítás csak 50Hz alatt lép fel.
Az impedancia 2,8 és 13kHz között a megengedett érték alatt marad,
a Mission helyenként úgy viselkedik, mint egy 4 ohmos hangsugárzó.
Az oszcillogramok jók. Egyik-másik burst összefüggésbe hozható a
frekvenciagörbe 9-10kHz körüli. "tüskéivel".
Heybrook HB3
Egyforma dobozok, kiegyenlített frekvenciagörbék, gyöngécske
basszus. A 200 és 300Hz közötti anomáliákat ismét inkább csak a mi
süketszobánk kreálja, tehát némi jóindulattal belül maradunk a ±3
decibelen - de ez csak 100Hz fölött igaz, a diagram baloldala
túlságosan lefelé húz. A magastartomány picit hepehupás, de
elfogadható, a középső 3 oktáv pedig (600Hz-4kHz) példásan egyenletes.
A polárdiagram meglepő. A Heybrook HB3 annyira egyenletesen szórja
a hangot, hogy a 0 és a 20 fokban felvett görbék tökéletesen
egybeesnek - mintha csak két teljesen egyforma dobozt mérnénk,
tengelyirányból! Még a 40 fokos felvétel is kifogástalanul lineáris.
Ilyet még nem pipáltunk! A túlsó oldal felől mérve valamivel jobban
széttartanak a görbék, de soha rosszabbat.
A közeltéri görbén a 160 és 210Hz közötti beszakadást valószínűleg
a hangszóró produkálja, nem a süketszoba. A mélysugárzó
rezonanciafrekvenciája (lásd az impedanciagörbét) 50Hz körül van, s a
közeltéri görbén jó 4-5 decibellel lejjebb esik mint a
referenciaszint, a Heybrook tehát erősen csillapított, vagy még
inkább: túlcsillapított rendszer.
A HB3 torzítása valamivel nagyobb ugyan a Missionénál, viszont a
teljes sávban gyakorlatilag 1 százalék alatt marad, még 96 decibel
hangnyomáson is. (A torzítás csak 100 és 200Hz között szökik fel; az
ilyesmi általában kevésbé bántó.)
Az impedanciagörbe sehol sem süllyed a minimálérték (8 ohm mínusz
20%) alá.
A burst-jelalakok tiszták, de a rendszer itt sem fékeződik le
teljesen (főleg 6,9kHz-en nem).
Celestion SL6
Megint egy tökéletesen összemért dobozpár, de a
frekvenciaátvitelük igen különös. A görbe 300Hz-től kezdve
folyamatosan, szép lassan csúszik-mászik lefelé, 16kHz-en körülbelül 5
decibellel lejjebb van, vagyis egy decibelt esik oktávonként. A gyári
specifikáció "±4dB" lehetne. (A 160Hz-es anomáliát a süketszoba idézi
elő.) Ezt el is lehet fogadni, különösen, hogy az SL6 görbéje egész
kivételesen kiegyenlített, nincsenek benne éles ki- és beszögellések,
és a magasakból végülis nem sok hiányzik (de az jókora sávban).
A polárdiagram elfogadható, de nem kivételes, a két felső vonal
nagyjából együtt fut, de a 20 fokban felvett görbe nyilván további
decibeleket veszít a magastartományban.
A doboz rezonanciafrekvenciája 70-72Hz körül lehet; a gyár 75Hz-re
teszi a -3 decibeles pontot, alighanem ott is van, vagyis a rendszer
meglehetősen "meg van fogva".
Az SL6 a mélytartományban meglehetősen torzítatlan, ebből a
szempontból el is vinné a pálmát, de ne feledjük: 96 decibel helyett
csak 90 decibelen, tehát negyed-hangnyomáson mértük, és csak 60Hz-től
felfelé. A felső regiszterben két csúnya tüske éktelenkedik: a 10,5 és
7kHz körül mért második, illetve harmadik harmonikus kis hangerőn
másfélhárom, nagy hangnyomáson 4,1 és 6,3 százalékig is megnő. Ez
minden valószínűség szerint nem más, mint az a bizonyos, körülbelül
21kHz-es rezonancia, amelyet a 7 és 10,5kHz-es jel gerjeszteni tud.
(3x7=21 és 2x10,5=21!)
Az impedancia 4,5kHz-től felfelé már a megengedett érték alá esik,
és közvetlenül 20kHz közelében egészen 4 ohmig zuhan.
Az oszcillogramok valamivel csúnyábbak, mint az előbbi típusok
burtsjei; a csörgés kicsit erősebb, de a jelalak tisztán kivehető.
*
Postacímek:
KEF Electronics Ltd,
Tovil Maidstone, Kent ME15 6QP, England
Mission Electronics Ltd,
Unit 91 George Street, Huntingdon, Cambs., England
Mecom Acoustics Ltd.,
Knighton Hill, Vembury, Plymouth, Devon, England
Celestion International Ltd.,
Ditton Works, Foxhall Road, Ipswich, Suffolk IP3 8JP, England
VIFA (régebbi nevén SEAS),
DK-6920, Videbaek, Postbox 39, Denmark.
Szeánsz
Két választásunk volt. Vagy körmérkőzést rendezünk a Spendorral
együtt 5 hangsugárzó között; akkor összesen tíz "mérkőzést" kell
végigülni, ami egyrészt nagyon megerőltető, másrészt annyira felületes
eljárás, hogy az eredményéből csak valamiféle nagyon megbízhatatlan
statisztikára futja. Vagy pedig mindig csak az etalonunkhoz
hasonlítjuk a vendég-hangdobozokat (4 próba), de ezt megismételjük még
kétszer, két másik zsűri előtt. Az utóbbi módszernél maradtunk,
elvégre nem az volt a célunk, hogy értéksorrendet állítsunk fel a
hangsugárzók között, hanem hogy pontosan feltérképezzük a
hangkarakterüket.
Első este tízen gyűltünk össze: a hangsugárzók tulajdonosai
(erősítésképpen magukkal hoztak néhány "kültagot" is), valamint a mi
háromtagú legénységünk - jelöljük ezt a zsűrit római I-essel. Másnap
délelőtt megismételtük a szeánszot, jobbára olyan személyek előtt,
akiket audiofileknek nevezhetünk, tehát akik az átlagosnál jobban
ismerik a zenét is, a High Fidelity misztériumait is (II.). Végül
délután még egyszer nekiálltunk a kapcsolgatásnak, ezúttal 6 komoly
zenészember társaságában - III. (A "komoly" kifejezés rájuk is
vonatkozik, meg a zenére is, amit művelnek.) A három zsűri
természetesen nem teljesen azonos szempontok szerint ítélt, tehát
bízhatunk benne, hogy egyikük vagy másikuk, de valamelyikük biztosan
szóbahozta a hangsugárzók minden erényét és hibáját. Nyilvánvaló, hogy
ha történetesen két összejövetelen, esetleg mind a három alkalommal
ugyanazt mondták, akkor a szubjektív ítéletük mögött objektív igazság
rejlik.
A műszaki körülményekről. A saját lemezjátszónkat használtuk, az
Ortofon MC30 hangszedővel és a T30 transzformátorral. Megmaradhattunk
volna az etalon-erősítőinknél is, tehát a HFM I előerősítőnél és a
Quad 405 végfoknál, de a társaság több tagja is olyan ellenérzéssel
viseltetett főleg az utóbbi iránt, hogy jobbnak láttuk más erősítő
után nézni. Didaktikai szempontból kárhoztathatóan, egyébként azonban
valószínűleg helyesen jártunk el, amikor is úgy döntöttünk, hogy
elfogadjuk Szabó Zoltán barátunknak, a Rádió mérnökének ajánlatát, és
az ő 30 kilós, iszonyatos kinézésű csöves teljesítményerősítőjéről
hajtjuk meg a hangdobozokat. (Ez a gép persze nem teljesen ismeretlen
előttünk, a társaság több tagja is találkozott már vele, és mi is több
ízben meghallgattuk már "odahaza". Volt hozzá egy ugyancsak csöves,
jobban mondva nuvisztoros aprócska RIAA-korrektor, akkora
tápegységgel, mint maga a végfok; kicsit megnehezítette a közlekedést
az 5,5x4 méteres szobában, de minden kétséget kizáróan sokkal jobban
szólt, mint a mi erősítőnk. Elvárunk Olvasóinktól annyi önfegyelmet,
hogy nem írnak nekünk levelet kapcsolási rajzokért. Ha már valóban
leküzdhetetlenül furdalja oldalukat a kíváncsiság, akkor már inkább
Szabó Zolinak írjanak - de felhívjuk a figyelmüket, hogy ezen a néven
összesen 4 mérnököt ismernek a Rádióban.)
Azt is el kell mondanunk, hogy etalon-hangsugárzónk, a Spendor
BC1, amelyhez a többit hasonlítjuk, ma már nem tekinthető kifogástalan
gyári doraónak. Hiszen öt év óta nap-nap-után kínozzuk-gyötörjük,
tréningezünk vele, kapcsolóberendezéseket durrogtatunk rajta. Ez az
inkvizíciós módszer minden hangsugárzónak megárthat, a Spendor pedig
amúgysem robusztus egyéniség, nincsenek kötélből a lengőcsévéi.
Egyszer sikeresen tönkre is tettük a mélyhangszórókat. A Spendor cég
postafordultával megküldte a cserepéldányokat, de a következő malőr
után már nem mertünk megint a gyárhoz fordulni; leégett lengőcsévéjű
mélyhangszóróinkat azóta a BEAG-ban reparálják. (Amit mi aztán olyan
cikkekkel hálálunk meg, mint ami a 13-as számban olvasható. Csak
újságírókkal ne álljon szóba az ember!) Egyébként, a Spendornak a
membrán és a membránszél az erőssége, a tekercselési technológiája
meglehetősen közepes, és idehaza jól reprodukálható. Anélkül, hogy a
csipogó megsérült volna, a magastartományban is fellépett egy kiemelés
16kHz fölött. (Ez misztikusan hangzik, de így van - most kutatjuk az
okát. Ha kell, ki fogjuk cserélni a magassugárzót.) A BC1
hangkaraktere lényegében nem változott, a torzítása sem nőtt meg, de
ha - mint látni fogjuk - a zsűri időnként mégis torzítást érzett a
felső regiszterben, annak megvolt a maga oka.
A műsoranyagot elsősorban a saját demonstrációs lemezeinkről
válogattuk: zongoratrió a japán Three Blind Mice-ról, dixie az Ortofon
elejéről, kórus és szopránszóló a Propriusról, szimfonikus nagyzenekar
- A Walkürök lovaglása - a direktvágott Sheffieldről, orgona a Mark
Levinsonról stb., de alkalomadtán feltettünk "hozott" lemezeket is,
elsősorban szimfonikus zenét. Hibridlemezt nem használtunk, nem
akartunk újabb változót vinni az amúgyis bonyolult függvénybe.
A teszt természetesen csak olymértékben volt vakteszt, amilyen
mértékben a jelenlévők képesek voltak fegyelmezni magukat, hiszen aki
nagyon akarta, könnyen rájöhetett, mikor melyik hangdoboz szól.
Mindazonáltal, ezek a hangsugárzók olyan kiegyenlítetten szórják a
hangot, hogy ha valaki nem pontosan középen ült, és képes volt csupán
a zenére koncentrálni, mindvégig "vakon" ítélhetett.
Most pedig lássuk a háromfedelű jellemrajzokat, ahogy a szerkesztő
a ténylegesen elhangzott vélemények alapján megszerkesztette,
összeállította őket. Egy-egy bekezdésen belül mindenkitől csak
egyetlen mondatot idézünk. Az ítéletek néhol ellentmondanak egymásnak,
de ez természetes, hiszen a szeánsz, mint tudjuk, szubjektív módszer.
Alapelvnek tekinthetjük, hogy a dicséretet sohasem kell szentírásnak
venni, de ha hibát észlelünk a hangképben, az a hiba csaknem biztosan
fennáll!
Nagyrahivatott hangszórók: KEF Cantata
I. Sok, de nem eléggé precíz mélyhang. Mélytöbblet, de nem elég
tiszta. Nem a magasa kevés, hanem a mélye sok. (Ellenvélemény: nem a
mélye sok, a magasa kevés.) Nem igazi jó mélyek. Hordósan dohog.
Dohog, bár néha kellemes. Kellemes, mély tónus. A bőgő jobb. A
mélyregiszter jobb.
Középtől felfelé összemosódik. A magasai hátulról szólnak, mattak.
Nem elég tiszta a hang. A prezensztartomány szétmegy. Nem egyenletes.
Kevésbé tiszta szólamok. Az énekhang nem szép. A zongorát is
"lefogja".
Jobb mélységérzet (1 vélemény). Rosszabb mélységérzet (ez többször
ismétlődik). Mosottabb crescendók. Crescendók összemennek.
A Spendor: életszerűbb, de harsányabb is. Sokszor harsány.
Egyenletesebb átvitelű, de csilingel. Visít, erőlködik. A sztereója
sokkal jobb. Az énekhang sokkal szebb. A templom tere
összehasonlíthatatlanul nagyobb. A szólamok elkülönülnek. Kicsit kevés
basszus. Nagyon kevés basszus.
A többségnek a Spendor tetszett jobban.
II. Hifista basszus, ládahang. Jobb mély, de "hifis", nem nagyon
tetszik, de tény, hogy van neki. Orgona pedálhangja jobb. Jó mély, de
afféle álbasszus, nem igazi.
Nazális, prezenszes, az énekhangja torz. Kicsit tisztább az
énekhangja. Lyukak és kiugrások a hangképben. Lyukak. Időnként
borzasztóan hiányzik valami, hangszercsoportok esnek ki. Levágja a
program sallangjait, visszafogott. Az orgona sem igazi.
(Ellenvélemény: vonósok jobbak, zongora természethűbb, ének zeneibb.)
A Spendor: mélyhiány, de kellemes változatban. Középmélytől
felfelé kifogástalan. Kórus kifejezetten jobb, bár fojtott. Minden
szempontból életszerűbb, szellős, átlátszó, kristálytiszta. Szép
tranziensek. (Ellenvélemény: elektronikus, tolakodó, színezett
középhangok, kinagyítják a hibákat.)
A többség a Spendorra szavazott.
III. Kicsit mélyebb tónusú, ez tetszik. Erős, megnyerő, dübörgő
basszus. Zavaró basszustöbblet: vagy felül hiányzik, vagy alul sok.
Előbb azt hittem, igazi magasa-mélye van, de rá kellett jönnöm, hogy
egyik sem kéne. Furcsa, búgó, gerjedékeny basszus.
Eltűnik a vonós. Aránytalanul hangosabbak a rezesek. Karzatról
szól, Mahlerben és Berliozban ez élvezetes, templomi zenében már
kevésbé. A kórus összeesik. Kórus nagyon rossz: csupa 60 éves nyanya.
Fátyolos. Forszírozott magas zajok, nyersebb, de természetesebb ének.
A Spendor: önálló vonóshangzás a zenekari tutti alatt is.
Hűvösebb, kulturáltabb. Túlhangsúlyozott vonósok. Zajos, zörejes.
Jobban eloszlik a térben. Kinyílik a tér.
A Spendor végülis enyhe szavazattöbbletet kapott.
Kommentárunk: kitűnő hangszórók, de mintha nem volnának annyira
"összehangolva", mint ebben az árkategóriában a gyári dobozoktól
várhatnánk. Érezzük, hogy "több van bennük", mint amennyit a Cantata
(pontosabban: a KEFKIT) elébünk tár.
Elsöprő egyéniség: Mission 770
I. Jobb, tisztább, mélyebb basszus. Tisztább, dinamikusabb
basszus. Jól megfogott mélyek.
Tisztább, precízebb hang, jobban kihozza a hibákat, például hogy
torzít a lemez. Ércesebb, magasabb énekhang. tiszta, szárnyaló, nem
olyan fárasztó. Életszerűbb. Igazibb orgona. Tisztább, hűvösebb,
távolibb, de rokonszenves. Rezesek, fúvósok jobbak, fényesebbek.
(Ellenvélemény: kevés teste van, cinnek lejjebb vannak, ez nem bántó,
de nem az igazi. Harsány a hang, rezek forszírozottak; gépies,
tölcséres fúvósok, beszűkült énekes, tér nélküli, "digitális" hangzás,
a fúvósok kiürülnek.)
A Spendor: nem olyan jó, de a sztereója jobb. Nem igazi térhatás,
helyenként elmosott, fárasztó. Zavaros basszus. Tér sokkal jobb.
Kellemes, meleg hangkép. Finomabb zongorahangzás. Nagy dinamika, de
torzít. Énekes, zongora fölényesen jobb, de mélyhiány. Lágyabb,
melegebb, sávhatárolt, sokszor torz. Nagy tér, meleg. kellemes
hangzás. Több levegő. Túl lágy, de kiegyenlített kép, szép női hang,
nyugalom, nagy térhatás.
A többségnek a Mission tetszett jobban.
II. Az eddigi legjobb basszus. Az orgona mélyebbre megy. A zongora
mélyei elkenődnek. Nem tetszett a mély: sok, de nem igazi.
Fojtottabb, az énekes befogja a száját, középen valami hiányzik. A
kórus alsó régióiban több információt ad. Ének színtelenebb,
visszafogottabb. Rezek élénkebbek, fúvósok nyíltak (ez jó), a
sztereója nem tetszik, monós. Dübörög, nincs tere, de a magasak
definiáltabbak. Vaskos hangzás, a szóló magasban grízes.
A Spendor: fényesebb, konkrétabb zongora, az énekesnek is tere
van. Meglepően nyíltabb, mélysége van, definiáltabb zongora, a fúvósok
fojtottak. Orgonán jobb pedálhang. Szebb, tisztább.
A Mission itt senkinek sem tetszett.
III. Mélyebb hangkép. Többletbasszus. Nem jó basszus, kong,
visszhangos. Kóválygó basszus.
A tuttija egy kváz, semmi se válik szét benne. (Ellenvélemény: ez
a tutti tetszett jobban.) Agresszívabb, csövön jön a hang. Agresszív,
a cinnek "szögecselnek", a kórus jobban elöl van. Nincs közepe, csak
erőszakos, zizegő magasa, idegesít. Éles, testetlen, kisebb tér,
beszorul egy kis terembe, kevesen játszanak, de agresszíven; pianók
nem élnek igazán, a hangszerek közvetlenül a hangszóróból szólnak,
kórus rekedtebb, a triangulum és a harangjáték jobb, színesebb, de a
hegedűk és a fúvósok túlságosan kiemelkednek; elviselhetetlen fúvósok,
a recsegés néha felülmúlja a szólamot, a cinn magasnak tűnik, de nem
cseng ki.
A Spendor: Helyenként mérhetetlen basszushiány. Basszushiány?
Tisztán szétválasztott szólamok. Az orgona hármashangzat-felbontása
jobb. Inkább hű a valósághoz. Kiegyenlítettebb hangok, igazi
"katedrálisban" vagyunk. Nyílt, erőteljes. A pianóban is van dinamika.
Erőltetett rézfúvós.
A Mission ezúttal sem kapott szavazatot.
Kommentárunk: annak ellenére, hogy a II., azaz audiofil és a III.,
azaz zenészekből válogatott zsűri (továbbá a szerkesztő) nem
rokonszenvezett a Mission-nel, egészen biztos, hogy a 770-es hangképe
iránt "nagy a kereslet". Ez a hangsugárzó feltétlenül népszerűbb lenne
a Spendornál, mert angol doboz létére is azt adja, amire a BC1 nem
képes: a "dögös" hangzást. Ennek, úgy látszik, az az ára, hogy a
hangképe színezettebb, kevésbé kiegyenlített, kevésbé hűségesen
tolmácsolja az árnyalatokat. Talán nem tévedünk, ha úgy jellemezzük,
hogy ez a doboz a Spendor popzenére hangolt pandanja.
Kompromisszum mesterfokon: Heybrook HB3
I. (Ez a szeánsz annyira ellentmondásos eredményt hozott - ha
hozott eredményt egyáltalán -, hogy értelmetlennek tartjuk kiadni a
részleteit).
II. Az orgona pedálja jobb. A pedálon is, de egyébként is jobb
orgonahangzás. Keményebb basszus, "dögösebb". Zeneibb. Keresztüljönnek
a felvételi hibák. A közepe és a felső regisztere szép. A vonósok és a
rezesek is jobbak. Élethűbb, természetesebb. Fémesebb, ridegebb, de
definiáltabb; jobb mélységérzetet ad.
A Spendor: Jobb mélyek (majd ugyanott:) ronda orgonapedál, bár
lejjebbről jön. Szebb mélyek. Puhább, mélyebb basszus. A szoba valahol
rezonál. Fárasztó, rossz. Tisztább, de fojtott. Nem hozza az orgona
érdes sípjait; énekben a felső regiszter transzparensebb. Nagyobb
hangerőt bír, de összemossa a zenét. Jobban betölti a teret.
Mindenkinek a Heybrook tetszett jobban.
III. Határozottabban játszik, biztosabban; élénkebb; nagyobb
térből jön a hang; puhább, de háttérből jövő orgona, természetesebb
ének. Jobb szóló, tisztább játék, egyenként mindenki szebben szól, de
kicsit steril az egész. Megszűnik a doboz: érzem a teret, a
hangszereket, az énekeseket. Magas is, mély is jobb, a szólóhangszer
különösen. Néhol telefonszerű. Nyíltabb, széthúzza a részleteket. A
tutti ostoba (??), mindent hangsúlyozni akar, a dinamikája ezért
csekélyebb; a szólista jobb, tisztább a torka és a szövegmondása.
A Spendor: tompábban szól, kissé gépies, forszírozott, a
mássalhangzók tisztábbak. Tere van, jelenlétérzetet kelt,
koncertterem; több tagú kórus; nagyobb tér, színesebben, izgatottabban
szól. Testesebb nagyzenekar. Jobb térhatás. Testesebb, levegősebb.
Nagy tér, de függöny mögül.
Csaknem mindenki a Heybrookra szavazott.
Kommentárunk: nyílt, tiszta, sokáig hallgatható hangkép, precíz
szólamok, kitűnő sztereofónia, elfogadhatóan jó, de nem mesterségesen
nagy térhatás, kissé kiürülő alsó-középtartomány, amelyet azonban
erősíteni lehet, ha a dobozt a hátsó falhoz közelítjük; a hangkép
törzséhez képest visszafogott, erősen csillapított basszustartomány,
amely azonban igen nagy hanganyagot is fel tud dolgozni a HB3 olyan
konstrukció, amelynek erényei igen jól érvényre jutnak, a hibái pedig
okosan "el vannak dugva", hogy minél kevésbé zavarják a zenét.
A művészlélek: Celestion SL6
I. Néha dübörög, dohog? Alul üt, kalapál. Alul erőlködik, kis
hangszóró?
Szép, kellemes, de néha fedett. Összenyomódik. Elvékonyodik, majd
nagyot szól. Pici fátyol. Sok információt lenyel, ködös, fedett, matt,
zárt - de gyönyörű sztereója van, tökéletesen befedi a falat!
Dinamikailag is jó, magasban is tisztább, kellemesebb. Tisztább,
egyszerűbb, eszköztelen, természetes, gyönyörű orgona, a tere is
megnő, nagy hangerőn kicsit összeszűkül.
A Spendor: tisztább. Teresebb, levegősebb. Levegősebb. Jobb tér,
nyíltabb, szélesebb frekvenciasáv, de sokszor torzít. Zongora, orgona
jobb. Ének finomabb, lágyabb, a balansz kiegyenlítettebb. Torzít.
Torzít az egész sávban.
A szavazatok aránya 6:4 a Spendor javára (kivétel nélkül mindenki
dönteni tudott - ez ritkán fordul elő)
II. Nem igazi mély; mély nagyon hiányzik. Mélyhiány.) Jó mély, de
nem igazi.
Tiszta összkép, de a dinamika leszűkül, nem lélegzik; befogja a
szoprán száját; kevésbé torzít, de nincs benne graft. Egyértelműen
minden zenében jobb, tere van, bár némi fojtottság érződik.
Összbenyomás jobb, a rezek befojtódnak, a vonósok bársonyosabbak,
igazibb a hangkép, levegős, de valami hiányzik; sterilebb, de
tisztább. Prezenszesebb, közepe több, magashiány, szerényebb dinamika,
csodálatos szoprán. Otthoni zenehallgatásra van beállítva (hangmérnök
megjegyzése - a szerk.); az ének sokkal jobb.
A Spendor: jobb mélyek, Wagner csörömpöl, jó tér, középhang előre
jön, szép szoprán, kásás kórus, torz szóló. Monós, és síkban dolgozik;
a réz picit torz, az ének színez. Élénkebb, bár élesebb, színez, de
jobb. Torzabb. Tolakodó magasak; zajok, de nagyobb tér. Jobb tér;
hifista magas, éles, csörömpölő, de teljesebb spektrum, kihozza a
rendszer hibáit.
A többség a Celestion-re szavazott ("otthoni zenehallgatásra
mindenképpen").
III. Jobb basszus. Egyforma basszus. Jobb basszus, de később
kiderül, hogy ott csak magashiány. A basszus jobbnak tűnik, de
hiányérzetet kelt; (később:) hol a basszus?
"Dávid legyőzte Góliátot", élethű, meleg hangkép, a fagott
rendkívül precíz. Kisebb tér, de szebb; "zenei élmény", az ének
fölényesen szebb, meghitt orgonahang, betölti a szobát, ehhez a
hangképhez "van közöm"; puha pizzicato, nagyobb svung; popzenén a
másik hangdoboz "fémes", ez pedig "gumis". Hitelesebb hangkép. Fagott!
Függönyözött, matt, kusza. Dolby?
A Spendor: kinyílik a tér, de csak térfogatában, nem
precizitásában; gépies, néhol idegesítően az; agresszív fagott, durva
nagydob. "Felmegy a függöny", orgona és hegedű is jobb. Nagyobb tér,
melegebb hangkép, de zajos. Kevés basszus, gyérebb tér, felfelé
tolakodó hangkép, forszírozott vonósok - torzítás?
Enyhe szavazattöbblet a Celestion mellett.
Kommentárunk: a Celestion egészen kivételes hangtechnikai
produktum. A Celestion nem hangszóró, hanem hangszer: lelke van,
finom, érzékeny művészlelke. Mindent kiszűr, ami zavarhatná a zenét: a
lemez-zajt, a torzítást, még a hangszerek esetleges zeneietlen
megnyilvánulásait is. És aztán diszkréten félrevonul, nem áll közéd és
a muzsika közé - hozzá képest még a Spendor is tapintatlan, hőzöngő.
Aki nem hallotta szólni az SL6-ost, nem tudja, mi az: térhatás.
(Kővári Péter barátunk megjegyzése.) Mindazonáltal, ez nem az a
hangkép, amiért a hifisták többsége lelkesedni tudna. Egy kicsit
olyan, mint a modern filmművészet: vagy szereted, vagy idegenkedsz
tőle, de mindenképpen tökéletesen tisztában vagy az érzelmeiddel.
*
Hogy tévedés ne essék: ezek a hangsugárzók (vagy ha ők nem, hát a
tervezőik) mind ugyanabba az iskolába jártak. Az öt doboz csak A-B
teszten különbözik egymástól ennyire drasztikusan. Valójában mind
jellegzetes, modern brit hangsugárzók, és összehasonlíthatatlanul
jobbak, mint az a sok cifra, de fölöttébb vegyes eredetű jószág,
amikkel Magyarországon találkozni szoktunk. A miáltalunk megszokott
hangképhez a Heybrooké viszonylag közel áll, a Celestioné és a
Missioné már jobban eltávolodik tőle (más-más irányban), de még a
Mission is színezetlenebb az átlagosnál, és még az LS6-os is van
annyira "dögös", amennyire kell.
Mindazonáltal, még ezek a középkategóriájú hangsugárzók sem érik
el a tökéletességnek azt a fokát (ostobaság: hát lehetnek fokozatai a
tökéletességnek?!), hogy a mi "szimpla" méréstechnikánkkal is fel ne
lehetne deríteni a legjellegzetesebb hibáikat. A szeánszok résztvevői,
beleértve a HFM szerkesztőjét, előzőleg nem látták a diagramokat,
ezeket egyedül munkatársunk, Szalai Márti ismerte, ő viszont, mint
mondotta volt, "gondosan elfelejtette őket", nehogy megzavarják az
ítéletalkotásban. Mégis, a szeánszokon szinte minden olyan motívum
szóbakerült, amely valamiféleképpen korrelációba hozható a műszaki
adatokkal: a KEF csillapítatlan mélyhangja és a felső prezensz hiánya;
a Heybrook rendkívül lineáris középtartománya és kitűnő
iránykarakterisztikája, valamint az a tény, hogy a mélye kevés ugyan,
de tiszta és artikulált; a Mission basszustöbblete; a Celestion
kivételesen lineáris, de felbillenő frekvenciaátvitele.
Persze, meglepetésekkel is szolgált a szeánsz - dehát éppen ezért
rendezünk szeánszokat. Például, a diagramokból senki sem jósolta volna
meg, hogy a Mission tökéletesen torzítatlan középtartományát
színezettnek fogjuk érezni. A frekvenciagörbén van ugyan néhány 5-6
decibeles felfutás, de valószínűbb, hogy nem annyira ezt hallottuk,
mint inkább valami mást - valamit, amit tényleg csak differenciáltabb,
nem statikus mérési eljárással lehetne felderíteni.
Egyszer még ennek is eljön az ideje. Addig is, úgy érezzük, hogy
az idehaza kapható hangsugárzók nyavalyáit jelenlegi eszközeinkkel is
fel tudjuk térképezni. Nézeteinket természetesen haladéktalanul felül
kell vizsgálnunk abban a pillanatban, amikor a magyar boltokban is
megjelennek az első kistorzítású, ±3 decibelen belüli
frekvenciaátvitelű, valóban modern hifi-hangsugárzók.