Wiener Walzer |
A bécsi riport eredetileg nem volt benne a laptervben.
Olvasóinknak itt most egy grandiózus kazettatesztet kellene találniuk;
már együtt is volt hozzá minden, amikor Sólymos Antal váratlanul
megbetegedett (váratlanul, mondom, mert a mi miniatűr
szerkesztőségünkben az ilyesfajta malőrök nincsenek "betervezve"). A
laboratóriumban a magukrahagyott kazetták úgy tátogtak, akár a
partravetett hal. Ugyanígy tett a szerkesztő is. Kifogyván a
tromfokból, elhatározta, hogy kijátszik egy Jolly Jockert (ezt a témát
régóta őrzi a talonban): körképet ad Bécs hifi-életéről. Úgy érzi,
hogy ez a riportázs az Olvasók többségét érdekelni fogja, sokkal
inkább, mint a fényes hifi-kiállítások. Amazok ugyanis messze vannak
és elérhetetlenek, Bécs viszont mégiscsak a legközelebbi világváros,
és több magyar látogatja, mint Londont, Párizst, Nyugat-Berlint és
Düsseldorfot együttvéve.
*
Csak úgy, a vakvilágnak nem akartam nekiindulni (pedig az lett
volna az igazi, csak több idő kellett volna hozzá), így hát mielőtt
felültem volna a Wiener Walzerra, amelyen tudvalevőleg nemcsak bécsi
keringő, hanem expresszvonat is értendő, tájékozódni próbáltam,
"papíron és dróton" egyaránt. Szerencsére van már ismerősünk a
Monarchia egykori fővárosában: az AKG cég, amelynek hangszedőit
egyszer mi is teszteltük (hetedik számunkban). Kérésemre az AKG-nál
készségesen elvállalták, hogy segítségemre lesznek, s odakinn valóban
nagyon barátságosan fogadtak, segítettek "feltérképezni a várost" és
megszervezni a programomat, összehoztak néhány újságíró kollégával
(róluk majd később), meghívtak gyárlátogatásra, mint ezt az itt
látható, meglehetősen gyatra, de sajátkezűleg készített fotóim
tanúsítják, sőt a demonstrációs termüket is megmutatták, ahol is
jóízűt vitatkoztunk vendéglátómmal, Fritz Sippl marketing-direktorral,
mindenféle pszichoakusztikai dolgokról, a zenereprodukálás céljáról,
korlátairól, lehetőségeiről és hasonlókról.
Herr Sippl egyébként a legszívélyesebb bécsi, egyszersmind a
legszínesebb mérnökegyéniség, akivel valaha is találkoztam: többször
is körbeutazta a glóbuszt, és az égegyvilágon mindennel foglalkozott
már, ami az elektroakusztikával kapcsolatos. Pszichoakusztikai
hitvallása meglehetősen ellentétes a miénkkel, ugyanis ők - mármint az
AKG szakemberei - úgy vélik, a High Fidelity idejétmúlt dolog, a
műsort nem "szolgaian" kell reprodukálni, hanem alkotó módon,
különféle effektusok kihasználásával, tehát fáziscsúsztatásokkal, a
hang késleltetésével, visszhangosításával, különféle változtatható
frekvenciakarakterű mikrofonokkal stb., stb. - és természetesen nem az
eleve tökéletlennek minősített hangsugárzók, hanem kizárólag
fejhallgatók közvetítésével. (Hogy elég precízen tolmácsoltam-e az AKG
pszichoakusztikai katekizmusát, azt olvasóink közül a bennfentesek
személyesen is ellenőrizhetik majd október közepén, amikor is a
budapesti Technika Házában osztrák szakemberek tartanuk szimpóziumot,
köztük Fritz Sippl is - és ő természetesen pszichoakusztikáról.)
Az AKG-nál. A különleges The Tube kondenzátormikrofon. Csöves
előerősítővel van egybeépítve, membránja egy leheletfinom
aranyfüstréteg.
Fritz Sippl marketing direktor éppen egy mikrofonkapszulát tart a
kezében.
Az AKG demó-készülékei
Furulya alakú AKG-mikrofonházak. A lyukakkal a rendszer
irányérzékenységét hangolják
Maga a demonstráció, őszintén szólva, nem volt valami fényes.
Jobban mondva: valóban appercipiálni lehetett, hogy a szóbanforgó
effektusok a fejhallgatón "kijönnek", a hangszórón pedig "nem jönnek
ki" - csakhogy a műsoranyag hangminősége nagyon-nagyon messze elmaradt
attól, amihez szokva vagyok. Hiába a drága demó-berendezés, ha a
demó-program egy átmásolt kazettáról szól. És a háttérben ott állt
ugyan négy Quad ELS, ámde üzemen kívül; helyettük bizonyos osztrák
hangsugárzók, Lambdák szóltak - de bár ne tették volna. A képeken
látható, valóban érdekes demó-készülékek egyébként a következők: Revox
A700 orsós és Eumig FL-1000 µP kazettás magnó, Luxman 5C50/M-4000
elő/végerősítő, megtámogatva két Quad 405-tel, Linn futómű, SME
3009/III hangkar és persze AKG hangszedő - de ez az utóbbi valami
különlegességnek látszik. A P100LE névre hallgat, csakis kézzel
gyártják, évente legfeljebb 500 darab készülhet belőle, 3 hónapos
előrendelésre szállítják - és körülbelül 15 ezer schilling az ára,
szóval olyasmi ez, mint az MC 2000 az Ortofonnál. Mint mondják, a
konstruktőrök sok technológiai tapasztalattal gazdagodtak, amíg
kifejlesztették a P100LE-t, és ha igaz, ezt a tapasztalat-többletet
felismerjük majd az AKG új hangszedőcsaládjában is (P25MD/II,
P15MD/II, P10ED/II, valamint az olcsó modellek: PSED, P4, P4DP).
A hátralevő készülékek, amelyeket esetleg fel lehet ismerni az én
ködbeburkolt fotóimon, mind afféle trükkös masinák: az AKG BX25
visszhangosító, a TD4 7000 késleltető-egység, továbbá egy idegen gép,
50 az amerikai Aphex Aural Exciter Type B, amelynek az AKG vállalta el
az ausztriai képviseletét. Ez a készülék körülbelül 15 ezer
schillingbe kerül, és mint neve is jelzi, "feldobja" a hangképet (ha
jól értem, fázisvariációk révén). Az Aphex demonstrációja nyomán
tovább folytattuk a hitvitát, amely végülis gyakorlati okfejtésbe
torkollt. Herr Sippl azzal érvelt, hogy a népességnek legalább 95
százaléka nem audiofil, tehát nem kultiválja a hagyományos értelemben
vett természethű hangátvitelt - ami persze igaz. Az én ellenvetésemnek
viszont az volt a lényege, hogy a fentebb említett 95 százalék "nem
fizet be" a trükkös készülékekre sem; hifi-tornyot vásárol sok-sok
gombbal, nem pedig Audio Excitert. Ezt a készüléket csupán a
fennmaradó 5 százaléknyi audiofil vásárolná meg - ha nem volna
audiofil. Azt hiszem, bele kell törődnünk, hogy mindkettőnk
hitvallását (az AKG-ét is, a miénket is) csak egy kisebbség fogja
követni.
Persze, az AKG filozófiáját csak a cég piacpolitikájának és
gyártmánypalettájának ismeretében szabad megítélni. Mint az Akustische
und Kino-Geräte elnevezés is sejtteti, az AKG elsősorban az iparnak
dolgozik (telefonmikrofonok, beszédközvetítő rendszerek,
orvosi-akusztikai készülékek), aztán a stúdióknak
(kondenzátormikrofonok, késleltetőberendezések) - és csak ezután
következik a High Fidelity. A fejhallgatók és hangszedők értéke csak
mintegy ötödét teszi ki a gyár évenkénti 450 millió schillinges
össztermelésének, ami persze korántsem megvetendő tétel, különösen,
hogy az AKG-készülékek 94 százaléka külföldön talál gazdára. Az AKG
szívesen hivatkozik rá, hogy termékei jelen vannak a világ majd
minden nagyobb stúdiójában. (Mellesleg: amikor az üzemben jártunk, az
egyik szerelővonalon éppen az Altec Lansingnek állítottak össze egy
sereg kondenzátormikrofont.) A másik dolog, amire szintén hivatkozik a
prospektus, kissé naiv és egy icipicit demagóg is, de igaznak
feltétlenül igaz: "Az AKG Bécsben található, a Zene Városában. Itt
éltek és alkottak a legnagyobb komponisták és dirigensek, és a gyártól
csak egy ugrásnyira van a Bécsi Operaház, nemkülönben a
Musikvereinssaal, a világ valószínűleg legjobb koncertterme".
Újságok, magazinok.
Zsák a foltját mindig megtalálja, de nekem nem sikerült
megtalálnom azt, akivel pedig a leginkább szerettem volna eszmét
cserélni: a Vox-nak, az osztrák hifi-magazinnak a szerkesztőjét, aki
sajnos nem tudott időt szakítani a velem való beszélgetésre. Mi
tagadás, nem esett jól a dolog. Később aztán összejöttem több
újságíróval, köztük olyanokkal, akik előzőleg a Vox szerkesztőségében
dolgoztak, és ők elmagyarázták, miről van szó: a lap egzisztenciája
megrendült, példányszáma a tízezret sem éri el, az egész szerkesztőség
már csak néhány emberből áll, s ezek tényleg rendkívüli mértékben el
vannak foglalva - így aztán nincs sok kedvük hozzá, hogy továbbképző
előadást tartsanak a magyaroknak. Ezekután már nem nehezteltem bécsi
kollégámra, csak nem értettem, hogy az osztrák hifisták miért nem
tudnak eltartani egy audio-magazint. Pedig egyszerű a magyarázat: az
osztrákok szívesebben olvassák a nyugatnémet újságokat, mint a
sajátjukat. Végtére, mind ugyanazon a nyelven íródik és ugyanannál az
újságárusnál kapható. Csak persze a nyugatnémet, Playboy-típusú
magazinok sokkalta fényesebbek, pompázatosabbak, gazdagabbak, ott áll
mögöttük az ipar és a kereskedelem a hirdetések tőkeerejével - ezzel
szemben ugyan melyik NSZK-beli cég hirdetne a bécsi, tehát az ő
szempontjából provinciális Vox-ban? Mert a Vox természetesen
kifejezetten az osztrákoknak szól, ebben áll előnye és hátránya.
Egyébként jól szerkesztett, erősen kulturális ihletésű újság, a HiFi
Stereophoniera emlékeztet, bár műszaki szempontból nem annyira alapos.
A bolti készülékeket pontozással minősíti, de szeánszokat is rendez,
és ott referencia-gépekhez mér. Etalonhangszedője például jelenleg
kettő is van: az AKG P 100LE és az Ortofon MC2000.
Testvérlapunkkal tehát nem volt szerencsém, alkalmam nyílt viszont
felkeresni az ITM Praktiker szerkesztőségét, amely körülbelül a mi
Rádiótechnikánknak a megfelelője. Havilap, de oly módon szerkesztik,
hogy páratlan lapszámaival (1-3-5 stb.) a hangtechnika kedvelőit és a
barkácsolókat örvendezteti meg, a páros lapszámokban pedig a profi
híradástechnika és a számítástechnika népszerűsítésével foglalkozik. A
szerkesztőség ily módon kettős olvasótábort gyűjt maga köré. Az ITM
Praktiker munkatársai egyebek között készülékeket is terveznek;
különösen büszkék egy előerősítőjükre.
Az ITM Praktiker munkatársai által tervezett komplett előerősítő
Kereskedelem.
Mielőtt róni kezdtem volna a bécsi kockakövezetet (rengeteg
utcában meghagyták!), szerettem volna megismerni az ausztriai High
Fidelity kereskedelmi hátterét. Erről Peter Wolf kollégám látott el
tudnivalókkal. Peter gazdasági újságíró, és a legnagyobb osztrák
napilapban, a Neue Kronenzeitungban szerkeszt egy hetente visszatérő
rovatot a szórakoztató elektronikai újdonságokról - szóval, igen jól
ismeri a "terepet". Megkértem, segítsen végigkövetni az áru útját az
osztrák határtól a boltokig. Nos, a készülékeket a külföldi cégek
képviselői vagy leányvállalatai importálják; leányvállalatot tart fenn
Ausztriában a többi között a Technics, a Sony, a JVC, a Saba, az
AEG-Telefunken, a Philips, a Grundig - sőt, az utóbbinak még egy gyára
is van valahol Bécs peremén. Az importvám 13-48%, a legtöbbet a japán
áruk után fizettetik. Az importőrök, egyben nagykereskedők úgy 15-50
százalékos haszonnal adják tovább a masinákat - üzletpolitikájuktól
függően.
Ezután rakódik fel a készülékek árára a forgalmi adó, az
úgynevezett Mehrwertsteuer, amelyről minden magyar tudja, hogy vissza
lehet igényelni, ha az áru elhagyja Ausztria területét. (Ehhez
természetesen formanyomtatványt kell kitölteni, azt a határon
lepecsételni, majd a kereskedőnek visszaküldeni. Ennek az egész
Nyugaton jólismert pénzügyi konstrukciónak az az értelme, hogy
felkelti a külföldiek vásárlókedvét - végülis több pénzt hagynak az
országban.) A Mehrwertsteuert csak a legalább 1000 schillinges
vásárlás után térítik vissza, és árucsoportonként más mértékben
számolják fel. Jelenleg a tömegcikkek adója 20, a luxuscikkeké pedig
32 százalékos. A komplett sztereó készülékek az utóbbi kategóriába
tartoznak, viszont azt tapasztaltam, hogy a külön-külön vásárolt
futómű, hangkar, hangszedő feltehetően alkatrésznek minősül, és így
csak 20 százalék az adója. Nehogy valakit meglepetés érjen: a
Mehrwertsteuert nem fölfelé, hanem visszafelé kell számolni! Például
ha egy sztereó magnó árában bennefoglaltatik a Mwst, akkor ezer
schillingenként nem 320, hanem csak körülbelül 240 schillinget
térítenek vissza, így jön ki a 32 százalék.
Peter Wolf felhívta a figyelmemet, hogy az utóbbi időben igen
erősen összefonódott a hifi-készülékek és a fotócikkek kereskedelmi
hálózata. Pontosabban, a nagy fotócikk-kereskedelmi cégek, a
Hartlauer, a Niedermeyer és a Herlango egyre inkább felvállalják a
hifit (és mellesleg az órákat, a számológépeket és komputereket, a
videojátékokat stb.) Nagyjából ugyanakkora árat kérnek, mint a
szaküzletek, de gyakrabban rendeznek kiárusítást, minden hónapban
leírják a készlet egy részét, nem egyszer akár 50 százalékkal is. Ami
persze azt jelenti, legalábbis számunkra, hogy megintcsak nem adhatunk
tippeket a kóbor átlagmagyarnak. A lottószámokat senki se tudja előre.
Nem kétlem, hogy míg én kötelességtudóan gyárlátogatással,
információgyűjtéssel töltöttem az időt, képzeletbeli útitársaim (az
Olvasók) szorgalmasan végiglátogatták Schönbrunnt, a
Belvedere-palotát, a színházakat, a képtárakat és az egykori
császárváros minden más kulturális szentélyét, úgyhogy most már semmi
más dolguk sincs, mint hogy elkísérjenek engem a boltokba, a
szaküzletekbe. Irány tehát a bécsi utca, pontosabban a belváros utcái,
amelyeket egy lovasnemzet fiai néhány nap leforgása alatt
gyalogszerrel is be tudnak kóborolni. Négyzetalakú térképünkön színes
festékkel húztuk ki a Körutat és a belőle küllőszerűen szétfutó
főútvonalakat. A számok azokat a boltokat jelzik, amelyekben valami
figyelemreméltót láthatunk.
A bécsi belváros hifi-térképe:
1. Krejcik, Niedermeyer - Alser Strasse 30, illetve 47
2. Köck - Ottakringer Strasse 72
3. Radio Netusil - Lerchenfelder Gürtel 39
4. Shortone - Kaiserstrasse 86
5. Video Karasek - Burggasse 128
6. Raum-Akustik - Lerchenfelder Strasse 30
7. House of Hi-Fi - Neubaugasse 11
8. Herlango - Mariahilferstrasse 51
9. Hi-Fi Studio 6 - Gumpendorferstrasse 46
10. Hi-Fi Stereo Center Kain - Steinbaugasse 25
11. Fels - Taborstrasse 22
12. Hartlauer - Praterstrasse
13. Club HiFi - Rennweg 15
Gondolom, első pillantásra feltűnik, hogy a Ring által határolt,
kör alakú, elegáns városközpontban nincs semmiféle temploma a High
Fidelitynek. Kommersz hifit természetesen "odabenn" is árulnak,
csakúgy, mint városszerte mindenütt, de azokat a boltokat
jelmagyarázat nélkül is mindenki meg fogja találni, fölöslegesen nem
akartam összefirkálni a térképet. A jellegzetes japán és nyugatnémet
toronyhifi viszonylag olcsó, az átlagosztrák egy-másfélhavi
fizetéséből kijön - hogy az átlagmagyarnak mibe kerül, azt számítsa ki
az Olvasó. Típusszámokkal nem bajlódtam, túl sok volt belőlük, de
ízelítőnek feljegyeztem egy térképszéli üzlet árcéduláit: Saba tornyok
15-25 ezer schillingért, Fisherek 12-19 ezerért, Sony 16-ért, Grundig
14-ért, egy sosem hallott cég masinái 12-ért, végül pedig egy Technics
minirendszer (2x18W) 10-ért és a Telefunkené ugyanennyiért.
Ilyen átlaghifi-bolt, ismétlem, városszerte igen sok van, a
térképen csak a nagyobbak közül tüntettem fel néhányat, mint például a
Köck elektronika-áruházat (2) továbbá azt a négy kisebb üzletet, amely
egymás hegyén-hátán csalogatja a konkurrenciát az Alser Strasse két
oldalán (1). Az utóbbiak közül inkább a Krejcik cég két boltját
méltattam figyelemre, különösen azt, amelyikben leértékelt jószágokat
is láttam: egy Kenwood KT-615-ös tunert (3000,-), egy Hitachi D-E1
kazettás decket (2490,-), egy Pioneer tuner/erősítőt négyezerért,
illetve egy ugyancsak Pioneer minitornyot (tuner, magnó, 2x18W
erősítő) szintén négyezerért. További, reguláris árak: Sharp és Fisher
deckek 2000-ért, Alpine-ok 3-7 ezer schillingért, Technics
lemezjátszók 3500-tól felfelé, Fischer torony hangdobozok nélkül
11-ért, Sansui készlet hangdobozokkal és állvánnyal 14-ért, Technics
SL-B210 lemezjátszó, ST-Z15 tuner, M-205 kazettás magnó, SU-Z15
erősítő összesen 10 ezer schillingért.
Nyilvánvaló, hogy az Orion- és Videoton-tornyokhoz szokott szem
káprázni fog ennyi japánság láttán, de a füleket a bécsi üzletekben is
ugyanaz a hangkép fogadja, mint a Ravill- és Keravill-boltokban (no
jó: egy kicsit jobb lesz a basszus és valamivel mérsékeltebb a
csörömpölés). Próbáljunk meg akklimatizálódni, és amikor már
közönyösen tudunk elsétálni a Sonykkal és Technicsekkel zsúfolt
kirakatok előtt, elérkezik az ideje, hogy átváltsunk valami komolyabb
műfajra.
Jó 6-7 évvel ezelőtt, vagyis még a Hifi Magazin időszámítása
előtt, már jártam egyszer Bécsben, hogy egyhónapi ösztöndíjjal a
zsebemben a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokat tanulmányozzam. Nem
tagadom, hogy e stúdium során az indokoltnál aránytalanul nagyobb időt
szenteltem a szórakoztató elektronikai ágazatnak... így aztán most
abban a helyzetben vagyok, hogy összehasonlíthatom a mai bécsi hifit a
tegnapival. Nos, ha csupán a választékot nézzük, most tízszer annyi
minden kapható; ismeretséget köthetünk egészen különleges masinákkal
is - csak meg kell keresni a megfelelő szaküzletet. Másrészt, ma se
nagyon találunk Bécsben olyan auditóriumot, ahol igazán meg tudnák
szólaltatni a zenét. Azt hiszem, a Shortoné az egyetlen - de azt
későbbre halasztom, mert több mondanivalóm is van róla.
Meglepő, mennyire "feltörtek" a fotócikk-kereskedők. Igaz, a
Herlango (8) polcain inkább csak a szokásos japán holmik sorakoznak,
de még itt is ránkköszön egy pár JBL 4320-as, meg egy jókora Canton
szub-basszussugárzó. A Hartlauer (12) választéka láttán aztán már
leesett az állam, nem hittem volna, hogy egy fotócikk áruház - tehát
nem szaküzlet! - ennyit invesztáljon a hifi-bizniszbe. Egész
hangdoboz-erdő sorakozik a falak mentén, a legolcsóbb (cégjelzés
nélküli) Videotontól kezdve a legdrágább Magnat Plasmáig, s ami még
váratlanabb tipikus középkategóriájú angol "audiofil" dobozokat is
tart a Hartlauer, holott azok eddig kívül estek a kommersz
kereskedelem horizontján. Láttam egy Missiont, aztán a Linn híres
kisdobozát, a Kan nevűt, vasállványra állítva, úgy, ahogy ezt a skót
cég előírja; Linn és Thorens futóművet, TEAC orsós magnót, egy
szobával beljebb pedig rábukkantam a Lux híres, vákuumpumpás
lemezjátszójára.
A Hartlauernél. Egy tisztás a hangdobozerdőben (Magnat Plasma,
Electro-Voice-ok, legfelül a kis Mission, aztán egy JBL monitor,
jobboldalt felismerhető egy kisméretű Tannoy a maga jellegzetes
ábráival).
Heybrook TT2 lemezjátszó, mellette Meridian előerősítő és egy Bryston
végfok.
Thorens SME, Akai magnó, alul pedig a vákuumpumpás Luxman PD 555 egy
EMT hangkarral
A szaküzletek azért valahogy mégis érdekesebbek. Például a
Raum-Akustikban (6) Infinity hangsupárzókat találunk: (a legkisebbnek
az RS 10-nek 6000 schilling párja), továbbá Ohmot, KLH-t, Peerlesst,
Burwen és Quad elektronikákat. A fazék alakú Ariston lemezjátszó
futóművet Mission karral 5490-ért, a Marantz 220-as receivert (2x50W)
két Peerless dobozzal 6000-ért kínálták. A Dual olcsó, de állítólag
legszebb hangú lemezjátszója, a szíjhajtású 511-es 1790 schillingbe
került. Egy másik kisbolt, a Radio Netusil (3) a nyugatnémet Backes &
Müller képviseletét látja el, de van a raktárán Ohm, Infinity, KEF,
IMF, Magnat, Epicure, Wharfedale, Yamaha is - sajnos, az utóbbinak a
hangdobozait nem tartja raktáron. Bemutatja viszont az Acoustic
Research választékát (a kis AR 8LS-nek kétezer schilling darabja), és
Nakamichi magnót is árul: a BX-2 jelűt, nem egészen 9000 schillingért.
Talán kevésbé látványos a Hi-Fi Stúdió 6 (9) kirakata az Onkyo és
Yamaha elektronikákkal, Heco és Atlantic hangdobozokkal, mégis szóba
hozom, mert csak ebben a boltban láttam olyan masinákat, amelyeknek
Magyarországon is szabott áruk van. A Videoton DC 2016-os hangdobozt
990, a Pioneer SA-540-es erősítőt 3900 schillingért ajánlották - mint
látjuk, ott kinn mások az árarányok.
Bementem egy varrógép-szaküzletbe is, mert magnókat láttam a
kirakatban. Odabenn aztán kiderült, hogy a földszinten tényleg
varrógépek vannak, az emeleten viszont Revox és EMT készülékeket
árusít (mellesleg: javít is) a Fels cég (11). A mindenféle Revoxokkal
teli polc, s különösen az új PR 99 magnó nagyon kellemes érzelmeket
ébreszt, de az árak iránt nem érdemes kérdezősködni: a Revoxok odakinn
éppúgy tartják az árukat, mint idehaza is.
Revox-revü a Fa. Felsnél: B77-esek a tuner, kazettás magnó, erősítő
alatt.
Revox PR 99
Ha már a magnóknál tartok, szót kell ejtenem a magnószalagokról
is. Szalagot, kazettát mindenfelé árusítanak, mégis, bár az egész
belvárost bebarangoltam, sehol nem láttam annyi szalagfajtát, mint a
Video Karasek boltjában (5). Ezért aztán ezt a helyet is megjelöltem a
térképen.
És hát akkor a "nagymenők". Ezek külön-külön is megérdemelnek
egy-egy fejezetet, főleg a Shorton cég (4), a maga angolszász
árukészletével és hamisítatlan skót audio-filozófiájával. A Shorton
tipikus "Linndealer"; tökéletesen magáévá tette a skót cég elméletét,
amelynek központi tétele így hangzik: "a legfontosabb láncszem a
lemezjátszó futómű, aztán a hangkar következik, aztán a hangszedő,
aztán az erősítő, és csak végül a hangszóró, mert minden láncszem csak
annyit képes tovább adni, amennyit az előzőtől kapott." Ezt a
gondolatmenetet (amellyel nem tudok teljes mértékben egyetérteni)
eddig is jól ismertem az angol lapokból, de amikor a Shortonnál
jártam, éppen ott tartózkodott a Linn egyik utazó nagykövete, Alan
Gibb, aki aztán élőszóval, az írott malasztnál lényegesen
szuggesztívebben adta elő a hittételeket. (A Linn kizárólag
szuggesztív embereket alkalmaz.) Vitatkozni teljesen reménytelen
vállalkozás volna, az audiotechnika megszállott apostolai bármiről
könnyedén kijelentik, hogy ők ezt demonstrálni tudják. Nem hihetek
nekik, mert nagyon jól tudom, milyen nehéz meggyőzően demonstrálni
akár a leges-legmagátólértetődőbb jelenséget is - dehát ettől még
igazuk lehet... És ami végképp kihozza az embert a sodrából, a
Shortonnál az olcsóbb berendezések is jól szólnak, tényleg nagyon jól.
A kis Linn-féle minibox, a Kan (a Linn/Naim lánc végén) olyan
meggyőzően reprodukálta mindazt, ami a Proprius lemez templomi
muzsikájában rejlik, hogy eszembe se jutott basszushiányra
panaszkodni. Igaz, minden "össze volt lőve", ahogy mondani szokták:
"az n-edik fokig". A hangdobozok például kivétel nélkül vaslábazaton
álltak, fémtüskékkel támaszkodtak a padlón - azt nem a Linn találta
ki, angol szakírók javallják, mondván, hogy "földeld le mechanikailag
a hangdobozt". Idáig még van is logika a dologban, de mit szóljunk
ahhoz, hogy most már a lemezjátszót is ugyanilyen tüskés vasállványra
teszik, továbbá az erősítőt is (talán az elektronikák is valamiféle
akusztikai visszahatástól szenvednek?) - éppen csak a hallgatóságot
nem ültetik vasállványra.
Misztikum ide, misztikum oda, tény, hogy a bécsi auditóriumok
közül én csak a Shortonéban tudtam odafigyelni a zenére. Pedig bőven
akadt látnivaló is, ami elterelhette volna a figyelmemet (és amit most
bemutathatnék, ha nem kapott volna fényt éppen az a filmtekercsem). A
Shorton képviseli Ausztriában a Linnen kívül természetesen a Naim
Audiot, a Missiont, a NAD-ot (a Minimanót 3800 schillingért adja), a
Heybrookot, a KEF-et, a Syrinxet. a Creeket, a Goldringot és a csöves
erősítőiről híres Esoteric Audio Research-öt. És forgalmaz még B &
W-t, Electro-Voice-t, Oracle lemezjátszót, Fidelity Research hangkart,
Amcron erősítőt, szóval mindent, amit az isten sem nekünk teremtett.
Ha a Linn-féle elmélet komplikált volt és fárasztó, üdvösen
egyszerűnek fogjuk találni a Club HiFi (13) filozófiáját; ez mindössze
abból áll, hogy a Linn túl szimpla lemezjátszó ahhoz, hogysem ennyit
szabadna kérni érte. Akkor már jobb vétel a Club HiFi
Thorens-modifikációja (10 ezer schilling), és persze ha valaki tényleg
hifire vágyik, akkor íme a választék: a kanadai Oracle, a francia
Morch és a japán Marantz Esotec-szériája. Szintén a Club HiFi
képviseli a Grado-t, a Grace-t, a Staxot, a Thresholdot, a Clear
Audiot, a SAE-t, és mindenekelőtt a Tannoyt és a Bower & Wilkinst. A
B&W DM 110-nek párja 6600 schilling.
(Ezt a boltot már csak azért is érdemes felkeresni, mert szemben
vele ott a Belvedere, Bécs egyik büszkesége. Az auditív élményt tehát
egy kis kulturális kirándulás keretében is megszerezhetjük. Sőt, a
Belvederenek történelmi jelentősége is van, ugyanis itt írták alá
1955-ben azt az államszerződést, amelynek értelmében a külföldi
csapatok végleg kivonultak Ausztriából.)
Hatalmas "Pioneer" reklámfeliratával már messziről odavonzza a
hifisták szemét a House of Hi-Fi (7). A reklám még a régi időkből
maradt fenn (a portál fölött), amikor is a cég főleg Pioneert kínált,
valamint Sonyt és Fishert. A választék azóta jócskán kibővült: JBL,
Magnat, Wharfedale, Jamo, Yamaha, SME, Dynavector, Thorens. Amire
azonban a House of Hi-Fi a leginkább büszke: állítólag az egész
országban ez az egyetlen bolt, ahol az összes eddig megjelent Compact
Discet meg lehet vásárolni. A listán körülbelül 700 cím szerepel.
Megkérdeztem, hány CD-t és CD-játszót adtak el. Azt válaszolták, eddig
körülbelül 150 készüléken és többezer korongon adtak túl. Ez a cég
egyébként, eltérően a többitől, szélsőségesen digitális-párti, de
talán ezt fölösleges is volt mondanom.
House of Hi-Fi: a Magnat plazmasugárzója mögött felderengnek egy JBL
nagymonitor és rajta a legújabb Accuphase elő/végfok körvonalai
Lecsúszik ugyan a mi térképünkről, de érdemes felkeresni a Kain
cég Hi-Fi Sfereo Centerét (10). Ez a cég stúdióeszközökkel
foglalkozik, például ő az Amcron (Crown) és a JBL vezérképviselője,
úgyhogy ítt aztán igazi JBL-hangfalat láthatunk, mármint egy egész
falat, JBL-ekkel borítva. A Kain képviseli a TEAC/Tascamot is, ez a
két név úgy aránylik egymáshoz, mint a Revox és a Studer. Ezenkívül
Harman/Kardont, ADC-t, dbx-et tartanak, és akinek sasszeme van, észre
fog venni a boltbelsőt ábrázoló kép szélén egy lapos fekete holmit,
amely történetesen egy Mark Levinson előerősítő. Ezt csak próbaképpen
kérték fel az üzletbe, tehát aki a többi ML-t is látni akarja,
fáradjon el Salzburgba, a Münchener Bundesstrasse 42-be, a Kain cég
központjába - ha igaz, ez volna egész Ausztriában a legtekintélyesebb
High Fidelity szaküzlet. Én azonban ennyire már nem tudtam lesétálni a
térképről.
TEAC (és TASCAM) magnók és keverők a Hi-Fi Stereo Center Kain
boltjában.
JBL kicsinyeknek és nagyoknak - a kép szélén szerényen meghúzódva egy
Mark Levinson fono-elektronika
*
Nem akarok én provokálni senkit, nagyon jól tudom, hogy
többségünknek külföldön nemhogy Highra, de szimpla Fidelityre sem
telik; mindazonáltal, ha valaki egyszer már ott nézelődik azokon a
Strászékon és Gasszékon, miért ne sétálhatna odébb néhány sarokkal,
ahol is esetleg érdekesebb dolgokat láthat? Ahogy koszorús igriceink
ajánlották egykoron: "láss, ne csak nézz". Ugyanígy: "hallj, ne csak
hallgass". Egyszóval: beszámolómmal nem annyira a turistát, mint
inkább a hifistát szeretném szolgálni.