Te mit gyűjtesz, haver? |
Mottó:
"Legyenek a hangok azok, amik"
John Cage
Mindig kifogástalanul öltöző ifjúkori barátomnak egy időben
köszönés helyett azt szoktam volt üvölteni, hogy When the Swallows
Come Back to Capistrano - persze annyira dallamosan, amennyire tőlem
telik. Ennek a szertartásnak az volt az értelme, hogy mindketten
ugyanazt a Pat Boone "oldtimer" opuszt üldöztük. "Nehéz ügy -
bizonygattuk, nyugtatgatva magunkat -, nincs meg nagylemezen." De
bizony megvolt, és aztán meglőn nekünk is. Igaz, hogy a véres
verejtékkel szerzett EP-n afféle keresztbarázda is volt, és a mi kis
barázdabillegetőnk életveszélyben forgott, de azért átjátszottuk a
számot szalagra. Szegényebbek lettünk egy köszönéssel, gazdagabbak egy
dallal. Ágas-bogas ügy ez a gyűjtőszenvedély - ugye, társaim?
Mit is gyűjt egy hifista? (Vagy leendő hifista, mert végső soron
az lesz minden zenegyűjtő laikus testvérből, előbb vagy utóbb.) A
válasz egyszerűnek látszik: zenét. "Zenét a fenét - mondaná az
antigyűjtők egyre inkább elnéptelenedő tábora -, inkább hangokat".
Rendben van, akkor előbb tisztázzuk, mi a zene, és aztán majd
vitatkozhatunk. Csakhát túl sok a meghatározás, és a bábák közt elvész
a gyerek. Maradjunk a sommásan hangzó, Rousseau-i meghatározásnál: a
zene "a hangok összekapcsolásának művészete, a fül számára kellemes
módon". Demokratikusan hangzó definíció! Eszerint zene az, ami jólesik
a fülünknek. Tehát ne essünk torokharapó acsarkodással azoknak, akik a
nekünk nem tetsző stílusokat gyűjtik, értik, élvezik. Éljünk békésen
egymás mellett (ez még ideológiailag is jól hangzik).
Mert sokféle műfajt gyűjtünk. Gyűjtünk mi klasszikust, popot,
rockot, dixie-t, dzsesszt, folkot és ki tudja még mit nem. Speciális
szakkörök alakulnak, és olyannyira specializálódik a mezőny, hogy
vannak már csak bluest gyűjtők, csak Karajant gyűjtők, csak countryt
gyűjtők - sőt, hogy egyebet ne mondjak, egy barátom már a saját
territóriumán belül is elhatárolta a vidékeket: fehér szekrényben a
White Blues, fekete szekrényben a Black Blues. Az igazi félprofi pedig
centiméterbeosztást csinál a lemezszekrényén, és az élére állított
lemezek fölött, mint a Duna vízállása, leolvasható a gyűjtemény
pillanatnyi állapota, hogy aszondja: 87cm amerikai folk, 1 méter 15cm
dixieland és így tovább.
Egy idegborzoló kérdés: min gyűjtesz? Mert az egyik tábor lemezen
gyűjti a zenét, a másik magnón. (A harmadik - no ez még csak egy
icipici tábor - videón is.) Szerencsére a határok nem igazán élesek,
nem védi őket magasfeszültség, csak 220 volt. Annyi minden
gyűjtenivaló akad a zenében, hogy még a Lemezes, azaz Platnis is
előbb-utóbb üzembe állít egy magnót, azoknak a lemezeknek a kedvéért,
amelyeket nem tehet a magáévá, és hát a Csak Magnósok is elraktároznak
néhány LP-t, amely a szívüknek kedves. Így aztán, a Moody Blues
slágercímét kölcsönvéve, az egész csupán Question of Balance, azaz:
Egyensúly kérdése. Végülis az a fontos, hogy hobbinkat elszántan, de
mesterien űzzük, és magunk is meg legyünk elégedve vele, ne csak a
cseretársaink.
Hobbi, kimondtam a szót. Prózaian hangzik, de el kell ismernünk,
hogy csupán hobbiról van szó ami azonban a szociológusok szerint is a
szabadidő eltöltésének egyik fontos módozata. Nem sértődünk meg. Az
ember önmegvalósításában fontos szerep jut a jó hobbiknak. És ugyan
miért marasztalnánk el a zenegyűjtést a vadászattal, a horgászattal
vagy uram bocsá az olvasással szemben (noha erről néhanapján vérremenő
vitákba bonyolódunk). Vajon a vadak lelövése szebb pótcselekvés-e,
mint a lemezjátszók és a lemezek "gyilkolása"? Habár a szomszédunk,
gondolom, inkább a vadászatot javasolná.
Arra az erkölcstelen kérdésre, hogy hasznos-e a hobbink, teljes
joggal adhatunk igen ronda válaszokat is. Például, hogy: mennyiben
hasznos az atomtudósok által létrehozott tömegpusztító fegyverek, meg
az ilyen-olyan természetjárók környezetpusztítása, és a többi. A hobbi
lényege: az igény - és annak kielégítése. Ez jórészt az anyagiakon
múlik, elismerem. De azért vannak csatornák, amelyeken vágyaink
tárgyához hozzájuthatunk. És nem csináljuk rosszul. Azt mondják a
rossz nyelvek, hogy nálunk "komolyabban" gyűjtenek zenét, mint tőlünk
nyugatra, mert hogy ott könnyebb az anyaghoz hozzájutni, tehát a
gyűjtést nem tekintik igazi "férfimunkának". Lehet benne valami. Tény,
hogy nemegyszer tőlünk visznek ki vagy legalábbis nálunk vesznek fel
eredeti, nyugati nyomású lemezeket, ami úgymond "odakint" nem
hozzáférhető már. Kész csoda!
És most egy igazán rázós kérdés: miért gyűjtünk? A válasz
lakonikus: csak! Persze, a dolog nem ilyen egyszerű. Itt csípnek
nyakon bennünket a pszichológusok (a Szerző is közibük tartozik, csak
eddig nem mertem elárulni - a szerk.), akik az emberi
gyűjtőszenvedélyt valamiféle szükségletre vezetik vissza. Dehát milyen
szükségleteket elégítünk ki magnószalag- és lemezhalmozás közben?
Mindenféle önmegvalósítási szükségleteket. Például
presztízs-szükségletet. Egy jó gyűjtő ezt előbb-utóbb megszerzi,
különösen a saját vonatkoztatási csoportjában, tehát a gyűjtőtársai
között. Ugyanitt a társaság iránti szükségletét is kielégítheti, s ez
egyben az izolációtól való védelmét is szolgálja. (Szociális
szükséglet.) Örömszerző szükségletünk pedig azt diktálja, hogy
másoknak is adjunk, mert jobb adni, mint kapni.
De ne feledkezzünk meg a kevésbé jólfésült indítékokról sem,
például a birtoklási vágyról. De jó is ez! Mintha hájjal kenegetnének
bennünket, ha más szájából halljuk, hogy ez vagy az a szám, ezzel vagy
azzal az előadóval bizony csak nekünk van meg széles e hazában! Aztán,
miként az állatlélektani kísérletekkel kapcsolatban is gyakran
emlegetik a hörcsögöket, nekünk is fel kell ismernünk önmagunkban a
felhalmozás ösztönét. Lehet valami igazság abban is, hogy a háború
utáni 7 szűk esztendő (vagy mondjunk 17-et?) arra késztetett
bennünket, hogy lehetőségeink gyarapodtával túlkompenzáljunk: a
túlzabálás analógiájára "túlgyűjtsünk".
És hát nosztalgia is van a világon. De még mennyire! Sőt, éppen a
zenéről egy igen nagy elme, Nietzsche azt állítja, hogy "csupán attól
a pillanattól válik bűvös hatásúvá, midőn saját múltunk hangját
halljuk kicsendülni belőle". Márpedig mi is a múlttal foglalkozunk! A
nosztalgia egyébként is kortünet-kórtünet: ruhában, cipőben, zenében,
szóval mindenben. Nyissuk csak ki a rádiót, az újságot, mindenütt
nagyban folyik a nosztalgiázás. Ámde a gyűjtők meg is tudják
magyarázni, miért lehet számukra értékesebb egy régebbi, bár rosszabb
hangminőségű felvétel! És ez már nem színültig nosztalgia.
Akárhogy is csűrjük-csavarjuk forró drótjainkat, előbb-utóbb
eljutunk a legmagasabb rendű emberi szükségletig, az esztétikai
élvezetig, amit a művészi produkció nyújt az embernek - már persze, ha
megtanulta élvezni. De vajon megtanultuk-e? (Lelki LED-jeink most
ijedten villoghatnak.) Vagy tudjuk-e legalább, mely típusához
tartozunk a zenehallgató embernek? Adja meg a választ helyettünk az a
Th. W. Adorno, aki ugyan sokat tévedett, de ennek ellenére korunk
egyik legismertebb filozófusa, zeneesztétája és zeneszociológusa.
(Tévedései közül a legismertebb: összefüggést állapított meg a dzsessz
és a pogrom között, vagyis igazán nem vádolható a tömegkultúra iránti
elfogultsággal - sőt.) E szaktekintély tipológiája szerint a
zenehallgatók a következő csoportokra oszlanak:
1. A szakértő típusa. ("Lényegében csak az aktív zenészek
tartoznak ide.")
2. Jó zeneértő hallgató ("aki a zenében összefüggéseket állapít
meg, és megalapozottan ítél, nem csupán presztízskategóriák vagy
ízlésbeli önkény alapján".)
3. Emocionális hallgató ("a zenehallgatás az ilyen ember
számára... elfojtott, vagy a civilizáció normái által fékezett
ösztön-megnyilvánulások kiváltója".) Kemény szavak - önvizsgálatra
késztetnek.
4. Ellenérzésből hallgató ("aki a zenei élet mechanizmusa elleni
tiltakozása révén látszólag nonkonformista... minden meg van toldva,
el van torzítva valamiféle világnézettel.")
5. Külön típust kreált Adorno a dzsessz-rajongóból, de rokonnak
véli az előző típussal.
6. Végül a populáció túlnyomó részét adók, akik a zenét úgymond
"csak" szórakozásból hallgatják. Mint várható, súlyos vádakat kapnak a
nyakukba; Adorno keményen kirohan ellenük és általában a könnyűzene
ellen...
Egy biztos: nem az a kérdés, hogy mi melyik csoportba helyezzük
magunkat, hanem hogy valójában hova tartozunk. Az önismereti
gyakorlatok sokat segíthetnek, de önmagukban még nem közelítenek
bennünket a szakértő, vagy akár csak a jó zeneértő hallgatóhoz. Jobbat
mondok: tanuljuk meg befogadni nemcsak korunk, de az elmúlt korok
zenéjét is! A komolyat is - a könnyebbet is. Hiszen ott vannak, mind,
a gyűjteményekben! Madách-év lévén, hadd ferdítsem befejezésül
Madáchot:
"Ember, gyűjts, és bízva bízzál!"
Perlaky Árpád