Compact Discéret |
"Talán az lesz a legjobb, ha a mostani riportot csupán
helyzetjelentésnek tekintjük, amelyet később, hónapok vagy félévek
multán (s akkor már több tucatnyi CD meghallgatása nyomán) újabb
helyzetjelentés követ majd" - ezt írtuk múlt ősszel az új
hangtechnikai fenoménról, az immár első születésnapját ünneplő
ezüstkorongról, a 12 centiméter átmérőjű Compact Discről, amelynek
műsorát lézersugárral írják-olvassák. Íme tehát a második
helyzetjelentés (ismét a szerkesztő tollából).
Annakidején mindössze 3 CD-t hallgattunk, gyári mintadarabokat,
amelyeket joggal tekinthettünk reprezentatívnak - holott sejtettük,
hogy aligha azok (később a három közül egyikről, Holst Bolygóinak
Karajan-vezényelte DG-felvételéről külföldi hanglemezkritikákat is
közöltünk 13. számunk lapszemle-rovatában). Igaz, a mostani programban
sem szerepelt több, csak 6 CD, de ez a kollekció minden kétséget
kizáróan reprezentatív, s híven tükrözi a CD-technika képességeit.
Ezek már magángyűjteményből valók. A hazai CD-gyűjtőket alighanem
a két kezünkön megszámlálhatjuk, de kétségkívül vannak már
egynéhányan. A Budapesti Műszaki Egyetem "R" (hifi) klubjának
köszönhetjük, hogy összeismerkedhettünk az egyik CD-baráttal, Domián
Andrással. Neki vagy félszáz ezüstkorongja van már, s egyiket sem
vásárolta vaktában, hanem végighallgatta az őt érdeklő zeneműveket
CD-ről, analógról, hibridlemezről, s csak azután döntötte el, hogy az
összekuporgatott napidíjat érdemese kiadni valamire, s ha igen, hát
mire. Kérésünkre kiválogatta gyűjteménye legjobbnak vélt darabjait és
elhozta hozzánk saját Sony CD-játszójával együtt. Nekünk ugyanis nincs
CD-gépünk; a 12. számunkban tesztelt P-D1-et már rég visszaadtuk a
Pioneer cégnek - és egyébként sem árt megismerkedni más készülékekkel,
mert állítólag a CD-játszók sem szólnak egyformán.
A meghallgatást délután kezdtük, és másnap délelőtt folytattuk,
váltott legénységgel. A két szeánszon jó tíz audiofil vett részt. A
korongokat (diszkográfiájuk a cikk legvégén!) nem hallgattuk végig,
erre nem volt idő, inkább András kikereste nekünk a hangtechnikailag
legsikerültebb részleteket. Ha valami nem nagyon tetszett, átugrottuk.
A CD-korongok hangminősége éppúgy nem egyenletes, mint az analóg
felvételeké, dehát mi most a CD-rendszer potenciálját akartuk
felmérni; hogy mire képes az új technika, amikor "minden klappol",
tehát amikor a hangmérnök tökéletesen ura a helyzetnek. Igazából
egyetlen tesztkérdésünk volt: "maradjanak-e fenntartásaink magával a
CD-rendszerrel szemben", más szavakkal: "a hangkép esetleges hibáiért,
kellemetlenségeiért a CD-technikát okoljuk-e, avagy inkább a
hangmérnököt tegyük felelőssé, amiért nem tanult meg bánni az új
eszközzel?"
Vendégeinknek ezúttal meglehetősen tetszett a CD-hang, és ha
valami nem tetszett, azt is általában a hangmérnök számlájára írták.
Így ítélt például Wilheim András is, hanglemezkritikai rovatunk
szerkesztője, maga is aktív zongorista, aki az Új Zenei Stúdió
hangfelvételei alkalmával a saját dobhártyáján tapasztalhatja, mi a
különbség élőzene és reprodukció között. Részt vett az egyik szeánszon
Varga Ferenc is, a Rádió ismert komolyzenei hanglemezműsorainak
szerkesztője. Sajnos, ő csak rövid ideig maradhatott; ez idő alatt
mindenesetre "nem vett észre semmi gyanúsat", ami közvetlenül a
digitális technika ellen vallana. (Vagy legalábbis a CD-technika
ellen. Más kérdés, hogy egy későbbi beszélgetésünkön elmondta, hogy a
hibridlemezt ő is rosszabbnak tartja az analógnál.) Végülis tíz
döntnök közül egyetlen egy akadt, aki fenntartotta, hogy számára a
CD-hang eredendően mesterséges, "gépcsinálta zene".
Ez az egy nem én voltam, tehát teljes joggal elbújhatnék a Többség
háta mögé, és vendégeimre háríthatnám döntésünk minden ódiumát, így
például a felelősséget azokért az olvasói levelekért, amelyek
körülbelül másfél év múlva esedékesek, és így szólnak: "megvettem,
megbántam, megutáltam - vinné el az ördög a maguk CéDa
szerkesztőségét!" Én azonban inkább a fentnevezett ördög ügyvédjének
vallom magam, akinek kötelessége felhozni az összes számításba vehető
teológiai ellenérvet, mielőtt a Compact Discet tényleg szentté
avatják.
Mint magánszemély, tökéletesen pártatlan vagyok: nincs igazi
lemezgyűjteményem, de iszonyatosan hiányzik! Volt már néhányszáz
kelet-európai kiadású lemezem, de szétosztogattam őket a családban,
mert nem tudtam elfogadni a hangminőségüket. Nyugati albumokra
kezdetben nem nagyon telt, később, amikor már megengedhettem volna
magamnak ezt a fényűzést, nem siettem el a dolgot, mert bizony éppen
elég bajom van a márkás kiadványokkal is. Aztán - Hifi Magazin -
egyszercsak azon kaptam magam, hogy túlságosan hozzászoktam a
demó-kiadványokhoz meg a vendégek-barátok kölcsönözte különleges
felvételekhez, tehát egy olyan hangminőséghez, amellyel az átlagos
nyugati hanglemezek csak ritkán szolgálhatnak. Mondhatnám, hogy "ezért
nem az analóg technika a felelős, hanem a hanglemezgyárak", de ez mit
sem változtat a helyzeten: analógot már, digitálist még nem merek
gyűjteni. Ha végre felesküdhetnék a CD-re, habozás nélkül elkezdenék
vadászni a legjobb ezüstkorongokra, abban a reményben, hogy
előbb-utóbb majd lesz hozzájuk CD-játszó is. Mellesleg, ha jól
érzékelem a világpiaci fészkelődést-mozgolódást, a CD-korongok ára
jóideig nem csökken, de a CD-játszóké rövidesen esni kezd!
Mint az Ördög Ügyvédje, a legkevésbé sem vagyok elfogulatlan, de
ezt már két lapszámmal ezelőtt bevallottam: a Compact Disc hívei és
ellenfelei annyira telebeszélték a fejemet, hogy nem tudok objektív
füllel hallgatódzni. A CD-perpatvar egyébiránt továbbra is folyik. A
Hi-Fi News lassanként elfogadja az új médiumot, még a szerkesztő is
szerzett magának egy CD-játszót, de úgy van vele, mint én a Lenco
Clean-nel: használja ugyan, de senki másnak nem meri ajánlani. Másik
figyelemreméltó forrásunk, a Hi-Fi Answers viszont mindinkább
elzárkózik a Compact Disc elől, s időnként leírja a napirendről az
egész digitális technikát - ami legalábbis megfontolandó. Nem csoda,
hogy ez a "húzd meg, ereszd meg", ez a kötélhúzás az én ítéletemben is
jelen van. Mindenesetre, a hat kiválasztott Compact Disc közül csak 3
tetszett. Igaz, vendégeim is főleg ezeket dicsérték.
Nem tetszett a Rossini-nyitány. Fedetten szólt, dinamikátlanul, és
felismertem rajta azokat az előretolakodó magashangokat, amelyek a
múltkori DG-felvételeken is annyira zavartak. Később kiderült, hogy ez
a Rossini nem DG-, hanem bizony Decca-felvétel, és ugyanaz a
hangmérnök készítette, mint a későbbi, már Deccásan szóló
Sosztakovics-lemezt - nagy meglepetés! Érdekes viszont, hogy a
Rossini-felvételnek "volt tere", sőt, ebből a szempontból ez volt a
legmeggyőzőbb a 6 közül. Nem tetszett a C-moll mise és a
Beethoven-szonáta sem: az előbbi zavaros hangzásúnak tűnt, a zongora
pedig fedetten, kissé sterilen szólt.
Hangot kell váltanom, amikor a másik három CD-t méltatom. A
Sosztakovics-szimfóniának már a legelső percében ezt írtam a
jegyzetfüzetembe: "másik lemezcég!" (Wilheim András is ugyanezt
jegyezte fel róla!) Pedig csak a hangmérnök talált magára. A zene egy
kissé túl közelről szólt, de éreztette a tér arányait,
jelenlét-érzetet keltett, nagyszerű fúvósokat és - első ízben a
Compact Disctől! - "édes" hegedűszót hallottam róla. Számomra az volt
a legmeglepőbb, hogy fe1keltette a zenehallgató kedvemet is a múltkori
három CD-ről, meg az előbb a Rossiniról ezt aztán igazán nem
mondhatnám el.
Allegri Misereréje szintén nagyon megkapott. Az énekesek megint
egy kicsit közel voltak a mikrofonokhoz, de várakozáson felül
"humánusan viselkedtek". Érezni lehetett a kórus térbeli kiterjedését,
bár gyanús, hogy a Compact Disc nem annyira a teret érezteti (a
falakat, a teremhangokat), csupán a szereplők rendkívül precíz
pozícióját a térben - ez pedig nem ugyanaz! Mindenesetre olyasmit
hallottam, amit analóg felvételről még sohasem, és meg kell vallanom,
örömmel hallgattam. A szopránszólamot kisfiú énekli a lemezen, a
hangja persze nem kiforrott, helyenként ide-oda csukladozik; zenész
barátaimat (Wilheimet, Malina Jánost) ez fölöttébb bosszantotta,
hamisnak mondták - én meghatónak, kedvesnek, ennélfogva zenébe illőnek
találtam.
És végül a Carmen. Ez valóságos demólemez. A színpadkép végtelenül
sztereofonikus, hol egészen közelről, hol egészen távolról szólal meg
egy-egy hangszer. A hallgatóság most is a leges-legelső sorban ül, de
ez sem baj. A vonósok jók, a basszus pontosan annyi, amennyire szükség
van. Az opera elején a katonásdit játszó fiúkórus olyan, mintha igazi
volna.
Amit idáig írtam, az első nap délutánján jegyeztem fel. Auditív
élményem másnap délelőtt sajnos nem ismétlődött meg. Talán én keltem
fel ballábbal, de valahogy minden hang érdesebbnek és üresebbnek tűnt,
mint előző nap. A Sosztakovics-szimfónia kissé harsánynak hatott,
emlékeztetni kezdett a múltkori Deccára (Bartók: Concerto). Az
Allegri-kórusmű tegnap még annyira templomi hangulatot árasztott, hogy
utána szinte nem is lehetett meghallgatni a mi híres analóg
demonstrációs lemezünket, a Cantate Domino-t (Proprius 7762) - ma
viszont a Proprius legalább olyan élethűen szólt, ha nem élethűbben:
maszatosabb volt ugyan, nem rajzolta ki annyira a szereplők
kontúrjait, de hamisítatlan templomfalakat vont körénk. És ma reggel a
harmadik CD, az operafelvétel is mesterkéltebbnek, gépszerűbbnek
hatott.
Kételyeimet ezért nem tudom maradéktalanul feladni. Még mindig nem
hiszek benne, hogy a (mai) digitális hang valóban semleges volna.
Rövidpróbákon természetesen bárkit meg lehet téveszteni, de a
zenehallgatásnak, a hanglemezvásárlásnak, a High Fidelitynek nem a
rövidpróba a kritériuma (és még kevésbé a célja!), hanem a tartósan
felidézhető akusztikai élmény. A digitálisan feldolgozott hang még a
Compact Disc közvetítésével is fergeteges effektusokat hordoz, és
olyan, helyesebben: olyanfajta élményt kelt, amilyenre az analóg
hanganyag nem képes. Ugyanakkor van a digitális hangnak valamiféle
jellegzetes negatívuma is. Hogy csak egyetlen példát mondjak, gyakran
halljuk, hogy a digitális technika "kíméletlenül leleplezi a
mikrofonozás hibáit" - de ugyanilyen joggal azt is kijelenthetjük,
hogy a digitális technika betegesen érzékeny a közelmikrofonozásra. A
digitális hangnak mindenesetre van valamiféle karaktere, amihez hozzá
kell szoknunk - és talán hozzá is tudunk szokni. Nagyon sok múlik a
hangmérnökön: ha ő kitanulja a "digitális szakmát", bizonyára el fogja
kerülni a durva hibákat, vagy legalább megtanulja, hogyan kell ezeket
"besöpörni a szőnyeg alá". Az igazán jó CD bizonyára nem úgy készül,
hogy a gyár előkeres a szalagtárból egy digitális felvételt, amelyet
előzőleg hibridlemezhez használtak. Az igazán jó CD úgy készül, hogy a
hangmérnök csakis erre koncentrál, és fütyül a hibridlemezre. A gyár
persze ki fogja adni a CD-t is, a hibridet is - és ezzel lényegében
párhuzamos propagandát űz a digitális technika mellett, illetve
ellene.
Sajnos, a digitális technika nem csodaszer, amelyet orvossal
lehetne felíratni a beteg hanglemezgyáraknak, hogy kikúráljuk őket
összes hangtechnikai nyavalyájukból. Aki mégis így képzeli a
gyógyulást, esetleg hosszú évekre megmérgezi önmagát, a
mesterszalagokat, a hanglemezeket, a zenehallgató közönséget.
Ezek voltak tehát az Ördög Ügyvédjének fejtegetései, mindössze két
szeánsz után. Nem tudom, hogyan tetszenének ugyanezek a CD-k
harmadszori, negyedszeri, sokadszori meghallgatásra. Hogy ezt
eldönthessem, hónapokig együtt kéne élnem egy CD-játszóval és több
tucat ezüstkoronggal. Ez a lehetőség (és vele az én Harmadik
Helyzetjelentésem) egyelőre a távoli jövőbe vész.
De talán nem is olyan sürgetős a dolog. A Compact Disc
szenttéavatási pere még jóideig elhúzódik, és a végső szót a
nagyközönség fogja kimondani. Kérem a Tisztelt Bíróságot, addig is
hallgasson meg egy olyan tanút, aki nálam jóval többet tud a Compact
Disc lelkiéletéről, jámborságáról és megkísérttetéseiről. Hogy a tanú
szavahihetősége felől kellőképpen meggyőződhessünk, a tanúvallomásnak
önvallomással kell kezdődnie.
Darvas László
*
"Domián András vagyok, 34 éves, rendszerprogramozó. Számítógépes
rendszerek megvalósításával foglalkozom; afféle szellemi exporttal,
amelyet, a Tesco külkereskedelmi vállalat közvetít. Közel két évet
töltöttem Zürichben, kiküldetésben, és éppen átélhettem a Compact Disc
megszületésének minden fázisát, a tömegek "behangolásától" egészen a
CD tényleges megjelenéséig.
Elsősorban komolyzenét hallgatok, de nem vetem meg a könnyűzenét
sem, hiszen én is ezzel kezdtem, Beatlesen, Rolling Stones-on
nevelkedtem a bátyámmal együtt, naponta ezek szóltak a hangszóróból;
amíg csak délután haza nem ért az édesapánk, hogy estig most már
szimfonikus zene következzék. (Édesapám szintén mérnökember, szintén
nem zenei képzettségű - egyszerűen csak szereti a zenét, mint én is.)
Huszonegy éves koromtól kezdve fokozatosan áthangolódtam.
Akkoriban fedeztem fel a TIT zenei előadásait; éppen Káldor János
tartott egy 4-5 éves zenetörténeti sorozatot. Én Haydn-nál
kapcsolódtam be, és esténként mindig "feldolgoztam", amit hallottam:
újra meghallgattam a szóbanforgó zeneműveket édesapám 1500 darabos
(azóta 2500 darabos) lemezgyűjteményéből, és igyekeztem "melléolvasni"
amit lehetett. Szívesen emlékszem a TIT-előadók közül Szász Istvánra -
fantasztikus előadó volt! - Várnai Péterre, majd Földes Imre
következett, és a dolog ekkor kezdett igazán "komolyra fordulni".
Földes Imre a maga sajátos elemző stílusával meg tudta világítani; mi
minden rejlik a zenében - akár a Psalmus egyetlen strófájában:
"Mikoron Dávid..." Hallgattunk aztán előadássorozatot 20. századi
operákról, zeneelméleti előadásokat, volt egy Haydn-sorozat is - azóta
a kamarazenéért is rajongok. Később egyébként elvégeztem egy hivatásos
klubvezetői tanfolyamot; ifjúsági klubokban magam is tartottam
játékos, a komolyzenét népszerűsítő előadásokat. Előfordult, hogy
például 3 hónapon keresztül ott voltam az Operaház minden előadásán (a
3. emeleti karzaton). Megnéztem mindent, válogatás nélkül; a leginkább
azért Mozartot szeretem.
High Fidelity. Mambó magnóval kezdtem; házilag tákolt csöves
erősítővel folytattam, majd szép fokozatosan kiépítettük a
berendezésünket, bátyámmal és édesapámmal közösen. Nagysokára
eljutottam odáig, hogy ha nem is "csúcsgépeket" hallgatok, de szívesen
hallgatom őket: a Rega Planar 2-es lemezjátszót Lustre karral, Ortofon
VMS20; illetve Shure V15/IV hangszedővel, Luxman L10-es erősítővel.
KEF hangszóróim vannak, nem "kit"-et vettem, csak a B139/B110/T27
hangszórókat a DN12 keresztváltóval. (Lásd Angolra hangolva című
cikkünket - a szerkesztő megjegyzése.) Sokat töprengtem, milyen
dobozba építsem őket, még Bailey-vel is leveleztem (az első modern
Transmission Line tervezőjével - a szerkesztő megjegyzése), végül
azonban a KEF-ajánlotta doboznál maradtam. Minthogy a lemezjátszóm
1974-es kiadású, régóta kacérkodom a gondolattal, hogy szerzek
helyette "valami komolyat". Ezzel a szándékkal mentem el 1982
szeptember 6-án a FERA-ra, a zürichi hifi-kiállításra, de ott egy
CD-demonstráció meggyőzött, hogy amint lehet, inkább a CD-be kell
"beruháznom". Ez nem azt jelenti, hogy lemondtam az analógról, sőt:
úgy gondoltam, hogy a CD megjelenése után az analóg készülékek egyre
olcsóbbak lesznek, és akkor 5-6 év múlva már könnyebb lesz hozzájutni
egy jó futóműhöz.
A FERA nagy meglepetése egyébként nem is a CD volt, hanem
emlékszem - a Mission-lánc. De átláttam, hogy a "csúcsminőségű" analóg
futómű plusz kar plusz hangszedő annyira drága, hogy akkor már ennek a
feléből is kijön a CD-játszó. Sikerült megvennem féláron egy Sony
CD-101-et, egy demó-példányt, amelyet kiállításról-kiállításra
"nyúztak" Amsterdamtól Milánóig, tehát meggyőződhettem róla, hogy
bírja a strapát - és hát azóta is bírja. A Sony mellett szólt
egyébként, hogy távirányítható, bombabiztos készülék, gyerekek is
kezelhetik. Kezelik is a gyerekeim! A kisebbik három és fél éves, neki
mi tesszük fel a lemezt, de a távvezérlőt nem féltjük tőle. A
nagyobbik másodikos, és úgy kezeli a gépet, mint te vagy én.
Hogy kezdetben nagyon szegényes volt a CD-kínálat? - ez nem
egészen igaz. A jóminőségű CD valóban ritkaságszámba ment, de
sokaknak, tehát például nekem ennyi is elegendő volt, hiszen én a
hasamon spóroltam meg a lemezek árát. Volt időm végighallgatni a bolti
készletet, az analógot éppúgy, mint a digitálisat. Előfordult persze,
hogy megvásároltam gyengébb minőségű kiadványokat is, például egy
Varázsfuvolát. Úgy éreztem, ezt az operát a gyerekeimnek is mihamarabb
hallgatniuk kell. Analóg lemezen megvan ugyan, négy kiadásban is,
dehát azokat nem adhatom még a kezükbe. Én tudatosan ugyanazt
csinálom, amit az édesapám csinált velünk. Játszanak - és a szobában
jelen van a komolyzene.
Az analóg lemezjátszó fölött eljárt az idő. Vannak jó és kevésbé
jó analóg lemezeim, és hangzásukkal végülis meg vagyok elégedve, csak
időközben érzékenyebb lettem a hibáikra. Régebben kifejlesztettem
magamban egy tulajdonságot: nem odafigyelni az analóg lemez bosszantó
tulajdonságaira, csak magára a zenére! A zenei élmény bennünk
magunkban van, és sokkal gyengébb hangminőséggel is felkelthetjük - de
mostanában egyre kritikusabb a fülem, egyre gyakrabban veszem észre,
hogy valami zavar. Az én gyakorlatomban ezért az analóg lemezek most
egy kicsit háttérbe szorulnak, bár feltételezem, hogy újra előtérbe
kerülnek, amikor majd felújítom a lemezjátszómat.
Ami a CD hangjában zavar: az, hogy mindent kimutat. Tehát azt is,
hogy egyes részleteket eltérő körülmények között, más alkalommal, más
mikrofonállásban vettek fel: hogy egyes felvételeken belül is erősen
ingadozik a hangmérnök teljesítményének színvonala. Ez főleg akkor
bántó, amikor a felvétel egyébként kimagaslóan jó, minden együtt van -
és akkor, egyszercsak belép egy újabb hangszercsoport, és érezzük,
hogy a hangzás "kicsúszott a hangmérnök kezéből". Vagy: ugyanaz a
szólista másodszorra már nem jön vissza olyan szépen, mint ahogyan
első alkalommal szerepelt. És végül a hangmérnöki átok: a
közelmikrofonozás! A CD előretörésével feltétlenül le kell szokni
róla! Előfordul, hogy például egy különben csodálatos
Händel-triószonáta élvezhetetlenné válik, mert nem lehet elviselni az
oboa mellékzörejeit. Ha viszont a hangmérnökök megtanulják a
szakmájukat, akkor a CD egy lényegesen magasabb szintű
hangreprodukciót tesz lehetővé, mint az analóg lemez.
Mindez csak idő kérdése. Végűlis, az analóg sztereó lemez is a
pingpont effektussal kezdte - és hová fejlődött! Véleményem szerint a
CD most még csak a 3-as kilométerkőnél tart a fejlődésben. Egyetlen
kételyem van csak: vajon érdemes lesz-e tökéletesíteni a CD-t az
audiofilek kedvéért, amikor ma még a silány holmit is el lehet adni?!
Mindenesetre: reménykedem.
A gépekről. A Sony nem olyan jó, mint a Philips. A-B teszten,
Infinity szuperhangfalon egyértelműen jobbnak hallottam a Philipset. A
különbség csak árnyalatnyi, de tény, hogy a Philipsnek melegebb a
hangja. Bizonyára jobb a szűrője és a hibakorrektora. Csakhogy azt a
gépet kezelni!... Agyrém: teljes csöndben két és fél percig várni,
amíg egy-egy részletet megtalál! Akkor már inkább az analóg! Persze,
ne feledjük, ezek a gépek az elsők közül valók, és máris újabb;
javított változatok kerültek forgalomba."
DISZKOGRÁFIA
ROSSINI: Rheimsi utazás (nyitány)
National Philharmonic Orchestra
Vezényel: Riccardo Chailly
Decca 400 049-2
SHOSTAKOVICH: V. szimfónia Op. 47.
Concertgebouuw Orchestra
Vezényel: Bernard Haitnik
Decca 410 017-2
ALLEGRI: Miserere Mei
A Westminster Cathedral kórusa
ARGO 410 005-2
BEETHOVEN: c-moll szonáta Op.13
Emil Gilelsz
DG 400 036-2
BIZET: Carmen
Agnes Baltsa, Carreras stb.
Berliner Philharmoniker
Vezényel: Herbert von Karajan
DG 410 089-2
MOZART: c-moll mise
Berliner Philharmoniker
Vezényel: Herbert von Karajan
DG 400 067-2