Audio-kultúra |
(Folytatom ahol abbahagytam.)
Azt mondtam a múltkor, hogy lelki közösséget leginkább a
hangszerkészítőkkel vállalok. Aminthogy a hifi-készülékek is erős
lelki közösséget éreznek a szimfonikus nagyzenekar hangszereivel.
Mindjárt megmagyarázom, hogyan értem.
Akárcsak a hangreprodukáló eszközöknek, a hangszereknek is egyik
legfontosabb paraméterük a kiegyenlítettségük - jobban mondva a
kiegyenlítetlenségük, mert hát egyetlen hangszer sem szól igazán
egyneműen, minden regiszterében azonos hangszínnel. Mondhatnám, nem
dolgoznak eléggé lineárisan. Más-más hangmagasságon más-más erővel
szólalnak meg, vagy legalábbis más-más erővel szeretnének megszólalni,
függetlenül a zeneszerző és a hangszerjátékos szándékától. A
felhangtartományuk tarkabarka: a hangképben hol a második, hol a
harmadik, hol az isten tudja, hanyadik harmonikus dominál. Hogy a
tranziens-átvitelükről ne is beszéljünk...
A zenészek nagyonis tudatában vannak, hogy hangszerük nem szól
egyneműen. Nyilvánvaló, hogy egy vonóshangszer, mondjuk egy hegedű
hangja legalább négyféle regiszterre esik szét, minthogy a négy húr
nem egyformán vastag, nem egyforma kidolgozású és az anyaguk sem
azonos. Ez nem is baj, mindegyik regiszter egyformán szép a maga
nemében, sőt, váltakozásuk-keveredésük esztétikai élmény forrása
lehet. De már a fafúvóknak van egy-két kifejezetten ügyetlen hangjuk,
"fakó regiszterük" is, ezek kevésbé szívhezszólóak. Például a fagotton
nem igazán szép a kis oktávban az e, az f, és a fisz; a klarinét fakó
regisztere pedig 5 hangot ölel fel az egyvonásos fisz és bé között.
Természetesen ezek a hangok is "használhatók" - csak éppen különös
gonddal kell használni őket.
A hangszerek tehát nem tökéletesek - s voltaképpen mégis azok,
hiszen évszázadokon át tökéletesítették, újra és újra tesztelték őket
azzal az eszközzel, amelyet per definitionem a legjobb műszernek
tekintünk, tehát a zenészek, a zenehallgatók, hangszerkészítők
fülével, míg végül csak a legszebb, legtömörebb, legkifejezőbb,
legkiegyenlítettebb hangúak maradtak fenn, és így elmondhatjuk, hogy
ezek a hangszerek - számunkra - igenis a lehető legtökéletesebbek.
A hangreprodukáló eszközök számára azonban nincs apelláta, nekik
tökéletesen kiegyenlítettnek, semlegesnek kéne lenniük, nem volna
joguk hozzá, hogy az egyéniségükkel tüntessenek. Sajnos, jelenleg
minden egyes hifi-készülék egy külön zenei világ. A hangsugárzók
különösen önfejű, sajáttörvényű egyéniségek, önálló ízléssel bírnak,
válogatnak a zenei műfajok között, és nem egyformán szeretik az egyes
hangszereket sem. Márpedig a reprodukált zene hangzáshűségét
elsősorban mégiscsak a hangsugárzók határozzák meg.
Véleményem szerint a hangsugárzók (készüljenek bár a legkorszerűbb
anyagokból és a legrafináltabb technológiával) soha nem is fognak
tökéletesen semlegesen szólni. mindig lesz valamiféle sajáthangjuk. És
az igazi hangszórókészítő mesterek művészete éppen abban áll majd,
hogy mennyire tudják palástolni, eldugni, meghallhatatlanná tenni
hangsugárzójuk "fakó regisztereit". A hangszerek évszázadok alatt
találták meg végső formájukat, a hangsugárzók egyelőre csak néhány
évtizedes múltra tekinthetnek vissza - de már a mai típusok között is
találunk Stradivarit, Amatit.
Hasonlatomnak sajnos anyagi oldala is van. Nagyon durván számolva,
az Orionnál és a Videotonnál tízszerte többe kerül a Spendor, a
Heybrook - és ismét tízszerte többe a Magneplanar vagy a legnagyobb
Infinity. dehát hegedűt is lehet vásárolni ötezer forintért is, meg
ötvenezerért is, a Stradivari ára pedig magyar pénzben kifejezve nem
is ötszázezer, hanem úgy körülbelül tízmillió forint.
Persze, ezt az összeget nem a hegedűért fizeti ki, aki kifizeti.
Hanem a hangszerben konzervált évszázadokért.