Audio-kultúra



(Folytatom ahol abbahagytam.) Azt mondtam a múltkor, hogy lelki közösséget leginkább a hangszerkészítőkkel vállalok. Aminthogy a hifi-készülékek is erős lelki közösséget éreznek a szimfonikus nagyzenekar hangszereivel. Mindjárt megmagyarázom, hogyan értem. Akárcsak a hangreprodukáló eszközöknek, a hangszereknek is egyik legfontosabb paraméterük a kiegyenlítettségük - jobban mondva a kiegyenlítetlenségük, mert hát egyetlen hangszer sem szól igazán egyneműen, minden regiszterében azonos hangszínnel. Mondhatnám, nem dolgoznak eléggé lineárisan. Más-más hangmagasságon más-más erővel szólalnak meg, vagy legalábbis más-más erővel szeretnének megszólalni, függetlenül a zeneszerző és a hangszerjátékos szándékától. A felhangtartományuk tarkabarka: a hangképben hol a második, hol a harmadik, hol az isten tudja, hanyadik harmonikus dominál. Hogy a tranziens-átvitelükről ne is beszéljünk... A zenészek nagyonis tudatában vannak, hogy hangszerük nem szól egyneműen. Nyilvánvaló, hogy egy vonóshangszer, mondjuk egy hegedű hangja legalább négyféle regiszterre esik szét, minthogy a négy húr nem egyformán vastag, nem egyforma kidolgozású és az anyaguk sem azonos. Ez nem is baj, mindegyik regiszter egyformán szép a maga nemében, sőt, váltakozásuk-keveredésük esztétikai élmény forrása lehet. De már a fafúvóknak van egy-két kifejezetten ügyetlen hangjuk, "fakó regiszterük" is, ezek kevésbé szívhezszólóak. Például a fagotton nem igazán szép a kis oktávban az e, az f, és a fisz; a klarinét fakó regisztere pedig 5 hangot ölel fel az egyvonásos fisz és bé között. Természetesen ezek a hangok is "használhatók" - csak éppen különös gonddal kell használni őket. A hangszerek tehát nem tökéletesek - s voltaképpen mégis azok, hiszen évszázadokon át tökéletesítették, újra és újra tesztelték őket azzal az eszközzel, amelyet per definitionem a legjobb műszernek tekintünk, tehát a zenészek, a zenehallgatók, hangszerkészítők fülével, míg végül csak a legszebb, legtömörebb, legkifejezőbb, legkiegyenlítettebb hangúak maradtak fenn, és így elmondhatjuk, hogy ezek a hangszerek - számunkra - igenis a lehető legtökéletesebbek. A hangreprodukáló eszközök számára azonban nincs apelláta, nekik tökéletesen kiegyenlítettnek, semlegesnek kéne lenniük, nem volna joguk hozzá, hogy az egyéniségükkel tüntessenek. Sajnos, jelenleg minden egyes hifi-készülék egy külön zenei világ. A hangsugárzók különösen önfejű, sajáttörvényű egyéniségek, önálló ízléssel bírnak, válogatnak a zenei műfajok között, és nem egyformán szeretik az egyes hangszereket sem. Márpedig a reprodukált zene hangzáshűségét elsősorban mégiscsak a hangsugárzók határozzák meg. Véleményem szerint a hangsugárzók (készüljenek bár a legkorszerűbb anyagokból és a legrafináltabb technológiával) soha nem is fognak tökéletesen semlegesen szólni. mindig lesz valamiféle sajáthangjuk. És az igazi hangszórókészítő mesterek művészete éppen abban áll majd, hogy mennyire tudják palástolni, eldugni, meghallhatatlanná tenni hangsugárzójuk "fakó regisztereit". A hangszerek évszázadok alatt találták meg végső formájukat, a hangsugárzók egyelőre csak néhány évtizedes múltra tekinthetnek vissza - de már a mai típusok között is találunk Stradivarit, Amatit. Hasonlatomnak sajnos anyagi oldala is van. Nagyon durván számolva, az Orionnál és a Videotonnál tízszerte többe kerül a Spendor, a Heybrook - és ismét tízszerte többe a Magneplanar vagy a legnagyobb Infinity. dehát hegedűt is lehet vásárolni ötezer forintért is, meg ötvenezerért is, a Stradivari ára pedig magyar pénzben kifejezve nem is ötszázezer, hanem úgy körülbelül tízmillió forint. Persze, ezt az összeget nem a hegedűért fizeti ki, aki kifizeti. Hanem a hangszerben konzervált évszázadokért.