Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
A nyugati, sőt vadnyugati cégek között mindig is akadtak úttörők,
törhetetlen vállalkozó kedvű kereskedők, akik elsőnek keresték fel
tüzes vízzel, színes gyöngyökkel, illatszerekkel, újabban
hifi-készülékekkel a keleti, sőt kelet-európai nomádokat. Ne zavarjon
meg bennünket, hogy többségük japáni illetőségű: a legújabb atlaszok
szerint Japán igenis Nyugaton terül el... Ezek a pionírok elsősorban
abban különböznek a régi idők kalandoraitól, hogy árujukért kaphatnak
ugyan cserébe sok mindenfélét, de aranyat, azt a legkevésbé sem. Már
az is nagy szó, ha egy kis konvertibilis devizával távozhatnak.
Pioneer elektronikák
(Nomen est omen - a névből jövendölni lehet?)
A Pioneernak (íme, mit tesz a név) az elsők között sikerült utat
törnie a magyar piacra, öt-hatféle kazettás magnóval és
lemezjátszóval. Rajta kívül ennyit csak az Akai ért el minálunk, ez a
cég igen differenciált kapcsolatban áll a magyarokkal, amennyiben
hangdobozokat vásárol Székesfehérvárott, és lemezjátszó-, illetve
magnó-fődarabokkal (is) fizet értük. Erősítőt és rádiót nyilván nem
vesz át tőle a Videoton, hiszen ezeket maga gyártja. Ezzel az elvvel
természetesen a Hifi Magazin is tökéletesen egyetért: az
elektronikákat szerintünk is lehetőleg idehaza kell megcsinálni.
Hogy aztán mégiscsak megjelent a magyar piacon egy "eleven" japán
elektronika, mégha csak igen szerény példányszámban is, ez az esemény
nyilván nagy érdeklődést keltett a hazai hifisták körében, az ő
körükön kívül meg méginkább - stílszerűen szólva: felvillanyozta a
kedélyeket. Ez a készülék a Pioneer A-5 volt, egy szerény, de
becsületes erősítő az árlétra aljáról, távolról és félszemmel nézve
sem luxuscikk, de csinos, "japános" masina. Úgy vitték, mint a cukrot;
mire mi magunk is "szemrevételezhettük" a magazinban (HFM 10.),
addigra a boltokban már híre-hamva sem volt.
Most azonban újra Pioneert tesztelünk, nem is egyet, de mindjárt
hármat: az SA-540 jelű erősítőt, a hozzá illő TX-540L tunert és az az
SX-202L receivert. Semmi kétség, akiknek eddig azért nem volt
hifiberendezésük, mert mindenáron tornyot akartak építeni éspedig
kifejezetten a Pioneer előregyártott elemeiből, azok most tető alá
hozhatják a dolgot. Állami kedvezményekre azonban ne számítsanak,
hiszen a hazai lakásépítési program értelmében a hifi-torony nem
telepszerű, még csak nem is társas formában épül, hanem csakis
magánerőből... Ami az árakat illeti, értesüléseink szerint az erősítőt
13900,-, a tunert 10900,-, a receivert 15900,- forintért lehet
megvásárolni (a Skálában), s ha igaz, még 1983 telén látni fogjuk
őket, ha nem is a kirakatban, de legalább a pulton. Vagy alatta.
Pioneer SA-540 erősítő
Az A-5-ös erősítő immár "kifutott" modell, az SA-540 pedig az új
generáció képviselője - habár nyilván éppúgy az egyik legolcsóbb a
sorban, mint annak idején az A-5-ös volt. Érdemes tehát
összehasonlítani a két gépet.
A karosszéria most egészen más, és az új készülék nekünk jobban
tetszik, mert egyszerűbb. Tiszta vonalvezetésű, modern gép (nem
annyira nagyzolós, mint az elődje volt, a jelzőfényekkel, amelyek
kéretlenül is szemléltették, merre tart a hangfrekvenciás jel az
átviteli láncban). Előlapján jobboldalt a nagyméretű hangerőszabályzót
találjuk. A választókapcsolók fölött LED-ek jelzik, melyik jelforrást
léptettük be. Az egyik gomb jelzése "CD/Aux" - a kis hamis, szinte
szuggerálja, hogy vegyünk a géphez egy Compact Disc játszót. Persze,
ez is csak ugyanolyan nagyszintű bemenet, mint a többi. Az
"Adapter/Tape 2" kapcsoló egyben a monitorkapcsoló feladatát is
ellátja.
A hátoldalon RCA-hüvelyeket találunk; hiányoljuk a
felvétel-lejátszás 5 pólusú csatlakozóhüvelyét. Érdekes, hogy két
RCA-hüvely - itt, a hátoldalon! - fejhallgató csatlakoztatására
szolgál. Ettől teljesen függetlenül az előlapon is van
fejhallgatócsatlakozó, de az már a jól bevált, megszokott, 6,3mm
átmérőjű Jackhüvely. A hangsugárzók kábelét rugós szorítókkal fogadja
a Pioneererősítő. Van egy külön földvezetékszorítója is, a
fono-bemenetek mellett. Végül három "konnektor" is van rajta, hálózati
csatlakozóhüvely a többi készülék (tuner, magnó, lemezjátszó) számára.
Ezek a konnektorok nagyon praktikusak. Kettőt helyezünk áram alá, a
harmadik viszont kikapcsolhatatlan, mindig "él".
Elektromos felépítésében az SA-540 már sokkal inkább hasonlít a
régi gépre, de megintcsak egyszerűbb amannál - ami persze már nem
feltétlenül előnyös. Kimeneti teljesítménye mindenesetre 2x30 watt (8
ohmos terhelésre), tehát alig marad el az A-5-ösé mögött. A gép
elektromos kapcsolása egyszerű, jól áttekinthető - úgy is mondhatnánk,
hogy lehagytak róla mindent, ami nélkülözhető.
A mágneses hangszedő jelét mindkét csatornán egyetlen IC erősíti
és korrigálja, egy NJM 4558 DXC. A többi bemenet, tehát a Tuner, a
CD/Aux, a Tape 1 és az Adapter/ Tape 2 már közvetlenül a
teljesítményerősítőre csatlakozik. Természetesen közbeiktatódik a
választókapcsoló maga, majd pedig a hangerő- és a balansz-szabályzó.
Mód van fiziológiai hangerőszabályzásra, nemkülönben arra, hogy ezt a
funkciót egy nyomógombbal kiiktassuk.
A teljesítményerősítő differenciálerősítővel kezdődik, és egy
nyugalmiáram-beállító erősítővel (1+1 tranzisztor) folytatódik, ez
vezérli a komplementer teljesítményerősítőrészt (4 tranzisztor).
Elektromos túlterhelés- és zárlatvédelem nincs, van viszont helyette
egy védőáramkör: egy tranzisztor "figyeli" a végtranzisztorok
emitterellenállásán fellépő feszültséget, és ha ez túllép egy bizonyos
értéket, akkor egy jelfogó leválasztja az erősítőt a kimenetről.
Ugyanez az áramkör óvja a hangsugárzókat is abban az esetben, ha a
teljesítményerősítő hibája folytán egyenfeszültség jutna rájuk.
A végerősítő ±36,9V-os egyenfeszültséget kap, így a kimenetén nem
használtak csatolókondenzátort. A tápegység pufferkondenzátorai
5600µF-osak. A végtranzisztorok az A-5-ösből már ismert "Ring Emitter"
típusúak (2 SC 2579-2 SA 1104), ezeknek magasabb a határfrekvenciájuk,
mint a hagyományos tranzisztoroknak és az átviteli karakterisztikájuk
is lineárisabb.
Szokatlan, de a végerősítő résznél kell szóba hoznunk a
hangszínszabályozó kört. A hangszínszabályzókat ugyanis a
teljesítményerősítő kimenete, illetve bemenete közé kötötték, a
negatív visszacsatoló ágba, és ezzel ismét megtakarítottak néhány
tranzisztort. Az erősítő kimenete 6-16 ohmmal terhelhető, vagyis a
nálunk elterjedt 4 ohmos hangsugárzókat nem köthetjük a Pioneerra.
Egyébként 2 pár hangsugárzót lehet csatlakoztatni hozzá, de egyszerre
csak az egyiket léptethetjük be az előlapon elhelyezett
választókapcsolókkal.
A tápegységben 2 Zener-diódával stabilizálták a fono-előerősítő
feszültségét (±15,7V). Az erősítőt fémdobozba építették, a teljes
erősítőrészt és a tápegységet egyetlen nagyméretű nyomtatott lapra
szerelték, s itt rögzítették a bemeneti csatlakozókat és a bemeneti
választó kapcsolókat is. Így tehát alig-alig találunk "madzagot" a
gépben.
Mint már mondtuk: ez a készülék a célszerűség és a takarékosság
jegyében "terveződött".
Méréseinkhez
A bemeneti impedanciák és feszültségek a tengerentúli gyakorlatnak
felelnek meg. A nagyjelű bemenetek impedanciája azonban már lényegesen
alacsonyabb a megszokottnál, és csak mintegy tizede annak, amit az
európai készülékeken mérhetünk (azokon ugyanis illik egy 220 kohm
körüli értéken tartani az impedanciát). A magnókimenet feszültsége és
impedanciája megfelelő, csak éppen hiányzik a szokványos
felvétellejátszás csatlakozó.
A frekvenciaátvitel jó, a fonoelőerősítőé különösen méltányolandó.
A harmonikus torzítás a névleges kimeneti teljesítményen (2x30W) igen
alacsony; a készülék egyébként számottevő teljesítmény-tartalékkal
bír, jellemző kimeneti teljesítményét 36,5 wattra tesszük.
A zajra vonatkozó specifikáció meglehetősen szigorú és egyaránt
megadja a DIN, illetve az amerikai IHF szerinti adatokat, bár nem
derül ki, alkalmaztak-e szűrőt a DIN-előírás szerinti mérésnél?
Méréseinket ezért nem tudjuk egyértelműen összevetni a
specifikációval. Amit mértünk, az mindenesetre átlag feletti.
A különbségi torzítás átlagos; hasonló karakterű, mint az A-5-ösé.
Pioneer TX-540L tuner
Az erősítőhöz tuner is dukál. Mint a típusszám is sejteti, a
TX-540L minden tekintetben illik az SA-540-hez. "Pofára" is -
belvilágára nézve is.
FCC vételi sáv (87,5-108MHz), középhullám, hosszúhullám. Az
FM-rész 3 hangoltkörös, forgókondenzátorral. Csak a legszükségesebb
funkciókkal ruházták fel, nem kínál semmiféle különleges
szolgáltatást. "Műszere": 3 piciny LED, a skálamutatóba építve. A
középső zöld színű és akkor gyullad ki, ha pontosan állomásra
hangoltunk. A két szélsőnek piros a színe, s azt jelzik, melyik
irányban kell továbbhangolnunk, hogy jó legyen a vétel. Az
állomáskereső hangológomb természetesen jobboldalt helyezkedik el (az
erősítő hangerőszabályzójával egyvonalban!); a skála jobb oldali része
alatt az FM-AM, illetve a hosszúhullám kapcsolót találjuk, zöld LED-ek
kíséretében. A sztereó-monó kapcsoló (sztereó állásban) egyszersmind a
muting, azaz zajzár funkcióját is ellátja. A sztereó vételt piros LED
"veszi tudomásul". Baloldalt van a hálózati kapcsoló, ez voltaképpen
nem választja le a készüléket a hálózatról, csupán kikapcsolja a
szekunder tápfeszültséget. Ebből azonban nem származik baj, minthogy
tunerünk áramfogyasztása igen csekély.
A két antennacsatlakozó közül az egyik 75 ohmos, aszimmetrikus,
kivitelét tekintve szabványos, koncentrikus csatlakozóhüvely, a másik
300 ohmos, szimmetrikus, és két rögzítőcsavarral fogadja az
antennavezetéket. Az AM-vételhez keretantenna is szolgál, ezt szintén
két csavarral kapcsolhatjuk a vevőkészülékhez. Fel lehet állítani a
gép tetejére, kis talpazata is van és forgatható. A hangfrekvenciás
kimenet két RCA-hüvely.
Elektromos felépítése
Ha az SA-540 egyszerű volt, a TX-540L sem bonyolultabb nála. Az
FM-antennajel az illesztőtranszformátoron át az antennakörre fut, ott
dual-gate FET (2SK 241-Y) erősíti és a modulátorkörre adja. Ide
csatlakozik a helyi oszcillátor jele, és a keverő tranzisztoron (2x SC
2786L) hozzák létre a 10,7MHz-es középfrekvenciát, amelyet
transzformátoros csatolással bocsátanak az első szűrőre (ATF-126
kerámiaszűrő). A KF-erősítő - egyetlen tranzisztor - következik, majd
újabb szűrő után az FM-demodulátor IC (TA 7640 AP), amely az
AM-vevőrészt is tartalmazza. A jelet egytranzisztoros erősítő
négyszeresen erősíti és a sztereó dekóderre adja (µPC 1235 C típusú
IC). Ennek kimenete már a hangfrekvenciás csatlakozóra dolgozik, - és
itt egy olyan egyszerűsítéssel kerülünk szembe, amely meglehetősen
szokatlan és ugyanennyire előnytelen is. Elhagyták a pilot (19kHz) és
a segédvivő (38kHz) elnyomására hivatott szűrőköröket, s ennek folytán
a műsor mellett megjelenik a két nagyobb frekvenciájú, nemkívánatos
jel is. A hangolásjelző LED-ek ("Tuning Indicator") vezérlése egy BA
695 típusú IC dolga, ez az AM, illetve FM detektoroktól kapja a
feldolgozandó jeleket.
Az AM-rész szintén egyszerű, a már említett IC-n alapul; a
kimeneti jelet egyetlen tranzisztor erősíti. A tápegység 13,5V
feszültséget szolgáltat, kéttranzisztoros stabilizátor
közreműködésével. A zajzár egy öttranzisztoros áramkör, s a
hangfrekvenciás kimenet némításáról is ez gondoskodik.
A készülék doboza fémből van és egészen lapos. A teljes kapcsolás
egyetlen nyomtatott áramköri lapon helyezkedik el, csak a kis hálózati
transzformátort szerelték külön.
Még ha szemet húnyunk is a készülék felépítésének egyszerűsége
fölött, akkor is hiányoljuk a térerőjelzőt, amely arról tájékoztatna,
mekkora antennajellel vesszük az egyes állomásokat. Ez már csak nem
került volna sokba!
Méréseinkhez
Az összkép átlagos - vagy kicsivel jobb annál. A készülék
vételkészsége (érzékenysége) közepesnél jobb, a jel-idegenfeszültség
arány úgyszintén. A harmonikus torzítás csekély, az áthallási
csillapítás kielégítő.
A pilot- és segédvivő szűrők hiányát egyszer már felpanaszoltuk;
nincs mit csodálkozni azon, hogy a két magasabb frekvenciájú jel
22,5-34 decibelnyire közelíti meg a hasznos jel szintjét, holott a
tisztességesebb masinákon 50-60 decibelt mérünk. Tudnivaló, hogy a
pilotjel és a segédvivő (de főleg az előbbi) a magassugárzót is
feleslegesen "terheli", bár teljesítményszintje viszonylag alacsony.
Dolbys magnókon ugyancsak kellemetlenségeket okozhat ez a jelenség,
habár a legtöbb kazettás magnóba a Dolby mellé már eleve beépítik a
multiplex-szűrőket is. A TX-540L tuner frekvenciaátviteli sávja (éppen
e szűrők hiánya miatt) gyakorlatilag 20kHz-ig terjed, de a
magasátvitelt ily módon kiszélesíteni, ez bizony erősen problematikus.
A nagyjel-szelektivitás kedvező, nem kell félnünk hamisvételtől,
de a kétjeles szelektivitás és a tükörfrekvenciás zavararány mérése
átlag alatti eredményt hozott. (A nagyjel-szelektivitás mérésekor a
venni kívánt adót 91,5MHz-es, 16µV nagyságú jel helyettesítette - erre
hangoltuk a tunert -, a zavaró adókat pedig egy nagy jelet
szolgáltató, 50mV-os generátorral szimuláltuk, amennyiben
végigpásztáztuk vele a 88-104MHz-es sávot.)
Meghallgatás
Szokásunkhoz híven a Márton-hegy oldalában, a 88-104MHz-es sávban,
a jugoszláviai adók műsorával próbáltuk ki a készüléket. Mivel a hazai
URH-adó a közvetlen közelből sugároz, erős hamisvételre számíthatunk,
ha a rádiónk nem eléggé szelektív. Most a próbák során nem
tapasztaltunk hamisvételt, a kis tuner igazán becsületesen működött,
igaz viszont, hogy érzékenységének ismeretében jobb vételkészséget
vártunk tőle. Hangja kicsit magas fekvésű, és ez talán összevág azzal,
hogy frekvencia-jelleggörbéje esni kezd az alacsonyabb frekvenciák
tájékán.
Kicsiny antenna-jelekre a három LED nem reagál, ilyenkor aztán
nehezen megy a hangolás, hiszen nincs hozzá semmiféle támpontunk. A
LED-ek csupán akkor lépnek működésbe, ha az antenna-jel eléri a
pilot-jelző érzékenységére megadott 13µV-ot...
Pioneer SX-202L receiver
Aki lapozgatott már nyugati hifikatalógusokban (s ki ne tette
volna már!), az tudja, hogy ha egy-egy árkategóriában az erősítő ára
egy, akkor a tuneré is csaknem egy, a receiveré viszont nem kettő,
hanem csupán másfél. Az a körülmény, hogy a receiverhez két doboz
helyett csak egyet kell csinálni, egyetlen tápegységgel, önmagában még
nem indokolna ekkora árdifferenciát. Valószínű tehát, hogy a
gyártmányfejlesztési képletet ekképpen kell felírnunk:
erősítő + tuner = receiver + amit kispóroltak belőle
és ez természetesen az SX-202L rádió-erősítőre is áll.
Gyaníthatóan ez az (egyik) legkisebb jószág a Pioneer választékában;
tervezőit a legkevésbé sem vádolhatjuk esztelen pazarlással.
Külsejére, de elektromos felépítésére nézve is, rokona a rovatunk
elején bemutatott erősítőnek és tunernak. Teljesítménye 2x25 watt,
FM-vevője FCC normájú (88-108MHz), AM-része közép- és hosszúhullámon
működik. Előlapján a szokásos kezelőszerveket találjuk: hangerő
(kikapcsolható fiziológiai karakterisztikával), magas- és
mélyhangszínszabályzó, balansz, funkciókapcsoló (Phono, Tape, AM, FM),
fejhallgató csatlakozó (6,3mm-es Jack). A rádiórész skálája nem egyéb,
mint egy műanyaglap, plexiborítás nélkül - csupán a mutató előtt, egy
egészen keskeny sávban fut végig egy műanyag előlap. A skálamutatón
piros LED jelzi, ha rádióvételre kapcsoltuk a készüléket; egy további
piros LED a sztereó indikátor, egy zöld színű pedig akkor világít, ha
sikeresen ráhangoltunk valamely állomásra.
Mindez együtt csinos, egyszerű, jól áttekinthető - de, mint a
felsorolásból nyilván kitűnt, néhány szolgáltatás bizony nagyon
hiányzik az SX-202L receiverről: nincs monó/ sztereó kapcsoló és nincs
térerőjelző - mellesleg, egy "segéd" ("aux") bemenet se ártana.
Elektromos felépítése
Rádiórész
A rádióvevő az FM-sávban a szokásos, 75 ohmos aszimmetrikus és 300
ohmos, szimmetrikus bemeneteken fogadja az antenna jelét. A
hangolórész hármas forgókondenzátorral működő, egyszerű egység. A jel
útja egy SK 55 típusú FET-en keresztül a helyi oszcillátor és keverő
IC-re jut (MF 911); ez az IC mindössze 2 tranzisztort tartalmaz, a
hozzájuk szükséges alkatrészekkel. A KF illesztőtranszformátor, egy
kerámiaszűrő, majd kéttranzisztoros erősítő következik (második tagja
újabb kerámiaszűrőt hajt meg), végül a középfrekvenciás jel az M 51
533L típusú integrált áramkörre jut - ez az IC egy további KF erősítőt
tartalmaz, valamint FM demodulátort és sztereó dekódert. Innét kapja,
egy erősítő fokozaton keresztül, a hangolásjelző is a meghajtást, és
ide csatlakozik a zajzár működtetéséhez rendelt FET és tranzisztor.
Ez utóbbi áramkör külön magyarázatra szorul, mert ugyancsak
szokatlan.
A zajzárat ugyanis nem lehet kikapcsolni! Ezért a készülék
egyáltalán meg sem szólal, amíg az antennajel el nem ér egy bizonyos
nagyságot - méréseink szerint ez 2,5-3µV lehet, bár a szervizkönyvben
6µV áll. A gyár 0,9µV-os érzékenységet specifikál, de ilyen kis jelre
az SX-202L meg sem mukkan. Összefügg ezzel, hogy a masinán nincs
sztereó/monó váltó: ily módon gondoskodtak róla, hogy a zajzár
szavatoltan csak meglehetősen nagy bemeneti jelre "oldjon ki", vagyis
csak akkor, amikor már sztereó üzemben is elfogadható jel-zaj viszony
adódik... Jobb lett volna, ha mégiscsak adnak a kezünkbe egy monósító
kapcsolót, hogy magunk dönthessük el, milyen formában hallgassuk
(sztereóban, vagy sokkal kisebb zajjal, de monóban) a kis térerővel
vett műsorokat.
Az AM-rádió kéthangoltkörös, tranzisztorokkal felépített egység (3
tranzisztor). A KF szűrő egyetlen fokozat: egy transzformátor és egy
kerámiaszűrő kombinációja. Keretantenna itt is van, akárcsak a TX-540L
tunerhez, de ez itt a készülék hátoldalára erősítendő.
Erősítőrész
Ez aztán tényleg a lehető legegyszerűbb. A komplett sztereó
erősítő - a fono-bemenettől a hangszórókimenetig - gyakorlatilag 2
darab integrált áramkörből áll.
A fono-elektronika egy M 5218P típusú dual IC. A bemeneti
választókapcsolók, a fiziológiai hangerőszabályozó kapcsolója, a
hangerő- és a balansz-szabályozó után máris a teljesítményerősítő IC
következik (STK 4141-2S). Ennek bemenete és kimenete között, a
visszacsatoló ágban helyezték el a hangszínszabályozó részt, ugyanúgy,
ahogy az SA-540-es, illetve annak idején az A-5-ös erősítőn láttuk. A
be- és kikapcsolás zaját egy háromtranzisztoros némító-áramkör védi
ki: be-, illetve kikapcsolás után néhány másodpercig egyszerűen
rövidrezárja a teljesítményerősítő bemenetét. A hangszórókimenetet
külön védőáramkör figyeli, s ha azon egyenfeszültséget észlel (mert az
IC felmondta a szolgálatot), két tranzisztor TRIAC-ot nyit; ez a
pozitív tápfeszültség körébe van bekötve, hiba esetén túl nagy áram
folyik át rajta, ennélfogva kiolvad a hálózati transzformátor primér
olvadóbiztosítéka. Ez az áramkör voltaképpen a hangsugárzókat védi.
A tápegység ±34V-ot ad a végerősítőnek, a fono-erősítő pedig
±13V-os stabilizált feszültséget kap. A -13V-ot Zener diódás, a
+13V-ot tranzisztoros stabilizátor szolgáltatja. Ez látja el
feszültséggel a teljes rádiórészt is.
Ahogy a Pioneertól már megszoktuk, a készüléket ezúttal is
fémdobozba építette, és egyetlen nagyméretű nyomtatott áramköri lapon
helyezte el a teljes elektronikát. A hátoldalon a hangfrekvenciás be-
és kimenetek RCA-csatlakozóhüvelyek, a hagyományos-szabványos 5 pólusú
felvétel-lejátszás csatlakozóhüvelyt ezen a gépen sem találjuk meg. A
hangsugárzók vezetékét egyszerűen kezelhető szorítókapcsok rögzítik,
hasonlóak az antennacsatlakozók is; az aszimmetrikus, 75 ohmos antenna
vezetékét persze koncentrikus csatlakozóhüvely fogadja.
A receiveren hátul két "konnektort" helyeztek el, az egyik
folyvást "él", a másikat maga a készülék kapcsolja ki-be.
Méréseinkhez
Kezdjük a rádióvevővel, ennek úgyis meg kell magyaráznunk a
bizonyítványát.
Említettük, hogy ha az antennajelek kicsik, blokkolja őket a
zajzár. Ahhoz tehát, hogy a zajhatárolt érzékenységet egyáltalán mérni
tudjuk, ki kellett iktatnunk a zajzárat, pontosabban azt a FET-et,
amely a némítást végzi. Igen ám, csakhogy a készülék állapotát
ilyenkor nem lehet üzemszerűnek nevezni. A táblázatunkban szereplő
érték tehát irreális, minthogy a rádió valójában meg se szólal, ha nem
juttatunk legalább 2,6µV-os antennajelet a bemenetére. A monó/ sztereó
kapcsoló tehát nagyon is elkelne, annál is inkább, mert a jel-zaj
arány monó üzemmódban már elég jó (46dB), sztereóban viszont mindössze
23,5dB - ez bizony így nem élvezhető, sürgősen át kéne evezni monóba,
ha lehetne. Különben, nagyobb antennajel esetén az SX-202L jel-zaj
aránya már igen tisztességes.
A "nagy" tuner bemutatásakor már sajnálkoztunk a pilot-, illetve
segédvivő-szűrő hiányán, és a sajnálkozást most csak folytathatjuk.
Sőt, egy újabb kellemetlenségről kell beszámolnunk.
Táblázatunkban látható, hogy a két Pioneer rádiókészülék
pilotjel-elnyomása nagyjából azonos. Ami a segédvivő-elnyomást illeti,
még a receiveré látszik kedvezőbbnek, de ez valóban csak látszat. A
mérés ugyanis úgy történik, hogy az éppen vizsgált csatornán
lekapcsoljuk a "hasznos" jelet (1kHz), és így mérjük a maradék
segédvivőjel (38kHz) nagyságát. Minthogy ez szelektív mérés,
tulajdonképpen az sem befolyásolhatná különösebben (és más
készülékeken nem is tapasztaltunk ilyesmit), ha a "műsorjel", tehát az
1kHz, mérés közben is jelen van. Az SX-202L azonban igencsak
megzavarodik tőle, mert a segédvivőelnyomása ilyenkor kb. 32 decibelre
romlik. A 38kHz-es segédvivő szinte modulálódik a műsorjelen!
A frekvencia-jelleggörbe tetszetős, az áthallás is legalább
átlagos volna, de 20kHz környékén ugrásszerűen felszökik, és
valamiféle gerjedésbe csap át - ami szintén elég aggasztó. Az is
gyanúra ad okot, hogy a nagyjel-szelektivitás görbéjén nagymértékű
hibásvétel jelentkezik a venni kívánt frekvenciától 5,35MHz-re.
Gyengének tartjuk a kétjeles szelektivitást is. Alacsony viszont a
harmonikus torzítás és a középfrekvenciás zavararány - ez
természetesen erénye a készüléknek.
Az erősítőrészről sok újat nem mondhatunk. Bemeneti impedanciája a
magnó bemenetről alacsony, hasonló az SA-540 erősítőéhez. A harmonikus
torzítás jóval alacsonyabb a gyárilag specifikált 0,3%-nál, és a
kimeneti teljesítmény ugyancsak "túlteljesíti a normát"; a
frekvenciagörbék szépek - bár a tűrésmezejük nem annyira szűk, mint a
"nagy" erősítőé. A teljesítmény-frekvenciatartomány a felső sávban
egészen magasra nyúlik, alul viszont csak 30Hz-cel kezdődik. Jók a
zaj-arányok, alacsony az áthallás a különféle bemenetek között.
Meghallgatás
A receivert ugyanolyan körülmények között hallgattuk meg, mint a
TX-540L tunert.
A "Tuning Indicator", sajnos, nem sokat segít a hangolásban,
szinte egyfolytában világít, és még akkor sem alszik ki, ha teljesen
"félrehangolunk". Meglehetősen zavaró az "önként-muszáj" zajzár, a
monó/ sztereó kapcsoló hiánya: a gyengébb térerejű sztereó adók csak
zajosan foghatók.
Nem voltunk megelégedve a készülék szelektivitásával sem, mert bár
venni tudtunk kis térerejű adókat is, némelyikre sehogysem tudtunk
pontosan ráhangolni.
Hamisvételt nem tapasztaltunk hogy valami jót is mondjunk a
receiverről. Ami viszont a hangszínét illeti: külső erősítőn hallgatva
is kicsit magas tónusú - hasonló a TX-540L hangszínéhez.
Szeánsz
(Pioneer erősítők)
Az SA-540 erősítőt és az SX-202L receiver erősítő-részét egyazon
szeánszon próbáltuk ki. Etalon gyanánt a HFM I fono-elektronika és a
Quad 405 végfok szolgált, a kontrollberendezés "erős" volt (Ortofon MC
30, Spendor BC1), a zenei anyagot bevált demólemezeinkről válogattuk:
country a JBL-ről, dixie az Ortofonról, zongoratrió a japán Three
Blind Mice lemezcég albumáról, orgona és szoprán a Propriusról,
operarészlet (Tosca) a Philipsről, végül pedig szimfonikus nagyzenekar
az EMI/ Hungaroton Wagner-lemezéről. Összesen körülbelül 25 perces
"rövidprogram".
Kétféleképpen próbáltuk ki a Pioneer erősítőit. Az első
változatban csupán a fono-előerősítőjüket iktattuk be a láncba, A-B
vakteszt keretében (annak idején, az A-5-ös erősítő tesztje alkalmával
ezt a próbát sajnos elmulasztottuk), másodszorra pedig a komplett
erősítőket hallgattuk, a HFM I/Quad 405 ellenében. (Már csak azért is
így a logikus, mert a Pioneer erősítők gyakorlatilag mindössze egy
fonoés egy teljesítmény-fokozatból tevődnek össze, nincs bennük külön
meghajtó egység.) Ez eddig 4 próba; ötödik nekifutásra egymással is
összehasonlítottuk a két Pioneert.
1. Fono-elektronikák
Ezek meglepően jónak bizonyultak. Végigböngészve a szeánsz
folyamán írt jegyzeteinket, s figyelmen kívül hagyva helyenkénti
bizonytalankodásainkat, úgy gondoljuk, hogy a két Pioneer gép
RIAA-korrektora csaknem egyformán szól (közvetlenül egymással nem
mértük össze őket, csupán az etalonnal). Ráadásul több pontot is
kaptak a miénknél, elsősorban azért, mert valamivel tömörebbnek
ítéltük a hangzásukat. Gyakrabban (bár nem mindig) éreztük jobbnak a
basszusukat, és az is feltűnt, hogy kevésbé forszírozzák a lemezzajt,
márpedig ezt általában erénynek tekintjük. A HFM I élénkebben szólt, a
magasai nemegyszer tisztábbnak tűntek, néha azonban fárasztóbbnak is.
Ami a térhatás illúzióját illeti, e tekintetben nincs határozott
véleményünk, csak jegyzetszerűen említjük meg, hogy egyikünk az
orgonafelvételen határozottan visszhangosabbnak észlelte a Pioneert,
viszont ugyan ő volt, aki az operarészleten meg sokkal teresebbnek
ítélte a HFM I hangját.
Mindent összevéve, a Pioneer RIAA-korrektorok a rövidpróbákon
meglehetősen jól szerepeltek, és gyaníthatóan később sem okoznak
csalódást. Aligha kell attól tartanunk, hogy a szalagfelvételeinket
egyszer majd éppen az előerősítő hibái miatt kell megismételnünk.
2. Komplett erősítők
Amikor idáig eljutottunk, kénytelenek voltunk megvallani egymásnak
igen-igen súlyos kételyeinket: vajon nem tévedtünk-e - nem is annyira
most, mint inkább annak idején, amikor a Pioneer A-5-ös erősítőt
teszteltük. Azt a gépet ugyanis tulajdonképpen elmarasztaltuk: azt
írtuk róla, nincs a hangjában elég lendület; gyöngébbnek találtuk
nemcsak az etalonnál, hanem az Orion SE 260-asnál is, pedig annak is
megvannak a maga bajai, például éppen az első fokozata igencsak
gyatra. Márpedig az az SA-540, amelyet most tartunk a kezünkben,
alig-alig különbözik az A-5-östől! (Amelynek a fono-elektronikáját
azonban az akkori szeánszon nem bíráltuk el önmagában is.)
És lám, a "komplett" SA-540 igazolt bennünket. Amit leírtunk róla
(helyesebben nem róla, hanem - vakteszt! - arról a hangképről, amelyet
történetesen a zöld jelzőfénnyel kellett asszociálnunk), nagyon sokban
emlékeztet az A-5-ös erősítő jellemzésére. Kisebb együttesek hangját
szépen reprodukálja az SA-540, csengően és kissé magas tónusban, de
amint egyre nagyobb hangtömegeket kell feldolgoznia, erejét veszti a
hang, kissé steril lesz, "elveszti egyik dimenzióját". A zsüri egyik
tagjának voltak ugyan kételyei, s nemegyszer a Pioneerra szavazott, de
- és éppen ez a perdöntő motívum - a Wagner-nyitány neki is fölényesen
jobban tetszett az etalon-erősítőn. És valószínűleg minél tovább
folytatnánk a meghallgatást, annál inkább ez lenne az eredmény.
Az SX-202L receiverről hasonló volt a véleményünk, mint az
erősítőről: élénk és kissé színezett a hangja, de valójában
sávhatárolt, tehát nincsenek igazi magasai és a hangképe nem eléggé
testes.
A két Pioneer hangja nagyjából ugyanabban az irányban tér el az
etalontól, de azért ezek a gépek sem szólnak egyformán. Különös (sőt,
őszintén szólva kényelmetlen), de amikor a kettőt összehasonlítottuk,
nekünk a "kisebbik" készülék, tehát a receiver volt a rokonszenvesebb.
Úgy látszik, ennek a sávhatároltsága kevésbé volt zavaró, mint az
SA-540 túlságosan magasra csúszó hangszíne.
Voltaképpen, persze, nem is olyan meglepő konklúzió, hogy: csaknem
annyi pénzért inkább erősítőt plusz rádiót vásároljon az ember s ne
csak erősítőt. Mégha az a rádió csupán az SX-202L rádiórésze is.
BEAG hangsugárzók HOX22,41,51
Ez a rovat az újdonságoknak van fenntartva; nem szívesen Mutatunk
Be olyan készülékeket, amelyek öregebbek a Hifi Magazinnál. Mégis,
néha át kell hágnunk a magunkállította korlátokat. Nyolcadik
számunkban, majd idei első két kiadásunkban megismerkedtünk összesen
16 hangdobozzal, az Orion és a Videoton úgyszólván teljes
választékával - anélkül, hogy egyetlen szót is szóltunk volna a
harmadik gyár, a BEAG dobozairól. Pedig ezek a 10-12 évvel ezelőtt
tervezett hangsugárzók a mai napig is jelen vannak a piacon, és bizony
nem is olcsók, sőt, "fajlagosan" (tehát a literszámot és a hasznos
membránfelületet tekintve) feltétlenül ezek a legdrágábbak. Amire az
volna a nemhivatalos, mindazonáltal mindenütt "elhintett" magyarázat,
hogy a BEAG (ellentétben az Orionnal és a Videotonnal) stúdiócég,
kisebb darabszámban állít elő, ámde sokkalta értékesebb holmikat,
tehát nyilván drágábban termel, és ezt meg kell fizettetnie a vevővel.
(Amerikaiasabb szövegezésben ez úgy hangzana, hogy "én nem hangszórót
és fadobozt árulok, hanem elektroakusztikai tudást".) Hogy ez a
magabiztosság mennyiben indokolt, arra még visszatérünk - kétségtelen
viszont, hogy a BEAG hangsugárzók egy részének (jellegzetes
képviselőjük ebben a csoportban a HOX 22) tényleg az Atlanti-óceán
túlpartján él a rokonsága - miért akadnánk hát fenn az amerikaias ízű
szlogeneken?
Jelenleg 3 típus van forgalomban, a HOX 22 (4600,- forint), a HOX
41 (2930,-) és a kis HOX 51 (2430,-). Indokoltnak láttuk volna
kiegészíteni a mezőnyt a nagydarab HOX 12-essel, a
BEAG-stúdiómonitorok kommersz változatával, amelyet, ha jól
emlékszünk, 9-10 ezer forintért árusítottak, de ma már sehol sem
találunk belőle a boltokban. A későbbiekben azért így is lesz még szó
róla. Ezeknek a különleges hangsugárzóknak a históriája alighanem
külön fejezetet képez a magyar hifi történetében.
Előtörténet
(Mottó:
Amerikából jöttünk, mesterségünk címere 9 szélessávú hangszóró.)
A nyugati, s különösen az amerikai High Fidelity története mindig
is bővelkedett különös ötletekben. Az egyik legnagyobb "ötletmester"
dr. prof. Amar Bose (Bóz), a róla elnevezett, s a Direct/Reflecting
principium alapján gyártott hangsugárzók atyja. Annak a "sok-sok évi
tudományos kutatásnak és laboratóriumi kísérletnek", amelyet a
professzor elvégzett, tömören annyi a konzekvenciája, hogy a koncertek
közönségét érő hangmennyiségnek 89 százaléka csupán visszaverődés és
csak 11 százaléka a közvetlen hang, következésképpen szobai
zenehallgatáskor is erre az arányra kell törekedni. A híres és ma is
népszerű, ötszögletű Bose 901-es hangsugárzó tehát úgy működik, hogy
van benne 9 darab egyforma, kisméretű hangszóró, és ezek közül csak az
egyik sugároz előre. A tört felületen elhelyezett többi nyolc darab
hátrafeléoldalirányban, a falakra dolgozik, s ezt a visszavert hangot
egy bizonyos időkéséssel kapjuk. A kis hangszórók szélessávúak, a
dobozban nincs keresztváltó, ami önmagában véve persze roppant
előnyös, és ezt az érvet a prospektus kellőképpen hangsúlyozza is.
Hogy aztán a kónuszos hangszórók mit művelnek a felső
frekvenciatartományban, arról hallgat a fáma. Ami a basszust illeti, a
kilenc kis kónusz körülbelül egy 30 centiméter átmérőjű
membránfelülettel egyenértékű, s ezek képesek volnának alaposan
meglengetni a levegőt, de mivel nagyon kis dobozba vannak zárva, a
Bose 901 mélytartománya igen hamar esni kezd. A mélyeket ezért művi
úton kell megemelni egy úgynevezett ekvalizátorral, amelyet az
előerősítő és a végfokozat közé kell iktatni. Ha a
teljesítményerősítőnk bírja szusszal, akkor a Bose még 50Hz-en is
"nagyot szól". Hangsúlyozzuk, az ekvalizátor itt lényeges eleme a
konstrukciónak.
Hogy mit keres a Bose a Bemutatjuk rovatban és hogy mikor jön már
a BEAG? Türelem, arra is mindjárt sor kerül. Előbb azonban még vegyük
szemügyre a nagytudományú Bose professzor filozófiáját és fülügyre a
Bose 901 hangsugárzót. Ismerjük jól, van belőle idehaza - a dobozból
is, a filozófiából is. Maga az elv, úgy véljük, félreértésen alapul.
Mert igaz ugyan, hogy a koncerteken túlnyomórészt indirekt hangot
hallunk, csakhogy azok a visszaverődések jókora késéssel érik el a
fülünket, elkülönülnek a közvetlen hangtól, és csak mint utózengést
észleljük őket. A lakószobában egészen más a helyzet, a
visszaverődések egy nagyságrenddel hamarabb, csupán néhány
milliszekundum késéssel érkeznek, vagyis a fülünk egybekeveri őket az
elsődleges hullámfronttal. (Vesd össze: Zene a falak között, HFM 12.)
Az eredmény tehát nem koncertszerű térhatás lesz, hanem sokkal inkább
egyfajta akusztikai maszat.
1. ábra: a Bose901 (balra),illetve a Bifrons sugárzási karaktere.
(A tört felületeken itt is, ott is 2*4 hangszóró helyezkedik el.)
2. ábra: a HOX 22 sugárzási karaktere (a tört felületeken 2*4
hangszóró helyezkedik el.)
És hogyan szól valójában a Bose 901? Kétségtelenül van valamiféle
sajátos karaktere. Olyan, mintha a hangdobozok mögötti fal egyetlen
hatalmas "hangernyővé" válna (a képernyő analógiájára), amely úgy
közvetíti a hangot, mint a televízió a képet. Minden premier planban
szól; minden hangszer akkora, mint az egész fal. A hegedű is, a
trombita is, a zongora is és természetesen maga a zenekar is.
A Bose hangja meglehetősen színezett és távol áll a modern
hangzáseszménytől, de azért "nem szól rosszul" - különösen nem a
magyar hangsugárzókhoz képest, mert hát becsületesebb motorok vannak
benne, mint amilyenekhez szokva vagyunk. És ha istenigazából
megzargatjuk az erősítőnkkel, akkor impozáns, "dögös" zenét játszik
nekünk. Feltéve, hogy az ekvalizátort is bekapcsoltuk - mert anélkül a
Bose olyan erőtlen, mint ősszel a légy.
Janus isten árnyékában
Nem sokkal azután, hogy a Bose-rendszer híre Magyarországra is
eljutott, különleges hangsugárzó-dobozokkal rukkolt elő a (Budapesti)
Elektroakusztikai Gyár. Ezek a dobozok mindkét irányban, tehát nemcsak
előre, de hátrafelé is "kommunikáltak", nemhiába viselték emblémájukon
Janus képmását, mely római isten arról volt nevezetes, hogy két arca
volt, s egyszerre tudott bepillantani múltba és jövendőbe. A dobozok
egyébként a Bifrons névre hallgattak, ami ismétcsak kettős arculatukra
utal. Kisméretű, széles sávú hangszórókat tartalmaztak, egyet elől,
hátul pedig nyolcat, ez annyi mint, annyi mint... kilenc! (Nektek is
ennyi jött ki?) És minő játéka a véletlennek: az a nyolc hangszóró itt
is egy tört felületen helyezkedett el. Igaz viszont, hogy a felület
kétszer volt megtörve, nem csupán egyszer (lásd 1. ábránkon), tehát
Janus óvjon attól, hogy kétségbe vonjuk a Bifrons-szisztéma
eredetiségét. Legfeljebb valamiféle szellemi rokonságról lehet szó az
amerikai és a magyar gyár között, ez pedig (Janus) istennek tetsző
dolog.
Az már kevésbé tetszett Janusnak, hogy a BEAG egyszersmind egy
Bose-típusú ideológiát is meghonosított, és szakmai körökben
mindenfelé propagálta az SSQ-nak, azaz Subjective Sound Quality-nak
keresztelt teóriát, amely ugyanazon az egyparaméteres gondolkodásmódon
alapul, mint dr. prof. Amar Bose munkássága. (Zárójelben: hallott már
valaki olyan Sound Qualityt, amely nem "Subjective", hanem
"Objective"?)
Visszatérve mármost a Bifronsra, ez a hangdoboz abban is
különbözött a Bose 901-estől, hogy nem adtak hozzá ekvalizátort (sőt,
meg sem említették, hogy ehhez a konstrukcióhoz netán ilyesmire is
szükség lehet). Így is meglehetősen drága volt: ha jól emlékszünk,
csaknem hétezer forintba került. Aztán a Bifrons egyszercsak eltűnt a
süllyesztőben, pedig a BEAG nagy reményeket fűzött hozzá, és teljes
gyártmánycsaládot alapozott rá. Habár a konstruktőri bizonytalanság
jelének tekinthetjük, hogy a többi modell már nem sugárzott két
irányba, csak szerényen előrefelé.
A frontlapjukat azonban többnyire harmonikaformájúra készítették
(lásd a HOX 22-es fényképét, illetve működési elvét a 2. ábrán.) Ez a
hangdoboz főleg abban különbözik az eredeti Bifronstól, hogy hiányzik
a túloldaláról az az egyetlen, kilencedik hangszóró. Emiatt mindjárt
háromezer forinttal olcsóbb lett - ha ugyan ettől lett olcsóbb; a BEAG
mindig is sajátos módon határozta meg termékei árát, ami már abból is
látszik, hogy a kis HOX 51 (lásd a képen), amelyben csak negyedannyi
hangszóró van, és még csak a homloklapja sem harmonikázik, nem
negyed-, hanem félannyiba kerül, mint a HOX 22. Ha legalább a két
hangszórója közül az egyiket a doboz hátoldalára szerelték volna! A
rend kedvéért illik még elmondanunk, hogy létezett valaha egy olyan
doboz is, mint egy vízszintesen kettéfűrészelt HOX 22 (négy hangszóró
libasorban), és gyakorlatilag ez az a hangszórókészlet, amely a nagy
HOX 12 felső regiszterét képezi. Ezt ott alul egy 30 centis dohogó
egészíti ki.
Fura dolog, de a BEAG gyár prospektusa ma is úgy ajánlja a HOX
22-őt, mint "újrendszerű" típust. (Öreg doboz nem vén doboz.) Pedig
van a BEAG-nak egy még újabb rendszerű hangsugárzója is, a HOX 41, ez
tényleg nem idősebb 5-6 évesnél. Afféle deviáns doboz a BEAG
választékában, különutas, de legalábbis kétutas: van két gumimembrános
mélyhangszórója és egy külön magassugárzója - igaz, nem dóm, csak
újabb módosítása a jólismert 125mm-es BEAG-hangszórónak, túlságosan is
nagy ahhoz, semhogy jó csipogó válhatna belőle. A HOX 41 ezenkívül nem
zárt doboz, hanem basszreflexrendszerű, kétoldalt vannak a
reflexnyílásai, lyuggatott lapocska takarja őket.
A HOX 41-es hangszórócsatlakozója szabványos. A másik két dobozról
menetes csavarok állnak ki, ezekre kell ráerősíteni a lecsupaszított
vezetéket, alátétek és egy nagyobb fejű, recézett csavaranya
segítségével. Mindezt süllyesztve helyezték el, leborították egy
plexifedéllel, amelyet csak csavarhúzóval lehet eltávolítani - messze
a legügyetlenebb megoldás, amellyel valaha is találkoztunk. (Az ilyen
típusú csatlakozók fölött az érintésvédelmi elvek követelik meg a
plexitetőt. S. A. megjegyzése).
Méréseinkhez
Hangsugárzóinkról ezúttal is 6-6 diagramot közlünk hasábonkénti
tagolásban. Felülről-lefelé haladva a hasábban, előbb a
hangsugárzó-pár közös frekvenciaátvitelét rajzoltatjuk fel ugyanarra a
diagrampapírra; ebből a gyári "szórás" mértékére lehet következtetni.
Az irányjelleggörbék, majd a közeltéri mérés görbéje után a harmonikus
torzítást szemléltetjük, 1 watt teljesítményen, illetve 96dB
hangnyomáson. Hatodik diagramunkon az impedanciagörbe látható.
Oszcillogramjaink pedig 5-5 kritikus frekvencián tükrözik az egyes
hangsugárzók legpontatlanabb válaszjeleit.
HOX 22
Minden hangsugárzó: kompromisszum szüleménye. (Van konstruktőr,
aki bevallja - van, aki tagadja.) Minél inkább eltér egy hangdoboz az
átlagostól, annál valószínűbb, hogy az erényeiért fizetni is kellett
valamivel. Tanulságos lesz, ha mielőtt belepillantanánk e legdrágább
hazai hangsugárzó diagramjaiba, megpróbáljuk kitalálni a mérés
eredményét. Hangsúlyozzuk, nem a saját nézeteinket akarjuk
ráoktrojálni az Olvasóra (a mi tudásunk ahhoz túlságosan csekély),
csupán a szakkönyvekből idézünk, és utána megnézzük, az történik-e a
gyakorlatban, amit az elmélet megjósol.
Pusztán a "papírok" ismeretében kétféle kétely merülhet fel a HOX
22-vel, pontosabban a magasátvitelével szemben. Az egyik az, hogy a
12-13 centiméter átmérőjű papírkónuszok - ha hihetünk a nyugati
szakvéleményeknek, s még inkább az utóbbi tíz év gyakorlatának csak
4-5 kilohertzig sugároznak szépen, feljebb már nem szabad igénybevenni
őket, legalábbis hificélokra semmiképpen sem. A konstruktőrök
feljavíthatják ugyan mindenféle kunsztokkal a hangszóró magasátvitelét
(a BEAG-hangszórók közepébe például kis papírtölcsért ragasztottak, és
a motor belül is tartalmaz olyan elemet, amelynek kifejezetten a
magastartományt kell "megnyomnia") - ez azonban csak látszólag segít,
mert a bajok magának a hangszórómembránnak a geometriai méretéből
következnek. Voltaképpen arról van szó, hogy magasabb frekvenciákon a
membrán már nem tudja szabályosan "pumpálni" a levegőt, egyes részei
kifelé, más részei ugyanakkor már visszafelé mozdulnak, kioltások és
berezgések lépnek fel.
Hasonlóképpen sok baj vagy legalábbis gond forrása lehet, ha
ugyanazt a frekvenciát egyszerre két hangszóró sugározza le, mert a
két hangszóró - avagy: ugyanannak a hangszórómembránnak két távoli
pontja! - hol erősíti, hol kioltja egymás hangját. Kritikus
frekvenciákon a hang nem egységes hullámfrontban terjed, hanem
nyalábokban, oly formán, mint ha keskeny faleveleket ragasztanánk
egymáshoz a száruknál. A nyalábosodás annál magasabb frekvenciákra
tolódik, minél közelebb tesszük egymáshoz a két hangszórót. Mivel a
HOX 22 nem is kétszeres, hanem nyolcszoros hangforrás, szélső
hangszórói meglehetősen messzire kerülnek egymástól. Gyanítható, hogy
már 2-3kHz-től csipkés lesz a frekvenciaátvitele - nem is beszélve az
irányjelleggörbéiről. Az a körülmény, hogy a HOX 22-es doboz
hangszóróit váltogatva kifelé-befelé fordították, legfeljebb tovább
bonyolítja a dolgot.
Nézzük tehát a HOX 22 frekvenciaátviteli görbéit. Mint látjuk, a
középsáv egészen 3-3,5kHz-ig egyenletes (±4dB), de aztán már csak
szakadékok és csúcsok követik egymást. Az irányjelleggörbék
kétségbeejtően kuszák. Jellemző, hogy a felső két görbe (0, illetve 20
fokban mért átvitel) már 1kHz után széttart. Ez annak a következménye,
hogy a kis hangszórók - a szélsők - túlságosan messzire kerültek
egymástól. Vagyis a HOX 22 jól tudja a fizikát.
A basszustartomány riasztóan üres. A prospektus 110Hz-ben jelöli
meg a rezonanciafrekvencia helyét; az impedanciagörbe és a közeltéri
mérés inkább 120Hz-et sejtet - tény, hogy 100Hz alatt már nyoma sincs
a basszusnak. Az 50Hz és 12,5kHz között specifikálható, 1kHz-hez
viszonyított átvitel tűrésmezeje -25; +2dB(!)
Vissza kell még térnünk a magasátvitelre, illetve a BEAG doboz
homlokfelületének kiképzésére. Nyilvánvaló, hogy erről a
hangsugárzóról más-más görbéket mérhetünk aszerint, hogy
felállítottuk, avagy elfektettük-e a dobozt. A gyári ideológia
értelmében a HOX 22-est fekvő helyzetben kell használni, de (mint a
3/a diagramon szemléltetjük), a frekvenciaátvitel ilyenkor még
rosszabb. Mi tehát azokat a diagramokat adjuk meg, amelyeket a doboz
álló, azaz kedvezőbb helyzetében vettünk fel. Ámde nehogy szó érje a
ház elejét, a szeánszon ki fogjuk próbálni a HOX 22-est fekve is,
állva is, akár ülve is.
A harmonikus torzítás alacsony. Ebből a szempontból kétségtelenül
jó, hogy olyan sok hangszórót raktak a dobozba, mert így egynek-egynek
csak nyolcadakkorát kell mozdulnia. A HOX 22 még 96 decibel
hangnyomáson sem erőlködik - s ehhez mindössze 2 wattnyi (!)
elektromos teljesítményre van szüksége. Valóban hallatlanul érzékeny,
nagy teljesítményű hangsugárzó! A torzítása csak a mélytartományban
szökne fel - de hát hol van itt mélytartomány?!
Az oszcillogramok nagyon csúnyák. A 3950, illetve 5500Hz-en
felvett burst-válaszjel erősen "csörög ", ez a két frekvencia
egyébként a frekvenciaátviteli görbén is kritikus pont.
HOX 41
A két kis 125-ös hangszóró itt reflexdobozt kapott, de ettől nem
jöttek meg igazán a mélyeik; van hozzájuk külön csipogó is, de az sem
hozta meg a magas hangokat. A két hangsugárzó frekvenciagörbéje elég
jól együtt fut, bizonyítva, hogy a 4 és 10kHz közötti púp nem gyártási
hiba következménye, hanem a konstrukció sajátossága. Az 50Hz és
12,5kHz közötti sáv tűrésmezeje -17; +2dB.
Az iránygörbék 2 kilohertz fölött már teljesen összegabalyodnak,
de a két felső vonal (0 és 20 fok) azért valamivel közelebb kerül
egymáshoz, mint a nagyobbik doboz diagramján.
A HOX 41 viszont torzít, pogányul torzít! Mint már többször is
leírtuk, a harmonikus torzítás mérésekor a szintíró érzékenységét 20
decibellel megemeljük. Amikor tehát a torzításgörbe belefut az
alapgörbébe, valójában 20 decibelre vannak egymástól; a torzítás
ilyenkor éppen 10 százalékos. Nos, a HOX 41 ennél már 1 watt
teljesítményen is jóval többet produkál, 96dB hangnyomáson pedig
úgyszólván elszabadul a pokol, a torzítás az egekig nő - de a 100
százalékos értékig mindenképpen. Még szerencse, hogy a mélyfrekvenciás
torzításra kevésbé kényes a fül, meg aztán a HOX 41 olyan kevés mélyet
sugároz, hogy remélhetőleg a torzítása is elviselhető lesz.
Megjegyezzük azért, hogy a második harmonikus szintje még 160Hz táján
is eléri a 10 százalékos értéket!
A HOX 41 jóval kevésbé érzékeny a HOX 22-nél: az 1kHz-en mért 96
decibeles hangnyomáshoz 15,1 wattra van szüksége.
A burst-jelek szép csendesen csörögnek - nem rosszabbak az
átlagosnál.
HOX 51
Ebben a dobozban hasonló (vagy azonos?) hangszórók vannak, mint a
nagy HOX 22-esben. A kis doboznak mégis jobb a magasátvitele is, az
iránykarakterisztikája is. Ez feltehetőleg azzal magyarázható, hogy
két hangszórót sokkal közelebb lehet rakni egymáshoz, mint 8 darabot.
(Függetlenül attól, hogy egyenesen rakjuk őket, avagy cikcakkban.) A
két felső iránygörbe például egészen 4kHz-ig együtt fut!
Annál kevésbé fut együtt a két hangdoboz frekvenciagörbéje. A
kettő között jó 3-4 decibeles szintkülönbség van, és még csak nem is
párhuzamosan hullámzanak; 8kHz-en például "én jobbra, te balra" - 14
decibelnyire szaladnak el egymástól!
A HOX 51 frekvenciagörbéje meglehetősen felfelé húz, 100Hz és
10kHz között oktávonként jó 2,5 decibelt, összesen vagy 20 decibelt
emelkedik. Az 50Hz és 12500Hz közötti sáv tűrése -22; +7dB.
A torzítás igen magas, már 1 watton is, 96 decibelen pedig még
inkább. A burst-válaszjelek egészen elfogadhatóak; ezektől a kis HOX
51 még igen jól is szólhatna.
A BEAG hangsugárzók legkedvezőtlenebb válaszjelei. Bal felső oszlop:
HOX 22, jobb felső oszlop: HOX 41, alsó képek: HOX 51.
Szeánsz
A BEAG hangsugárzókat ugyanolyan körülmények között hallgattuk
meg, mint előzőleg a Videoton tíz hangdoboz-típusát, illetve az Orion
HS 700-ast. Az etalon mindvégig a kis HS 280-as volt. A
tesztpéldányokat most is elsősorban a jegyzetfüzetünkből vett spontán
megjegyzésekkel jellemezzük; a "másik" dobozon, amelyre utalunk, a HS
280-as értendő.
HOX 22
Előbb még egy idézet a prospektusból - a kiemelések tőlünk
származnak:
"A HOX 22... felépítése közel frekvenciafüggetlen
iránykarakterisztika kialakítását teszi lehetővé, és így a helyiség
belsőtéri akusztikájától közel független hanghatást biztosít. E
kedvező tulajdonságának a sztereofonikus hangvisszaadásnál is nagy
jelentősége van. A hangsugárzó kiváló prezenchatása következtében a
hangforrás térbeli kiterjedtségét is érzékeljük, és olyan hanghatást
biztosít, mintha a felvétel helyszínén közvetlen közelből hallgatnánk
a műsort. A sztereohatás - mely tradicionális hangsugárzóknál csak
viszonylag kis területsáv - a szobának csaknem teljes területére
kiterjed."
Hm. Nézzük most a mi kommentárjainkat.
"Rádióhang, tölcsérhang, de annak is csak a közepe van meg.
Szimfonikus zenén a hang teljesen szétesik, a hangszereknek csak egy
része szólal meg, az is közeljön. Groteszk. Testetlen; mintha
lyukszűrővel sávokat vagdaltak volna ki belőle. Annyira durván szól,
hogy utána a másik doboz nazálisnak tűnik, de az még mindig sokkal
közelebb áll ahhoz, amit megszoktunk. Az is csörömpöl, de legalább van
mélye.
Mosófazékban ül a zenekar, rácsapták a fedőt, ami kijön - kijön,
ami marad - marad. Alja-teteje tökéletesen hiányzik, a közepe meg
préselt, torzított. (A másik ugyanott kissé vékonyan szól.)
Erőlködik.
Spanyolfallal terelik a hangot, tölcséren át."
Mint látjuk, a zsüri meglehetősen egybehangzóan ítélt. És
tulajdonképpen még azt sem mondhatjuk, hogy a prospektusnak nem volt
igaza. Mindez csak interpretáció kérdése! A HOX 22 hangja ugyanis
olyannyira nem sztereofonikus, hogy gyakorlatilag valóban független a
szoba akusztikájától. Azt a jelenséget, hogy a frekvenciasávnak se
alja, se teteje, valóban interpretálhatjuk kiváló prezenchatás
gyanánt, ami pedig a közeltéri hatást illeti, a HOX 22 zenekara
nemcsak hogy közel jön, hanem úgyszólván a nyakunkba esik.
Lábjegyzet: a HOX 22 hangja tovább romlik, ha a dobozt nem
felállítva használjuk, hanem elfektetve, úgy, ahogyan a gyár
javasolja.
HOX 41
Jegyzeteinkből: "Cseng, sziszeg, érdes, fémes, a basszusa
hiányzik. Nehéz elviselni; utána a másik doboz "mattul" szól, amíg
újra hozzá nem szokunk.
A közepe ordít, basszusa nincs, bosszantó. Az énekes számokon: nem
is olyan rossz... De itt is 7:3, a másik javára.
Összetömöríti a zenét, mindenki itt van előttünk, együtt
ordibálnak. A bőgőt szabályszerűen eltünteti. A másik doboznak
színpada van, mélysége van."
Vitatkoztunk rajta, melyik a rosszabb, a HOX 22, vagy inkább a HOX
41. A többség jobban elmarasztalta a nagyobbik dobozt. A HOX 41-es
hangjában viszont (többen is!) felfedezni véltünk egy olyan
jelenséget, amilyennel eddig még nem találkoztunk, s amelyet
kétzongorás effektusnak neveztünk el. A sztereó hatásról van szó, ezt
a különféle hangsugárzók más-más módon szokták eltolni. A Spendornak
például meglehetősen szép tere van, a kis Orion HS 280 színpada
szűkebb, de még mindig színpad. Egyes Videotonok (így a DC 4014)
hajlamosak monóban szólni, középről, mindig ugyanarról a helyről. A
HOX 41 ezzel szemben egy egészen különleges, kétoldalról szóló
monofóniát produkál. Ez különösen a zongoraszólókon figyelhető meg.
Mintha jobbról is, balról is egy-egy zongora szólna.
HOX 51
Jegyzeteinkből:
"Beagos. Talán egy kicsit jobb az előzőknél. Basszusa nincs ugyan,
de felül nem tolakszik annyira. A Toscán rosszabbat vártam.
Ugyanolyan, mint az előző. Bántó.
Ugyanolyan, csak még zizeg is. Viszont nem annyira harsány."
Ezen a dobozon megint erősen érezhető volt a kétzongorás effektus.
Mindazonáltal, ahogy lefelé haladunk az árlétrán, javul valamelyest a
kép (akarjuk mondani: a hang). A két hangszóró nem szól rosszabbul,
talán egy árnyalatnyival még jobban is szól, mint a nyolc hangszóró.
Ki kéne próbálni olyan BEAG-dobozokat is, amelyekben csak egyetlen HX
125-ös van. Esetleg egy sem.
Ez utóbbi megjegyzésünket nem a cinizmus sugallta, hanem egy nem
is megalapozatlan feltételezés. A kis HX 125-ös hangszóró, plusz a
Bose-féle ideológia - lényegében ez a kettő nyomja rá bélyegét szinte
mindenre, amit a BEAG az utóbbi 15 év folyamán stúdió- és
lakáshangosítás céljára produkált. Hiszen még a nagy BEAG
stúdiómonitorok is a törtvonalban elhelyezett HX 125-ösök hangján
zenélnek...