Utazás a lemezjátszó körül |
Hogy elröpül az idő! Negyed százada már, hogy kezünkben a
hangtechnika csodálatos ajándéka, a sztereofonikus hanglemez - és a
mai napig sem tanultuk meg, hogyan kell lejátszani! (A kart felemeljük
és a barázdák fölé visszük. A továbbiakban követjük a használati
utasítást. S. A. megjegyzése.) Illetve, lejátszani éppen le tudjuk,
csak nem elég precízen. És még csak megítélni sem tudjuk, hogy a
lemezen rögzített információból mennyit sikerült előcsalogatnunk, és
mennyi maradt benn a barázdákban. Még szerencse, hogy elsősorban nem
információt akarunk hallgatni, hanem zenét.
A 27 éves sztereo LP köszöntése
De azért furcsa, nem, hogy ma, amikor a születésnapi tortára már
szinte rá se fér az a sok gyertya, amely a jó negyedszázados sztereó
LP-nek dukál (lásd a következő oldalpáron), még mindig olyasmiken
vitatkozunk, hogy jobb-e az MC hangszedő az MM-nél; hogy van-e
sajáthangja a futóműnek és a hangkarnak, nem beszélve a
lemezpárnákról; hogy meg lehet-e hallani a szöghibát - és ami a
legszomorúbb: érveink többsége ingatag információkon alapul:
híreszteléseken, afféle hifi-pletykákon, a legjobb esetben
féltudományos spekulációkon. Túlságosan sok, amit tudni vélünk - és
nagyon kevés, amit valóban tudunk. Hja, spekulálni kényelmes dolog,
kísérletezni viszont fárasztó.
Ebben a cikkben spekuláció is lesz, bőségesen, de beszámolok
néhány kísérletről is - évekig halogattuk, ámde most végre letudhatjuk
őket. Tudom, van benne valami megmosolyogtató, górcső alá venni egy
alapjában véve özönvíz előtti, mechanikus szerkezetet és nagy lelkesen
finomítgatni rajta itt meg ott meg amott - most, amikor már megkezdte
diadalútját a digitális (CD) lemezjátszó, hogy előbb-utóbb tökéletesen
értelmetlenné tegyen minden régivágású paramétert: nyávogást,
dübörgést, szöghibát, belsőbarázdatorzítást, karrezonanciákat,
akusztikai visszahatást. Mégis, az analóg hanglemez még nagyon sokáig
velünk marad; ha velünk marad, le kell játszani; ha le kell játszani,
nem mindegy, hogyan csináljuk. Tehát érdemes még egy kicsit
elbíbelődni a hagyományos lemezjátszóval. Annál is inkább, mert az
öreg LP még fejlődőképes! Ugyanis az (egyébként elkényelmesedésre
hajló) hanglemeziparosok annyira megrémültek a CD-kísértettől, hogy
most egyszeriben be akarják bizonyítani: vannak még tartalékok az
analóg technikában!
Az audiofileknek való lemezjátszó abban különbözik a
hifi-lemezjátszótól, hogy szemre sokkal egyszerűbb, konstrukciós
elveiben viszont sokkalta differenciáltabb amannál. Tervezői mérlegre
tesznek egy sereg lényegtelennek látszó szempontot, és figyelembe
veszik a másodlagos vagy akár a harmadlagos paramétereket is. Vajon
megéri-e ez a munka a pénzt és a fáradságot? Ilyesmiről lesz szó az
alábbiakban.
Az utazás, amelyre Olvasóinkat invitálom, nem tudományos
expedíció, csak szerény tanulmányi kirándulás, amely mindazonáltal
hasznos tanulságokkal szolgál. Nem luxushajóval utazunk, nem
helikopterrel, nem is a Kék Nyíl expresszel, csupán vicinálissal, azaz
helyiérdekű vasúttal... Ezzel azt szeretném kifejezni, hogy
kísérleteink a legkevésbé sem általános érvényűek. Konzekvenciáinkat
nem kell elfogadnia sem a nyugati hifistának, sem pedig annak, aki
idehaza sóhajtozik a High End Audio kegyszerei után - de hadd legyek
szerénytelen: aki a mi körülményeink között kíván berendezkedni a
lehető legnívósabb zenehallgatásra, többet tágíthat az
audiohorizontján ezzel az utazással, mintha a devizák szárnyán röpülne
néhányezer kilométert.
Első stáció: két egyforma hangszedő
Nyugati audio-folyóiratokban gyakran olvashatni beszámolót
különféle futóművek és hangkarok hangminőségéről. A teszt jobbára
abból áll, hogy valaki meghallgatja a lemezjátszót - és elmondja róla
a véleményét. Az aranyfülűek iránt érzett minden tiszteletünk ellenére
ezeket a teszteket mi nem merjük kritikátlanul átvenni. Persze, lehet,
hogy csak irigykedünk rájuk, mert nekünk nincs aranyfülünk. Tény, hogy
mi kizárólag csak az A-B vaktesztnek hiszünk.
Hivatkoznak a külföldi újságok A-B tesztekre is, de túlságosan
könnyedén átsiklanak a mellékesnek látszó körülményeken. Valóban
ugyanolyan hangkar volt a futóműre szerelve? Valóban egyformán voltak
beállítva? És ami a legfontosabb: valóban egyforma volt a két
hangszedő? Erről már több ízben elmondtuk véleményünket a Hifi
Magazinban, s legutoljára, 11. számunkban azzal hagytuk magára az
Olvasót, hogy az Ortofon cégtől éppen nemrégiben kértünk két, gyárilag
összemért hangszedőt. Ezek időközben megérkeztek, 12. számunkban
teszteltük is őket - és jeleztük, hogy ezek sem annyira egyformák,
mint két tojás. Márpedig a futómű-, illetve hangkarteszteken a két
hangszedő különbsége adja meg a szeánsz tűrésmezejét-hibahatárát.
Az MC 10/II-eseket előbb "testületileg" hallgattuk meg. Egyöntetű
véleményünk szerint a két hangkép csaknem fedésben van - de azért van
köztük eltérés. Hiába, hogy a frekvenciagörbék szinte azonosak: a két
pickup közül az egyik egy kicsit csengőbben szól, a másiknak pedig
enyhén melegebb a felső basszusa. Megkülönböztetni őket csak akkor
sikerül, ha kapcsolgatáskor égve tartjuk a szokásos jelzőfényeket
("most a sárga szól... most a zöld szól").
Megpróbálkoztunk kettős vakteszttel is: kioltottuk a
jelzőfényeket, "megkevertük a kártyát", azaz összevissza kattogtattunk
a kapcsolóval, és így próbáltuk kitalálni, melyik pickup szól. A
lámpafényeket csak ellenőrzésképpen gyújtottuk ki. Az eredmény
tökéletesen negatív volt; ilyen körülmények között lehetetlennek
bizonyult megkülönböztetni a két hangszedőt.
Később, egymagamban, órákon keresztül kísérleteztem az MC
10/II-esekkel. Azt tapasztaltam, hogy jó 20-30 perces bemelegítés után
az ember még kettős vakteszttel is kiválaszthatja a neki jobban tetsző
hangszedőt. A találati arány körülbelül 80 százalékos, tehát tízből
nyolcszor nem tévedtem. Eddigi tapasztalataink szerint ez a különbség
még így is kisebb, mint két futómű vagy két hangkar különbsége - de
azért számolni kell vele, ha nem akarjuk megtéveszteni magunkat.
Mindenesetre: ha még az emberemlékezet óta "pickupspecialista"
Ortofon válogatott hangszedői sem egyformák, akkor azt is
megkockáztatom, hogy két egyforma hangszedő gyakorlatilag nem létezik,
vagy ha mégis, hát akkor olyan ritka, mint amilyenek a
fehérholló-házaspárok...
Második stáció: két cserélhető hangkar
Hadcock GH 228
Ezen az állomáson sem időzünk sokáig, csak amíg - törlesztve egy
régi adósságunkat - bemutatom a Hadcock GH 228-as hangkart, amelyből
az ELEKTROMODUL szívessége folytán két egyforma (?) példány van a
kezünkben. Well, az angol George Hadcock meglehetősen kisipari
kivitelű gyártmányát 6-8 évvel ezelőtt kapták fel az audiofilek. Ez
afféle második generációs hifi-hangkar: akkor tervezték, amikor az
addig a világ legjobbjának kikiáltott SME-ről már kiderült egy és más,
noha a karrezonancia-vizsgálatok akkoriban még nem voltak divatban.
(Hát divatban éppen ma sincsenek...) A Hadcock körülbelül 65 fontot
nyom... ennyivel könnyebbedik meg a zsebünk, ha megvesszük, tehát
ugyanannyiba kerül, mint a fölényesen szebb és praktikusabb SME
3009/II. Ez a 65 font csak töredéke annak, amit a mai, harmadik
generációs, többé-kevésbé céltudatos munkával tervezett hangkarokért
kérnek. A Linn Ittok kar például háromszorta, a Fidelity Researché
vagy ötszörte többe kerül.
A Hadcocknak ez a típusa egytűcsapágyas (lásd a fotón), ezért
rendkívül kicsi a csapágysúrlódása. Viszont oldalirányban billenékeny.
Ezt a hibáját a szokásos módon védik ki: van a karcsapágy fölött egy
szilikonolajjal töltött tartály, ebbe merül a kar-cső aljára szerelt
csövecske. A szilikonolaj tapadása fékezi a heves mozdulatokat (ezt ki
is tudjuk mérni, akusztikai visszahatás formájában), de egyébként nem
akadályozza a csapágy mozgását. Nagyon fontos szempont, hogy a GH 228
egyenes és merev; a fejszerelvénye egy csavarral kioldható, ami
hátrányos ugyan, de még mindig sokkal biztosabban ül a helyén, mint az
SME-féle, bajonettzávárzattal csatlakoztatott papucsok. Előző számunk
karrezonancia-tesztjei erről bárkit meggyőzhetnek.
A két Hadcock általában az etalon-lemezjátszónkon tartózkodik; így
egyszerre két hangszedőt futtathatunk egyazon lemezen. Ha futóműveket
vizsgálunk akkor az egyik kart átszereljük az idegen típusra. Az A-B
teszt kifogástalannak látszik... csakhogy, mint már régóta tudjuk, a
hangszedők nem egyformán szólnak, és így előnybe, illetve hátrányba
hozhatják a két futómű valamelyikét. Teszt közben megcserélni a
karokat - ez volna a követendő módszer! Csakhogy ez nagyon komplikált
és kényelmetlen dolog!
Egyet azonban meg lehet csinálni: megcserélhetjük nem a két
komplett kart magát, hanem csupán a két karcsövet! Az egytűcsapágyas
kar ugyanis leemelhető a talapzatról, csupán a kábeleket kell
kioldhatóvá-dugaszolhatóvá tenni. Ezt a műtétet elvégeztük; azóta a
karcsöveket a hangszedőkkel együtt hamar áttehetjük egyik futóműről a
másikra, és meggyőződhetünk róla, hogy a hangképben most már csakis a
hangszedő, illetve a futómű hangja érvényesül.
Hacsak - hacsak nem feltételezzük, hogy a két karcső sem egyforma.
Ezen a ponton azonban végleg elfogyott a türelmem. A további
felelősséget George Hadcock nyakába varrom.
Harmadik stáció: Linn és Thorens
Ezzel a próbával még tartozunk az Olvasónak. Idei első (11.)
számunkban a híres Linn lemezjátszót teszteltük, és meg kell adni: a
Linn Sondek valóban jobban, de egész biztosan másképpen szól, mint a
mi lemezjátszónk, különösen a felső basszus tartományában. Indokolt
megismételni a próbát, ezúttal nem a Linn-féle karokkal és
hangszedőkkel, hanem Hadcockokkal és Ortofon MC 10/II-esekkel, vagyis
lényegesen szerényebb, de még mindig nívós típusokkal. Mellesleg, a
Linn cég hivatalos ideológiája szerint a Linn Sondek bármilyen
hangkarral és hangszedővel jobban szól, mint bármely más futómű.
Thorens TD 125
Ez a teszt elsősorban a Linn és a mi Mechlabor-futóművünk
mérkőzése volt, de kiegészítettük a mezőnyt egy Thorens TD 125-össel,
amelyet a MAFILM-től kaptunk kölcsön. Azért éppen ezt választottuk,
mert ez is klasszikus szíjhajtású, függesztett alvázú gép, akárcsak a
legendás skót futómű; a Thorens TD 125 úgyszólván a szegény ember
Linnje. (És melyik a szegény ember Thorense? A PL-200? Esetleg az NC
440?)
Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy egészen, de
egészen másféle hangképeket hallottunk, mint legutóbb, amikor ugyanezt
a kísérletet Linn-féle hangkarokkal és hangszedőkkel végeztük el.
Kétségtelen viszont, hogy a futóművek megintcsak nem egyformán
szóltak. A Linn és az ML közül most egyértelműen az utóbbinak a
basszusát éreztük súlyosabbnak (!), és volt, akinek ez tetszett
jobban, mások viszont "basszusfelrakódásnak" minősítették. A Linn
ezúttal prezenszesebbnek hatott - csakhogy ezt a hangképet az egyik
zsüror szépnek és tisztának, a másik pedig tolakodónak találta... Ki
dönti el, melyiküknek volt igaza?
Összehasonlítottuk a Linnt a Thorens-szel is. A Sondek hangja
nyugodtabb volt, kissé fojtottnak tűnt, a Thorensé meg élénkebbnek.
Jómagam például az utóbbira szavaztam, holott a lelkem mélyén éreztem,
hogy tévedek; hogy ez a hangkép enyhén színezett és hogy a másikat
talán tovább el lehet hallgatni mentségemre szolgáljon, hogy a Linn
egyébként igen jófülű gazdája ezúttal szintén melléfogott és a Thorens
mellett voksolt. Azt hiszem, száz hifi-kedvelő zenebarát vagy
ugyanennyi zenekedvelő hifibarát szavazata 50:50 arányban oszlott
volna meg.
Vegyük tehát úgy, hogy a Linn ezzel lekerült a napirendről? Nem,
ezt nem mondom. Sőt, én a magam részéről egészen biztosan a Linn
mellett maradnék, ha (mint magánembernek) volna rá 400 fontsterlingem
és ha (mint audio-újságírónak) nem kéne ragaszkodnom ahhoz, hogy
egyszerre két hangkart tudjak szerelni a lemezjátszómra. Még arra is
hajlok, hogy ne a fülemnek higgyek, hanem inkább a Linn Sondeknek.
Csak éppen azt nem tudom elfogadni, hogy a lemezjátszók legfontosabb
darabja a futómű volna. Hangszedő, futómű, hangkar - szerintünk ez a
fontossági sorrend.
Vagy méginkább: ez nem csupán sorrendiség kérdése. A legtöbb
lemezjátszó, így a miénk is "ad hoc" készülék, futómű plusz kar plusz
hangszedő. A Linn pedig komplett rendszer, amelyben az erények
összegződnek, a hibák eliminálódnak. Van a Linn-ideológiának egy
kitétele: "Ha elfoglaltad a várost, ne bocsátkozz utcai harcokba!"
Vagyis ha egy paraméter már 95 százalékban jó, ne azon mesterkedj,
hogyan javíthatnál rajta tovább, hanem törődj bele a hibádba, de
próbáld meg úgy eldugni, hogy ne találja meg senki. Hogy a Linn
mennyire tudatosan erre törekszik, bizonyítsa Martin Colloms egyik
diagramja, a Hi-Fi News & Record Review áprilisi számából. (1.
ábránk).
1. ábra.
A Linn Sondek (jobbra), és kardeszkájának rezonanciái, összevetve a
Lux PD 300 kartalapzatának rezgéseivel. (Martin Coltoms diagramja a
HiFi News & Record Review-ből.)
Colloms gyorsulásérzékelőt szerelt a Sondek kardeszkájára, és
kimutatta, hogy erősen rezonál (amiben nem is kételkedtünk). Csakhogy
a rezonanciacsúcsok nem véletlenül vannak ott, ahol vannak. A tervezők
- tudatosan! - ily módon csillapítják az Ittok kar egyik strukturális
rezonanciáját! Az ilyesfajta manipuláció természetesen sohasem jár
tökéletes eredménnyel, hiszen a rezonancia csak a
"pillanatfelvételekről" tűnik el, de azért továbbra is benne marad a
rendszerben, és elkenheti a tranzienseket. Hatását nehéz pusztán
műszerrel előrejelezni: fül is kell hozzá - és a Linn-konstruktőrök
nyilván ezzel is, azzal is rendelkeznek. Ábránkból mindenesetre
érthetővé válik, miért szólt kevésbé jól az Ittok kar a mi gépünk
merev alumínium-vázán.
Egyszóval, a komplett Linnt úgyszólván optimalizálták a mai
LP-technikára, ismerve annak hibáit és erényeit. Olyan ez a
lemezjátszó, mint az a hegedű, amelyen évekig dolgoztak a cremonai
mesterek. A hegedűművész ellágyuló szeretettel veszi a kezébe - de
kétlem, hogy a koncertlátogató közönség képes volna felismerni az
Amatit vagy a Guarnerit.
Tönkretéve a könnyeztetően szép hasonlat hatását, térjünk vissza a
komplett Linnről a lecsupaszított futóművek hangkarakterére.
Elismerem, hogy a két külföldi gép (és ez most nem értékítélet, csupán
jellemzés!) közelebb áll egymáshoz mint a Mechanikai Laboratórium
DD-futóművéhez. Két lehetséges magyarázattal szolgálhatok, úgymint: 1.
Ez a szíjhajtás előnye, 2. Ez a rezonáns alváz hátránya.
A magam részéről inkább az utóbbira gyanakszom, ugyanis az összes
olcsó, bolti hifi-lemezjátszó közül a Pioneer PL-200 imitálja a
legjobban a Linn Sondek hangzási balanszát. Ennek a gépnek is fel van
függesztve az alváza, elég rosszul. Viszont a PL-200 nem szíjhajtású
gép. Hanem Direct Drive.
Negyedik stáció: Vízszintes szöghiba
Kirándulásunknak ez az egyik legfontosabb állomása. Minden hifista
tudja, hogy a lemezjátszók hangkarját egy sajátos geometria szerint
kell beállítani, és nagy a becsületük azoknak, akik "tudnak hangkart
tervezni". Én is megtisztelve éreztem magam, mikor jó 15 évvel ezelőtt
egy kitűnő hangmérnök barátom órákat adott nekem kartervezésből...
Akkoriban ugyanis még nem tudtam, hogy a hangkarok geometriáját már a
negyvenes évek elején egyszer és mindenkorra megtervezték, és aki
okosabb akar lenni a pápánál, annak egész egyszerűen peche van.
Vitának csak arról van értelme, hogy a helyesen beállított hangkar
jobban szól-e a hibásan beállítottnál, és méginkább: jobban szól-e az
a kar, amelyiknek egyáltalán nincs is szöghibája? Ez is olyan dolog,
hogy mindenki szívesen spekulál róla, ahelyett, hogy kísérleti úton
próbálna meggyőződni az igazságról. Sajnos, a kísérlet (azon kívül,
hogy mint már tudjuk: fárasztó), még gyakorlati akadályokba is
ütközik. Kell hozzá két halálegyforma hangkar és két még egyformább
pickup. Hát ezért hallgattunk eddig olyan mélyen a hifi e legismertebb
problematikájáról. Most azonban többé már nem bújhatunk ki a kényes
feladat alól. Lássuk tehát a kísérleteket - de előbb ismerkedjünk meg
a teóriákkal is.
Lemezvágáskor a vágófej tengelye önmagával párhuzamosan mozog a
lemez középpontjának irányában, és mindvégig a barázdakörök
érintővonalában marad (2. ábra). A tű éppen az érintési pontban mélyed
a lakkfóliába. A 3. ábráról az is leolvasható, hogy a sztereó (kettős)
információt minden pillanatban egy olyan síkban találjuk, amely
merőleges a barázda érintőjére!
2. ábra.
A vágófej útja a lakklemezen. A vágás síkja éppen a vágótűnél "érinti"
(geometriai értelemben!) a lemezbarázda sugarát; alfa mindig 90 fok,
szöghiba nincs.
A hagyományos hangkarok azonban nem képesek pontosan szimulálni a
vágófej útvonalát. Úgy dolgoznak, mint valamiféle körző: egyik végüket
leszúrjuk valahol, ez lesz a csapágypont, a másik végükre rászereljük
a hangszedőt, s az egy körív mentén fog mozogni. A hangszedő tengelye
ezért hol kifelé áll, hol befelé áll, de csak a legritkábban
tartózkodik az éppen letapogatott barázda érintővonalában (4. ábra). A
vízszintes letapogatási szög tehát többnyire nem 90 fokos. Szöghiba
lép fel, s ez mindenekelőtt harmonikus torzítást okoz, sőt,
intermodulációs torzítást is, azaz elkeni a sztereó információ
"jelenidejét" (5. ábra). A hagyományos, kúpos tűhegy erre alig-alig
érzékeny, de a modern elliptikus, s még inkább a "bielliptikus"
tűhegyek - állítólag - annál inkább.
3. ábra.
A sztereó információ összetartozó részleteit a vágófej mindig az X-X ,
illetve az Y-Y vonalon rögzíti.
4. ábra.
A hagyományos, "körző" típusú hangkar egy körív mentén vezeti a
hangszedőt. Jobboldalt egy torzított léptékű rajz a hangszedő három
lehetséges helyzetét tünteti fel. A tű csak ritkán tartózkodik a
lemezbarázda érintőjében ("B" pozíció), többnyire kimozdul ideális
helyzetéből. Amikor a tengelye kifelé ("C"), illetve befelé ("A")
tordul, alfa nem pontosan 90 fok, és így szöghiba lép fel.
5. ábra.
Balra a "B", jobbra az "A" ("C") pozíció a 4. ábráról. A szöghiba
nemcsak torzítást okoz, de egyszersmind a sztereó információ
egyidejűségét is elmossa. Ábránk az egyszerűség kedvéért egy
modulálatlan barázdaszakaszt mutat, X és Y látszólag "a levegőben
lóg", valójában azonban ezek a pontok is érintkeznek a
barázdafalakkal.
A mérnökök kezdettel fogva csábítást éreztek, hogy a vágófej
mozgását leképezve a lemezjátszók hangszedőjét is tangenciálisan
vezessék. Már a sztereofónia hajnalán, a hatvanas évek elején
megjelent a piacon Jacob Rabinow konstrukciója, a Rabco ST-4, amely ma
is kifogástalanul működik, nem sokkal később pedig az akkor még
nagynevű Marantz cég SLT-12 típusú lemezjátszója, amely gyorsan eltűnt
a feledés homályában. Manapság igen sok gépen látni tangenciális kart,
például az elegáns Bang & Olufsenen és a függőleges helyzetben is
üzemképes Technics lemezjátszókon, és ezek mind teljesítik, amit
ígérnek: nem lép fel rajtuk szöghiba*.(*Valójában a tangenciális
karoknak is van egy kevéske szöghibájuk. Sőt, erre úgyszólván
szükségük is van: ez az éppen csak hogy észlelhető geometriai hiba (a
"servo window") jelzi a rendszernek, hogy már van mit helyesbítenie.)
Sőt: skatinghatás sem! Ugyanis, mivel a kar pontosan a barázda
érintővonalában nyugszik, a barázda súrlódása mindig tökéletesen
előrefelé húzza a hangszedőhangkar rendszert, a pickup nem dobódik
befelé - tehát nincs szükség antiskating-berendezésre. Érdemes
megemlíteni, hogy létezik a tangenciális karoknak egy alosztálya, a
"pantográf"-rendszer, amellyel elsőnek a Garrard cég kísérletezett,
mérsékelt sikerrel. Szöghibája a pantográf-karnak sincs - a
skatingeffektus ellen viszont nem véd.
Tangenciális hangkarok. Felül balra a Marantzé (a lemezjátszó
mélységéből valamiféle súlyzós szerkezetre következtethetünk!), jobbra
a Rabco. Alul a Garrard cég "Zero 100" nevű pantográf-rendszere és a
B&O modern, fotocellával vezérelt hangkarja.
Különös, de az audio-világ aranyfülű gurujai, köztük a
szöghibamániákusok is, mind a mai napig negligálják a tangenciális
karokat. Ennek talán az az oka, hogy a tangenciális típusokat
(mozgassa bár őket szíj, csavarorsó, lineáris motor vagy bármi),
általában túl sok helyen kell csapágyazni, ennélfogva csökken a
stabilitásuk, mechanikailag nem tudnak eléggé egybeforrni a futóművel.
Ez azonban csak spekuláció. Mindig a gyakorlat dönt, márpedig a
gyakorlatban sohasem a konstrukciós elvek mérkőznek, hanem a különféle
konstrukciós elvek alapján jól-rosszul megépített, de "hús-vér"
készülékek. Azt viszont megtehetjük, hogy ugyanazon típus egyik
példányán mesterségesen előidézünk valamiféle rendellenességet
(például éppen szöghibát), és szubjektív úton ellenőrizzük, hogy ez a
rendellenesség vajon hallható-e. Tehát: állítsuk be
etalon-lemezjátszónk egyik hangkarját szándékosan úgy, ahogyan a
nagykönyvben nem javasolják.
Előbb azonban nézzük, mi áll a nagykönyvben.
Tudnivaló, hogy a hangkaroknak mindössze 3 (és nem több!)
geometriai paraméterük van: az effektív hosszúság, a túlnyúlás és a
törésszög (6. ábra). Hogy a karok ezenfelül egyenesek-e,
kígyóformájúak, S-, J- avagy sóskifli-alakúak - ez már semmiben sem
befolyásolja a kargeometriát. (A sóskiflinek azonban nyilván
szikkadtnak kell lennie, különben a kar nem lesz eléggé merev!)
6. ábra.
A hagyományos hangkarok három geometriai jellemzője: az A - C távolság
(effektív karhossz). a B - C szakasz (túlnyúlás) és az alfa törésszög,
amelyet az A-C szakasz zár be a hangszedő tengelyével. A hangkarok
alakjának (lásd felül) nincs geometriai funkciója.
Azt is korán felismerték, hogy minél beljebb haladunk a
lemezbarázdákon, annál veszélyesebb a szöghiba. Tehát nem magát a
szöghibát kell optimalizálni, hanem az általa okozott torzítást.
Eszerint a legkülső barázdákon nyugodtan eltérhetünk a
tangenciálistól, de a belső szakaszon érdemes pontosságra törekedni. E
pontosság mértékét illetően azonban eltértek a vélemények. Voltak,
akik szerint elég a belső barázdákon nullára állni. Mások, az
akkurátusak, szerették volna megtalálni az optimumot, hogy a lemez
teljes felületén az elvi minimumra csökkenthessék a torzítást.
A matematikai házi feladatot tudomásunk szerint E. G. Löfgren
oldotta meg, 1938-ban. Minden további számítás az ő dolgozatán alapul
- nem mintha bármit is hozzá lehetett volna tenni, de valamelyest
módosítani kell a képleten aszerint, hogy hány milliméter átmérőjű
barázdán indítjuk, illetve zárjuk a hanglemez műsorát. A hangkarok
optimális geometriája, mint látjuk, nem más, mint egy szimpla tabella
(1. táblázat), amely bármiféle effektív karhosszúsághoz egy-egy
túlnyúlási, illetve törésszög-értéket rendel. Mi az Audio Critic
táblázatát vesszük át, ez 146,05 milliméteres külső, illetve 60,325
milliméteres belső lemezsugárral számol. Az optimalizált rendszernek
mindig két nullpontja van: előbb 120,9 milliméteres, majd 66,0
milliméteres lemezsugáron a szöghiba éppen zérus. Ezen a két ponton
kell beállítani a rendszert, a következőképpen.
I. TÁBLÁZAT
A hangkarok "méretskálája" (az Audio Critic nyomán). Hogy a három
változót pontosan hangoltuk össze, ezt azzal ellenőrizhetjük, hogy
121, illetve 66 milliméteres lemezsugáron mindenkor zérus szöghibát
kapunk.
Fogunk egy kis kartonlapocskát, és vágunk rajta egy 7mm átmérőjű
lyukat. A lyuk középpontjától egyenest húzunk, majd erre merőlegest
állítunk 66 milliméter, illetve 121 milliméter távolságban a
középponttól (7. ábra). A kartonlapot a lemezjátszó tengelyére húzzuk,
a hangszedőt a karton fölé visszük, és megpróbáljuk úgy montírozni,
hogy amikor a hangszedőtű éppen a vonalak metszéspontján áll, akkor a
hangszedő tengelye is éppen párhuzamos legyen az alatta futó
vonalakkal. Szabadkézzel-szabadszemmel ez a művelet sohasem sikerül
tökéletesen, de fél milliméter ide vagy oda szinte nem is számít.
(Mibe fogadjunk, hogy a gyárilag beállított karok is kivétel nélkül
csálén állnak?!)
7. ábra.
Beállítósablon a hangkarokhoz (ajánlatos vékony celluloidlapból
készíteni). A nullpontokban éppen zérus szöghibát kell kapnunk, a
hangszedő tengelye ilyenkor egybeesik a lemezsugárra emelt
merőlegessel.
Óvni szeretnénk mindenkit egy tévhittől. Sokan azt hiszik, hogy ha
a kar helyesen van beállítva, akkor most majd "jobban fog szólni". Hiú
ábránd! Akárhogyan állítjuk is be a hangkart (egy ésszerű határon
belül), mindig lesz két nullpontja, csak nem ugyanott! És még a
hibásan beállított kar is, amikor éppen a nullpontján halad át,
kevesebbet fog torzítani, mint a helyesen beállított kar, amikor éppen
nem a nullpontján játszik! Különbség tehát kizárólag statisztikai
értelemben van: figyelembe véve a hanglemez teljes játékidejét, az
optimalizált rendszer torzítása szűkebb tűréshatárokon belül mozog.
Most pedig áttérhetünk a kísérletekre.
A legkézenfekvőbbnek az látszik, hogy hallgassunk végig különféle
hanglemezeket, és próbáljuk kitalálni, mikor van "nullaátmenet", azaz
zérus szöghiba. Feladatunkat látszólag megkönnyíti, hogy ismerjük a
nullpontok körülbelüli helyét (az egyik a műsor egyharmada után, a
másik a műsoridő végefelé következik) - dehát a körülbelüli
tájékozottság itt nem elegendő, itt csak a telitalálatnak van értéke.
Mindenkinek jó szórakozást kívánok ehhez a játékhoz, de előre
megmondom, hogy soha, senki semmit nem fog hallani. Egyet kivéve.
Akárhogyan állítjuk is be a hangkart, a legtöbbször kínos biztonsággal
érezni fogjuk, hogy középtől befelé haladva rohamosan nő az
úgynevezett belsőbarázda-torzítás. Előbb érdesebbé válik a felső
regiszter, aztán kifogy a szufla a basszusokból, és amire a szimfónia
zárótételéhez érünk (mely a Teremtő bölcs rendelése folytán mindig a
legbelső barázdákra kerül), s kitör az utolsó fortisszimó, addigra
némely lemezről már egyebet sem hallunk, csak zenének álcázott
torzítást. Rémülten behúzzuk a nyakunkat, és imádkozunk, hogy csak már
vége lenne. És ezen azzal sem segíthetünk, hogy a leges-legbelső
barázdákra toljuk a hangkar-hangszedő rendszer nullpontját.
Igen, igen, de ha volna egy tangenciális karunk? Hátha akkor?...
Nos, tangenciális hangkar nincs a birtokunkban, de a kísérletet azért
elvégezhetjük. Van két egyforma karunk két kvázi-egyforma Ortofonnal.
Előbb beállítottam őket a gyári előírásnak megfelelően: kívül
drasztikus szöghiba, belül úgyszólván semmi. És ezekután az egyik kart
- anélkül, hogy egyébként bármit is változtattam volna rajta -
hátracsúsztattam a talapzatán. Effektív karhosszúsága, törésszöge
természetesen megmaradt, csökkent viszont a túlnyúlása. Ennek
következtében ez a kar most csaknem tangenciálisan tapogatja le a
külső barázdákat, de kiadós szöghibát produkál a kritikus belső
szakasz nagy részén. Legbelül újra csökkenni kezd a hiba, de a második
nullpont valahová a kifutó barázdákra csúszik.
Most megmértem vonalzóval az Ortofon demólemez minden egyes
műsorszámán a be-, illetve a kifutó barázdák sugarát. A 9 demószám
helyét éppen tíz ilyen barázdával lehet meghatározni. Készítettem egy
újabb sablont, de nem két, hanem tíz vonalat húztam be rajta (2.
táblázat). Ez kísérletünk szöghiba-térképe, az Ortofon demólemezre
vetítve. Azt hiszem, nagyon szemléletes: számértékek helyett csak
"nulla", "enyhe", "jól látható", illetve "erős" szöghibáról beszélek,
s az utóbbiakat kisebb-nagyobb nyilakkal jelölöm. Most már csak meg
kell hívni néhány vájtfülű hifistát, lejátszani nekik az Ortofon
lemezt egyszerre két hangszedővel, váltogatva, és feljegyezni a
kommentárjaikat.
II. TÁBLÁZAT.
Kísérletünk szöghiba-térképe, az Ortofon lemez demonstrációs műsorára
vetítve. Jelmagyarázat: 0 - nem látszik szöghiba, a hangszedő tengelye
az érintőn fekszik; <- enyhe szöghiba; <--> jól látható
szöghiba; <---> erős szöghiba. Ha a nyíl balra mutat, a
hangszedő tengelye túlságosan kifelé áll, ha pedig a nyíl jobbra néz,
akkor befelé. A két kar körülbelül 120 milliméteres lemezsugáron
dolgozik éppen egyformán. A Hadcock kar gyárilag ajánlott beállítása
("B" pozíció) csak nagyjából helyes, az eltérés a 2-3. számon egy
lehelletnyivel nagyobb az elméleti minimumnál, az első null-átmenetnek
8 milliméterrel előbb kellene bekövetkeznie. Az "A" pozíció első
null-átmenete a 2. szám közepére esik, a második csaknem a
lemezcímkére.
Összesen hat barátom csinálta végig a tesztet. Előbb,
bemelegítésül, égő jelzőlámpával meghallgatták az első két-három
Ortofon-számot. Aztán a lámpákat kioltottuk, és ekkor indítottam
elölről a két hangszedőt, teljesen szinkronban. Amikor valaki úgy
gondolta, tudja, melyik "szín" szól, bemondta, hogy "zöld" vagy
"sárga", és ekkor ellenőrzésképpen kigyújtottuk a jelzőfényt. Utána
összevissza kattogtattunk, hogy összezavarjuk magunkat - és lehetett
megint találgatni. Én szorgalmasan jegyezgettem a találatok és a
tévedések számát, valamint a kommentárokat is. Hiszen még ha melléfog
is az ember: ha egyáltalán megpróbál találgatni, ezt azért kockáztatja
meg, mert hallani vél valamiféle különbséget.
Kollektív tanulmányi kirándulásunk első állomásán már beszámoltam
róla, hogy a két Ortofon hangszedő közül az egyik egy kicsit
elevenebben szól; kettős vaktesztben nehéz "kiszúrni" a differenciát,
de a differencia ettől még fennáll. Volt egy olyan előérzetem, hogy a
többségnek ez az elevenebb hangú pickup fog tetszeni. Ezt a hangszedőt
egyébiránt a "B" jelzésű hangkarba szereltem.
A teszt eredményét a következőkben foglalhatom össze. A hat ítész
összesen 97 alkalommal próbálta meg kitalálni, melyik hangszedő szól.
Eltalálták 50, nem találták el 47 alkalommal. Kettejük találati aránya
pozitív (14-5, 15-7), a többieké negatív (1-5, 3-6, 12-16, 5-8).
Eszerint a két Ortofon között nem lehet nagy különbség.
A jóslatom azért így is bejött. Amikor még égtek a lámpák, a 6
ítész közül öt azt a hangszedőt hallotta jobbnak, amelyiket én
elevenebb hangúnak éreztem. Pedig, mint a II. táblázatból kiolvasható:
a kezdő számokon ennek a hangszedőnek volt nagyobb a szöghibája!
Ami a teszt szöveges részét illeti: vendégeim - akiknek előzőleg
elmondtam, hogy mi most szöghibára vadászunk -, minden elképzelhető
kombinációt felvetettek, de szinte sohasem jöttek rá, melyik kar a
szöghibás. Még az is előfordult, hogy valaki mindvégig az éppen
szöghibás változatot választotta.
Csak egyikük tesztlapján találtam "gyanús jeleket". Ez a barátom
már kezdetben is az "A" változatra szavazott, és egy idő múltán azt is
megkockáztatta, hogy: ez a kar van jól beállítva. Találata értékéből
sokat levon, hogy tippje csak a 3. szám vége felé hangzott el, amikor
az "A" változat még, a "B" változat pedig már csaknem nullponton
játszott, vagyis a geometriájuk azonos volt. Tény, hogy vendégem a 6.
számnál zavarba jött; a 7. számot már egyértelműen a "B", tehát a
szöghibamentes változatnak ítélte, s innen kezdve ki is tartott
mellette.
Függetlenül az előbb leírt teszttől, egymagamban is napokig
kísérleteztem a kétféleképpen beállított karokkal. Az Ortofonon kívül
feltettem egy sereg más felvételt is, de az eredmény mindig ugyanaz
volt: valahányszor kihallottam a különbséget, általában az elevenebb
hangú pickup tetszett jobban, tekintet nélkül arra, volt-e szöghibája
vagy sem.
Egyetlen egyszer fordult elő, hogy feltehetőleg megszállt a
szentlélek, és a karcsöveket cserélgetve is egy félórán keresztül úgy
éreztem, mindvégig azt a kart hallom jobbnak, amelyik a 2. táblázat
szöghiba-térképén az "A" pozícióba kerül, vagyis torzítás nélkül
működik. Később azonban hiába ismételtem meg a vaktesztet, az eredmény
soha többé nem volt értékelhető.
Talán-talán még akkor észleltem, vagy legalábbis észlelni véltem a
szöghiba jeleit, amikor vendégeim az Ortofon lemezen kapcsolgattak
ide-oda: mintha a kritikus 6-7. szám környékén az "A" pozíciójú kar
magashangjai egy kicsit elfátyolozódtak, egyszersmind zizegősebbé
váltak volna... de lehet, hogy csak bebeszélem magamnak. Tény
egyébként, hogy az "A" kar istenverte módon félre volt montírozva, a
szöghibának tehát (legalábbis elvben) már aggasztóan erős torzítást
kellett produkálnia a 6-7. számon - és lám, még ez sem tűnt fel szinte
senkinek. Márpedig, ha egy kar tisztességesen be van állítva, nem
okozhat félekkora torzítást sem!
Véleményem szerint a szöghiba jelensége az érzékelhetőség küszöbe
körül, de inkább alatta mozog; az akusztikai visszahatás nyavalyái, de
még a hangkarok strukturális rezonanciái is sokkal jobban
észrevehetőek. Az utóbbiakat tehát joggal nevezhetjük másodlagos
paramétereknek, szemben a szöghibával, amely - ha szabályosan állítjuk
be a kart - csupán harmadlagos (vagy inkább negyedleges) paraméter.
Jobb-e hát a tangenciális kar a hagyományosnál? (Mert
komplikáltnak feltétlenül komplikáltabb, tehát jóval drágább is!)
Válaszunk: ha csupán a szöghibát tekintjük, a tangenciális karnak az
égegyvilágon semmi előnye, ennélfogva értelme sincs - hátránya
viszont, a bonyolultabb csapágyazásból kifolyólag, valószínűleg
kimutatható. De azért ne siessük el a dolgot. A tangenciális karoknak
megvan az az előnyük, hogy rövidebbek lehetnek a hagyományosnál.
Rövidíteni valamely struktúrát: ez azt jelenti, hogy magasabb
frekvenciákra toljuk a rezonanciáit.*
(*Noha ebben a cikkben óvakodni szerettem volna a fölösleges
spekulációktól, utalnom kell rá, hogy a karokat más szempontból
viszont nem ajánlatos rövidíteni. A hanglemezek hullámosak, fel-le
járatják a hangkart, amelynek aztán e mozgás ütemében megváltozik az
effektív hosszúsága, még akkor is, ha a függőleges csapágypont az
ideális helyén, tehát a hanglemez síkjában fekszik. Ezt a jelenséget
hívják az angolban Warp Wow-nak, vetemedési nyávogásnak; minden
bizonnyal okozhat annyi modulációs torzítást, hogy elveszítsük a
vámon, amit a réven nyertünk. Természetesen, ha sikerül a hanglemezt
tökéletesen egysíkban tartanunk, különleges leszorítókkal, vagy - mint
a Lux cég - vákuumos leszívással, akkor a hangkar akadálytalanul és
előnyösen rövidíthető.)
Ha tehát egy konstruktőr egyszer feladata magasára emelkedik,
összeegyezteti mindazt, amit egyfelől a Straight Line módszer híveitől
(a Rabco-tól, a Technics-től, a B & O-tól), másfelől pedig az igazán
jó hagyományos karok (Linn, Mission, Syrinx és a többi) tervezőitől
tanult... nos: akkor talán olyan tangenciális kart alkothat, amely
minden tekintetben tökéletesebb lesz az eddigieknél.
Olyannyira, hogy még mi is képesek leszünk kihallani a
különbséget. Ha máskor nem, hát legalább minden hétfőn és pénteken
délelőtt fél tíztől háromnegyed tizenkettőig.
Ötödik stáció: Függőleges szöghiba
Vicinálisunk eddig sík terepen kanyargott ide-oda; most
dimbes-dombos vidékek következnek. A lemezvágó gép vágófejének tűje
nem csak vízszintesen, hanem függőlegesen is mindig egy jól
meghatározott helyzetben dolgozik, így aztán amikor a hanglemezt
lejátsszuk, nem csak vízszintes, de függőleges irányú szöghibával is
számolnunk kell.
Az analóg lemeztechnikának ez az újabb kényelmetlensége abból
fakad, hogy a hangszedőnek, mi tagadás, szára is van. A
hangszedő-struktúra hosszanti elrendezésű, a tű szára tehát nem állhat
függőlegesen - ámde vízszintesen sem állhat, mert akkor a hangszedőnek
a lemez síkjában kellene közlekednie, ami ebben a háromdimenziós
euklidészi világban nehezen kivitelezhető. A hangszedőtű szára tehát
ferdén áll, és a vágófejnek is ehhez kell alkalmazkodnia. Mindazok a
mágnesek és tekercsek, amelyek a vágófejben a mozgást generálják
(illetve amelyek majd a hangszedő kimeneti feszültségét indukálják),
kényszerűségből egy ferde síkhoz rendeződnek. Az a szög, amelyben ez a
ferde sík a függőlegeshez hajlik: a függőleges vágási szög (a
leggyakrabban kb. 18°). Bonyolítja a dolgot, hogy gyakorlati okokból
már maga a vágótű sem áll merőlegesen a lakklemez síkjára. Előre
szokták dönteni ("alámetszés"), mintegy 5 fokkal (8. ábra).
10. ábra.
A hangszedők vertikális működési szöge 20±5 fok (a régi előírás 15±5
fok volt); a gyakorlatban ez a szög sohasem esik teljesen egybe a
"hanglemezre vágott" vertikális szöggel.
11. ábra.
A vertikális szög módosítható a hangkar tartóbakjának
emelgetésével-süllyesztésével (illetve különböző vastagságú
lemezalátétekkel), de akkor meg a tűhegy fog kitérni optimális
szögéből.
A vágótű és a lemezbarázda mikrovilágát úgy kell elképzelni, hogy
a tű nagyjából függőleges helyzetben áll, de ferde síkban mozog,
jobbra-balra, illetve föl-le (9. ábra). A sztereó információ mindenkor
e ferde sík mentén olvasható le. Azt is mondhatnánk, hogy a
lemezbarázdába már eleve bele van kódolva egy bizonyos mértékű
modulációs torzítás, de majd magától kioltódik - feltéve, hogy
hangszedőnk tűje ugyanabban a ferde síkban mozog, mint annakidején a
vágótű.
A hangszedők függőleges letapogatási szöge a ma érvényes szabvány
szerint 20 fok ±5 fok (10. ábra). A tűrésmező tehát rendkívül széles -
sőt, még a vágási procedúrának is van egy bizonyos tűrésmezeje. Százat
tehetünk egy ellen, hogy az a lemez, amelyet éppen lejátszunk, soha
nincs tökéletesen szinkronban a hangszedővel. Ismerhetjük ugyan a
vágófej függőleges működési szögét (az újabb Hungaroton lemezeken
például ez 8-10 év óta mindig 18-22 fok), de a saját hangszedőnk
zsigereibe nem láthatunk bele.
Hátha mégis?! Mi lenne, ha szubjektív próbákkal igazítanánk össze
a lemez és a hangszedő vertikális szögét? Két eshetőségre lehetünk
elkészülve. Ha a szöghiba nem hallható, akkor úgyis minden mindegy. Ha
viszont hallható - nos, akkor addig kell piszkálni a hangkart, amíg a
hangszedő a legelőnyösebb helyzetbe nem kerül. Néhány évvel ezelőtt
egyes vad (vagy félvad) nyugati audiofil szekták rákaptak a
szöghiba-szeánszokra. Azt állították, hogy még 1/3 foknyi függőleges
szöghiba is tönkreteszi a hangképet, különösen, ha "bielliptikus"
hegyű tűt használunk (Shibata, Line Contact stb.), és így ha nem is a
világbéke, de az audio-világ lelki békéje múlik azon, hogy
megnyerjük-e a függőleges szöghiba ellen hirdetett
kereszteshadjáratot.
Az alábbi módszert javasolták. A hangkar tartóbakját föl-alá kell
tologatni, mire a karcső kitér vízszintes helyzetéből, előrebukik vagy
hátrafelé csuklik, miáltal nyilván megváltozik a vertikális követési
szög (11. ábra). Tekintve azonban, hogy a legtöbb hangkar bakjának
magassága rögzítve van, nem marad más hátra, mint hogy addig-addig
rakosgatunk vékonyabb-vastagabb alátéteket, régi lemezeket a hanglemez
alá, míg a pickup be nem áll egy optimálisnak ítélhető helyzetbe.
(Erről a praktikáról majd elmondom véleményemet a fejezet végén!) A
különlegesen csekély effektív mozgó tömegű, ennélfogva viszonylag
rövid tűszárú rendszerekkel - Dynavector Karat, Ortofon MC 30 - nem
lesz szerencsénk; amikor hátrabuktatjuk őket, beleverik sarkukat a
lemezbe, vagy éppenséggel ráhasalnak a barázdára.
Most jön a feketeleves. Minthogy minden lemez máshonnan való
(legalábbis Nyugaton, ahol a kereslet-kínálat farkastörvényeinek
kiszolgáltatott vevő másoktól is kénytelen vásárolni, nem csupán a
Hungarotontól és a Supraphontól), a fent leírt procedúrát
gyakorlatilag minden egyes lemezünkön végig kell csinálni! Mindegyikre
fel kell jegyezni, milyen volt a hangszedő optimális pozíciója, amikor
ezt a lemezt lejátszottuk...
Mivel ez a módszer nyílegyenesen a bolondokházába vezet, a hivő,
megfélemlített, mindazonáltal épelméjű zenebarátok buzgón imádkoztak,
hogy a szöghibás szektának ne legyen igaza. Fohászuk meghallgattatott:
rövidesen kiderült, hogy szép dolog ugyan a szöghibamentesség, de az
sem árt, ha a lejátszótű (helyesebben: a hegye!) nagyjából
függőlegesen áll. Ellenkező esetben ugyanis nem tudja tisztességesen
letapogatni a lemezbarázdát - lásd ismét a 11. ábrán. A tűhegy
helyzetét szabad szemmel lehetetlen ellenőrizni; egyetlen támpontunk,
hogy a pickup felső lapja vízszintesen áll-e. A szöghibavadászatnak
ezzel vége szakadt, ma már csak nagyon kevesen kezdik a
lemezhallgatást azzal, hogy hangkarjukat - melynek bakmagassága
természetesen szabályozható! - gondosan beállítják a házi
lemezkatalógusukban feljegyzett kódszám alapján...
De azért engem is módfelett izgatott, hogy vajon mit csinál a
hangszedő, ha nem áll vízszintesen. Ismerőseim közül néhányan már
megpróbálkoztak a pickupdöntögetéssel, és azt állították, drasztikus
különbségeket hallanak. Követve példájukat, magam is hasonló
eredményre jutottam. Nem állítom, hogy a szöghiba tenné, de tény, hogy
jobban meg lehet változtatni a hangképet (elsősorban a hangzáskép
frekvenciabalanszát) a hangszedő előre-hátrabillegetésével, mint a
vízszintes kargeometria módosításával. Ebből a szempontból igaza volt
a szöghibás szektának: ha a hangszedő túlságosan előredől, a
magashangok feldúsulnak - ha a hangszedő hátrabillen, a hangkép
tompább, fátyolosabb lesz. És ezt már akkor is megfigyelhettem, amikor
a Hadcock hangkar bakját csupán 1-2 milliméterrel emeltem vagy
süllyesztettem. Csak az a bökkenő, hogy a hangkép nekem mindig akkor
tetszett a legjobban, amikor a pickup halálpontosan úgy állt, ahogy a
prospektusokban rajzolták! Vagyis vízszintesen! A döntő faktor tehát
nem a függőleges letapogatási szög, hanem a tűhegy helyzete a
barázdában!* (*Amely, ha jól meggondoljuk, az egyetlen bázishelyzetnek
tekinthető. Hiszen lemezjátszás közben a hangszedő folyvást fel-le
mozog, rugózik - a vertikális szög folyvást módosul.)
Annál is inkább, mert a kísérlet során semmi mást nem éreztem
felborulni, csupán a frekvencia-egyensúlyt. Lett volna egy másik
effektus is, ezt szintén előrejelezték a szöghibicionisták: állítólag,
amikor eltaláljuk az optimális pontot, egyszeriben kinyílik a tér,
megelevenedik a színpad. Ebből én semmit sem hallottam, bárhogy
hegyeztem is a fü1em. Pedig az MC 10/II után, amelynek csak elliptikus
tűje van, még a bielliptikus hegyű MC 30-cal is megpróbálkoztam. (A
teológusok szerint - vagy teoretikusokat kellett volna mondanom? - a
bielliptikus tűhegy kényesebb a függőleges szöghibára, mint az
elliptikus. A beállítás pontatlanságait a jó öreg kúpos tűhegy érzi
meg a legkevésbé.).
Persze, persze, ne feledjük: a mi kontrollberendezésünk nyugati
értelemben csak átlagos minőségű; a szöghiba prófétái sokkal drágábbat
használnak. Mégis, a mi körülményeink között én nem mondhatok mást,
mint hogy az a legjobb, ha a hangszedőt vízszintesen tartjuk.
De még időzzünk el egy kicsit, mondhatnám: csatlakozásra várva,
tanulmányi kirándulásunk ez utolsó előtti állomásán. Tudom, nem szép
öröm a káröröm, dehát magam is esendő, hiú lélek vagyok, és...és
igazán olyan ritkán sikerül szamárságon kapni a tekintélyes
szakírókat... szóval, nézzük csak, hogyan is próbálták módosítani a
függőleges letapogatási szöget? Az egyik módszer a karbak döntögetése,
ez rendben van: aki megteheti, tegye meg, a többi az ő dolga. De ami a
másik módszert illeti, azt, hogy mindenféle alátéteket rakosgatunk a
hanglemez alá, ez bizony nagyon rossz ötlet! Hogy miért? Majd mindjárt
elmondom.
Hatodik stáció: Lemezpárnák
A lemezjátszók tányérját általában fémből készítik, és a
jóérzésünk diktálja, hogy a hanglemezt ne fektessük közvetlenül erre a
"durva" anyagra. A kettő közé tehát alátétet tesznek a gyárak,
többnyire egy gumilapot, mert az szebb, esztétikusabb, higiénikusabb.
Más haszna ugyan mi lehetne?
A hifisták azonban nem volnának hifisták, ha végeláthatatlan
hétköznapi kísérletezgetéseik során, dirib-darabkára szedve az egész
lemezjátszót, éppen a lemezpárnáról feledkeztek volna meg. Ennek a
tartozéknak ma már megvan a maga "irodalma" - amin a hifiben
valamiféle zavaros, ködös, féltudományos, de korántsem értéktelen
információtömeg értendő. Azóta a nyugati piac el van árasztva a minden
bajtól megváltó lemezpárnákkal, amelyek nélkül a hifista sohasem
juthat a mennyországba. Egy-egy különleges típusért 30-40 márkát is
elkérnek. Ki erre, ki arra esküszik - sőt, előfordul, hogy valamely
gyár semmilyen lemezpárnát nem ad a készülékéhez, és előírja, hogy a
hanglemez a vetetlen alumíniumágyon térjen nyugovóra...
Magam sokáig nem tulajdonítottam jelentőséget a párna-ügynek; most
is csak azért álltam oda kísérletezni, hogy kikerekíthessem ezt a kis
dolgozatot. Arra számítottam, hogy újabb "szenzációs paramétert"
írhatok le a listáról, agyrémet, amellyel teljesen fölösleges behatóan
foglalkozni. És íme: akkora meglepetés ért, hogy nem tudok szabadulni
a hatása alól!
Pedig bizonyos dolgokról eddig is megvolt a véleményem. Például
tudtam, hogy a hanglemez nem merev test, hanem hajlékony, rezonáns
holmi, amelynek ezért a teljes felületét alá kell támasztani, sőt: le
is szorítani, ha lehet. A szokványos tányérgumik koncentrikus gyűrűi
semmiképpen sem megfelelők, nem beszélve azokról a hornyokról,
küllőkről vagy pláne gumipogácsákról, amelyekkel futurisztikus hatásra
törekszik a tájékozatlan formatervező. Tanulságos megfigyelni a
cikkünk elején bemutatott formatervezési remekművet, a Bang & Olufsen
cég lemezjátszóját, amelyben atomkor és középkor ad randevút
egymásnak: fotocellával vezérelt tangenciális hangkar egyfelől -
primitív, esztétizáló gumiküllők másfelől. Riasztó ötlet, de elmondom:
ha a szépséges B & O hangkarját kicserélnék a Tesla NC 440 karjával
(azért ezzel, mert ennél gyöngébbet nehéz elképzelni), a gumiküllők
helyett viszont felraknánk a tányérra egy ötforintos filckorongot,
akkor a módosított lemezjátszó szerintem jobban szólna az eredetinél.
Tudom, óvatosságra kell intenem magam, hiszen eddig csak egyetlen
egy lemezjátszóval tettem próbát: azzal a bizonyossal, amelyet
szeánszainkon használunk. Hangsúlyozom, hogy én most nem a Lemezpárnák
Általános Elméletét szeretném lefektetni, csak fel szeretném hívni a
figyelmet erre a látszólag jelentéktelen tartozékra. Ha van valami,
ami nem kerül sokba, és mégis határozottan megváltoztatja a
lemezjátszók hangkarakterét (előnyükre? hátrányukra? mindenki maga
döntse el!) - akkor a lemezpárna biztosan ilyen.
A mi etalon-gépünk tányérján eredetileg egy közönséges, sima
gumilap feküdt, ezt később kicseréltem egy tapadós felületű
szilikongumipárnára, amelyet egy külföldi kiállításon kaptam. (Spectra
a neve, francia gyártmány, Angliában Dumpa néven árusítják.) Ez
ráragad a hanglemezre, magához szorítja, kisimítja a vetemedéseit -
ebből a szempontból annyira bevált, hogy azóta is használjuk, anélkül,
hogy ellenőriztük volna a "hangminőségét". A Spectra reklámszövegében
egyébként az áll, hogy ez a párna csillapítja a lemezjátszók
dübörgését, de erre az érvre oda se hederítettünk. Az a fő, hogy a
szilikongumival "megfoghatjuk" a lemezt, csaknem olyan hatékonyan, de
összehasonlíthatatlanul olcsóbban, mint ha vákuummal szívnánk rá a
lemezt a tányérra.
Ismét Martin Collomsra kell hivatkoznom: tudomásom szerint ő volt
az egyetlen, aki módszeresen mérni próbálta a lemezpárnák hatását. Oda
lyukadt ki, hogy minden párna más frekvenciasávban csillapítja a
rezgéseket, eszerint csodapárna nem létezik; minden lemezjátszóhoz meg
kell találni a hozzá illő lemezpárnát. Egyben arra is utalt, hogy az
"abszorptív" anyagok is, mint a gumi, vagy méginkább a szilikon-gumi,
csak részben nyelik el, részben viszont tárolják az energiát:
visszarúgnak. Úgy látszik, ez az oka annak, hogy például a Linn (már
megint a Linn!) nem gumit rakott a lemeztányérra, hanem egy
közönséges, 2 milliméteres filclapot. És Colloms azt írja, hogy így
jobban is tetszik neki a Linn Sondek hangja, mint az abszorptív
párnákkal.
Én először a Spectra párnát hasonlítottam össze a nulla párnával:
a pucér alumínium tányérral. A Spectra csaknem 5 milliméter vastag,
tehát amikor levettem a tányérról, utána kellett állítanom a Hadcock
kar magasságát, nehogy összekeverjem a párna hatását a megváltozott
vertikális letapogatási szög hatásával. A hanglemezt oldalról, a
pereméről szigetelőszalaggal rögzítettem, nehogy megcsússzon az
alumíniumfelületen. Ezt az egész procedúrát (futómű stop - lemez le -
párna le - lemez föl - szigetelőszalag - karbeállítás - futómű start)
50-60 másodperc alatt végig lehet csinálni. A-B tesztről, pláne
vaktesztről nyilván nem lehetett szó, de nem is volt rá szükség.
Nem "sportszerű ", nem is szokásom, de most nem állhatom meg, hogy
a feleségemre ne hivatkozzam. Teljesen véletlenül bejött a szobába,
leült egy percre - és rögtön megkérdezte, idegenkedve: "mi történt? ez
a lemezjátszó máskor nem így szokott szólni!" De nekem sem voltak
kételyeim. Mintha az egész lemezjátszót kicserélték volna egy másikra.
Feltehetőleg egy rosszabbra - legalábbis csaknem mindenki, aki
hallotta, erre szavazott. Szerintem nem ilyen egyszerű a dolog. Lássuk
csak, mi történt. A hegedűk aggasztóan érdesek lettek, a vonóskar
nyüszített, a fortisszimók szinte fájtak. A basszus pedig dörömbölt,
dübörgött, hatalmas energiával sugárzott - csak éppen nyers volt,
darabos, kulturálatlan, vagy mit is mondjak rá. És mégis, volt ebben a
brutális hangképben valami megnyerő. A templomi kórust és az orgonát
például olyan elemi erővel és közvetlenséggel tolmácsolta, hogy -
torzítás ide, torzítás oda - szinte lenyűgözve hallgattam. A
szilikongumival megfogott lemez sokkal kiegyenlítettebben,
árnyaltabban, "lekerekítettebben", jólneveltebben szól (végül ennél
maradtam továbbra is), de ha visszagondolok a másik hangképre, mindig
megszáll egy kellemetlen hiányérzet.
Megpróbálok magyarázatot keresni erre a jelenségre. Úgy gondolom,
kétféle effektust kell elkülönítenünk egymástól. A pvc-lemez nem más,
mint egy közönséges membrán: az egész lemezjátszó legrezonánsabb
része. Rezonanciáit okvetlenül meg kell fogni, amplitúdójukat
csökkenteni - és a szilikongumi éppen ezt teszi. A magashangok ezért
nem lesznek érdesek. Az alumíniumra lazán ráhelyezett hanglemez
viszont szabadon csörömpöl, és az alumínium anyagának saját csengése
még ronthat is a dolgon.
Más lehet a helyzet a basszusátvitellel. Tudjuk, hogy az ideális
lemezjátszó voltaképpen egy Végletekig Merev Rendszer, a hangszedő
állórészétől kezdve a karon, a futómű vázán, a tányércsapágyon és a
tányéron keresztül egészen a ráhelyezett hanglemezig. Kizárólag a
hangszedőtűnek szabad mozognia - minden egyéb elmozdulás már
valamiféle káros rezonanciát vagy kioltást idéz elő a hangképben.
Feltételezem, hogy a hanglemez és a lemeztányér közé rakott puha,
rugalmas közeg erősen mérsékeli a basszusátvitelt. Most már elhiszem,
hogy a Spectra valóban "csökkenti a lemezjátszó dübörgését". A
mélyhangokkal együtt.
Az az elementáris, dübörgő mélyhang nem megy ki a fejemből. Lehet,
hogy ez a basszus az igazi csak éppen a kommersz, 45 literes
hangdobozok nem képesek mit kezdeni a legmélyebb frekvenciákkal?
Végtére, 40Hz alatt a Spendor is már csak némán tátog, mint a partra
vetett hal.
Csináltam egy lemezpárnát filcből is. (Nem fekete, mint a Linn
Sondeké, csak zöld, és molyette - de filcből van.) Hangképe pontosan
az előző kettőé közé esik. A magashangjai nem érdesek; inkább kissé
szárazon szólnak, de még mindig több van belőlük a kelleténél (vagy
annál, amihez hozzászoktam). És a basszus sem dörömböl többé, de már
nem is szól olyan elementárisan, elsöprően. Tárgyilagos ez a hangkép,
de nekem nem tetszik. Se hús, se hal. A Linn Sondeknek bizonyára
többet használt a posztó. De a Linn konstruktőrök alighanem több tucat
lemezpárnát is kipróbáltak, amíg ki nem kötöttek annál a snassz
filclapnál.
*
Végállomás? Semmi végállomás - csak mára befejeztük utazásunkat a
lemezjátszó körül. Nagyon bánatos leszek, ha útitársaim azzal az
élménnyel térnek haza, hogy a lemezjátszó műszaki paraméterei teljesen
érdektelenek. Nem így van: a paraméterek egytől egyig fontosak, csak
éppen meg kell találni fontosságuk igazi sorrendjét, és eszerint kell
figyelembe venni őket. Egyszóval: van értelme a kísérletezgetésnek.
Legalább addig, amíg el nem jön a CD. De talán még azután is.
Darvas László