Digitális kontra Analóg |
(avagy: a nagy duellum)
Párbajra készen méregeti egymást sztárfotónkon a két Technics
magnó: a félprofesszionális, oda-visszajátszó, hatfejes-hárommotoros,
de hagyományos, analóg RS-1700 - és az új kor hírnöke, a képmagnók
leszármazottja, a videokazettával játszó, digitális SV-P100. Ezt a két
magnót a Technics cég budapesti képviseletétől kaptuk kölcsön (nagy
fogás ez nekünk - köszönet érte!), s már alig várjuk, hogy egymásnak
ugraszthassuk őket.
No de előbb még be kell mutatkozniuk, és igazolniuk kell, hogy
párbajképesek - ez végül is benne van minden párbajkódexben.
I. A képmagnók ivadéka: SV-P100
A digitális technikáról már többször is írtunk a Hifi Magazinban,
óvatosan méricskélve-adagolva az ismereteket, nehogy Olvasóink
túlságosan nagy dózist szedjenek be egyszerre. Ámde előző számunkban
már szabad folyást kellett engednünk az információnak, mert hiszen az
új technika időközben behatolt a (nyugati) polgári otthonokba,
mégpedig nemcsak az úgynevezett hibridlemez, hanem most már a Compact
Disc, vagyis a digitális hanglemez és persze a CD-játszók formájában
is.
Didaktikai szempontból talán helyesebb lett volna előbb egy
digitális magnót tesztelni, és csak utána a lemezjátszót, hiszen
általában a CD-műsort is digitális szalagjátszóval rögzítik, ez van
előrébb a láncban. Másfelől nézve a dolgot, a digitális szalagjátszók
eddig jobbára csak a stúdiótechnika eszközei voltak, és bár a
digitális magnók a boltban is megelőzték a digitális lemezjátszókat,
mégiscsak a CD-lejátszó volt az első, igazán "kommersz" használatra
szánt digitális készülék. Mellesleg (minek tagadjuk) valóban teljesen
mindegy, mit diktálna a módszeresség. A sors úgy hozta, hogy a
CD-játszót két hónappal előbb kaptuk kölcsön, mint a digitális magnót,
de mi így is nagyon örültünk mindkettőnek, mert Magyarországon ezek
még hosszú-hosszú ideig egzotikus-futurisztikus, megszerezhetetlen,
sőt, megközelíthetetlen készüléknek számítanak. Nem is tudunk számukra
jobb helyet a Hifi Magazin poszterképénél.
A CD-játszók ismertetésekor sok-sok, addig nem tárgyalt fogalmat
kellett megvilágítanunk, egyszuszra és viszonylag szűk terjedelemben -
s ebben bizony erősen gátolt bennünket, hogy még nem végeztük el a
kellő előtanulmányokat. (Amiért is folyvást mentegetődzésre
kényszerülünk.) Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy azóta sokkal
tapasztaltabbak lettünk. Sőt, most talán még nehezebb is a dolgunk,
ugyanis az SVP-100-hoz kevesebb kísérőanyagot kaptunk, mint előzőleg a
CD-játszóhoz. Most csak egy használati utasításra és a szorosan vett
szervízkönyvre hagyatkozhatunk, nincs a kezünkben részletes műszaki
leírás, funkcionális ismertető. Ezért a magnó ismertetését szűkre kell
szabnunk - holott talán ez volna a legfontosabb. És persze a
legproblematikusabb is. Hiszen a digitális magnó voltaképpen képmagnó,
nem a hang-, hanem a képtechnika szülötte, mit kezdjünk vele, mennyire
boncolhatjuk fel - a Hifi Magazinban?!
Egyebekben hasonlóképpen jártunk el, mint legutóbb. A készülék
ismertetése után a mérések következnek, végül pedig az új technika
lényegét próbáljuk szemléltetni az SV-P100 példáján. (Leges-legvégül,
persze, szubjektív teszteket is szervezünk.)
Először is nézzük, miből áll egy digitális magnó. Tudjuk: a kép
sokkal több információból tevődik össze, mint a hang, a képmagnónak
tehát meglehetősen nagy információtömeget kell rögzítenie. A képmagnók
kezdetben igen drágák voltak, de folyvást olcsóbbodtak, s csak idő
kérdése volt, mikor teszik alkalmassá őket a hangrögzítésre is. Ehhez
két dologra volt még szükség, először is egy olyan elektronikára,
amely az analóg műsorjelet digitálissá alakítja, vagyis a képmagnó
számára "emészthetővé" teszi - ez az úgynevezett A/D, azaz
Analóg/Digitális átalakító. A szalagról visszajátszott műsort pedig
vissza kell alakítani hangfrekvenciás jelekké. Erre szolgál a D/A,
azaz Digitális/Analóg konverter. Ez a két elektronika alkotja
(kiegészítve különféle segédáramkörökkel) a PCM-processzort, amelyet
ha videomagnóval házasítunk, komplett digitális hangrögzítő eszközhöz
jutunk.
Néhány év óta több cég is kínál ilyen átalakítókat, s nemrégiben
megjelentek az első, képmagnóval egybeépített konverterek, amelyek
gyakorlatilag úgy kezelhetők, mint a közönséges-hagyományos magnók,
függetlenül attól, hogy egészen más a működési elvük. (A digitális
magnók elvben képrögzítésre is jók, de a gyakorlatban erre nem teszik
őket használhatóvá - végtére, nem is ez a feladatuk.)
Mielőtt a részletekbe mennénk, vegyük sorra a hagyományos magnók
hátrányait - és a digitális rögzítés előnyeit.
Az analóg magnók gyöngéi
A műsor minősége erősen függ a hangszalag milyenségétől. A
különféle szalagtípusoknak más-más az előmágnesezési áramigényük; az
elvileg elérhető legjobb hangminőséghez egészen pontosan be kell
állítani a gépet - ezt azonban a kommersz készülékeken nem tehetjük
meg, vagy csak nehézkesen.
A szalagnak egyenletes minőségűnek kell lennie, különben kiesés
(drop-out) lép fel.
A szalag tárolása során (kismértékben) csökken a magasabb
frekvenciák szintje, ezzel szemben a műsor enyhén átkopírozódik a
szomszédos szalagfelületekre.
Az analóg magnók frekvenciaátvitele gyakorlatilag nem nyúlhat 20Hz
alá. A fej erősen befolyásolja a frekvenciaátvitelt (figyeljük csak
meg a dombokat az orsós magnók, a hepehupákat a kazettás gépek
frekvenciagörbéjén!).
A felső határfrekvenciát a mágnesszalag, illetve a fejrés
kialakítása korlátozza.
A szalagon rögzíthető dinamikatartománynak alul-felül határt szab
a szalagok sajátzaja, illetve a kivezérelhetőségük. (Különféle
zajcsökkentőkkel javítani lehet a jel-zaj arányon, de nem ingyen -
ezeknek az elektronikáknak is megvannak a maguk problémái.)
Minden egyes másolással határozottan romlik a jel-zaj arány és
szűkül a frekvenciaátviteli sáv.
A digitális eljárás előnyei
Elmarad a modulációs torzítás, amely a fej-szalag kontaktus
bizonytalanságából és a kiesésekből adódna.
A frekvenciaátvitel egyenletes, a felső határfrekvencia lényegében
csak a mintavételi frekvenciától függ, az alsó határfrekvencia pedig
elméletileg akár 0Hz is lehetne.
Igen széles a dinamikatartomány (a 14 bites rendszerben kb. 86dB),
és nem korlátozza a szalag minősége, csupán a bitszám.
A harmonikus torzítás igen alacsony, független a szalag és a fej
tulajdonságaitól.
Nyávogás gyakorlatilag nincs, az analóg jelet nagypontosságú,
kvarcvezérelt rendszer "állítja elő".
Nagyon könnyű megtalálni a különféle műsor-részleteket, ugyanis
mind felvételkor, mind lejátszáskor "markereket" vihetünk fel a
szalagra, ezek "tájékoztatják" a készüléket.
Végül, de nem utolsó sorban: a műsort annyiszor másolhatjuk át,
ahányszor csak akarjuk, a hangminőség elvben változatlan marad.
Ilyenkor persze a még vissza nem alakított, digitális jelet kell
átvinnünk szalagról-szalagra.
*
Igen ám, de mi az ára ennek a hangminőségnek, ennek a
praktikumnak?
A különálló PCM-processzorok ára 1500-2000 dollár, az otthoni,
közhasználatra szánt videomagnóké 700-1000 dollár - a komplett
digitális magnó eszerint közel 3000 dollárba kerül. Az SV-P100 árát
ennyire is teszi forrásunk, a tavaly októberi Audio. Hát, nem olcsó
mulatság! Az összehasonlítás kedvéért: a drága, jóminőségű orsós
magnók ára 1500-2500 dollár, az RS-1700 katalógus-ára 2100 dollár.
Persze, ha elfogadjuk, hogy a digitális magnó feltétlenül jobb az
analógnál, s már eleve professzionálisnak tekintendő - nos, akkor a
digitális gépek határozottan olcsók, mert a nagy, analóg stúdiógépeket
csak két-háromszor ennyiért lehetne megkapni. Dehát ez csak játék a
számokkal.
No és az üzemköltség, a szalagfogyasztás? Ebből a szempontból a
digitális magnó valóban "üzemanyagtakarékos", mert a videokazetta
viszonylag olcsó! Olcsóbb, mint a félcsíkon, 19cm/s szalagsebességgel
"fogyasztott" negyedcollos szalag! (Hogy aztán a mi magnósaink
többségének erre sem futja, arról már nem a digitális technika tehet.)
Hosszúra nyúlt a bevezető - térjünk rá az SV-P100 külsejére és
belvilágára.
Hogyan magnózzunk "digitálisan"?
Mint a legtöbb japán gép, ez is nagyon csinos; voltaképpen olyan,
mint egy jól megtermett kazettás magnó. Ugyanúgy is kell kezelni, csak
persze van rajta egy és más, ami a kazettás magnókon eddig nem volt.
Alapfunkciói a szokásosak. A nagyméretű (video) kazetta ablaka
alatt a Gyors előre és a Hátracsévélés, a Felvétel, a Lejátszás, a
Szünet és a Keresés (Search) gombjai sorakoznak, itt találjuk a
kidobógombot is, ez nagyon ügyesen dolgozik, amennyiben nemcsak az
ablakot nyitja, hanem még a kazettát is kitaszigálja valamelyest a
helyéből, hogy könnyebb legyen kiemelni. És megfordítva is, előbb
behúzza a kazettát, és csak azután csukja be az ablakot.
A kazettatartó mellett két nagyméretű kivezérlésjelzőt láthatunk,
ezek -40-től +5 decibelig vannak kalibrálva. A folyadékkristályos
indikátor felbontóképessége (azaz: a legkisebb, még éppen érzékelhető
szintváltozás) 1,5dB. A pillanatnyi csúcsértékeket következetesen
"benntartja" a műszer, de közben a mindenkori kivezérlést is
leolvashatjuk róla. A kivezérlésjelzőt egy hatszámjegyű,
folyadékkristályos szalag-számlálóval kombinálták. A szintindikátor
háromféle üzemmódra kapcsolható. (Erre szolgál 2 nyomógomb, abból a
hatból, amely a szintmérő alatt sorakozik.) Felvételkor és
lejátszáskor a hagyományos, hangfrekvenciás kivezérlésjelző szerepét
játssza. Amikor digitális jelet veszünk fel, kikerülve az A/D
konvertert, a kivezérlésjelzővel a digitális bemenőjelek szintjét is
mérhetjük. Végül a szalagon levő, már digitálisan kódolt jelek
nagyságát is ellenőrizhetjük; ebből derül ki, hogy megfelelő
állapotban van-e a fej is, a szalag is. Ilyenkor a kivezérlésjelző
felső sávján (a bal csatorna indikátorán) 0; +5 decibelig kell futnia
a jelnek. Ha ennél kisebb a kivezérlés, meg kell tisztítani a fejet,
esetleg ellenőrizni a szalagot, illetve - ha idegen magnón készült
felvételt játszunk le - a készülék oldalán levő kis csavarral
javítanunk kell a sávkövetés pontosságán.
A kivezérlésjelző bal oldalán a Rew-reset indikátor akkor világít,
amikor a kazettatartó még nincs a helyén, vagy ha az éppen behelyezett
kazetta nincs az elejére csévélve. Ilyenkor ugyanis a szalagszámláló
még nem tud "tájékozódni", hibásan jelez - erre figyelmeztet bennünket
a LED. Van a készüléken még egy jelzőfény, a Dew check, azaz
páraellenőrző. Ez a LED általában akkor gyullad ki, amikor a
készüléket hidegről meleg helyre visszük, pára csapódik le a
fémrészein, így a fejdobon, és amíg ez fel nem szárad, nem feküdne fel
jól a szalag, tapadna a fejdobra.
A bemeneti választókapcsoló kétállású, hiszen kétféle jelről
készíthetünk felvételt: analógról (Mic/Line), illetve digitálisról -
az utóbbi esetben egy újabb LED gyullad ki a kivezérlésjelző mellett.
Memóriája is van a gépnek, ezt egy nyomógombbal kell "ébreszteni".
A memóriába a szalagszámlálópozíció számát lehet beadni, illetve onnan
kihívni (és a számlálón kijelezni), egy második nyomógomb
segítségével.
Az utolsó nyomógomb a Timer Record, az időkapcsoló. Az SV-P100 a
távollétünkben is tud felvételt készíteni, ha van kapcsolóóránk, sőt:
azt is megteheti, hogy a kapcsolóóra jelzésére előbb üzembehelyezi
magát, de a felvételt csak pontosan egy óra elteltével indítja, amikor
már jól "bemelegedett" - erre, úgy látszik, éppúgy szüksége van, mint
némelyik erősítőnek.
Most jön a java, az Edit, ez itt nem női nevet jelent, hanem
"műsorszerkesztést ",azaz keresést-kutatást, egyes műsorszámok
átmeneti átugrását. Az Edit funkciónak az a lényege, hogy a szalagnak
a műsorsáv alatti részére (képmagnózáskor ez volna a hangcsík)
különféle jeleket, "markereket" viszünk fel. Kétféle "marker" van:
Keresőjel és Ugrójel ("Search", illetve "Jump" marker).
Ugrójelet felvételkor is, lejátszáskor is felvihetünk a szalagra.
Amíg a Jump Mark kapcsolót lenyomva tartjuk, voltaképpen azt írjuk fel
a szalagra, hogy "ezt a szakaszt át kell ugrani". Legközelebb
felvételkor vagy lejátszáskor, ha megnyomjuk ugyanezt a kapcsolót,
ugrójelet észlelve a magnó nyolcszoros szalagsebességgel tekercsel
előre, akár a szalag végéig is. Ha meggondoljuk, ez nagyon fontos
funkció: meggátolja, hogy bármit is véletlenül letöröljünk, amikor
(például) két műsorszám közötti "lyukba" akarunk felvenni egy újabb
számot.
Az ugrójeleket és a keresőjeleket egy-egy kallantyúval vihetjük
fel a szalagra. Az ugrójelekről már beszéltünk - az ily módon
megjelölt szalagrészt a készülék nem veszi figyelembe, "átugorja". A
keresőjelek pedig arra nézve adnak neki felvilágosítást, hogy honnan
kezdve kell gyorscsévélésből megállnia, illetve (ha egyszersmind a
Lejátszás gombot is megnyomtuk) játékra váltania. Amikor lenyomjuk a
Keresőjelkapcsolót ("Search mark"), majd elengedjük, önmagától
visszatér eredeti helyzetébe, de közben - a lenyomás pillanatától
számítva - 70 másodpercig keresőjelet rögzít. Ugyanez a jel
automatikusan felkerül a szalagra, valahányszor csak felvételt
indítunk, akkor is, ha nem nyúlunk a keresőmarkergombhoz.
Ha a Jump és a Search marker kapcsolót egyszerre nyomjuk meg, a
készülék csak ugrójelet rögzít - ennyire ügyel a már felvett műsoraink
biztonságára (az ugrójel ugyanis letiltja az újabb felvételt,
egyszersmind a törlést). A harmadik kapcsoló a törlőgomb, ezzel
mindkét fajta jelzést kiolthatjuk.
Végül is háromféle jelzésre reagál a magnó: az ugrójelre, a
keresőjelre, illetve a memóriában rögzített számláló-pozícióra.
(Egyszerre csak egyetlen számláló-állást tud megőrizni az
emlékezetében.)
Tovább haladva a készülék frontlapján, a kivezérlésjelző alatt a
bal és a jobb csatorna felvételi szintszabályzó potenciométereit
találjuk. Ezek alatt, a ferde előlaprészen, az üzemmódkapcsolók
mellett még egy nagyméretű forgatógomb kapott helyet, a "Fader", ez
afféle generálszabályzó, ezzel lehet felvételkor le-, illetve
bekeverni, "beúsztatni" a műsort. Lejátszáskor is hasonlóképpen
működik, és vele lehet szabályozni a fejhallgató-, illetve a
vonalkimenetek feszültségét, nullától-maximumig.
Nem beszéltünk még a hálózati kapcsolóról és a (6,3mm-es,
Jacktípusú) fejhallgató- és mikrofoncsatlakozóhüvelyekről.
Természetesen ezek is az előlapra kerültek.
A hátlapon RCA-csatlakozóhüvelyek: 4 a vonal be- és kimenetnek,
1-1 a digitális be- és kimenetnek. Ezeken kívül három kapcsoló is van
itt, de ezeket csak ritkán kell kezelni, ezért egy csavarokkal
felszerelt sablon a normál pozíciójukban rögzíti őket. A Timer Rec
kapcsolóhoz akkor kell nyúlnunk, ha kapcsolóórával fogunk felvételt
készíteni, de a magnót már a felvétel előtt 1 órával üzembe akarjuk
állítani. (Erről már szóltunk.) Az Edit kapcsoló elállításával
meggátolhatjuk, hogy markerek kerüljenek a szalagra. Végül a harmadik
kapcsoló ("Clock") az órajelekkel, azaz a készülék működéséhez
szükséges vezérlőjelekkel van összefüggésben. Három állása van: a
normál, a "külső", illetve az a pozíció, amelyben a készülék egy másik
digitális magnó órajelére kapcsolja magát.
Méréseinkhez
Tapasztalatok nélkül álltunk neki a mérésnek, hiszen az SV-P100 az
első digitális hangfrekvenciás magnó, amely valaha is a kezünkbe
került. És még nehezebb is volt a dolgunk, mint előzőleg a Pioneer
CD-játszóval, mert ahhoz legalább, kaptunk egy mérőlemezt, azon pedig
rajta van a teljes mérési "repertoár". Az SVP-100-hoz viszont nekünk
kellett kitalálnunk a tesztprogramot.
Persze, "puskáztunk": főleg a HiFi Stereophonie-ból, a múlt év
végi és az idei első számokból próbáltunk ellesni egyet s mást
(különbségi torzítás, mintavételezésből eredő torzítás mérése). Hogy
aztán a mérés eredménye mennyiben helytálló, mennyire pontos és hogyan
kell interpretálni - viszonyítási alap nélkül ezt most még nem
ítélhetjük meg. Reméljük azonban, hogy előbb-utóbb további digitális
magnók követik az SV-P100-at, és akkor majd jobban "belejövünk" a
méréstechnikájukba.
A mentegetődzés után lássuk a lényeget.
A mérésekhez egy Panasonic NV-E30 típusú videokazettát
használtunk.
A bemenő- és kimenőfeszültségek és impedanciák megfelelnek a
hagyományos analóg magnók adatainak. A különböző bemeneti szinteken
készített felvételekről mért kimeneti feszültségeket külön táblázatban
adjuk meg (a második és harmadik harmonikus torzítás táblázatában).
A torzítás 0dB-n rendkívül alacsony, 0,01% körüli, ahogy ezt a
gyár állítja; 3 decibel túlvezérlés hatására azonban a harmadik
harmonikus már 5,5 százalékosra szökken, készülékünk tehát igencsak
kényes a túlvezérlésre! A kisebb kivezérlések tartományában alacsony
marad a torzítás, és csak -50, -60 decibel környékén nő meg
határozottan. Még lejjebb, -70 decibelen aztán már nagyon felszalad a
harmadik harmonikus értéke. Bár táblázatunkban nem adtuk meg, a mérést
-80dB-n is elvégeztük: a hasznos jel még éppenhogy kivehető volt a
zajból (a mérést viszonylag keskeny sávú, Δf=100Hz-es szelektív
voltmérővel végeztük). Mint legutóbb a CD-játszó mérésekor, itt is
utalnunk kell rá, hogy ennyire kis szinteken az analóg magnók
műsorában már csak zajt találunk, a torzítás mérésének ott már nem sok
értelme volna.
Igen alacsony az intermodulációs torzítás is. Táblázatunkban csak
a szokásos ("60Hz+7kHz") paraméter szerepel, de a teljes
hangfrekvenciás sávban hasonlóan jó eredményt kaptunk.
Igazolja a specifikációt a jel-idegenfeszültség arány is. Az
adatok szinte hihetetlenül jók: a 22,5Hz-22,5kHz sávban 83,5 decibelt
kaptunk! Furcsa, de a jel-zaj arány (tehát a szűrővel mért érték)
eléri a 86 decibelt, holott ez már az elvi határ egy 14 bites
rendszerben!
A frekvencia-jelleggörbe 2Hz-től 20kHz-ig gyakorlatilag lineáris.
A 2. diagramon 2kHz után kismértékű emelés látható, valamivel nagyobb,
mint amekkora a gyár által specifikált ±0,5 decibelbe beleférne.
(Többször is ellenőriztük - mindig ez volt az eredmény.)
Magyarázatra szorul a fázis-frekvencia jelleggörbe. Ezt úgy vettük
fel, hogy a készüléket felvételre kapcsoltuk, és azt a fáziseltérést
regisztráltuk, amely a vonalbemenet és a vonalkimenet jele között
mérhető. A vizsgálat tárgya itt: néhány egyszerűbb analóg erősítő- és
illesztőfokozat, valamint a 20kHz fölötti, nagymeredekségű szűrő. A
magnó többi része nem volt beiktatva, a szalag állt. Az
Aliasing-szűrő, több szakember véleménye szerint, erősen befolyásolja
a hangminőséget vizsgálódásunk ezzel kapcsolatos. Az 1kHz és 20kHz
közötti, csaknem 360 fokos fáziseltérés nem éppen megnyugtató
jelenség; de szükségszerű velejárója az ennyire meredeken vágó
szűrőknek. (Az Aliasingszűrő szubjektív hatását illetően lásd
Szeánszunkat. A szerkesztő megjegyzése.)
Hasonlóképpen mértük a harmonikus torzítást is (6. diagram). Az
imént említett egységek harmonikus torzítása 20kHz-en nem éri el a
0,1%-ot sem.
Az áthallási csillapítás a teljes hangfrekvenciás sávban igen jó.
A különbségi torzítást a következőképpen mértük: azonos
amplitúdójú, 14, illetve 15kHz-es jelet vittünk fel a szalagra, s
ennek lejátszásakor egy keskeny áteresztősávú (Δf=100Hz) szűrővel
végigpásztáztuk a 20Hz-20kHz-es sávot. Mint látjuk, a torzítás
meglehetősen magas: 2, majd 3, 4, 5kHz-en és 14-15kHz környékén is
bőségesen találunk magasszintű, nemkívánatos jeleket. A 3kHz-es jel
éppenséggel 17 százalékos, és a mellette levők sem sokkal kisebbek.
Ugyancsak nagymérvű torzítást regisztráltunk a 8. diagramon is.
Hogy mit mértünk, azt nem tudjuk pontosan a nevén nevezni; mi
mintavételezésből fakadó torzításnak kereszteltük. Lényege: amikor a
15,2kHz-es vizsgálójel összetalálkozik a mintavételezési
frekvenciával, különféle komponensek keverednek ki belőlük, például
44,1kHz mínusz 2x15,2kHz=13,7kHz, vagy 3x15,2kHz mínusz
44,1kHz=1,5kHz. (Diagramunkon jól látható egy 1,6kHz-es frekvencia - a
vizsgálójel nem volt egészen pontos, a torzítás ezért nem esik éppen
1,5kHz-re.) Meg kell jegyeznünk, hogy a külföldi tesztekben lapozgatva
seholsem láttunk ilyen magas torzítási értékeket; a nemkívánatos jel
aránya általában tizedszázalékosnak találtatott, holott mi 10
százaléknál is magasabbat mértünk.
Négyszögjel-átvitellel 100Hz-en, 1kHz-en és 4kHz-en próbálkoztunk
(a válaszjelet felvétel-állásban, majd felvétel-lejátszáskor is
rögzítettük). Látható, hogy már 100Hz-en is van egy kis berezgés a
felfutó élen; 1kHz-en már jobban deformálódik a jel, 4kHz-en pedig
elveszíti eredeti alakját. (Mellesleg, ez logikus: a rendszer
gyakorlatilag nem viszi át a 20kHz-en felüli frekvenciákat, tehát
nincsenek meg a harmonikusok, amelyekből a szabályos négyszög
felépülne. Adott frekvenciájú négyszögjel alakhű átviteléhez legalább
tízszerte nagyobb frekvenciatartomány szükségeltetik. Egyébként: az
analóg magnók sem viselkednek sokkal szebben...) Hasonló eredményre
vezetett a burst-átvitel is. A 7. képen az 1kHz-es jel egyetlen
periódusa látható, utána pedig egy sokkalta nagyobb frekvenciájú
"lecsengés". A 8. és 9. képen a mérőjel (15, illetve 20kHz) 3, illetve
4 periódusideig volt bekapcsolva. A jel az utolsó periódusban éri el
maximumát, és utána csak hosszabb idő után szűnik meg.
Végül, műsoron kívül, csupán az érdekesség kedvéért bemutatunk még
néhány oszcillogramot (10-13. kép). Mint említettük, a készüléken
digitális kimenet is van, ennek a jelét bocsátottuk közvetlenül az
oszcilloszkópra. (T=10µs/osztás, U=0,5V/osztás - felül a két,
egymástól 6 kockányira levő, függőleges impulzus éppen egy
sorperiódusidőt határol.) A 10. kép a Stop állásba kapcsolt magnó
"jelcsomagja", a 11. kép ugyanez Felvétel állásban; a bal csatorna
jelét -6 decibelig kivezérelve a 12., végül mindkét csatornát 0dB-ig
vezérelve a 13. képhez jutottunk.
Videomagnókról általában
Minthogy a digitális magnónak egy képmagnó a lelke (vagy inkább a
teste? a lelke pedig a PCM-processzor?), szót kell ejtenünk a
közszükségleti, azaz otthoni használatra szánt videomagnókról - mégha
itt nem vállalkozhatunk is többre, mint hogy összefoglaljuk a
leginkább elterjedt rendszerek főbb jellemzőit. Mert jóideje már, hogy
többféle rendszerű képmagnó is van a piacon, és ahogy ez már lenni
szokott, ezek még véletlenül sem csereszabatosak egymással. A
legismertebb az alábbi három otthoni videorendszer:
1. A Sony 1975-ben bemutatott Beta rendszere. A szalagsebesség
1,87cm/s, a fej-szalagsebesség 5,83m/s. A hangjelek csíkja a videosáv
fölött helyezkedik el, 1,05mm szélességben. A szabályozójel csíkja a
szalag alján van, szélessége 0,6mm. A maximális játékidő bő 3 óra. A
kazetta méretei: 156x96x25mm.
2. Igen elterjedt a Matsushita/JVC VHS-rendszere. A szalag
2,34cm/s-mal fut, a fej-szalagsebesség 4,84m/s. A hangsáv 1mm széles
és itt is felül helyezkedik el. Alul a szabályozósáv 0,75mm széles. A
játékidő maximum 4 óra. A kazetta méretei: 188x104x25mm.
3. A legnagyobb játékideje a Philips és a Grunding közös Video
2000 rendszerének van: 2x4 óra. A szalagnak itt egyszerre csak a felét
használják ki, a kazettát éppúgy át lehet fordítani, mint a
mindnyájunk által használt kompaktkazettákat. A szalagsebesség
2,44cm/s, a fej-szalagsebesség 5,08m/s. A hangjelnek itt kivételesen
alul hagytak helyet0,65mm szélességben, a szabályozójel 0,4mm széles
csíkja pedig felülre került. A kazetta méretei: 183x110x26mm.
A kazetták tehát nem egyformák, noha mindegyikben félcollos
(12,65mm-es) szalagot találunk. A játékidő természetesen a szalag
vastagságától is függ, az pedig akár 14-15µm-re is csökkenthető. A
szalagok aktív rétege általában krómdioxid vagy hasonló, nagy
koercitív erejű anyag.
A videomagnók működésének alapjait az alábbiakban vázolhatjuk fel.
Kétféle, egymástól független információt kell rögzíteni egyidejűleg:
az egyik a képet, a másik a hangot hordozza.
A hangrögzítés az egyszerűbb, gyakorlatilag ugyanúgy történik,
mint a hagyományos szalagjátszókon. Csak az a baj, hogy a
szalagsebesség rendkívül alacsony (1,9-2,4cm/s!), emiatt aztán a felső
határfrekvencia sem lehet túl magas (8-10kHz) és a dinamika is
meglehetősen csekély (40-45dB).
A videojel rögzítéséhez viszont nagyságrendekkel nagyobb, több MHz
terjedelmű frekvenciasáv szükséges. A megszokott, mozdulatlanul álló
fejekkel ezt csak akkor tudnánk elérni, ha a szalagot rendkívül
gyorsan futtatnánk, miáltal egy-egy tekercsre csak néhány percnyi
műsor férne rá. Ezen segít az úgynevezett forgófejes technika. Az a
lényege, hogy a fejdobba, amelyre a szalag rásimul, 2 fejet építenek.
A fejdob viszonylag nagy fordulatszámmal pörög, ferde síkban. A szalag
szép lassan halad előre, de a relatív (azaz a fejréshez viszonyított)
sebessége igen nagy, és így már több MHz-es jeleket is rögzíteni tud.
Első ábránk a VHS-rendszerben dolgozó gép videocsíkjának
elhelyezkedését és a szalagfelület felosztását szemlélteti.
Ahhoz, hogy felvételkor, majd lejátszáskor is mindvégig egyenletes
legyen a fej-szalag sebesség, és hogy a fejek mindig a kellő sávokat
tapogassák le, különféle "segédberendezések" szükségesek. A
fejdob-forgató motort és a szalagfeszítés-szabályzókat meglehetősen
bonyolult elektronika vezérli, a szabályozójel-sávban pedig
szinkronjeleket rögzítenek a felvétel során; lejátszáskor a gép
ezekhez igazítja a fejdob fordulatszámát. A videomagnónak szinkronban
kell működnie a hozzá csatlakoztatott televíziós készülékkel. Erre
szolgálnak a videojelhez kevert kép és sorszinkronjelek. És persze
talán a legfontosabb az az elektronika, amely a képinformációt előbb
feldolgozza, a fejekre adja, lejátszáskor visszaalakítja, végül a
képernyőre küldi. Durva hasonlattal: ez felel meg a hagyományos analóg
magnók felvevő és lejátszó elektronikájának. A képmagnó működése során
óhatatlanul fellépnek úgynevezett kiesések (drop-out) és egyéb hibák,
amelyeknek zavaró hatását a konstruktőrök különféle áramkör
segítségével igyekeznek csökkenteni.
A videomagnók mindezeken kívül általában még egy igen fontos
elemet tartalmaznak: egy "tunert", amely szinte teljesen azonos a
televíziós készülékek nagyfrekvenciás egységével. Az ilyen tunerrel
felszerelt képmagnó akkor is fel tud venni, ha nem kapcsolják
tv-készülékre, mi több: a gép programozhatóvá válik, távollétünkben is
felveheti a műsort az előre megjelölt időpontban az előre kiválasztott
adóról.
Talán ebből a rövid és elnagyolt leírásból is kiderül, hogy a
videomagnók nem játékszerek, hanem igencsak bonyolult, precíziós
készülékek. Csak akkor terjedhettek el ennyire rohamosan (állítólag ma
már Magyarországon is több tízezer van belőlük!), amikor csökkent a
nagybonyolultságú integrált áramkörök, illetve a nagy szériában,
precíz technológiával gyártható mechanikák ára. Szolgáltatásaik egyre
gyarapodnak (állókép; gyorsítás-lassítás; távvezérelhetőség stb.),
súlyuk erősen csökkent. Egy korszerű videomagnó nem sokkal nagyobb,
mint egy-egy robusztusabb kazettásmagnó, és nem nyom többet 8-9
kilónál. Időközben alkalmassá tették ezeket a gépeket valamennyi
televíziós rendszerhez (az USA-ban és Japánban használatos NTSC-hez, a
nyugat-európai CCIR-PAL-hoz, a nálunk is használatos OIRT-SECAM-hoz) -
amiből máris kiderül, hogy a mai videomagnók színesben is dolgoznak.
Az SV-P100, közelről
"Izmos" gépezet: a váza alumíniumöntvény, a mechanikája roppant
precíz. A fejek ferrit-anyagúak. Mint az 1. ábrán szemléltettük, a
videojelcsík rendkívül keskeny, nem egészen 50µm-es ekkora felületen
kell rögzíteni 1 televíziós "félképnek" megfelelő
információmennyiséget. Motorból itt jó sok van, a csévélést
természetesen külön motor végzi, és a szalagot is külön motor húzza ki
a kazettából és fűzi rá a fejdobra.
1. ábra
A videojelcsík elhelyezkedése
Ez akkor történik meg, amikor behelyezzük a kazettát és
lejátszásra, illetve felvételre kapcsolunk. Ekkor a gép
kihúzza-befűzi, és csak ezután indítja el a szalagot. A Szünet gomb
megnyomására a szalag befűzve marad ugyan, de a szalagtovábbítás
leáll. Ezt a helyzetet nem tarthatjuk fenn tetszőleges ideig, ilyenkor
ugyanis a forgó fejdob ugyanazt a szalagrészt "fárasztja", és
előbb-utóbb tönkre is tenné. A Pillanatállj funkció ezért mindössze 4
percig érvényes, utána egy automatika kioldja a Lejátszást és
visszahelyezi a szalagot a kazettába. (Ugyancsak a szalag védelmét
szolgálja, hogy gyorscsévéléskor nem a fejdob körül, hanem kerülőúton
vezetik.)
Pillantás az ablakon át...
Mivel a digitális magnó nem kép-, hanem hangjeleket rögzít,
felszabadul az eredetileg hangjelek számára fenntartott 1mm széles
csík. Az "úttestnek" ezen a részén "közlekednek" a bevezetőben már
említett Ugrójelek és Keresőjelek (Jump Marker, Search Marker).
A videojel-feldolgozó áramkörről itt nem kívánunk bővebben szólni;
a VS-P100 az NTSC-rendszerű tv-adásnak megfelelően dolgozik, és az ott
alkalmazott kép- és sorváltó impulzusokat használja. Ez az elektronika
látja el a műsort a videomagnó működéséhez elengedhetetlen kép és
sorszinkronjelekkel. Persze, most tulajdonképpen becsapjuk a magnót:
azt fogja hinni, hogy képinformációt rögzít, holott valójában a
digitálisan kódolt hanginformációt veszi.
A VS-P100-at mikroprocesszor vezérli. A készülék úgyszólván
bombabiztos, egyszerűen nem lehet rosszul kezelni, az elektronika ezt
nem engedi. Természetesen távvezérelhető is.
Ez volt tehát a digitális magnó "teste". Nézzük most a "lelkét", a
PCM-processzort, amely a hanginformációt digitálissá kódolja, majd
visszaalakítja analóggá. A processzor természetesen akár önálló
készülék is lehetne, s akkor össze lehetne házasítani bármely más -
VHS-rendszerű - képmagnóval.
Az SV-P100 mintavételi frekvenciája (mint általában a forgófejes
magnóké) 44,1kHz. Felbontása 14 bit. Mint ismeretes, a bitek száma
határozza meg a rendszer dinamikatartományának szélességét, a
következő, egyszerű összefüggés alapján: szorozd meg a bitek számát
hattal, és adj hozzá még 1,8dB-t. Vagyis az SV-P100 dinamikája
(14x6dB)+1,8dB kb. egyenlő: 86 decibel. A hibajavító kód ugyanaz a
CIRC (Cross Interleave Reed-Solomon Code), melyet a Pioneer
CD-játszójában is alkalmaznak, és amelyről akkoriban egy magyarázó
ábrát is közöltünk: jelkimaradás esetén interpolációval, a még meglevő
adatok számtani átlagából képzett adatokkal egészíti ki a műsort. Még
erősebb zavar esetén, amikor a rendszer már nem tudja kijavítani a
hibát, a készülék "némít" - ez azonban csak akkor fordul elő, ha a
szalag durván megsérült.
A digitális hangátvitel megköveteli, hogy kiírtsunk a műsorból
minden olyan jelet, amelynek frekvenciája nagyobb a mintavételi
frekvencia felénél (44,1kHz:2 kb. egyenlő 22kHz). Ha ezt nem tesszük,
nem-harmonikus torzítás lép fel, amelyet itt Aliasing-hatásnak
neveznek. Az Aliasing - pontosabban: Anti-Aliasing - szűrőt
felvételkor az A/D átalakítás előtt, lejátszáskor a D/A átalakítás
során iktatják be.
Az SV-P100 mikrofon-erősítője hagyományos, kiszajú fokozat,
differenciálerősítőt és egyetlen IC-t tartalmaz. A jel innét a
felvételi szabályzóra kerül, ugyanide fut be közvetlenül a
vonalbemenet jele is. Egyetlen integrált áramkör alkotja a következő
fokozatot, ez nem sokat erősít, inkább impedanciát illeszt és -
meglepő fordulat! - magashang-korrekciót végez: kiemel. (A még analóg
jel innen fut a szintindikátorra, illetve a vonalkimenetre, és
kivezérli a - hagyományos felépítésű - fejhallgató-erősítőt.
Felvételkor tehát ellenőrizhetjük a bemenőjelet.) A nagymeredekségű
aluláteresztő szűrő következik, aztán a Fader szabályzó, majd újabb
erősítés után megtörténik a mintavételezés. A jel az A/D átalakítóra
kerül, ez egy speciálisan erre a célra konstruált IC (EHKMA 6193).
A most már digitális jelet egy nagybonyolultságú integrált áramkör
kódolja (MN 6601). Ezt felvételi tárolók egészítik ki (4xMN 2114-4S),
ezek játsszák a CD-játszónál megismert RAM szerepét, vagyis ezekbe
lehet bevinni, illetve belőlük lehet kihívni az adatokat. Ebben az
áramkörben keverik a jelhez a különféle video segédjeleket (kép- és
sorimpulzusokat), majd az így előkészített "műsort" a tulajdonképpeni
videomagnó felvevő áramköre a fejekre juttatja. Ez az áramkör két
egységből áll, az egyik "megformálja" a videojelet és beállítja a
fejáramokat, a másik a tulajdonképpeni fejmeghajtó áramkör.
Lejátszáskor a fejekről jövő feszültség egy kis zajú előerősítőre
kerül, majd erősítés és korrekció után a video lejátszó áramkörre.
Ennek kimenetéről aztán többfelé ágazik.
A kivezérlésjelző, ha Data ("Adatok") állásába kapcsoljuk, a
digitális jel nagyságát mutatja. (Lényegében azt ellenőrizzük,
megfelelő nagyságú jelek érkeznek-e a szalagról.) Ilyenkor innét kap
vezérlést a műszermeghajtó áramkör. Ugyaninnét vezérlik azt a némító
áramkört is, amely a szalagkiesést figyeli (dropout detector).
A legfontosabb feladat a digitális jelfeldolgozó áramkörre hárul.
Ennek egy nagybonyolultságú integrált áramkör, azaz LSI a lelke (MN
6602). A hozzá kapcsolt RAM (memória) 8 darab SVIM5L 2114LP jelű
IC-ből áll. itt visszaformálják a jelet eredeti (de még mindig
digitális!) alakjára, kijavítva a hibákat. Most következik a D/A
átalakító (EHKMD 6192 típusú IC), aztán a mintavételező áramkör,
amelyet illesztő és korrekciós erősítőfokozat követ, majd újra belép a
felvétel során megismert szűrő. A jel végül a készülék kimeneteire
jut.
A VS-P100-nak nemcsak analóg, hanem digitális be- és kimenete is
van. Ezek természetesen közvetlenül csatlakoznak a digitális
jelfeldolgozó áramkörhöz, megkerülve a mintavételező egységet és az
A/D, illetve a D/A átalakítót.
A kereső- és ugrómarkereket egy igen bonyolult áramkör dolgozza
fel: az impulzusokat észlelve megadja a kellő utasításokat a magnó
vezérlőegységének. A központi vezérlőegység összehangolja a különféle
funkciókat, a kellő időben és sorrendben aktiválva őket. A lelke: egy
MN 1405 PM jelű IC,amely a készüléket kezelő személy "utasításait" is
fogadja (márminthogy a kezelőszervekkel működtetjük a magnót), és védi
a gépet az esetleges hibás utasítások ellen.
A videofejek előmágnesezéséről külön oszcillátor gondoskodik; egy
másik a hangjelcsíkban dolgozó fejet látja el. Felvételkor a törlőfej
a teljes szélességében letörli a szalagot.
Fölösleges azt ecsetelnünk, mennyi alkatrész "szorult" ebbe a
készülékbe, hányféle feszültséget kell előállítania a tápegységnek. Ha
hihetünk a Technics cégnek, a VS-P100 a világ legkisebb digitális
audiomagnója - könnyű elképzelni, micsoda zsúfoltság uralkodik a
belsejében. Igaz: áramkörei katonás rendben sorakoznak egymás mögött.
A VS-P100 diagramjai (1-8.) és oszcillogramjai (1-9.)
"Műszaki revü", azaz a digitális kimenetről vett jelek oszcillogrammja
(10-13.)
II. A HATFEJŰ ANALÓG: RS-1700
Nem új gép, jónéhány éve ott díszeleg a Technics cég
magnó-katalógusainak utolsó oldalán, mint afféle "itt a vége, fuss el
véle" - s minthogy nem futhatunk el véle, mély sóhajtással csukjuk be
a füzetet: az RS-1700 ára az NSZK-ban, például, 4000 márka. Ez az
egyik legdrágább félprofesszionális magnó.
A gyár egyébként nem nevezi sem félprofinak, sem profinak,
mindössze az alábbi kurta szlogent biggyeszti a készülék
homloklapjára:
"Isolated Loop/Direct Drive Quartz Lock/Auto Reverse/IC
Logic/Tension Control", azaz szabad fordításban:
"Elszigetelt szalaghurok/Kvarcvezérelt direkthajtás/Automatikus
Visszafordítás/Logikai integrált áramkörök/
Szalagfeszítés-szabályozás"
Hogy a masinába három motort, kettős capstant és hat fejet
építettek, továbbá, hogy a gép oda-vissza játszik, a fentiek
ismeretében úgyszólván magától értetődik. Az RS-1700 egyszerűen
mindent tud, amit csak a magnósok valaha is megálmodtak.
Felépítése, funkciói
Nehéz végigmenni az RS-1700 konstrukciós elemein anélkül, hogy
egyszersmind a funkcióit is fel ne sorolnánk. Olvasóink engedelmével
ezt az utat választjuk.
Fejek. A felvevő és a törlőfejet közös búrába építették, de
elektromosan mindkettő önálló egység, a harmadik pedig, a lejátszófej,
mechanikailag is elkülönül a másik kettőtől. Vagyis szabályszerű
háromfejes készülékkel van dolgunk. S minthogy az RS-1700 igazi
"retúrmagnó", tehát nemcsak lejátszik, de fel is vesz oda-vissza
irányban, hát két komplett fejgarnitúrát építettek bele, azaz összesen
hatfejes. Ennél több fejük már csak a mesebeli hüllőknek van.
Capstan-rendszer. A rendkívül vastag hangtengelyhez jobbról-balról
egy-egy nyomógörgő szorítja a szalagot. A szalagtovábbítás igen
precíz. A kettős capstant ugyan nem azért találták ki, hogy a magnók
könnyebben játszhassanak ide-oda, de nyilvánvaló, hogy az
oda-visszajátszók különösen sokat profitálnak a dupla nyomógörgőből,
annak szimmetrikus elrendezéséből.
Auto Reverse. Ezzel a kapcsolóval három üzemmód között
választhatunk. A "non rev", azaz normál állásban a készülék a
hagyományos módon működik, a szalagvégeken önmagától leáll. A
"reverse" üzemmódban a gép oda-, majd visszafelé játszik, s ugyanígy
is vesz fel, nem kell átforgatnunk az orsókat, tehát alaposan
megnövekszik a játékidő. (A szalagvégeken az automatikus váltás alatt
mindössze néhány másodperc esik ki.) Végül a "cont", azaz "folyamatos"
üzemmódban a készülék addig játszik hol ide-, hol odafelé, amíg ki nem
kapcsoljuk. Ami viszont a felvételt illeti, a gépnek van annyi esze,
hogy ilyenkor csak első érintésre vegye tele a sávokat (tehát a szalag
elejétől a végéig, majd - most már a másik két csíkon - a végétől az
elejéig).
Szalagvég-kapcsolók. A szalagvégeket nem kevesebb, mint
háromféleképpen érzékeli az RS-1700. Először is a hagyományos módon,
fototranzisztorok révén észreveszi, ha lefut a szalag vagy ha átlátszó
jelzőfóliát iktatunk közbe. Másodszor: ha a szalagfeszítő görgők
nincsenek "igénybevéve", tehát a szalag lefut vagy elszakad, azonnal
leáll a meghajtás. Harmadszor: a csévélőmotorok forgásán is megérzi a
gép, ha elfogy a szalag. Ez így együtt valóban "foolproof", magyarán:
még a bolond se tudja elhibázni.
Szalagsebességek. Az RS-1700 háromsebességes magnó
(9,5-19-38cm/s). A mindenkori szalagsebességet kvarcoszcillátorral
vezérelt elektronika tartja a pontos értékén. Akárcsak a
lemezjátszókon, stroboszkópot is találunk a Technics magnón,
amennyiben a szalag egy nagyméretű, fogazott tárcsát forgat, s annak
jelzéseit egy LED fénye teszi láthatóvá - de ez inkább csak a lelki
békénk túlbiztosítását szolgálja. Ha valamely okból mégis lassítani
vagy gyorsítani akarjuk a szalagot (mondjuk, idegen felvételt játszunk
le, s fenemód abszolút hallásunk folytán zavar bennünket, hogy a zene
nem pontosan a kellő hangnemben szól), ezt is megtehetjük ±6% erejéig,
a "pitch control" szabályozógombbal.
Üzemmódkapcsolók, kezelőszervek. A Gyors előre - Hátra - Stop -
Szünet - Felvétel - Lejátszás mellett még egy másik Lejátszás
kapcsolót is találunk, ezzel indíthatjuk a játékot (illetve a Record
gombbal kombinálva, a felvételt is) az ellenkező irányban. Valamennyi
funkció távvezérelhető.
A Timer Start kapcsoló funkcióját már ismerik Olvasóink az újabb
keletű kazettás szalagjátszókról: ha van egy külön kapcsolóóránk,
akkor tetszőleges időben, akár a távollétünkben is készíthetünk
felvételeket.
A számlálószerkezet 4 számjegyű, és a játékidőt méri, perceket és
másodperceket mutat, mégpedig 38cm/s szalagsebességre kalibrálva. A
kivezérlésjelzők mutatósak, nagyméretűek, és kétféleképpen vannak
kalibrálva: -20-tól +3 decibelig, illetve (ha egy kapcsolóval
átállítjuk őket) -17-től +6 decibelig. Erre akkor van szükség, ha
jóminőségű, erősen kivezérelhető szalagot használunk, és nagyobb
mérési tartományt akarunk használni 0dB fölött. Ennek megfelelően
kétféle skálát láthatunk a műszereken.
Az előlapon, a mikrofoncsatlakozók mellett helyezték el a
mikrofonszintszabályozókat, a Line bemenet szintszabályzóját és a Line
kimenet beállítógombját. Mindegyik nagyméretű, kettős gomb, velük
együtt egy-egy gyűrű is elfordul (ezek a "marker" szerepét játsszák).
A mikrofonbemenet érzékenysége egyébként egy kapcsoló révén 20
decibellel csökkenthető, ha olyan mikrofont használunk, amely
viszonylag nagy jelet szolgáltat.
Mindkét csatornának külön monitorkapcsolója van (háromfejes
magnókon ezzel a kapcsolóval választhatunk a szalag előtti, illetve a
szalag utáni jel között). Külön két kapcsoló arra szolgál, hogy velük
felvételre állítsuk (azaz "kibiztosítsuk") a bal, illetve a jobb
csatornát. Végül van még az RS-1700-on két szokatlan, háromállású
kapcsoló is. Az egyik az "Equalizer", ez felvételkor a magasabb
frekvenciákon a korrekciót szabályozza, három fokozatban. A másik a
"Bias", azaz előmágnesezésszabályzó; ez 10 százalékkal növeli vagy
csökkenti az előmágnesezési áramot.
A magnóra feltehető legnagyobb orsó átmérője 26,5cm, a legkisebbé
13cm. Nincs szükség átkapcsolóra, mint például a Revoxokon, ahol a
szalagfeszítés mértékét ily módon kell az orsók méretéhez szabni. A
Technicsen a szalagfeszítés-érzékelők mindent "elintéznek".
A magnó hátoldalán Line (Vonal) be- és kimeneteket találunk,
minden egyes funkcióra két-két, párhuzamosan kapcsolt RCA-hüvelyt. Itt
helyezték el a távvezérlő 12 pólusú csatlakozó-aljzatát is.
A mechanika erős, öntött vázra épül. Ha levesszük a készülék
hátoldalát, rögtön szembeötlik, mennyire nagyméretű a főmotor. (A
forgórész 160mm átmérőjű.) A csévélőmotorok kisebbek, de ezek is
közvetlen hajtásúak. A teljes magnóelektronika egy külön fémkeretben
kapott helyet a készülék alján. A főbb elektromos részek külön-külön
helyezkednek el egy-egy nyomtatott áramköri lapon, és bontható
csatlakozókkal kapcsolódnak egymáshoz. Meglehetősen sok vezeték köti
össze őket; egy esetleges javításnak ugyancsak körültekintően kell
nekikezdeni - bár valószínű, hogy nemigen lesz rá szükség.
Elektronika
A magnó elektromos felépítését nem ismertethetjük részletesen.
Rendkívül bonyolult, és igen sok alkatrészt tartalmaz. Ez különösen a
vezérlő egységekre és a motorok meghajtórendszerére áll.
A szorosan vett magnóelektronika már kevésbé bonyolult, könnyebben
leírható. Felvételkor a mikrofon jelét egyenáramúlag csatolt,
háromtranzisztoros erősítő fogadja. Szintszabályzás után egy
kéttranzisztoros erősítő következik - ugyanide fut be a vonalbemenet
(Line) jele is, egy emitterkövető és szintszabályzás után. Ez a
fokozat a tulajdonképpeni "keverő" áramkör, innét vezetik el a jelet a
kéttranzisztoros műszeráramkörre, a Line kimenetet tápláló
vonalerősítőre (kéttranzisztoros fokozatra, amelyet a
szalagsebesség-választó és az ugyancsak az előlapra kivezetett
Equalizer kapcsoló is befolyásol).
A felvevőfejet négytranzisztoros, nagykivezérelhetőségű erősítő
hajtja meg. Igencsak bonyolult az a fokozat, amely a törlő- és
előmágnesező jelet állítja elő. A 120kHz frekvenciával rezgő
ellenütemű oszcillátort külön háromtranzisztoros stabilizátor látja el
tápfeszültséggel. Az oszcillátor jelét emitterkövető adja a következő
fokozatra, amely az előmágnesező áramot állítja be, a
szalagsebességtől, illetve a Bias kapcsoló állásától függően. Az így
kapott jellel egy 3 tranzisztorból kialakított, transzformátor-csatolt
erősítőt vezérelnek, s végül erről veszik az előmágnesező áramot.
Hasonló, csak nagyobb áramú erősítő látja el törlőárammal a
törlőfejeket.
Lejátszáskor a fej egy négytranzisztoros korrekciós erősítőt
vezérel. Innét a már említett vonalerősítőre, a műszeráramkörre és a
fejhallgató-erősítőre jut a jel. (A fejhallgatót meghajtó áramkör
csatornánként 2 tranzisztort tartalmaz, és kisméretű
kimenőtranszformátorra dolgozik.) Itt iktatódik közbe a
monitorkapcsoló, amellyel hol a szalag (Tape), hol a forrás (Source)
jelét bocsáthatjuk a kimenetekre.
Lényegében ez volt a magnóelektronika. A vezérlőáramkör azonban
sokkalta bonyolultabb. Amikor a nyomógombokkal a különféle üzemmódokat
"beléptetjük", ezek aktiválni fogják a központi vezérlés funkcióját
ellátó integrált áramkör egy-egy bemenetét, s ezzel együtt egy
meglehetősen differenciált rendszert. Mellőzve a részletes ismertetőt,
ennek az egységnek csupán a főbb feladatait soroljuk fel.
Mindenekelőtt: ez dolgozza fel a csévélőmotorok
érzékelőtekercseiből származó jelet (ti. hogy forognak-e a motorok
vagy sem). Aztán: a vezérlőelektronika teszi lehetővé, hogy bármely
üzemmódról Stopra kapcsolás nélkül is bármely másikra átválthassunk
anélkül, hogy valamiféle galiba történnék. Például ahhoz, hogy a gyors
hátracsévélésből a magnó hiba nélkül lejátszásra álljon át, több
multivibrátor működését kell összehangolni: a beadott utasítások
észlelése nyomán a csévélőmotorok jelére figyelve, majd némi szünetet
beiktatva (amíg a fékek kioldanak) a nyomógörgőket a hangtengelyhez
kell húzni. Ez az egység vezérli a magnóelektronikában elhelyezett
némító áramköröket is, és ez gondoskodik róla, hogy felvételkor az
oszcillátor "koppanásmentesen" lépjen működésbe.
Mivel két, egyenértékű szalagirányunk van, a vezérlőelektronikának
hol ezt, hol azt a fejkészletet kell aktiválnia, nem is beszélve a
hangtengelyről, amelynek hol erre, hol arrafelé kell forognia. Jócskán
bonyolítja a dolgot az Auto Reverse kapcsoló, amellyel többféle
üzemmód között választhatunk.
Külön egység hajtja meg a csévélőmotorokat, állandósítva a
szalagfeszítés mértékét. Csupán ebben az egy áramkörben 91
tranzisztort számlálhatunk össze. A főmotor, tehát a hangtengely
forgását szintén igen bonyolult áramkörrel szabályozzák. Függően a
szalagsebességtől, egy kvarcoszcillátor jeléből különböző frekvenciájú
vezérlőjelet állítanak elő, s ezzel hajtják meg a főmotor 3 tekercsét.
A motorban elhelyezett forgásérzékelő "válaszjelét" egy segédáramkör
formálja, erősíti, folyamatosan összehasonlítja a meghajtó-jellel, és
szükség esetén korrigálja az utóbbit.
A tápegység meglehetősen bonyolult (+5, +15, +20 +21V feszültséget
állít elő). A magnó külső egyenfeszültségről is táplálható.
Méréseinkhez
Féltünk egy kicsit a mérésektől, mert a magnó nem vadonatúj, évek
óta használják - igaz, kíméletesen. Kétségeink voltak, igazolni
tudja-e nem mindennapi specifikációját az RS-1700. Nos, mielőtt
megkezdtük volna a mérést, és szokásunkhoz híven ellenőriztük a fejek
helyzetét, kiderült, hogy a Technics magnó szinte meg sem érezte a
feje(i) fölött elröpült éveket.
Elsőként vegyük a mechanikai jellemzőit. A legfontosabb nyilván a
nyávogás - és ez ma is jobb, mint amit a gyár specifikál. A precíz
meghajtás, a konstans szalagfeszítés megteszi a magáét. Csak mellesleg
említjük, hogy próbát tettünk excentrikus, tehát hibás szalagorsóval
is. Az ilyet a magnók általában nem szeretik, de meg sem kottyant.
Példásan alacsony a felfutási idő. Lejátszásra kapcsolva szinte
azonnyomban (körülbelül 1 másodperc alatt) beáll a névleges
szalagsebesség, nem hallunk nyávogást a műsor elején. És a
szalagsebesség nem is tér el a névlegestől - ahogy ez egy
kvarcvezérlésű főmotorhoz illik.
A bemenő feszültségek és impedanciák tengerentúli magnóra
vallanak. A Line kimenet feszültsége egy potméterrel 0 és 2,8V között
tetszőlegesen változtatható; táblázatunkban azok az értékek
szerepelnek, amelyeket a gyártó által specifikált
szintszabályzó-állásban adódnak (0,5 és 1,6V). Ilyenkor a műszerek
azonosnak mérték a bemenetről és a szalagról kapott jelet.
A lejátszási frekvencia-jelleggörbe 19cm/s szalagsebességen
tekinthető a leginkább lineárisnak. 9,5cm/s-on 10kHz-nél esni kezd a
görbe, és 16kHz-en éri el a -5, illetve -6 decibeles értéket. A teljes
(felvétellejátszási) jelleggörbék szépek, bár a sáv alján nem érik el
a gyár által ígért 20Hz-et. A 0dB kivezérléssel kapott görbék olyanok,
amilyeneket ebben a kategóriában elvárhatunk.
Szólnunk kell a mérőszalagról is. Mi BASF-et használtunk, és úgy
állítottuk be az előmágnesezést, illetve a korrekciós kapcsolót, ahogy
ezt a Technics előírja. A használati utasításban táblázatba foglalják,
mely kapcsoló-állásokat ajánlják a különféle, ismert szalagtípusokhoz.
Ezt több szalagon is ellenőriztük (Maxell, Sony, Agfa), és a
frekvenciaátvitel tényleg ilyenkor volt a legegyenletesebb. E
kapcsolók hatásosságát külön diagramokon szemléltetjük. A 7. diagramon
az előmágnesezést változtatjuk (a korrekciós kapcsoló itt a 2-es
állásában van), a 8. diagramon pedig a korrekciót módosítjuk (a Bias
kapcsolót ekkor a 3. állásában tartottuk). A 7. diagram különösen
érzékletessé teszi, mennyire megváltoztatja a magasfrekvenciás
átvitelt, ha az előmágnesezést plusz vagy mínusz 10 százalékkal
módosítjuk (1. és 3. kapcsolóállás).
A zajszint is kisebb a specifikáltnál, nagyjából azonos a 9.
számunkban ismertetett Revox A700 zajával. Mikrofon bemenetről mérve
romlik ugyan valamelyest, de még így is meglehetősen kedvező. Az
áthallási és a törlési csillapítás ugyancsak jobb a specifikáltnál.
Szeánsz
A VS-P100 és az RS-1700 összecsapásán öten voltunk szekundánsok.
Megszokott demó-lemezeinket, vettük fel a két magnóra, az analóg
készüléket 38cm/s szalagsebességgel használtuk. Vaktesztről nemigen
lehetett szó; a digitális felvétel zajtalan volt, a másik pedig
sziszegett. Ettől eltekintve nem volt túlságosan nagy különbség a két
magnó között. Mi elsősorban a digitális hangot illettük kritikával;
kissé lapos, kissé fejbevert, kissé élettelen, kissé sávhatárolt,
kissé kevésbé tömör, kissé DNL-es (leszedi a magasakat), kissé...de
valóban csak nagyon kissé. Másrészt viszont mindnyájunkat zavart az
RS-1700 zaja. A szavazatok eszerint is oszlottak meg: volt, akit a zaj
zavart jobban, volt, akit a digitális magnó negatívumai. Az egyik
ítész - hogy minden klappoljon - tartózkodott a szavazástól, azt
mondta, több időre volna szüksége.
Sajnos, mi már meg vagyunk fertőzve mindenféle elméletekkel.
Például tudjuk, hogy az analóg szalagjátszók basszusátvitele - a
magnófejek tökéletlensége folytán - egy kicsit lompos; vajon nem ebből
fakad-e a "kellemesebb" basszus? Meg aztán az analóg műsor
elmaradhatatlan szalagsziszegése-lemezpattogása mintegy feldúsíthatja
a műsor magashangjait; ha a zajt hirtelen "megvonják tőlünk" (mint a
kábítószert), az az érzésünk támadhat, hogy a magashangokat is
"megvágták". Lehet, hogy egyesek (bennünket is ideszámítva) ezért
érzik sávhatároltnak a digitális műsort? Ne feledjük, a készülékpróba
egyszersmind a fülek próbája is ám!
Első ellenpróba
Szóval, a digitális magnó alul-felül elnyel valamicskét a
műsorból?! Nézzük, ezt halljuk-e, ha a digitális felvételt közvetlenül
a lemezhanggal hasonlítjuk össze.
Nem ezt hallottuk. Pontosabban; meg se tudtuk különböztetni a
lemezhangot a másolatától! Eszerint a jobb "csinn és bumm" valóban az
analóg technika torzítása volna? Meg kell említenünk azonban, hogy
amikor az ellenpróbát megejtettük, a szeánsznak már a 4. órájában
jártunk, erősen ki voltunk merülve. Úgy véltük, az lesz a legjobb, ha
pihentebb - és muzikálisabb fülekhez folyamodunk. Szerveztünk egy
újabb szeánszot 6 zenész barátunk számára. (Elsősorban komolyzenével
foglalkoznak, de nem vetik meg a könnyűzenét sem.)
Második ellenpróba
Ismét a lemezhangot hasonlítottuk a róla készített digitális
szalagfelvételhez. Felvettük a Sheffield lemezről a Walkürök
lovaglását (dinamikapróba), a szoprán-orgonakórust a Propriusról
(térhatás); a jóminőségű, de régebbi, erősen sercegős lemezek a
Stokowsky-vezényelte Fantasztikus szimfónia (Decca) 4. tételével
képviseltették magukat a műsorban. Végül a japán Three Blind Mice
lemezcég egy dzsessztriójából adtunk néhány percet: zongora, bőgő,
dob. Ez így együtt nem tett ki többet 23 percnél (ennyi fért rá a
kazettánkra), de hat vendégünknek ez tökéletesen elég volt. Egyikük
sem tévedett! Mindvégig felismerték a másolatot, s mint látni fogjuk,
nagyjából ugyanúgy is jellemezték! (A vakteszt kommentárjait itt már
"dekódolva" adjuk, azaz nem lámpaszínekre hivatkozunk, hanem
eredetiről és másolatról beszélünk.)
"Az eredeti hang basszusa színdúsabb. A másolat viszont kevésbé
zajos."
"A magnófelvétel vonósai tompán, függöny mögül szólnak, viszont
jobb a tér, a mélységérzet. A lemezhangról azonban jobban elhiszem,
hogy itt ülnek a zenészek. Mindazonáltal: nem nagy különbség."
"A digitális felvétel mintha egy kicsit nagyobb teremből szólna,
de kissé párna alól; kisebb a zaja, de ez a hang rovására megy, és nem
kárpótol érte a nagyobb tér. A lemezről az orgona nyíltabb, a dzsessz
sokkal jobb."
"A lemez dinamikusabban, mélyebben szól, a zongorája teltebb,
plasztikusabb. A dzsesszfelvételen a tér is nagyobb, a magashangok
szebbek, a zongora sokkal jobban szól."
"A Wagner-nyitány a másolaton maszatosabb, a templomi felvételen
megfelelő volna, de a szoprán kicsit rekedtebb. Kevesebb zenész
játszik, de nagyobb hangerővel (vonósok), a fuvósok hangmagassága
kevésbé definiálható. A zongora kopog, elektronikus zörejek
képződnek."
"A lemezhang sokkal nyíltabb, a basszusa több. A másolaton a
rezesek a kottába fújják a hangszerüket. A dzsesszfelvételen a
lemezhang basszusa markáns, a hang határozottabb, szinte hallom a
zongorán a filc csattanását. A csinnek is jobbak. A magnófelvétel
zongoristája puhábban billent, kissé homályos a hang."
Mindez meglehetősen szinkronban van azzal, amit mi tapasztaltunk
szeánszunk legelején. Tehát nem (csak!) az analóg magnó a ludas; a
VS-P100 kissé elfátyolozza a magastartományt (ezt értjük), valamelyest
elvékonyítja a basszusokat (erre nem találunk magyarázatot!), viszont
úgy tűnik, nem rontja el a térérzetet, ami feltétlenül biztató a
jövőre nézve. Le kell szögeznünk egyébként, hogy így is a VS-P100 a
legjobb magnó, amely valaha is a kezünkbe került. Igaz: 3000 dollár
iszonytatóan nagy pénz, kitelne belőle egy RS-1700 plusz egy Dolby-A,
sőt, még maradna is párszáz dollárunk - és ne feledjük, az analóg
Technics hangja ellen valójában semmi kifogásunk sem volt, azon kívül,
hogy zajosabb. Habár a Dolby, még a profiváltozat is, szintén behozna
egyet-mást a hangképbe. A gyakorlati szempontok egyébként ma még az
analóg rendszer mellett szólnak (a digitális magnón nem tudunk
monitorozni és nem montírozhatjuk szabadon a szalagot).
Harmadik ellenpróba
Már csak az van hátra, hogy ellenőrzésképpen a saját etalonunkkal,
a régi, csöves Revox G36-tal is összeeresszük a Technics analóg
szalagjátszóját. Nos, a kettő között úgyszólván nincs verseny, a mai
magnó bizony sokkal tisztábban, definiáltabban, sztereóban szól a
tegnapinál (azaz tegnapelőttinél). A zajuk pedig egyforma - és ez is
az RS-1700-at dicséri, mert eddigi gyakorlatunkban a G36 volt a
legcsendesebb házi szalagjátszó!