Hetedhéthatár |
Hifi Stereophonie
1983.június
Ha szabad hinnünk a németeknek, a CD diadalútját semmi sem
árnyékolhatja be! Karl Breh, a HiFi Stereophonie főszerkesztője (aki
egyben az NSZK hifi-szövetségének elnöke is) úgy véli hogy a CD
"egyszerűen tökéletes", és a hangminőség most már a lejátszóberendezés
többi láncszemétől függ. "De még ha csupán egy kommersz hifi-toronyhoz
csatlakoztatjuk is a CD-játszót - mondja Breh -, az új médium
legfontosabb erényei még akkor is kiütköznek". Derűs, optimista kép. A
HiFi Stereophonie tehát semmiféle kételyt nem érez a CD-vel
kapcsolatban. Mindazonáltal illene említést tennie arról, hogy
másokban viszont igenis felmerülnek még effajta kételyek.
* A fent említett hifi-tornyok természetesen már itt ácsorognak az
ablak előtt, hiszen ezért is kerültek szóba. A Fisher, a Hitachi és a
Sanyo legújabb tornyait a HFS már a CD-játszókkal együtt teszteli.
További CD-játszók: Technics SL-P10 és a miáltalunk is jól ismert
Pioneer P-D1.
Hitachi hifi-torony - CD-játszóval
* A hanglemezkritikai rovatban 41 CD-korongot bírálnak el.
Valamennyi német kritikus úgyszólván oda van a hangminőségükért.
Összeszámoltuk: 25 korong kapott tízes, 13 pedig kilences
osztályzatot. Hogy a HFS kritikusainak fülét hányasra kell
osztályoznunk, arra még visszatérünk (lásd külön cikk keretében a 48.
oldalon).
* Matti Otala nevét világszerte ismerik a hifisták: ez a finn
szakember igen sokat tett azért, hogy a konstruktőrök komolyan vegyék
az erősítők különféle dinamikus torzításformáit, elsősorban azt, amit
TIM-nek, azaz Tranziens InterModulációs torzításnak neveznek. (A rend
kedvéért le kell szögeznünk, hogy ezeket a torzításformákat
emberemlékezet óta számontartják az átviteltechnikában; tény, hogy a
hangtechnikában Otala, valamint több amerikai szakember hívta fel
rájuk a figyelmet.)
Otala elsősorban elméleti munkákkal foglalkozik, de már
megpróbálta tudását a gyakorlatban is kamatoztatni. Például a norvég
Electrocompaniet egyik kitűnő erősítőjét állítólag az ő segítségével
tervezték, bár lehet, hogy ez csak pletyka. Legújabban viszont a
Harman-Kardon cég valósággal nagydobra verte, hogy a Citation XXP/XX
elő-, illetve végfokozatot nem más konstruálta, mint "a TIM atyja",
vagyis Matti Otala. Iszonyúan drága gépek ezek, rájuk fér a reklám: az
előfok 10 ezer, a teljesítményerősítő 19 ezer márkába kerül.
Citation XXP/XX
A HFS természetesen a kellő izgatottsággal teszteli az
Otala-erősítőket. A hangminőségükről persze nem tudunk meg túl sokat,
hiszen a HFS sosem "ábézi" az erősítőket, mindazonáltal Günther Mania,
a lap laborvezetője némi kárörömmel konstatálja, hogy még ezeken az
"anti-TIM" készülékeken is sikerült kimérni 0,03-0,09% tranziens
intermodulációs torzítást, holott Otala a prototípusra 0,0001
százalékot garantált...
Günther Mania erre a következő magyarázattal szolgál. Otala
(természetesen) rendkívül csekély negatív visszacsatolást alkalmaz,
nem többet az elméletileg ajánlatos minimumnál, és ez rendjén való is
volna, ha csupán egyetlen darab erősítőt akarnának összehozni. A
sorozatgyártás azonban menthetetlenül együttjár egy bizonyos mértékű
"szórással", és ezt csak úgy lehet kivédeni, ha valamelyest mégiscsak
növelik a visszacsatolás mértékét. Az elméleti minimum a gyakorlatban
tehát nem elegendő.
* És ha CD-vel kezdtük, a CD-vel is fejezzük be. Köztudomású (már
mi is leírtuk), hogy kezdetben csupán három üzem gyártott CD-t: a
PolyGramé Hannoverben, illetve a CBS/Sonyé és a Denoné Japánban.
Negyediknek most a Sanyo is CD-gyárat létesített, mégpedig
kifejezetten azzal a szándékkal, hogy kapacitását más, kisebb
hanglemezgyáraknak ajánlja fel.
Július
A HFS júliusi számát a tunereknek szentelték. Hét típust
válogattak össze, "mindenféle kategóriából", 330-tól 2200 márkásig - a
koncepció nem egészen világos. (Revox B261 - ez a legdrágább -,
Kenwood KT 1100, Grundig ST 6500, Dual CT 1460, Restek/Thorens D2,
Harman-Kardon TU 610, Nordmende TU 980.)
Tunerteszt a HFS-ben: Thorens, Grundig, Harman, Kenwood (balra),
Nordmende, Dual, Revox
* További tesztek: Pioneer S-1010 és S-910 hangsugárzó, Aiwa AD-F
770 kazettás csévélő, Dual CV 1460 és Revox B251 erősítő. Az utóbbit
úgy kommentálják, hogy ennek a gépnek "az ergonómia az ütőkártyája", -
ezen mindenesetre lehet vitatkozni (lásd a képet alul).
Szeptember
Mennyire jó a CD játszó? - ez a mottója a HiFi Stereophonie
összehasonlító tesztjének, amelyben a szériadarabok minőségét
vizsgálják. Kiválasztottak 3 olyan típust, amely ma már elterjedtnek
nevezhető (Toshiba XR-6-90. Sony CDP-101 és Marantz CD-73), s ezekből
4-4 példányt kértek be a kiskereskedőktől. Úgy intézték a dolgot, hogy
bármelyik típus négy példányából három érintetlen gyári darab legyen,
egy pedig bemutatókészülék, amelyet már hónapok óta nyúznak a boltban.
Günther Mania körülményes tesztprogramot dolgozott ki a vizsgálathoz,
s ennek keretében szándékosan tönkretett néhány CD-t, hogy ki tudja
mutatni, mennyire képes visszaállítani a többé vagy kevésbé sérült
programot a különféle CD-játszók hibajavító elektronikája. A
"szórásvizsgálat" eredménye: a Marantzok meglehetősen hasonlóak
voltak, a Toshibáknak a zaja készülékről-készülékre váltakozott (a
legnagyobb eltérés 13 decibelre rúgott!), a Sonyk közül pedig az egyik
különösen érzékenynek bizonyult a lemezhibákra.
* "A fele és a duplája." A CD-játszók ára 2000 márka körül mozog,
így nagyon könnyű kiszámolni, beválik-e a marketing-szakemberek
jóslata, miszerint előbb-utóbb féláron is lehet majd CD-játszót
vásárolni, másrészt megjelennek a piacon a duplaárú szuperkészülékek
is - ahogy ezt a High Fidelity többévtizedes története során annyiszor
tapasztalhattuk.
Nos, 1000 márkás CD-játszókat valóban árultak már az NSZK-ban, de
azok egy elfuserált, leértékelt széria darabjai voltak. Máris "bejött"
viszont a jóslat második fele, amennyiben az új Sony CDP 701 ES játszó
irányára 4000 márka. A HFS tesztje nemigen mutatott ki lényeges
különbséget a régi és az új Sony között; a felárat gyakorlatilag a
többletfunkciókért fizeti ki a vevő. (További CD-játszók tesztje:
Hitachi DA-800, Micro CD-Ml, Philips CD 202 és 303. Kétségtelen, hogy
ezek a gépek úgy szaporodnak, mint a gombák, a HFS listája szerint
eddig jó 20 típus került forgalomba az NSZK-ban.)
* További tesztek: JVC DD-V9 és Pioneer CT-90R kazettás deck,
Pioneer F90 tuner, Sony PS-X 555ES lemezjátszó, Infinity RS IIIA, RS
V, RS VI és RS7 hangdobozok, és egy igazi High End Audio készülék: a
tízezer márkás Accuphase C-280 előerősítő.
Hopp, megvan a viszonyítási pont: az a Compact Disc, amely módot
ad rá, hogy összehasonlítsuk az angol, a német és a magyar füleket! A
Deutsche Grammophon egyik legnépszerűbb CD-jén Gustav Holst
programzenei művét, A bolygókat vezényli Herbert von Karajan. Ezt a
CD-t mi is jól ismerjük (lásd A felkelő nap háza című cikkünket a Hifi
Magazin 12. számában), és most végre kéthelyütt is olvashatunk róla
recenziót: a júliusi HiFi Stereophonie-ban és a szeptemberi Hi-Fi
News-ban. Szó szerint közöljük mind a kettőt.
Thomas Rübenacker, a nyugatnémet recenzens ezt írja:
- Nyugodtan átvehetem Ulrich Schreiber kritikáját a HiFi
Stereophonie 1981/12. számából: az az "interplanetáris-luxuriőz
áramvonalas elegancia", amelyet kollégám már a hibridváltozaton is
elismert, itt most a lézersugár jóvoltából valósággal földöntúli
fénybe emelkedik. A női kórus a "Neptun, a misztikus" tételben tényleg
a szférák semmijébe lehell, és Karajan minuciózus hangdinamikája,
amely a CD-ről hallható, Stanley Kubrick "Űrodisszeia 2001 "-ére
emlékeztet. Vagyis Holst szerzeménye, "századunk európai zenéjének ez
a mesterműve" (mint U. Sch. nevezi), a legraffináltabb és
legtökéletesebb filmzene is egyben... Mr. Kubrick, Ön mit szólna
hozzá?-
A hangminőségre Rübenacker természetesen 10-es osztályzatot ad.
És lássuk most John Atkinsonnak, a Hi-Fi News szerkesztőjének
véleményét:
- Noha a Deutsche Grammophonnak ez az egyik legkoraibb CD-je, csak
nemrég futott be hozzánk. Múlt évi digitális demonstrációink látogatói
tudják, hogy ezt a lemezt én nem tartom sokra - és mi tagadás, amióta
nem hallottam, nem változott meg a véleményem.
A hangzáskép drámaian "izgató" és nagyon is "a karmester
pozíciójából" hallatszik; a hangszerek erőltetetten szét vannak
választva és a hangképben valamiféle bizonytalanság érezhető;
tökéletesen hiányzik a mélységérzet (ha eltekintünk a dobtól, a
hárfától és a kürtöktől); túl fényes hangzás, amely a csendes
passzusokban elfogadható ugyan, de irgalmatlanná válik, amint a
hangszint mezzoforte fölé emelkedik. És hol az orgona pedálhangja a
"Szaturnusz" tételből, amelyet pedig oly nagyszerűen rögzítettek az
EMI Boult-féle LP-jén? (Karajan "Uránuszában" a visszhangmentes
orgona-arpeggio gyanúsan elektronikusan hangzik!)
A rezesek intonációja időnként kiábrándító, de még bosszantóbb,
hogy a hangperspektíva állandóan változik. A "Mars" tétel elején a
vonósok, például, ahelyett, hogy titokzatosan sugdolóznának, egy
szintre emelkednek a rezesekkel (és ez olyan hangzást ad, amellyel
Holst aligha értene egyet), de amikor a fortisszimó után a hangerő
lehanyatlik, és a szokásos módon kellene hegedülni, túlságosan elöl
maradnak. A közelmikrofonozás miatt a zenészek zaja is erősen
hallható. Digitális felvételekhez mérten az alapzaj is (sziszegés) túl
magas, és grízes karakterű, ami hozzájárulhat a felfelé billenő
hangzási karakterhez.
A lemez a HFN/RR standardja szerint C minősítést érdemel, de
minthogy a Deutsche Grammophonnak, mint hallom, ez a 6. legkelendőbb
klasszikus zenei CD-je (a listát a hasonlóképpen kiábrándító Négy
évszak vezeti), érdemes elgondolkodni rajta, van-e egyáltalán
valamiféle kapcsolat a mi ízlésünk és az utca emberének ízlése
között?!-
A két kritikának természetesen nem csak a kicsengése ellentétes,
hanem a hangvétele, egyáltalán: a kritikusok attitűdje is. Felületes,
üres handabandázás a német oldalon, elmélyült, tömör, de szakszerű
elemzés az angol szakíró részéről. Ettől persze még bármelyiküknek
igaza lehet. Mi nem tehetünk mást, mint hogy megismételjük negyedévvel
ezelőtti véleményünket: a Deutsche Grammophon Holst-felvétele
hibridlemezről és CD-ről egyaránt szörnyű akusztikai élmény: fülsértő,
zeneietlen, fárasztó. Kompromittálni képes úgyszólván az egész
digitális technikát.
Akárcsak Rübenacker recenziója az egész nyugatnémet
hanglemezkritikát, "an und für sich".
Hi-Fi News & Record Review
Május
A "Turbót", azaz a Celestion SL 600 hangsugárzót teszteli Martin
Colloms, két másik érdekes hangsugárzóval együtt. Érdemes összevetni
az árakat és a méreteket:
Celestion SL 600: 12 liter; 300 font Linn Sara: 20 liter; 276 font
Spendor SP1 (a BC1 utóda): 45 liter; 235 font
(Svejk szavai jutnak eszünkbe, amikor hősünk éppen kutyát sóz rá
Bretschneider titkosrendőrre: "A kutya nem borjú. Minél kisebb, annál
drágább.")
De mit tesz isten, a kis Celestion tényleg jobbnak bizonyult a
másik kettőnél. Persze, csalódik, aki arra számít, hogy most már oda
teheti a hangsugárzót, ahová akarja és ahová a háziasszony megengedi.
Az SL 600 nem "bookshelf" hangdoboz, nem szabad begyömöszölni a
könyvesszekrénybe. Masszív állványra kell helyezni, el kell húzni a
falaktól - vagyis ugyanannyi helyet foglal el, mint bármely nagyméretű
hangsugárzó.
* Az első szubjektív teszt a NAD 5120-as lemezjátszóról, amely,
mint kiderült, nemcsak hogy a csehszlovákok inspirációjára - hanem
éppenséggel Csehszlovákiában készül! Paul Messengert idézzük:
"Változatlanul fenntartásaim vannak a különleges kétdimenziós
hangkarral szemben. A hangképével is vannak bajaim, de sok jót is
mondhatok róla. A hangkép sima és kontrollált, hiányzik belőle az
olcsó lemezjátszók agresszivitása. A basszus impresszív (habár
színezett), a frekvenciaátvitel magasban is jó, de diszkontinuitásokat
érzek a felső basszusban és később a prezensztartományban is.
Meghökkentő, mennyire utánozza a NAD a Linn hangzási balanszát - noha
kisebb a dinamikája, kevésbé éles a fókusza, kevesebb információt
közvetít. A NAD 5120 nemigen mérkőzhet még a Rega 3-mal sem, de
körülbelül egyenértékű lehet egy Dual 505-tel. Bizonyára még sok
módosításon fog keresztülmenni, de megvan az esélye, hogy meghódítsa a
piacot a maga árkategóriájában."
És kell-e szebbet mondanunk egy - ha jól értjük - csehszlovák
lemezjátszóról?
* Aki azt remélte a Compact Disctől, hogy végleg megszabadít
bennünket szánalmas "analóg" hifinyavalygásainktól, olvassa el Alvin
Gold mentegetődzését egy korábbi tesztjével kapcsolatban.
"Amikor a Philips/Marantz CD-játszót jobbnak találtam a Sonyénál,
a Philips már hosszabb ideje be volt kapcsolva. Később kiderült, hogy
közvetlenül bekapcsolás után hallgatva, a Philips csúnyábban szól. A
Sony ilyesmire nem kényes, de a Philips gép D/A átalakító IC-jének
legalább félóra, sőt, még inkább egy óra bemelegedési időre van
szüksége. Akárcsak a teljesítményerősítőim tápegységének!"
* Aprópénzre váltja tehetségét a Naim Audio? Ez a szeparált
komponenseiről híres audiofil cég most a középkategóriában is
babérokra törekszik, és rövidesen piacra hozza változatlanul spártai
kivitelű, hangszínszabályzók nélküli, de immár "integrált" erősítőjét.
Körülbelül 180 font lesz az ára. (Tesztje a HFN/RR szeptemberi
számában.)
* Edgar Allan Poe elégedett lehet: a ő novellájában szereplő
Aranybogár a High Fidelityben is testet öltött. A mi skarabeuszunk
(vagy hogy is nevezzük) a Goldbug Brier névre hallgat, és nem más,
mint egy japán MC-hangszedő. Nem aranyból van ugyan, hanem csak
egzotikus fából, de úgyszólván arannyal kell fizetni érte. Állítólag
hűvösebb, "CD-sebb" hangja van, mint a többi tizennégykarátos
aranybogárnak. Az ára 600 fontsterling - ennyiért megvásárolhatunk egy
CD-játszót, és még kapunk is ráadásba egy másik MC-aranybogarat.
Mondjuk, egy nyolckarátosat.
Az "Aranybogár" hangszedő (Goldbug Brier)
Június
Adrian Olrowski (az ő írásait inkább a Hi-Fi Answers hasábjairól
ismerjük) a Linn cég szuggesztiója nyomán különféle impulzusteszteket
végez a Sony PCM-F1 processzoron, érezhetően destruktív szándékkal.
Erre aztán igencsak ingerült választ kap a következő számban...
Július
...Martin Collomstól. Colloms mondanivalójának az a lényege, hogy
a Linn által választott mérési sorozat túlságosan egyoldalúan van
megkomponálva, túlságosan azokra a jellemzőkre koncentrál, amelyekkel
hátrányosnak tüntetheti fel i digitális technikát. Még így is az lett
volna a helyes, ha ugyanezeket a méréseket a "versenytársakon", azaz
az analóg magnókon is elvégzik: azokon még rosszabb eredményt
kaphattak volna.
Augusztus
Kilenc ezoterikus hangkar tesztje (Alphason, Mission, Syrinx,
Helius stb.) - kettő közülük, a Helius Orion és az Esoteric Zeta
csaknem 400 fontba kerül! A teszteredmények szerint (karrezonanciák!)
egyik sem tökéletes, de némelyik merev, rendkívül precízen
csapágyazott modell igen jó bizonyítványt kapott. A jelenlegi
konstrukciós irányzatot a Syrinx PU3 fényképével szeretnénk
illusztrálni.
Syrinx PU3 hangkar
* Csak hogy bedobjunk egy kevésbé ismert, de "nagy" nevet a
köztudatba; ebben a számban tesztelik a Stax ELS-F81 elektrosztatikus
hangsugárzót.
A Stax elektrosztatikus hangsugárzója elölől és hátulnézetben
* Mintegy folytatva az előző számokban kezdett vitát, Colloms
külön cikkben hívja fel a figyelmet a digitális technika egyik apró,
de fontos fogására; a teljesen zajtalan digitális műsorhoz igenis
célszerű hozzákeverni néhány decibelnyi analóg zajt ("dither"). A
digitálisan feldolgozott jel ugyanis túlságosan "lépcsőformájú",
vagyis a dinamikasáv legalján egyetlen határozott ugrással enyészik
el, ahelyett, hogy folyamatosan "úszna bele a semmibe". A hozzákevert
analóg zaj viszont segít "eldolgozni" a lépcső alját. Ezáltal az
intermodulációs torzítások "elkenődnek", ártalmatlan és folyamatos
zajspektrummá változnak. Ezzel a módszerrel (amelyet természetesen
széles körben alkalmaznak, de néhol még megfeledkeznek róla), 10
decibellel lehet csökkenteni a rendszer intermodulációs torzítását.
HI-FI ANSWERS
Augusztus
Lemezvágó stúdiókat látogat meg John Bamford. Szóba kerülnek az
analóg lemeztechnika problémáin kívül e technika legújabb vívmányai
is, mint például a Direct Metal Mastering (lásd HFM 10, 54. oldal),
meg az olyan, korántsem új felfedezések, hogy vissza kell térni a
félcollos szalagokhoz és a 76cm/s szalagsebességhez. Beszámolót
olvashatunk a Linn cég vágási módszeréről is, melynek lényege, hogy 15
percben kell limitálni egy-egy lemezoldal műsorát. Egyébként az Aloi
Records (ez a Linn hanglemezmárkaneve) eddig két kiadványt hozott
piacra, a tervbevett harmadik állítólag a Nazareth együttes albuma
lenne.
* A Hi-Fi Answers az elsők között fogalmazta meg azt a nagyon
szomorú (bár igaz) tételt, miszerint a kisméretű hangdobozok is
szólhatnak jól, de nem szabad bedugni őket a könyvespolcba, hanem
állványon kell használni őket, fejmagasságban, távol a visszaverő
felületektől. Időközben a hangdobozállvány, mint olyan, önálló
hifi-árucikké nőtte ki magát, amelyet tesztelni, tehát műszeresen
mérni és meghallgatni is érdemes. Nekünk egyelőre nincs véleményünk a
dologról, de azért bemutatjuk a QED cég (jó név: Quod Erat
Demonstrandum) SD-24-es típusát, amely egy kisméretű hangdobozokhoz
szánt állvány. A keresztbefont lábak természetesen valamiféle
rezonanciakioltást szolgálnának; az egész "design" mindenesetre
élénken emlékeztet a holland M. C. Escher híres, abszurd-geometriájú
grafikáira, amelyeken összekeveredik a bal és a jobb, a fenn és a
lenn, a kívül és a belül. Nem tudtuk, hogy Escher a QED számára is
dolgozott...
M. C. Escher: "Belvedere". Vajon ezek a csálén álló oszlopok ihlették
volna meg a QED hangdobozállvány tervezőjét?
Audio
1983. május
Nelson Pass az ő Ion Felhő Paneljával a CES-en
"Az ionikus ember" (képünkön), ahogy az Audio nevezi, egy
erősítőiről ismert úr, Nelson Pass, a Threshold cég konstruktőre, aki
mindazonáltal most egy hangsugárzót prezentál a hagyományos amerikai
hifi kiállításon, a CES-en, azaz Consumer Electronics Show-n. A
rolettaformájú szerkezet, amely az Ion Felhő Panel névre hallgat, a
világ első szélessávú ionsugárzója, egyelőre még csak nem is
prototípus, csupán kísérleti darab, "mérnöki játék", ahogy Pass
mondja. Tény, hogy működik. Bajai persze még bőven vannak. Először is,
kicsi az akusztikai teljesítménye. A Threshold S 500 erősítővel hajtva
(csatornánként egy kilowatt teljesítmény a zenei csúcsokon!) a hangerő
távol állt attól, hogy erősnek lehessen nevezni. Aztán az ionsugárzók
jólismert nyavalyája: az ózonképződés! Ötnapi demonstráció után Pass
állítólag annyira érzékennyé vált az ózonra, hogy már a közönséges
fénymásológép "kilélegzését" sem tudta elviselni. Az Ion Felhő Panel
újabb változata már nem levegőt, hanem argongázt ionizál, ózon tehát
nem képződik, viszont az argon lassanként megszökik a rendszerből,
időről-időre utána kell tölteni. "Egy-egy órai használata jónéhány
dollárba kerül." Annak esélye, hogy a Panelt gyártani fogják, Pass
szerint 50 százalékos. Az ára pedig? Feltehetően 10 ezer dollár,
páronként.
* Tesztek. Nakamichi Dragon kazettás csévélő (tényleg olyan, mint
valami pikkelyes állat - vajon innen a "Sárkány" név?), Phoenix
P-10-MM fono-előerősítő, Koss CM/1030 hangsugárzó, Kyocera R-851
receiver.
Nakamichi "Dragon"
Június
Tesztek. Phase Linear 9500 és Magnavox FD 1000SL CD-játszók, Sota
Sapphire lemezjátszó (ez az, amelyiknek fordított csapágyazása, azaz
rögzített csapágytengelye van, a golyó pedig egy zafírlapocskán
forog), Soundcraftsmen AE 2000 minekisnevezzük...ekvanalizátornak? Ez
a készülék egy ekvalizátor és egy kissé leegyszerűsített jelenidejű
analizátor házasságából született.
Július
És a széles sávú ionsugárzó után lássuk most a széles sávú
ribbonsugárzót! Az Apogee Acoustics hangsugárzója nem prototípus,
hanem szériadarab. Két méter magas, nem egészen 90 centi széles és 10
centiméter mély. Egy trapézalakú felület a mélyhangszóró, átlagos
szélessége 30 centiméter. Az Apogee - akárcsak az elektrosztatikus
rendszerek - dipólsugárzó, nem állhatja a falak közelségét. Ára,
páronként: 6000 dollár.
* Autós-Hifi-Évkönyv. Immár a kilencedik.
* Interjú Amar Bose-zal, a jól ismert mindenfelésugárzó
hangdobozok atyjával.
* Tesztek. Boston Acoustics A 40 hangsugárzó, ADS C2 kazettás
deck, Grace F-9E Ruby (az igen jóhírű mágneses hangszedők egyike).