Tekercsről-tekercsre |
- Egy öreg hangász és a tengersok szalag -
Cikkünk szerzője foglalkozását tekintve villamosmérnök,
mellékfoglalkozására nézve pedig - jobb szó nem lévén rá - hangász,
aki otthonosan mozog számos stúdióban, s nem egy színházhoz is
bejáratos, elsősorban diaporáma műsorai révén. Életkorban nem éppen
előrehaladott, mindazonáltal mint hangász öregnek számít. Feljegyzései
tulajdonképpen a Pénztárcaméretű Stúdiókhoz írt használati utasítással
kezdődnek (HFM 8.), s most egy ideig rovatszerűen vissza-visszatérnek,
hogy hírt adjanak egy olyan hobbiról, amely régóta közös háztartásban
él a magnózással - ha nem is feltétlenül a High Fidelityvel.
Színfoltnak szánjuk, sőt, kedvcsinálónak.
Mit csinálunk a konzervvel? Fölnyitjuk és megesszük. Mennyivel
jobb a hang-konzerv! Fogyasztás után eltehetjük és legközelebb megint
felhasználhatjuk. Sőt, a lemezen, szalagon rögzített hangkonzervek még
arra is jók, hogy további konzerveket készítsünk belőlük: más ízűeket,
saját ízlésünk szerint fűszerezve, de azért az eredeti anyagok sem
vesznek kárba, és a zamatuk is megmarad.
Mindenekelőtt fontos tudni - és lehetőleg előre meg is tervezni -,
hogy mit is akarunk elérni valamely hangmontázzsal. Már az is elég
érdekes lehet, ha csak meglepővé, groteszk hatásúvá kívánunk
varázsolni valamit; gyakoribb, hogy diasorozat, amatőr film vagy
diaporáma műsor hangkulisszáját kell kitalálnunk és elkészítenünk. E
hangmontázsok tartalmuk szerint rendkívül sokfélék lehetnek, nem is,
tartom helyénvalónak, hogy a Hifi Magazin hasábjain konkrét esetek
leírásával untassam az Olvasót. Az alább leírt eljárások inkább az
általánosan is használható trükkök közül valók, és kinek-kinek magának
kell eldöntenie, él-e velük vagy sem.
Nézzünk körül először a saját házunk táján: milyen
hangkonzervjeink is vannak?! Lemezek a megfelelő fordulatszámon
lejátszva; ugyanazon lemezek más fordulatszámon; magnószalagok
(megfelelő és nem megfelelő sebességeken); magnószalagok visszafelé
játszható műsorral.
Tegyük fel, valamely hangmontázs készítéséhez olyan zenére lenne
szükségünk, mely az eredeti sebességnél valamivel gyorsabban és
visszafelé hallható. Íme, különféle lehetőségek a gyorsításra:
Ha a 33 1/3 fordulatú lemezt 45-ös fordulaton játszom le, a
gyorsítás mértéke 35 százalékos lesz.
De ha ezt a jelet fölveszem egy különféle hálózati frekvenciákon
is használható, négysávos magnón az alsó (3.) sávra 50Hz-es állásban,
és lejátszom 60Hz-es állásban, akkor a gyorsítás mértéke csökkenni
fog, és csak az eredeti sebesség 12,5 százalékával megy gyorsabban a
zeném.
Ha pedig visszafelé akarom hallgatni e gyorsított programot, nem
kell mást tenni, csak a szalagot megfordítani és egy kétsávos magnón,
szintén 60Hz-es állásban lejátszani.
Általában valamennyi konzervünket le tudjuk játszani visszafelé,
és könnyen tudjuk gyorsítani és lassítani is őket. A fenti példa
csupán arra szolgál, hogy a nyájas olvasó észrevegye: az alkotás
érdekében mindent elkövethetünk, semmi sem szent - csak: az eredeti
konzervanyagot (például magnószalagot) sose bántsuk, hogy később is
használható legyen. Egy megjegyzés (amely akár a szerkesztőé is
lehetne, de nem az!): e bűvészkedések természetesen kezdettől fogva
hifi-ellenesek, hiszen éppenhogy nem az élethűséget, hanem a saját
alkotó elképzelésünkhöz való hűségünket szolgálják. Eljárásainkat nem
is nevezzük Hi-Fi-nek, nevezzük inkább Fi-Fi-kásnak (Fi-Fi=Fiction
Fidelity=hűség az elképzeléseinkhez, pardon!)
A montázskészítés két leggyakoribb fogása a keverés és a vágás.
Talán nem érdektelen megismerkedni két olyan Fi-Fi fogással, mely igen
egyszerűvé teszi e két "alapműveletet".
Keverés keverő nélkül
Az egyik zene folyamatosan átúszik a másikba. Mindennapos élmény
ez, amit egyszerű eszközökkel, még keverőerősítő vagy keverőpult
nélkül is előidézhetünk. Vizsgáljuk meg, mi történik, ha a magnószalag
útja az 1. ábra szerint módosul.
1. ábra
A már fölvett műsor az "A" jelű szalagvezető baba kihúzása után is
hallgatható a lejátszó fejről (ha nem is tökéletes minőségben, mivel a
szalag nem simul teljesen a fejre). Állítsuk most felvételre a magnót,
a monitorkapcsolót pedig Tape állásba. Amikor a szalag futását
elindítjuk, még mindig a korábban fölvett műsor hallható. Indítsuk el
közben az újabb műsort tartalmazó tekercset vagy lemezt - aminek jelét
a magnóra kapcsoltuk -, és szépen, finoman engedjük vissza az "A"
babát eredeti helyzetébe. Eredmény: az eredeti műsorra lassan ráúszik
az új. Az sem baj, ha első próbálkozásra nem sikerül a dolog, némi
kézügyesség és egy kevés gyakorlás biztosan eredményhez vezet. Mint
általában a "kézi vezérlésű rendszereknek" (például a hangszereknek!),
a fent leírt módszernek is megvan az az előnye, hogy a beavatkozás
eredményét azonnal halljuk is, és ezáltal ízlésünk szerint tudjuk
irányítani az átúszási folyamatot. A magnókon persze, eredetileg nincs
ilyen elemelhető szalagvezető baba, erről magunknak kell
gondoskodnunk. Az első próbálkozásokhoz, kísérletezéshez megteszi egy
tisztes munkában kimerült golyóstoll fémbetétje is (2. ábra), ha
azonban a módszer alkalmazása elhatalmasodna rajtunk, célszerű lesz
elkészíteni egy valódi, ide-oda mozdítható szalagvezetőt, melyet fel
is szerelhetünk a magnónkra. Ez afféle házi MOD.
2. ábra
Az ilyen egyszerű eljárásokat a közhit általában "amatőrnek", a
bonyolultakat "profinak" minősíti. Hadd jegyezzem meg, hogy az itt
leírt módszert például a Mechanikai Laboratórium stúdiómagnóin is
alkalmazzák. Kazettás magnókon pedig a Dual csinál ilyesmit, hogy a
kazetta végén utólag le lehessen halkítani a műsort. Igaz, az utóbbi
esetben nem mechanikusan emelik el a szalagot a törlő és felvevő fej
elől, hanem a fejáramokat szabályozzák 0 és a névleges érték között.
(A Dual rendszerének neve: Fade.)
Ez a módszer egyébként odavissza is eljátszható: ha elegünk van az
új, bekevert zenéből, a szalag ismételt elemelésével
visszaúsztathatjuk a régit. Jellegzetes alkalmazása ennek a
módszernek, ha például valamely zenére idegen effekteket (gongot,
sikolyt, madárcsicsergést vagy akármit) szeretnénk "rátenni", de úgy,
hogy a zene közben továbbmenjen.
Vágás vágó nélkül
Ezt a módszert "hozzáadásos vágásnak" nevezik, és minden olyan
magnón alkalmazható, amellyel a Lejátszás üzemmódról Felvétel
üzemmódra lehet átállni anélkül, hogy közben a szalag futását
megállítanánk. A forgalomban levő Akaik például tudják ezt, és persze
a Revoxok is. Nevezhetjük a módszert - sakkozók figyelem! - en
passantnak ("lépésközbeni" vagy "menetközbeni" vágás). A
következőképpen járjunk el:
A felvenni kívánt új programot állítsuk ahhoz a ponthoz, ahonnan
indítani kívánjuk (figyelembe véve a magnó felfutási idejét is).
Játsszuk vissza a régi műsort a felvevőmagnóról, és amikor a
vágópontnál járunk (illetve egy gombnyomásnyival előtte, hiszen a
vágóponthoz tartozó hangot a lejátszófejről halljuk, az új program
pedig a felvevőfejre érkezik!), hirtelen elindítjuk az új műsort a
lejátszómagnón, és ezzel egyidőben, illetve a felfutási idő elteltével
felvételre kapcsoljuk a felvevő magnót. Némi gyakorlás után ez a
módszer is egyszerű rutinműveletté válik. Figyelem: az a
szalagdarabka, mely a felvételre kapcsolás pillanatában a törlőfej és
a felvevőfej között halad, megőrzi az először fölvett programot, és
erre veszi rá az újat. Az egész eljárás tehát annál jobban közelít a
tökéletes vágáshoz, minél kisebb a törlő és felvevő fej közötti
távolság - és minél nagyobb a szalagsebesség!
Az "en passant" módszer arra is alkalmas, hogy valamely felvétel
utolsó hangját visszhangosítsuk, s ezáltal tetszés szerinti hosszúságú
kicsengést varázsoljunk a már felvett zenei részlet végére. Ilyenkor a
fejhallgatókimenetet össze kell kötni a mikrofon-bemenettel (lásd HFM
8., "Pénztárca-méretű stúdiók"), és a felvett zene legutolsó hangját
"elkapva" visszhangossá tudjuk tenni a szám végét.
Talán feltűnt, kedves Olvasóm, hogy magnón mindig orsós, és nem
kazettás gépeket értek. Ennek nemcsak a köztük levő minőségi különbség
az oka, hanem az is, hogy a kazetta ab ovo magában hordozza a
passzivitás "lehetőségét", és tág utat nyit a szellemi restségnek, míg
az orsós szalag lehetővé teszi, hogy hozzáférjek és hassak rá. Ámde
mivel az alkotó ember és az általa használt technika egymáshoz való
viszonyának taglalása ugyancsak meghaladná e cikk (és a magazin)
kereteit, földközelibb témával fejezem be írásomat.
Hogyan gyűjtsük, tároljuk, használjuk konzervjeinket?
Hanglemezeket gyűjteni a legegyszerűbb, ha: van megfelelő lemez és
van rá pénzünk. (Éppen ezért az a gyakoribb, hogy magnószalagon
gyűjtünk zenéket.)
Első dilemmánk: mindegyik szalagunk már önmagában is változatos
műsor legyen-e, vagy a különféle karakterű zenék más-más szalagokon
kapjanak helyet? Legtöbbször - sajnos - még ezt az alapkérdést sincs
időnk eldönteni, mert a) a kölcsönkapott lemezeket sürgősen vissza
kell adni, b) összesen egy fél üres szalagunk van, és mindent erre
kell fölvenni, c) stb.
Kérdezzük inkább azt, hogy: kívánunk-e bármit is "alkotni" a
fölvett zenéből, vagy csupán maga a szalag összeállítása jelenti
számunkra az alkotást. Ha ugyanis hangműsorokat, kísérőzenéket is
tervezünk, nagy előny, ha az azonos jellegű zenéket egymáshoz közel,
lehetőleg ugyanazon a szalagon sikerül rögzíteni, hiszen ilyenkor
könnyebb kikeresni őket.
Amíg az egyszeri zenegyűjtőnek, hangásznak csak 10-20 szalagja van
(és sok ideje, hogy ezeket szórakozásképpen hallgassa), szinte fejből
tudja, mit hol talál, és ezeken a szalagokon akkora kézügyességre tesz
szert, hogy még egy hosszabb tekercsen is nagy biztonsággal áll be
éppen a keresett szám előtti szünetre. Ha a rádióban befejeződik egy
zeneszám, és ez neki is megvan, magában önkéntelenül dúdolni kezdi azt
a másik számot, amely nála majd ezután következik.
Évek múltán azonban szaporodnak a szalagok, csökken a
hallgatásukra fordítható idő. Ha továbbra is urai akarunk maradni
saját zenetárunknak, mindent "nyilvántartásba kell vennünk". Kb. 50-80
szalagig (vagy beszéljünk inkább 50-80 órai műsoridőről) jó módszer,
ha egy füzetbe beírjuk, hányas számú szalagon melyik zenéket őrizzük
(cím, előadó, szerző).
Kb. 100 órányi zene fölött elérkezik az idő, hogy lesznek
felvételeink, amelyeket egyszerűen nem is ismerünk. Itt már csak az
segít, ha úgy katalogizáljuk szalagjainkat, mint egy könyvtárat.
Katalogizálhatunk formai, de tartalmi jegyek alapján is.
Formai jellegű nyilvántartás, ha egy betűrendes füzetbe előadók
szerint vezetem be a szalagokon őrzött műsorokat. A "B" betűnél
megtalálom a Beatlest és a nevük mellett azoknak a szalagoknak a
sorszámát, amelyeken Beatles-számok is vannak. A szalagsorszámok
alapján a szalagdobozban elhelyezett tartalomjegyzékben (vagy a
műsorukat regisztráló füzetben) megtalálhatjuk a keresett zenét.
Tartalmi jellegű a nyilvántartás, ha mondjuk a zenékben előforduló
hangszerek alapján tájékozódom. Ilyenkor a "B" betűnél fogom
megtalálni a buzuki-t, és a mellé írt számok (például: 118 A/2) arra
utalnak, hogy esetünkben a 118. szalag A oldalán a második számban ez
a hangszer is megszólal. Nem kell bizonygatnom, hogy a hangmontázsok
összeállításához egyszerre mindkét fajta (vagy még több fajta)
nyilvántartásra is szükség lehet..., és azt sem, hogy e lépések a
hangászkodás szenvedélyének igen veszélyes (ön- és közveszélyes)
ösvényeire vezetnek - ne is menjünk rajta tovább!
Mindenképpen szükségünk lehet zörejekre, természetes és
mesterséges hangzás-effektusokra. Ezek egy részét beszerezhetjük
közönséges hanglemezekről (Pink Floyd előnyben!), sőt, megjelennek
kizárólag ilyen zenét tartalmazó hanglemezek is, például
amatőrfilmesek számára. Komoly jelentőségre tesz szert a
hangeffektusok gyűjtésében - végre! - a mikrofon is. Környezetünkben
számos hangzást rögzíthetünk mikrofonnal, és ezek alkalomadtán igen
jól jöhetnek.
A zörejek tárolása és nyilvántartása általában egyszerűbb, hiszen
csak néhány szalagot foglalnak el, egy-egy montázsban csak néhány
másodperc a szerepük - de ez a szerep főszerep is lehet! Legközelebb
majd arról szeretnék írni, hogy mely effektus milyen hatást vált ki a
hallgatóságból. Most csak egyetlen példát mondok. Amikor azt halljuk,
hogy egy tekegolyó végiggurul egy fa-pályán, és egyszercsak szerteszét
dőlnek az eltalált bábok, akkor ez a robaj egész biztosan azt jelenti,
hogy valamely témának itt a
VÉGE.