István, a király |
A bort inni kell, nem dicsérni, a szerelmet mívelni kell, nem
tanulmányozni - s hasonlóképpen állhat a dolog a popzenével is, ezzel
a difiníciójánál fogva népszerű műfajjal, amely nagyon szórakoztató,
sőt, értékes is lehet, mindaddig, amíg hallgatjuk csupán, s nem
próbálunk meg írni is róla.
Ha már a popzene mindenáron újságpapírra kívánkozna, bizonyára
jobban érezné magát egy kizárólag könnyűzenével foglalkozó lapban - ha
volna ilyen. Mint tudjuk, nemrég csaknem sikerült is lábra állnia egy
újságnak, amely a saját optikáján át szemlélte volna a popzene
fejleményeit; sajnos, a körülmények úgy hozták, hogy a Poptikának
végül csak egyetlen mutatványszámra futotta az erejéből. Nagy kár,
levehette volna a vállunkról azt a terhet, amelyet mi sehogysem
tudunk, meg hát nem is igen akarunk cipelni.
Mi ugyanis nem sok megírnivalót találunk a könnyűzene világában.
Az oly sokat emlegetett műfajbeli és nemzedéki viták a mi szemünkben
többnyire mesterkéltek, mondvacsináltak, tartalmatlanok, nem is
zavarnak sok vizet - pontosabban, az a víz amúgyis állóvíz csupán, és
már magától is éppen eléggé zavaros, bár helyenként kellemesen
langyos. Történni semmi sem történik, "egyik nap tolja a másikat",
lényegében eseménytelenül.
Olykor aztán mégis történik valami, és akkor persze mi sem
szeretnénk lemaradni róla. Csak éppen sosem tudjuk, melyik csücskénél
ragadjuk meg az Eseményt. Mert a rock-opera (hiszen erről van szó) már
önmagában is csudamód összetett műfaj, hát még, ha egyidejűleg
alkalmazzák szabadtéri színpadra és filmre különösen, ha rock-operától
szokatlan módon történelmi időket jelenít meg: Magyarország
sorsfordulóját idézi föl.
Az István, a királlyal mindenesetre valami egészen különlegeset
produkált Levente, a kobzos és János, az igric. Fel is adták vele a
leckét a kritikusoknak, mert aki e rock-opera méltatására vállalkozik,
egylélegzetre kell megítélnie színpadi előadást, filmet és hanglemezt;
figyelembe kell vennie nemcsak a zenét, a dalszövegeket, nemcsak az
énekesek, a színészek, a rendező, az operatőr teljesítményét, hanem a
forgatókönyv didaktikai értékeit is, minthogy ez a zenés játék
egyszersmind történelemórát is tart nekünk a filmvászonról.
Kétségtelenül érdekessége például a (Boldizsár Miklós darabjából írt)
forgatókönyvnek, hogy történelmi adatokra támaszkodva "rehabilitálja"
a köztudatbeli Koppányt, akit többségünk eddig pogánynak tartott,
holott valójában a bizánci kereszténység híve volt, vagyis csupán "más
irányban orientálódott", mint István. Tanulság: ne engedjük, hogy
ítélőképességünk belemerevedjék a készen kapott, kritikátlanul átvett
sémákba.
Volna tehát miről írni a rock-opera néhány szabadtéri előadása
után, illetve a film bemutatója előtt. Az esztétikai ítéletet mi a
kulturális fórumokra bízzuk, ámde mivel a premier csak márciusban
esedékes - nem érdekelné-e Olvasóinkat egy "előzetes", egy képsorozat
a filmből? S minthogy a Hifi Magazin elsősorban hangtechnikai újság,
szólaltassuk meg az István, a király "stábjából" a vezető
hangmérnököt, Kovács Györgyöt (Shadows- és Ventures-rajongók,
emlékeztek még a Hess András téren játszó, egykori Futuráma zenekar
gitárosára?), nyilván lesz mit mondania erről a produkcióról. Hiszen
ritkán fordul elő, hogy hangmérnöknek egyidejűleg kelljen szolgálnia
két ilyen kényes urat, mint amilyen a film és - ami ezúttal érdekesebb
számunkra - a szabadtéri színház.
*
(Képsorozatunkat lásd a poszterkép hátoldalán - a mozgalmas
felvételek jobban érvényesülnek a fényes műnyomópapíron.)
-dl-
"Már a koncert bemutatója után, tehát jó két évvel ezelőtt szóba
került, hogy kéne csinálni valami nagylélegzetű dolgot, valamit, ami
nemcsak filmen jó, hanem színpadi formájában is eseményszámba megy -
ennyi az, amit az István, a király előzményeiről tudok. A kettős
produkciónak mindenesetre megvan az az előnye, hogy a színpadi
előadást rögtön filmszalagra is vihetik, akár hat kamerával
egyszerre, mint most csinálták. Ehhez a filmhez egyébként a színpadi
képanyagnak csak vagy 20 százalékát akarták felhasználni, de aztán úgy
adódott, hogy a produkció legalább felerészben az előadáson alapul, és
az utóforgatást is jórészt ugyanazon a helyszínen végezték - ekkor
készítették el a közeli felvételeket, a kevés szereplős jeleneteket. A
helyszínt csak sokára találtuk meg, előbb arra gondoltunk, hogy a
Népstadionban tartanánk egyetlen előadást, aztán szóba került az
óbudai Amphitheatrum, de hát az műemlék, védett terület. Végül
rátaláltunk a városligeti szánkázódombra (azóta Királydombnak
nevezik!), és ez a környezet tényleg kitűnő hangulatot adott az
ezeréves történetnek.
A hangmérnökre többrendbeli feladat hárult (persze, ugyanezt
mondhatnák magukról az operatőrök, világosítók is), hiszen
szabadtéren egészen mások a követelmények, mint a stúdióban. Az
előadás, elejétől végéig, playbackről ment. A hangfelvétel az MHV
törökbálinti stúdiójában készült, Kálmán Sándor hangmérnök
vezényletével; ez a felvétel képezi a hanglemez, az előadás és a film
"nyersanyagát". A film számára - minthogy ez a műfaj egészen másfajta
keverést tesz szükségessé - külön-külön vettük át a zenei alapot, az
éneket és a kórust, hogy ezeket majd a képnek megfelelően használjuk
fel. (A magnósokat feltehetően érdekli: sztereó Nagrákkal másoltunk,
és az előadásokon is ilyen magnókat használtunk.)
Maga az eredeti hangfelvétel természetesen sztereó, és ilyen formában
szerettük volna bejátszani az előadáson is, hogy a hatalmas
színpadtérségben mindig onnan szólaljon meg a hang, ahonnan a
szereplők "énekelnek". Sajnos, éppen a nagy tér, helyesebben a
túlságosan széles bázistávolság nagyon szétzilálta volna a
sztereofóniát, meg kellett maradnunk a monó hangnál. Annyit azért
megtettünk, hogy a sztereó Nagra egyik sávján az alapot, a másikon a
szólisták hangját rögzítettük, és igy legalább az ének/zene arányát
a dramaturgiai helyzetnek megfelelően keverhettük. Ez már csak azért
is fontos volt, mert a közönség előszörre hallotta a szöveget -
vigyázni kellett, hogy minden szót jól lehessen érteni.
A szabad térség nagy csillapítása miatt jókora hangenergiáról, 15-20
ezer wattról kellett gondoskodnunk - és az előadásokon a végfokok
összteljesítménye végül is vagy 17 ezer wattot tett ki. Ez elegendőnek
is bizonyult, elértük vele a rockzenéhez szükséges, a normálisnál
jóval nagyobb hangerőt, anélkül azonban, hogy sokkolni akartuk volna a
közönséget (mint ahogy állítólag a Fenevad előadásán történt, ahol
az emberek csaknem belesüketültek a zenébe).
A bázistávolság, a "fesztávolság", mint már említettem, iszonyatosan
nagy volt, a ket fő hangszórócsoport 200 méternyire állt egymástól.
Így óhatatlanul zavaró visszhang képződik. Úgy védtük ki, hogy a
játéktér közepén, a díszletelemek alatt elrejtettünk két kiegészítő
hangszóróegységet, egyet Koppány várának kápolnájában, egyet a másik
oldalon, a kőkápolna mélyén. A hangerejüket úgy szabályoztuk, hogy a
hangenergia egyenletesen oszoljon el a nézőtéren, és csökkenjen a
kellemetlen visszhanghatás. A rejtett hangszórók magashangja
természetesen jobban elnyelődik, ezért a magashangok arányát, a
lesugárzott hang egyenletességét két MXR grafikus ekvalizátorral
állítottuk helyre.
A színpadi produkcióban igen nagy szerepe volt a Főnix stúdiónak
(Mihály János a vezetője); az egész hangtechnikai "cuccot" ők szedték
össze, ők is rakták össze, és a hangot az ő Soundcraft mixerjükön
kevertük. Mint az eddigiekből is kiderült, összmunka volt ez,
résztvett benne Mihály Jancsi a csapatával, a hanglemezgyári
hangmérnök Kálmán Sándor, és persze az én csapatom is.
A zene sajátos dramaturgiája miatt a hangszalagnak 1 óra 45 percig
egyfolytában, megszakítás nélkül kellett futnia. Ezért aztán két
Nagrával dolgoztunk, váltogatva őket, mint a mozigépészek teszik.
Minden mozzanatot be kellett jelölnünk a szalagon, hiszen a
koreográfiát másodperc pontossággal kellett követnünk. A magnóink
(akárcsak a hat kamera) kvarcvezérlésűek - itt mindennek szinkronban
kellett futnia."
Hát ennyit mesélt el a hangmérnök az előadásról, vagy, ha úgy tetszik,
a film hangtechnikai előzményeiről. A film egyébként jelenleg (amikor
ezeket a sorokat írjuk) vágás alatt van, a hanganyag november végén
nyeri el végleges formáját, decemberre az egész produkciót befejezik,
januárra várhatók az első kópiák - és márciusban láthatjuk-hallhatjuk
az István, a királyt a moziban is. A filmhangról még annyit, hogy
ennek készítésekor a Dolby rendszer hazai változatát használják (ez
kompatibilis a Dolbyval), és a filmen természetesen minden sztereóban
szólal meg, az ének, a taps, még a táncosok lábdobbanása is. Az
úgynevezett 3+1-es sztereófóniát alkalmazzák, ez azt jelenti, hogy a
bal és a jobb csatorna jeléből egy középső, monó csatornát is
kevernek, és még hátul is megszólaltatnak egy hangszórót, ez az
úgynevezett effekt-csatorna. A térhatás, ígérik, nagyon meggyőző lesz
- de hát igazolja ezt majd maga a film.