Egy tucat kérdés |
- ERKEL TIBORHOZ, a Magyar Rádió zenei főosztályvezetőjéhez
Mi újság a Rádiónál? Van újság, kettő is. Az egyik hír műszaki
jellegű: a 3. adón kívül most már a Petőfi is "sztereóképes". A másik
inkább adminisztratív, de a Hifi Magazint élénken érdekli: új zenei
főosztályvezetője van az intézménynek. Erkel Tibor személyében a Rádió
egyik régi munkatársa tért vissza a Bródy Sándor utcába - ha ugyan
eltávozott onnan egyáltalán, de ezt majd ő maga mondja el nekünk.
Kössük össze a kellemeset a hasznossal, beszélgessünk el vele zenéről,
műsorpolitikáról, hi-firől, sztereofóniáról. Véletlenül éppen 12
kérdést tettünk fel Erkel Tibornak, de interjúnk címében úgy teszünk,
mintha szándékosan osztottuk volna be az időt ennyire
lelkiismeretesen. Kezdjük a leginkább kézenfekvő kérdéssel:
*
1. Mivel foglalkozott mindaddig, amíg a zenei főosztály élére nem
került?
- Megelőzendő a következő kérdést (eddig még sosem sikerült
elkerülnöm): nevem valóban az Erkel családdal kapcsolatos, és nem
véletlen, hogy kora gyermekkoromtól fogva zenével foglalkozom.
Elvégeztem a zongoraművész-tanárképző szakot a Zeneakadémián, ahol ma
is tanítok (zongorát a zeneszerző- és karmesterjelölteknek,
karvezetősöknek stb.) 1963-ban, tehát 20 évvel ezelőtt a Rádióhoz
jöttem zenei rendezőnek. Ez volt az első találkozásom az
elektroakusztikával, de el is köteleztem magam egy életre. Olyannyira,
hogy amikor tanári megbízatást kaptam a Főiskolán, sőt: később, amikor
négy évig a Művelődési Minisztériumban a zenei és táncművészeti
osztályt vezettem, arra az időre sem hagytam fel a rendezéssel. 1965
óta vagyok a rendezői csoport vezetője a Rádiónál. A zenei főosztály
élére ez év közepén neveztek ki.
2. Közhely-kérdés: hogyan ítéli meg a könnyűzenét "mint olyat"?
- Erre én is csak közhellyel tudok felelni: a műfaji hovatartozás
önmagában még nem dönti el, jó-e a zene, vagy rossz. Az sem döntő,
hogy közérthető-e vagy sem. Tény viszont, hogy a könnyűzene tömegcikk,
sokkal több benne a selejtes termék, és kisebb mesterségbeli tudás is
elegendő hozzá. Hiszen külsőségekkel, pusztán divatirányzatokhoz való
alkalmazkodás révén is ki lehet kényszeríteni a sikert, éspedig sokkal
hamarabb, semhogy a zenész rákényszerülne a komolyabb tanulmányok
elvégzésére. Ehhez járul, hogy a könnyűzene (üzleti vonzatai folytán)
sokkal parttalanabbul terjed. Az igazán nívós produkciók általában itt
is jóval szűkebb közönséget vonzanak - habár mindig akad ellenpélda,
mint legutóbb az István, a király.
3. Megítélése szerint az embereknek mekkora hányadát lehet
megnyerni a komolyzene számára?
- Magyarországon ma feltehetően a lakosságnak 4-5 százaléka - és
ez nagy szám! - általában véve érdeklődik a komolyzene iránt: nemcsak
találkozik vele, de keresi is. Nyilván lényegesen több az olyan ember,
aki bizonyos zeneműveket szívesen hallgat, vagy legalábbis hajlandó
elhallgatni azokat.
4. Mekkorára taksálja a komolyzene-kedvelők arányát a hifisták
körében? (Elárulom, hogy éppen most készítünk erről egy felmérést.)
- A hifistákkal valószínűleg sokkal rosszabb a helyzet. Elsősorban
azért, mert a hifi sokkal könnyebben létrehozható a könnyűzenében,
mint a komoly zenében: nem kell figyelembe venni azt a természethű
ideált, amelynek megközelítése a komoly zenében úgyszólván nyomasztó
kötelezettség. Az már aztán nem a hifivel kapcsolatos, hogy minden
generáció (tehát a mostani legfiatalabb is) úgy érzi, joga van rá,
hogy a saját korának zenéjét hallgassa. És ha a komoly zenét nem érti,
olyan muzsikát keres magának, amelynek megfejthető
összefüggésrendszere van, amely világos és amelyet a saját nemzedéke
nyújt neki...
5. Szkeptikusan ítélte meg azoknak a komolyzene iránti vonzalmát,
akik különösen magas hanghűségre törekszenek. Általában véve tehát nem
vár sokat a mind újabb és mind jobb technikától?
- Éppen ellenkezőleg. Annak idején, a 60-as évek közepén, amikor a
Rádió végre korszerű berendezésekhez jutott, rádöbbentünk: micsoda
érdeklődés ébredt a rádiózás iránt szinte egyik napról a másikra! Ezt
a külföldi visszajelzésekből is megítélhettük, ugyanis a nemzetközi
műsorcserénk rövid idő alatt a tízszeresére nőtt, és nem csak a
könnyű-, illetve komolyzenei műsorok arattak sikert, hanem a
szövegesek is, például a hangjátékok. De a belföldi visszhang is
igazolta a befektetés jogosságát: a magasabb műszaki színvonalú
közvetítés nagyobb figyelmet keltett, mint az egyszerű
"információszolgáltatás", ez pedig kultúrpolitikai szempontból sem
közömbös. Hasonló következménye volt annak is, amikor 1969-70 táján
bevezettük a sztereó rádiózást, s talán most is meglesz majd az
eredménye annak, hogy már nem egy, hanem két adón sugározhatunk
sztereó műsort.
6. (Helyben vagyunk.) Mivel jár ez? Hogyan alakítják a három
rádióállomás programját, hogy a sztereofónia előnyei minél inkább
érvényre jussanak?
- A Rádió figyelemmel kíséri a hallgatóság jelzéseit, s ha kell,
igyekszik módosítani a műsorok struktúráján. Jelenleg is egy ilyen
struktúra-módosításra készül az intézmény. A sztereó zenehallgatás
szempontjából az a legfontosabb, hogy a 3. műsor végképp
"zenecentrikus" lesz. Itt sugározzuk az "értékes" zenét, amelyen
nemcsak komoly-, hanem könnyűzenét is értek. Persze, a próza sem
szorul ki teljesen a műsorból, de a zene fog dominálni. Ugyanígy
természetesen a másik két adó sem szorítkozik csupán a prózára. A
Petőfi adó szórakoztatóbb, populárisabb karaktert ölt, például ide
kerülnek a nagy könnyűzenei blokkok, amelyek se a 3. adóhoz, sem a
Kossuthhoz nem illenek. A Kossuth adón inkább az országos érdeklődést
keltő zenei eseményeket sugározzuk, a bemutatókat, a
felvétel-újdonságokat. Ismétlem, innen sem szorul ki a zene. (Nehéz is
lenne a műsort csupán prózával kitölteni.)
7. Műszaki szempontból egyenértékű-e a 3. adó és a Petőfi?
- Elvben feltétlenül. Talán csak annyi lehet a különbség, hogy ma
még a Petőfin sok vegyes műsort, tehát monót is sugároznak.
8. Hogyan ítéli meg az "élő" adások, azaz a helyszíni közvetítések
jelentőségét?
- Az élő zenét, a személyes jelenlétet véleményem szerint semmivel
sem lehet pótolni; helyesebben, a rádióközvetítés is csak pótlék
lehet. De egyetértek abban, hogy ha egyáltalán meg lehet ragadni a
pillanatot (a zenét) a hangdobozok előtt ülve is: ezt elsősorban a
helyszíni közvetítéstől várhatjuk.
9. Számíthatunk-e rá, hogy a jövőben mind több koncertet közvetít
a Rádió? (Bennünket ez már csak azért is érdekel, mert az "élő"
adástól várjuk a legjobb hangminőséget - jobbat, mint amilyet a
hanglemez kínál.)
- A legtöbb hangversenyt egyenesben közvetítjük. Természetesen
külön-külön mindegyikre szerződést kell kötni, engedélyeztetni kell
őket (hacsak nem a Rádió saját produkciójáról van szó). Mindez
általában nem ütközik akadályba. Jogilag ugyan az előadók vagy a
rendezők tiltakozhatnak a közvetítés ellen, de ez a legkevésbé sem
gyakori, habár akad előadóművész, aki idegenkedik a mikrofonoktól,
vagy fél tőle, hogy a mikrofon reagálni fog azokra az apró hibákra,
amelyeket a helyszínen a közönség nem vesz észre. Ez néha a
legnagyobbakkal is előfordul - szerencsére igen ritkán.
10. Hallgat-e zenét otthon is?
- Igen, hallgatok, és bevallom: könnyűzenét is - a nívósabb fajtái
határozottan szórakoztatnak, meg aztán (tekintettel a fiaim korára)
egyébként is gyakran van részem popzenében... Komolyzenét
természetesen rendszeresen hallgatok, noha ma már nem mindig érzem a
zene feloldozó élményét: szakmai füllel figyelem, nem tudok kibújni a
bőrömből.
11. Milyen lejátszó-berendezést használ?
- Videoton Cleopatra rádió-erősítőt, Dual lemezjátszót, Akai
kazettás magnót (a típusszámot nem tudnám megmondani). A minőségüket,
a Videotonét is, a hazai körülmények között elfogadhatónak tartom (meg
nem is volt pénzem többre); mindenesetre tény, hogy 4 év óta, amióta
megvan, kifogástalanul működik, és ez is nagyon fontos szempont.
12. Megfér-e majd a főosztályvezető a zenei rendezővel?
- A rendezést nem hagytam abba és nem is akarom abbahagyni; ez
egyébként kötetlen tevékenység, a kollégáimmal rendszeresen dolgozunk
a Televíziónak, a Hanglemezgyártónak. Van azonban valami (hadd mondjam
el itt), ami örök hiányérzetet kelt bennem: a visszajelzés hiánya. A
zenei rendező tevékenysége - mint rádiós tevékenység - mintha
ismeretlen volna nemcsak a nagyközönség, de az egész zenei szakma
előtt is. Félreértés ne essék: nem dicséretet várunk, csupán
észrevételeket.
Ez nyilván összefügg a rádiózás, a sztereofónia, valószínűleg az
egész hazai audio-kultúra helyzetével. Aligha vigasztalja meg a zenei
rendezőt az az érv, hogy de hiszen ma még a hangmérnököt sem "halljuk
ki" a felvételből vagy a közvetítésből. Bízzunk benne, hogy lesz ez
még másképp is. (Tekintsük ezt fenyegetésnek?) Addig viszont
legalábbis egy cipőben járunk. Mindenesetre köszönet az interjúért. És
sok sikert az új poszton.
D. L.