Hanglemezív |
rovatvezető:
Wilheim András
*
Soha nem terveztem "előszót" írni e rovat élére. Meggyőződésem,
hogy a kritikának nincs szüksége önigazolásra, magyarázkodásra -
éppúgy helyt kell állnia önmagáért, mint annak a produkciónak kellett,
amely bírálatának tárgya. Önnön hatáskörét sem lépheti át a kritikus:
bírálata elsősorban a tárgyra kell vonatkozzék, s csak igen kis
mértékben szabad figyelembe vennie a "körülményeket."
A Hanglemezív mostani recenziói elé azonban mégis kívánkozik
néhány mondat. Ezekben ugyanis a szorosan vett kritikán kívül (azt
nyomatékosítva, olykor megértően mentegetve s több-kevesebb indulattal
- illetve több-kevesebb beletörődéssel) arról is sok szó esik, hogy
miért nem igazán jó, sőt: miért is nem lehet igazán jó az illető
felvétel.
Hosszabb ideje szemlézve már a magyar hanglemezeket, az emberben
óhatatlanul kialakul egyfajta kép a lemezek létrejöttének
mechanizmusáról: a műsorpolitikai döntések okairól, a művészek és
együttesek foglalkoztatásáról, illetve mellőzéséről, az üzleti
szempontokról, előítéletekről, elfogultságokról. (A kritikus
természetesen nem tagadja, hogy saját előítéleteit s elfogultságait is
kezdi kiismerni.) Ha egy lemez valóban tetszik, a kritikus hajlamos
megfeledkezni arról, hogy valószínűleg ugyanaz a mechanizmus segítette
megvalósulni, mint amelyik egy másik esetben egy másik lemez fiaskóját
okozza. Egy rossz, elhibázott, felesleges felvételt hallva nagyon
eltompultnak kell már lenni ahhoz, hogy az ember ne igyekezzék
föltárni a kudarc okait, hogy ne próbáljon meg fölvetni néhány olyan
ötletet, amelynek alkalmazásával talán eredményesebben lehetne
dolgozni.
A kritikus természetesen nem tévedhetetlen diagnoszta, s terápiája
sem biztos, hogy garantálja a gyógyulást. Nem képzelheti azt sem, hogy
szavát hallatva bármit is elérhet, amikor egy rajta kívül álló
mechanizmust szeretne befolyásolni. Nem hiheti, hogy észrevételei
nyomán megváltozik a helyzet s egycsapásra csupa jó lemez fog csak
készülni a Hungarotonnál. De - megmaradva e bekezdés nyitóhasonlatánál
- azt biztosan tudja, hogy "tüneti kezeléssel" nem lehet megszüntetni
a bajt.
A magyar hanglemezgyártás egyáltalán nincs könnyű helyzetben. A
kiadható lemezek száma korlátozott s egyhamar aligha növelhető - a
feladatok viszont oly szerteágazóak, hogy akár a kapacitás
megduplázásával sem lennének maradéktalanul elláthatók. Jól átgondolt
alaprepertoár kialakítására kell törekednie, hiszen szinte pótolnia
kell a lemezbehozatalt; biztosítania kell a hazai művészek
foglalkoztatását; elérhetővé kell tennie a magyar zeneművészet
múltjának és jelenének értékeit; üzletileg rentábilisnak kell lennie,
s helyt kell állnia a nemzetközi mezőnyben is.
A hanglemezgyártás azonban nem függetlenedhet a magyar zenei élet
egészétől. Igényeit a kínálathoz kell idomítania, s bár önállóan
kezdeményezheti bizonyos művek felvételét, számításba kell vennie,
hogy milyen előadókra s együttesekre építhet, s nem hagyhatja
figyelmen kívül, hogy a felvételre előkészített mű mennyire fontos,
érdekes, ismert az előadók számára. A lemezgyártás kiszolgáltatott
helyzetben van a mindenkori zenei élettel szemben - produkcióinak
színvonala a zenei élet intézményeinek működésétől függ.
Hiba lenne, ha a Hungaroton-lemezek művészi nívóját illető
bármiféle bírálat magára a hanglemezcégre háramolnék vissza.
Természetesen a lemezgyártásnak is meg kell tennie mindent, hogy ne
reprodukálja a zenei élet, a műsorkínálat anomáliáit, szinte a
lehetetlennel is dacolva tovább kellene törekednie a viszonylagos
önállóságra. Mert - például - bármennyire magától értetődő s kívánatos
lenne is, hogy a lemezgyártás profitáljon a hangversenyélet
kínálatából - lehet, hogy a jelenlegi szituációban hasznot hozhatna a
fordítottja is. Ha a Hungaroton jó produkciókat akar rögzíteni,
érdemes lenne a jól tervezett s előkészített produkciókat előbb
hangverseny-szituációkban is próbára tenni, "bejáratni". Meglehet,
hogy többe kerülne: több energiába, figyelembe, pénzbe - de végül ez
busásan megtérülne. Erkölcsileg bizonyosan.
Wilheim András
*
Húszéves a Liszt Ferenc Kamarazenekar
Húsz esztendő nagy idő egy együttes életében. Elegendő ahhoz, hogy
játékosai összecsiszolódjanak, hogy alaposan kiismerjék magukat egymás
gondolataiban, hogy kialakítsák az összjáték technikáját, vagyis
egyetlen szóban összefoglalva: hogy az együttesnek stílusa legyen. A
Liszt Ferenc Kamarazenekar, két évtizedes munkálkodása során, valóban
együttessé formálódott, kialakított a maga számára egy imponálóan
magas mércét - s bármennyire csalóka is mindenfajta összehasonlítás:
külföldön is jól jegyzett, jól fogadott zenekar a maga kategóriájában.
Teljesítményük Magyarországon egyedülálló, imponáló a munkabírásuk,
igényes és átgondolt a műsorválasztásuk, s minden produkciójuk mögött
érződik a próbákkal, gyakorlással megtámogatott művészi hitel.
Liszt Ferenc Kamarazenekar jubileumi albuma
Vivaldi, Mozart, Csajkovszkij, Haydn és Bartók művei
Hungaroton SLPD 12 538-40
Vivaldi: 12 Concerti Op. 8. II Cimento dell' Armonia
e dell'Inventione
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
Hungaroton SLPD 12 465-67
A jubileum arra csábíthatna, hogy hanglemezfelvételeik alapján
végigkövessük az együttes útját (a lemezkatalógus szerint igen sok
lemez őrzi játékukat!); fölmérjük, honnét indultak s hová jutottak,
változott-e ideáljuk a Sándor Frigyes irányításával töltött évek óta;
ha igen, miben változott s egyértelműen jó irányba változott-e
zenélésmódjuk, amióta csak önnön erejükre támaszkodhatnak? A
Hungaroton által kibocsátott jubileumi album jó alkalom lehetett volna
az önvizsgálatra, a kritikai szemlére. Milyen jó is lett volna, ha a
tekintélyes diszkográfia jeles produkcióiból állították volna össze a
három lemez műsorát, kiválogatván a legjobb, legjellemzőbb
felvételeket, a legkorábbi, talán már nem mindenben vállaltaktól a
mai, bizonyosan magasabb nívójú lemezekig. Jó lett volna, mert nem
csupán néhány azóta kifogyott, emlékezetes felvétel kerülhetett volna
ismét forgalomba: e válogatás optikáján át saját képét láttatná a
zenekar, a saját múltjáról. Nagyon tanulságos lehetett volna látni,
hogy mi nem került volna a válogatásba, mi az, amit nem technikai,
hanem művészi megfontolásból nem tekint már önmagára nézve jellemzőnek
az együttes.
Az önvizsgálat, legalábbis az albumnyújtotta módon, elmaradt.
Lehet, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar nem akar konfrontálódni saját
múltjával, s csak a jövője érdekli? Ne firtassuk most, hogy e
válogatást mennyiben sugallhatta az a lemeztechnikai mércékre
hivatkozó balhiedelem, hogy a felvételtechnikailag vegyes nívójú
gyűjtemények nem keresettek (éppen Magyarországon számítana ez, ahol a
legmagasabb honi nívót is épp elég szó érheti?); márpedig ha e
szempontot figyelmen kívül hagyjuk, az égvilágon semmi más nem
indokolja a Liszt Ferenc Kamarazenekar legfrissebb felvételeinek ezt
az esetleges, a népszerűséget döntő érvnek tekintő válogatását. A
zenekar lemezeinek gyűjtői duplumokat szerezhetnek be általa, aki meg
szerzőket s műveket gyűjt, olyan darabokat is kénytelen megvásárolni,
amelyek talán nem érdeklik. A Hungaroton ajándéka netán ez az album a
zenekar tagjainak; osztogatnivaló reklám-ajándék impresszárióknak s
zenekedvelőknek - olyasmi, mint egy ünnepi alkalomra kibocsátott
bélyegblokk? Meg kell mondjam: nem szolgálna különösebb örömömre, ha
kinek-kinek művészi jubileumait rendre hasonlóan ünnepelné meg a
Hanglemezgyártó Vállalat.
De ha már így esett, ragadjuk meg az alkalmat, s a jubileumi
album, s a Vivaldi-concertok alapján alkossunk képet a Liszt Ferenc
Kamarazenekarról, szándékosan nem foglalkozva eddigi útjával, régi
felvételeivel s a Concertok emlékével sem. Lehetőség szerint
objektíven ítéljük meg: milyen a Liszt Ferenc Kamarazenekar?
Mindenek előtt: professzionalista. Egyáltalán nem pejoratívnak
szánom ezt a kifejezést egy minden ízében hivatásos együttesről
szólva. Azt szeretném jelezni vele, hogy tagjai annyira ismerik már
műfajuk s működésük módszereit, hogy semmit nem kockáztatnak, semmit
nem bíznak a véletlenre. Minden mű legapróbb részlete is ki van
munkálva, összegyakorolva, sokszorosan kipróbálva, ellenőrizve.
Pontosan megtervezett tempókkal, hangzásarányokkal dolgoznak, az
összjáték, a tempótartás nem hagy kívánnivalókat maga után. A hangzás
gondtalanul fényes, sőt "kifényesített" - mintha minden pillanatban az
lenne az együttes célja, hogy megőrizze ezt az áttetszően csillogó,
kiegyensúlyozott hangzásképet. A hangszerjáték megbízhatóan gondos,
technikás, virtuóz hatású.
Mégis, mindezek ellenére, arra a kérdésre keresem a választ, hogy
miért nem köti le tartósan a figyelmemet ez a perfekcionista
előadásmód; a zenekar játéka miért nem csábít az újra- meg
újrahallgatásra; hogy őket hallgatva miért nem érzem úgy, hogy mind
többet tudok meg a művekről (s hogy az újrahallgatások során még
sokkal többet tudhatnék meg?). Azt hiszem, azért, mert bármely rétegét
vizsgáljuk is az előadásnak: végső soron egysíkú a Liszt Ferenc
Kamarazenekar játéka. A zenészek tökéletesen birtokolják a különféle
játéktechnikai eszközöket, minden fordulatra, állásra kész megoldás
van a tarsolyukban - csak éppen: egy megoldás, a száz, a végtelen
számú helyett. Ez is megfelel természetesen, ám lehet, hogy sokkal
alkalmasabb is akadna, a zenében ugyanis nincs, nem lehet
előregyártott, kész megoldások közül válogatni, hanem tudni kell
választani minden egyes fölvetődő problémának az adott kontextusban
lehetséges megoldásai között, alkalmazkodni kell a szituációhoz s
tudni kell továbbvinni a választás konzekvenciáit. Ugyanezt mondom a
hangzásról is: a Liszt Ferenc Kamarazenekar csiszolt, fénylő, kerekded
hangzásra törekszik - de ez az eufónia fárasztó, mert előfeltevés és
nem következmény, s telt ott is a hangzás, ahol karcsúnak kellene
inkább lennie.
Azt hiszem azonban, hogy mind a perfekcionista virtuozitásra
törekvés, mind a forszírozott széphangzás csupán felszíni tünet, amely
az együttes muzsikálásának mélyebben lelhető problémáit jelzi.
Ösztönösen vagy tudatosan meglelt modus vivendi, azt is mondhatnám:
flastrom, amely elfedi a valódi bajt. Sorra hallgatva a Liszt Ferenc
Kamarazenekar újabb felvételeit, feltűnik, hogy zenélésük alapjában
véve tagolatlan, játékukkal nem értelmezik a zenei folyamatot, hanem
kiszolgálják, hagyják magukat sodortatni vele. Mintha félnének attól,
hogy egy-egy jellegzetes harmóniamenetet, zárt szekvenciasort
megformáljanak az egészen belül; mintha nem éreznék szükségét annak,
hogy jól fölfoghatóan kijelöljék a forma súlyait, megkönnyítendő a
hallgató tájékozódását, s persze egyben a saját soraikat is rendezve
ez által. Ezért van, hogy a Mozart-szerenádok, a Haydn-szimfónia
formai cizelláltsága náluk homogén felületté simul; ezért, hogy a
Vivaldi-concertoknak különösen a gyors tételeiben egyik
formaszakaszból szinte belezuhanunk a következőbe, lélegzetvétel
nélkül. Azt hiszem, erről egyébként is a Vivaldi-művek megszólaltatása
árulkodik a leginkább; a Corelli-sorozat régebbi felvétele például -
(SLPD 12 376-78) alig adott alkalmat erre a voltaképpen kényelmes
eljárásra. Vivaldi zenéjének olykor már-már triviálisan lapos
fordulatai - mind a harmóniák változékonyságát, mind a
motívumkészletet nézve - csak akkor kezdenek élni, ez a zene csak
akkor lesz élvezhető, ha az előadás a funkcióváltások fokozatainak
legapróbb rezdüléseit, iránymódosulásait, stabilitását, majd hirtelen
lendületét is közvetíteni tudja. Ha meggyőz arról, hogy nem az anyag,
hanem az anyaggal való bánásmód teszi a kompozíciót azzá, ami. Lehet
szép megoldásokat adni egy-egy téma erejéig - az egészhez való viszony
állandó érzékeltetése nélkül azonban nem jön létre interpretáció. A
folyamatot tehát állandóan tagolni, értelmezni kell, s nem az amúgy is
kínálkozó illusztrativitás kiélésével, hanem a formának az előadás
során, az előadás révén megvalósuló analízisével.
Meglehet, e gondok forrása az, hogy a zenekar karmester nélkül
működik. Mintaszerű ugyan az összjáték, példásan irányítja az
együttest a koncertmester - mégis nagy ára van ennek az önállóságnak.
Legfőképpen is az összjáték merevsége; a próbákon "túl kell
biztosítani" a megoldásokat, üzembiztosságra kell törekedni, már
jóelőre választani kell az alternatívák között, mert begyakorolni
mindig csak egyfélét szabad. Ezért van a mindvégig szinte moccanatlan
lüktetés, ezért az óvatos tartózkodás a zenélés értelmét elsődlegesen
biztosító formai agogikától - ezért a föntebb említett homogenizált
hangzáskép. Az az érzésem, hogy az előadásokból hiányzik a külső
kontroll, az irányítás, a jótékonyan segítő beavatkozás, ha borulni
kezdene az egyensúly - vagy a beavatkozás éppen annak az érdekében,
hogy a kompozíció végletességei ne essenek áldozatául az előadás
mindenek fölött való biztonságának. Nem véletlenül találták fel a
karmester intézményét. A Liszt Ferenc Kamarazenekar bebizonyítja, hogy
nincs szüksége karmesterre, mint rendfenntartóra - de bebizonyítja azt
is, hogy aligha nélkülözheti az irányítót, a zene "csinálásában"
közvetlenül részt nem vevő vezetőt. Kell ugyanis valaki, akinek
áttekintése van az előadás egésze fölött, aki észreveszi a zenészek
felől jövő indíttatásokat és kibontakoztatja őket, akár még a próbán
begyakorolt biztonságos üzemmenet ellenében is. Nem utolsósorban
leveszi az állandó mereven egymáshoz-alkalmazkodás nyomasztó terhét a
játékosokról, s ezáltal felszabadítja figyelmüket a sokkal zeneibb
jellegű feladatok számára.
Ünneprontónak tűnhetnek e sorok, amikor egy jubileumát ülő,
tevékeny együttesnek a magyarországi zenekari produkciók színvonalát
mégis csak messze meghaladó színvonalú felvételeiről szólunk.
Meggyőződésem azonban, hogy éppen ez alkalommal lehet, sőt kell
mindezt elmondani. A mércét ugyanis a Liszt Ferenc Kamarazenekar
helyezte ilyen magasra, nem csak másokat, őket is ezzel a mércével
kell mérni. Nem tehetünk úgy, mintha hallgatói gondjaink nem volnának
egyúttal az ő előadóművészi gondjaik is. Hiszem, hogy érzik ezt ők is,
talán tudatosították is már magukban, sőt, talán már munkálkodnak is
orvoslásán. Mindenesetre: lesz miért dolgozniok a következő
évtizedekben, s ha így igaz akkor lesz is mire odafigyelnünk. Rajtuk
áll - rajtunk nem fog múlni.
W. A.
Bakfark Bálint összes lantművei 6 - Függelék
Benkő Dániel - lant
SLPX 12 495
Ritka lehetőség adatott Benkő Dánielnek: öt lemeznyi
Bakfark-összkiadásának lezárása után még egy, hatodik Bakfark-lemezt
készíthetett, úgymond, az összkiadás függelékét. A Bakfark kritikai
kiadás munkálatai közben ugyanis újra felbukkant egy évtizedekig
elveszettnek hitt kézirat, amelyben egyrészt korábban publikálatlan
kompozíciók, másrészt néhány mű apróbb eltéréseket tartalmazó
változata szerepel. Az újdonságok lemezfelvétele indokolt - csak egy
egész lemez műsorának túl kevés lett volna. Kapóra jött tehát a
filológiai indoklás: helyesbített kottaszöveggel újra bejátszani a már
korábban is felvett hat kompozíciót. Megehetősen mondvacsinált
szempont! Tudnunk kell ugyanis, hogy a VIII., IX. és X. fantázia
egyetlen hiteles forrása ez az ún. "Berlini kézirat", s ha maga az
eredeti példány lappangott is az első felvétel idején, Benkő mégis
csak olyan kottából játszhatott (nyilván Gombosi Ottó 1936-os
kiadásából), amely e kézirat alapján készült - az eltérések itt
legföljebb sajtóhibák lehetnek. A VI. és VII. fantáziának az e
kéziratban szereplő másolata mutat ugyan eltéréseket a Bakfark
életében megjelent, az ő ellenőrzésével készült kiadáshoz képest, de
ezek sem voltak ismeretlenek a kutatók előtt (Gombosi említett kiadása
regisztrálja is őket), semmiképp sem tekinthetők Bakfark autentikus
változtatásainak, s oly lényegtelenek, hogy bármily szükségesek lettek
volna is, és bármily bosszantó is a hiányuk, de tény: a most lezárult
Bakfark kotta-összkiadás jegyzetében nem szerepelnek. (Mellesleg: a
felvételkor használt kotta, a borítón szereplő felirattal ellentétben,
bizonyosan nem a "Berlini kézirat", hanem annak modern átirata - netán
éppen a Bakfark-összkiadás példánya lehetett...) Minek is tekintsük
hát ezeket a felvételeket? Bosszantó tudálékoskodásnak? Ügyeskedő
üzleti fogásnak? A lemezvásárló jóhiszeműségét kihasználó
kóklerkedésnek?
Legszívesebben az előadóművész önkritikájának vettem volna ezt a
lemezt. Csakhogy az előadás színvonala éppen erről a vélelmezhető
szándékról győzött meg a legkevésbé. Benkő játéka átgondolatlan,
elnagyolt, rendezetlen. Ahol a játszott hangok eltérnek a
Bakfark-kottakiadásban közöltektől, nem tudom, helyesbíteni
szándékozott-e a kottaszöveget, vagy csupán senki nem vette észre az
eltérést (pl. a IX. fantázia 12. ütemében)? Rengeteg a technikai
megoldatlanságból fakadóan megszólaló felesleges, "idegen" hang;
olykor már a darab indításakor is megpendül véletlenül egy-egy nem
szereplő üres húr, olykor meg az akkordok "egészülnek ki" egy-egy
harmóniaidegen hanggal. Igaz, nagyon nehezek ezek a kompozíciók, élő
előadásban talán van is mentség az efféle technikai fogyatékosságokra,
kisebb hibákra - de felvételen? Súlyosabb, már értelmezésbeli
tisztázatlanságokat árul el, hogy olyik melodikus elem Benkő játékában
egyszer ornamensnek, egyszer meg a zenei folyamát fontos láncszemének
tűnik, árulkodó módon: azonos formai helyen. Indokolatlan lassítások
és gyorsítások tördelik szét a formát; nem is egyszer a nyilvánvalóan
összetartozó ütemek közben hallunk új, dinamikával és súllyal még
nyomatékossá is tett indítást. Értelmét veszíti így a harmóniamenet,
elveszítik kohéziójukat a téma hangjai, a hangnemi kitérések
céltalannak tűnnek. Elveszítjük tájékozódásunkat a darab egészének
formájában, mert az előadó a rövid formarészekre figyel, eszközeit
egy-egy hatásos záróformula megjátszása érdekében mozgósítja. Közben
mintha nem is törődnék azzal, hogy mi e zárlatok egymás közti
hierarchiája, milyen arányokat jelölnek ki ezek a lezáró motívumok a
darab egységes folyamatában. Hangról hangra lehetne elemezni, sorolni
ennek az előadásnak a gyengéit és hibáit. Meggyőződésem azonban, hogy
ez nem a kritikus mostani feladata kell legyen - hanem legalábbis a
zenei rendezőé lett volna; sőt, mindaz, amiről itt szó kellene, hogy
essék, nem is a "művészet", hanem a korrepetíció, a pedagógia kérdése.
Elkészült hát a Bakfark-lemezösszkiadás. Nem csodálkoznék, ha
soklemezes albumként is forgalmaznák, előbb-utóbb. Filológiai
értelemben talán valóban teljes - de nagy kérdés: lesz-é ezek után
valaha is olyan Bakfark-összkiadás, egyáltalán: felvétel, amelyet
elfogadhatnánk a maga művészi teljességében? Mert ezt a felvételt
hallgatva bizonyára csak kevesen hiszik majd el: valóban jelentős,
érdekes műveket örökül hagyó, zseniális - jobbat érdemlő komponista
volt Bakfark.
W. A.
Bach: Kávékantáta BWV 211 - Parasztkantáta BWV 212
Laki Krisztina, Fülöp Attila,
Gáti István - ének
Capella Savaria
Művészeti vezető: Németh Pál
Hungaroton SLPD 12 462
A régi zenét korhű hangszereken, a korbeli előadói praxisról
tudható adatok ismeretében megszólaltatni - ennek az irányzatnak sok
híve van már Magyarországon is. Az efféle törekvések jogosultságát ma
már senki nem vitatja; az egyetlen szempont, amit érvényesíteni kell,
a művészi minőségé. A legjobb szándék, a legtökéletesebb előkészítés
is szertefoszlik, ha nem makulátlan a megvalósítás. A mai előadói
praxis alapvonása - vitatható, hogy jó-e ez, vagy rossz, de
kétségtelen tény -, hogy a technikai fogyatékosságokat szinte teljesen
ki kell küszöbölni a játékból, nincs rájuk mentség, takaróddzék akár
"koncepciójával", akár a korhűségre való hivatkozással az előadó.
Az 1980 óta működő Capella Savaria-együttes (tagjai a Szombathelyi
Szimfonikus Zenekar művészei) 17-18. századi repertoár kialakításán
fáradozik. Eredeti állapotú hangszereken játszanak, tanulmányozzák a
kor előadói gyakorlatát. Új lemezükön két Bach-kantátát adnak elő -
igen jól, még akkor is, ha ez a felvétel nem kiforrott, tökéletes
előadást rögzít.
Lehetséges, hogy az együttes nem érzi még eléggé felvértezettnek
magát ahhoz, hogy önálló zenekari produkcióval jelentkezzék
hanglemezen, ami persze dicséretes önkritikára vallana. Ám nem volt
túl szerencsés e két Bach-kantátával jelentkezniök: az a benyomásom,
hogy nem kaptak igazán segítséget az énekes szólistáktól.
Letagadhatatlan stíluskülönbség van az éneklés és a hangszerjáték
között, hiába az érzékeny agogika, a valóban szépen formált hangok a
hangszeres szólamokban, ha az énekesek úgy énekelnek, ahogy egyébként
is szoktak. Az énekszólamok egyszerűen leválnak a zenekari kíséretről,
ahelyett, hogy egybeépülnének vele és szinte a zenekarból emelkednének
ki a megfelelő pontokon. Legárulkodóbbak azonban a recitativók; a
valóban zeneileg megformált énekbeszéd helyett egy-egy manírral
élénkített, egyenletes szótagolást hallunk. Hiába ezek után a zenekari
szakaszok jól eltalált tempója, biztos érzékre valló karakteralakítása
- a recitativók megállítják, széttörik a formát.
Nehéz ezek után képet alkotni a Capella Savaria teljesítményéről,
jelenlegi tudásszintjéről. Kétségtelen: máris sikerült kimunkálniuk
egy nagyon szép, kontrollált együttes hangzást. Sokszor úgy érzem
azonban, hogy nem tökéletes még a hangszeres játék, sok a rosszul
képzett, ezért bizonytalan, lényegtelenné silányult hang. Mintha a
"korhű előadásmód" elemei is (agogika, a dinamikai árnyalás) egyelőre
inkább tanult, mintsem valóban tudott, természetessé vált tartozéka
volna játékuknak. Legfontosabb tennivalójuknak azt tartanám, hogy
igyekezzenek megszabadulni az alaplüktetés szinte "böködés"-szerű
játékától. Meg kellene találniuk az ütemeken belüli osztások
összefüggéseit, az ütemek egymás közötti súlyrendszerét. A Capella
Savaria játékából egyelőre még hiányzik a zenei mozgások
természetessége; talán erre vezethető vissza az előadás túlságos
óvatossága, kicsit kimért visszafogottsága is.
Ha e recenzens egyelőre inkább csak a kifogásait sorolhatja is,
nem titkolhatja meglepődöttségét és bizakodását. Kevés hasonlóan
reményteljes vállalkozás van a mai magyar zenei életben. A Capella
Savaria már eddig is igen sokat elért: megérdemli a segíteni kész
figyelmet, megérdemli, hogy a hallgató bizalmat szavazzon neki.
W. A.
Chopin összes keringője
Kocsis Zoltán - zongora
Hungaroton SLPD 12 383
(A Phonogram International B. V. felvétele)
A zenetudományi kutatás fokozódó megbecsülését jelzi, hogy a
gyakorlati zenészek az utóbbi években egyre nagyobb gondot fordítanak
arra, hogy milyen kottából készülnek fel produkcióikra. A régi zene
régebbi kiadásairól immár köztudott, hogy hemzsegnek bennük a
közreadók jószándékú, ám az eredeti szerzői elgondolást mégis
meghamisító hozzátételei. A bécsi klasszicizmus komponistáinak
műveiből is számos ún. "Urtext"-kiadás forog már közkézen - azaz olyan
kotta, amely a lehető legpontosabban igyekszik tükrözni a szerző által
véglegesített formát. Az azonban csak mostanában kezd mind sürgetőbbé
válni, hogy a múlt század komponistáinak műveiből is Urtext-kiadások
készüljenek s a zenészek ezeket használják. A kutatás ugyanis
föltárta, hogy például Schubert, Schumann, Chopin kompozíciói is
többnyire olyan kiadásokban terjednek, amelyek nemhogy eltérnek a
szerzői kéziratoktól s a szerző által hitelesített kiadásoktól, hanem
úgyszólván csak változatnak tekinthető műalakok. Kortörténeti
dokumentumként tanulságosak ugyan, hiszen jól mutatják a
komponistáétól eltérő ízlés jobbító törekvéseit - mára azonban
elveszítették aktualitásukat. Az előadóművészetnek napjainkban már
nélkülözhetetlen része: az értő forráskritika.
Kocsis Zoltán Chopin összes keringőjének felvételével
cáfolhatatlanul bebizonyítja ezt a tételt. A ma ismert tizenkilenc
keringő közül Chopin életében mindössze nyolc jelent meg - ezeknek a
kottaszövege hiteles. A többi darabból különböző kéziratos variánsok
maradtak fenn, amelyek egymáshoz képest is kisebb-nagyobb eltéréseket
mutatnak, néhányuk első kiadása azonban - amelyeket Chopin egyik
tanítványa, Julien Fontana rendezett sajtó alá - semmiféle kéziratos
formával nem támasztható alá. Mondani sem kell, hogy a gyakorlatban
éppen ezek a Fontana-verziók terjedtek el, mindenkinek a fülében ezek
a változatok élnek. Márpedig ezek olykor igen lényeges vonásokban
térnek el a Chopin-kéziratok által hagyományozott alakoktól: más
harmóniák, más díszítőelemek, motivikus eltérések találhatók bennük
néha még a darab formája is megváltozik. Nem hiszem, hogy purista
szándék vezérelné a kutatókat, ha (mindaddig, amíg a Fontana-verziók
alapjaként esetleg létező Chopin-kéziratok elő nem kerülnek) az
eredeti műalakokra szeretnék irányítani az előadók figyelmét, s ha
lehet, elfeledtetni a Fontana-kiadásban közölt, egyelőre nem
hitelesíthető darabokat.
Ritkán kap a zenetudomány olyan gyakorlati segítséget
előadóművésztől, mint most Kocsis Zoltántól. Ő ugyanis e
lemezfelvételhez a Henle-kiadó Urtext-kiadását választotta, amely
elsőnek adja közre filológiai gondossággal a Chopin-kéziratokban
föllelhető eredeti változatokat. Remélhetőleg ez a gesztus másokat is
megnyer az ügynek - hiszen aligha tagadható, hogy a kotta megfontolt
kiválasztása művészi szempontból is gyümölcsözőnek bizonyult. Éppen
Chopin zongoraműveihez olyan hihetetlen tömegű előadóművészi konvenció
tapad, hogy szinte el is lepi a műveket, némelyik öröklődő "megoldás"
már-már a kottához tartozónak tűnik. Friss szemmel olvasni e kottákat
igen nehéz - Kocsis, mint mindig, most is erre törekedett.
Valószínűleg nemvárt segítséget nyert az új kiadás eddig általa sem
tanulmányozott új verzióitól, hiszen ezek interpretálására valóban
csaknem elsőként vállalkozhatott, s azután innét visszakövetkeztetve
építhette fel a többi darab értelmezését is.
Mit sem ér, persze, a jó kotta, ha az előadás nem áll jót
önmagáért. Az az érzésem azonban, hogy Kocsis Zoltán
Chopin-keringő-felvétele jelentős művészi tett; s bár
előadóművészetről nem szokás ilyesmit állítani: nagyszerű alkotás.
Kimagasló teljesítménynek számít Kocsis eddigi lemezei között is
(talán csak a nálunk eddig nem forgalmazott Grieg-lemeze mérhető
hozzá). Méltánytalanság lenne sorolni zongorázásának erényeit.
Nehéz megfogalmazni, hogy miért is oly nagyszerű s miben új Kocsis
Zoltán Chopin-értelmezése. Legfontosabb talán, hogy nem egyszerűsít:
nála a mű minden apró mozzanata az egészre vonatkozik, nincsenek
szétválasztva szerkezethordozó hangok s alárendelt díszítmények. Nem
mintha nem tenne különbséget az alkotóelemek között, csak éppen mindig
érzékeltetni tudja összefüggéseik rugalmas egyensúlyrendszerét.
Zongorázásával felhívja a hallgató figyelmét Chopin zenéjének egy alig
észrevett, alig méltatott tulajdonságára: polifóniájára. Az ember
szinte nem is hitte, de Kocsis most meggyőz róla, hogy Chopin igenis
szólamokban gondolkodott, az akkordokból, figurációkból kiemelkedő
hangok valóban folyamatos szólammá, olykor dallammá rendeződnek - s ha
az előadónak van ereje figyelni ezekre a látens szólamokra is,
könnyebben tájékozódik a formában, a periodizáció finom
aszimmetriáiban. Chopin zongorafaktúrája ezektől a belső szólamoktól
tűnik oly színesnek, szinte "meghangszereltnek" - s ahhoz, hogy teljes
pompájában jelenjék meg, nincs szükség külsődleges eszközökre.
Igazi esemény ez a lemez; az előadó s a művek találkozásának ritka
szerencsés pillanatában született. Méltó arra, hogy sokan hallgassák -
és okuljanak belőle.
W. A.
Schubert: A-dúr zongoraötös D. 667
Kocsis Zoltán - zongora,
Takács Nagy Gábor - hegedű,
Ormai Gábor - mélyhegedű,
Fejér András - gordonka
Csontos Ferenc - nagybőgő
Hungaroton SLPD 12 474
Nem nehéz megjósolni, hogy az idei Hungaroton hanglemezhetek egyik
legnagyobb sikere lesz ez a lemez. A magyar hanglemezpiacon
kétségtelen repertoárértéke van, hiszen rég nem lehetett már
hozzájutni ehhez a darabhoz. Schubert Pisztrángötöse a zeneirodalom
egyik legismertebb kompozíciója, legalább a címét mindenki hallotta
már - más kérdés, hogy korántsem "népszerű" mű, lévén a
kamarazene-irodalom legraffináltabbjai közül való. Bonyolult
kompozíció, próbára teszi a legfölkészültebb elemzőt is - és próbára
teszi az előadókat is, első pillantásra talán föl sem becsülhető
nehézségeivel.
A sejthető közönségsiker ellenére is le kell szögezni: a mű új
magyar felvétele nem igazán sikerült produkció. Az előadók
kiválogatása, a lehetőségeket mérlegelve, az itthon elérhető legjobb.
Kocsis Zoltán tudása legjavát nyújtja most is - az ő zongorázása
érdemesíti a felvételt arra, hogy foglalkozni kelljen vele. Nem mintha
a vonós szólamok előadói nem tennének meg mindent azért, hogy valóban
partnerei legyenek - a Takács Nagy-vonósnégyes tagjai, s a nagybőgőn
játszó Csontos Ferenc méltán vesz részt az előadásban -, csak éppen
nem beszélhetünk kiérlelt produkcióról. Az öt hangszer együttese két
rétegre válik, a zongora szinte önállósul a vonósoktól. A játékmódbeli
felfogás is különböző, azonos frázisokat másként értelmez a zongora,
másként a vonósok. Rengeteg az intonációs bizonytalanság, a
tisztaságnak éppen a határán levő hang (különösen a csellószólamra
jellemző, hogy hosszú ütemeken át kicsit alulintonált). Nagyon szép
hangokat játszik a nagybőgő de hiányzik a szólam megrajzoltsága,
rugalmas agogikája.
Nem hiszem, hogy az itt említett hiányosságok csak ezt a
Pisztrángötösfelvételt jellemeznék. Ugyanez lenne a helyzet, ha a
Hungaroton bármilyen zongorás kamarazenét - sőt, ha nagyobb
apparátusú, bármilyen összeállítású kamaraművet venne fel magyar
előadókkal. A mostani felvétel félresikerültségének okát ugyanis én
abban látom, hogy a mai magyarországi zenélési gyakorlatból szinte
kimaradnak ezek a művek. Alkalmi szonátapartner-társulásokon,
vonósnégyeseken kívül mást alig hallani, nincs évek óta összeszokott
zongorástrió, minden további összeállítás pedig legföljebb egy-egy
koncert rövid próbaidőszakára szerveződik össze. Ez pedig kevés.
Hiszen ne feledjük: a kamarazeneirodalom remekeiről van szó, olyan
művekről, amelyeknek hangzásbeli szokatlanságát is tanulni kell, ki
kell tapasztalni az egymáshoz-alkalmazkodás módját. Nemegyszer egy
komponista legfontosabb, legösszetettebb, zeneileg legigényesebb
darabjai az ilyen, hangszerösszeállításuk miatt "kényes" művek. Hogyan
is hihetnék, hogy még akár a legjobb muzsikusok is eljuthatnak
tökéletes megvalósításukhoz, szinte alkalmi vállalkozásban - akkor,
amikor egy vonósnégyes valódi együttessé éréséhez is hosszú évek
kitartó munkájára van szükség?
A megoldás természetesen nem az, ami ma történik, vagyis hogy nem
játsszák ezeket a remekműveket, legföljebb, ha valaki (egyéni
kedvtelésből) nagyon szeretne részt venni egy-egy produkcióban. Azt
hiszem, az egyetlen lehetőség az, hogy megváltozzék a
hangversenyrepertoár, hogy igény legyen ezekre a művekre. Ez esetben
az előadóknak is érdemes lenne rendszeresen, huzamosabb időn át
foglalkozniok - mondjuk a zongoráskvintettirodalom remekeivel, az évek
óta nem hallott oktettekkel stb. -, ha bízhatnának abban, hogy egy
hosszas próbamunkával elsajátított mű interpretációja éveken át,
közönség előtt is csiszolódhat. Egy effajta szemléletváltás
intézményes hátterét, persze, nem könnyű megteremteni. Gondolom, több
intézmény évekre előre látó, összehangolt tervezőmunkájára lenne
szükség. A Hanglemezgyárnak ilyen esetekben egyeztetnie kellene
felvételi tervét a magyar hangversenyrendezők több évadjának tervével
- s hogy ezúttal végképp az utópiák birodalmába kalandozzunk: az
előkészítés munkájából még a Zeneakadémia sem vonhatja ki magát.
W. A.
Brahms: Négy szimfónia
(op. 68, op. 73, op. 90, op. 98)
Akadémiai ünnepi nyitány, op. 80;
Tragikus nyitány, op. 81
A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Lehel György
Hungaroton SLPD 12 273-76
"Brahms: The four symphonies" - hirdetik a vastag, lilásbordós
doboz oldalán a kissé félrecsúszott ezüst betűk; "two ouvertures" -
egészíti ki az iméntieket a címoldal felirata. Magyar szó itt sincs,
de ezt már megszokhattuk a Hungaroton-lemezeken. Végül is minden nem
férhet rá a borítóra: vessen magára a nyugati világnyelveket
megtanulni rest zenekedvelő honpolgár.
Ámde ha fellapozza a kéziszótárát, s megtudja, mit rejt a
csomagolás, ezúttal aligha fog megorrolni a nyelvleckéért, végtére
Brahms 4 szimfóniáját (az összeset tehát) és két, többé-kevésbé
híresnek mondható nyitányát vásárolhatja meg, ami cseppet sem
lebecsülendő dolog, sőt, különösen örömteli, ünnepi alkalom.
Legalábbis itt, nálunk. Mert egyébiránt minden tisztességes
lemezbolt-hálózat arra törekszik, hogy a zeneirodalom bizonyos
kitüntetett alkotásait, a legnépszerűbb, legismertebb műveket mindig
és mindenkor legkevesebb egy (de általában 3-4 féle) felvételen a
készletében tartsa. A hazai kereskedelem azonban nem kényezteti el
ilyen választékkal a vevőket. Az import rapszodikus, ötletszerű,
főként a nyugati lemezek behozatalát irányítják egészen rejtélyes
megfontolások (nem is olyan rejtélyesek - a szerk.); az ellátás
felelőssége tehát a kívánatosnál jóval nagyobb mértékben hárul a
magyar hanglemeziparra.
A magyar hanglemezipar pedig évek óta heroikus küzdelmet folytat a
lehetetlennel. Egyrészt ugyanis exportálni óhajt, amit aligha tehet
meg Wagner-operák vagy Beethoven-szimfóniák felvételével. Így aztán
reneszánsz mazsolát kínál, síppal, dobbal, nádihegedűvel; Bachot
cimbalommal és gitárral, meg tetszhalálából feltámasztott operát
minden mennyiségben - minek következtében a hazai üzleteket
elárasztják a "csemegék", "különlegességek". Másrészt viszont
kénytelen legalább valamennyire az "alapellátásról" is gondoskodni,
amit ugyan elvileg, a realitásokat figyelembevéve ügyes, átgondolt
behozatallal kellene megoldani (részben - ezt diktálná a józan ész - a
csemegékkel kitermelt devizáért); de ami, ki tudja miért, a
gyakorlatban ezen az úton mégsem oldható meg.
Marad annyi, amennyire a Hungarotonnak az exportfeladatok
teljesítésén túl is telik az energiájából. Idén, úgy tűnik, a
szokottnál valamelyest többre telt: az önző hazai vásárló, akit
nemigen vigasztalnak az exportsikerekről hírt adó tudósítások, csakis
örömmel fogadhatja hát az 1983-as hanglemezhét újdonságait, köztük a
Brahms-albumot; örömmel és bízva a folytatásban. Mert persze az
elégedett mosoly is csak addig tart, amíg otthonunkban kézbevesszük,
kicsomagoljuk az új szerzeményt s ráhelyezzük a tűt az első lemezre.
Ami azután következik - nos, az már jóval kevesebb okot ad az
elégedettségre. Telnek, múlnak a percek - s egyre lankad a figyelem.
De hát szép ez a zene, nagyon szép, ismételgetjük magunkban,
kötelességszerűen, mintegy kétkedő énünket meggyőzve - diszkréten
elnyomott ásítások kíséretében. És a harmadik-negyedik lemezoldalt
hallgatva talán már fel sem riadunk, ha az oboa ismét hamiskás, ha a
vonósok (hegedűsök) közt ismét az egyéni kezdeményezéseknek teret adó
demokratikus szellem uralkodik - magától értetődően az egységes
hangzás rovására. Nem, mindez már fel sem tűnik; az egész produkciót
ugyanis unalom üli meg, álmosító, borongós unalom. Nincs rá jobb szó:
jelentéktelenül szól ez a muzsika. Enerváltan, fáradtan, s ezért
fárasztóan.
Kérdés persze, miért. Az általános impressziót könnyű
megfogalmazni indokolni viszont annál nehezebb. Kissé pongyola
vonósjáték, nyers oboahang: ezek, tegyük fel, "hibák". Ám ilyen
hibáktól az előadás még lehetne élményszerűen lendületes. A
kottahűség, a szerzői előírások betartásának ellenőrzésével sem
megyünk sokra. A Lehel György vezette zenekar végül is betartja az
utasításokat; ott játszik piano, ahol az írva vagyon, ott játszik
"marcato" ahol a kotta kívánja. A hangok "megszólalnak" a
kottaképmegszabta helyükön.
Vagy talán mégis itt a baj? A kotta értelmezése körül? A III.
szimfónia két középső tétele például két lassútételként hat. Holott
valamennyire - s talán épp ez a darab egyik rendkívüli tulajdonsága,
érdekessége - mindkettő táncos karakterű. A második talán kevésbé, de
a harmadik (noha nem jelzi külön "felirat") mindenképpen az. Az
előadásban ennek nyoma sincs. A zenekar bánatos dallamokat játszik,
legato, cantabile; valamilyen absztrakt szépségeszmény jegyében
lehetőleg lekerekítve minden "szögletet". Másutt is ezt teszi, ahol
csak mód van rá. Ahol pedig végképp nincs hely a legatozásra, mert pl.
Brahms egyértelműen fortét és marcatot írt - ott rögtön problémák
vannak. A kollektív nagy dalolásban ugyanis úgy-ahogy feloldódhatnak
az apróbb pontatlanságok; az erőteljes, gyors, szaggatott hangzásoknál
viszont azonnal bántóvá, feltűnővé válik, ha valaki kilóg a sorból.
Épp ezért ezektől a részektől érezhetően fél is az együttes:
tisztességgel, de bátortalanul játszik. Nem éppen rosszul - mert azért
mögötte áll a gyakorlás, a rutin. Csak éppen biztonságos
lendülettelenséggel. Így vész el rendre a Brahms-zene szenvedélye,
indulata, játékossága, energiája - ezer színe, karaktere. A szürke
végtelen szubtilis árnyalatait tárja elénk ez az előadás; szürke áll
itt szemben a még szürkébbel és vezet el az egészen szürkéhez.
Most tehát elértük, hogy a bolti eladók nem fognak
vállrándítással, széttárt karokkal, "hol-él-urammal" felelni, ha
Brahms szimfóniáit keresi a vásárló. Van Brahms-albumunk, az ország
legjobbnak tartott zenekarával. Végre. Egy hiány felszámoltatott. Most
ez lesz nálunk a "kapható" Brahms-szimfónia lemez. Tíz évig, húsz
évig, ki tudja, meddig.
Kovács Sándor
Ludus Danielis (Beauvais-i Dániel játék)
Schola Hungarica
Karigazgató: Dobszay László
Kósa Gábor - ütőhangszerek
Vezényel: Szendrei Janka
(Latin nyelven) SLPD 12 457
Már megint egy "csemege"? A Schola Hungarica új felvételéről
szólva ismét fel kell vetnünk, amit a Brahms-albummal kapcsolatban már
felvetettünk. A "Ludus Danielis", vagyis a középkori Dániel-játék
zenéje ugyanis kétségkívül nem tartozik az általánosan ismert zenék
közé; olyannyira nem, hogy a recenzens hamarjában csak egyetlen
francia lemezt tudna említeni, mely teljes egészében középkori
liturgikus drámát tartalmaz - kétségbeejtő, zongorakíséretes (!)
előadásban... Unikum tehát a maga nemében ez a felvétel, vagy
majdnem-unikum; ennél különlegesebbet, ennél csemegébb csemegét nehéz
volna találni.
Aki pedig ebből arra következtetne, hogy már megint egy
különlegességével érvényesülni akaró mű-pótlék került a kezébe -
téved. Mert a Dániel-játék nagy zene, csodálatos, gazdag zene; éppoly
nagy és gazdag, mint, mondjuk, a h-moll mise, a Don Giovanni vagy a
Trisztán... A zenekultúra "alapkincseihez" tartozik, illetve kellene
tartoznia: szégyen, hogy korunk zenei élete, hangversenygyakorlata még
nem fedezte fel eléggé, és nem így tartja számon. Megdöbbent és
önkritikára késztet ez a lemez; szegénységünkre, kényelmességünkre,
rossz reflexeinkre döbbent rá - azzal, hogy kivételesen nagyszerű.
Nem először ír felsőfokú jelzőket a Schola Hungarica
teljesítményéről a hanglemezkritikus, nem először mutathat rá, hogy a
Schola lemezeinek látványos sikere, népszerűsége cseppet sem a
véletlen vagy valamiféle divat műve. A sok jó produkció közt azonban
bizonnyal ez a legjobb: erre már valóban a szó eredeti értelmében
mondhatjuk az egyébként, sajnos, agyonkoptatott kifejezést: tökéletes.
Nyilván szerencse is kell egy ennyire ihletett előadás
létrejöttéhez, s szerencse kell hozzá, hogy a hangzáson a technika se
rontson semmit. Az utóbbival gyakran állt hadilábon a Schola -
emlékezhetünk az első lemezére: egész szériát tett tönkre a technika
sokat emlegetett ördöge. Most viszont sem a felvétel-technikára, sem a
préselésre nem lehet panasz (legalább a recenzens kezébe jutott
példány tanúsága szerint). A régebben olykor - esetleg - felvethető
kifogást, hogy ti. a dallamokat egyedülálló érzékenységgel formáló
együttes egy-egy szólistájának hangja nem igazán "képzett", nem
teljesen makulátlan (ízlés dolga, de lehet, hogy ez valakit zavar),
ezúttal ugyancsak félre kell tennünk. Itt minden nagyszerűen szól. Ez
az előadás úgy drámai, hogy sehol sem enged semmiféle csábításnak;
tartózkodóan, finoman és épp ezért rendkívül hatásosan az. Nem játszik
"rá" a szövegre, nem az egyes szavakat igyekszik "kifejezni" (a Szent
Expresszivitás jegyében); "mindössze" hatni engedi a dallamokat.
Ezt a lemezt hallgatva valóban úgy érezzük, ilyen lehetett a
középkori egyházi színjáték, ilyennek kellett lennie. (S vajon mit
számít az élmény meggyőző erejével szemben, ha történetesen sejtjük,
historikus szempontból esetleg bizonyíthatjuk is: másféle volt...?)
Kovács Sándor
Soproni József:
I. szimfónia.
II. szimfónia
"Az évszakok "
A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Medveczky Ádám
Hungaroton SLPX 12 453
(A Magyar Rádió felvétele)
Valószínűleg józan megfontolások vezérlik a Hungarotont abban,
hogy az új magyar zenét esetenként a már meglevő rádiófelvételről
veszi át. Kétségtelen: igen költséges dolog ma például egy
nagyzenekari művet felvenni, így ésszerűnek látszik, hogy ha van már
egy használható felvétel, miért is ne azt préselnék lemezre. Csakhogy
a döntés nem mentes megalkuvásoktól sem. Elsősorban azért nem, mert
óhatatlanul más hangfelvételi stílus jellemzi a Rádiót, mint a
Hanglemezgyárat - a hangkép különbségét bárki felismerheti, ha veszi a
fáradságot, hogy összehasonlítsa a két cégnél készült felvételeket -,
ez nem is volna baj, hiszen a lemezen feltüntetik, hogy hol készült, s
ha valaki nagyon érzékeny az effajta különbségekre, könnyen meglelheti
az eltérő hangzás okát. Fontosabbnak tűnik viszont, hogy a
Hanglemezgyár s egyben a szerző kénytelen lemondani a javítás
lehetőségéről. Hiszen ha elv az, hogy a rádiófelvételt használják fel,
a kisebb hibák, megoldatlanságok fölött el kell siklani, s tudomásul
venni, hogy az ilyen hanglemez lényegében forgalombahozott dokumentum
- mintha a Rádió maga rendelkeznék saját hanglemez-céggel.
Nem szükségszerű természetesen, hogy a rádiófelvétel ne legyen
tökéletes. Csakhogy éppen mai magyar zenekari művek felvételét veszi
át a Hungaroton - olyan művekét, amelyekről köztudomású, hogy
többnyire alig szerepelnek a műsoron, az előadók legföljebb a
koncertelőadás illetve a rádiófelvétel rövid próbaidőszakára
találkoznak velük. Repertoárdarabbá csak a legritkább esetben
válhatnak; ha valaki kíváncsi rájuk, a rádiófelvételhez kell
fordulnia. Egyidőben volt az új magyar művek életének még egy második
"fordulója" is, nevezetesen a hanglemezfelvétel. Ez a felvétel
lehetett (esetleg) jobb, tartalmazhatta a szerzőnek a darab addigi
előadásai során végzett korrekcióit, esetleg ezúttal más előadók
vállalkoztak a mű előadására - még ha nem sikerült is jobban ez az
újabb felvétel, mindenképpen már lett, a mű más arculatát mutathatta
meg. Még ez is kevés természetesen ahhoz, hogy a lemez valóban
kiérlelt előadást rögzítsen (lásd erről a Hifi Magazin 9. számának 34.
oldalán az új magyar szerzői lemezekről írottakat), most azonban
tovább szűkül majd a lehetőségek köre.
Mindezt a Soproni József két szimfóniáját tartalmazó lemez kapcsán
tartom szükségesnek elmondani. Soproni joggal érezhette fontosnak,
hogy alkotói pályájának ezek az összegzés igényével írott darabjai
hanglemezen is hozzáférhetők legyenek. Ha az I. szimfónia - még így,
átdolgozott változatában is - kevéssé sikerült kompozíció, jól
dokumentálja az életmű fordulatát: a megelőző néhány évben kimunkált
eszközökkel megvalósítani egy igazi nagyformát s az e vállalkozás
tapasztalatait venni alapul egy új stílus-korszak új ideáljaihoz. Nem
lehet véletlen, hogy éppen e szimfónia megírását követően írta Soproni
a Jegyzetlapok című zongoradarabsorozat négy füzetnyi anyagát: ez az
etűdsorozat (s néhány, inkább alkalminak tűnő kompozíció) valódi
zeneszerzői önvizsgálat. A II. szimfónia egy új periódus kezdetét
jelzi - fontossága Soproni pályáján talán csak a IV. vonósnégyeséhez
mérhető. (Nem hiszem, hogy tévedek, ha a laza asszociációkra csábító
programfeliratban is - "Az évszakok" - inkább ennek az újnak a
hangsúlyozását, nem pedig a szó valódi értelmében vett programzenére
való törekvést látom.)
Sajnálatos, hogy a két mű előadásának színvonala nem felel meg
technikai követelményüknek. Mindkét mű előadása lélektelen s
hozzávetőleges. Az ember olykor nem tudja, minek higgyen inkább, a
kottának-e vagy a fülének: ha az előadás a precíz, akkor a lejegyzés
feleslegesen "pontoskodó", ám ha mint sejtem: a kotta a jó, akkor
bizony sokszor nem az szól, ami írva van. Nem is túl bonyolult
állásoknál lehetetlen bemérni a tempót, annyira ötletszerűen lépnek be
az egyes szólamok. Értetlenül állok az előtt a tény előtt, hogy a II.
szimfónia felvételekor használt zongora felső regisztere irgalmatlanul
hamis...
Mindenki jobban járt volna, ha új felvételek készülnek.
Wilheim András
Kihez szól az archív lemez?
(Vita a Klemperer-sorozatról)
Engedtessék meg ezúttal levetnem a kritika illemtana által előírt
vagy legalábbis előnyben részesített maszkot és jelmezt, a többes szám
első személyt (ezt a cseppet sem fejedelmi, de mégis csak átlátszóan
álszerény többest), hadd fejtsem ki a véleményemet mindenféle
szerepjátszás nélkül, egyszerűen, egyes szám első személyben. E régen
érlelődő váltáshoz a közvetlen indítékot a Hungaroton Hanglemez Híradó
1983. márciusi számának egy reflexiója adta. A Hungaroton komolyzenei
szerkesztőségének tájékoztatója, amely igen értékes információkat
bocsát közre, tartalmaz egy "Nem vitatkozunk" című rovatot. Már a
tipográfia, az outline betűtípussal nyomott nem, s vele szemben a jó
kövér betűkkel nyomtatott vitatkozunk vizuális kontrasztja is jelzi,
hogy a cím kétértelmű játék, azaz a rovat szerkesztői mégiscsak
vitatkoznak. És miért is ne tennék? Nem az a normális, ha
nézetkülönbség esetén vitatkozunk?
A szóbanforgó cikk fájlalja, hogy Klemperer 1948-as budapesti
Fideliójának felvétele, lemezkiadása - egyébként éppen mint nagyszerű
ellenpélda-kapcsán azt írtam: "egy Klemperer-interpretációból
részleteket kiragadni, keresztmetszeteket készíteni: a lényeg
elsikkasztása - valóságos szellemi öngyilkosság" (HFM 10. szám, 41.
oldal). Ami a fogalmazásmódot illeti, teljes mértékben akceptálom az
érzékeny reagálást, ma már bánom az erős és zsurnalisztikus
kifejezést, és megkövetem érte a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatot -
elvégre nekem is elveim ellenére van, ha nézetei helyett az indulatait
fogalmazza meg a kritikus, és racionális értékelés helyett stiláris
effektusokkal minősít. Tehát: ha visszavonni már nem is lehet a
nyomtatott szót, legalább elnézést kérek miatta. De mindez nem
változtat azon, hogy a Klemperer-sorozat, (amely - ezt rögtön le kell
szögeznem - így, ahogy van, felbecsülhetetlen érték és a Magyar
Hanglemezgyártó Vállalat részéről jelentős tett) nyugtalanító
problémák és megválaszolatlan kérdések tömegét is reprezentálja a
szememben. Az alapvető és feloldhatatlan ambivalencia érzékeltetésére
hadd idézzem még egyszer - és utoljára - saját magamat. Már a sorozat
2. albuma (a Mesterdalnok-keresztmetszet HFM 7.) kapcsán is felidéztem
ezt a problémakomplexumot: "E sorok írója, mióta (körülbelül tíz évvel
ezelőtt) a Rádióban hallhatta a teljes felvételt, titkon azt remélte,
hogy egyszer majd lemezen is megjelenik. Reménye most szertefoszlott.
Ez a keresztmetszet valószínűleg egyszer s mindenkorra illuzorikussá
tette a teljes előadás kiadását. Bár a veszteség felmérhetetlen,
tudatában kell lenni a közreadott anyag - így is óriási - értékének.
Klemperer, ha egyáltalán van értelme ilyet mondani, mindent tudott
erről a műről. A fantasztikusan sokrétű opera valamennyi rétegét
feltárta és átfogó, hatalmas koncepcióban szintetizálta. A legapróbb
részlet sem kerülte el figyelmét, a zene minden eleme él és mozog,
szervesen fejlődik - és kiteljesedik az Egész. (...) A megformálás
eleven és teljes; éppen ezért érezni, hogy a »keresztmetszet«:
lényegétől fosztja meg a produkciót... A Magyar Hanglemezgyártó
Vállalatnak köszönet jár minden részletért, amelyet Klemperer
budapesti előadásaiból közread. De közben azt is tudni kell, hogy
mérhetetlen veszteség mindaz, amit ezekből (...) nem ad közre." Ha a
Fidelio teljes felvétele később mint pozitív példa erősített meg e
meggyőződésemben, akkor a sorozat azóta megjelent 4. és 5. lemeze, a
Lohengrin- és Don Giovanni-keresztmetszet újabb negatív példaként
végképp nyilvánvalóvá tette számomra, hogy nincs okom megváltoztatni
véleményemet.
De nem az a célom, hogy hajthatatlanul mondjam a magamét és
véglegesebbé eddzem álláspontomat. Fentebb problémakomplexumról
beszéltem, s ehhez szeretnék most közelebb lépni. A kritikus és a
Hanglemezgyártó Vállalat alapvetően más helyzetben dolgozik, s
nézeteiket ez a tény elkerülhetetlenül különbözővé, - de talán nem
elvileg ellentétessé teszi. A kritikus többé-kevésbé megengedheti
magának, hogy esztétikai szféráján belül maradjon, s ne a
hanglemezkiadás (mint mindennapi tevékenység) gyakorlati problémáira
fordítsa a figyelmét, hanem az "abszolutumok", a tiszta szellemi
értékek és mércék jegyében formáljon véleményt; hogy zárójelbe tegyen
egy sor olyan empirikus szempontot, amelyet a hanglemezgyártás nem
tehet zárójelbe. Természetesen nemcsak rosszhiszeműség, hanem
értelmetlenség is volna kétségbe vonni, hogy a hanglemezkiadást
esztétikai szempontok is vezérlik, de nyilvánvaló, hogy ezeket csak a
gazdaságosság mechanizmusain keresztül érvényesítheti: egy olyan
bonyolult mechanizmuson keresztül, amely a kritikus számára oly
átláthatatlan és kontrollálhatatlan, hogy az ezzel kapcsolatos
adatokat és érveket csak a megadás és a kételkedés vegyes érzésével
fogadhatja. Alig hiszem, hogy (a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat
komolyzenei szerkesztőségét képviselő) Hungaroton Hanglemez Híradó
vitacikkének szerzője és köztem döntő esztétikai nézetkülönbség állna
fenn. Ha ő azt mondja, hogy Klemperer zsenije a részletekben is átjön,
én legfeljebb úgy fogalmaznék, hogy Klemperer zsenijéből a
részletekben is sok minden átjön; ha én azt mondom, hogy a
"keresztmetszet" a lényegétől fosztja meg Klemperer interpretációját,
feltételezem, hogy ő is elismer annyit: sok mindentől megfosztja az
interpretációt, ami lényeges. Vagyis hát elvileg egyetértünk abban,
hogy az Egész mégis csak több, mint a rész, legfeljebb másképp ítéljük
meg a veszteség súlyát, s ebben nemcsak esztétikai szemléletünk
esetleges különbségei játszanak szerepet, hanem az is, hogy ő
számításba vesz egy sor nem esztétikai problémát is, amitől én
eltekintek. Ám az lenne csak a rossz vita, ha a kritikus, illetve a
Hanglemezgyártó Vállalat álláspontja az esztétikai, illetve a
gazdasági szempontok szerint polarizálódna. Valószínűleg abból volna
helyes kiindulni, hogy közös gazdasági-szellemi szituációban, egy
pszichológiai terminust kölcsönvéve: ugyanabban a "problémadobozban"
élünk, csak éppen a munkamegosztásban elfoglalt helyünknek megfelelően
mást érzékelünk és gondolunk át jobban. Mivel a gazdasági és szellemi
problémák átkozottul szerteágaznak és összefonódnak, egyrészt nagyon
fontos volna a kritikussal megismertetni a Hanglemezgyártó Vállalatot
mozgató mechanizmusokat és elképzeléseket, másrészt talán az MHV is
figyelembe vehetné a kritika...nem, nem esztétikai értékeléseit
(elvégre azok nem annyira a Hanglemezgyártó Vállalatnak, mint inkább a
közönségnek szólnak, s a Vállalatnak is megvannak a maga szakemberei,
akik ugyanúgy meg tudják ítélni egy-egy felvétel minőségét, mint a
kritikus), hanem inkább szempontjait, jelzéseit.
De valóban olyan nagy dolog ez a Klemperer-sorozat, hogy érdemes a
"keresztmetszet kontra teljes felvétel" vitában a kritika és a
hanglemezgyártás feladatairól, holmi "szellemi szituációról" és
hasonló "nagy" kérdésekről elmélkedni? Úgy vélem, igen. Ez a sorozat
nem tanúskodik határozott és végiggondolt koncepcióról, nem világos a
célja, hogy voltaképpen mit is akar adni és kinek. Mintha egymást
kizáró szempontokat akarna összeegyeztetni, s a sokirányú
kompromisszum eredményeképpen olyan lemezkiadványok jönnének létre,
amelyek oly sok szempontnak akarnak egy kicsit eleget tenni, hogy
nincs olyan szempont, amelyből egészen kielégítők lennének. Bizony
minden "kis" problémában további, nagyobb és alapvetőbb probléma
rejlik.
Jó ideje már, hogy két irányú, (ellentétes irányú) forradalom
zajlik le a hanglemezkultúrában: egyrészt egy - ha lehet így mondani -
hifi forradalom, amelynek során már régen nem egyszerűen a zenei
előadás rögzítésének és reprodukciójának minél teljesebb
hangzáshűségéről van szó, hanem arról, hogy a zenei előadások
hangzásminősége központi problémává válik (egyéb, nem ritkán
konstitutív tényezők rovására is), másrészt - ugyancsak rögtönzött
terminussal élve - az ún. kalózlemezek forradalma, amely a 40-es,
50-es évek nagy előadóművészi korszakát pont abban a pillanatban
rögzítette meg és tette egy "képzeletbeli múzeum" mindig jelenvaló
anyagává, amikor ez a korszak már-már legendává kezdett válni, az
esztétikai tökély olyan mértékévé, amelyben már elválaszthatatlan a
valóságos minőség megbízható emléke és a "megszépítő messzeség"
hatása...amely annál elérhetetlenebbnek látszik, minél
ellenőrizhetetlenebb, s amelynek egyre szélesebb körű konzerválásával
most először lett kézzelfoghatóvá az előadóművészetben a történelem, s
lett immár kiküszöbölhetetlen és megkerülhetetlen a történeti tudat.
Mert nemcsak arról van szó, hogy a múlt mindig nagyobbnak látszó
művészete nyomán csakugyan van-e, s ha igen, milyen mértékű hanyatlás
századunk második felében, utolsó harmadában, hanem arról is, hogy
mindinkább kitűnik: a hanglemezkultúra korunkban a zenekultúra
jelentős és viszonylag autonóm területévé válik, amely a
hagyományostól gyökeresen eltérő zenehallgatási szokásokat, figyelem-
és érdeklődés-változást, eltérő értékszempontokat, és eltérő
befogadási módot alakít ki; megváltoztatja a zeneművek előadásához
való egész viszonyulásunkat, s ami még fontosabb ezen keresztül
magáról a zeneműről való képünket; új műalkotáseszmét és -eszményt, új
elvekre épülő művészetet, hatást és élményt reprezentál. Döntően
módosult a zenéhez való térbeli viszonyunk: megváltoztak a
méretarányok, mintegy beléptünk a zenei térbe, a zenemű belsejébe.
Mondhatni nagyítón, szinte mikroszkópon keresztül észleljük a zenét.
Alapvetően másképp látjuk a rész és egész hierarchiáját, a lényeges és
lényegtelen súlyarányát, a zenei folyamat szerkezeti és funkcionális
logikáját stb. Egész zenei értékrendünk átépült, és ez a folyamat nem
marad meg a hanglemezhallgatás keretei között, hanem "begyűrűzik" a
hangversenytermekbe és az operaházakba is: ma már hanglemezre
orientált füllel hallgatjuk az élő produkciókat is, azaz itt is a
hifi-eszmény vezérel bennünket. (Említést érdemel, mindazonáltal, hogy
az audiofilek manapság egyre inkább "előadásra orientált füllel"
próbálják hallgatni a hanglemezeket is. A szerkesztő megjegyzése.)
Nézetem szerint a zenekultúra történetének egyik legnagyobb fordulatát
éljük meg, de ez - mint a nagy fordulatok általában a mindennapokban
megélve elaprózódik, kis devianciák és fokozatos vívmányok ingadozó
folyamatának látszik, ami - többnyire úgy véljük - a rendelkezésünkre
álló fogalmakkal is jól értelmezhető. Pedig ma már új diszciplínákra
volna szükség: mindenekelőtt valamiféle tárgyi és összehasonlító
interpretációtörténetre (amely megkívánná eredményeinek zenetudományi,
ízlésszociológiai, művészetpszichológiai, esztétikai és filozófiai
értelmezését - ez egyet jelentene kategória és normarendszerünk nem
jelentéktelen átalakításával.)
Tisztán kell látnunk, hogy - az előadóművészek egyéni
különbségeitől eltekintve - a kalózlemez-kultúra és a hifi-kultúra már
jelentősen eltérő zenekultúrákat testesít meg. Ezen a válaszúton lehet
aztán az egyik vagy a másik irány mellett dönteni; lehet bezárkózni az
archív felvételek nyújtotta zenei múltba; lehet versenyt futni a
hifi-forradalommal; s végül történeti-esztétikai szkizofréniával
megpróbálhatjuk mindkettőt szellemileg feldolgozni és beépíteni zenei
világképünkbe. A hanglemezkultúra tehát ma már nem az alapvetően élő
zenére épülő zenekultúra függeléke, kiegészítő, alárendelt és mellékes
része, hanem egyik - és mindinkább - fő területe, amely a maga belső
szellemi konfliktusával, meghasadtságával, elvi tisztázatlanságával
ugyanúgy kifejezi szellemi létünk jelen állapotát, mint korunk
művészete a legkülönbözőbb műfajokban.
Persze Magyarországon nem ilyen drámai a helyzet. A
hifi-forradalom bizonyos szolidabb eredményei (kommersz
hifi-berendezések, igényesebb hanglemezek stb.) csak most kezdenek
viszonylag széles körben elérhetővé válni, most kezdünk rájönni a
hangzás ízére (természetes, hogy megmámorosodunk tőle). Nem kell
jóstehetség annak belátásához, hogy nálunk még sokáig - s minél több
gyakorlati nehézségbe ütközik, annál tovább - a hangzásminőségre
orientált hanglemezkultúra lesz az uralkodó fejlődési tendencia, ez
fogja meghatározni a nagyközönség ízlését-érdeklődését és a
hanglemezgyártás ambícióit-érdekeit egyaránt. (A valóságban ez nem
ilyen egyértelmű. A hangzásminőség többnyire nem az esztétikai
szempontok ellen dolgozik. Annál is kevésbé, mert a hangzásminőség
többféleképpen is lehet jó, meggyőző, "autentikus". Ezek között a
hangzásminőségek között pedig - elvben - mindenkor szabadon választhat
a zenei rendező. A szerkesztő megjegyzése.) Bármennyire nem személyes
ízlésem szerint való ez a jövő, tudom, hogy szükségszerű és normális.
Ezzel szemben a hanglemezkultúrának az a rétege, amelyet a
legpregnánsabban a kalózlemezek reprezentálnak, nálunk a belátható
időben sajnálatosan exkluzív marad, kézzelfogható és általánosabb
okokból egyaránt. Egyrészt nálunk nem kerülnek kereskedelmi forgalomba
ilyen lemezek, tehát még potenciális közönségének is csak az az
elenyésző töredéke tehet szert rájuk, amelyik nem elég, hogy el-eljut
Nyugatra, de még lemezekre is futja a pénzéből, másrészt e potenciális
közönséget éppen az a fajta magasabbrendű muzikalitás választja ki,
amely képes elvonatkoztatni a hangzásminőség bizonyos típusú
fogyatékosságaitól, képes felfogni a zeneileg valóban szubsztanciális
tényezőket-összefüggéseket, hogy majd egyszer - higgyünk benne-, a
beteljesült eufónia korában mégis csak jelezze a belső elszegényedést
és kiürülést, s újraéledve egy ízlésbeli visszahatás kiindulópontja
legyen. Az archív felvételek értékőrző hivatása és funkciója tehát nem
múltra, hanem jövőre orientált is lehet, amennyiben ébrentartja és
inspirálja egy magasabb fokú szintézis igényét.
A Klemperer budapesti operaelőadásairól fennmaradt felvételeknek
több szempontból is felbecsülhetetlen értékük van: egyrészt egy igazi
zseni művészetét reprezentálják éppen csúcspontján és (abszolút
remekművek teljes előadásairól lévén szó) legnagyobb formátumában;
másrészt minden más dokumentumnál teljesebben őrzik Operaházunk egyik
legnagyobb korszakának teljesítményeit, szellemi arculatát, legendás
művészek hanglemezen egyébként megbízhatatlanul, töredékesen, vagy
éppenséggel egyáltalán nem megörökített ábrázolóművészetét, mi több:
egyetlen emlékegyüttesként tanúskodnak egy egész korszakról és
kultúráról. Mert ne feledjük: a nagyvilágban nap mint nap újabb
felvételek bukkannak fel a 40-es és 50-es évek operaelőadásairól! Egy
egész világ merül fel a múltból, olyan aktuális teljességben, ahogy a
maga idejében nem is volt érzékelhető, s immár nemcsak minőségi, hanem
mennyiségi konkurenciát is jelent a modern hanglemezkiadásnak: nem
ritka, hogy egy-egy operából lényegesen több kalózlemez, archív
felvétel van a választékban, mint hivatalos és modern felvétel!
Magyarországon erre sem számíthatunk; a Rádió archívumában és
magángyűjteményekben nemigen lappanghatnak olyan felvételek, amelyek
szakmai-történeti jelentőségükön túlmutatva lényeges, szemléletünket
befolyásoló produkciókat őriznének. A Klemperer-lelet egészen
kivételes módon egyesíti az esztétikai értéket és a ritkaság, az
"unikum" értékét.
A Hungaroton Hanglemez Híradó ezt írja: "Elképzelhető lenne
például Wagner-művek esetében 4-5 nagylemeznyi teljes felvétel a
helyenként súlyosan sérült, élvezhetetlenné vált, vagy éppen hiányos,
régi rádiós lakklemezek alapján? Kalózlemezként, valamilyen
Collector's Edition-ban, zenetudományi kutatás céljaira: igen. De
általános kereskedelmi forgalomban: aligha." A gondolatmenet önmagában
kikezdhetetlen. Csakhogy ez a gondolatmenet egy konkrét
"beszédhelyzetben" hangzik el, amely nem teszi meggyőzővé ezt a tiszta
kategorizálást. Magyarországon nem létezik kalózlemez és nincs
semmiféle Collector's Edition. Viszont vannak jobb-rosszabb minőségű
archív felvételek, amelyeknek (mindegy, hogy milyen kategóriájú
lemezen) az általános - vagy speciális - kereskedelmi forgalomban
volna a helyük. Ugyanis nem csak "zenetudományi kutatás céljára"
valók. Bármennyire korlátozott is az ilyen felvételek potenciális
közönsége, azért még mindig a többszöröse a zenetudósok körének! A
zenetudományi kutatás és a tömegfogyasztás között igen széles mező
húzódik, igen sok közönségréteg helyezkedik el, s talán nem is a
legrosszabbak. A kalózlemez kategóriájának tehát - ha a jogi
vonatkozásoktól eltekintünk - a "hivatalos" lemez kategóriájával
szemben, miként a Collector's Edition-nek is csak az egyéb
Edition-ökkel szemben van értelme, vagyis mindezek a
megkülönböztetések csak egy plurális hanglemezkultúrában
értelmezhetők, következésképpen szakmai sztenderdjeiket is
(hangzásminőség, teljesség stb.) csak azon belül lehet meghatározni
világosan és következetesen. Magyarországon egy ilyen, az igények és a
választék gazdagságán alapuló plurális hanglemezkultúra egyelőre hiú
álom, tehát a kategóriákkal is csínján kell bánni.
Ugyan miért képtelenség hogy nálunk "általános kereskedelmi
forgalomba" kerülhessenek (csak éppen racionális példányszámban) olyan
felvételek, amelyek nyugaton sem elsősorban hangzáskritériumok alapján
lesznek kalózlemezekké, s amelyek mellesleg ma már igencsak "általános
kereskedelmi forgalomban" vannak? Régen nem igaz már, hogy ezek
kizárólag hozzáférhetetlenségük miatt volnának a régiség- és
ritkasággyűjtők féltett kincsei! Vajon nem az történik-e, hogy e merev
és nálunk irreális kategorizálás következtében egy mennyiségileg talán
vékony, de minőségileg, esztétikai kultúráját, kulturális súlyát és -
funkcióját, például ízlésformáló szerepét tekintve nem jelentéktelen
réteg igényei maradnak kielégítetlenül? Sőt egészen speciális
problémákig merészkedve: lehetséges ugyan, hogy egy olyan
hanglemezgyártó vállalat szemében, amely csak általános kereskedelmi
forgalomba kerülő hanglemezeket gyárt, abszurdnak látszik, hogy
olyanokat is kiadjon, amelyek csak "zenetudományi kutatás céljaira"
alkalmasak, ám ha ez a hanglemezgyártó vállalat monopolhelyzetben van,
és nincsenek egyéb vállalkozók, akik tekintettel lehetnének a
zenetudományi kutatásra - akkor vajon ki máshoz fordulhatnánk
kérdéseinkkel?
Gondoljuk csak meg: nálunk nemcsak olyan hanglemezvállalkozás
nincsen, amely a tudományos kutatók számára hanglemezeket gyártana, de
koncepciózus és szervezett archiválás sincs; hangtárak sincsenek - ha
valaki hangdokumentumok alapján kívánna interpretációtörténeti
kutatásokat végezni, már a felvételek felkutatása is
(magángyűjteményekben, esetleges vagy fáradságosan kiépített személyes
kapcsolatok segítségével, különféle intézményektől körülményesen
megszerzett engedélyekkel) több idejét és energiáját emésztené fel,
mint maga a tényleges kutatás.
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat teljes joggal helyezkedhet arra
az álláspontra, hogy mindez nem tartozik a profiljába. Ám profilból is
csak differenciált munkamegosztás keretein belül lehet igazán jó
lelkiismerettel beszélni, márpedig kulturális életünkben elég sok
minden hiányzik, amire szükség volna, így aztán nem olyan tiszták a
szerepek, mint kívánatos lenne...miként az élő szervezetben egyes nem
működő szervek funkcióját bizonyos fokig átveszik más szervek,
ugyanúgy a kulturális életben is majd' mindenki, akinek tényleg ügye a
kultúra, kénytelen a maga funkcióján kívül még más funkciókat is
gyakorolni. Például a hanglemezkritikusnak sem feladata szociológiai,
kultúrpolitikai s még ki tudja, milyen szempontból elemezni a
hanglemezkiadást mint kulturális jelenséget, s arról sem vagyok
meggyőződve, hogy egy ilyen "kultúrkritikai esszének" éppen egy
hifi-folyóiratban van a helye (mindnyájan átvállaljuk mások
funkcióját. A szerkesztő megjegyzése), ámde nálunk a hanglemezkultúra
ma még nem tudományos kutatás tárgya, és nincsen olyan folyóirat,
amelynek efféle vizsgálódások a profiljába tartoznának. A problémák
objektívabbak, mint a profilok. Megoldásukhoz hozzájárulhat, ha a
kritikus nemcsak a Hanglemezgyártó Vállalat produktumát, a
végeredményt nézi, a Hanglemezgyártó Vállalat pedig nemcsak a
lemezkritikus dicsérő vagy bíráló szavaira figyel - hanem egymás
szempontjainak is figyelmet szentelnek.
Már csak azért is szeretném elkerülni azt a látszatot, mintha
számonkérném a Magyar Hanglemezgyártó Vállalattól, hogy miért nem
csinál rossz üzletet. Nem járok annyira a fellegekben, hogy holmi
szent kulturális célok érdekében gazdasági áldozatokat várjak egy
vállalattól, vagyis úgy gondoljam, hogy a Klemperer-sorozat
teljességéért minden veszteséget vállalnia kellene. Mert erős a
gyanúm, hogy a sorozat szerkesztési elveit ezúttal végső soron mégis
csak a gazdasági szempontok határozzák meg. Elvégre - és szerencsére -
a legnagyobb igazságtalanság volna azt állítani, hogy a Magyar
Hanglemezgyártó Vállalat esztétikai és kulturális értékekkel nem
törődve mereven ragaszkodik az "általános kereskedelmi forgalom"
normáihoz, és a hangzásminőség szempontjait fetisizálva elzárkózik a
sérült kultúrkincsek közzététele elől. Akkor ugyanis nem jelentette
volna meg Bartók-felvételeinek 2. albumát, és még ilyen
kompromisszumos, megcsonkított formában sem adta volna ki a
Klemperer-felvételeket. Ámde nem csodálkoznék rajta, ha ez a sorozat
most és ebben a formában nem váltaná be a hozzá fűzött reményeket.
Szeretne megfelelni egy tömegcikk normáinak - de tömegfogyasztásra
még ebben a formájában sem alkalmas.
Szeretne megfelelni egy magas kultúrájú és történeti érdeklődésű
közönség igényeinek - de azt inkább csak felfokozza, mintsem
kielégítené.
Szeretné közkinccsé tenni egy zseniális muzsikus művészetét - de
jobbára pont azzal marad adós, amiben e muzsikus zsenialitásának,
művészetének sajátossága rejlik: a totalitással.
Szeretné megőrizni Operaházunk néhány legendás művészének tudását
de egyenetlen részleteket, jobb-rosszabb pillanatokat ad, s
követhetetlenné teszi a szerepépítést, ami egyedül kompenzálhatná a
hangzás fogyatékosságait és az élő előadás esetlegességeit.
Általában: pontosan azok a minőségi hibák, amelyek a Magyar
Hanglemezgyártó Vállalatot arra indították, hogy többnyire csak
részleteket adjon közre az előadásokból, azok követelnék meg az
egyetlen nem esetleges, félreismerhetetlen minőség, az Egész
megformálására való képesség, a megkomponálás, a felépítés, a
végigvitel kompenzáló, kiegyensúlyozó jelenlétét és élményét. Végül is
igazán érdekelne, hogy kikre is számít ez a sorozat, s hogy közülük ki
az, aki maradéktalanul örömét leli benne. S hogy ha esetleg tényleg
nem váltaná be a hozzá fűzött reményeket, akkor abból vajon az a
közvetlen következtetés adódnék, hogy lám, még ez is sok volt?... Nem
az a legnagyobb baj, hogy esetleg kevésbé szerencsés döntések
születhetnek, hanem hogy ezek (mint a jelen esetben is)
jóvátehetetlennek látszanak. Bármilyen jelentős tett is ez a sorozat,
nemcsak előre visz, hanem gátol is: felmérhetetlenül hosszú ideig
leküzdhetetlen akadályként emelkedik egy teljes kiadás elé. Nem az a
legnagyobb veszteség, ami most nem jelent meg lemezen, hanem az, hogy
egy ízelítő, egy töredékmegoldás kedvéért elpuskáztak egy nagy
lehetőséget.
Távolról sem hiszem, hogy egy teljes Klemperer-sorozat
"bombaüzlet" lenne. Viszont szeretném, bizonytalanul, megkérdezni:
egészen biztos, hogy a tervekben nem szerepelnek olyan
hanglemezkiadványok, amelyekről előre lehet tudni, hogy még ennél is
rosszabb üzletet fognak jelenteni, de más - nem gazdasági - szempontok
alapján mégis vállalni kellene megjelentetésüket? Az is felvetődik,
nem lehetne-e másutt kiegyenlíteni ezt a veszteséget. Őszintén szólva,
nehéz elhinni, hogy egy teljes Klemperer-operafelvétel - "archív"
hangzásminőségének és a magyar nyelvű előadásnak esélyrontó hatását
beszámítva is - a világpiacon biztosan ráfizetéses legyen. Nem inkább
a piaci kapcsolatok elégtelenségéről van szó? Avagy: nem volt
elhamarkodott dolog elindítani a sorozatot, nem lett volna jobb
megvárni vele egy olyan piaci helyzetet, amely már biztosítaná egy
művészi szempontból teljesértékű vállalkozás üzleti esélyeit? Lehet,
hogy hozzánemértésből, tájékozatlanságból eredő, naiv kérdések ezek,
de hiszen pont erről van szó: a problémák szakmai nyilvánosságáról,
megvitatásáról, végiggondolásuk meggyőző erejéről.
Szó ami szó, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat - akárcsak egyéb
vállalatok és a kulturális élet más munkásai - nincs irigylésreméltó
helyzetben; egyebek közt azért sem, mert amíg valószínűleg létkérdés
számára, hogy felzárkózzon a nagy hanglemezcégek által megszabott
világszínvonalhoz, számos olyan szükségletet is érzékelnie kell,
amelyek kielégítése számára nem a fejlődés mozzanata. Így
szükségszerűek az anomáliák, feszültségek, ellentmondások.
Valószínűleg az a legcélravezetőbb, ha ezekre kölcsönösen felhívjuk
egymás figyelmét és megpróbáljuk a problémákat végiggondolni
külön-külön és netán - utópia? - gondolatokat cserélve.
Fodor Géza
Az MHV új archívlemezei:
MAGYAR ELŐADÓMŰVÉSZEK: TöRÖK ERZSI - mezzoszoprán (2).
Közreműködik: Palló Imre - bariton, Arató Pál, Balásfai Attila,
Freymann Magda. Hajdú István, Vásáry Tamás - zongora-Archív
felvételek. LPX 12536.
MAGYAR ELŐADÓMŰVÉSZEK SVÉD SÁNDOR - bariton (2). Közreműködik:
Szecsődi Irén, Takács Paula - szoprán; Ilosfalvy Róbert, Laczó István,
Simándy József - tenor. A Magyar Állami Operaház Zenekara. A Magyar
Rádió Szimfonikus Zenekara. Vezényel: Kerekes János, Komor Vilmos,
Kórodi András, Lehel György, Pless László, Vaszy Viktor. Magyar és
olasz nyelven. Archív felvételek. LPX 12597.
MAGYAR ELŐADÓMŰVÉSZEK: SZÉKELY MIHÁLY - basszus. Közreműködik:
Déry Gabriella - szoprán; Réti József - tenor; Fodor János - bariton.
A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara. A Magyar Állami
Operaház Zenekara. Vezényel: Somogyi László, Fischer Sándor, Blum
Tamás, Komor Vilmos, Várady László, Kerekes János, Erdélyi Miklós.
Magyar nyelven. Archív felvételek. LPX 12596.
MAGYAR ELŐADÓMŰVÉSZEK LEGSZEBB WAGNER-FELVÉTELEI: Báthy Anna,
Czanik Zsófia, Krammer Teréz, Németh Mária, Rigó Magda, Takács Paula,
Warga Lívia - szoprán; Anday Piroska, Delly Rózsi, Tutsek Piroska -
mezzoszoprán; Joviczky József, Környei Béla, Pilinszky Zsigmond,
Simándy József, Závodszky Zoltán - tenor; Jámbor László, Kovács Dezső,
Losonczy György - bariton; Fodor János - basszbariton; Ernster Dezső,
Faragó András, Székely Mihály - basszus. Német és magyar nyelven.
Archív felvételek. LPX 12594-95.