Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
Ortofon MC 10/II hangszedő
Bemutatjuk - azaz csak bemutatnánk, hiszen ez a hangszedő
Magyarországon még nincs forgalomban, tehát lehet, hogy "tartozni
fogunk egy teszttel az ördögnek". Mégis, úgy gondoljuk, hogy az MC
10/II-vel még találkozni fogunk, s inkább előbb, mint később.
Ezzel egy kicsit elébe vágtunk a dolgoknak, felforgatva tesztjeink
megszokott menetét; játékszabályaink szerint a hifi-jószágokról csak
legvégül, a szeánszon derülhet ki, megérik-e a pénzt vagy sem. Tény
azonban, hogy az új Ortofon hangszedő tesztjét akkor is műsorra tűztük
volna, ha történetesen csalódást okoz.
Ez a pickup ugyanis nem teljesen új bogár a Nagy Magyar Salátán
(ha ugyan emlékeztek még 4. számunk címlapjára), hanem a régi MC
10-nek egy új nemzedéke. Annakidején mi voltunk, akik az MC 10
behozatalát szorgalmaztuk, azzal, hogy a mozgótekercses hangszedő egy
új, más, meggyőzőbb zenei világot tárhat fel a zenebarátok előtt. Az
Ortofon MC 10 az elfogadható "emcék" egyik legolcsóbbika, és sehol
Nyugaton nem lehet jutányosabban beszerezni, mint nálunk. Más kérdés,
hogy 4700 forint egy hangszedőért és az illesztőtranszformátorért
nagyonis borsos ár Magyarországon, és távol álljon tőlünk, hogy az MC
10-et afféle Best Buynak, azaz különlegesen jó vételnek nevezzük - de
sokkal többet lehet vele javítani a zenén, mintha ugyanezt a pénzt
drágább lemezjátszóra vagy erősítőre költjük. (Lásd "Az MC-próba"
eredményét a HFM 11. számában.) Egyszóval, az MC 10-ért ma is
vállaljuk a felelősséget, a drágább típusokért viszont nem - igaz:
azokat nem is mi ajánlottuk behozatalra. Nem is az MC 10 és az MC 20
között van a nagy különbség, hanem az - egyébként jóhangú - VMS30 és
valamennyi Ortofon-MC között.
Az MC 10 ma már lefutott modell: addig kapható, amíg a készlet
tart, és aztán végleg átadja helyét a módosított generációnak,
amelyért ha kereskedőinknek lesz egyáltalán devizájuk pickupvásárlásra
- sajnos, 10 százalékkal többet kell fizetni. Namármost, mindennemű
"Mark II" fedőnévből két dologra lehet következtetni. A jóhiszeműek
elfogadják, hogy javult a technológia, tehát magasabb az ár - a
rosszhiszeműek pedig arra gyanakszanak, hogy az ár mindenképpen
emelkedett volna, és a technológián csak azért kellett változtatni,
hogy ki ne lógjon a lóláb. Jelen tesztünkkel éppen azt szeretnénk
felfedni, mit takar az MC 10 hangszedőn a Mark II reverenda.
*
"Vörös és fekete." A régi hangszedő vörös volt, ez meg fekete
színű; egyébként külsőre semmi sem változott. Ha tehát javult a
hangszedő specifikációja, akkor ez nyilván abból következik, hogy
megfelelőbb anyagokat használnak a mozgó rész felfüggesztéséhez,
illetve szigorúbban ellenőrzik a minőséget és jobban ügyelnek a
tűréshatárokra. Az eredeti MC 10 - és általában a mozgótekercses
hangszedők - ismertetését megtalálhatják Olvasóink a HFM 4. számában,
de hogy ne kelljen minduntalan visszalapozniuk, röviden
összefoglaljuk, mely paramétereiben változott meg az Ortofon
legolcsóbb MC-je.
A tűerőt mindenesetre redukálták, a javasolt érték 20mN helyett
most 15mN, holott egyúttal a követési képességen is javítottak (60µm a
régebben megadott 50µm helyett). Furcsa, hogy a pickup specifikáció
szerinti engedékenységét csökkentette a gyár, pedig a követési
képességet általában nem úgy szokás növelni, hogy merevítik, hanem
ellenkezőleg: hogy lágyítják a mozgó rendszer felfüggesztését.
Megjegyezzük, hogy az új pickupra 15 helyett csak 11mm/N-t írnak - de
az is igaz, hogy mi már a régi típuson is csak 10mm/N-t mértünk.
A frekvenciaátvitel tűrésmezejét +3; -2 decibelről ±1,5dB-re
szűkítették, valószínűleg azáltal, hogy "megfogták" a 10kHz feletti,
viszonylag erős rezonaciát. Ez egyébként nem feltétlenül előnyös.
Érdekes, újabban maga az Ortofon propagálja a nemzetközi fórumokon,
hogy a tökéletesen lineáris frekvenciamenet helyett inkább a legjobb
kompromisszumot kell megtalálni a lineáris frekvencia-, illetve
fázismenet között. A frekvenciaátviteli sáv alsó határát 10Hz helyett
most 20Hz-ben jelölik meg, ennek ne tulajdonítsunk gyakorlati
jelentőséget; annak se, hogy a kimeneti feszültség 0,1mV helyett csak
0,09mV. Fontosabb, hogy az áthallás 22 decibelről 25dB-re nőtt; habár
ez a 3 decibel kisebb, mint az egyes példányok szórása, statisztikai
értelemben kétségtelenül nyereség.
Mindent összevéve, a gyári paraméterekből úgy látjuk, hogy az
alaptípusban "voltak még tartalékok". Pusztán a specifikációból
ítélve, az új hangszedő közelebb esik a kétszerte drágább MC
20/II-höz, mint a régi 10-eshez.
Méréseinkhez
Fel kell hívnunk Olvasóink figyelmét arra a nem elhanyagolható
körülményre, hogy ezt a hangszedőt nem a bolti forgalomból, hanem az
Ortofon gyártól kértük be (a Hungagent Rt. szíves közvetítésével).
Mindenképpen két összemért darabot szerettünk volna kapni, hogy
lemezjátszókat és hangkarokat minősíthessünk velük. A válogatásnak
tehát nem az volt a célja, hogy különlegesen jó, hanem hogy különösen
egyforma példányokhoz jussunk. A gyáriak sem tettek egyebet, mint hogy
néhány tucat hangszedő adatait átfuttatták a RAMOVILL-boltból ismert
tesztkomputeren - persze, ha került is a kezükbe gyöngébb példány, azt
aligha küldték el nekünk. Műszaki szempontból a két példány valóban
nagyon hasonló, füllel azonban meg lehet különböztetni őket.
Az MC 10/II - vagy legalábbis a mi két példányunk - gyakorlatilag
eleget tett az alaposan megszigorított specifikációnak. A
frekvencia-jelleggörbe és az áthallási csillapítás igen jó; a régi
hangszedő 10kHz fölötti kiemelését 1,5 decibelesre csillapították. A
torzítás nőtt ugyan valamelyest, de ezt mi a magunk részéről a
csökkentett tűerőnek tudjuk be. Úgy látszik, e tekintetben a gyárak
javíthatatlanul optimisták, és - mint mindig - ezúttal is az a helyes,
ha nem fogadjuk el a javasolt tűerőt, hanem inkább a felső tűerő-határ
közelében kereskedünk.
Szeánsz
Első hallgatásra nagyon egyformán szólt a régi meg az új pickup.
"A különbség nem szignifikáns", írtuk jegyzetfüzetünkbe, többször is,
a meghallgatás első tíz percében. További nyolc-tíz perc múltán
azonban kezdett a különbség "szignifikánssá" válni.
A Mark II hangja teltebb, melegebb, kiegyenlítettebb,
megnyugtatóbb. Néha úgy tűnt, nem eléggé analitikus - de valószínűleg
csak azért gondoltuk ezt, mert hozzá képest a régebbi változat
hűvösebben szólt, kicsit soványabban, kicsit érdesebben, kicsit
"mozgómágnesesebben", kicsit sávhatároltabban, és ezért kiemelte a
prezensz-tartományt, tehát a szólistákat is; csalóka dolog: könnyen a
"definiáltság" érzetét keltheti. Az MC 10/II lágyabb hangon muzsikált,
és jóval nagyobb teret éreztetett - ez utóbbi képességét minden egyes
zeneszámon megfigyelhettük, az Ortofon demólemezen éppúgy mint a
Propriuson vagy az EMI/Hungaroton Wagner-lemezén.
Az új változatot végülis feltétlenül jobbnak minősítettük - habár
nem ellenszavazat nélkül. Nem voltunk benne egészen biztosak, hogy ez
a lágyabb hangkép vajon tényleg hitelesebb-e. Azt viszont tudtuk, hogy
a régi MC 10 (a legdrágább Ortofonokhoz képest) kissé csörömpölősen
szól, és ellenőrzésképpen most a módosított típust is összemértük a
sokszáz dolláros MC 30-cal.
Ez a próba megnyugtatott bennünket, hogy helyes úton járunk (mi
is, de az Ortofon tervezőmérnökei egész biztosan). A Mark II hangzási
balansza éppen a kettő közé esik: nem annyira mélytónusú és telt, mint
az MC 30-é, de már jobban emlékeztet a drága pickupra, mint az
olcsóbbra. A vonóskórusa a basszushangszerei valamivel soványabbak, a
prezensze kissé cseng, de már csak nagyon kevéssé érdes; csak nagynéha
fedeztünk fel az énekhangokon egy kis rekedtséget. Az MC 10/II még az
MC 30-cal váltogatva is kellemesen szól, sőt: volt akinek a rövidpróba
végeztével ez a hangszedő tetszett jobban! Persze, hosszabb
meghallgatáson, főleg komolyzenei anyagon csaknem mindig fölénybe
került a "nagy" pickup a maga komótosabb, kiegyenlítettebb
hangképével.
Az MC 10/II igen széphangú zeneszerszám, illene hozzá egy jobb
illesztőtranszformátor a kiszolgált STM-72-nél. Az Ortofon maga is
érzi ezt, mert nemrég piacra hozta a T-10 jelzésű trafót, amely -
típusszámából ítélve - remélhetőleg olcsóbb lesz a kissé felárazott
T-20-nál. Biztató hír. Még biztatóbb volna, ha Magyarországon is
készítene valaki egy Ortofon-minőségű illesztő transzformátort.
Reménytelen dolog? Némelyik nagyvállalatunknak sokkal többre is futja
a műszaki képességeiből. Csak hát ők nemigen ereszkednek le az olyan
csacskaságokhoz, mint amilyen a High Fidelity.
És még egy rossz hír. Említettük, hogy a Mark II körülbelül 10
százalékkal drágább a Mark I-nél. Igen ám, de közben maga a dollár is
drágább lett. A régebben érkezett hifi-jószágok, így az MC 10 is, még
a régi átváltási arányokat tükrözik, de amit ezután vásárolunk, az
legalább 20 százalékkal drágul. Az MC 10 - illesztőtranszformátor
nélkül - mintegy 3000 forintba kerül; az MC 10/II-höz aligha fogunk
hozzájutni 4000 forint alatti áron. Mondhatnánk: "akkor már inkább
veszek ötezer forintért egy MC 20-ast" - de, sajnos, ezután már az MC
20 sem annyiba fog kerülni, mint az MC 20.
Technics RS-M216 kazettás csévélő
Ez már a harmadik Technics magnó. Áramköreit tekintve rokona az
RS-M205 és 215-nek, külsejében viszont elüt tőlük. Ha valaki az előző
két masinát még túlságosan drabálisnak találta volna, elvégre azok még
teljes 122 milliméter magasra nőttek, az RS-M216 biztosan meg fogja
nyerni a tetszését, minthogy ennek a magassága, jobban mondva
alacsonysága csupán 109 milliméter. Egyszóval: igazi dakszli.
Az új magnó is elöltöltős, de mechanikájának kezelőszervei már nem
fértek el a kazettatartó alatt. A kazettakivető gomb balra került, a
hálózati kapcsoló alá, a többi kezelőszerv pedig a középső blokkban
kapott helyet. Elrendezésük logikus, áttekinthető.
Az első oszlopban a két leggyakrabban használt billentyű, a Play
és a Stop kétszerte hosszabb a többinél, ez nagyon praktikus; fölöttük
a balra- és jobbratekercselés billentyűje együttesen adja ki az
előbbiek billentyűhosszúságát.
A második oszlop: a Pause, a Record és a számolószerkezet
nullázógombja. A harmadik oszlopot egyetlen, hosszúkás, függőleges
vonalú billentyű képezi: a Dolby kapcsológombja.
Jobboldalt helyezték el a Line/Mic bemeneti választókapcsolót, a
mikrofonbemenetek csatlakozóhüvelyét (6,3mm-es Jack), a szalagválasztó
kapcsolót és a szintszabályzók kettős potméterét.
A kezelőszervek fölött hosszú-hosszú, elegáns, sötét (és persze
lámpafényeket rejtegető) plexicsík fut végig a készüléken. A
kazettaablak után egy háromjegyű számlálót látunk, aztán egy felvételi
jelzőlámpát, a jobbszélen pedig azt a fluoreszcens kivezérlésjelzőt,
amelyet már az előző Technicseken is megcsodálhattunk. Mit is mondjunk
- nagyon szép kis háziállat ez a masina.
Mechanika
Szokás szerint egy kisméretű, elektronikusan vezérelt, kollektoros
egyenáramú motorral hajtják meg az aprócska, de tömzsi lendkereket.
Két további vékony szíj közvetíti a csévéléshez szükséges hajtóerőt,
egy negyedik szíj pedig a számlálószerkezetet hajtja.
Az üzemmód-kapcsolók igen könnyen járnak, mivel kapcsoláskor a
mechanika "rásegít" a billentyűkre ("Soft Mechanism"). Ha egyszerre
nyomjuk be a Play-t és valamelyik gyorscsévélő gombot,
belehallgathatunk a felgyorsított műsor csivitelésébe, és így
biztosabban megtaláljuk, amit keresünk (Cue és Review funkciók).
Ilyenkor a gyorscsévélés befejeztével a gép rögtön lejátszásra
kapcsol. Szalagvégen a magnó bármilyen üzemmódból Stopra vált.
Elektronika
Mint a többi viszonylag olcsó magnónak, ennek is elég egyszerű az
elektromos felépítése.
Felvételkor a mikrofon jelét egy IC erősíti (M 5219L) és a
felvételi szintszabályzóra juttatja. Közvetlenül ide fut be a
vonalbemenet jele, megkerülve a mikrofonerősítőt.
A Dolby-B áramkör egy NE 646N típusú IC, amely kikapcsolhatatlan
multiplex-szűrővel van egybeépítve, hogy a rádióműsorok 19 és 38kHz-es
pilotjele meg ne zavarhassa a zajcsökkentő áramkört. A Dolby IC-ről a
jel közvetlenül az egytranzisztoros fejmeghajtó, korrekciós erősítőre
kerül. A kombináltfej MX jelzésű. Hosszabb életet ígér, mint a
hagyományos permalloy-fejek.
A fejhallgató-erősítő (M 5218L típusú IC) felvétel közben is
működik.
Az előmágnesező és törlőoszcillátor - egy 2SD 1225R jelű
tranzisztor - 80kHz frekvenciájú jelet állít elő. E tranzisztor
bázisáramának változtatásával állítják be a különböző szalagtípusok
optimális előmágnesező és törlőáramát.
Külön figyelmet érdemel a kivezérlésjelző. Kicsit bonyolultabb,
mint amit az RS-M215-ön láttunk. Fluoreszcens kijelző ez is, és
-20dB-től +9dB-ig mutatja a kivezérlés pillanatnyi, jobban mondva 1-2
pillanatnyi értékét, ugyanis mindig a csúcsszintet jelzi, s azt 1-2
másodpercig "benntartja" (Peak Hold), hogy könnyebben megfigyelhessük.
A kijelző típusszáma QSiFLOO6F. A vezérlő áramkör egy AN6870N jelű IC;
ehhez csatlakozik az a két tranzisztor, amely a csúcsszint-tartó
áramkört képezi.
Lejátszáskor a kombinált fej jelét a mikrofonerősítő fogadja, és -
szalagfajták szerint - elvégzi rajta a kellő korrekciót, egy magányos
tranzisztor által beiktatott RC-hálózat segítségével. A felerősített
jel a Dolby IC-re fut, majd a vonalkimenetre, illetve a
fejhallgató-erősítőre.
Csendesítésről (Muting), azaz a kapcsolási zaj elnyomásáról
összesen 6 tranzisztor gondoskodik. A hálózati tápegység ±10V
stabilizált feszültséggel látja el a magnó elektronikáját, 1-1
tranzisztor révén.
A magnót fémdobozba zárták, csak a hátoldal van műanyagból. A
vonal be- és kimenet RCA-rendszerű (harang) csatlakozóhüvely, a
fejhallgató csatlakozója 6,3 milliméteres Jack. Sajnos igencsak
hiányoljuk a szabványos felvétel-lejátszás csatlakozót! Így csak
azoknak nem lesz gondjuk, akiknek erősítőjén RCA-rendszerű csatlakozók
vannak.
Méréseinkhez
A nyávogás átlagos; ezt várhatjuk el ebben az árkategóriában. Az
elektromos jellemzők szintén átlagosak. Magasnak tartjuk az üzemi zajt
- igaz, ezt a paramétert mi nagyon szigorú módszerrel mérjük. A
frekvenciaátvitel jó, nagyjából eleget tesz a specifikációnak.
Az üzem mód kapcsolók nagyon jól működnek; a gép "ügyesebb", mint
elődei voltak.
Szeánsz
Az RS-M216 hangképe metál szalaggal magas tónusú. Összehasonlítva
az Orion magnóval, a Technics több szavazatot kapott: csengőbben,
élénkebben szólt, viszont keveselltük a basszusát. Az volt a
véleményünk, hogy színezett a hangja, de ez többnyire a javára válik.
Az Orionon szebbek a mélyek, elviselhetőbb a zaj, természetesebb az
énekhang. Jegyzeteinkben fel-feltűnik egy megjegyzés: nincs kizárva,
hogy az Oriont tovább el lehet hallgatni.
Hagyományos, Fe szalagon kevésbé tetszett a japán csévélő. Főleg a
zajára panaszkodtunk. Igaz, az Orion magashangjaiban is érezni véltünk
valamit, ami "nem igazi".
Krómdioxid szalagon az Orion egyre inkább fölénybe került.
Élénken, megnyerően, egészségesen szólt, az RS-M216 pedig fojtottan,
bágyadtan, beszűkülten. Erős a gyanúnk, hogy ebben a versenyszámban
jobban szerepelt volna a Technics, ha japán szalagot használunk.
Summázva: ez a magnó már nem számottevően gyengébb az Orionnál (a
külsejüket tekintve pedig nyilván nincs verseny a két gép között) - de
érdemes metállal
használni, és ha lehet, szerezzünk hozzá japán kazettákat. Bölcs
tanács, csak megfogadni nehéz.
Egy lengyel mini-torony
Míg a két magyar szomszédvárépítő, a Videoton és az Orion még
mindig csak a kiállításokon ijesztgeti egymást, és jó magyar szokás
szerint nem sieti el a dolgát (a maxitornyok például két teljes év
alatt futották meg pályájukat a BNV-pavilon és a RAVILL-bolt között...
holott, mint tudjuk, a tornyok toronyiránt közlekednek, legalábbis a
sakktáblán), szóval, míg a magyar iparvállalatok csupán felcsigázzák,
de áruval még nem látják el a vásárlóközönséget, egyszercsak mit
látunk! megmozdul az eddig szintén nem túl serény külkereskedelmi
apparátus, és a tétovázó magyar gyárakat megelőzve, leteszi a hifisták
asztalára az első mini-tornyot! (Képünkön: életnagyságban.) Ezzel le
is fölözi ennek az árukategóriának az igazi hasznát, dehát aki először
jön, elsőnek eszik. A vásárlótól legfeljebb akkor várhatjuk el, hogy
"patrióta legyen, magyar árut vegyen," ha egyáltalán van magyar áru.
A miniépítmény, aminek most kissé kényszeredetten örvendeznünk
kell, lengyel illetőségű, a Diora cég gyártmánya. Egyik komponense, a
lemezjátszó már egy ideje forgalomban van, de (továbbra sem)
teszteljük, mert a hangszedője miatt eleve nem tekintjük hifinek.
Hasonlóképpen nem nyerték meg tetszésünket a toronnyal együtt érkezett
hangsugárzók sem; bár mértük őket, adataikkal nem terheljük az
Olvasót. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy megvételüket nem
ajánljuk. Szerencsére a torony minden egyes fődarabja külön is
kapható, így nyugodtan tesztelhetjük csupán a központi egységeket.
Hangsúlyozzuk, ezeket sem muszáj együtt megvásárolni. Szabadon
gazdálkodhat velük a berendezését józanul összeválogató zenebarát.* (*
Közvetlenül lapzárta előtt kaptunk egy jó hírt és egy rosszat. A jó:
forgalomba került a minitorony, és tetőtől-talpig alumínium színű. A
rossz: nem lehet külön is megvásárolni a fődarabjait.)
A három fő egység: az AS-211D típusú tuner, a WS-311D erősítő és
az MSD-411D jelű kazettás magnó. Külsejükről annyit, hogy ugyanannak a
formatervezőnek a kezenyomát viselik, és eredetileg csinosan néztek
ki, alumínium-, illetve aranyszínűre oxált felületükkel, ámde a
tömeggyártás folyamatába az ellenség betette a kezét vagy a lábát vagy
akármilyét, és a készülékek szegélye, illetve gombjai most már nem
fémszínűek, még csak nem is feketék, hanem hátborzongatóan barnák,
ennélfogva úgy illenek a fémfelülethez, mint macska nyakába a kolomp.*
A formatervező azóta minden bizonnyal a kardjába dőlt, de ettől még az
alumínium-plusz-barna színkombináció nem fogja erősíteni a hagyományos
magyar-lengyel barátságot.
Hogy valami jót is mondjunk: ezek a tunerek és erősítők, belső
felépítésüket tekintve, nem azonosak a régi WSH-TSH masinákkal (igaz:
a Merkuryval sem), amelyek szintén a Diorától, illetve a lengyel
Unitra külkereskedelmi vállalattól származnak, s amelyeket lapunk 4.
számában teszteltünk.
MDS-411D kazettás csévélő
Ez az elöltöltős magnó a pár évvel ezelőtti divatot követi,
amennyiben a kazettát "kiteszi az erkélyre". (Ilyen volt a 4.
számunkban sztárolt Pioneer CT-F1250 is.) A kazettatartó alatt
helyezkednek el az üzemmódkapcsolók (felvétel, lejátszás, gyors előre
és hátra, stop, szünet); valamennyi funkció üzembelépését pici piros
LED jelzi.
A kivezérlésjelző szintén piros LED-ek sorozata - csinos megoldás,
erre mondják, hogy "korszerűséget sugall". Alatta egy 3 számjegyes
számlálót látunk, valamint egy sor nyomógombot, amelyek a
szalagválasztó (vas-króm-vaskróm) és a bemeneti válaszkapcsoló
(Line/mikrofon) funkcióját látják el, illetve a Dolby zajcsökkentőt
iktatják be az áramkörbe. A felvételi szintszabályzó nagyméretű kettős
gomb.
A mikrofonbemenetek és a fejhallgató-kimenet 6,3mm-es
Jack-hüvelyeit az előlapon találjuk. A hátoldalon a felvétel-lejátszás
csatlakozódugóját a hagyományos 5 pólusú aljzat, a Line be- és
kimenetek jelét pedig RCA-rendszerű harangcsatlakozók fogadják. A
magnó doboza fémből van.
Mechanika
Az MDS-411D-nek két motorja van. Az egyiket főmotornak
nevezhetjük, ez hajtja a lendkereket, egyéb funkciója - nagyon
helyesen - nincs. A csévélést a másik motor végzi. előre vagy hátra,
aszerint, hogy milyen jelzést kap a vezérlő elektronikától. Így máris
lényegesen egyszerűbbé tehették a gép mechanikáját, elhagyhatták azt a
sok-sok apró alkatrészt, amely minden funkciót az egyetlen
meghajtó-motorra hárít.
Elektronika
Annál komplikáltabb a vezérlőáramkör - mármint abban az
értelemben, hogy igen sok elemet tartalmaz, minthogy hagyományos
alkatrészekből (diódákból, tranzisztorokból) építették, holott
manapság az ilyesmit szívesebben elintézik néhány viszonylag egyszerű
integrált áramkörrel és kiszolgáló-alkatrésszel. A vezérlőáramkör
minden üzemmódban elektromágneseket működtet; ezekből összesen hármat
találunk a készülékben. A teljes áramkör 20 tranzisztort és 21 diódát
tartalmaz, valamint egy IC-t is, egy UCY 7438-at, ez azonban mindössze
a felcsévélő orsó forgását érzékelő jeladónak (reed-relének) az
impulzusait formálja. (Ezáltal tud a magnó szalagvégen minden
funkcióból automatikusan Stop-ra kapcsolni - "Full Auto-Stop".)
A szorosan vett magnó-elektronika már lényegesen egyszerűbb, és
igen sok rokonságot mutat a hasonló kategóriájú készülékek
elektronikájával.
Felvételkor a mikrofon és a felvétel/lejátszás bemenet jele egy
kéttranzisztoros erősítőre kerül (2xBC413), majd onnét a felvételi
szintszabályzóra. A bemeneti választókapcsolóval a mikrofonról
Line-bemenetre is válthatunk. A Line-jel közvetlenül, tehát megkerülve
a mikrofonerősítőt, a szintszabályzóra fut, majd az LM 1011 típusú
Dolby-IC-re, amely a fejmeghajtó tranzisztort vezérli. E fokozatban
állítják be szalagfajták szerint a felvételi korrekcíót. A
zajcsökkentő áramkör multiplexszűrője kikapcsolhatatlan, meredeken
levág minden 16kHz feletti jelet, még akkor is, ha erre nem lenne
szükség - például, ha nem rádióról, vagy rádióról ugyan, de nem
sztereó programot veszünk fel.
A magnó vasoxid, krómoxid és vaskróm szalagot fogadhat, metált
viszont nem, pedig ez ma már úgyszólván elengedhetetlen követelmény
volna.
Még mindig a felvétel funkciójánál maradva, beszéljünk a
kivezérlésjelzőről. A kivezérlést csatornánként 9 darab piros LED
mutatja, -18-tól +6dB-ig, 3 decibeles lépésekben. A fénykibocsátó
diódákat diszkrét elemekből épített áramkör vezérli, így meglehetősen
bonyolultra sikerült, csatornánként 15 tranzisztor kellett hozzá. A
kivezérlésjelző lejátszáskor is működik, ilyenkor a szalagról jövő jel
nagyságát mutatja.
Az előmágnesező- és törlőoszcillátor (két tranzisztor) ellenütemű
megoldású. Egy áteresztő-tranzisztor látja el a különböző
szalagfajtáknak megfelelő kisebb-nagyobb tápfeszültséggel, szabályozva
a törlő- és előmágnesezési áramot.
Lejátszáskor a jel hasonló utat fut be. Előbb kéttranzisztoros
erősítő fogadja, erősíti és korrigálja; a Dolby IC is elvégzi a
magáét, majd egy újabb kéttranzisztoros erősítőreemitterkövetőre
bocsátja a jelet. Ennek az áramkörnek a második tagja viszonylag nagy
áramú beállításban dolgozik, és ez táplálja a fejhallgató, a Line,
illetve a felvétellejátszás csatlakozó kimenetét egyaránt. A tervezők
arról is gondoskodtak, hogy felvételkor a műsor a vonal- és a
fejhallgató-kimeneten is megjelenjék; ugyanekkor a felvétel/lejátszás
csatlakozó kimenetén egy csendesítő tranzisztor lezárja a jel útját,
nehogy összegerjedjen a magnó az őt vezérlő erősítővel. (Mint tudjuk,
a gyakorlatban ilyesmi bizony előfordulhat - nagyon kellemetlen
jelenség.)
A kis lengyel magnónak a tápegysége is komplikáltabb a
szokásosnál, amin tulajdonképpen nem is csodálkozhatunk. Három önálló
tápegységet találunk benne. Az egyik +20V stabilizált feszültséggel
látja el a szorosan vett magnó-elektronikát. Stabilizálásra itt két
tranzisztort használtak fel. A másik tápegységről
-12V feszültséget kap a főmotorba épített stabilizátor, illetve a
mechanikát vezérlő áramkör, amelynek azonban külön stabilizátora van.
A harmadik tápegység -34V-ot állít elő, innét táplálják az
elektromágneseket és részben a kivezérlésjelző áramkört is.
Csendesítésről sem feledkeztek meg - ez összesen 6 tranzisztorba
"került".
Leírásunkból feltehetőleg kiérződik, hogy e pici jószág belsejében
meglehetős zsúfoltság uralkodik; meleg is van odabenn, legalábbis a
többi hasonló magnóhoz viszonyítva. (Ráadásul a szerelés sem
éppenséggel példás.) Tesztpéldányunk nem viselkedett megbízhatóan;
szerencsére több példányhoz is hozzájutottunk, és így sikeresen
befejezhettük a mérést. (Diagramok a 87. oldalon.)
Méréseinkhez
Több megjegyzésünk is van.
A nyávogás nem magasabb ugyan, mint a gyár ígéri, de az utóbbi
időben forgalomba került csévélők nyávogásához mérten viszonylag
magas.
A bemenő- és kimenőfeszültségek értéke eleget tesz a szabványnak
és megfelel a gyakorlatnak.
A lejátszási frekvencia-jelleggörbét alaposan lekaszálja a
beépített multiplex-szűrő: már 14kHz-en 5 decibel, 16kHz-en pedig nem
kevesebb mint 12-14 decibel a hiány.
A teljes (felvétel/lejátszás) frekvenciagörbét a gyár
specifikációja szerint, a DIN 45500-as, azaz az NSZK-beli
hifi-szabvány alapján, 0; -7 decibeles tűrésmezővel értékeltük. A gép
bármiféle szalagfajtán igen erősen kiemeli a magashangokat.
Ellenőrzésképpen további példányokat is megmértünk, de mindegyiken
ugyanezt tapasztaltuk, tehát a gyár következetesen így állítja be a
magnót (valószínűleg azért, hogy silányabb minőségű szalagokon se
essenek túlságosan a magashangok). Vaskróm-szalagon, bekapcsolt
Dolbyval a kiemelés olyan nagymértékű, hogy gyakorlatilag
értékelhetetlen - táblázatunkban itt két vízszintes vonal szerepel.
A zajszintek átlagosak, de nem érik el a specifikált 62 decibelt
(bekapcsolt zajcsökkentővel, krómoxid szalagon). Jól látható viszont,
hogy a Line bemenetről sokkalta csendesebb lesz a műsor, mint
mikrofonról vagy a felvétel/lejátszás bemenetről. A felvételi
szintszabályzó maximumállásában a különbség jó 10 decibelre rúg!
Szeánsz
Nincsenek csodák. Az Orion SM 250 ellenében a kis lengyel magnó
szavazatot sem kapott. Pedig tulajdonképpen nem szólt rosszul, nem
torzított - csak éppen túlságosan magas fekvésben zenélt, ami a
frekvenciagörbék ismeretében aligha meglepő. Visszatérő jelzőink:
csengőbb, de érdesebb - gyöngébb térhatású - basszusban szegényebb -
zajosabb - idegesebb a hangképe - és ami a legfontosabb: egy kicsit
fárasztó hallgatni.
Ez nem zárja ki, hogy az MDS-411 D esetleg megéri a pénzét. Hogy
mennyibe kerül, azt mi most (júniusban) pontosan még nem tudjuk; úgy
sejtjük, 6000 forint körül lesz az ára, annyiért pedig nem lehet
jobbat kapni. Sajnos, ez a készülék is magán hordja a szocialista
országok közötti konzumcikk-kereskedelem stigmáit. Ha tisztességesen
beállítják az előmágnesezését, nem úgy, ahogy a nívón aluli
szalagokhoz, hanem ahogy az átlagosan jó kazettákhoz kell, akkor a
lengyel minitorony magnója, az MDS-411D itt és most - tehát
Magyarországon, 1983 szeptemberében - akár afféle Best Buy-nak is
elmenne...
AS-211 D tuner
Egyszerű, de korszerű kis készülék, viszonylag kevés alkatrészből
áll. Az URH-vevőn kívül hosszú- és középhullámú rádióvevőt is
tartalmaz (150-285kHz, illetve 525-1605kHz), de mint már többször
leírtuk, az AM-funkciót mi inkább csak szolgáltatásnak tekintjük.
Nyilván sokkal hasznosabb volna, ha inkább az FM-vevő volna úgy
kiképezve, hogy egyaránt működhessen az OIRT és a CCIR sávban. A kis
lengyel tuner azonban csak az OIRT-sáv (65,5-74MHz) vételére alkalmas.
A legszükségesebb funkciókat is megtaláljuk rajta. A frontlapon
nyomógombok léptetik be a három véte!i sávot, a csendesítést, és
ugyancsak nyomógombbal válthatunk monóról sztereóra. A keskeny skála
egyik végén a térerősségjelzőt látjuk, a másik végén pedig a
sztereó-jelző LEDet. Egy másik LED akkor gyullad ki, amikor
bekapcsoljuk a készüléket, a harmadik pedig, amelyet a skálahúrozásra
erősítettek, a skálamutató feladatát látja el. A kivezérlésjelző
műszer egy 5 LED-ből álló pontsor. Hiányoljuk viszont azt a LED-et
(vagy másmilyen műszert), amellyel a pontos állomásra-hangolást
lehetne megkönnyíteni.
Felépítése
Fémdoboz, ferritantennával, hogy az AM-sávot külső antenna nélkül
is megbízhatóan vehessük. Az AM-rész modulátorkörei BF 245 típusú
FET-re csatlakoznak, s az egy A244 D IC-re adja a felerősített jelet.
Ez az IC tartalmazza a tulajdonképpeni erősítőt, a helyi oszcillátort,
a keverőt és a középfrekvenciás (KF) erősítőt. Az AM-rész két hangolt
körös. Az IC-hez 4 darab KF tekercs kapcsolódik, ezek kapacitív
csatolásúak. Végül a demodulátor, majd az egytranzisztoros
hangfrekvenciás erősítő következik.
Nem sokkal bonyolultabb az FM-rész sem. A teljes elektronikát
egyetlen panelre építették, csupán a sztereó dekódert helyezték el egy
másik, kisebb panelen. A 300 ohmos szimmetrikus antennabemenetről a
nagyfrekvenciás erősítőre (egy BF 195 tranzisztorra) kerül a jel, majd
pedig a keverőfokozatra (szintén egy BF 195-re). Ugyanide fut be a
helyi oszcillátor jele is (BF 195). A hangolást hármas
forgókondenzátor végzi. Automatikus frekvenciakontroll (AFC) tartja
állomáson az elektronikát, egy BB 105G típusú varicapdióda jóvoltából.
A keverőfokozatról jövő 10,7MHz-es középfrekvenciás jelet egy BF 194
tranzisztor erősíti, s továbbadja két SFE 10,7MHz jelzésű
kerámiaszűrőre. A további KF-erősítést és az FM-detektációt egy UL
1200N típusú IC végzi (megfelel az RCA CA 3089 típusának); ez
szolgáltatja a jelet a hangolásjelzőnek, az AFC-áramkörnek, és ide
csatlakozik a Muting, azaz csendesítés-kapcsoló is. Az IC-be épített
hangfrekvenciás erősítő hajtja meg a következő, TCA 4500 A típusú
integrált áramkört, azaz a sztereó dekódert. Ide csatlakozik még egy
tranzisztor (BC 148), amely a monó, sztereó üzemmódot kapcsolja. A
sztereó dekóder közvetlenül (a pilot szűrők után) a hangfrekvenciás
kimenetre dolgozik. A már említett kivezérlésjelző 5 LED-jét egy UAA
180 jelű IC vezérli. A tápegység rendkívül egyszerű, és +12V-os
stabilizálatlan feszültséget szolgáltat.
Szokásos kivitelű csatlakozók fogadják az FM-antennát és a külső
AM-antennát; a hangfrekvenciás jelet 5 pólusú csatlakozóhüvelyre
vezették ki.
Méréseinkhez
Mint már a bevezetőben említettük, egyszerű kis készülék ez - nem
meglepő, hogy jónéhány szempontból is (finoman szólva) szerényebbek a
képességei. A mérésekből mindenesetre igen vegyes kép tárul elénk.
A gép érzékenysége meglehetősen jó, legalábbis átlag feletti. A
zaja már csak közepes; bármely módon (lineárisan vagy szűrővel) mért
adatát nézzük is. A zajzár (Muting) a gyakorlatnak megfelelően van
beállítva. A pilotjel-elnyomás, vagyis a nemkívánatos 19kHz
csillapítása kielégítő, de a segédvivő (azaz a 38kHz-es) (jelet már
nem sikerült kellőképpen kiszűrni.
A frekvenciagörbe 100-150Hz alatt egyenletesen esik, 20Hz-en a
szint már 2 decibellel lejjebb van, a felvégen pedig, 1 és 14kHz
között ugyanilyen mértékben kiemelődik. A jelleggörbén nem látható
(bár az 1. diagram még így is sejteti), hogy a jel 19kHz fölött
meredeken felszökik, mondhatni: rezonancia-jelleget ölt.
Az áthallás és a harmonikus torzítás alacsony, ez valószínűleg a
korszerű TCA 4500A dekóder-áramkörnek köszönhető. A szelektivitással
azonban már komoly bajok vannak. Különösen gyönge eredményt kaptunk a
nagyjel-szelektivitás mérésekor; ezzel a teszttel azt a helyzetet
próbáljuk modellezni, amikor a venni kívánt adóállomás kis térerővel
jelentkezik, ugyanakkor más, közeli adókról ennél sokkalta nagyobb jel
jut az antenna-bemenetre. A készüléket 67MHz vételi frekvenciára
állítottuk; amikor az imitált "zavaró adó" 73MHz körül járt, a kis
lengyel tuner már igen erős "hamisvételt" produkált (3. diagram).
Próbaképpen egyre kisebb zavaró-feszültséget állítottunk be, és így is
készítettünk diagramokat (bár ezeket nem közöljük) - azt tapasztaltuk,
hogy a nemkívánatos csúcs csak akkor tűnik el, ha a zavaró feszültség
eredetileg 100mV-ban meghatározott értékét több mint 10 decibellel
csökkentjük. A dolognak valószínűleg az a magyarázata, hogy a tervezők
mindenáron növelni akarták a készülék érzékenységét, s nem fordítottak
ugyanekkora gondot a szelektivitásra. A gyakorlatban arra
számíthatunk, hogy a tuner egyrészt "behozza" még a kis térerejű
adókat is - másrészt a nagyobb térerejű adók többhelyütt is
megjelennek, ha végigpásztázunk a skálán.
Meghallgatás
Sajnos, a meghallgatás eredménye egybeesik a mérésekével. A
Mártonhegy oldalán, a padlóra fektetett szalagdipólt használva, a
készüléknek úgyszólván orrán-száján dőlt a három hazai adó; végig a
teljes skálán minden egymás hegyén-hátán jött be (ezt szó szerint
tessék érteni). Eddig minden tunert ugyanitt és ugyanígy próbáltunk
ki, de ilyen mértékű hamisvételt egyik sem produkált.
Természetesen, mindenütt, ahol nem jelentkezik nagy térerejű adó,
az AS-211D kifogástalanul fog működni, s kihasználhatjuk nagy
érzékenységét. Sajnos, ennek éppen a CCIR-normán volna jelentősége,
márpedig ez a lengyel adó csak az OIRT-sávot fogja, nem úgy, mint az
Orion és Videoton tunerek.
WS-311 D erősítő
Kétszer 20 wattos, hagyományos elvek alapján konstruált
sztereó-erősítő. Külseje ízléses halvány aranybarna. Előlapján a
szokásos kezelőszerveket találjuk, valamint a fejhallgató
csatlakozóhüvelyét. A hálózati kapcsoló egyszersmind egy piciny LED-et
is gyújt. A hátlapon valamennyi csatlakozóhüvely szabványos, 5 pólusú;
a hangsugárzóké az ismert csatlakozóaljzat, és itt is van egy
fejhallgató-kimenet, az Európában használatos 5 pólusú
dominóaljzattal.
Elektromos felépítése
A RIAA-korrektor kéttranzisztoros (BC 413C, BC 414C), és 30V-os
tápfeszültségről működik. A többi nagyjelű bemenet a magnót, a tunert
fogadja és van egy "univerzális", azaz segédbemenet is ("aux" -
táblázatunkban így jelöljük). Jelük előbb egy emitterkövetőre jut (BC
147B), onnan pedig, a hangszínszabályozó áramkörre. Újabb
kéttranzisztoros, egyenáramúlag csatolt erősítő-emitterkövető veszi át
a jelet (BC 413B, BC 1478), ez táplálja a hangerőszabályzót. (A
fiziológiai hangerőszabályozás kikapcsolható a Kontur nyomógombbal.)
A teljesítményerősítő differenciálerősítővel kezdődik (2xBC 157A),
melyet áramgenerátor táplál (BC 157A). Egy BC 211 A tranzisztor hajtja
meg a komplementer teljesítménytranzisztorokból (BD 137-BDP 283,
illetve BD 138-BDP 284) kialakított Darlington-erősítőt. A nyugalmi
áramot a hűtőbordákra felerősített BD 135 típusú tranzisztor állítja
be.
A teljesítményerősítő részt ±27V-os tápfeszültség táplálja,
szűrésére 2x4700 µF szolgál. A viszonylag nagyméretű hálózati
transzformátornak egy külön szekunder tekercse látja el árammal az
erősítő többi áramkörét. Az egyutas egyenirányítás után egy
egytranzisztoros stabilizátor +47 V-ot ad a hangszínszabályozó
egységnek, és egy 30V-os Zener-dióda állítja be a fono-előerősítő
tápfeszültségét (+30 V).
Ebből a rövid leírásból kitűnik, hogy nincs e konstrukcióban semmi
különös; még a megszokott elektronikus zárlatvédelmet is elhagyták, a
hangszórókimeneten kétamperes olvadóbiztosítékkal védik az erősítőt az
esetleges zárlat ellen.
Méréseinkhez
A szűkszavú specifikáció közepes minőségű hifi-erősítőt sejtet.
Nagyvonalúan elhallgatja a zajra, a bemeneti túlvezérlés-állóságra
vonatkozó adatokat (hogy csak a leglényegesebbeket említsük).
Szépséghibája még az erősítőnek, hogy csak 8 ohmos (vagy nagyobb)
impedanciára dolgozhat, tehát elvben nem kapcsolható rá 4 ohmos
hangsugárzó. Feltehetőleg akkor sincs baj, ha 4 ohmos hangsugárzót
használunk; a mi 4 ohmos HS 280-asunk például minden további nélkül
megszólalt a kis lengyel erősítővel - de ezt mindenki csak a maga
felelősségére próbálja ki.
A WS-311 D minden specifikált jellemzőjével túlteljesíti az
előírást. A túlvezérlés-állósága átlagos, frekvencia-átvitele
viszonylag lineáris, torzításai alacsonyak - kivéve a fono-elektronika
különbségi torzítását, mert az bizony csaknem 100 százalékig szökik
200kHz-en. Meglehetősen gyenge az áthallási csillapítás is. A
bemenetek közötti áthallás jó, általában 75-80 decibelt mértünk, de a
legkedvezőtlenebb esetben 53dB-t kaptunk, vagyis még az is
elképzelhető (bár nem valószínű), hogy ha bekapcsolt állapotában
hagyjuk a tunert, akkor lemezhallgatás közben halkan beszűrődhet a
rádióműsor.
A négyszögjel-átvitel átlagos, kapacitív terhelésre határozott
berezgés látható az impulzus felfutó éle után.
Szeánsz
Amikor a WS-311D-t hazavittük, az Orion SE 260
teljesítményfokozata volt bekötve a láncba. (Hangszedő: Ortofon MC
10/II a T-30 transzformátorral, hangsugárzó: Spendor BC1.) Túl
magasnak éreztük a mércét, de azért ennél maradtunk.
Elsőnek a HFM I-ről hajtottuk meg váltogatva hol az Orion SE 260
csupasz végfokozatát, hol pedig a WS-t az egyik nagyszintű bemenetén.
A kis lengyel gép sokáig versenyben tudott maradni az Orionnal pedig
"hendikepje volt", hiszen őbelőle nem tudtuk kiiktatni a meghajtó
fokozatot, amely, mint tudjuk, mindig elszínezi a hangot egy kissé
(vagy nagyon). Kétségtelen, hogy a WS-nek nem volt olyan telt,
mélytónusú a hangja, mint az Orionnak, holott még az SE 260 hangképe
is távol áll attól, hogy teltnek lehessen nevezni. De nem torzított,
nem erőlködött - igazán elfogadhatónak találtuk.
És most jön a meglepetés.
A második menetben a komplett erősítőt hasonlítottuk össze a HFM
I/Orion lánccal. És mintha egyszeriben bedugult volna a fülünk:
alig-alig tudtunk különbséget tenni a kettő között! Dupla vaktesztben
(tehát kioltott lámpákkal) sorozatosan meg tudtuk téveszteni egymást!
Csak nagysokára, hosszú-hosszú kínlódás után, amikor a hangkép már
"leülepedik" az ember fülében, akkor derül ki, hogy a mi erősítőnk
mégiscsak tisztábban, definiáltabban szól, jobban kiadja az egyes
hangszerek szólamrajzolatait. A különbség azonban mindvégig csekély
volt, s különös módon most éppen a lengyel erősítő hangja tűnt enyhén
mélyebb tónusúnak. Mintha a WS-311D két főegysége (véletlenül vagy
szándékosan?) "össze volna hangolva": a fono-elektronika hibája
óvatosan javítani próbálná a teljesítményfokozat gyöngéit...
Ellenőrzésképpen még össze kellett volna hasonlítanunk a WS
fono-előerősítőjét a miénkkel, csakhogy illesztési problémák miatt ez
nem ment.
De talán nincs is rá szükség. Mégha netán indiszponáltak voltunk
is (amit soha nem lehet kizárni! - épp ezért a WS-311D-t még
elővesszük más készülékek szeánszán), biztosak vagyunk benne, hogy ez
a kis jószág minden körülmények között, hazai körülményeink között
pedig mindenképpen: erősítőnek nevezhető. Néhány szóban még
visszatérünk rá a 106. oldalon.
Hat magyar hangsugárzó
Legutóbb öt új keletű Videoton hangdobozt teszteltünk. Enyhén
szólva elégedetlenek voltunk ezekkel az - igaz - kisméretű, viszonylag
olcsó típusokkal. Elképzelhetőnek tartottuk, hogy a nagyobbakkal több
lesz a szerencsénk, ezért most megvizsgáltunk további öt VT-dobozt, a
drágábbakat, köztük a legdrágábbat. És ha már hangdoboz, legyen kövér:
hozzácsaptuk a mezőnyhöz a legterjedelmesebb Orion hangsugárzót. Ebből
mindössze 1500 darab készült, s nem is foglalkoztunk volna vele, ha
Olvasóink nem sürgetik oly kitartóan a HS 700-as tesztjét. Végülis
igazuk van; hogyha a Hifi Magazin alkalomadtán még 50 darab
MC-előerősítőt is méltónak tart a zenebarátok figyelmére - akkor hogy
a csudába ne volna érdekes 750 pár olyan hangsugárzó, amely kétannyiba
kerül, mint a hazai átlagkereset? Ennél csak a BEAG régi
Bifrons-szériája volt drágább. (Mellesleg: a Bifrons-sorozat
egyik-másik darabja ismét megjelent a boltokban; nagy a csábítás, hogy
legközelebb majd ezeknek pillantsunk a hangszóróselymük alá!)
Hangdoboz-revünk szereplői rangsor szerint, vagyis az alábbi
sorrendben lépnek (hang)színre:
ORION HS 700 (3900,-Ft)
VIDEOTON DC 3010*
(*Ez a doboz az új VT-torony szatellitje, külön nem árusítják.)
(3590,-Ft)
VIDEOTON DC 2550 (2590,-Ft)
VIDEOTON DC 4014 (2070,-Ft)
VT (Akai) SR-H44 (1980,-Ft)
VIDEOTON DC 2050 (1680,-Ft)
Valamennyi doboz zárt rendszerű. Nagyjából ugyanazokat a motorokat
tartalmazzák, mint a már korábban megismert Videotonok és Orionok,
csak éppen a DC 3010-esnek és a HS 700-asnak 30 centiméter átmérőjű
mélyhangszórója van. A mai napra rendelt hat típus közül három
"Vertical-In-Line" elrendezésű; így nevezi az angol szaknyelv, ha a
mély-, a közép- és a magassugárzó egyetlen függőleges vonalba esik.
Eltér tőlük a nagy Orion doboz a maga tükörszimmetrikusan
széttologatott kettős "kék" dómjával és ugyancsak két csipogójával; a
DC 3010 már aszimmetrikus elrendezésű, ami pedig a hatodik dobozt, a
Videoton DC 4014-est illeti, ennek az egész előlapja ki van rakva
hangszórókkal. A mérésekből majd ki fog derülni, hogy valóban több-e a
sok hangszóró a kevés hangszórónál.
A kisebb dobozokat páronként csomagolják: nagy az esélyünk, hogy a
két darab hasonló lesz. A nagyméretű dobozokat külön kartonban
szállítják és tárolják, tehát olyan példányok is egymás mellé
kerülhetnek, amelyeknek gyártási száma meglehetősen távol esik
egymástól. Ez nem mentség, de legalább magyarázat arra, hogy a két DC
3010, illetve a két DC 4014-es olyannyira eltérő frekvenciagörbét
produkált.
Hangsugárzóink közül az Akai csupasz kábellel csatlakozik az
erősítőhöz, a DC 2050-es kábelére szabványos hangszóró-csatlakozódugót
szereltek, a többi típuson már a modern rugós szorítósarut találjuk. A
DC 2550 és a DC 3010 szorítósaruja új típusú, praktikusabb a réginél.
Méréseinkhez
A hangsugárzókat ugyanúgy mértük, mint eddig. A diagramok
sorrendje, hasábonként, felülről-lefelé: 1. Két doboz együttes, de a
legkedvezőbb mikrofonhelyzetben felvett frekvencia-jelleggörbéje - 2.
Irányjelleggörbék - 3. Közeltéri mérés a basszustartományról
(helytakarékosságból ezen a diagramon szemléltetjük a szintszabályzók
hatásosságát is) - 4. Torzítás (2. és 3. harmonikusok) 1W
teljesítményre - 5. Torzítás 96dB hangnyomáson - 6. Impedanciagörbe.
(Diagramok a 102-104. oldalon.)
Gyári adattáblázatunk háromféleképpen is specifikálja a
hangsugárzók terhelhetőségét - de a laikus vásárló általában nem sokra
megy azzal az adattal, hogy a hangdoboza hány wattos. A hangdobozok
képességeiről csak akkor kapunk teljes képet, ha azt is tudjuk,
mennyire érzékenyek, vagyis 1 watt teljesítményre mekkora hangnyomást
tudnak kelteni, illetve, hogy mekkora teljesítményre keltenek egy
bizonyos, meghatározott hangnyomást. Például az az - egy méter
távolságban mért 96 decibel, amelyen a hangsugárzók torzítását mérjük,
jókora szobahangerőnek felel meg. Hogy ezt a hangnyomás-szintet
elérjük, az alább megadott teljesítményt kellett (1kHz-en) a
hangdobozokra bocsátanunk:
HS 700 16,2W
DC 3010 3,4W(!)
DC 2550 21,1W
DC 4014 6,5W
SR-H44 15,1W
DC 2050 7,2W
A torzítási görbékről még annyit, hogy diagramjainkon a
szemléletesség kedvéért 20 decibellel megemeljük a 2. és 3. harmonikus
torzítás szintjét. Így a kistorzítású hangsugárzók torzításgörbéje is
ráfér a papírra, másrészt még a magas torzítást jelző görbék sem
futnak bele a viszonyítási vonalba, azaz a frekvencia-jelleggörbe
vonalába. Ha ez mégis megtörténik, tehát a két görbe összeér, akkor a
torzítás éppen 10 százalékos, vagyis kriminálisan magas. Ezzel szemben
amikor diagramunkon a két görbe 20 (a valóságban 40) decibelnyire van
egymástól, a torzítás mindössze 1 százalékos.
Beszélnünk kell még az irányjelleggörbékről is. Ismeretes, hogy
zenehallgatáskor mindig kétféle hangot hallunk. Fülünk egyszerre
érzékeli a közvetlenül a hangszórókból érkező, elsődleges
hullámfrontot, valamint a minden irányból visszaverődő, indirekt
hangot, a szobában uralkodó állandósult hangnyomásszint formájában. Az
elsődleges hullámfronttól elvárjuk, hogy lineáris legyen, hiszen
fülünk erre a legérzékenyebb - de még az egészen oldali ányból felveti
görbének is többé-kevésbé kiegyenlítettnek kell lennie. Ha a 40 fokban
felvett görbe túlságosan girbe-gurba, akkor a falakról visszavert hang
is hasonló lesz hiába ülünk pontosan a hangszórók középvonalában: a
hangkép nem lesz lineáris.
Oszcillogramjaink a hangsugárzók legkedvezőtlenebb válaszjeleit
mutatják, a hangfrekvenciás sáv öt szakaszában. (105. oldal.)
Most pedig külön is kommentálni szeretnénk az egyes hangsugárzók
műszaki paramétereit.
HS 700
Frekvenciagörbéje első pillantásra nem is volna olyan rossz,
hiszen (1kHz-hez viszonyítva, 50Hz és 12,5kHz között) +8,5; -5
decibelen belül marad. Ámde tüzetesebben szemügyre véve a görbét,
nagyon kellemetlen vályút látunk 500Hz és 7kHz között. Ezt a vályút a
prezensz-szabályzók sem képesek kiegyenlíteni.
A közeltért görbe félelmetes, 6 decibeles púpot ábrázol - ennyire
csillapítatlan hangsugárzóval talán még nem is találkoztunk (bár a HS
500 és 501 görbéje is hasonló jellegű). A torzítás 140Hz-en 7
százalékra szökik fel, s ez újabb adalék a basszus milyenségéhez.
Az irányjelleggörbék szanaszét szaladnak, és összevissza
szabdalják az amúgyis bizonytalan középtartományt. Már a 20 fokban (!)
felvett görbe is egyhelyütt teljes oktávot vág ki a hangképből. Úgy
látszik, a két kék dóm éppen ott oltja ki egymás átvitelét, ahol a
legprecízebben kéne működniük: az alsó keresztfrekvencia fölött.
Az oszcillogramok mérsékelten rosszak. Az 5kHz-es burst
mindenesetre gyanúra adhat okot.
DC 3010
A frekvenciagörbe 6kHz környékén erősen beszakad. A két doboz
közül az egyiknek nyilván rosszul van beállítva az X-váltója, de a
másik példány sem tökéletes, mint ezt a következő diagramon
demonstráljuk; a 40 fokos görbe 4kHz-nél eltűnik a "párkány" alatt;
szinte két részre vágja a diagrampapírt.
A tengelyvonalban felvett görbe mindazonáltal kiegyensúlyozottnak
látszik. Az 1kHz-hez viszonyított kilengés (50Hz és 12,5kHz között)
+2; -13dB. Eszerint a 3010-es doboz dómsugárzója lényegesen jobb
volna, mint a múltkorában tesztelt dómcsipogók? A közeltért görbéből
ítélve a basszus elég jói van csillapítva, csak kevés. (Pedig a
dohogója 30 centis - imigyen dohogunk magunkban.)
A torzítás aggasztóan magas. A nemkívánatos jel - még csak nem is
a 2., hanem a 3. harmonikus, tehát a gorombábbik fajta - beleszalad a
viszonyítási görbébe, tehát eléri a 10 százalékos értéket, amit 5kHz
környékén aligha meg nem hall a fülünk.
Az oszcillogramok közül figyelmet érdemel a negyedik. Az 5,4kHz-es
burstnek nemcsak az alakja torzul el: a hangszóró csöng, nem képes
lefékezni - a jelek úgyszólván egybefolynak.
DC 2550
Azért ebbe a szállítmányba is jutott a múltkori "tüskés"
dómsugárzókból: a DC 2550 dómjának rezonanciája jó 10 decibelnyire
emelkedik a referenciaszint fölé. (Átvitel: +10; -12 decibel 50Hz és
12,5kHz között.) Van a görbén egy jó nagy vályú is, 1 és 8kHz között,
azaz 3 oktávra elosztva.
A torzítása ennek a doboznak is aggasztó méreteket ölt: még meg is
haladja a 10 százalékot. A 17. diagramon a 3. harmonikus komponens
5400Hz-en éri el csúcsértékét. Utána még egy 2. harmonikus "spicc"
6kHz fölött - és tény, hogy a 6,3kHz-es burstjelet a DC 2550 képtelen
elfogadhatóan reprodukálni. De a többi oszcillogram is arra vall, hogy
ez a hangsugárzó elszántan "csörög".
DC 4014
A két példány meglehetősen eltérő vonalat rajzol: az egyiknek
kiemel a görbéje, a másiké beszakad. Az irányjelleggörbék már
300Hz-től széttartanak. A prezensztartomány teljesen szétesik; a 40
fokban felvett görbén 1,5 és 2,5kHz között egy jó 15 decibeles
szakadék tátong. (Az a sok hangszóró sehogysem jut közös nevezőre
egymással...) A basszus kevéske, a treble úgyszintén: 16kHz fölött
szinte nincs jel. Átvitel 50Hz és 12,5kHz között: +4 (10); -12dB.
Viszont a torzítás csekély, alig haladja meg az 1 százalékos
szintet. A burstválaszok is sokkal szebbek az eddigieknél.
SR-H44
A frekvenciamenet elfogadható volna, ha a 3,5kHz-en csúcs nem
volna ennyire magas. A rendszer mindenképpen "sávhatárolt" (+9;
-11dB), se alul, se fölül nincs elegendő jel, de azért ez a
hangsugárzó egyenletesebben osztja el az energiáit, mint a DC 4014
teszi. A torzítás még éppen elfogadható mértékű. A burstválaszok
viszonylag tiszták, főleg a középsávban.
DC 2050
Hasonló görbe - és mégsem teljesen ugyanaz. A 2 és 4kHz közötti,
12 decibeles ugrás nem valami szép látvány, de, érdekes módon, van
ebben a frekvenciagörbében valami folyamatosság. A görbe mintha egy
léniához rendeződne (be is húztuk az ábrán!) - csak ez a lénia nem
vízszintes, hanem a közeltért görbét is figyelembe véve 50Hz és
12,5kHz között oktávonként mintegy 2 decibellel emelkedik. (Átvitel:
+9; -14dB.) Az irányjelleggörbék rendezettek: 5kHz-ig nagyjából együtt
futnak. A torzítás kis hangerőn kifejezetten alacsony, és 96dB
hangnyomáson sem szökik fel túlságosan. A burst-válaszok is
elfogadhatóak.
Szeánsz
Mihez mérjük a magyar hangsugárzók derékhadát (ha ugyan valóban
olyan derék ez a sok hangdoboz)? Etalonnak az Orion HS 280, HS 500 és
HS 501-es típusát választhatjuk; eddig ezek szerepeltek a legjobban a
Hifi Magazin tesztjein. Vegyük számba erényeiket-hibáikat, mert hiszen
ezekből következtethetünk majd a tesztpéldányok minőségére.
A két nagyobbik doboz közül az 500-asnak jobb a hangzási balansza,
tehát többé-kevésbé egyensúlyban vannak a magasai és a mélyei, a
középtartománya azonban bizonytalanabb, tisztátalanabb. A kettős
középsugárzóval ellátott 501-es inkább könnyűzenére van hangolva;
kicsit mesterséges hangképet ad. A mi fülünket a kis HS 280-as nyeri
meg a leginkább, kár, hogy gyönge a basszusa. (Nem mintha a másik két
doboz mélyebbre menne, de amazok legalább nagyobbakat döngenek.) Tény,
hogy eddig egyetlen hazai hangsugárzóval sem találkoztunk, amelynek
igazán jó basszusa volna, úgyhogy a 280-ast ettől még nyugodtan
használhatjuk etalonnak. Legutóbb fényesen helytállt - ámde ezúttal
kétszerte drágább dobozokkal mérkőzik... lehet, hogy alaposan megtépik
a babérjait?
Indokoltnak látjuk felhívni a figyelmet az egyébként zenei hangú
HS 280-as egy további gyengéjére: a sztereója kissé szegényes
(legalábbis a Spendoréhoz mérten). A két hangdoboz közötti színpad nem
elég mély, nem nyílik rajta elég nagy tér. A zene túlságosan középről
szól és egy kicsit előretolakodik. Az etalonnak ezt a fogyatékosságát
nyilván figyelembe kell vennünk, ha helyesen akarjuk jellemezni a
tesztelésre kiválasztott hangsugárzókat.
Nagyon fontos motívum, hogy kontrollberendezésünk ezúttal a
legkevésbé sem volt "ezoterikus"! Az Orion SE 260-as erősítő közkézen
forog - igaz, mi kizárólag a teljesítményfokozatát kötjük be, mellőzve
a meghajtó fokozatot. A HFM I fono-előerősítőt bárki megépítheti vagy
megépíttetheti, és a lényegen az sem változtat, ha valaki inkább
NAD-ot használ vagy más jóminőségű RIAA-korrektort.
Az Ortofon MC 10 mozgótekercses hangszedő nem olcsó ugyan, de nem
is elérhetetlenül drága, és ma már egyre többen felismerik, hogy a
hangszedőn nem érdemes takarékoskodni. Amiben eltértünk a "boltitól":
az MC 10-nek mi már a második generációját használtuk (az MC 10/II
tesztjét lásd néhány oldallal elébb), és hát a lemezjátszónk, s
méginkább az illesztőtranszformátorunk is jobb az átlagosnál.
Mindazonáltal, ezt a szeánszunkat ma már nagyon sokan megismételhetik,
gyakorlatilag azonos körülmények között. Így ellenőrizni tudják
zsűrink fülét és ízlését.
Szobánk, mint már többször leírtuk, 5,5x4x3 méteres. A
hangsugárzókat, mindenkor csak két párat a négyméteres fal mentén
állítjuk fel, zsámolyokra helyezve, az ülő ember fejmagasságában, és
váltogatva, hogy a bázistávolságuk azonos legyen. A dobozokat
ajánlatos elhúzkodni a falaktól, de ha így nagyon vékonyan szólnak,
akkor rátoljuk őket szorosan a hátsó falra, hogy megjöjjön a
basszusuk. Sajnos, erre szinte minden hazai hangsugárzó rászorul.
Ezúttal is csak a behemót HS 700 érezte jobban magát távol a
hangvisszaverő felületektől.
Mivel az egyik dobozpár egy kissé jobbról, a másik meg balabbról
szól, kapcsolgatáskor a hangkép tengelye enyhén elmozdul, és ebből aki
nagyon akarja, ki tudja találni, mikor melyik hangsugárzót hallja. Az
ember igyekszik ugyan "kikapcsolni", elhessegetni a bogarakat, amelyek
a fejében donganak ("csak azért sem próbálom kitalálni,
melyik-melyik!"), dehát ez nem mindig sikerül.
Módszerünk egyébként változatlan: zene közben ide-oda
kapcsolgatunk és "vakon" jegyzetelünk, majd - egyelőre a
kapcsolóberendezés jelzőfényeire hivatkozva megbeszéljük a
hallottakat, és csak legvégül tisztázzuk a hangsugárzók
személyazonosságát. Most viszont, amikor élményeinkről beszámolunk,
természetesen már nem sárga lámpáról meg zöld lámpáról beszélünk,
hanem "feloldjuk a kódot". Elsősorban a tesztpéldányt jellemezzük, de
közben minduntalan hivatkozunk "a másik" hangdobozra is, amelyen
nyilván az etalon értendő: a HS 280.
Orion HS 700
(Jegyzeteinkből:)
Grízes. Reszelős a hangja. Több basszusa van, de az túlságosan
"üt". A másik tisztábban szól.
Lyukból kiabál. Fojtott, nyomott. A mélye "üt", pedig kevés (!). A
másik világosabb, de kevés a basszusa.
"Az elején tetszett, de aztán gyorsan kiszerettem belőle." Nincs
középhangja. Kásás. Szimfonikus zenén a tere is, meg maga a hangkép is
összeomlik.
Nincs egyetlen egészséges hangja sem! Pincéből szól, hordóból
szól, kis lyukon keresztül szól, testes ugyan a hang, több mélye is
van, de közepe semmi. A másik viszont ehhez képest gyakran harsánnyá
válik.
Összefoglalva: ez a doboz bámulatosan rosszul szól - és nemcsak
ahhoz képest, amit vártunk tőle...
Videoton DC 3010
(Jegyzeteinkből:) Jobb a HS 700-asnál. Ezt a hangképet, ha a
zenében éppen nincsenek csilingelő komponensek, akár el is lehet
hallgatni. A magasai azonban szúrósak, bántóak. És torzak is.
Nekem nem kéne. A magasai fémesek, a dob olyan, mintha kalapáccsal
vernék, a fúvósok mintha bádogtölcsérből szólnának. És ehhez még a
zaja!
Nem is szólt annyira kriminálisan. Erős magas-kiemelése van, de ez
nem annyira rossz, mint a múltkori Videotonoké. Sziszeg. A mélye
kevés. Monóban szól. A másik doboz kiegyenlítettebb és sztereóbb.
Szőrös, kemény, reszelős hang, természetellenes, csúnyán sziszeg,
csörömpöl. Bár nem annyira, mint a múltkoriak. A cinnek
forszírozottak, a basszus definiálatlan és kevés, a hangkép testetlen.
A másik doboz sem éppen Spendor, de sokkal közelebb van ahhoz, amit
megszoktunk: lágyabb, zeneibb, természetesebb hang.
Összefoglalva: elfogadhatóbb, mint a HS 700. Elfogadhatóbb, mint a
legutóbb tesztelt VT-dobozok. A HS 280-ast meg sem közelíti. Semmilyen
tekintetben sem. Pedig éppen kétszerannyiba kerül!
Videoton DC 2550
(Jegyzeteinkből:)
Kevés a mélye. Monó. Szúr. Úgy rossz, ahogy van.
Szúrós. Kriminális magasak, mélyhangok nélkül.
A közepe talán jobb az előzőeknél. Talán, ha le lehetne csavarni
azt a sziszegő magashangot...
Szúr. Magasemelés, basszushiány. Forszírozza a zajokat, a lemez
torzításait. A sziszegés a zene karakterétől függetlenül mindig jelen
van. Idegen, rekedtes, torz hang. A másik doboz eleven, csengő,
bársonyosan szép hangú.
Összefoglalva: felesleges bármiféle kommentár.
Videoton DC 4014
(Jegyzeteinkből:)
Ködös, zavaros, természetellenes hangkép - de nem bántóan rossz.
Sok basszus, de nem szép, nem definiált. Középen lyukas.
Csörömpöl.
Manó. Mindent összemos. A másik doboz néha túl élénknek hat, de
feltétlenül jobb, zeneibb, sztereóbb.
Abszolute nincs semmi tere! A hangkép középre és előre szorul. Az
énekesek hangja nagyon kellemetlen. A trombitán magashiány és
torzítások.
Összefoglalva: Nem túlságosan bántó, de rendkívül zavaros hangú
hangsugárzó. Térhatása úgyszólván nemleges. Szinte nincs is értelme
sztereóban használni.
Akai SR-H 44
(Jegyzeteinkből:)
Tölcséres. Monó. Nincs mélye, sok a magasa, de kiegyenlítettebb,
mint a többi VT. Legalábbis nem annyira bántó. Kissé ványadt. A másik
doboz sokkal jobb.
A tér összeesik. Függöny mögé kerül.
Tompa, fedett. Csak a popzenei számon szól elfogadhatóan.
Ez legalább popzenén elfogadható. Az Ortofon lemezen már bajba
kerül: csörömpöl, sziszeg, bár nem annyira, mint az eddigiek. Tere
nincs, monósan szól, komolyzenén fojtott, basszusszegény. A másik
doboznak sokkal jobb a basszusa is, a tere is.
Összefoglalva: félúton az eddigi Videotonok és a HS 280-as között.
Videoton DC 2050
(Jegyzeteinkből:)
Ez a legjobb a Videotonok között. Emberségesebb a hangja. A
mélyeket kicsit lekaszálja. A másik hangsugárzó mélyebbre és
magasabbra megy, kevésbé fáraszt, kevésbé torzít.
Itt nem a sok magas, inkább a mélyhiány bánt. Viszont kiderül,
hogy a másik doboznak sem jók a mélyei. Tehát ez a legjobb VT.
A legjobb, a mai tesztpéldányok között. Érdesebben szól ugyan a
másiknál, a basszusa kevés, az énekhangja fárasztó, de popzenén
elfogadható. Az Ortofon lemezt már elszínezi, csörömpöl, csattog,
nincs igazi tere, "mikrofonoz", "rossz értelemben vett hifi", de ez
néha előnyös. Komolyzenén már nagy a különbség: ez a doboz is sziszeg,
csak nem annyira és nem ugyanabban a tartományban, mint a többi VT. A
mélye kevés. A hegedűk fortisszimója nem szép, de elviselhető. A másik
doboz természetesebben, lágyabban, kiegyenlítettebben szól.
Összefoglalva: a legolcsóbb - és egyben a legjobb VT.
Mindazonáltal sem könnyűzenén, sem komolyzenén nem éri el a vele
egy-árú Orion HS 280-ast.
Végére értünk annak a munkának, amelyre oly nehezen szántuk rá
magunkat. Végighallgattuk úgyszólván a teljes hazai
hangdoboz-választékot, de alig néhány típusról mondhatjuk el, hogy
érdemes rajta zenét hallgatni. Még szerencse, hogy mindkét gyárnak,
tehát az Orionnak is, a Videotonnak is a szerényebb típusai a
sikerültebbek. Így a vevő is könnyebben jut elfogadható hifihez, meg
aztán mi is jobb lelkiismerettel ajánljuk az olcsóbb holmit, mint a
luxuscikket.
Másrészt íme, bebizonyosodott, hogy a nagy hangdoboz nem
feltétlenül jobb a kicsinél, a sok-sok hangszóró nem feltétlenül
előnyösebb a kevés hangszórónál. Amikor az előlapot telezsúfolják a
legkülönfélébb "motorokkal", olyasfajta térhatásra lehetünk
elkészülve, amilyet a DC 4014 produkál. Az a gyanúnk, hogy a
konstruktőrök nem a funkciókból indulnak ki, nem azt nézik, hogy a
zenehallgatóknak különféle körülmények között milyen hangsugárzókra
lehet szükségük, hanem szorgalmasan váltogatják a modelleket,
csinálnak 30 meg 40 meg 50 litereset, 30 meg 40 meg 50 wattosat, 3 meg
4 meg 5 hangszórósat és így tovább. A hangdobozvásár körülményei
egyelőre vásáriak. Nagy a hangzavar; idegesen kapkodjuk a fejünket.