A Felkelő Nap Háza |
Ez a cím aligha szorul magyarázatra. A Felkelő Nap nyilván a
címlapunkon is megjelenített Compact Disc, amely a jövő hanglemeze,
egy olyan médium, amelyet - legalábbis részben - a Felkelő Nap
országában kísérleteztek ki. (A CD egyik inventora a Sony, a másik
pedig az európai multinacionális mammutvállalat, a Philips.) A Felkelő
Nap háza pedig mi más volna, mint sztárfotónk tárgya, az első "eleven"
CD-lejátszó készülék, amely Hifi Magazin szerkesztőinek kezébe került:
a Pioneer P-D1. Illő köszönetet mondva a Pioneernak (és Budapesti
képviselőjének, a Nissho-Iwai cégnek), sajtószemlék és
másodkéz-információk után most végre saját tapasztalatainkra
támaszkodva mutathatjuk be Olvasóinknak a CD-technikát, a High
Fidelity igazi nagy szenzációját.
*
Mint az áramütés, úgy ért a hír, hogy kölcsön kapjuk a Pioneer
CD-játszót. Megcsapott a műszaki érdekességnek, a várhatóan különleges
zenei élménynek az előszele - s előérzete annak a riasztóan nagy
felelősségnek, amellyel az új médium bemutatása jár. Hiszen egy eddig
még sosem "boncolt" gépezetet kell tesztelnem, menet közben kell
elsajátítanom a méréstechnikáját, megtanulnom a terminológiáját. A
várva-várt készülék rövidesen be is futott, mondanom sem kell:
közvetlenül lapzárta előtt, úgyhogy azt sem tudtam, mihez kezdjek,
hová kapjak.
A külföldi folyóiratok természetesen már jó előre igyekeztek
kiépíteni azt az utat, amelyen a CD majd haladni tud. Tájékoztatták
olvasóikat a digitális hangtechnika új és mind újabb fejleményeiről,
ismertették az alapelveket, az újságírók látogatást tettek az érdekelt
gyárakban, kereskedelmi előrejelzéseket produkáltak, és vitákat is
provokáltak a hagyományos és az új technika szószólói között. Így a CD
márciusi premierjéig már együtt volt a legszükségesebb ismeretanyag. A
mi hátterünk érthetően szűkösebb, tehát türelmet és megértést kell
kérnünk az Olvasótól: mindent egyszerre kéne összefoglalnunk, holott
ez úgyszólván lehetetlen. Mindenesetre felhívjuk figyelmét legutóbbi
5-6 kiadásunk lapszemléire, amelyek áttekintést adnak róla, hogy mi
zajlik - mert zajlik ám, igencsak viharosan! - a nyugati világban. Ne
feledjük: hatalmas üzletről van szó! Egy forradalmian új, minden
hagyományos módszert félresöprő "valami" tör utat magának, hogy
meghódítsa a piacot.
De még sokkal inkább, mint a lapszemlére, hadd utaljak arra a
cikkre, amelyet 7. számunkban közöltünk, a digitális hangátvitel
legjobb hazai szakértőjének, dr. Takács Ferencnek, az MHV műszaki
igazgatójának tollából ("A digitális forradalom") - őszintén szólva, e
lényegre törő, precíz, kerek, minden fontosabb motívumra kitérő cikk
nélkül most ugyancsak reménytelen helyzetben érezném magam. Olvasóink
is jól teszik, ha végére érve a Pioneer CD-játszó "revüjének", újra
fellapozzák a HFM 7. számát, és gondosan áttanulmányozzák a Digitális
Forradalom alapelveit. Erre az ismeretanyagra most már egyre inkább
szüksége lesz mindenkinek, akit csak komolyan érdekel a zene élethű
reprodukciója.
Mármost, ami ezt a revüt illeti, amelyben természetszerűleg minden
a Negyedév Nyuszija, a P-D1 körül forog, úgy gondoltam, három
"felvonásban" adom elő. (Teljességre természetesen nem törekszem, erre
se helyem, se időm - s a felkészültségemből sem futná.)
Az első részben megismerkedünk a P-D1 lemezjátszóval, úgy, mintha
most vinnénk haza a boltból, és most kíváncsian forgatjuk, nézegetjük,
"körülszaglásszuk": ugyan hogy az ördögbe is kell zenélni vele.
Nyilván egészen más, mint a hagyományos lemezjátszó. Vajon mitől és
miért olyan, amilyen?
A második részben a mérések eredményét írom le, sorba véve, mit
mértem, hogyan mértem és miért éppen ezeket mértem. A harmadik rész
tulajdonképpen a digitális technikának egy rövid, vázlatos
összefoglalása, s azt próbálja megvilágítani, hogyan realizálódik az
új technika a mi CD-játszónkban. Már úgy értem: a P-D1 csak néhány
hétre a miénk. (Itt szeretnék köszönetet mondani dr. Takács Ferencnek,
aki ezt a fejezetet lektorálta.)
De mielőtt a lényegre térnék (avagy éppen ez lesz a lényeg?), még
el kell mondanom, mibe kerül ma a CD, a CD-játszó általában s nem
utolsósorban éppen az a CD-játszó, amelyet a Pioneertól kaptunk
kölcsön. Mert elég egyetlen pillantást vetni a szivárvány minden
színében ragyogó, ma még éppen csak felkelő, de rövidesen magasan
delelő CD-korongra, hogy az ember máris számolgatni kezdje a
megtakarított pénzét. Legyünk őszinték, minden műszaki újdonságról
legelébb is azt szeretnénk tudni, mibe kerülne ez nekünk? Szó ami szó,
a CD-játszó ma még nagyon sokba kerülne, nagyjából annyiba, mint egy
színes tévé - csakhogy még nem gyártja sem a VT, sem az Orion...
Vegyük alapul az NSZK piacát, ott elég reális képet nyerhetünk az
árarányokról. A CD-játszók ára átlagosan 2000-2200DM; állítólag
kaphatók már olcsóbb készülékek is, 1650 márkáért, a legdrágábbak
viszont 2500 márkába kerülnek. Az a P-D1, amelyet a kezünkben tartunk,
az utóbbiak közül való. Megnyugtató érzés: nem holmi "bóvlival" (???)
álltunk le...
A neves cégek szinte kivétel nélkül "beszálltak a CD-bizniszbe";
magára vessen, aki ebből a nagy üzletből kimarad. A CD-rendszer
kifejlesztőin, tehát a Philipsen és a Sonyn kívül megvan már a
játszója a Pioneernak, a Technicsnek, a Hitachinak, a Sanyonak, a
Toshibának, a Fishernek, az Aiwának, a Mitsubishinek, a Sharpnak, az
Alpinenak, a Marantznak (neki csak a karosszériája eredeti, a gépet
magát a Philipstől vásárolja), és az európai cégek is, a Grundiggal az
élen, már bemutatták, vagy akár forgalomba is hozták saját
CD-játszójukat.
Egyébként, még azt is vitatni lehet, hogy a CD-játszók valóban
drágák-e. Mert például a Linn Sondek futómű (távolról sem a
legköltségesebb az audiofil gépek között), már önmagában is csaknem
olyan drága, mint egy CD-készülék, és akkor hol van még a precíziós
hangkar, a méregdrága MC-hangszedő, a szuper-illesztőegység és nem
utolsósorban a kifinomult fono-elektronika?! A CD-hez ezek mind-mind
fölöslegesek.
Másrészt az is igaz viszont, hogy a CD-játszó árán két
hifi-tornyot lehet vásárolni. Az átlagos igényű zenebarát számára
tehát a CD ma még Nyugaton is meglehetősen drága. És hát nem tartom
túlságosan valószínűnek, hogy a magyar boltok kirakatát már a
közeljövőben ellepnék a CD-gépek.
A CD-játszóhoz persze CD-lemez is kell. A műsorválaszték ma még
érthetően szűkös. Az analóg, fekete lemezeken a teljes klasszikus
zeneirodalom akár több tucatnyi változatban is hozzáférhető, és
polcainkon százával sorakozhatnak az akárcsak percekre is népszerű
slágerénekesek és dzsessz-zenészek lemezei, amelyeket az ötvenes évek
vége óta gyűjtöttünk - ezzel szemben az ezüst színű lemezekből még az
év végén is legfeljebb néhányszáz féle között válogathatunk. Jónéhány
évnek kell még eltelnie, hogy végre ne azt kelljen megvásárolnunk,
amit a gyártók ajánlanak, hanem amit mi magunk szeretnénk hallgatni.
Különösen, mert a CD-gyártás nagyon költséges művelet, a
gyártóberendezések igen drágák, és (mint lapunkban, máshelyütt, már
elmondtuk), egész Európában jelenleg a nyugatnémet PolyGram az
egyetlen CD-gyártó. Rajta kívül is csak kettő van a világon: a
CBS/Sony (USA/Japán), illetve a százszázalékosan japán Denon. De
nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb világszerte felvirágzik a CD-ipar.
A CD ára 35-40 márka, műsoranyagától függően. (A popzene az
olcsóbb, minthogy nagyobb példányszámban terjeszthető.) Az ezüstlemez
tehát másfélszerte drágább a hagyományosnál - de egy pfenniggel se
drágább, sőt, akár még olcsóbb is a speciálkiadványoknál,
demólemezeknél.
I. Pioneer P-D1 Compact Disc Player
Abból induljunk ki, hogy nem CD-játszónk van, hanem hagyományos,
teljesen manuális lemezjátszónk. Vegyük sorba: hogyan kezelnénk, mit
próbálnánk megtenni vele.
Minthogy az analóg lemez barázdái szabad szemmel is igen jól
kivehetők, s az egyes műsor-részleteket laza barázdaszakaszok
választják el, a lemezjátszó tűjével a zenének szinte bármely
részletét "telibe találhatjuk". Ha történetesen magnófelvételeket
akarunk készíteni, ide-oda pásztázhatunk a tűvel, hol itt, hol ott
hallgatva bele a műsorba, míg el nem döntjük, mit vegyünk fel és mit
ne.
A CD-korongot viszont nem tudjuk áttekinteni. Egészen kis
felületen (csakis az egyik oldalán!) egy teljes órányi műsort hordoz,
nem látunk rajta mást, mint a szivárványos-ezüstös csillámlást.
Barázdáknak nyomuk sincs, egyáltalán: sehol semmi diszkontinuitás.
Amikor a korongot belecsúsztatjuk a készülékbe, meg is szűnik vele
mindennemű közvetlen kapcsolatunk. Ebből a szempontból a Compact Disc
nem is a hanglemezzel, inkább a műsoros kazettával tart rokonságot.
Miután a lemezt most már csak kívülről, a CD-játszó
kezelőszerveivel "tapogathatjuk", a készüléknek roppant ügyesnek kell
lennie, tudnia kell bármiféle kunsztot, ami csak az eszünkbe juthat,
nehogy egyszerre csak ott álljunk tanácstalanul a makacs gépezet
mellett... Tanúsíthatjuk: ez nem fog előfordulni. A CD-játszó minden
elképzelhető feladatot megold, és a kezelése még csak nem is
bonyolult. Kétségtelen, hogy meg kell ismernünk hozzá néhány alapvető
szempontot, de ehhez nincs szükség különleges képzettségre, csupán
szakítanunk kell az eddig belénk idegződött gyakorlattal.
Nézzük tehát, mit tud a P-D1.
Üzembehelyezése roppant egyszerű. Hálózati feszültséget adunk rá -
a hangfrekvenciás kimenetét pedig (összesen egy van neki!) rákötjük az
erősítőnk valamelyik nagyszintű bemenetére (aux, tuner, magnó stb.).
Semmiféle korrekcióra, illesztésre nincs szükség, nem úgy, mint a
hagyományos mágneses, vagy pláne a dinamikus hangszedőkhöz. A P-D1,
akárcsak az összes többi CD-játszó, 1-2V nagyságú kimenő feszültséget
szolgáltat, s ennyivel minden erősítő bőven beéri.
A hálózati kapcsoló a szokásos Power. A kazettás magnókról ismert
Eject gomb kinyitja a lemeztartót (a Pioneeron a tartószerkezet
kiemelkedik a frontlap síkjából; más készülékeken, például a Marantzon
egy kis fiók nyúlik előre). Becsúsztatjuk a CD-t, rácsukjuk az ajtót,
és a Play-jel indíthatjuk a játékot.
Pontosabban: előbb néhány másodpercig a készülék még azzal van
elfoglalva, hogy kiolvassa a lemez legbelső, különálló
barázdacsoportjának információit: hány önálló műsorszám van ezen a
lemezen, s hány perc, illetve másodperc a műsoridejük. Ez minden
CD-korongon eleve rajta van, s nekünk magunknak nem kell bajlódnunk
vele, mert a készüléknek az az első dolga, hogy ezt az információt
elolvassa és memóriájában tárolja.
De ezen néhány másodperc alatt túljut a masina, és máris a
tényleges programot figyeli, mégpedig a legbelső(!) barázdával kezdve.
Miközben a zene szól, a CD-játszó folyamatosan tájékoztat
bennünket arról, hogy hányadik műsor-részletnél tartunk, s hogy a
műsorból hány perc és másodperc telt már el.
Vigyázat: a Stop gomb nem csupán megszakítja a zenét, hanem
visszavisz bennünket a lemez legelejére. Ha tehát ugyanott szeretnénk
folytatni, ahol abbahagytuk, nem a Stop, hanem a Pause gombhoz kell
nyúlnunk. (Újraindításkor ismét a Pause gombot kell megnyomnunk. Ez
tulajdonképpen a "pillanat-állj" funkció.)
Ezek az alapfunkciók, ezeket módosíthatjuk-variálhatjuk,
"kiszolgálhatjuk" a többi kezelőszerv segítségével.
Ha például lejátszás közben megnyomjuk - egyszer - a Total
feliratú gombot, a kijelzőn az jelenik meg, hogy hány önálló műsorszám
van a lemezen, és mennyi a játékidejük. Ugyanez a gomb másodszori
megnyomására a kijelző az éppen lejátszott műsor sorszámát mutatja és
folyamatosan számlálja a lemezprogramból még hátralevő perceket és
másodperceket. Mindezt a Play gombbal hatástalaníthatjuk; ekkor újra
azt olvashatjuk a kijelzőről, amit eredetileg mutatott: a program
sorszámát és az e műsorból eltelt időt.
A magnósokat bizonyára az érdekli a leginkább, hogyan
"hallgathatnak bele" a CD-műsorba. Nagyon egyszerűen megtehetik! Erre
szolgál az Index Scan. Ha ezt a gombot megnyomjuk, a készülék
sorbaveszi az egyes műsorszámokat, mindegyikből lejátszik 7
másodpercet, végiglépeget a lemezoldalon, majd elölről kezdi az
egészet. Ha közben bármikor is megnyomjuk a Play gombot, a
keresőszolgálat megszűnik, és a készülék tovább játssza azt a számot,
amelyiknél éppen tart. Persze, lehet vitatkozni rajta, elegendő-e
egy-egy műsorszámból 7 másodperc - de így körülbelül 1 perc leforgása
alatt fogalmat alkothatunk a lemez teljes műsoráról.
Előre- vagy hátrafelé lépegetni a CD-programban nagyon egyszerű.
Ez a Skip ("Szökdécselés") gomb funkciója. A Skip tulajdonképpen egy
kettős gomb, bal oldalán "<-", jobb oldalán "+>" jelzéssel. A "+>"
gomb értelemszerűen egy műsorszámmal előbbre visz bennünket (például a
4-esről az 5-ösre). a "<-" gomb egyszeri lenyomásával viszont csupán
az éppen játszott szám legelejére kanyarodunk vissza, és újra meg kell
nyomnunk a gombot, hogy eggyel visszaléphessünk (tehát például a
4-esről a 3-asra). Az érintett műsorszámokat a gép ilyenkor mindig
elölről játssza. A Skip funkció előrefelé a végtelenségig
ismételgethető, a legutolsó szám után újra az első következik.
Visszafelé ez nem így van: a lemez legelején a szökdécselés
befejeződik, utána már hiába erőszakoskodunk, a letapogató fej nem fog
átugrani az első számról az utolsóra. Mellesleg, ez így logikus.
Az egyes műsorszámokat vagy akár az egész lemezoldalt ismételten
is meghallgathatjuk, erre való a Repeat gomb. Ha egyszer nyomjuk le
(Music Repeat - jelzi rögtön egy piciny halvány LED), akkor a gép még
végigjátssza, majd megismétli az éppen hallgatott műsorrészletet. Ha
kétszer nyomjuk meg a gombot, akkor a lemez végeztével elölről
kezdődik a zene (One Side Repeat).
Ezek voltak az egyszerű, maguktól értetődő funkciók. Más
funkciókat több gomb kombinálásával léptethetünk be - ehhez azonban
már figyelem és egy kis gyakorlottság is szükségeltetik. A P-D1
ugyanis meglehetősen intelligens jószág. Sokféle dolgot
programozhatunk rajta, és ha jól dolgoztunk, ő becsülettel megteszi a
magáét.
Például tetszőleges sorrendben is lejátssza nekünk a lemez
műsorszámait. Mondjuk, először a 8-ast akarjuk hallani, aztán a 7-est,
végül a 4-est. Ehhez egyrészt a nullától-kilencig számozott
tasztatúrát kell használnunk (olyan, mint egy zsebszámológépé!),
közben a Program gombot, illetve a "Time" jelzésű gombot is, a
következő sorrendben:
A program összeállítása:
"8"; "Program"; "7"; "Program"; "4"; "Program"
A program beírása a gép memóriájába:
"*Time"
A program indítása:
"Program"; "Play"
Nem nehéz felismerni, hogy ez (kicsiben) ugyanolyan, mint egy
számítógép programozása. Hiszen itt is egy digitális elven működő
szerkezetet kezelünk; az utasításokat az ő nyelvén kell a tudtára
adnunk!
A programot egyébként ellenőrizhetjük, lejátszás előtt vagy akár
közben is. Előbbi példánknál maradva, a PGM Check (Program-ellenőrzés)
gomb lenyomására a kijelző először is a 8-as jelzést mutatja, e
műsorszám teljes játékidejének feltüntetésével. A gomb újbóli
lenyomására a 7-es szám (és műsorideje), harmadszorra a 4-es szám (és
műsorideje) íródik ki. Negyedszeri gombnyomásra a gép összesíti a
programokat ("3"), valamint a teljes műsoridejüket is. Azt már csak
mellesleg említem, hogy az igencsak összetett programozási funkció még
kombinálható is a Music Repeat/One Side Repeat funkciókkal...
Ha eltévesztettük a programot, vagy változtatni akarunk rajta, a
legegyszerűbb ki-, majd újra bekapcsolni a készüléket. Ilyenkor
mindent "elfelejt", mindent elölről kezd. Elegánsabb módszer sorban
lenyomkodni a
"O"
"Program"
"Play"
gombokat, ekkor a gép memóriájából kitörlődik az eddigi
információ, és újra lejátszásra kapcsolhatunk. Vagy összeállíthatunk
egy másik programot - bármilyen bonyolultat.
Sőt, a P-D1 repertoárja még ennél is bővebb. Szerepel benne egy
úgynevezett Phrase (frázis, azaz szólam) funkció. Ezzel
kiválaszthatjuk az egyes zeneszámok önálló bekezdéseit. Ilyenkor a
másodperceket jelző két szám fölött, a "sec" helyett a "Phrase"
felirat világosodik ki, és a gép közli velünk, hogy a bennünket
érdeklő zeneszám hány bekezdésből áll.
A P-D1-et összesen 16 féle programra taníthatjuk meg, ekkora a
kapacitása. (Teljes műsorideje, amelyet még kijelezni képes, 99 perc
59 másodperc.) A funkciókat természetesen LED-ek jelzik, és az egyes
üzemmódok közötti váltások idején tökéletes csend és béke uralkodik,
mert a süketítő áramkörök csak akkor engedik a jelet a kimenetre,
amikor a műsorkeresés már befejeződött. A készülék hátoldalán
mindössze egyetlen pár, aranyozott, RCA-rendszerű (harang) csatlakozó
aljzatot találunk. Ez a hangfrekvenciás kimenet, amelyen a már
analóggá visszaalakított jelet adja ki a gép.
A laikus, nem-műszaki képzettségű zenebarát talán elborzad e
számtalan variáció hallatán. Szeretném megnyugtatni: a Skip és a Play
funkciók önmagukban is elegendők, hogy pillanatok alatt bármit
megtaláljunk a lemezen.* (* Véleményem szerint a programkapcsolónál
sokkal jobb szolgálatot tenne egy "gyors előre gyors hátra" funkció.
Más gépeken van is ilyesmi. A szerkesztő megjegyzése.)
Most pedig, a szorosan vett készülékismertetés után, vegyük sorra
az új rendszer előnyeit.
A hagyományos lemezjátszók hangszedői a nagykivezérlésű barázdákat
csak kínos-keservesen tudják letopogatni. (Sőt, éppen a legdrágább
típusoknak általában igen gyönge a követési képességük!) A CD-nél
ilyen gond fel sem merül, hiszen nincs mechanikai kapcsolat a
műsorhordozó és a letapogató rendszer között. Az információt egy
tehetetlenségmentes lézersugár olvassa le.
A hagyományos lemez a használat során elkopik, elpiszkolódik, és
ezt bizony halljuk is rajta. A CD-t éppen csak a karcolódástól kell
óvni, a szennyeződésekre nem kényes, nem kell kefélni, nem kell
antisztatizálni, nem kell hozzá Lenco Clean - elegendő letörölni egy
tiszta, száraz ronggyal. Mire az analóg lemezt kellőképpen
megpucolásztuk, a CD-n talán már le is játszottuk az első műsorszámot.
A hagyományos lemezjátszók zajosak. A lemeznek mindig megvan a
maga saját hangja: serceg, sziszeg, kattog, még ha vadonatúj, akkor
is. A CD teljesen zajtalan. A zene szinte a semmiből emelkedik elő. És
a CD-korong gyakorlatilag örökéletű; hangminősége egy fikarcnyival sem
változik az idők folyamán.
A hagyományos lemezjátszók egyik sarkallatos paramétere az
akusztikai visszahatás. A CD-rendszer ilyesmit nem ismer. Ha túl
erősen ütögetjük a készüléket, megtörténhet, hogy a lézersugár
"elveszti a fonalat", mire a gép azonnal süketít, és az inzultus
megszűnte után folytatja, ahol abbahagyta.
És ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a CD-rendszer a
legkevésbé sem érzékeny a rádiófrekvenciás zavarokra, tehát a CB-re
sem (hiszen nagyszintű, 1 -2 voltos jelet ad ki), hajlani fogunk rá,
hogy a CD-korongban tényleg a Felkelő Napot lássuk, amint éppen
emelkedni kezd az audio-technika sötét égboltozatján...
Méréseinkhez
A CD-játszókat természetesen csak CD-mérőlemezzel lehet mérni.
Ilyenből mi mindössze kettőt ismerünk, a Philipsét és a Sonyét. Az
utóbbiból - típusszáma: YEDS-7 - szerencsére kaptunk is egyet a
géphez; ha nem így történik, akkor bizony most nem volnánk abban a
helyzetben, hogy bármit is mondhassunk a P-D1 belvilágáról. (A már
említett mérőlemezeken kívül különleges, "műhibás" teszlemezek is
léteznek, ezekkel a készülék hibajavító képességét lehet elbírálni -
ez tulajdonképpen fontosabb, mint a hagyományos, megszokott
paraméterek mérése. Ilyen tesztlemezzel nem rendelkezünk, így hát meg
kellett elégednünk a Sony mérőlemez programjával.)
A YEDS-7 nem folyamatosan "csúszó", hanem diszkrét frekvenciákat
rögzít, a mérés eredményét tehát csak táblázat formájában adhatjuk
meg, elhagyva megszokott diagramjainkat. A Sony-mérőlemezzel a
CD-játszóknak szinte minden "hagyományos" jellemzőjét ellenőrizhetjük,
ámbár nagyon is el tudjuk képzelni, hogy ebben a technikában is
létezhetnek afféle másodlagos-harmadlagos, de nem elhanyagolható
paraméterek, s ezeket majd csak a későbbi, differenciáltabb
tesztlemezekkel lehet megmérni.
A P-D1 kimeneti feszültsége jócskán elegendő, hogy kivezérelje
bármely erősítő lineáris bemeneteit; akár közvetlenül is meghajthatunk
róla egy teljesítményerősítőt. E célra jól jönne a Pioneeron egy
szintszabályzó potméter - ha volna rajta. Ugyancsak hiányoljuk a
fejhallgató-kimenetet, mert alkalomadtán az is jó szolgálatot tehetne.
A frekvencia-jelleggörbe előírásos: a bal csatornán +0,4; -0,2
decibellel, a jobb csatornán mindössze ±0,2 decibellel tér el a
lineáristól. Ebből a szempontból a CD-játszó lehengerlően jobb
bármiféle hagyományos hangszedőnél, és még csak nem is kell hozzá
korrekciós erősítő, amely mint tudjuk, önmagában is mindig eltér az
ideálistól. Hihetetlenül csekély az áthallás is, nemkülönben a zaj,
akár lineárisan mértük, akár szűrővel. Ebből a szempontból a CD
dinamikája valóban 90 decibeles is lehetne.
A fáziseltérés a két csatorna között bizony meglehetős; ez a
bonyolult szűrőrendszerek műve lehet. Hát még, ha az egész rendszer
abszolút (egyetlen csatornán belüli) fáziseltérését is megmérhettük
volna - de ez egyelőre meghaladja a képességeinket.
Az analóg/digitális átalakítók egyik fontos jellemzője a (nem a
szokásos értelemben vett) linearitás. Ez tulajdonképpen az eltérő
jelszintek homogenitását, "párhuzamosságát" adja meg. Mint látjuk, a
P-D1 egészen -60 decibelig kifogástalanul működik, de -90 decibelen
már 3,5dB-t téved. Érdekesen alakul a gép harmonikus torzítása: -60
decibel táján még elfogadható, a még alacsonyabb jelszinteken viszont
felszökik, s ilyenkor a jel alakja erősen eltorzul. Különben a
CD-játszó oly mérvű precizitásra képes, amely a hagyományos
lemeztechnika keretein belül elképzelhetetlen. A harmonikus torzítás
gyakran kisebb volt, mint műszereink hibahatára. (Erre utal
táblázatunkban a "<" jelzés.) Igen keskeny áteresztő sávú szűrővel
analizálva (Δf=10Hz) főképp 3. és 5. harmonikusokat
találtunk, ezek dominálnak a spektrumban. Hangsúlyoznunk kell: itt
most rendkívül pici jelekre "vadászunk", olyanokra, amelyek az analóg
rögzítésben nem is létezhetnek, hiszen óhatatlanul elvesznek a zajban.
Itt meg kell jegyeznünk, hogy a kicsiny jelszinteken megjelenő
torzítás a CD-technika elvi, szükségszerű velejárója, és nem az adott
készülék hibája.
A különbségi és az intermodulációs torzítás mérésére 0 és -10dB
szinten felvett mérőjelet ad meg a Sony. Mindkét fajta torzítás
mértéke minimális, vagy még annál is kevesebb.
Érdemes viszont többet foglalkozni a négyszögjel-átvitellel. Ez a
mérés arról tudósít, hogyan dolgozza fel a gép a tranzienseket. A
100Hz-es válaszjel igen szép, csak a felfutó élén látszik egy kis
berezgés, amely aztán az 1kHz-es oszcillogramon annál erőteljesebbé
válik. Ez nagy valószínűséggel a már többször említett,
nagymeredekségű aluláteresztő szűrőknek tulajdonítható. A berezgés
abból adódik, hogy a rendszer nem a megfelelő fázisban közvetíti
azokat a felharmonikusokat, amelyekből a négyszögjel felépül.
Összefoglalva az eddigieket: a Pioneer CD-játszója gyakorlatilag
azt tudja, amit a CD-rendszer maga. Tulajdonképpen el is kényeztet
bennünket, hogy rögtön a legdrágább készülékek egyikét tesztelhettük.
Azok a CD-játszók, amelyekről a különféle angol és nyugatnémet
folyóiratokban olvashattunk, nem mindig szerepeltek ilyen fényesen.
1-2: a P-D1 oszcillogrammjai
A CD-rendszer
Az eddigiekből megtudhattuk, mire képes a CD. (Legalábbis műszaki
szempontból - mert a szubjektív teszt még hátravan.) Bizonyára az is
sokakat érdekel, hogyan működik a CD-rendszer. Ezt próbálom most
leírni, rövidrefogva és leegyszerűsítve a dolgokat - hiszen annyi
mindent kellene egyszuszra elmondanom. Azok az Olvasóink, akiket a
műszaki részletek nem érdekelnek, nyugodtan átugorhatják a most
következő részt - de szívem szerint nekik is azt tanácsolom, hogy
használják ki az alkalmat, és már most barátkozzanak meg a CD-technika
részleteivel, legalább ezen az ismeretterjesztő fokon. Enélkül ugyanis
a jövőben egyre nehezebben fognak eligazodni a hangtechnika
rejtelmeiben. És ne is csak a hangrögzítés távlatait tekintsük! Talán
igazat állít a reklám-szlogen, amikor azt mondja, hogy "Edison óta a
digitalizáció a legnagyobb vívmány a hangtechnikában" - csakhogy a
digitális hangrögzítés eleve a képrögzítés eredményeire, s azzal
együtt a számítástechnikára támaszkodik. Ezek nélkül semmi sem lett
volna a digitális hangátvitelből, amely most a CD révén a lakásokba is
eljut, s végülis jutányos áron. A kép- és a hangtechnika egyre inkább
egybefonódik; mindenesetre egyre nagyobb a hasonlóság a kettő között.
Amikor a CD-ről beszélünk, óhatatlanul a képrögzítő eszközök is
felötlenek: a képlemez (Video Disc) és a videoszalag (pontosabban
kazetta).
Hiszen a video-magnóval hangfrekvenciás műsort is rögzíthetünk, ha
van egy PCM-processzorunk, amely a videomagnó számára megfelelően
átalakítja a felvenni kívánt információt, s amellyel lejátszáskor újra
hangfrekvenciás műsorrá alakíthatjuk a digitálisan tárolt jeleket. A
videomagnó ettől még továbbra is alkalmas marad a képrögzítésre is -
és ha így nézzük, kezd a dolog gazdaságosabbá válni, habár (ma még)
nem a mi pénztárcánkhoz szabják. De a kép- egyszersmind hangrögzítő
magnó a jövőben sokak számára elérhető lesz, és előbb-utóbb a hifisták
is kénytelenek lesznek a digitális technika nyelvét beszélni.
Ismétlem, érdemes már most elsajátítani ennek a nyelvnek legalább
az alapjait. Újra hivatkozni szeretnék már többször is említett,
Digitális forradalom című cikkünkre, amely nagyon pontosan ismerteti a
PCM-technika lényegét. Én erről itt most csak röviden szólok, hogy
több helyem maradjon a CD-játszóra - és, hogy el ne feledjem: magára a
CD-lemezre.
Használjuk fogódzkodónak a hagyományos, analóg lemeztechnikát,
pillantsuk át annak fázisait. A hanghullámokat a mikrofon elektromos
jellé alakítja - ezt a jelet magnóra veszik - az így kapott
"mesterszalagról" lakklemezt vágnak erről - több lépésben présmatricát
készítenek - s ezekkel PVC-ből hanglemezt préselnek. Ez tehát a
műsorhordozó: a mindnyájunk által jól ismert mikrobarázdás lemez.
Barázdakitérései pillanatról-pillanatra mindvégig arányosak, analógok
az általuk rögzített műsorral. Lejátszáskor a lemezjátszó hangszedője
letapogatja, elektromos jellé alakítja a barázdában rögzített
információt, amelyet aztán az erősítő és a hangsugárzó révén újra
megszólaltatunk.
A digitális eljárás egészen más. Végletekig leegyszerűsített
blokkvázlatát 1. ábránk mutatja. Vegyük végig, mi történik az egyes
blokkokban.
A jelhordozó elkészítése
1. Hangfrekvenciás bemenet. A műsort természetesen itt is mikrofon
szolgáltatja. A tisztán hangfrekvenciás (még analóg!) jelet a
mintavételező egységre bocsátják.
2. Mintavételezés. A jelből azonos időközökben, meghatározott
gyakorisággal mintát vesznek, s meghatározzák annak nagyságát. Az
ábrán kétféleképpen is feltüntettük a minták nagyságát, előbb tízes
számrendszerben (decimálisan: 0, +1, -2, +3, -1, -2, -3), majd pedig
kettes számrendszerben, azaz binárisan. Máris észrevehető (s még
inkább az lenne, ha tovább folytatnánk a számsort), hogy a bináris
változat sokkalta hosszabb: sokkalta több helyiértéket foglal el.
Számjegyei azonban már csak úgynevezett Igen/Nem információt
hordoznak, amennyiben "1" azt közli, "van jel", a "0" pedig azt, hogy
"nincs jel".
3. Analóg/Digitális átalakítás. A mintavételezéskor kapott jeleket
itt alakítják át digitális formába, majd Pulzus-Kód Modulációs
eljárással (Pulse Code Modulation, PCM) impulzus-sorozattá alakítják.
4. Compact Disc. Az impulzusok útján érkező információt rögzíteni
kell. A Compact Disc-en parányi hosszúkás bemélyedéseket, "pit"-eket
hoznak létre, arányosan az impulzusokkal. Később, 4. ábránkon majd
látni fogjuk, hogyan is néznek ki ezek a "pit"-ek. Hangsúlyozzuk: ezek
hordozzák az információt, de nem arányosak közvetlenül a műsorral.
Annak digitális megfelelői.
Lejátszás
5. Visszaállított digitális jel. Amikor a CD-lemezt lejátsszuk, a
lejátszófej (amelyet pickupnak is nevezhetünk) érzékeli a "pit"-eket,
s azok ritmusából egy jelformáló elektronika szabályos formában
állítja vissza azt az impulzus-sorozatot, amely az eredeti digitális
műsort hordozza. (Lásd az ábrán.)
6. Digitális/Analóg átalakítás. A 3. fázis tükörképe. Az
impulzus-sorozat alapján visszaállítják az analóg jel-alakot.
7. Aluláteresztő szűrő. Ezzel választják le a hangfrekvenciás
jelről azokat a magasabb frekvenciájú maradványjeleket, amelyek most
már csak zaj és torzítás formájában jelentkeznének.
8. Hangfrekvenciás kimenet. A már helyreállított, analóg
műsorjelet felerősítve adja tovább a hagyományos erősítőberendezésre.
Ez a folyamat így talán egyszerűnek látszik, de a valóságban
ijesztően bonyolult. Mindenesetre érzékelteti, hogy a hangrögzítés
technikáját most teljesen új alapokra helyezik, kiküszöbölve sok-sok
jól ismert hibáját. Kezdjük el még egyszer, vegyük sorjába egy kicsit
részletesebben, mi történik a műsorral, amíg el nem jut a mikrofon
kimenetétől a Compact Disc felületéig.
A CD-rendszerben 44,1kHz mintavételi frekvenciával veszik a mintát
az analóg jelből. Azért ennyivel, mert a mintavételi frekvenciának
2,2-2,5-szeresen meg kell haladnia az átvinni kívánt jel legmagasabb
frekvenciáját (20kHz-re 44-50kHz adódik); s azért éppen ennyivel, mert
a 44,1kHz-es frekvenciát már más típusú digitális berendezéseken is
alkalmazzák, és így nem utolsósorban gazdaságossági megfontolások
alapján ezt szinte már szabványosították is - s itt rögtön egy kis
kitérőt kell tennem. A Compact Discet a Philips és a Sony közösen
fejlesztette ki, márpedig a Philips nemcsak az elektronikában, hanem a
szabványosításban is nagyhatalom; akár világhatalmat is mondhatnék -
de ez külön téma lehetne.
Visszatérve a CD-re: bármiféle digitális hangátvitel során
szigorúan meg kell szabni a hangfrekvenciás program felső
frekvenciahatárát, különben mintavételkor kellemetlen, zavaró jelenség
lép fel. Minden olyan jel, amely nagyobb a mintavételi frekvencia
felénél, létrehoz egy füllel is jól hallható, a zenei jellel nem
harmonizáló, tehát igencsak zavaró hangot is, amelyet torzítás gyanánt
észlelünk. Ezért aztán 20kHz fölött be kell iktatni egy olyan szűrőt,
amely gyakorlatilag semmiféle hangot nem enged át. Anti-Aliasing
szűrőnek nevezik; minősége meglehetősen befolyásolja a hangminőséget.
Az ezután következő A/D átalakító a minták nagyságát érzékelve egy
velük arányos bináris kódot állít elő. Fontos, hogy minél pontosabban
tudja leképezni a bemenetére adott jelet. Érzékelnie kell a lehető
legkisebb részleteket is. Ehhez minél több bit-re van szüksége. A bit
az információ egysége. Valamely bináris szám annyi bit hosszúságú,
ahány helyiértéket tartalmaz. Egyszerűbb információ átvitelekor 12 bit
is elegendő, ez azt jelenti, hogy a rendszer 212=4096
részre képes bontani a mintát, ennyi "szintet" tud megkülönböztetni. A
12 bites rendszerben mindent tizenkét "betűvel" tudunk kifejezni - és
valóban: ezt a 12 bitet "szó"-nak is nevezhetjük. Élethű
hangátvitelhez 14, de inkább 16 bit kell, egy-egy "szó" tehát 14 vagy
16 bitből áll. A CD-rendszerben 16 bites felbontást alkalmaznak, így
216=65536 önálló szintet tudnak megkülönböztetni. Még jobb
lenne, persze, a 18 bites rendszer, de az ahhoz való A/D átalakító
kommersz célokra ma még megfizethetetlen.
Szoros összefüggés van a felbontás finomsága és a dinamikasáv
szélessége között. Egy-egy bitnek gyakorlatilag 6dB felel meg. A 16
bites rendszer maximális dinamikája 16x6=96dB; ijesztően nagy,
különösen, ha a hagyományos hangrögzítő rendszerek dinamikájához
mérjük.
A mintavételi frekvenciából és a bitek számából könnyen
kiszorozható, mekkora információsűrűséget kell létrehoznunk. Két
csatorna, 44,1kHz, 16 bit - eszerint az információ, azaz
I=2x44100x16=1411200 bit/s. Ez bizony hatalmas információtömeg. Hová
tegyük, hogyan rögzítsük? Az analóg lemez barázdáiban biztosan nem
férne el. (Emlékezzünk: annak idején, a kvadrofónia feltűnésekor csak
komoly minőségi engedmény árán sikerült "belegyömöszölni" a barázdákba
a kétcsatornányi többlet-információt!) Egyetlen megoldás kínálkozik:
redukálni kell az információ-hordozó jelek méretét. Ez azonban azzal
jár, hogy már a legkisebb hiba is zavart okozhat, kimarad a jel. Hogy
mégse legyen baj, a műsorhordozó jeleken kívül segédjeleket is kell
rögzíteni: hibaészlelő és hibajavító kódot, időkódot, szinkronjelet
stb. Ezeket redundáns jeleknek, tartalmukat redundanciának nevezik.
Az egyik legfontosabb: a hibaészlelő és javító kód. Többféle
eljárás ismeretes, a CD-rendszerben az úgynevezett CIRC kódot
alkalmazzák (Cross-Interleave, azaz Kereszt-Keveréses Reed-Solomon
Code). Az a lényege, hogy a rögzíteni kívánt információhoz
hozzákevernek egy bizonyos "szókészletet", és ezen túlmenően még szét
is szórják az információt, egy meghatározott rend szerint. (Vagyis
azok a "pit"-ek, amelyeket a Compact Disc felületén tár fel a
mikroszkóp, olyan információt rögzítenek, amelyek időben nem egymás
után következnek! Az információ eredeti sorrendjét csak a lejátszás
során állítják helyre!) Ismét alaposan leegyszerűsítve, de bemutatjuk
(2. ábra) ennek az Interleaving-módszernek a lényegét. Láthatjuk: még
ha tetemes mennyiségű információ esik is ki, a rendszer nem jön
zavarba, és a "szövegmaradványokból" kikövetkezteti az eredeti
"szóképet".
1. ábra: a digitális eljárás leegyszerűsített blokkvázlata
2. ábra: az Interleaving hibajavító módszer szemléltetése
Minthogy a műsorjeleken kívül redundáns jeleket is rögzíteni kell,
egyre több információt kell átvinni. A CD teljes információ-sűrűsége
végül is 4.3218Mbit/s, de ebben egy sereg plusz-információ is benne
van: a katalógus-szám, a műsoridő, úgyszólván a teljes tartalomjegyzék
és még sok egyéb. Sőt, szinkronjelekre is szükség van, mert a
lejátszás során folyamatosan szabályozni kell a lemez percenkénti
fordulatszámát. Az információsűrűség ugyanis csak akkor lesz állandó,
ha a belső barázdákat nagyobb sebességgel forgatva tapogatjuk le, mint
a külsőket.
És itt elérkeztünk magához a CD-hez, a Compact Dischez. Ez
lényegesen kisebb a hagyományos lemeznél. Főbb méreteit
(milliméterben) a 3. ábrán adjuk meg. A lemez maga: műanyagból,
polikarbonátból készített korong, ennek fémezett felületén rögzítik a
műsort. Legkívül még egy átlátszó műanyag réteg borítja, s védi a
sérüléstől, a szennyeződéstől. (Tisztogatni csak száraz, tiszta
ruhával szabad, de ez elég is.) A központi lyuk meglehetősen nagy, 15
milliméter átmérőjű, hogy a lemezt minél kisebb excentricitással
rögzíthessék. A korong viszonylag gyorsan forog, kerületi sebessége
1,2-1,4m/s. A legbelső barázdáknak 519, a legkülsőknek 204 (tehát
nagyjából két és félszer kisebb) a percenkénti fordulatszámuk.
Az információt hordozó "pit"-ek, bemélyedések mélysége 0,11µm,
szélessége 0,4µm, hosszúsága változó: 0,87-3,19µm. A szomszédos
barázdák középvonalának távolsága 1,6µm. (4. ábra). Az összehasonlítás
kedvéért: a hagyományos, kúpos lemezjátszótű lekerekítési sugara
körülbelül 18µm, azaz egy mikrobarázdában 40-60 CD-barázda férne el.
3. ábra: a Compact Disc méretei
4. ábra: mikroszkopikus felvétel a CD felületéről
A CD-n rögzíthető műsoridő 1 óra vagy még több is; a lemeznek csak
az egyik oldalán van felvétel, a műsort tehát egyvégtében, megszakítás
nélkül lehet lejátszani - újabb előny az analóg hanglemezzel szemben.
A lemez után vegyük szemügyre a CD-játszó blokkvázlatát. A legjobb
lesz, ha mindjárt a Pioneer P-D1 működéséből indulunk ki (5. ábra).
5. ábra: a Pioneer CD-játszó blokkvázlata
A Compact Disc-et (a letapogatás irányából nézve) az óra járásával
ellentétes irányban forgatják, és belülről-kifelé haladva tapogatják
le. Már említettük, hogy a lemez fordulatszáma a lemezsugár
függvényében folyamatosan változik. A motort vezérlő elektronika a
lemezről kapja a szinkronjelet.
6. ábra: a "lézer-pickup" működési elve
A készülék lelke a pickup. Érdemes vele behatóbban foglalkozni
(már csak azért is, mert lézersugárral dolgozik - a lézer, mint
tudjuk, mindenkinek mozgásba hozza a fantáziáját). A lézersugarat itt
egy lézerdiódával keltik, és meglehetősen rafinált módon irányítják a
lemezre (6. ábra). Többféle feladatot is el kell látnia: elsősorban
természetesen a műsorinformációt kell kiolvasnia, ehhez azonban szinte
hihetetlen pontossággal mindig a lejátszani kívánt sávban kell
maradnia, s közben folyvást a "pit"-ekre kell fókuszálnia, hogy a
lehető legnagyobb hasznos jelet szolgáltathassa. Ez azonban nem megy
magától, mert a lemeznek óhatatlanul van némi excentricitása,
mindenesetre jóval nagyobb, mint a két szomszédos sáv közötti 1,6µm
vagy a lézersugár nyalábjának 1,5µm-es átmérője. A lemez
természetesen síknak sem teljesen sík: "üt", és forgás közben hol
közelebb, hol távolabb kerül a pickuphoz, miáltal a lézersugár nem
mindig a pit-ekre fókuszálódik. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy
lejátszás közben a pickupnak még haladnia is kell a sávok mentén,
érthetővé válik, hogy a CD-játszók letapogató fejét egy igen bonyolult
optikai-elektromechanikai rendszerrel kell mozgatni.
A LED-méretű lézerdióda sugara egy párhuzamosító lencsén, egy
polarizáló rétegen, egy prizmán és az objektív lencsén át jut a
CD-lemezre. Az objektív lencse egy olyan szerkezeten helyezkedik el,
amely több irányban is elmozdulhat: ide-oda a lemezfelülettel
párhuzamosan, illetve közelebb-távolabb a lemezfelülethez képest. A CD
fémezett felületéről visszavert sugár a már említett objektív lencsén
és prizmán keresztül egy újabb ("kritikus szögű") prizmára fut, onnan
pedig egy fotodetektorra, amely négy részből áll, (lásd ismét a 6.
ábrát). A fotodetektor jele egy rendkívül szellemes áramkörre kerül,
ez elválasztja a fokuszálásra, illetve a sávkövetésre vonatkozó
információt a "hasznos" nagyfrekvenciás jeltől, és fel is erősíti
őket. (Ez az áramkör egy limitert - határolót - is tartalmaz, valamint
egy olyan egységet, amely a lézerdióda kellő táplálásáról
gondoskodik.)
Ez tehát a tulajdonképpeni pickup: egy gyufásdoboznál valamivel
kisebb, fémházba szerelt egység. Igencsak drága jószág; a komplett
készülék árának egyötödébe-egyhatodába kerül. Élettartama várhatóan
2000 üzemóránál is hosszabb.
A lézersugár-leolvasta jelet fel is kell dolgozni. Emlékezzünk rá:
annak idején a hibakorrekció kedvéért "szétszórták" az információt, s
most újra eredeti sorrendjükbe kell állítani a jeleket. Ehhez már egy
mikroszámítógépre is szükség van, amelynek egy része a RAM, azaz
Random-Access Memory, egy olyan egység, amelybe az információ
bevihető, ott tárolható, majd újra kihívható. Akkora kapacitása van,
mint egy átlagos személyi komputernek. A RAM-ot vezérlő egység
rendszerezi az információt. Itt történik a hibajavítás meglehetősen
bonyolult művelete is.
Most következik a D/A átalakítás, ahol is visszanyerjük az eredeti
analóg jelet. Ezután egy roppant meredek karakterisztikájú,
aluláteresztő szűrőre kerül a jel, amely 20kHz-en még alig érzékelteti
hatását (ha eltekintünk, persze, a fázisátvitelről), de az e fölötti
frekvenciákat úgyszólván meggyilkolja, 70-80 decibellel csillapítja. A
P-D1 szervizkönyvében nem adják meg e szűrő kapcsolási rajzát;
gyanítható, hogy ez az elektronika igen sok tagból áll. Egyébként:
kicsiny fémdobozban helyezték el és lezárták. Némi ravaszság
mindenképpen van a dologban. Minden olyan esetben ugyanis, amikor a
mintavételezés frekvenciája viszonylag közel esik az átvinni kívánt
jel frekvenciájához, egy bizonyos jelcsökkenés lép fel a magasabb
frekvenciákon ("apertúra-hatás"). A CD-nél a felső határfrekvencia
20kHz, a mintavétel frekvenciája 44,1kHz, és a jel jó 3dB-t esik
20kHz-en. Ezt kompenzálni kell, mégpedig a D/A átalakítás után, az
aluláteresztő szűrő előtt. (Vagy utána.)
A legutolsó elektronikus egység: a hangfrekvenciás erősítő, amely
a kimenetre adja a jelet. (Van benne egy némító áramkör is, ez -
valahányszor a hibajavító és helyettesítő rendszer zavart észlel -
megszakítja a jel útját.) De nem szeretnék megfeledkezni a kijelző és
a funkcióválasztó - programozó egységről sem, amely szorosan összefügg
az előzőekkel. Gép és ember ezeken keresztül tartja a kapcsolatot.
Mivel a készülék programozható, itt is találunk egy kisebb kapacitású
memóriaegységet.
Ami a mechanikát illeti, ez is komplett egységet alkot. A pickup,
a lemezforgató motor és a pickup-mozgató szerkezet meglehetősen
bonyolult, de igen precíz is. A letapogató fejet többszörös
fogasléc-fogaskerék szerkezet mozgatja, egy piciny motor segítségével.
Akárcsak a főmotort, ezt is egy nagypontosságú szervó-rendszer
vezérli. És persze van még egy harmadik motor is: az nyitja a
lemeztartó-ablakot.
Végül a technológiáról magáról. Tudjuk, minden tekintetben
vadonatúj készülék a P-D1 - meglepett tehát, mennyire rendezett,
gondosan felépített, kiforrott készülék benyomását kelti. Jól
kezelhető, belső felépítése logikus, főbb funkcionális egységei jól
elkülönülnek egymástól, viszonylag könnyű hozzájuk férni egyszóval, a
szervizmunka sem látszik reménytelennek. Feltéve, hogy az ember jól
ismeri a készüléket kívülről-belülről. A magam részéről azonban meg
sem próbálkoznék akár csak a gép áramköreinek pontos leírásával sem. A
P-D1 szervizkönyve egy 86 oldalas kis biblia, amelyhez még egy 60
oldalas kiegészítés is járul...
(A szerkesztő tollából.)
Meglehet, a Compact Disc valóban "Edison fonográfja óta a
legnagyobb hangtechnikai találmány", nekünk azonban a CD-t is, mint
bármilyen más újdonságot, hivatalból szkeptikusan kell fogadnunk.
Óvatosságra intenek bennünket a digitális felvételű - hibrid -
hanglemezekkel szerzett tapasztalataink, s méginkább az a meglehetősen
elmérgesedett vita, amely a nyugati sajtóban a CD körül dúl.
A Compact Disc protagonistái (propagandistái?) szerint az új
médium úgyszólván tökéletes, és akinek mégsem tetszik, annak rossz a
füle: túlságosan hozzászokott az analóg lemez sercegéseihez,
pattogásaihoz, torzításaihoz. Elismerik ugyan, hogy a CD nemegyszer
valóban csúnyán szól, de mint mondják, ez csak azért van, mert a
digitális műsorhordozó kíméletlenül leleplezi a hangmérnök
ügyetlenségeit.
A CD ellenzői viszont (mindezeknek az érveknek az ismeretében is)
kitartanak amellett, hogy a Compact Disc már önmagában véve is
"zeneietlenül" muzsikál. A CD, szerintük, meghamisítja a hangszerek
színét és nem ad igazi térhatást. Fő műszaki érvük szerint az a
bizonyos, 20kHz fölött beléptetett szűrő szinte a teljes
hangfrekvenciás sávban érezteti hatását.
Mindez azonban csak a summája a vitának; az érvekkel és
ellenérvekkel máris köteteket lehetne megtölteni. Aki - mint jómagam
is - végigolvasta e pro és kontrák füzérét, már-már képtelen
elfogulatlanul ítélni. (Sőt, egészen rendkívüli tüneteket is felfedez
magán, például, hogy koncerten azt méricskéli, vajon analógosan, vagy
digitálisan szólnak-e a vonósok.) Ezért nem annyira a saját nézeteimet
foglalom össze, mint inkább egy olyan meghallgatás-sorozat
tapasztalatait, amelyen harmincnál többen vettek részt: zenészek,
zenekedvelők, hifisták. (Egy részük szintén nem teljesen mentes az
előítéletektől, de ha már tévedünk, viseljük közösen a szamárfület.)
Persze, nekem magamnak is megvan a véleményem, és nem is rejtem véka
alá, annál kevésbé, mert a dolgok természetéből fakadóan én voltam a
lemezlovas, vagyis akarva-akaratlanul mindent tucatnyiszor kellett
végighallgatnom. Vegyük olybá, hogy ez volt a hosszú távú teszt, a
terhelőpróba.
Tisztázzuk, mit is fogunk most megítélni. A CD-rendszert magát
aligha. Hiszen ma már több mint 200 ezüstlemez van forgalomban, és
ezeket nem reprezentálhatja mindössze 3 darab (mi ugyanis ennyit
kaptunk kölcsön). Sőt, elvben még az a 200 és egynéhány sem
feltétlenül reprezentálja a CD-technikát. Mert lehet, hogy a rendszer
tökéletes - csak a hangmérnökök még nem tudtak felnőni hozzá.
Valójában, persze, egészen nyilvánvaló, hogy a 200 között igenis
akadnia kell olyan, tökéletes kiadványnak, amely azt tudja, amit a
CD-rendszer maga. Kérdés, hogy a mi csekélyke 3 példányunk ezek közül
való-e. Tulajdonképpen rájuk foghatjuk, hogy reprezentatív darabok,
hiszen egyiket (egy Bartók-Concertot) a Pioneer-géphez adták, a másik
kettőt pedig, Holst Bolygóit és Csajkovszkij "1812" nyitányát az MHV
kapta a Deutsche Grammophontól, azaz a PolyGramtól. És mit tesz isten,
ugyanez a két DG-felvétel nekünk is megvan, mi is a PolyGramtól
kaptuk, csak még hibridlemezen - lásd 9. számunk DG-revűjét! Ez a két
felvétel tehát nyilván a DG állandó "demó-műsorából" való. S végül is
miből ítéljünk, ha nem abból, amit a CD-bizniszben leginkább érdekelt
vállalatok ajánlanak?
Mint látjuk, itt most csakis komolyzenéről lesz szó; ez úgyszólván
magától értetődik, mert a szimfonikus zene, általában az akusztikai
hangszerek hangja sokkal kritikusabb, sokkal sérülékenyebb, sokkal
inkább megszenvedi az elektronika hamisságait, mint a már eleve
elektromos-elektronikus fogantatású popzene. A rend kedvéért elmondom,
hogy van egy negyedik CD-lemezünk is (Chrysalis Records CCD 1394),
amelyen az Ultravox Quartet popzenét játszik. A műsort analóg
mesterszalagról vették. Telis-tele van szintetizátorokkal, és nagyon
nehéz megítélni belőle, hogy a hangkép sajátosságai honnan származnak:
az analóg felvételből-e, avagy a digitális processzusból, illetve
csupán azért szól így a zene, mert ilyennek akarták. Mellesleg nincs
rossz hangja, de a nyomába sem ér a legjobb analóg felvételeknek.
Azoknak sokkal nagyobb a dinamikájuk.
Megmaradva tehát a komolyzenénél: a CD-ről nyilván a
koncertélményeinket szeretnénk visszahallani, elvonatkoztatva az
analóg lemezek megszokott hangzásvilágától. De azért az utóbbit is a
fülünkben kell tartanunk. Hiszen a kérdés, amelyre vendégeinknek
válaszolniuk kellett, így hangzik: melyik médium emlékeztet jobban az
élő zenére, a CD, avagy inkább az analóg lemez? Ebben a kritériumban
minden bennefoglaltatik. A dinamika, a térhatás, a hangszínhelyesség.
A torzítás, a zaj is.
A CD-k után tehát, az összehasonlítás kedvéért néhány analóg
lemezt is feltettünk - lásd diszkográfiánkat az utolsó hasábon.
Természetesen nem ragaszkodhattunk ugyanahhoz a műsorhoz. Hiszen
analóg Holst-felvételünk egyáltalán nincs is, Csajkovszkij pedig
akadna ugyan, de nem különösen jó hangtechnikájú lemezen. (A
Bartók-felvételnek, mint látni fogjuk, sikerült párdarabot
kerítenünk.) Az analóg technika igazi potenciáljára a Sheffield Lab
egyik legjobb direktvágott lemezéről próbáltunk következtetni, ezt a
lemezt nemrég kaptuk a frankfurti Audio Int'l cégtől. Az átlagos, de
jó minőségű analóg lemezhangot egy 1969-ben préselt Fantasztikus
Szimfónia IV. tételével próbáltam felidézni (ezt a Deccát a Vörösmarty
téri hanglemezboltban vásároltam vagy tíz évvel ezelőtt). A harmadik
analóg lemez, amelyre hivatkozom, szintén Decca, és akárcsak a CD-n,
ezen is Solti vezényli Bartók Concerto-ját, csak nem ma, hanem húsz
évvel ezelőtt, és nem a chicagóiak, hanem a Londoni Szimfonikusok
élén. Ezt a lemezt egyik vendégünk hozta magával; csak azon az egy
szeánszon hallgattuk meg. Összehasonlítottuk a CD-ket a velük azonos
műsoranyagú hibridlemezekkel is. Végül, amikor maradt rá idő,
feltettem két magyar felvételt is: a Liszt Ferenc Kamarazenekar
játékát egy 12 évvel ezelőtti analóg, illetve egy mai hibridlemezen.
Maradjunk annyiban, hogy nem magát az új médiumot bíráljuk most
el, hanem egy sokváltozós egyenletrendszert, amelyben a digitális
technika, a CD-gyártás, a lemezgyárak ítélőképessége (ti. hogy éppen
ezeket a CD-ket kölcsönözték), a mi CD-játszónk minősége, a zenészek
játéka, a karmesterek produkciója és saját zenehallgatói attitűdünk
egyaránt az ismeretlenek közé sorolandó. Nem tehetünk mást: néhány CD
ismeretében csupán következtetni próbálunk a CD-technika, egyszersmind
az analóg lemeztechnika potenciáljára. Talán az lesz a legjobb, ha az
alábbi riportot csupán helyzetjelentésnek tekintjük, amelyet később,
hónapok vagy félévek múltán (s akkor már több tucatnyi CD
meghallgatása nyomán) újabb helyzetjelentés követ majd.
A magam részéről folyvást azért imádkoztam, hogy "végre kiderüljön
valami". Hogy a CD-t vagy végleg elfogadhassuk - vagy elvethessük.
Fohászom nem hallgattatott meg: a CD-hang a szó soros értelmében
vegyes fogadtatásban részesült. Csupán statisztikai szempontból ütött
ki jól a dolog, ugyanis a zsűrinek éppen egy-egy harmada ítélt így,
úgy vagy amúgy:
Az egyik tábor véleményét tömören úgy foglalhatjuk össze, hogy
"inkább maradjon a sercegés". Más szóval, a CD-hangot
elfogadhatatlanul mesterségesnek, idegennek, bántónak érezték.
Vendégeink második harmada meg volt elégedve a CD-korongok
hangjával. Ha éltek is ellenvetéssel, úgy vélték, hogy a hangminőség
esetleges hátrányait (amelyért különben is inkább a hangmérnököt,
semmint a CD-technikát tették felelőssé), bőségesen ellensúlyozza a CD
zenéjét övező tökéletes csend - elmarad az az átkozott lemezzaj!
Ketten éppenséggel azt mondták, hogy a három CD egyike - a Deccáé -
életszerűbben szól bármiféle analóglemeznél, a Sheffield-nél is. Itt
rögtön megjegyzem, hogy a túlnyomó többség, pártállástól függetlenül,
sokkal-sokkal jobbnak ítélte a Decca CD-jét a két Deutsche
Grammophonnál.
A harmadik harmad véleménye szerint, és a Hifi Magazin
szerkesztője is ehhez csatlakozik, éles választóvonalat kell húzni a
DG és a Decca kiadványai közé. A Csajkovszkij-felvétel, meg a Holsté
is, amelyet egyébként H. v. K. őeminenciája vezényel, bizony gyatra
hangtechnikai produktum; ha ezekből ítélnénk, egy huncut fillért nem
adnánk az egész CD-technika jövőjéért. Menti a helyzetet a Decca
Bartók-felvétele, ez valóban realisztikusabban szól, mondhatni: erről
már tárgyalhatunk. S miután mi a rendszer potenciáljára vagyunk
kíváncsiak, számunkra az egész CD-technika annyit ér, amennyit a
mindenkori legjobb CD-lemez - vagyis pillanatnyilag a Deccáé.
Mindazonáltal, még ez a felvétel sem éri el az analóg lemezek
hangzáshűségét. Meggyőződhettünk erről, amikor három zenész barátom
társaságában végighallgattuk a Concerto I. és V. tételét, CD-ről, majd
a húszéves(!) analógról. Fontos motívum, hogy vendégeim (a pontosság
kedvéért: egy énekes, egy ütős és egy csellista) egyértelműen többre
becsülték a CD-ről hallható chicagói zenekart az analógról megszólaló
londoninál. Vagyis pusztán zenei szempontból a CD-t ítélték volna
jobbnak. Az analóg lemezhangban mégis több volt az élet.
Megpróbálom részletezni, milyen kifogások érhetik (joggal?
jogtalanul?) a CD-lemezek hangminőségét.
Dinamika. A két DG-felvétel dinamikája aggasztóan csekély. A zajt
kipusztították ugyan a pianisszimók alól, de az így keletkezett "tér"
légüres: nem töltötték meg zenével. A leghalkabb hangok túl hangosak
maradtak, emiatt a pianisszimók rendkívül definiáltak ugyan, de innen
kezdve a zene már nem tud eléggé nekiiramodni, túlságosan könnyen
eljut a fortisszimó állapotába, nem tudja "megrázni" a hallgatóságot.
Unalmasan, sterilen, függönyön keresztül szól. A Bartók-felvétel
feltétlenül jobb, de ennek sincs akkora dinamikája, mint a jó minőségű
nyugati analóg lemezeknek - nem beszélve a Sheffieldről, amelyen
félelmetes dinamikát sikerült rögzíteni. Az analóg lemez természetesen
mindig zajos, de ismert pszichoakusztikai tény, hogy az emberi fül a
zaj alól is képes kiszűrni a zenei információt. A CD-nek a jel-zaj
viszonya jobb, az analógnak pedig a dinamikája szélesebb. (Szubjektíve
egészen biztosan az.) Ennek következtében, ha a CD-ket és az analóg
lemezeket ugyanakkora hangerővel hallgatjuk, akkor az analóg lemez hol
halkabbnak, hol hangosabbnak tűnik. A CD viszont a műsoridőnek egy
jóval nagyobb hányadában "hangos", és ezért fárasztóbb is.
Térhatás. A hangmérnökök mindig hajlamosak a közelmikrofonozásra,
de csak ritkán produkálnak olyannyira szegényes térhatást, mint amit a
DG-felvételekről hallunk. A szólóhangszerek tűhegy-pontossággal lépnek
be, de a zene a két hangszóró közé szorul, nem képes kinyílni, nem
tudja megnyitni hátrafelé a falakat. A Bartók-felvétel ebből a
szempontból is jobb, noha ennek sincs igazi "helyszíne". A régi,
analóg Deccán a zene nagyobbat lélegzik. Hangsúlyozom, hogy most
átlagos, sokmikrofonos felvételtechnikáról, átlagos kívánalmakról
beszélek, és nem a legjobb audiofil lemezek térhatását kérem számon a
CD-től.
Hangszínhelyesség. A DG-felvételeken a vonósok és a fúvósok
hangszínén egyaránt valamiféle idegenség érződik. A hangszerek nem
eléggé testesek, hangszínükben (furcsa módon!) tompaság keveredik
egyfajta érdességgel, fémes felhanggal. A szólisták igen jól
elkülönülnek egymástól, a vonóskar viszont egybeolvad, zavarossá
válik. A Bartók-felvétel megintcsak élethűbb, jobban megközelíti az
analóg-hangképet. Ennél többet (és biztosabbat) csak akkor mondhatunk,
amikor már zongorát, orgonát, emberi hangot is hallottunk a CD
tolmácsolásában.
Hosszú távú próba. Ez végképpen szubjektív. Nekem mindenesetre úgy
tűnt, hogy a CD-k hangja az átlagosnál fárasztóbb, kevésbé kelti fel a
zenehallgató kedvet.
Az "Edison fonográfja óta a legnagyobb hangtechnikai találmány"
egyelőre csalódást okozott: többet vártunk tőle. De vajon tényleg a
CD-ben van-e a hiba? Vagy inkább a hangmérnökök munkájában? Vagy
mindkettőben? S melyiknek mennyit írjunk a számlájára? Erről csak
spekulálni lehet, márpedig a spekuláció mindig veszélyes. Csupán a
szűk dinamikáról állíthatjuk, hogy ez semmiképpen nem a CD bűne,
hiszen a digitális rendszereknek, és így a CD-nek is elvben igen nagy
lehet a dinamikája. A többi viszont már egyaránt múlhat a hangmérnökön
is, a CD-rendszeren is. Néhány tucat CD meghallgatása után bizonyára
okosabbak leszünk.
Ha lehet egy hanglemezről olyasmit állítani, hogy "muzikális",
amin azt értem, hogy összhatásában kellőképpen felidézi azokat az
érzelmeket, amelyeket az eredeti akusztikai történés kelt, e kritérium
alapján ma még az alábbi sorrendet állítom fel az általam ismert
hanglemez-típusok között:
1. Osztályon felüli analóg lemezek (jórészt demó-kiadványok).
2. Első osztályú analóglemezek.
3. Mai, márkás nyugati analóglemezek.
A 60-as évek legjobb analóglemezei.
4. CD (pontosabban a legjobb CD a három közül: a Deccáé).
5. A legjobb nyugati hibridlemezek.
Egy-két magyar analóglemez (kizárólag kamarazene!).
6. A Deutsche Grammophon két CD-je.
7. Az előbbi műsor, de hibrid lemezen.
8. A legjobb magyar hibridlemezek.
9. .............................
10. ............................
A teljes lista persze igencsak hosszúra nyúlna.
Ebből az (elismerem: teljesen szubjektív) sorrendből az derül ki,
hogy előbb jön az analóg, aztán a tiszta digitális - és csak végül a
hibrid, a félig-digitális-félig-analóg. Nincs ebben ellentmondás? Nem
azt diktálná-e a logika, hogy a hibrid lemez, az átmeneti médium éppen
az analóg és a digitális közé essék?
Úgy gondolom, nem. Függetlenül attól, hogy a CD végül is mennyire
győz meg bennünket, egészen biztos, hogy a (jelenlegi) digitális
hangtechnikának is van valamiféle hibája, torzítása, nevezzük, ahogy
akarjuk. Az analóglemez nyavalyáit pedig mindannyian jól ismerjük. Úgy
érzem, a hibridlemez magában hordozza a digitális rendszer hibáját is,
az analógét is. A káposzta sem marad meg, a kecske sem lakik jól -
nekem legalábbis eddig nem ízlett a hibridkáposzta. Még a kétszeresre
árazott, audiofil-kiadású, "demó" hibridlemezekkel sem volt
szerencsém.
Diszkográfia
CD-kiadványok
Csajkovszkij: "1812" nyitány * Olasz capriccio * Szláv induló A
Chicagói Szimfonikusokat Daniel Barenboim vezényli Deutsche Grammophon
Stereo 400 035-2
Holst: A bolygók A Berlini Filharmonikusokat Herbert von Karajan
vezényli Deutsche Grammophon Stereo 400 028-2
Bartók: Concerto * Táncszvit A Chicagói Szimfonikusokat Sir Georg
Solti vezényli Decca 400 052-2
Analóg kiadványok
Wagner: A Walkürök lovaglása és más operarészletek A Los Angeles-i
Filharmonikusokat Erich Leinsdorf vezényli Sheffield LAB-7 (SL27-SL28)
Direktvágott lemez 1977-ből* (* A teljesség kedvéért meg kell
említenem, hogy még ennek a drága (dupla árú) analóg lemeznek a
hangminősége is egyenetlen, de az elején a Walkűrök lovaglása
fenomenális, és minden más felvételnél jobban érzékelteti az analóg
lemeztechnika igazi potenciálját. A Sheffield lemezek NSZK-beli
importőre az Audio Int'l cég, címe: P.O. Box 560 229, 6 Frankfurt/M
56- NSZK.)
Berlioz: Fantasztikus szimfónia New Philharmonic Orchestra
Vezényel: Leopold Stokowski Decca PFS 4160 (készült: 1969-ben)
Bartók: Concerto * Táncszvit A Londoni Szimfonikusokat Sir Georg
Solti vezényli Decca SXL 6212 (készült: 1965-ben)
Händel: Vízizene Liszt Ferenc Kamarazenekar Vezényel: Sándor
Frigyes Hungaroton SLPX 11567
Mozart: Egy kis éji zene * Serenata Notturna * Divertimento K. 136
* Adagio & Fugue K. 546 Liszt Ferenc Kamarazenekar Hangversenymester:
Rolla János Hungaroton SLPD 12471 (digitális felvétel)
Sólymos Antal
