Hetedhéthatár (Sajtószemle)



Hifi Stereophonie 1983. január Az újévi szám szerkesztő jegyzetében Karl Breh a német ipar kiárusításának nevezi, hogy Max Grundig is el akarja adni tulajdonát a francia Thomson-Brandt konszernnek. A Thomson már eddig is felvásárolt jó néhány nyugatnémet céget (Nordmende, Saba, Dual), de azok tönkrement vállalatok voltak, tehát már annak is örülni kellett, hogy fennmaradtak a tradicionális márkanevek és sikerült megmenteni a munkahelyek egy részét. A Grundig azonban más: ez a vállalat a legmodernebb berendezésekkel dolgozik, 32 ezer alkalmazottat foglalkoztat, és noha valóban veszített vagy félmilliárd márkát az utóbbi két évben, még korántsem igaz, hogy a tönk szélén állna... (Azóta már tudjuk: az NSZK kormánya nem járult hozzá a Grundig "kiárusításához".) * "Elefánttalálka", szuperklasszis teljesítményerősítők tesztje: Accuphase M-100 (1000W), Amcron PL-4 (314W), Bryston 4B (445W), Mark Levinson ML-3 (500W, illetve 2 ohmon 800W) és ML-9 (250W), Sony TA-N900 (250W). Ami a hangminőséget illeti, a HFS stábja nemigen érez differenciát közöttük, noha a szubjektív próbán Infinity és Quad hangsugárzót használtak, és a legjobb analóg lemezeket, továbbá a legújabb digitális felvételeket is "bevetették". Ezeket az erősítőket már a HFS új laborvezetője, Günther Mária mérte (kitűnő név egy hifi-újság főmunkatársának!), és a legmodernebb és legravaszabb tesztmódszereket is kipróbálta rajtuk. A tükörtojás csak a laboratórium kiéhezett legénységének képzeletében készült el, de a Mark Levinson ML-3 teljesítmény-erősítő "sparherdje" biztosan megtette volna a magáét. Két hasonlóképpen ezoterikus készülék: az Accuphase C-240 és a Sony Espirit előerősítő * További tesztek: Audioplan Kontrast hangdoboz és három különleges lemezjátszó. A JVC QL-Y55F hangkarján szabályozni lehet a mélyfrekvenciás rezonancia csillapításának mértékét. A másik kettő, a Technics SL-QLI és a Beogram 8000 lineárkaros, teljesen automatizált jószág. A Beogramon nem tanácsos Lencóval játszani a lemezt: a futómű nem eléggé stabil, megérzi a Lenco-kefe nyomását, nyávogni kezd tőle. Február Kísérteties dologról számol be Arndt Klingelnberg, a HFS volt laborvezetője és jelenleg is műszaki tanácsadója. Mit szólnátok, ha valaki ezzel állítana be hozzátok: "Valahányszor rákötőm a hangszórót az erősítőre, gyorsabban kezd futni a lemezjátszóm!" Bármilyen különös, ez valóban megtörtént eset, és csak sok-sok órai kísérletezéssel lehetett kideríteni az okát. Arról van szó, hogy egy aktívdoboz egyik hangszóróját olyan erősítővel hajtották, amely valamiféle instabilitás folytán 600kHz-es frekvenciát is kibocsátott magából. A hangszóró és az erősítő között futó kábelek felerősítették és lesugározták a 600kHz-es jelet, az pedig megzavarta a direkthajtású lemezjátszó vezérlőelektronikáját... Hifi-misztériumok tehát léteznek - de előbb-utóbb minden boszorkányság okára fény derül. * A januári monstre végfoktesztet most monstre előerősítőteszt követi (Accuphase C-240, Amcron Straight Line Two, Cabre AS 101, Mark Levinson ML-7, RGR Four-1, Sony "Esprit" TA-E 900). A legolcsóbb az Amcroné, ezt már 2000 márkáért utánatok dobják, a legdrágább pedig a Mark Levinsoné, 16800 márkába kerül, de bízzunk benne: hátha odaadják részletre is. További tesztek: WHD 4055, 4045, 4035 hangdobozok és hat drága pickup: B&O MMC1, Denon DC-305, Luxman LMC-1, Ortofon MC 2000, Sonus SB-ll és Sony XL-MC3. * Öt digitális egy analóg ellen. Folytatva a decemberben megkezdett vizsgálatsorozatot, Arndt Klingelnberg összehasonlítja a dolbys Revox A77 mérési adatait öt PCM-magnóéval. Oda lyukad ki, hogy a digitális és az analóg szalagjátszók paramétereit csak nagyon óvatosan szabad egybevetni. A kétféle rendszer eltérő módon hamisít, hibáikat ezért eltérő módon kell interpretálni. A PCM-torzítás például rendkívül alacsony, de igen kellemetlen komponensekből, sokadik harmonikusokból áll. Hasonlóképpen a PCM-rendszerek dinamikáját is másképp kell értelmezni, mint eddig megszoktuk - és így tovább, végig az összes paramétereken. Láthatunk néhány fölöttébb csúnya oszcillogramot is, főleg a Sanyo PCM-gépeiről. A kissé antidigitalista Klingelnbergnek azonban az a legkellemetlenebb mondanivalója, hogy PCM és PCM között jókora különbség van. A Hitachi V-300E és a Sony F-1 például jól vizsgázott a HiFi Stereophonie laboratóriumában, a Sanyo Plus 5 és Plus 10 viszont annál gyatrábban. Az is kiderül, hogy a PCM-ek sem tökéletesen kompatibilisak egymással: lehetőleg ugyanazon a készüléken kell visszajátszani a műsort, amelyiken készítették. Március A várva-várt, immáron bekövetkezett és egyelőre felülmúlhatatlan szenzáció: forgalomba került a "lézeres" lemezjátszó és vele a CD, a Compact Disc. Az első gépek ára 1800-2200DM, a poplemezeké 33 márka, a klasszikus zenei kiadványoké pedig 42 márka. (A CD csak az egyik oldalán hordoz műsort, de az így is egy teljes órányi.) Mint a márciusi szám szerkesztői előszavában olvassuk: Japánban ahol a CD-t már előző ősszel bevezették - időközben 30 ezer gép és 300 ezer CD kelt el, és ami érdekes az eladott lemezek 60 százaléka komolyzenei kiadvány. A kereskedőknek mindenesetre megjött az étvágyuk, és úgy számolgatnak, hogy az európai zenekedvelők már a kezdeti időszakban 220 ezer "lézeres" készüléket fognak vásárolni, nem pedig csak 100 ezret, mint kezdetben gondolták. Ami a repertoárt illeti, a startjelre 175 kiadvány futott ki a boltokba, ebből 100 a poplemez és a hasonlók száma. Ez mind a PolyGram-csoport terméke, de év végéig átvesznek 150 lemezt a japán CBS-Sony, az EMI-Sony, a Toshiba-EMI és a Nippon Columbia választékából. * A HiFi Stereophonie tüstént munkához is lát: márciusi számában 20 CD-t és 7 CD-játszót tesztel (Hitachi DA 1000, Kyocera DA-01, Marantz CD-73, Philips CD100, Sanyo DAD8, Sony CDP-101, Toshiba XR-Z90). Egyben részletesen ismerteti a CD-játszók működési elvét, sőt: képriportot közöl a CD-gyártás folyamatáról. Mintha egy űrbéli laboratóriumot látnánk! A jövő század regénye... Marantz Compact Disc Player (csak karosszériájában különbözik a Philipsétől) Űrlaboratórium? Nem: CD-gyártás, a lehető legtökéletesebb higiénia közepette. (Itt nem lehet szénpor a levegőben, mint Dorogon!) * A CD-premier ünnepélyes, sőt, patetikus jelenetei után aztán megélénkül a levegő. Színrelép Jürg Jecklin, az elektrosztatikus fejhallgatójáról híres bázeli hangmérnök, hogy a HFS hasábjain az új technika mellett korteskedjék. Jecklin kezdettől fogva lelkes PCM-hívő, és évek óta dolgozik digitális szalagjátszókkal. Mondanivalójának lényege: a PCM-technika fölényesen és minden tekintetben jobb az analógnál. Más kérdés, hogy a PCM-szalagfelvételek többsége és a CD-lemezek hangja eddig őbenne is csalódást keltettek. A hangmérnökök - mondja Jecklin - eddig nem tettek mást, mint hogy analóg helyett digitális magnót kötöttek a keverőasztal kimenetére. Ámde a digitális technika kétélű fegyver: könyörtelenül kimutatja a hangfelvétel gyatraságát. A hangmestereknek most már meg kell tanulniuk valóban jó felvételt készíteni. Természetes akusztikájú termeket kell találniuk, okosan kell "ültetniük" a zenekart és értelmesen kell használniuk a mikrofonokat kettő-hármat egyszerre és nem többet. Néhány oldallal később Jecklin újra szót kér, de ott már erélyesebb hangokat üt meg. Rendkívül hevesen elmarasztalja Arndt Klingelnberget, aki - szerinte - egyoldalúan és elfogultan teszteli a digitális készülékeket, mert "nem tudja átugrani a saját analógárnyékát". Klingelnberg (aki szintén évek óta foglalkozik PCM-technikával), vitézül hadakozik Jecklinnel, olyannyira, hogy vitájuk még áprilisban is folytatódik. Nehéz eldönteni, kinek van igaza (feltehetően mindkettőnek), mindenesetre nem állhatjuk meg, hogy ne idézzük a szkeptikus Klingelnberg egyik kitételét. Eszerint más dolog stúdióban profi gépekkel dolgozni és megint más dolog laboratóriumban bajlódni mindenféle "házi" készülékekkel, amelyek nem mindig funkcionálnak tökéletesen. "Néha jól funkcionálnak, néha még éppen csak hogy funkcionálnak, néha olyan rosszul, funkcionálnak, hogy az ember örökre elátkozza az egész PCM-technikát - és végül az is előfordul, hogy egyáltalán nem funkcionálnak." Április Nagy-nagy hangdobozteszt és nagy-nagy hangdobozok: hat modell az 1000 márkás, újabb hat típus a 2000 márkás kategóriából. Első kör: Goodmans Axiom150, Cabasse Goelette, JBL L86, Mission 770S, Onkyo SC 901, Quadral Amun. Második kör: ARC 202, B&W 802F, Cabasse Clipper 312, Grundig Monolith 120, JBL L 112 és Tannoy Arundel. Kétezer márkás hangsugárzók tesztje a HiFi Stereophonie-ban: bal: a JBL L 112, jobb: a B&W 802. Ábráink a Tannoy Arundel fogadtatásáról tudósítanak: felül 6 hangsugárzó "kellemességérzet-diagramja", alatta a JBL és a Tannoy "színezettség-diagramja" Ez a Tannoy egyébként hasonlít a miáltalunk tesztelt Classic Monitorra, csak valamivel kisebb, és kevesebb lyuk és szabályzógomb van rajta. Ha valaki úgy véli, hogy a Hifi Magazin, a maga finnyás angolos ízlésével méltatlanul "húzta le" a nagyhírű stúdiómonitort, ezennel figyelmébe ajánljuk a HFS e legutóbbi szeánszát. A HiFi Stereophonie "pszichometrikus" módszere voltaképpen egy körmérkőzéses vakteszt, amely jó tízezernyi adatot szolgáltat, s ezekkel a hangsugárzóknak elsősorban a hangkarakterét próbálják feltérképezni. Ez a statisztikai módszer nem sokat mond a (nagyonis fontos) árnyalatokról, de objektív, és a durva hibákat nagy biztonsággal kimutatja. Namármost, a HFS zsűrije még soha egyetlen hangsugárzót sem marasztalt el olymértékben, mint most a Tannoyt. Hangsúlyozzuk, hogy ez nem a német fülek összeesküvése az angol hangsugárzó ellen (hiszen a B&W is angol). És nem is a laikusok összeesküvése a stúdiómonitor ellen (hiszen a JBL is erősen "stúdiószagú"). A diagramok egyébként önmagukért beszélnek (a túloldalon). Hifi News & Record Review 1983. január Érdekes dolgokat mesél Barry Fox a dzsesszről és a dzsesszfelvételekről. Úgy látszik, a dzsessz művészei is (akárcsak a komolyzene interpretátorai) jól érzik, mennyire meghamisítja zenéjüket az elektronikus közvetítés. Ráadásul a dzsessz-zenészek többnyire már az "élő" előadásokon is rákényszerülnek a térhangosításra, a közelmikrofonozásra, a hangmérnök gyámolító (?) kezére. Akadnak ugyan rebellisek, mint például Benny Goodman, aki tavaly egy mammutkoncerten megtiltotta, hogy mikrofonokat rakjanak szólistáinak orra alá. Csupán három mikrofont engedélyezett, azt is csak a ritmus csoport számára. Ennek az lett a következménye, hogy az első sorokban ülő néhány száz ember valóban eleven zenének örülhetett, a többi tízezer viszont egyáltalán nem is hallotta Goodmant, holott elsősorban az ő kedvéért mentek el a koncertre. Nagy botrány kerekedett, a látogatók visszakövetelték a húsz dollárjukat, a menedzser a nyílt színen mentegetődzött, megpróbálva elhárítani magától a felelősséget. Kiábrándító, de tanulságos esemény volt - fejezi be bölcsen Barry Fox -, bebizonyította, hogy: ha tetszik, ha nem, el kell viselnünk a nagyteljesítményű térhangosítást a dzsessz-fesztiválokon. És mégis, dzsessz-rajongók és hangmániákusok mindegyre rebesgetik, hogy ezt a műfajt igenis mindennemű erősítés nélkül szabad csak megszólaltatni. Szomorú, de igaz: ha a dzsesszmuzsika természetes hangjaira vágyunk, nem találjuk meg másutt, mint természetes közegében: a viszonylag szűk termekben, erősítés nélkül hallgatva. Csak hát számolnunk kell. Oscar Peterson, például, 1979-ben két koncertjéért 25 ezer dollárt vett fel a Wembley Conference dzsessz-fesztiválon. Ha ezt a pénzt egy kis előadóterem közönsége fizetné ki, mindenkinek rámenne a havi jövedelme. "Időről-időre kijelentik, hogy a dzsessz halott, megölte az érdektelenség. Ha a dzsessz valóban meghal, akkor ez azért következik be, mert a népszerű művészek ma már annyira drágák, hogy többé nem szólaltathatják meg azokat a hangokat, amelyeknek a sikert köszönhetik. * A Telarc hanglemezgyártó vállalat hangmérnökével, egyben társtulajdonosával beszélget John Atkinson. A Telarc előbb direktvágású lemezekkel próbálkozott, de nagyon hamar felhagyott velük, és átpártolt a digitális táborba. Komolyzenei felvételeinek többségén a Lorin Maazel vezényelte clevelandi szimfonikusokat hallhatjuk. A Telarc általában kevés - három - mikrofonnal dolgozik, és a Soundstream-féle rendszert használja, mert ezt tartja a legjobbnak az összes PCM-processzor között, különös tekintettel arra a bizonyos szűrőre, amely elengedhetetlenül szükséges bármiféle D/A konverterben. Ami az igazán digitális (tehát nem csupán hibrid) hanglemezt illeti, a Telarc bizakodva néz a jövőbe, hiszen máris szép gyűjteménye van digitális mesterszalagokból, amelyek majd új életre ébredhetnek a Compact Discen, a "lézeres" hanglemezen. Vagy a Soundstream-féle hangkártyákon. Digitális kártyajáték: a Soundstream cég AudioFile-játszójának prototípusa. Ez is digitális elven működik, ez is lézerrel tapogatja le a barázdákat, akárcsak a CD - csak nem korongot játszik, hanem kártyát * Nem tévedés, kártyát mondtunk, nem lemezt. A Soundstream cég új, kísérleti műsorhordozója nem kör alakú, hanem téglalap-formájú. És nem forog! És a gép mégis le tudja tapogatni a "barázdáit"! Egyébként ez is lézerrel dolgozik, mintavételi frekvenciája 50kHz, felbontása 16bit, a dinamikája 90 decibel, frekvenciaátvitele ennek is tökéletesen lineáris, a torzítása ennek is elhanyagolható mértékű... és ami a legfontosabb: a kártyákat fototechnikai úton reprodukálják, tehát sokkalta olcsóbbak lehetnek, mint a Philips/Sony-féle Kompakt Lemezek! A HFN/RR egyébként függetlenül a Telarc-interjútól, külön riportban foglalkozik a Soundstream cég által sokatmondóan AudioFilenek keresztelt hanglemezzel, azaz hangkártyával. A fotók, sajnos, nagyon homályosak, de talán fel lehet ismerni rajtuk az AudioFile "kártyajátszó" készülék prototípusát, illetve azt a nagyon is bizalomgerjesztő hifi-berendezést, amelyen a Soundstream szakemberei a hangminőséget ellenőrzik. Február Reszkessetek magnósok! Feltűnt a láthatáron az az áramkör, amely megkeserítheti az életeteket! Vége a gondtalan kalózkodásnak, többé nem fogjátok nyakra-főre lemásolgatni a védtelen hanglemezeket! De azért ne reszkessetek olyan nagyon. Az a bizonyos Másolásgátló Elektronika, amelyet a CBS terjesztett a hanglemezszakma nagyjai elé, két részből áll, és az egyiket be kell építeni a magnóba! Vagyis magukat a magnógyárakat kellene rábírni, hogy minden egyes készülékbe beépítsék a Másolásgátló Áramkört, és ráadásul még fizessenek is a CBS-nek 1-1 fontsterling licenszdíjat minden eladott szalagjátszó után... Technikailag úgy kell elképzelni a dolgot, hogy a CBS piacra hozna egy 500 fontsterling árú enkódert, a hanglemezgyártók, műsorosszalag-készítők, illetve a rádióállomások számára. Ezzel az enkóderrel minden műsort meg lehet bélyegezni, anélkül, hogy megéreznénk a műsor hangminőségén. Namármost, ha a magnóban benne van a megfelelő szenzor-egység, akkor ez észlelni fogja a tiltó jelet, és azonnyomban kikapcsolja a gépet vagy más módon teszi lehetetlenné a másolást. Látom, nagyon somolyogtok befelé, biztosan azt latolgatjátok, hogy "majd kikötöm én a magnómból azt a fránya áramkört". Hát ez nem fog menni, mert a szenzort egybeépíthetik a magnó valamelyik létfontosságú részegységével. No de amíg az ember él: remél. Azt hiszem, hogy ha a CBS-féle áramkör valaha is elterjedne, százával jelennének meg a lapokban a kisiparosok hirdetései: "Másolásgátló Elektronikáját Olcsón Hatástalanítom!" Egyébként is kétséges, hogy rá lehet-e venni a magnógyárakat erre az öngyilkos akcióra - hacsak rendeletileg nem. Ilyesfajta rendeleteket azonban nem könnyű kierőszakolni a nyugati világban. Barry Fox, aki a Hi-Fi Newsban új technológiákról szokott írni, és aki most a CBS új elektronikájáról tudósít bennünket, maga is úgy minősíti ezt az innovációt, mint amely "eleve csak vesztes lehet". Kulturált ember, különösen, ha ráadásul még angol is, semmire se mondja, hogy: marhaság. * Itt a módosított Quad, a 405/III Colloms vizsgálgatja, s jobbnak találja a réginél. Sajnos, nem hasonlítja össze más, nívósabb elektronikával. * ECC 83, ECC 88... összesen 6 cső és egy ménkű nagy tápegység: az 1400 fontsterlinges Audio Research ARC SP-8 előerősítő. Ezt is Colloms teszteli; és - tőle szokatlan módon - nagyon odavan a hangminőségért. Az új Meridian 101B előerősítőt ezekután már csak leereszkedő vállveregetésre méltatja. Március Angliában is közeleg a CD nyitóelőadása, és Martin Colloms máris revüt ad 5 CD-játszóról. (Már ismerjük őket a HFS szemléjéből: Hitachi, Toshiba/Aurex, Sony, Marantz és Philips - az utóbbi kettő gyakorlatilag azonos.) Colloms feltétel nélkül digitalista és melegen ajánlja minden hifistának, hogy vásároljon CD-játszót, de ő is erős különbséget észlelt a különféle készüléktípusok között: Neki főleg a Hitachival volt baja. * Megszólal azért az Ellenség Hangja is. Maga a szerkesztő, John Atkinson azt írja, hogy az általa hallott digitális felvételek, köztük a CD-k túlnyomó része zeneietlenül szól. Hasonló véleményen van Alvin Gold is. Mint írja, végighallgatott 20-25 CD-kiadványt, és bár méltányolja erényeiket, egyiket sem ítéli igazán zenei hangzásúnak az utóbbi 20 év legjobb analóg lemezeihez viszonyítva (igaz, az utóbbiakat olyan lemezjátszóval hallgatja, amely jóval drágább a CD-játszóknál). Ez azonban nem a digitális technika kritikája, csupán a digitális gyakorlaté. Mert hiszen elegendő találni egyetlen jó digitális felvételt, hogy bebizonyítsuk: a rendszer működőképes - és ő, mármint Gold, már hallott ilyen felvételt. Egyszóval: a láthatatlan kéz írása (amely az analóg lemez végnapjait hirdeti) már megjelent a falon. Viszont szó sincs arról, hogy akkora fejlődés tanúi volnánk, mint amikor az LP váltotta fel a régi, 78-as fordulatú lemezeket. * Szót kért Angus McKenzie is, a nagynevű, vak szakíró, elismert aranyfül. "Én ugyanolyan jelentékenynek tekintem a mostani fordulatot, mint annakidején az átállást a 78-asokról az LP-re. Lehet, hogy a Compact Disc helyenként csúnyán szól, de ez csak ezért van, mert minél jobban kitárjuk az ablakot, annál több légy repül be rajta. Vagyis nem a CD a ludas, hanem a tökéletlen hangfelvételi technika: a hangmérnökök még nem találták meg a hangkép egyensúlyát - és ezt a CD jóvoltából most tisztábban halljuk, mint eddig bármikor." * Mindenesetre: a Hi-Fi News & Record Review mostantól kezdve külön rovatban recenzálja a CD-kiadványokat. Rovatvezető: Angus McKenzie. Április Linn-revű a Hi-Fi Newsban! Ez az újság nem kedveli ugyan a kultikus készülékeket, de az utóbbi időben annyi olvasója reklamálta a Sondek tesztjét, nemkülönben annyian tiltakoztak a Linn-főnök Ivor Tiefenbrun provokatív nyilatkozatai miatt, hogy a szerkesztő most már ezért is, azért is műsorra tűzte a skót lemezjátszót, amely egyébként 1976 óta több módosításon is keresztülment. A készüléket Martin Colloms kezébe nyomták, s ő még a szokásosnál is alaposabban kivesézte. Summa-summárum: a Linn aggasztóan jó lemezjátszónak bizonyult, nem is annyira az egyes paraméterei miatt, hanem mert ezek gondosan össze vannak hangolva. Olvasóink kedvért (akik a HFM 11. számából már ismerik a fenséges lemezjátszót), kivételesen szóról-szóra idézzük Colloms szubjektív ítéletét a Linn lemezjátszójáról: "A Linn hangképe koherensnek, egységesnek tűnik, amennyiben sem a futómű, sem a hangkar nem hívta fel magára a figyelmet, mint külön komponens. A basszust sokra becsültük, kiterjedése, jó artikulációja, tisztasága, követhetősége miatt; a középtartomány száraz és enyhén előtérbe nyomuló, jól kiadja az énekhangokat. A felső regiszter kellemesen csillog, élénk és nyílt, a sztereó kép a teljes frekvenciasávban különlegesen stabil és tiszta. Mindazonáltal, úgy érezzük, hogy a hangzás balansza nem tökéletesen semleges. Gondos próbákkal kimutattuk, hogy a felső basszus túl súlyos (kiemelés tőlünk - a szerkesztő megjegyzése), hogy a középtartomány egy bizonyos mértékig vastag, tolakodó, ezenkívül a felső középsávban is észleltünk felkeményedést, csörgést (ringing), és ezt a hangkarnak tulajdonítjuk. A magasak egy picit fényesebbek a kelleténél, de nincs bennük az a grízesség, amelyet más karoktól megszoktunk." Colloms szerint ez a 800 fontsterlinges gép van annyira jó (vagy akár jobb is), mint a nálánál két-háromszorta drágább készülékek - de még mindig nem olyan jó, mint a 4-500 fontsterlinges CD játszók. * Hirdetik már a "forradalmian új", de szerényen árazott NAD 5120-as lemezjátszót, az ő különlegesen idegesítő hangkarjával. Egy fényképet nekünk is megér, ha másért nem, hát a ravasz kinézete miatt. (Többet róla a májusi szám szemléjében.) * "Tégy sercegést a CD-be! Mindazok, akiknek nehezükre esik átállni a zajos analóg lemezről a zajtalan Compact Discre, megkönnyíthetik maguknak az áthangolódás folyamatát ezzel az új áramkörrel, amely voltaképpen egy lemezzajszintetizátor!" Ezt a viccet - áprilist írunk! - halálos komolysággal adja elő a HFN/RR, olyannyira, hogy még az "áramkör" blokksémáját is közreadja. A zseniális kis elektronika nemcsak lemezzajt kever a műsorba, de hűségesen imitálja az elő- és utóvisszhangot, a követési hibákat, a belsőbarázda-torzítást, valamint a lemezjátszó dübörgését és nyávogását is. "Nem kétséges, hogy ez lesz az 1983. év második nagy szenzációja!" * Vajon hogyan fogjuk reklámozni azt, ami jobb, mint amire ma azt mondjuk, hogy tökéletes? - kérdi a HFN/RR, hírét véve a dbx cég új digitális processzorának (dbx 700), amelynek mintavételi frekvenciája nem kevesebb, mint 700kHz! A Delta Modulation-nak nevezett rendszer frekvenciaátviteli sávja elvben 350kHz, és mint olvassuk, a fázishibát így 20kHz-en 100 fok alatt tudják tartani. Az új készüléket a dbx egyelőre nem házi, csakis professzionális használatra szánja; 5000 dollár lesz az ára. (Mint látni fogjuk, a mindig jólértesült Audionak további kereskedelmi hírei is vannak a dbx 700-ról.) Kérdés, nem érkezett-e túlságosan későn a dbx digitális processzora. Avagy a digitális technika jelenlegi "szabványai" érkeztek túlságosan korán? HIFI ANSWERS 1983. február Műszakilag tájékozott olvasóink maguktól is jól tudják, mi az, hogy "hídkapcsolás", de néha a laikus zenebarátok is találkoznak olyan sztereó erősítővel, amelynek két csatornáját össze lehet kapcsolni egyetlen, nagyteljesítményű monó erősítővé. (Tíz évvel ezelőtt, a Nagy Kvadró Láz idején különösen népszerű volt ez a technikai megoldás. A japán cégek ugyanis rájöttek, hogy a vásárlók többsége inkább csak kacérkodik a kvadrofóniával, és könnyebb nekik eladni a négy végfokot egyetlen dobozban akkor, ha ezek "átmenetileg" nagyobb teljesítményű sztereó végerősítő gyanánt is működtethetők. Az akkori kvadrofon erősítők többsége azóta is sztereóban szól.) Keith Howard, a HFA szerkesztője egyszer már pedzegette, hogy szerinte a hídba kapcsolt erősítők kellemesebben szólnak, és nemcsak azért, mert megduplázódik a teljesítményük. Howard most megpróbálja megmagyarázni ezt a különös jelenséget. A magyarázat az volna, hogy a "normál" komplementer teljesítményfokozatok valójában nem "push-pull" üzemmódban dolgoznak. Ha viszont két végerősítőt hídbakapcsolnak, az új kombinációban mindig akad olyan tranzisztor, amely akkor "húz", amikor a másik "tol". Aki szeret konstruktőrködni, bizonyára hasznát veszi a Hi-Fi Answersből átemelt ábráinknak. A bridge-játék (azaz: hídkapcsolás) alapelvei a HFA nyomán Március A Celestion jó nevű hangszórógyártó cég, de az audiofilek nem becsülték túl sokra, mígnem a múlt esztendőben egy aprócska hangdobozzal, az SL 6-tal a Celestion egycsapósra az érdeklődés középpontjába került. Lám: a vájt fülűek hajlandóak voltak 350 fontot fizetni egy pár 12 literes cipőskatulyáért! Ez idáig még rendben volna, de a Celestion most még módosította is az SL 6-ot. A "Turbó"-változat, ahogy az angolok nevezik (becsületes nevén SL-600) már 600 fontba kerül, holott a tervezők úgyszólván semmihez se nyúltak: meghagyták a dohogót, a csipogót, a keresztváltót - és csupán a hangszóródobozt cserélték ki. (Az SL-600 tesztjét lásd a HFN/RR májusi számában, a Celestion holografikus hangszóróvizsgálatairól pedig az Audio szemléjében írunk.) A hangszóródoboz: a legelhanyagoltabb részegység. Rezonanciáiról a hifisták és a konstruktőrök is nagyon keveset tudnak, azon kívül, hogy: "a doboz legyen minél masszívabb" - holott a valóságban sokkal bonyolultabb a képlet. Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, itt csak egyetlen tényezőre utalunk, nevezetesen arra, hogy a doboznak nemcsak szilárdnak, hanem rendkívül könnyűnek is kéne lennie: ellentmondó követelmények. A szakirodalom azonban sok jó tanáccsal szolgál azoknak, akik nem sajnálják a fáradságot és átrágják magukat a 20-25 éves irományokon. Az az alumínium-sejtszerkezet, amely a "Turbó" Celestion dobozfalát alkotja, valójában igen régi receptek alapján készült. * David Präkel szubjektív tesztjei következnek. Először a Marantz CD-63 Compact Disc Playerről ír. El van ragadtatva tőle, de az ő riportjában is van egy nagy Mindazonáltal: "Azt az érdességet, amit a műsorban hallunk, eddig azért nem hallottuk, mert az analóg lemez lekaszálta a magashangokat. Az is lehet, hogy olyan magastöbbletről van szó, amelyet a hangmérnökök csak ezért vittek szalagra, mert eleve számításba vették az analóg lemeztechnika gyengébb magasátvitelét. Jelen pillanatban nem feltétlenül kellemes dolog egyenesben kapni azt, ami a mesterszalagon van. A hangmérnököknek újra meg kell tanulniuk mikrofonozni, és lineárisabb mikrofonokat kell használniuk a jövőben. Amíg ez be nem következik, a CD jobban és egyidejűleg rosszabbul is szólhat, mint az analóg LP." Nagyon meggyőzően hangzik. De hogy az ördögbe lehetséges, hogy magát az analóg mesterszalagot hallgatva mi mégsem halljuk azt a bizonyos érdességet?! * Präkel másik tesztriportja két ősállatról szól: az EMT és az Ortofon SPU hangszedőről. Az EMT ma is a világ egyik legnépszerűbb stúdióeszköze, ami pedig a régesrég kihalt SPU-t illeti, erről a hangszedőről annyi nosztalgikus legenda kering (különösen a japán audiofilek körében), hogy az Ortofon újra gyártani kezdte, kis példányszámban, afféle "számozott kiadásban". Mindkét hangszedő a mai napig is az audiotechnika értékei közé számít, különösen az EMT - de azért elégtétellel olvassuk róla Präkel kritikus észrevételeit, mert elég jól összecsengenek azzal, amit mi írtunk az EMT-ről 9. számunkban. ("És mégis mozog a tekercs!") Egy ismerős hangszedő: az EMT - csak műanyag házából kiszedve, felszerelve a parabolikus Van den Hul-féle tűheggyel és persze a V. d. Hul emblémájával Április A címlapon a metszetrajz többet mond az Elite Rock lemezjátszóról, mint az elmosódott fénykép a HFA olcsó papírján. (A kép szörnyű ugyan, de bízzunk retusőrünk, Urtz Ottó különleges érzékében. Minthogy ő maga is hifista, a fotók halványan derengő körvonalaiból, tehát úgyszólván a semmiből is képes újrateremteni az eredeti képet. Talán még az is elég volna, ha csak elmesélnénk neki, mit láttunk a Hi-Fi Answersben.) Az 1000 fontsterlinges lemezjátszó tervezői minden elképzelhető eszközzel védekezni akartak az akusztikai visszahatás és egyáltalán a különféle rezonanciák ármánykodása ellen. Nemcsak a dobozt, de a lemeztányért is rezgésmentes műgránitból készítették, és szilikonolaj-tartályba helyezték a felfüggesztő rugókat. Igaz, mindezt már más is megtette. Viszont még senki sem próbálta csillapítani a hangkar alaprezgését egy szilikonolajjal töltött vályúval. Az ilyesfajta jószág persze mindig útban van; csak akkor lehet a barázdák fölé húzni, ha már a lemezt feltettük játék után pedig újra félre kell pofozgatni a szilikonos vályút, hogy cserélni tudjuk a hanglemezt. Dehát a (hang)szépségért meg kell szenvedni. Önmagában véve az ötlet nem rossz, bármilyen unpraktikus is. A Hi-Fi Answers nagyon kíváncsi volt a gép hangminőségére, és a biztonság kedvéért három aranyfülnek is kiadta az Elite lemezjátszót. Mindhárman ugyanahhoz az etalonhoz hasonlították (na melyikhez, mit gondoltok? hármat találhattok): a Linn Sondekhez. Az eredmény annyira igazságos, hogy az már valóságos csuda. Az első szakíró szerint az Elite "összemérhető" a Linn-nel. A második szerint az Elite korrektebbül szól, de neki jobban tetszik a Linn hangja (az a bizonyos telt felső-basszus többlet!). A harmadik szerint az Elite az igazi, csak már mindnyájan (mindnyájan?) hozzászoktunk a Linn hangképéhez... Audio 1982. augusztus Aktív keresztváltót ajánl, szubbasszussugárzók illesztéséhez Richard J. Kaufmann. * Tesztek: Black Night hangdoboz, AKG P25 MD hangszedő, Pioneer PL-7 lemezjátszó, Nakamichi NR-100 Dolby C zajcsökkentő. Szeptember Íme a világ legdrágább kazettás deckje, a Nakamichi 1000 ZXL Limited - a "korlátozott" (vagy "korlátolt"?) jelző azokra a személyekre vonatkozik, akik hajlandóak 6000 dollárt fizetni a "közönséges" csúcsnakamichi egy-egy válogatott, felspécizett és aranyozott példányáért. A tizennégy karátos gépben mindaz benne van, ami a szériadarabban is olyannyira kívánatos (így például egy mikrokomputer összesen 4 frekvencián optimalizálja az elektronikát a szalaghoz), de ezen kívül már az új NR-100 Dolby-C adaptert is tartalmazza. A kazettatartó alatt kis táblácska látható, ebbe a gyár grátisz belevéseti a vevő becses nevét. "A mi példányunkba csak ennyi volt gravírozva: Nakamichi - írja bánatosan az Audio -, udvarias célzás arra, hogy a gépet ne feledjük visszaküldeni." (Kép a 64. oldalon.) A 14 karátos magnó (Nakamichi 1000 ZXL Limited) * Hangszórómembrán-vizsgálat lézerrel. A Celestion cég már sokfelé propagálta új tesztmetódusát, amelynek első gyümölcse, a kis SL6-os hangdoboz valóban kedvező fogadtatásra talált az angol piacon. Most Graham Bank műszaki igazgató tollából az Audio is közöl egy cikket a lézeres membránvizsgálatról. Igen jólsikerült felvételeket mutatnak, ezeket mi is átvesszük. Celestion SL6 hangsugárzó, és dobozfalának sejtszerkezete A Celestion cég mérnöke, védőszemüvegben, lézersugárral vizsgálja a hangszórómembrán mozgásának rendellenességeit. (A fényképet és a "holdkrátereket" egyaránt az Audio-ból vettük át) * Tesztek: ADC Sound Shaper SA-1 oktávszűrő (230 dolláros árával meghökkentően olcsónak mondható, hiszen bele van építve egy tesztmikrofon, egy rózsazaj-generátor és egy azonosidejű analizátor!), Heathkit AA-180 sztereó végerősítő-kit (ez viszont meglehetősen drága, minthogy 600 dollárba kerül, holott a vevőnek kell összeszerelnie!), Yamaha P-850 lemezjátszó, Fulton RS-1 mozgótekercses hangszedő. Október A szokásos Directory, azaz Évkönyv Árak, címek, paraméterek. November Műsoron a Sony CD-lemezjátszója, a CDP-101. Szubjektíve is megítélik a hangminőségét, de erről itt nincs értelme írni: ilyesmiben az Audio túlságosan is "nagyvonalú" és hivatalból lelkes. * További tesztek: Fisher R-70 hifi-torony, Akai GX-F66RC kazettás deck, Mission 777 végfok, Shure V15/V hangszedő, Cambridge Physics Model 310 hangdoboz. * Az októberi Directory kiegészítése: orsós szalagok és kazetták. * És egy hirdetés a novemberi Audio hátsó borítójáról. A Discwasher cég újdonságát, a Dischandlert ábrázolja. Ez egy nyeles konyhaeszközhöz hasonló szerszám, és arra szolgál, hogy a hanglemezt emberi kéz érintése nélkül lehessen becsúsztatni az egyébként szintén Discwasher-gyártmányú antisztatikus borítóba. December Tesztek: Carver TX-ll tuner, a képet róla), Audio Design előerősítő, Thorens TD-115 lemezjátszó Ortofon TPO-70 hangszedővel (ez valószínűleg a VMS 30 egyik változata), Audio Interface CST-80 illesztőtranszformátor. 1983. január Mire lapszemlénkben az Audióhoz érünk, már szinte minden újdonság szóba került - holott az Audio valójában mindig megelőzi egy orrhosszal az európai újságokat. Mint látjuk, az amerikai lap már januári számában beszámol a dbx 700 digitális rendszerről, sőt, még azt is tudni véli, hogy készül egy "házi" változat is. Feltehetőleg 1000-1500 dollár között lesz az ára. Február Tesztek: Technics SL-P10 CD-játszó, Onkyo TX-61 és Denon DRA-400 receiver, Telarc Omnidisc tesztlemez, Soundcraftsmen DC 2214 ekvalizátor. Március Tesztek: Sharp DX-3 digitális játszó, NAD 4150 tuner, Revox 8710/II és Technics RS-M275X kazettás deck, Acoustat Trans-Nova Twin-200 végfok. Április A zajcsökkentő elektronikák (dbx, Dolby B és C) előnyeit és hátrányait latolgatja H. A. Robeson. * Tesztek: a Sony PCM-701 digitális-audio processzora.