Hetedhéthatár (Sajtószemle) |
Hifi Stereophonie
1983. január
Az újévi szám szerkesztő jegyzetében Karl Breh a német ipar
kiárusításának nevezi, hogy Max Grundig is el akarja adni tulajdonát a
francia Thomson-Brandt konszernnek. A Thomson már eddig is felvásárolt
jó néhány nyugatnémet céget (Nordmende, Saba, Dual), de azok
tönkrement vállalatok voltak, tehát már annak is örülni kellett, hogy
fennmaradtak a tradicionális márkanevek és sikerült megmenteni a
munkahelyek egy részét. A Grundig azonban más: ez a vállalat a
legmodernebb berendezésekkel dolgozik, 32 ezer alkalmazottat
foglalkoztat, és noha valóban veszített vagy félmilliárd márkát az
utóbbi két évben, még korántsem igaz, hogy a tönk szélén állna...
(Azóta már tudjuk: az NSZK kormánya nem járult hozzá a Grundig
"kiárusításához".)
* "Elefánttalálka", szuperklasszis teljesítményerősítők tesztje:
Accuphase M-100 (1000W), Amcron PL-4 (314W), Bryston 4B (445W), Mark
Levinson ML-3 (500W, illetve 2 ohmon 800W) és ML-9 (250W), Sony
TA-N900 (250W). Ami a hangminőséget illeti, a HFS stábja nemigen érez
differenciát közöttük, noha a szubjektív próbán Infinity és Quad
hangsugárzót használtak, és a legjobb analóg lemezeket, továbbá a
legújabb digitális felvételeket is "bevetették". Ezeket az erősítőket
már a HFS új laborvezetője, Günther Mária mérte (kitűnő név egy
hifi-újság főmunkatársának!), és a legmodernebb és legravaszabb
tesztmódszereket is kipróbálta rajtuk.
A tükörtojás csak a laboratórium kiéhezett legénységének képzeletében
készült el, de a Mark Levinson ML-3 teljesítmény-erősítő "sparherdje"
biztosan megtette volna a magáét.
Két hasonlóképpen ezoterikus készülék: az Accuphase C-240 és a Sony
Espirit előerősítő
* További tesztek: Audioplan Kontrast hangdoboz és három
különleges lemezjátszó. A JVC QL-Y55F hangkarján szabályozni lehet a
mélyfrekvenciás rezonancia csillapításának mértékét. A másik kettő, a
Technics SL-QLI és a Beogram 8000 lineárkaros, teljesen automatizált
jószág. A Beogramon nem tanácsos Lencóval játszani a lemezt: a futómű
nem eléggé stabil, megérzi a Lenco-kefe nyomását, nyávogni kezd tőle.
Február
Kísérteties dologról számol be Arndt Klingelnberg, a HFS volt
laborvezetője és jelenleg is műszaki tanácsadója. Mit szólnátok, ha
valaki ezzel állítana be hozzátok: "Valahányszor rákötőm a hangszórót
az erősítőre, gyorsabban kezd futni a lemezjátszóm!" Bármilyen
különös, ez valóban megtörtént eset, és csak sok-sok órai
kísérletezéssel lehetett kideríteni az okát. Arról van szó, hogy egy
aktívdoboz egyik hangszóróját olyan erősítővel hajtották, amely
valamiféle instabilitás folytán 600kHz-es frekvenciát is kibocsátott
magából. A hangszóró és az erősítő között futó kábelek felerősítették
és lesugározták a 600kHz-es jelet, az pedig megzavarta a direkthajtású
lemezjátszó vezérlőelektronikáját... Hifi-misztériumok tehát léteznek
- de előbb-utóbb minden boszorkányság okára fény derül.
* A januári monstre végfoktesztet most monstre előerősítőteszt
követi (Accuphase C-240, Amcron Straight Line Two, Cabre AS 101, Mark
Levinson ML-7, RGR Four-1, Sony "Esprit" TA-E 900). A legolcsóbb az
Amcroné, ezt már 2000 márkáért utánatok dobják, a legdrágább pedig a
Mark Levinsoné, 16800 márkába kerül, de bízzunk benne: hátha odaadják
részletre is.
További tesztek: WHD 4055, 4045, 4035 hangdobozok és hat drága
pickup: B&O MMC1, Denon DC-305, Luxman LMC-1, Ortofon MC 2000, Sonus
SB-ll és Sony XL-MC3.
* Öt digitális egy analóg ellen. Folytatva a decemberben
megkezdett vizsgálatsorozatot, Arndt Klingelnberg összehasonlítja a
dolbys Revox A77 mérési adatait öt PCM-magnóéval. Oda lyukad ki, hogy
a digitális és az analóg szalagjátszók paramétereit csak nagyon
óvatosan szabad egybevetni. A kétféle rendszer eltérő módon hamisít,
hibáikat ezért eltérő módon kell interpretálni. A PCM-torzítás például
rendkívül alacsony, de igen kellemetlen komponensekből, sokadik
harmonikusokból áll. Hasonlóképpen a PCM-rendszerek dinamikáját is
másképp kell értelmezni, mint eddig megszoktuk - és így tovább, végig
az összes paramétereken. Láthatunk néhány fölöttébb csúnya
oszcillogramot is, főleg a Sanyo PCM-gépeiről.
A kissé antidigitalista Klingelnbergnek azonban az a
legkellemetlenebb mondanivalója, hogy PCM és PCM között jókora
különbség van. A Hitachi V-300E és a Sony F-1 például jól vizsgázott a
HiFi Stereophonie laboratóriumában, a Sanyo Plus 5 és Plus 10 viszont
annál gyatrábban. Az is kiderül, hogy a PCM-ek sem tökéletesen
kompatibilisak egymással: lehetőleg ugyanazon a készüléken kell
visszajátszani a műsort, amelyiken készítették.
Március
A várva-várt, immáron bekövetkezett és egyelőre felülmúlhatatlan
szenzáció: forgalomba került a "lézeres" lemezjátszó és vele a CD, a
Compact Disc. Az első gépek ára 1800-2200DM, a poplemezeké 33 márka, a
klasszikus zenei kiadványoké pedig 42 márka. (A CD csak az egyik
oldalán hordoz műsort, de az így is egy teljes órányi.)
Mint a márciusi szám szerkesztői előszavában olvassuk: Japánban
ahol a CD-t már előző ősszel bevezették - időközben 30 ezer gép és 300
ezer CD kelt el, és ami érdekes az eladott lemezek 60 százaléka
komolyzenei kiadvány. A kereskedőknek mindenesetre megjött az
étvágyuk, és úgy számolgatnak, hogy az európai zenekedvelők már a
kezdeti időszakban 220 ezer "lézeres" készüléket fognak vásárolni, nem
pedig csak 100 ezret, mint kezdetben gondolták.
Ami a repertoárt illeti, a startjelre 175 kiadvány futott ki a
boltokba, ebből 100 a poplemez és a hasonlók száma. Ez mind a
PolyGram-csoport terméke, de év végéig átvesznek 150 lemezt a japán
CBS-Sony, az EMI-Sony, a Toshiba-EMI és a Nippon Columbia
választékából.
* A HiFi Stereophonie tüstént munkához is lát: márciusi számában
20 CD-t és 7 CD-játszót tesztel (Hitachi DA 1000, Kyocera DA-01,
Marantz CD-73, Philips CD100, Sanyo DAD8, Sony CDP-101, Toshiba
XR-Z90). Egyben részletesen ismerteti a CD-játszók működési elvét,
sőt: képriportot közöl a CD-gyártás folyamatáról. Mintha egy űrbéli
laboratóriumot látnánk! A jövő század regénye...
Marantz Compact Disc Player (csak karosszériájában különbözik a
Philipsétől)
Űrlaboratórium? Nem: CD-gyártás, a lehető legtökéletesebb higiénia
közepette. (Itt nem lehet szénpor a levegőben, mint Dorogon!)
* A CD-premier ünnepélyes, sőt, patetikus jelenetei után aztán
megélénkül a levegő. Színrelép Jürg Jecklin, az elektrosztatikus
fejhallgatójáról híres bázeli hangmérnök, hogy a HFS hasábjain az új
technika mellett korteskedjék. Jecklin kezdettől fogva lelkes
PCM-hívő, és évek óta dolgozik digitális szalagjátszókkal.
Mondanivalójának lényege: a PCM-technika fölényesen és minden
tekintetben jobb az analógnál. Más kérdés, hogy a PCM-szalagfelvételek
többsége és a CD-lemezek hangja eddig őbenne is csalódást keltettek. A
hangmérnökök - mondja Jecklin - eddig nem tettek mást, mint hogy
analóg helyett digitális magnót kötöttek a keverőasztal kimenetére.
Ámde a digitális technika kétélű fegyver: könyörtelenül kimutatja a
hangfelvétel gyatraságát. A hangmestereknek most már meg kell
tanulniuk valóban jó felvételt készíteni. Természetes akusztikájú
termeket kell találniuk, okosan kell "ültetniük" a zenekart és
értelmesen kell használniuk a mikrofonokat kettő-hármat egyszerre és
nem többet.
Néhány oldallal később Jecklin újra szót kér, de ott már
erélyesebb hangokat üt meg. Rendkívül hevesen elmarasztalja Arndt
Klingelnberget, aki - szerinte - egyoldalúan és elfogultan teszteli a
digitális készülékeket, mert "nem tudja átugrani a saját
analógárnyékát". Klingelnberg (aki szintén évek óta foglalkozik
PCM-technikával), vitézül hadakozik Jecklinnel, olyannyira, hogy
vitájuk még áprilisban is folytatódik. Nehéz eldönteni, kinek van
igaza (feltehetően mindkettőnek), mindenesetre nem állhatjuk meg, hogy
ne idézzük a szkeptikus Klingelnberg egyik kitételét. Eszerint más
dolog stúdióban profi gépekkel dolgozni és megint más dolog
laboratóriumban bajlódni mindenféle "házi" készülékekkel, amelyek nem
mindig funkcionálnak tökéletesen. "Néha jól funkcionálnak, néha még
éppen csak hogy funkcionálnak, néha olyan rosszul, funkcionálnak, hogy
az ember örökre elátkozza az egész PCM-technikát - és végül az is
előfordul, hogy egyáltalán nem funkcionálnak."
Április
Nagy-nagy hangdobozteszt és nagy-nagy hangdobozok: hat modell az
1000 márkás, újabb hat típus a 2000 márkás kategóriából. Első kör:
Goodmans Axiom150, Cabasse Goelette, JBL L86, Mission 770S, Onkyo SC
901, Quadral Amun. Második kör: ARC 202, B&W 802F, Cabasse Clipper
312, Grundig Monolith 120, JBL L 112 és Tannoy Arundel.
Kétezer márkás hangsugárzók tesztje a HiFi Stereophonie-ban: bal: a
JBL L 112, jobb: a B&W 802.
Ábráink a Tannoy Arundel fogadtatásáról tudósítanak: felül 6
hangsugárzó "kellemességérzet-diagramja", alatta a JBL és a Tannoy
"színezettség-diagramja"
Ez a Tannoy egyébként hasonlít a miáltalunk tesztelt Classic
Monitorra, csak valamivel kisebb, és kevesebb lyuk és szabályzógomb
van rajta. Ha valaki úgy véli, hogy a Hifi Magazin, a maga finnyás
angolos ízlésével méltatlanul "húzta le" a nagyhírű stúdiómonitort,
ezennel figyelmébe ajánljuk a HFS e legutóbbi szeánszát. A HiFi
Stereophonie "pszichometrikus" módszere voltaképpen egy körmérkőzéses
vakteszt, amely jó tízezernyi adatot szolgáltat, s ezekkel a
hangsugárzóknak elsősorban a hangkarakterét próbálják feltérképezni.
Ez a statisztikai módszer nem sokat mond a (nagyonis fontos)
árnyalatokról, de objektív, és a durva hibákat nagy biztonsággal
kimutatja. Namármost, a HFS zsűrije még soha egyetlen hangsugárzót sem
marasztalt el olymértékben, mint most a Tannoyt. Hangsúlyozzuk, hogy
ez nem a német fülek összeesküvése az angol hangsugárzó ellen (hiszen
a B&W is angol). És nem is a laikusok összeesküvése a stúdiómonitor
ellen (hiszen a JBL is erősen "stúdiószagú"). A diagramok egyébként
önmagukért beszélnek (a túloldalon).
Hifi News & Record Review
1983. január
Érdekes dolgokat mesél Barry Fox a dzsesszről és a
dzsesszfelvételekről. Úgy látszik, a dzsessz művészei is (akárcsak a
komolyzene interpretátorai) jól érzik, mennyire meghamisítja zenéjüket
az elektronikus közvetítés. Ráadásul a dzsessz-zenészek többnyire már
az "élő" előadásokon is rákényszerülnek a térhangosításra, a
közelmikrofonozásra, a hangmérnök gyámolító (?) kezére. Akadnak ugyan
rebellisek, mint például Benny Goodman, aki tavaly egy mammutkoncerten
megtiltotta, hogy mikrofonokat rakjanak szólistáinak orra alá. Csupán
három mikrofont engedélyezett, azt is csak a ritmus csoport számára.
Ennek az lett a következménye, hogy az első sorokban ülő néhány száz
ember valóban eleven zenének örülhetett, a többi tízezer viszont
egyáltalán nem is hallotta Goodmant, holott elsősorban az ő kedvéért
mentek el a koncertre. Nagy botrány kerekedett, a látogatók
visszakövetelték a húsz dollárjukat, a menedzser a nyílt színen
mentegetődzött, megpróbálva elhárítani magától a felelősséget.
Kiábrándító, de tanulságos esemény volt - fejezi be bölcsen Barry Fox
-, bebizonyította, hogy: ha tetszik, ha nem, el kell viselnünk a
nagyteljesítményű térhangosítást a dzsessz-fesztiválokon.
És mégis, dzsessz-rajongók és hangmániákusok mindegyre rebesgetik,
hogy ezt a műfajt igenis mindennemű erősítés nélkül szabad csak
megszólaltatni. Szomorú, de igaz: ha a dzsesszmuzsika természetes
hangjaira vágyunk, nem találjuk meg másutt, mint természetes
közegében: a viszonylag szűk termekben, erősítés nélkül hallgatva.
Csak hát számolnunk kell. Oscar Peterson, például, 1979-ben két
koncertjéért 25 ezer dollárt vett fel a Wembley Conference
dzsessz-fesztiválon. Ha ezt a pénzt egy kis előadóterem közönsége
fizetné ki, mindenkinek rámenne a havi jövedelme.
"Időről-időre kijelentik, hogy a dzsessz halott, megölte az
érdektelenség. Ha a dzsessz valóban meghal, akkor ez azért következik
be, mert a népszerű művészek ma már annyira drágák, hogy többé nem
szólaltathatják meg azokat a hangokat, amelyeknek a sikert
köszönhetik.
* A Telarc hanglemezgyártó vállalat hangmérnökével, egyben
társtulajdonosával beszélget John Atkinson. A Telarc előbb
direktvágású lemezekkel próbálkozott, de nagyon hamar felhagyott
velük, és átpártolt a digitális táborba. Komolyzenei felvételeinek
többségén a Lorin Maazel vezényelte clevelandi szimfonikusokat
hallhatjuk. A Telarc általában kevés - három - mikrofonnal dolgozik,
és a Soundstream-féle rendszert használja, mert ezt tartja a
legjobbnak az összes PCM-processzor között, különös tekintettel arra a
bizonyos szűrőre, amely elengedhetetlenül szükséges bármiféle D/A
konverterben. Ami az igazán digitális (tehát nem csupán hibrid)
hanglemezt illeti, a Telarc bizakodva néz a jövőbe, hiszen máris szép
gyűjteménye van digitális mesterszalagokból, amelyek majd új életre
ébredhetnek a Compact Discen, a "lézeres" hanglemezen. Vagy a
Soundstream-féle hangkártyákon.
Digitális kártyajáték: a Soundstream cég AudioFile-játszójának
prototípusa. Ez is digitális elven működik, ez is lézerrel tapogatja
le a barázdákat, akárcsak a CD - csak nem korongot játszik, hanem
kártyát
* Nem tévedés, kártyát mondtunk, nem lemezt. A Soundstream cég új,
kísérleti műsorhordozója nem kör alakú, hanem téglalap-formájú. És nem
forog! És a gép mégis le tudja tapogatni a "barázdáit"! Egyébként ez
is lézerrel dolgozik, mintavételi frekvenciája 50kHz, felbontása
16bit, a dinamikája 90 decibel, frekvenciaátvitele ennek is
tökéletesen lineáris, a torzítása ennek is elhanyagolható mértékű...
és ami a legfontosabb: a kártyákat fototechnikai úton reprodukálják,
tehát sokkalta olcsóbbak lehetnek, mint a Philips/Sony-féle Kompakt
Lemezek!
A HFN/RR egyébként függetlenül a Telarc-interjútól, külön
riportban foglalkozik a Soundstream cég által sokatmondóan
AudioFilenek keresztelt hanglemezzel, azaz hangkártyával. A fotók,
sajnos, nagyon homályosak, de talán fel lehet ismerni rajtuk az
AudioFile "kártyajátszó" készülék prototípusát, illetve azt a nagyon
is bizalomgerjesztő hifi-berendezést, amelyen a Soundstream
szakemberei a hangminőséget ellenőrzik.
Február
Reszkessetek magnósok! Feltűnt a láthatáron az az áramkör, amely
megkeserítheti az életeteket! Vége a gondtalan kalózkodásnak, többé
nem fogjátok nyakra-főre lemásolgatni a védtelen hanglemezeket!
De azért ne reszkessetek olyan nagyon. Az a bizonyos Másolásgátló
Elektronika, amelyet a CBS terjesztett a hanglemezszakma nagyjai elé,
két részből áll, és az egyiket be kell építeni a magnóba! Vagyis
magukat a magnógyárakat kellene rábírni, hogy minden egyes készülékbe
beépítsék a Másolásgátló Áramkört, és ráadásul még fizessenek is a
CBS-nek 1-1 fontsterling licenszdíjat minden eladott szalagjátszó
után...
Technikailag úgy kell elképzelni a dolgot, hogy a CBS piacra hozna
egy 500 fontsterling árú enkódert, a hanglemezgyártók,
műsorosszalag-készítők, illetve a rádióállomások számára. Ezzel az
enkóderrel minden műsort meg lehet bélyegezni, anélkül, hogy
megéreznénk a műsor hangminőségén. Namármost, ha a magnóban benne van
a megfelelő szenzor-egység, akkor ez észlelni fogja a tiltó jelet, és
azonnyomban kikapcsolja a gépet vagy más módon teszi lehetetlenné a
másolást.
Látom, nagyon somolyogtok befelé, biztosan azt latolgatjátok, hogy
"majd kikötöm én a magnómból azt a fránya áramkört". Hát ez nem fog
menni, mert a szenzort egybeépíthetik a magnó valamelyik létfontosságú
részegységével.
No de amíg az ember él: remél. Azt hiszem, hogy ha a CBS-féle
áramkör valaha is elterjedne, százával jelennének meg a lapokban a
kisiparosok hirdetései: "Másolásgátló Elektronikáját Olcsón
Hatástalanítom!" Egyébként is kétséges, hogy rá lehet-e venni a
magnógyárakat erre az öngyilkos akcióra - hacsak rendeletileg nem.
Ilyesfajta rendeleteket azonban nem könnyű kierőszakolni a nyugati
világban. Barry Fox, aki a Hi-Fi Newsban új technológiákról szokott
írni, és aki most a CBS új elektronikájáról tudósít bennünket, maga is
úgy minősíti ezt az innovációt, mint amely "eleve csak vesztes lehet".
Kulturált ember, különösen, ha ráadásul még angol is, semmire se
mondja, hogy: marhaság.
* Itt a módosított Quad, a 405/III Colloms vizsgálgatja, s jobbnak
találja a réginél. Sajnos, nem hasonlítja össze más, nívósabb
elektronikával.
* ECC 83, ECC 88... összesen 6 cső és egy ménkű nagy tápegység: az
1400 fontsterlinges Audio Research ARC SP-8 előerősítő. Ezt is Colloms
teszteli; és - tőle szokatlan módon - nagyon odavan a hangminőségért.
Az új Meridian 101B előerősítőt ezekután már csak leereszkedő
vállveregetésre méltatja.
Március
Angliában is közeleg a CD nyitóelőadása, és Martin Colloms máris
revüt ad 5 CD-játszóról. (Már ismerjük őket a HFS szemléjéből:
Hitachi, Toshiba/Aurex, Sony, Marantz és Philips - az utóbbi kettő
gyakorlatilag azonos.) Colloms feltétel nélkül digitalista és melegen
ajánlja minden hifistának, hogy vásároljon CD-játszót, de ő is erős
különbséget észlelt a különféle készüléktípusok között: Neki főleg a
Hitachival volt baja.
* Megszólal azért az Ellenség Hangja is. Maga a szerkesztő, John
Atkinson azt írja, hogy az általa hallott digitális felvételek, köztük
a CD-k túlnyomó része zeneietlenül szól. Hasonló véleményen van Alvin
Gold is. Mint írja, végighallgatott 20-25 CD-kiadványt, és bár
méltányolja erényeiket, egyiket sem ítéli igazán zenei hangzásúnak az
utóbbi 20 év legjobb analóg lemezeihez viszonyítva (igaz, az
utóbbiakat olyan lemezjátszóval hallgatja, amely jóval drágább a
CD-játszóknál). Ez azonban nem a digitális technika kritikája, csupán
a digitális gyakorlaté. Mert hiszen elegendő találni egyetlen jó
digitális felvételt, hogy bebizonyítsuk: a rendszer működőképes - és
ő, mármint Gold, már hallott ilyen felvételt. Egyszóval: a láthatatlan
kéz írása (amely az analóg lemez végnapjait hirdeti) már megjelent a
falon. Viszont szó sincs arról, hogy akkora fejlődés tanúi volnánk,
mint amikor az LP váltotta fel a régi, 78-as fordulatú lemezeket.
* Szót kért Angus McKenzie is, a nagynevű, vak szakíró, elismert
aranyfül. "Én ugyanolyan jelentékenynek tekintem a mostani fordulatot,
mint annakidején az átállást a 78-asokról az LP-re. Lehet, hogy a
Compact Disc helyenként csúnyán szól, de ez csak ezért van, mert minél
jobban kitárjuk az ablakot, annál több légy repül be rajta. Vagyis nem
a CD a ludas, hanem a tökéletlen hangfelvételi technika: a
hangmérnökök még nem találták meg a hangkép egyensúlyát - és ezt a CD
jóvoltából most tisztábban halljuk, mint eddig bármikor."
* Mindenesetre: a Hi-Fi News & Record Review mostantól kezdve
külön rovatban recenzálja a CD-kiadványokat. Rovatvezető: Angus
McKenzie.
Április
Linn-revű a Hi-Fi Newsban! Ez az újság nem kedveli ugyan a
kultikus készülékeket, de az utóbbi időben annyi olvasója reklamálta a
Sondek tesztjét, nemkülönben annyian tiltakoztak a Linn-főnök Ivor
Tiefenbrun provokatív nyilatkozatai miatt, hogy a szerkesztő most már
ezért is, azért is műsorra tűzte a skót lemezjátszót, amely egyébként
1976 óta több módosításon is keresztülment.
A készüléket Martin Colloms kezébe nyomták, s ő még a szokásosnál
is alaposabban kivesézte. Summa-summárum: a Linn aggasztóan jó
lemezjátszónak bizonyult, nem is annyira az egyes paraméterei miatt,
hanem mert ezek gondosan össze vannak hangolva. Olvasóink kedvért
(akik a HFM 11. számából már ismerik a fenséges lemezjátszót),
kivételesen szóról-szóra idézzük Colloms szubjektív ítéletét a Linn
lemezjátszójáról:
"A Linn hangképe koherensnek, egységesnek tűnik, amennyiben sem a
futómű, sem a hangkar nem hívta fel magára a figyelmet, mint külön
komponens. A basszust sokra becsültük, kiterjedése, jó artikulációja,
tisztasága, követhetősége miatt; a középtartomány száraz és enyhén
előtérbe nyomuló, jól kiadja az énekhangokat. A felső regiszter
kellemesen csillog, élénk és nyílt, a sztereó kép a teljes
frekvenciasávban különlegesen stabil és tiszta.
Mindazonáltal, úgy érezzük, hogy a hangzás balansza nem
tökéletesen semleges. Gondos próbákkal kimutattuk, hogy a felső
basszus túl súlyos (kiemelés tőlünk - a szerkesztő megjegyzése), hogy
a középtartomány egy bizonyos mértékig vastag, tolakodó, ezenkívül a
felső középsávban is észleltünk felkeményedést, csörgést (ringing), és
ezt a hangkarnak tulajdonítjuk. A magasak egy picit fényesebbek a
kelleténél, de nincs bennük az a grízesség, amelyet más karoktól
megszoktunk."
Colloms szerint ez a 800 fontsterlinges gép van annyira jó (vagy
akár jobb is), mint a nálánál két-háromszorta drágább készülékek - de
még mindig nem olyan jó, mint a 4-500 fontsterlinges CD játszók.
* Hirdetik már a "forradalmian új", de szerényen árazott NAD
5120-as lemezjátszót, az ő különlegesen idegesítő hangkarjával. Egy
fényképet nekünk is megér, ha másért nem, hát a ravasz kinézete miatt.
(Többet róla a májusi szám szemléjében.)
* "Tégy sercegést a CD-be! Mindazok, akiknek nehezükre esik
átállni a zajos analóg lemezről a zajtalan Compact Discre,
megkönnyíthetik maguknak az áthangolódás folyamatát ezzel az új
áramkörrel, amely voltaképpen egy lemezzajszintetizátor!" Ezt a viccet
- áprilist írunk! - halálos komolysággal adja elő a HFN/RR,
olyannyira, hogy még az "áramkör" blokksémáját is közreadja. A
zseniális kis elektronika nemcsak lemezzajt kever a műsorba, de
hűségesen imitálja az elő- és utóvisszhangot, a követési hibákat, a
belsőbarázda-torzítást, valamint a lemezjátszó dübörgését és
nyávogását is. "Nem kétséges, hogy ez lesz az 1983. év második nagy
szenzációja!"
* Vajon hogyan fogjuk reklámozni azt, ami jobb, mint amire ma azt
mondjuk, hogy tökéletes? - kérdi a HFN/RR, hírét véve a dbx cég új
digitális processzorának (dbx 700), amelynek mintavételi frekvenciája
nem kevesebb, mint 700kHz! A Delta Modulation-nak nevezett rendszer
frekvenciaátviteli sávja elvben 350kHz, és mint olvassuk, a fázishibát
így 20kHz-en 100 fok alatt tudják tartani.
Az új készüléket a dbx egyelőre nem házi, csakis professzionális
használatra szánja; 5000 dollár lesz az ára. (Mint látni fogjuk, a
mindig jólértesült Audionak további kereskedelmi hírei is vannak a dbx
700-ról.) Kérdés, nem érkezett-e túlságosan későn a dbx digitális
processzora. Avagy a digitális technika jelenlegi "szabványai"
érkeztek túlságosan korán?
HIFI ANSWERS
1983. február
Műszakilag tájékozott olvasóink maguktól is jól tudják, mi az,
hogy "hídkapcsolás", de néha a laikus zenebarátok is találkoznak olyan
sztereó erősítővel, amelynek két csatornáját össze lehet kapcsolni
egyetlen, nagyteljesítményű monó erősítővé. (Tíz évvel ezelőtt, a Nagy
Kvadró Láz idején különösen népszerű volt ez a technikai megoldás. A
japán cégek ugyanis rájöttek, hogy a vásárlók többsége inkább csak
kacérkodik a kvadrofóniával, és könnyebb nekik eladni a négy végfokot
egyetlen dobozban akkor, ha ezek "átmenetileg" nagyobb teljesítményű
sztereó végerősítő gyanánt is működtethetők. Az akkori kvadrofon
erősítők többsége azóta is sztereóban szól.)
Keith Howard, a HFA szerkesztője egyszer már pedzegette, hogy
szerinte a hídba kapcsolt erősítők kellemesebben szólnak, és nemcsak
azért, mert megduplázódik a teljesítményük. Howard most megpróbálja
megmagyarázni ezt a különös jelenséget. A magyarázat az volna, hogy a
"normál" komplementer teljesítményfokozatok valójában nem "push-pull"
üzemmódban dolgoznak. Ha viszont két végerősítőt hídbakapcsolnak, az
új kombinációban mindig akad olyan tranzisztor, amely akkor "húz",
amikor a másik "tol". Aki szeret konstruktőrködni, bizonyára hasznát
veszi a Hi-Fi Answersből átemelt ábráinknak.
A bridge-játék (azaz: hídkapcsolás) alapelvei a HFA nyomán
Március
A Celestion jó nevű hangszórógyártó cég, de az audiofilek nem
becsülték túl sokra, mígnem a múlt esztendőben egy aprócska
hangdobozzal, az SL 6-tal a Celestion egycsapósra az érdeklődés
középpontjába került. Lám: a vájt fülűek hajlandóak voltak 350 fontot
fizetni egy pár 12 literes cipőskatulyáért!
Ez idáig még rendben volna, de a Celestion most még módosította is
az SL 6-ot. A "Turbó"-változat, ahogy az angolok nevezik (becsületes
nevén SL-600) már 600 fontba kerül, holott a tervezők úgyszólván
semmihez se nyúltak: meghagyták a dohogót, a csipogót, a keresztváltót
- és csupán a hangszóródobozt cserélték ki. (Az SL-600 tesztjét lásd a
HFN/RR májusi számában, a Celestion holografikus
hangszóróvizsgálatairól pedig az Audio szemléjében írunk.)
A hangszóródoboz: a legelhanyagoltabb részegység. Rezonanciáiról a
hifisták és a konstruktőrök is nagyon keveset tudnak, azon kívül,
hogy: "a doboz legyen minél masszívabb" - holott a valóságban sokkal
bonyolultabb a képlet. Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, itt
csak egyetlen tényezőre utalunk, nevezetesen arra, hogy a doboznak
nemcsak szilárdnak, hanem rendkívül könnyűnek is kéne lennie:
ellentmondó követelmények. A szakirodalom azonban sok jó tanáccsal
szolgál azoknak, akik nem sajnálják a fáradságot és átrágják magukat a
20-25 éves irományokon. Az az alumínium-sejtszerkezet, amely a "Turbó"
Celestion dobozfalát alkotja, valójában igen régi receptek alapján
készült.
* David Präkel szubjektív tesztjei következnek. Először a Marantz
CD-63 Compact Disc Playerről ír. El van ragadtatva tőle, de az ő
riportjában is van egy nagy Mindazonáltal:
"Azt az érdességet, amit a műsorban hallunk, eddig azért nem
hallottuk, mert az analóg lemez lekaszálta a magashangokat. Az is
lehet, hogy olyan magastöbbletről van szó, amelyet a hangmérnökök csak
ezért vittek szalagra, mert eleve számításba vették az analóg
lemeztechnika gyengébb magasátvitelét. Jelen pillanatban nem
feltétlenül kellemes dolog egyenesben kapni azt, ami a mesterszalagon
van. A hangmérnököknek újra meg kell tanulniuk mikrofonozni, és
lineárisabb mikrofonokat kell használniuk a jövőben. Amíg ez be nem
következik, a CD jobban és egyidejűleg rosszabbul is szólhat, mint az
analóg LP."
Nagyon meggyőzően hangzik. De hogy az ördögbe lehetséges, hogy
magát az analóg mesterszalagot hallgatva mi mégsem halljuk azt a
bizonyos érdességet?!
* Präkel másik tesztriportja két ősállatról szól: az EMT és az
Ortofon SPU hangszedőről. Az EMT ma is a világ egyik legnépszerűbb
stúdióeszköze, ami pedig a régesrég kihalt SPU-t illeti, erről a
hangszedőről annyi nosztalgikus legenda kering (különösen a japán
audiofilek körében), hogy az Ortofon újra gyártani kezdte, kis
példányszámban, afféle "számozott kiadásban". Mindkét hangszedő a mai
napig is az audiotechnika értékei közé számít, különösen az EMT - de
azért elégtétellel olvassuk róla Präkel kritikus észrevételeit, mert
elég jól összecsengenek azzal, amit mi írtunk az EMT-ről 9.
számunkban. ("És mégis mozog a tekercs!")
Egy ismerős hangszedő: az EMT - csak műanyag házából kiszedve,
felszerelve a parabolikus Van den Hul-féle tűheggyel és persze a V. d.
Hul emblémájával
Április
A címlapon a metszetrajz többet mond az Elite Rock lemezjátszóról,
mint az elmosódott fénykép a HFA olcsó papírján. (A kép szörnyű ugyan,
de bízzunk retusőrünk, Urtz Ottó különleges érzékében. Minthogy ő maga
is hifista, a fotók halványan derengő körvonalaiból, tehát úgyszólván
a semmiből is képes újrateremteni az eredeti képet. Talán még az is
elég volna, ha csak elmesélnénk neki, mit láttunk a Hi-Fi Answersben.)
Az 1000 fontsterlinges lemezjátszó tervezői minden elképzelhető
eszközzel védekezni akartak az akusztikai visszahatás és egyáltalán a
különféle rezonanciák ármánykodása ellen. Nemcsak a dobozt, de a
lemeztányért is rezgésmentes műgránitból készítették, és
szilikonolaj-tartályba helyezték a felfüggesztő rugókat. Igaz, mindezt
már más is megtette. Viszont még senki sem próbálta csillapítani a
hangkar alaprezgését egy szilikonolajjal töltött vályúval. Az
ilyesfajta jószág persze mindig útban van; csak akkor lehet a barázdák
fölé húzni, ha már a lemezt feltettük játék után pedig újra félre kell
pofozgatni a szilikonos vályút, hogy cserélni tudjuk a hanglemezt.
Dehát a (hang)szépségért meg kell szenvedni.
Önmagában véve az ötlet nem rossz, bármilyen unpraktikus is. A
Hi-Fi Answers nagyon kíváncsi volt a gép hangminőségére, és a
biztonság kedvéért három aranyfülnek is kiadta az Elite lemezjátszót.
Mindhárman ugyanahhoz az etalonhoz hasonlították (na melyikhez, mit
gondoltok? hármat találhattok): a Linn Sondekhez. Az eredmény annyira
igazságos, hogy az már valóságos csuda.
Az első szakíró szerint az Elite "összemérhető" a Linn-nel.
A második szerint az Elite korrektebbül szól, de neki jobban
tetszik a Linn hangja (az a bizonyos telt felső-basszus többlet!).
A harmadik szerint az Elite az igazi, csak már mindnyájan
(mindnyájan?) hozzászoktunk a Linn hangképéhez...
Audio
1982. augusztus
Aktív keresztváltót ajánl, szubbasszussugárzók illesztéséhez
Richard J. Kaufmann.
* Tesztek: Black Night hangdoboz, AKG P25 MD hangszedő, Pioneer
PL-7 lemezjátszó, Nakamichi NR-100 Dolby C zajcsökkentő.
Szeptember
Íme a világ legdrágább kazettás deckje, a Nakamichi 1000 ZXL
Limited - a "korlátozott" (vagy "korlátolt"?) jelző azokra a
személyekre vonatkozik, akik hajlandóak 6000 dollárt fizetni a
"közönséges" csúcsnakamichi egy-egy válogatott, felspécizett és
aranyozott példányáért. A tizennégy karátos gépben mindaz benne van,
ami a szériadarabban is olyannyira kívánatos (így például egy
mikrokomputer összesen 4 frekvencián optimalizálja az elektronikát a
szalaghoz), de ezen kívül már az új NR-100 Dolby-C adaptert is
tartalmazza. A kazettatartó alatt kis táblácska látható, ebbe a gyár
grátisz belevéseti a vevő becses nevét. "A mi példányunkba csak ennyi
volt gravírozva: Nakamichi - írja bánatosan az Audio -, udvarias
célzás arra, hogy a gépet ne feledjük visszaküldeni." (Kép a 64.
oldalon.)
A 14 karátos magnó (Nakamichi 1000 ZXL Limited)
* Hangszórómembrán-vizsgálat lézerrel. A Celestion cég már sokfelé
propagálta új tesztmetódusát, amelynek első gyümölcse, a kis SL6-os
hangdoboz valóban kedvező fogadtatásra talált az angol piacon. Most
Graham Bank műszaki igazgató tollából az Audio is közöl egy cikket a
lézeres membránvizsgálatról. Igen jólsikerült felvételeket mutatnak,
ezeket mi is átvesszük.
Celestion SL6 hangsugárzó, és dobozfalának sejtszerkezete
A Celestion cég mérnöke, védőszemüvegben, lézersugárral vizsgálja a
hangszórómembrán mozgásának rendellenességeit. (A fényképet és a
"holdkrátereket" egyaránt az Audio-ból vettük át)
* Tesztek: ADC Sound Shaper SA-1 oktávszűrő (230 dolláros árával
meghökkentően olcsónak mondható, hiszen bele van építve egy
tesztmikrofon, egy rózsazaj-generátor és egy azonosidejű analizátor!),
Heathkit AA-180 sztereó végerősítő-kit (ez viszont meglehetősen drága,
minthogy 600 dollárba kerül, holott a vevőnek kell összeszerelnie!),
Yamaha P-850 lemezjátszó, Fulton RS-1 mozgótekercses hangszedő.
Október
A szokásos Directory, azaz Évkönyv Árak, címek, paraméterek.
November
Műsoron a Sony CD-lemezjátszója, a CDP-101. Szubjektíve is
megítélik a hangminőségét, de erről itt nincs értelme írni: ilyesmiben
az Audio túlságosan is "nagyvonalú" és hivatalból lelkes.
* További tesztek: Fisher R-70 hifi-torony, Akai GX-F66RC kazettás
deck, Mission 777 végfok, Shure V15/V hangszedő, Cambridge Physics
Model 310 hangdoboz.
* Az októberi Directory kiegészítése: orsós szalagok és kazetták.
* És egy hirdetés a novemberi Audio hátsó borítójáról. A
Discwasher cég újdonságát, a Dischandlert ábrázolja. Ez egy nyeles
konyhaeszközhöz hasonló szerszám, és arra szolgál, hogy a hanglemezt
emberi kéz érintése nélkül lehessen becsúsztatni az egyébként szintén
Discwasher-gyártmányú antisztatikus borítóba.
December
Tesztek: Carver TX-ll tuner, a képet róla), Audio Design
előerősítő, Thorens TD-115 lemezjátszó Ortofon TPO-70 hangszedővel (ez
valószínűleg a VMS 30 egyik változata), Audio Interface CST-80
illesztőtranszformátor.
1983. január
Mire lapszemlénkben az Audióhoz érünk, már szinte minden újdonság
szóba került - holott az Audio valójában mindig megelőzi egy
orrhosszal az európai újságokat. Mint látjuk, az amerikai lap már
januári számában beszámol a dbx 700 digitális rendszerről, sőt, még
azt is tudni véli, hogy készül egy "házi" változat is. Feltehetőleg
1000-1500 dollár között lesz az ára.
Február
Tesztek: Technics SL-P10 CD-játszó, Onkyo TX-61 és Denon DRA-400
receiver, Telarc Omnidisc tesztlemez, Soundcraftsmen DC 2214
ekvalizátor.
Március
Tesztek: Sharp DX-3 digitális játszó, NAD 4150 tuner, Revox
8710/II és Technics RS-M275X kazettás deck, Acoustat Trans-Nova
Twin-200 végfok.
Április
A zajcsökkentő elektronikák (dbx, Dolby B és C) előnyeit és
hátrányait latolgatja H. A. Robeson.
* Tesztek: a Sony PCM-701 digitális-audio processzora.