A jövő körvonalai |
Nemrég, 10. számunkban felidéztünk egy húsz évvel ezelőtti,
futurisztikus amerikai újságcikket (Hifi-sci-fi, avagy Silverberg
jóslata), amely annakidején a hatvanas-hetvenes évek műszaki
fejlődését próbálta előre jelezni. Ezúttal magunk is jóslásra adjuk a
fejünket, hogy felmérjük, mivel gazdagíthatja a High Fidelityt az
ezredforduló - és mi az, amit ebből a magyar hifisták is élvezni
fognak.
"Bármi, amire szüksége van a társadalomnak, előbb-utóbb
megvalósul, ha ez nem ütközik a természet alaptörvényeibe." Egy méltán
nagysikerű könyvből idézek. Szerzője Arthur C. Clarke, a neves angol
Science Fiction író, akitől kölcsön is vettem kötetének címét (A. C.
Clarke: A jövő körvonalai, Gondolat Kiadó, 1968.) Ő ugyan csak a
létfontosságú vívmányokat próbálja előre jelezni, így a közlekedés, az
információáramlás, az űrkutatás, a molekuláris biológia stb. távlatait
méricskéli, és nem foglalkozik olyan részletkérdésekkel, mint a High
Fidelity, de könyve azért fényt vet a mi hobbink jövőjére is.
Sajnos, Clarke túlon-túl nagyvonalú látnok: neki csak az a fontos,
mit hoz a jövő, és teljesen mindegy, hogy mikor. Az emberiség életében
egy évszázad is annyi csupán, mint egy porszem a homokórában. (A
homokóra végülis korszerű időmérő eszköz, hiszen tele van
kvarckristállyal.) Az ám, de ha valaki türelmetlen, és nem bírja
kivárni azt a mindegy hogy hány évszázadot vagy évezredet, és
csupáncsak azt szeretné felmérni, mit hoz a következő 15-20 esztendő?
Tudom: önzőek vagyunk, nem akarunk tovább látni az orrunk
hegyénél, s kíváncsiságunknak határt szab - a nyugdíjkorhatár. De
azért, ha már futurisztikus utazásra szánjuk el magunkat, lépjük át
gondolatban legalább a jövő század küszöbét - évszázad helyett
mindjárt évezredet is mondhatunk, nem kerül semmibe, és jobban hangzik
-, de álljunk is meg tüstént a 2001. esztendő táján. (Ez a dátum
szintén Clarke-tól való. Bizonyára sokan ismerik az ő Űrodisszea 2001
című bestsellerét; a könyv, meg a belőle készült film is szavatoltan
van annyira zűrös, mint amennyire világos logikájú esszégyűjtemény A
jövő körvonalai.) Nagymerészen tehát nem ugrunk nagyobbat, csak 18
évet. Nincs szükségünk időgépre, nem röppenünk ki a jelen
vonzásköréből. Így viszont nem is szabadulhatunk meg attól a
köteléktől, amelyet Clarke egyszer és mindenkorra letép magáról,
amikor így ír:
"...a jövőnek egyetlen vonására, a technikára szorítkozom, és nem
foglalkozom az erre épülő társadalommal. Ez nem jelent olyan erős
korlátozást, mint amilyennek tűnik, hiszen a tudomány a jövőn sokkal
inkább uralkodni fog, mint amennyire a jelenen uralkodik... Hiszem -
és remélem -, hogy politika és közgazdaságtan a jövőben nem lesz többé
olyan fontos, amilyen a múltban volt. Eljön az idő, amidőn mai, e
tárgykörökre vonatkozó vitáink legnagyobb része éppoly triviálisnak
vagy semmitmondónak fog tűnni, mint a hitviták, amelyekre a középkor
legélesebb elméi vesztegették energiájukat."
Nekem is ez a véleményem. Legszívesebben el is éldegélnék még
néhány száz évig, csak hogy meglássam, igazunk lesz-e. De félek, hogy
akárcsak Clarke, én is le fogok késni erről a randevúról. Bele kell
törődnöm, hogy várható nyugdíjaztatásom idején - micsoda véletlen,
éppen 2001-ben esedékes! - politika és közgazdaságtan éppúgy uralkodni
fog tudományon, technikán és kultúrán, akárcsak napjainkban teszi. És
ezért a High Fidelity sorsáról sem elmélkedhetek anélkül, hogy ne
definiálnám témaköröm politikai és közgazdasági axiómáit.
A Rés innenső oldalán
Ami a nagypolitikát illeti, nem fogom rajta sokat törni a fejem.
Mint minden hifista, magam is fölöttébb békeszerető ember vagyok
(kivéve, amikor a vesszőparipámról vitatkozom), és feltételezem vagy
legalábbis remélem, hogy a hifi-technika fejlődését nem fogja egyszer
s mindenkorra lezárni az a nemkívánatos esemény, amelyet egy egészen
másfajta, hátborzongatóan fejlett technika idézhet elő. Tömören: bízom
benne, hogy 2001-ben is lesz hifi (meg minden egyéb). Ezzel tehát meg
is volnék. Nehezebb feladatnak látszik a közgazdasági prognózis. Isten
mentsen, hogy szakszerű elemzésekbe bonyolódjam - de attól is óvakodni
szeretnék, hogy a turista szemével nézzem a világot.
Hogy tisztán lássuk a jövőt, helyesen kell megítélnünk a jelent,
tudomásul véve, hogy van korunknak egy jólismert és számunkra
módfelett kellemetlen jelensége: a "Technological Gap", azaz a
Technikai Rés, amely a fejlett és a kevésbé fejlett országok között
tátong. (Még nagyobb persze a rés a közepesen fejlett és a teljesen
szegény országok között, dehát minket most nem az érdekel, hogyan
lehetne utolérni bennünket, hanem hogy mi hogyan érhetnénk utol
másokat.) A határokat nehéz megvonni, de nyilvánvaló, hogy a
nyugat-európai államok többsége, köztük Ausztria is a rés túlsó
oldalán terül el, Magyarország pedig az innensőn, az embernek tehát
könnyen az a kényszerképzete támad, hogy a hasadék éppen
Hegyeshalomnál húzódik, holott, ha nem ragaszkodunk speciális
közép-európai nézőpontunkhoz, felderíthetünk még néhány hasonló
szakadékot, például a Pireneusok lábánál meg máshol is. Dehát
ismétlem, bennünket az érdekel, hogy nekünk mikor sikerül
átkapaszkodnunk a túloldalra. Nehezíti a dolgunkat, hogy odaát
egységesen és kizárólag dollárban számolnak, nálunk pedig még nem
egészen világos, hogy miben.
A műszaki cikkek Nyugaton általában egy teljes nagyságrenddel
olcsóbbak, mint Magyarországon. Ebből az következik, hogy tucatnyi
dolog, amely a Technikai Rés túloldalán már csupán hétköznapi,
közhasznú holmi, nálunk még luxuscikknek számít, kimondva vagy
kimondatlanul. (Egy kabarétréfából: "Az autó nálunk nem luxus, hanem
drága!") Ilyen kvázi-luxuscikk Magyarországon minden hifi relikvia: a
lemezjátszó, a rádió, a hangdoboz meg a többi - szóval, az egy
nagyságrendnyi árdifferencia minden kétséget kizáróan fennáll. Azt a
hifi-tornyot, amely nálunk ma még az átlagember tíz havi jövedelmét
emészti fel, Mr. Smith vagy Herr Schmidt egyetlen hónap alatt
kényelmesen kifizeti. Viszont már neki is nyolc-tíz havi jövedelmébe
kerül egy Linn/Naim fajta szuperlánc - és azt megvásárolni odaát is
fényűzés a javából.
Lehet vitatkozni rajta, hogy a legutóbbi húsz év folyamán nőtt-e a
Technikai Rés vagy sem - annyi biztos, hogy szűkebb nem lett. Vajon
2001-ig, ami már nem is olyan távoli időpont, sikerül-e közelebb
férkőznünk a fejlettebb országokhoz? Erre a kérdésre a legtöbb
közgazdász azt válaszolná: még nem, az óvatosabbak pedig így
fogalmaznának: "mindent el kell követni, hogy a rés ne növekedjék".
Azt már tudjuk, hogy a magyar gazdaságnak a nyolcvanas években nagyon
össze kell szednie magát ahhoz, hogy egyáltalán tartani tudja a lépést
és egyelőre nem tudunk olyan gazdasági motívumról, amely ugrásszerű
változást hozhatna a kilencvenes években.
Felületesen szemlélve a dolgot, a Rés azáltal is csökkenhet, hogy
a legfejlettebb nyugati országokon végleg elhatalmasodik a válság. Ez
azonban először is nem valószínű, másodszor nem segítene rajtunk,
harmadszor pedig az ilyesmi úgy megrázná az egész világgazdaságot,
hogy a nyílt gazdaságú, szorgalmasan kereskedő Magyarországot biztosan
visszavetné a fejlődésben. Tapasztalhattuk már, hogy ha a nyugatiak
rosszul állnak, nem vásárolnak tőlünk, tehát nem jutunk elegendő
dollárhoz - egyszóval többet vesztünk a vámon, mint amennyit nyerni
vélünk a réven. Jóslataimban tehát abból indulok ki, hogy az
élvonalbeli technika és a miénk között 2001-ben is ugyanakkora lesz a
különbség, mint ma. Közben, persze, "mindenki lépik egyet". Esetleg
kettőt.
Tudom, sokan únják a közgazdasági részleteket. Szeretném meggyőzni
őket, hogy a lényegről beszélünk, ugyanis a High Fidelity különösen
érzékenyen reagál mindarra, ami a világgazdaságban történik. A műszaki
újdonságok elkerülhetetlenül ugyanazt az utat járják be: a
kereskedelem kacskaringós és bukdácsoltatóan rögös útját. Hadd
illusztráljam ezt egy kis rendhagyó írásművel, amely nem különösebben
humoros ugyan, de műfaját tekintve műszaki humoreszknek nevezhető.
A Highfidelon története
A távol-keleti Cziczamitsu Co. Ltd. mérnökei megkonstruálják az
eddigi legtökéletesebb hifi-berendezést, a Highfidelont. A gép
kezdetben 165 ezer dollárba kerül, de amikor már több százan rendeltek
belőle (stúdiók főleg), a gyár drasztikusan csökkenteni tudja a
költségeit, és ma már nem kér többet, csak - tipikus amerikai árképzés
99999 dollárt és 95 centet.
Lényegesen több vevőt már nem sikerül verbuválni, tehát mérnökök
és kereskedők közös munkával egyszerűsíteni kezdik a masinát. A
frekvencia-átvitel alsó határát felemelik 5Hz-ről 36Hz-re, a felsőt
leszállítják 500kHz-ről 30kHz-re. A dinamikasávot, amely 116dB volt,
most 57 decibelre redukálják. A torzítást eredetileg mérni sem
lehetett, de most mégis megengedhetőnek nyilvánítanak 0,05%-ot és így
tovább. A Highfidelon minősége azonban - állítólag változatlan marad,
hiszen ezeket a nüánszokat az emberi fül úgysem hallja meg.
Ez a Highfidelon, a B változat már nem kerül 20 ezer dollárba sem
(tudjuk: 5 centtel olcsóbb!), és a gyár rövidesen piacra dobja a C
modellt, amely további egyszerűsítések fejében igen hasznos
szolgáltatásokat kínál, mint amilyen az FVT (Fejbiccentéssel
Vezérelhető Távhangerőszabályzó), ez igazán nem hiányozhat egy olyan
masináról, amelynek az ára - még mindig - 9999 dollár és 95 cent.
Habár Amerikában ez már nem drágább, mint nálunk egy Orion torony.
Íme: a Highfidelon megtalálta az utat a lakásokba! Igazán csak
mellékesen említem, hogy ezidőtájt már a magyar pénzügyőrök is
tudomást szereznek a Highfidelonról, és a Bizományi Áruházban feltűnik
az első C modell. Kikiáltási ára félmillió forint.
Időközben azonban "odaát" - hogy is mondjam - bizonyos kételyek
merülnek fel. Némelyek gúnyosan Lowfidelonnak becézik a gépet, és azt
állítják, hogy meghamisítja a zenét. A józanabbak szerint a C modell
igenis kiváló készülék, valamivel feltétlenül jobb a hagyományos
gépeknél, de azért nem teljesen ugyanaz, mint a B modell, vagy - pláne
az Alapgép. Egyszóval hátrányai is vannak.
Ahhoz, hogy a Highfidelon tovább olcsóbbodjék, a vásárlóközönség
széles tömegeit kellene megnyerni, ámde a többség egyelőre megmarad a
hagyományos készülékeknél, hiszen azok sokkal olcsóbbak, sőt: most
aztán tényleg lemegy az áruk. Sokan mégis megveszik a Highfidelont, és
számolgatják, mikor lesz már pénzük egy B-változatra, amikor is a C
modellt majd el kell passzolniuk valakinek. Ez az az idő, amikor
honfitársaink kiterjedt családkutatást folytatnak külföldön, és régen
feledett rokonokat ásnak elő a homályból. Egyesek pedig tudni vélik,
hogy máris küszöbön áll egy újabb, valóban felülmúlhatatlan technika,
a Matskacziczu Co. Ltd. szabadalma, a Superfidelon, addig tehát a
legokosabb tartózkodni bárminemű pénzkidobástól. Műszaki részletek
egyelőre nem ismeretesek, csak annyi biztos, hogy az új készülék
árcéduláján sok lesz a kilences számjegy.
Ennyi volt, mese volt, talán igaz sem volt - de az sincs kizárva,
hogy már többször is megtörtént.
Vesszőparipák viadala
"Bármi, ami nem ütközik természeti törvénybe, megvalósul - mondja
A. C. Clarke -, ha van rá igénye a társadalomnak". Helyesebb így
fogalmazni: "... ha a társadalom igénye elég erős". Semmi kétségem
aziránt, hogy a High-Hyper-Superfidelonok igenis létrehozhatóak, de
korántsem biztos, hogy a Társadalom valóban hőn áhítja ezeket a
találmányokat. A hifi népszerű hobbi ugyan, de száz ember közül
legfeljebb ha egy az elszánt hifista, és még a hifistáknak is csak a
tizedrésze vagy még annyi sem tartja létfontosságú dolognak a minden
tekintetben élethű hangátvitelt. Hiszen az emberek túlnyomó többsége
csakis könnyűzenét hallgat, számukra a tökéletes hangátvitel fogalma
már eleve definiálhatatlan. Hálistennek, a komolyzene-kedvelők is
jobban tudnak összpontosítani a zenére magára, semhogy ne tartanák
elviselhetőnek akár a durva hangátviteli hibákat is. És ez Nyugaton
sincs másképp.
Valamikor majd, egy nagyon távoli jövőben, amikor a társadalom (ha
igaz) összehasonlíthatatlanul gazdagabb és gondtalanabb lesz, talán
ráállnak a mérnökök, hogy kerül amibe kerül, de az egy-két ezreléknyi
audiofil kedvéért mozgásba hozzák a kutatóintézetek és az ipar teljes
gépezetét. Megkonstruálják (ha ez egyáltalán lehetséges) a
legtökéletesebb hangátviteli eszközöket, amelyek természetesen azon
nyomban hozzáférhetővé is válnak bárki számára... A mi korunk
hifijének azonban apja csupán a Mérnök - a gépek szülőanyja ma még a
Kereskedelem. Tovább szőve ezt a hasonlatot: az apák egymagukban nem
hozhatnak gyermeket a világra, az anyának viszont - a Kereskedelemnek
- mindnyájan jól ismerjük a törvénytelen gyermekeit, akik után
egyetlen valamirevaló mérnök se vállalná az apaságot.
Még valami. Ne feledkezzünk meg róla: a hifi csak egyetlen hobbi a
sok közül. Ne is találgassuk, milyen izgalmas, színes, új
vesszőparipákat tartogat számunkra a jövő. Elég számbavennünk az
időtöltés mai népszerű ágazatait (kultúra, sport, technika, játék) -
ezek végülis mind versenytársai egymásnak. Az emberiség túlnyomó
többségét eleve a tévé fogja (fogja?) lekötni. A magam részéről mindig
is idegenkedéssel fogadtam ezt az áldottanátkozott, bölcsen-ostoba
szerkezetet, és a lelkem mélyén Clarke-nak adok igazat: "akit az
istenek el akarnak veszejteni, először tévével ajándékozzák meg". De
azért én sem tudok szabadulni a televíziós házimozi varázsa alól.
Amikor a képrögzítés végleg függetleníti a nézőket a központi
műsorforrástól, a színes tévé és a képmagnó minden családi templom
főoltárára kerül - és a hifi nyilván csak a mellékoltáron kap helyet.
A két fő műszaki hobbi, a kép-, illetve a hangtechnika részben
támogatja egymást és párhuzamosan fejlődik - részben viszont egymás
ellen dolgozik és versenyez az emberek szabadidejéért.
Mindent összevéve, a High Fidelity jövőjét a század utolsó
évtizedeiben az határozza meg, hogy az emberek mennyire erősen
kívánják a sokféle technikai ágazat közül éppen a hangtechnika
fejlődését, és mennyit hajlandók fizetni érte - a nyugati világban.
Ezt kellene megjósolnom.
A Technikai Rés innenső oldalán pedig nemcsak az a kérdés, hogy
mennyit, de az is, hogy milyen pénznemben vagyunk hajlandóak fizetni -
habár ez nemcsak a hajlandóságon múlik. A magyar gazdaságnak 2001-ig
nemigen lesz dollárja a hifisták számára, és ha mégis, hát azt
nagyon-nagyon meg fogja fizettetni velünk, már csak didaktikai okokból
is. Nincsenek adataim róla, de benyomásaim szerint a nyugati eredetű
hifi-készülékek minden egyes dollárjáért legalább 100 forintot tesz le
a vevő a hazai boltokban. Ennél azonban sokkal rosszabb volna a merev
tilalom. Mert némi kínlódás árán forintért is lehet fabrikálni egyet s
mást, de nehéz elképzelni olyan, nívós hangátviteli láncot, amelynek
legalább a kényesebb láncszemeit ne Nyugaton kovácsolták volna.
És nyilván a jóslataimat is csak erre alapozhatom.
A jövendölés kockázatai
Mielőtt tényleg nekikezdenék a jövendőmondásnak, még elmondom A.
C. Clarke aggályait a jövendölés kockázatairól. Szerzőnk sorbaveszi
mindazokat, akik megpróbálták megjósolni a jövőt - és alaposan
melléfogtak. "A tények gondos elemzéséből kitűnik, hogy ezek a
baklövések két csoportba sorolhatók, amelyek egyikét nevezzük a józan
ész, másikát a képzelet csődjének." Az elsőre azok szolgáltattak jó
példát, akik kételkedtek a repülőgép vagy az űrrakéta
megvalósíthatóságában akkor, amikor ezekhez a találmányokhoz
tulajdonképpen már minden "együtt volt". Ha helyesen mérték volna fel
az addigi ismeretanyagot, nem lettek volna annyira pesszimisták. A
másik, a képzelet csődje bárkinél beállhat: senkitől se lehet elvárni,
hogy előre jelezzen olyan felfedezéseket, amelyek nem következnek a
Kor ismeretanyagából. Ilyen felfedezésnek számít a röntgensugárzás, a
magfizika, a relativitáselmélet, a fényképezés - és természetesen a
hangrögzítés is.
Ami engem illet, földhözragadt a fantáziám, sosem lett volna
belőlem jó scifista. Kérem az Olvasót, engedje el nekem a Terem Minden
Pontjában Egyszerre Energizáló hifi-berendezés, úgyszintén a
halántékra illeszthető, az agy bioáramaival interferáló Elektróda
Hangsugárzó leírását. A képzelet csődje ellen védtelennek érzem magam.
Remélem, tévedésemet 2001-ig nem fogják a fejemre olvasni.
Viszont a józan ész csődjét mindenképpen szeretném elkerülni.
Nagyon is jól tudom, persze, hogy nem bírom korunk ismeretanyagának
még a High Fidelityre vonatkozó részét sem, de úgy érzem, hogy amit
kihagyok a számításból, az nem fog megvalósulni két évtized leforgása
alatt. Mert minden műszaki újdonságnak előbb meg kell vívnia csatáját
a kereskedelem hadszínterén.
És most aztán már igazán jósolni fogok. Nem, nem, előbb még mondok
egy paradoxont: "a hifi olyan, mint a retúrjegy". Tényleg olyan,
ugyanis csak visszafelé érvényes. Tessék felidézni azt a jelenetet
(Eric Knight híres regényéből), amikor is Sam Small vitatkozni kezd a
vasúti pénztárnál:
- Kérek egy jegyet oda-vissza.
- Oda-vissza. Jó. Hová? (Kérdi a pénztáros.)
- Hát ide vissza, na hallja, ez természetes.
És Sam sehogyan sem akarja leszögezni, hová utazik.
Ilyen, tétova utasok ácsorognak a High Fidelity jegypénztáránál
is. Menettérti jeggyel a zenét szeretnék hazavinni, onnan, ahová a
hangmérnök juttatta. A kérdés tehát nem úgy hangzik, hogy: "merre tart
a hifi?", hanem: "merre tart a stúdiótechnika, és hogyan nyeri vissza
a zenét a High Fidelity?" Prognózisomat így nem a hifi-, hanem a
stúdiótechnika kilátásaival kell kezdenem.
Az első láncszem
Arra a kérdésre, hogy melyek a hangátviteli lánc legelső
láncszemei, a legtöbben azt válaszolnák: a mikrofonok. Pedig a legelső
láncszem alighanem a koncertterem! (Legalábbis a szimfonikus zenében.
Megrögzött pop-rajongók, akik komolyzenéről hallani sem szeretnek,
most előreszaladhatnak az olvasásban; találkozunk egy oldallal
később.) A jó hangfelvételnek ugyanis alfája és omegája: a színhelye!
Nem szeretnék belekeveredni abba a vitába, hogy vajon zenei
szempontból melyik a különb: a koncertfelvétel-e (mert elevenebb és
hitelesebb), avagy inkább a stúdiófelvétel (mert ott nem köhög és
fészkelődik a közönség, meg aztán újra lehet játszani az elrontott
részleteket) - de tudjuk: amikor a zenészeket csillapított falak közé
zsúfolják, a muzsika száraz lesz és rideg és unalmas; ha pedig
visszhangosítani próbálják, csak elmaszatolódik tőle. Azt a
meghittséget és jelenlét-érzetet, amely a helyszín akusztikájából
fakad, mesterséges eszközökkel még imitálni sem lehet.
Félreértés ne essék: nem a képzeletem mond csődöt. Nagyon is el
tudom képzelni, hogy a távoli jövőben egy megszállott kutatócsoport
(elektromérnökök, fizikusok, számítógépesek és természetesen aktív
zenészek "team"-je) kikísérletezi azt az elektronikus rendszert, amely
koncertteremmé varázsolja a legfahangúbb stúdiót is. Másrészt, sokkal
egyszerűbb megmaradni a hagyományos helyszínnél, tehát a minél jobb
akusztikájú hangversenytermeknél. Igaz, szörnyen drágák - de a
stúdióépítés költségei éppennyire abnormálisak. Még akkor is, ha
egyelőre eltekintünk a fentebb pedzegetett csodaelektronikától.
Stúdió és stúdió között persze igenis van különbség, sőt: jobb ma
egy jó stúdió, mint holnap egy rossz hangversenyterem. Sajnos, ez a
bölcs mondás nem segít a magyar hangmestereken: nekik a stúdióik is
szegényesek, és jó akusztikájú hangversenytermekhez sem tudnak
hozzáférni. Nem is igen jöhet számításba bármi is a Zenekadémia
nagytermén kívül; a kisebb-nagyobb templomok, a Vigadó vagy akár a
budapesti Olasz Intézet közül valójában egyik sem képes befogadni a
szimfonikus nagyzenekart. Igazán jó terem persze Nyugaton sem minden
bokorban terem.
Épül-e magyar hangversenyterem a közeljövőben? Úgy hallom, igen:
egy osztrák cég közreműködésével, az őáltala építtetett szálloda
szomszédságában, az egyik legzajosabb főútvonal mentén... Az épület
persze "többcélú" lesz. Eredeti rendeltetése szerint "kongresszusi
terem, amely elektronikus eszközökkel hangversenyteremmé alakítható".
Ezt a koncepciót, Gott sei Dank, sikerült megváltoztatni, és amit
végülis az osztrákok megépítenek, az "hangversenyterem, amely
elektronikus eszközökkel kongresszusi teremmé alakítható". Azt már
tudjuk, hogy az utózengési idejét, mely paraméter szinte mindent
eldönt, nem zenére, hanem beszédre optimatizálták - ez a terem aligha
lesz a magyar hangfelvételek temploma.
Továbbra is hiányozni fog nekünk egy igazi, nem "többcélú" aula,
amely nem kongresszusi palotának épülne, nem tárgyalóközpontnak, nem
táncháznak, nem oktatási centrumnak - hanem koncertteremnek.
Magyarországon tehát a hangátviteli lánc legelső láncszeme az
ezredfordulón is gyönge marad - hacsak a Rádió és a Hanglemezgyár nem
lesz képes megteremteni a jövő évszázad hangfelvételi stúdióit.
Mikrofonozás
Ha a hangátviteli lánc a koncertteremmel (illetve stúdióval)
kezdődik, akkor a második láncszem nem más, mint a hangmérnök, a maga
mikrofonjaival.
A mikrofontechnika afféle fekete tudomány (túlságosan is sok
megérzés kell hozzá), vagy talán inkább az alkalmazkodás tudománya:
alkalmazkodás a termek akusztikájához. Tulajdonképpen az a körülmény,
hogy valamely hangmérnöknek általában milyen teremben kell felvételt
készítenie, meghatározza az illetőnek a filozófiáját is. Nyilvánvaló,
hogy akit szűk és rossz akusztikájú stúdióba kényszerítenek,
legszívesebben minden egyes zenésznek külön mikrofont dugna az orra
alá, csakhogy végleg megszabaduljon a falak jelenlététől - és
előbb-utóbb eleve esküdni fog a közel-mikrofonozás módszerére. Ezzel
szemben akinek megadatik, hogy jó akusztikájú termekben dolgozhat,
igyekezni fog nem csak a zenészek játékát, hanem a teljes akusztikai
történést leképezni. Ehhez viszonylag kevés mikrofont kell használnia,
és ezeket is messze kell vinnie a művészektől, hogy ne csak őket
halljuk, hanem a teremhangokat is, persze éppen a kellő arányban.
(Mindez, hangsúlyozom, csakis a szimfonikus zenére vonatkozik. A
popzene kitűnően, sőt, elemében érzi magát a stúdióban, mert éppen itt
találta meg a maga optimális felvételtechnikáját, sajátos
hangzásvilágát.)
Ennyit tehát a mikrofonozásról - de mit mondhatunk magáról a
mikrofonról, amely (mint az úgynevezett átalakítók: a hangsugárzók,
hangszedők, fejhallgatók) korántsem tökéletes találmány?
A profik ma szinte kizárólag kondenzátormikrofonnal dolgoznak. Ez
fölényesen jobb a dinamikusnál (még inkább, mint az elektrosztatikus
hangszóró vagy fejhallgató a hagyományosnál!) De azért nem éppen
hibátlan, ami már abból is kiderül, hogy ahány gyártmány, annyiféle
hangkarakter. Nyilván ott a baj, hogy a mikrofonmembránoknak mint a
hangszórómembránoknak is - tömegük van, tehát nem mozoghatnak
tehetetlenségmentesen.
Már mentegetődztem amiatt, hogy a fantáziám nem éppen
tehetetlenségmentes. Inkább csak analógiákban tudok gondolkodni.
Hangszórót már hallottam olyat, amelyiknek a "membránja" ionizált gáz,
vagyis plazma. Ugyanígy mikrofonban is el tudnék képzelni
ionizációsat, azaz plazmarendszerűt. (Ha majd mutatnak egyet.)
Függetlenül azonban a membrán anyagától, a mikrofon így is csak
analóg jelet ad le. Ezért kezdődik a digitális hangátviteli lánc
(amelyről majd alább szólok) egy Analóg/Digitális átalakítóval. Vajon
nem lehetne-e olyan mikrofont építeni, amely a hangrezgések keltette
elektromos feszültséget azonnyomban digitális jelekké alakítja, tehát
kettes számrendszerben kódolva adja ki magából, feleslegessé téve
(vagy legalább magába foglalva) az A/D konvertert? Ez a gondolat már a
profi hangászokat is foglalkoztatja, habár egyelőre még nem jutottak
tovább annál, hogy: "de jó is lenne egy ilyen mikrofon!"
Mindazonáltal, ha hihetünk a futurológus Clarke-nak: amire igazán
szükség van, előbb-utóbb megvalósul - márpedig a digitális mikrofonra
biztosan szükség lesz.
Digitális - ma és holnap
Azt hiszem, Olvasóink többségének van már fogalma a digitális
hangrögzítésről. (Támpont: "A digitális forradalom", HFM 7.) Most csak
röviden foglalom össze a lényegét. Eltérően a hagyományos, analóg
eljárástól, amely folyamatosan tolmácsolja a zenét, a digitális
rendszer a filmvetítéssel és a televíziózással tart szellemi
rokonságot, amennyiben apró mozaikokra bontja az akusztikai történést.
Ezeket a mozaikokat mennyiségekkel fejezi ki, kettes számrendszerben
tárolja és közvetíti, végül pedig visszaalakítja folyamatos, "analóg"
jelekké.
A digitális hangátvitel minősége elsősorban két paraméteren múlik:
hogy a mozaikok mennyire sűrűn követik egymást, illetve, hogy mekkora
az a legnagyobb szám, amelyet egy-egy ilyen mozaik még ki tud fejezni.
Az előbbi paramétert mintavételi frekvenciának nevezik; legalább
kétszer akkorának kell lennie, mint amekkora a hangátviteli sáv. A
második paraméter a felbontás, ezt "bit"-ben adják meg. A legjobb
digitális rendszerek mintavételi frekvenciája 44-50kHz, felbontása 16
bit - többre a jelenlegi rendszerek nem képesek. Pedig mindenképpen
többet várunk!
A digitális technika előnyei annyira lenyűgözőek, hogy elterelték
a figyelmet a hátrányairól. A felvétel zajtalan, a dinamika szinte
tetszőlegesen nagy, a basszusátvitel különösen mély és tiszta -
viszont a magastartományban félreismerhetetlenül jelen van valami
tolakodó idegenség. Állítólag ez csak a korai digitális hang
jellemzője, és a második generációs készülékek sokkal szebben szólnak
majd... Gyanítható azonban, hogy annak az érdes hangszínnek igenis
megvan a maga oka. Amikor a digitális jelet visszaalakítják analóggá,
20kHz környékén közbe kell iktatni egy iszonyatosan meredek magasvágó
szűrőt, s az már néhány kHz-nél is beleszól a fázismenetbe, megzavarja
a tranziensátvitelt. Ezen csak úgy lehetne segíteni, ha a mintavételi
frekvenciát alaposan felemelnék. Hasonlóképpen elégtelennek látszik a
másik paraméter is, a 16 bites felbontás.
Hogy tisztázzuk az álláspontokat: a magam részéről meg vagyok
győződve róla, hogy a jövő a digitális technikáé, és valószínűnek
tartom, hogy a digitális hangátvitel a végletekig tökéletesíthető - de
kétlem, hogy jelenlegi formájában egyértelműen volna jobb az
analógnál. Jóslatom: hiába fogják szabványosítani az alacsony
mintavételi frekvenciájú és csekély bitszámú készülékeket, a rohamosan
fejlődő technika fel fog rúgni bármiféle elhamarkodott szabványt!
Rövidesen meg fog jelenni a digitális jelrögzítők egy harmadik
generációja, és ez annyival lesz különb a maiaknál, mint a mi
félvezetőink a hatvanas évek tranzisztorainál. Az első jelzés: a dbx
cég új digitális processzora, 700kHz-es mintavételi frekvenciával.
De ezek a harmadik generációs berendezések még mindig csak afféle
magnók lesznek, tehát nem tiszta elektronikák, hanem finommechanikával
párosított hibridek, amelyek szalagot tekercselnek oda meg vissza,
ahogy ezt a jó öreg XX. században tanulták... Bezzeg nem ezt teszi
majd a digitális magnók negyedik generációja - ha ugyan magnóknak
nevezhetjük őket, ezekben ugyanis már egyáltalán nem lesz mozgó elem:
az információt nem szalagon tárolják, hanem buborékmemóriák
miriádjaiban. És ez még csak nem is sci-fi. Legkésőbb az
ezredfordulón, de talán már sokkal előbb is hallani fogunk ilyen
"buborékmagnót".
Persze, amikor ezek bevonulnak a professzionális gyakorlatba, a
stúdiók többsége továbbra is első vagy második generációs digitális
rendszerekkel dolgozik, a kisebb stúdiók pedig vidáman elzenélgetnek a
nagyoktól kiselejtezett analóg szalagjátszókkal. Nem mindenkinek van
pénze a legújabbra és legdrágábbra - és ez húsz-harminc év múlva sem
lesz másként. Mégis, bízom benne, hogy a bennünket zenével ellátó
nagyüzemek (a Rádió és a Hanglemezgyár) viszonylag hamar, tehát
legfeljebb 4-5 éves csúszással mindig átveszik az élvonalbeli
technikát.
Ámde a stúdiótechnika nem önmagáért való dolog, és éppúgy nem
választható el a High Fidelitytől, mint a hifi sem a
stúdiógyakorlattól. A nagyközönség éppen mostanában kezd ismerkedni az
új digitális médiummal, a Compact Disc-kel, azaz a "lézeres"
hanglemezzel. Ha a fogadtatás kedvező, mi több: lelkes, netalán:
felülmúlja a várakozásokat - akkor ez nagyban felgyorsíthatja a
stúdiók "digitalizálódásának" folyamatát... ami ismét csak visszahat a
CD forgalmára és így tovább... mígnem az ezredfordulón a stúdiók már
egyáltalán nem is használnak mást, csakis digitális berendezéseket.
Ellenkező esetben, tehát ha a CD nem váltja be, vagy nem rögtön váltja
be a hozzá fűzött reményeket és kereskedelmi számításokat, akkor az
analóg technika még 2001-ben is velünk marad.
Visszatérve a jelenbe, tartozom az igazságnak annyival, hogy
egyelőre nem is az analóg és a digitális stúdiótechnika között van a
nagy különbség, mint inkább a stúdióműsor és a házistúdiók műsorának
minősége között. A nívós analóg stúdiómagnók nagyon szépen tudnak
szólni; ami engem illet, talán életem végéig is megelégednék ezzel a
hangminőséggel - otthon. Paradox dolog, hogy ezt a hangminőséget
csakis a digitális technika közvetítésével lehet eljuttatni a
lakásokba!
A konzerv
Ha eltekintünk azoktól a koncertektől, amelyekről néhanapján
közvetítést ad a rádió, a hifisták kizárólag hangkonzervet
fogyasztanak, mégpedig háromfélét. Az elsőt készen kapják a boltban és
bármikor felnyithatják (hanglemez, műsoros kazetta), a másik ugyancsak
késztermék, de nem lehet bármikor felbontani (rádióadás). A harmadik
konzervféleség a mélyhűtött árunak felel meg, ez a magnófelvétel,
amely többnyire az előző kettőről készül. Hangkonzervjeink eddig
kizárólag analóg-típusúak voltak; a hibrid-lemez ugyanis semmiképpen
sem nevezhető digitálisnak.
Megváltozott a helyzet. 1983 tavaszán. A két óriáscég, a Philips
és a Sony tervszerű, összehangolt akció keretében világszerte piacra
hozta a régenvárt digitális lemezjátszókat, az első "lézeres"
lemezekkel együtt, amelyeknek választéka jelenleg mintegy 200
kiadványt ölel fel. A CD-játszók ára 4-500 fontsterling (6-800
dollár); bizony, ez két komplett hifi-torony ára. A kis ezüstlemezkék
is másfélszer drágábbak a hagyományos fekete korongoknál. A premier
mindenesetre megvolt. A közönség, a szakemberek, a gyárak egyaránt
kíváncsian figyelik a fejleményeket, és jómagam sem adnám egy vak
lóért, ha meg tudnám jósolni a CD sorsát. Megpróbálni azért
megpróbálom, de csak a CD-premier sajtóvisszhangja alapján, hiszen
nekünk magunknak még nincs tapasztalatunk a Compact Discről. (Azóta
már van - lásd A Felkelő Nap Háza című cikkünket. A szerk.)
Mindent egybevetve, a bemutatkozás sikeres volt. A CD drága ugyan,
de nem drágább, sőt, még olcsóbb is, mint a High End Audio
istentől-embertől elrugaszkodott szuperlemezjátszói, amelyek között a
Linn még a szerényebbek közé tartozik. Nem utolsó szempont, hogy a
Compact Disc vevői megtakarítják az MC-előerősítő, a fono-elektronika
és a keverőfokozat árát és az ezekkel a láncszemekkel való hifizgetés
lelki gyötrelmeit.
Más oldalról: a CD-lemezek hangminősége kielégítő ugyan, de a
legtöbb Compact Disc nem szól úgy, mint a jó berendezésen lejátszott
nívós analóg lemez. És vajon az igazi tömeggyártás bevezetésével nem
esik-e a CD színvonala? Fogas kérdés.
A "szakma", azaz a hifi-készülékekkel kereskedő cégek többsége -
Angliában - arra tippel, hogy 5 év múlva a hifi-lemezjátszók
eladásából származó pénz felét már a CD-készülékek után kaszírozzák.
(Tessék jól megfigyelni ezt a mondatot: nem véletlenül van ilyen
faramuci módon megfogalmazva!) Úgy vélik, addigra a CD-játszók ára a
felére csökken - igaz, egyszersmind megjelennek a "szuper" és "de
luxe" kivitelű változatok is. Nyilván magasabb áron...
A nyugatiak 10 évre teszik azt az időt, amelynek végére a CD
keresztültör, teljes zenei választékot kínál, kinövi
gyermekbetegségeit és minden kétséget kizáróan bebizonyítja fölényét.
De még ezzel sem szorítja ki a lakásokból, sőt: még a hifisták
otthonából sem az analóg lemezjátszót. Hiszen a fekete korongok
milliárdjai továbbra is közkézen forognak. Később aztán, talán újabb
10 év elteltével mégiscsak eltünedeznek, és csupán a konzervatív
zenebarátok gyűjteményét díszítik - mint manapság a 78-as fordulatú
sellaklemezek...
Igaz, akkorra már a CD sem lesz a régi. Mind újabb, jobb és
olcsóbb generációi születnek, és az sincs kizárva, hogy ezek nem
lesznek kompatibilisak egymással(!). Hogy mást ne mondjak, a "lézeres
barázdalyuggatás" nagyon kritikus és költséges művelet; kizárt dolog,
hogy ne lehetne a kódot fototechnikai úton is sokszorosítani, ahogy
ezt a Soundstream cég ajánlja... Amikor pedig a stúdiókban megjelenik
az első "buborékmagnó" akkor a CD-tulajdonos audiofileken ugyanaz az
idegesség vesz majd erőt, mint most, amikor a szép szíjhajtású (vagy
direkthajtású), mozgótekercses hangszedőjű lemezjátszójukat féltik.
Végülis mi, magyar hifisták ugyanazt fogjuk végigélni, mint a
nyugatiak, csak jóval lassabban. Ahogy fokról-fokra előbb a
magasszínvonalú analóg, majd az első-, második-, harmadik generációs
digitális technikát importáljuk (főleg magánúton, persze), az azt
megelőzőnek egy kissé lejjebb megy az ára. Az elérhetetlen luxuscikk
elérhető luxuscikké válik, majd afféle tartós fogyasztási cikk lesz
belőle, mint a hifi-toronyból - és egyszer csak azon kapjuk magunkat,
hogy hifi-relikviáink láttán már senki sem ütődik meg, nem irigykedik
és nem érzi provokálva magát. A divatjamúlt készülékek veszítenek az
értékükből. Vajon mikorra nevezhetjük divatjamúltnak a mai átlagos
torony-hifit? És mikorra a Dualt, a Thorenst, a Linnt?
A digitális lemezjátszó: logikai áramkörök halmaza, megfejelve
finommechanikával, telerakva különleges technológiát kívánó anyagokkal
- nem tartom valószínűnek, hogy az Orion vagy a Videoton egyhamar
vállalkozna rá. Hacsak nem kooperációban, nyugati cégekkel
együttműködve. Jó tudni azonban, hogy az ilyesfajta ügyletek nem azt a
célt szolgálják, hogy élenjáró technológiát ültessenek a szikes magyar
talajba. Csaknem mindig arról van szó, hogy a nyugati cégnek
valamilyen oknál fogva még gyártania kell egy régebbi készüléket,
holott ma már egészen más és egészen új dolgokkal foglalkozik. A régit
ilyenkor átpasszolja valakinek, akinek ez is nagyon jól jön. Mégis,
egy ilyen ügylet folyományaképpen digitális lemezjátszók maradnának
Magyarországon, és ami még fontosabb: lenne hol megjavítani őket! Hogy
a magánúton behozott CD-játszókkal mit kezdünk, ha felmondják a
szolgálatot, nem tudom. Az egyetlen lehetőség: visszaküldeni őket a
gyárnak.
Ezt mind végiggondolva oda lyukadok ki, hogy Magyarországon az
analóg lemezjátszók még jó 15 évig, talán 2001-ig is a helyükön
maradhatnak. És ha ez így igaz, akkor miért várjunk a CD-játszókra
ölbetett kézzel? Ha analóg, legyen analóg - de legyen sokkal jobb a
maiaknál. Elképzelni sem tudom, hogy ne lehetne idehaza is lényegesen
jobb lemezjátszót gyártani azoknál a műanyag tojáshéjaknál, amelyekkel
a Pionics, a Panakai és a többi hongkongi gyár lát el bennünket. A
hangszedőt persze külföldről kell hozatni - de azt se tőlük. Egyszóval
biztos vagyok benne, hogy a hazai High End Audio egy magyar
lemezjátszóval, magyar MC-illesztővel és magyar fono-elektronikával
fog kezdődni. Alig-alig lesz rosszabb(?) az országba bekeveredő, első
generációs CD-játszóknál - és harmadannyiba fog kerülni. Nálunk mások
az árarányok, mint Nyugaton.
Más a helyzet a digitális szalagjátszóval. Már említettem, hogy a
kép és a hangtechnika néha egymás ellen dolgozik, néha pedig segíti
egymást. Azt is pedzegettem, hogy a jövőben a színes tévé és a
képmagnó a családi oltár közepére kerül. Nos, erre a két készülékre
valóban van igénye a társadalomnak, hiszen sokkal többen áhítoznak
képmagnó, mint mondjuk egy CD játszó vagy egy pár jó hangdoboz után.
Ha viszont a videomagnó már megvan, akkor féligmeddig a digitális
audio-magnó is megvan, csak még ki kell egészíteni egy
PCM-processzorral. (Az tartalmazza az A/D és a D/A konvertert és az
összes kiegészítő elektronikát - a jelek rögzítésére pedig a képmagnó
szolgál.) Ma még iszonyatos luxusnak látszik: színes tévé, képmagnó,
PCM-processzor és a többi... de az átlagember biztosan ebben a
sorrendben szeretné kiépíteni házistúdióját. És ha mindez együtt van,
akkor a hifi úgyszólván házhoz jön, ugyanis a tévé egészen biztosan
sztereofonikus lesz: képet is, hangot is lehet felvenni róla.
Amikor idáig fajulnak a dolgok, addigra már a rádió- és
televízióállomások is digitális úton rögzítik a hangot. És innen már
csak egy lépés a digitális műsorszórásig. A digitálisan feldolgozott
információ érzéketlen a zajra - ugyan hol lehetne ezt jobban
kamatoztatni, mint éppen a rádiózásban? (Vagy a tévézésben! A
digitális tévé-rendszerek szabványosítása éppen napirenden van!) Előbb
természetesen kétféleképpen szórnák a műsort: analóg és digitális
jeleket sugároznának párhuzamosan. Később - amikor már mindenki áttért
a sokkal jobb minőségű, zajtalan zenéjű digitális tunerek használatára
- végképp beszüntetnék az analóg adásokat. Ezt mi már nem fogjuk
megérni, de 2001-ig egészen biztosan hallunk még tökéletesen zajtalan,
digitális formában kisugárzott és fogadott rádióadást. Nyomatékosan
hangsúlyozom: zajtalan rádióadást. A digitális hangátvitel annyira
"csendes", hogy értelmüket vesztik a zajcsökkentő elektronikák,
dbx-től Dolby-ig. (A-tól B-ig vagy akár Z-ig.) Ezek csak addig élnek,
amíg az analóg szalagjátszók.
Apropó: mi történik a kazettás magnókkal?
Ezek még jóideig szolgálni fognak bennünket. Akinek nincs sok
pénze, vagy legalábbis nem akar sokat áldozni a hifire, továbbra is
kazettás magnón fogja bömböltetni a legújabb slágereket, otthon, vagy
még inkább a Trabantban és a Zsiguliban, hogy enyhítse a hosszú
autóutak egyhangúságát... Minél olcsóbb a gép, annál inkább ellenáll a
digitalizálási áramlatnak. A szimpla, egymotoros-kétfejes, kommersz
masináknak sokkal kevesebb a félnivalójuk, mint a kacsalábon forgó
Nakamichiknek.
Magyarországon az analóg kazettás magnók talán még az
ezredfordulón is uralni fogják a piacot. És nem is lesznek olyan
rosszak. A nagy japán cégek folyvást javítanak tömegcikk-gyártó
technológiájukon, és ez a tendencia a legolcsóbb árkategóriában is
érezhető, úgyhogy remélhetőleg a mi devizaszegény külkereskedőink is
fognak még örömöt okozni a vásárlóközönségnek. Az orsós
szalagjátszókhoz egyre kevesebben fognak ragaszkodni. Akinek kevés a
pénze, kiegyezik a kazettákkal, aki pedig van annyira tehetős, mint
amennyire a zenét szereti: előbb-utóbb átnyergel a digitális
vesszőparipára.
Erősségünk: az erősítő
A digitális technika azzal kecsegtet, hogy stúdióminőségű hangot
hoz a szobánkba. Reméljük, beváltja ígéretét. De analóg vagy
digitális: egyremegy, mert a Hang minőségét elsősorban a lánc vége
határozza meg, a hangsugárzó, illetve a lakószoba akusztikája.
Most veszem észre, átugrottam egy láncszemet: nem szóltam a
teljesítményerősítő fokozatról. De még ha végleg elfeledkezem róla,
akkor sem követek el nagy mulasztást. Az erősítőtechnikát ugyanis már
többé-kevésbé kézbentartják a mérnökök. Igaz, még a legjobb erősítők
hangkaraktere között is van némi különbség, de ezek a gépek már oly
kevéssé torzítják el a hangot, hogy forradalmi változásnak nemigen
nyílik tere. A hangminőségen legalábbis aligha fognak drasztikusan
javítani. Természetesen elvárjuk a mérnököktől, hogy egyre kisebb,
egyre kevésbé forró és mégis egyre nagyobb teljesítményű és persze
minél olcsóbb készüléket produkáljanak. Hogy hogyan csinálják majd,
nem tudom megjósolni - de ezt nem is tartom fontosnak. Ismétlem, a
2001. év teljesítményerősítője nem hifibb, hanem praktikusabb lesz a
mainál.
Kivételesen hadd lássam rózsaszínű szemüvegen át a hazai
perspektívát is. A legcsekélyebb kételyem sincs afelől, hogy 2-3, de
legfeljebb 4-5 éven belül értelmetlenné válik Nyugatról hozni erősítőt
- hacsak nem valami javíthatatlan sznob számára. (Erre a körülményre
persze tekintettel kell lennem, ezért most még csak óvatosan merek
tusst húzattatni: "pricc, pracc - procc"). Attól kezdve pedig már
számunkra is az lesz a legizgalmasabb kérdés, hogy az egyébként
jóhangú teljesítményerősítőt hogyan lehet olcsóbbá tenni és
miniatürizálni, megnyitva az utat a multiamplifikálás, azaz a többutas
erősítés irányában. Erre nemcsak azért lesz szükség, hogy szebben
szóljon a zene - hanem azért is, hogy egyáltalán beférjünk a
szobánkba!
Négy fal között
Ugyanis, a szoba mindig sokkal kisebb, a hangdoboz pedig mindig
sokkal nagyobb a kívánatosnál. Vagy tágítanunk kell az előbbit - vagy
szűkíteni az utóbbit. A lakószobák, sajnos, az utóbbi időben egyre
kevésbé hajlandók tágulni. (Enyhe vigasz, hogy ez világjelenség, tehát
Nyugaton is így van.) Már annak is örülnünk kell, ha az ezredfordulóra
egyáltalán lesz lakása mindenkinek, és jut külön szoba minden
zenekedvelőnek. Bele kell törődnünk, hogy a High Fidelity 2001-ben
jellegzetesen házgyári, sőt: lakótelepi hifi lesz. Ez két szempontból
is szomorú dolog.
Először is, a házgyári lakásnak mindmáig az a lényege, hogy
kispórolnak belőle mindent, amit csak lehet. Mit szóltok például az
ötszintes, de liftnélküli házakhoz?! Reméljük, az építészek a jövőben
kevésbé lesznek felelőtlenek, de csodát ne várjunk tőlük, és ne
számítsunk arra, hogy a lakások között kellőképpen szigetelni tudják a
hangot. Ez megintcsak nem a technikai tudáson, hanem a gazdaságossági
számításokon múlik. Egyelőre még egy közönséges táskarádió is
tökéletesen elegendő, hogy ideggyógyintézetbe küldhessük a
szomszédainkat; a hifi már csak ráadás. Nyilvánvaló, hogy a békés
egymás mellett élés szabályait mindenkinek be kell tartania, és ez
alól még az sem kaphat felmentést, aki becsülettel előfizet a Hifi
Magazinra. Annál is kevésbé, mert mi sem vagyunk okosabbak. A lakások
utólagos hangszigeteléséhez mindenekelőtt sok-sok hely kell, az pedig
éppen a lakótelepi lakásokból hiányzik a leginkább.
Ami mármost a lakáson belüli hangot, azaz a lakószoba akusztikáját
illeti, nem vagyok ennyire pesszimista. Tényleg nehéz ugyan elképzelni
előnytelenebb akusztikájú szobát a betonfalúnál, különösen, ha
alacsony és ráadásul még virslialakú is, de én már laktam ilyen
560x300x260-as szobában, és állítom, egész elfogadhatóan szólt benne a
zene...
Mi van a dobozban
És akkor most beszéljünk a hangdobozról, a háziasszony kedvenc
bútordarabjáról.
Bármilyen meglepően hangzik, nem vagyunk kétségbeejtően elmaradva
az átlagos nyugati hifihez képest. Inkább az az igazság, hogy mi és az
átlagos nyugati hifi együtt vagyunk kétségbeejtően elmaradva az emelt
kategóriához, vagy pláne a High End Audióhoz viszonyítva. Ha valakinek
sikerül kicserélnie az Orionjait Pioneerokra, Sansuikra, miegymásra,
alig-alig fog javítani a hangképen. Ezzel szemben ha sikerül
kicserélnie a Pioneerjait vagy Sansuijait a nívós középkategória
valamely darabjára (Rogers, Mission, Spendor, KEF, Quad, Infinity, AR,
másfülűek számára a JBL és hasonlók), azt tapasztalja, azonnal vagy
néhány napon belül, hogy megváltozott körülötte a világ. Nem vagyok
biztos benne, hogy még feljebb rukkolva a létrán, többszörös pénzt
fizetve a szuperkategóriájú hangsugárzórendszerekért, ismét
ugyanekkora hatást lehetne elérni.
Ezzel azt akarom mondani, hogy a hangszórótechnika ma még
gyermekcipőben, sőt, hátulgombolós ruhában jár, és kilóg belőle a
hátulsó fertálya. Tisztelet a kivételnek, de a hangsugárzótervezők
tudománya jelenleg abból áll, hogy "ad hoc" fadobozokba tetszőleges
hangszórókat és keresztváltókat dugnak, és ráadásul még meg is vannak
sértődve, ha valakinek nem tetszik a doboz hangja. (Nem hazai
gyárakról: nyugatiakról beszélek!) Ha abból indulunk ki, hogy a
tervezők hajlandóak lesznek elsajátítani azt a matematikai alapot,
amely elvben bármelyiküknek rendelkezésére áll, továbbá veszik a
fáradságot, és megismerkednek szakmájuk eddigi eredményeivel - akkor
az ezután következő 20 évben nagyon becsületes hangsugárzókat
tervezhetnek, még a szokványos dinamikus hangszórókból is. A magam
részéről főleg ebben látom a fejlődés útját. A magyar konstruktőrök
számára pedig egyáltalán nem is látok más utat.
No és mi a helyzet a különleges hangsugárzókkal? (A szakzsargon
egzotikusnak nevezi - én inkább futurisztikusnak hívom őket.) Ezek
egyelőre túl drágák ahhoz, hogy elterjedjenek - és túl kevéssé vannak
elterjedve ahhoz, hogysem olcsóbbak lehessenek. Azonkívül: bármilyen
szépen szólnak, egyikük sem tökéletes. A Quad elektrosztatikus
rendszerének 23 év után most itt az utódja, de nem számottevően, vagy
legalábbis nem egyértelműen jobb a réginél. Akárcsak a többi
elektrosztatikus hangszóró, ez sem megy elég mélyre és nem lengeti meg
elég erősen a levegőt. Hasonló kifogásokat olvashatni a másik fajta
nagy táblahangszóróról, a Magneplanarról is. (Ennek a típusnak a
membránja át meg át van szőve a tulajdonképpeni lengőcsévével.) Az
Infinity cég az elektrosztatikus rendszer egy "magnetosztatikus"
változatával kísérletezik, és príma magas és középsugárzókat gyárt, de
a basszust most is dinamikus hangszóróval adja vissza. Néhány
fejezettel ezelőtt szóbahoztam a plazmahangsugárzót - de ma még abból
sincs szélessávú típus a piacon, sőt: a laboratóriumban sem.
Ezeket egyébként mind elfogadhatnánk a Jövő Hangsugárzóinak, ha
nem foglalnának el olyan sok helyet a szobában. A Quadot például
legalább 1,5-2 méterre kell tenni a faltól, vagyis egy lakótelepi
szobának legfeljebb a közepére állíthatnánk, a hallgatóság pedig a
szoba sarkaiba szorulna - nem éppen ideális sztereofónia.
Gyanús egyébként, fölöttébb gyanús, hogy bármiféle hangsugárzót
használunk is (ma és 2001-ben), továbbá, bármiféle szobában hallgatjuk
is a zenét, a hangdobozokat mindenképpen el kell húzkodni a falaktól,
ha azt akarjuk, hogy igazán szépen szóljanak. Kérdés, nem
segíthetünk-e magunkon valamiféle ravasz elektronikával? Hadd legyek
konzervatív: én nem hiszek benne. Pótlólagos elektronikákkal be lehet
állítani egy kompromisszumos hangképet az egyébként rossz akusztikájú
teremben. De aki a High Fidelity maximumára törekszik, az 2001-ben sem
nélkülözheti a házi koncerttermet: a nagyméretű, kellemes akusztikájú
szobát, amelyben a hangsugárzókat kényelmesen távol tarthatja a
falaktól. A High End Audio a lakáscserével kezdődik.
Habár, ha a dobozok nem túl nagyok, esetleg mobilizálni lehet
őket... Ez most még idegesítően hangzik, de előbb-utóbb annyi lesz már
az olcsó, praktikus kis elektronika az asztalfiában! Olyan nagy
fáradság, ha zenehallgatás előtt egy gombbal többet kell megnyomnunk?
"Hangdoboz ki!" - és a ládák engedelmesen előgurulnak a
szekrényfalból. Amikor pedig elpakoljuk a kazettáinkat, egy utolsó
gombnyomásra a hangdobozok szépen visszagördülnek a falba.
Nyilvánvaló, hogy ehhez mindenképpen miniatürizálni kell őket, nem
lehetnek nagyobbak 50-60 literesnél. Vigyázat: nem mai típusú kommersz
dobozról beszélek, hanem olyan basszussugárzóról, amely 30Hz-ig
tökéletesen lineáris! Utópisztikus ötlet?
Annyira nem utópisztikus, hogy ma is megvalósítható, csak ma még
nem gazdaságos. Íme az egyik receptje. Végy egy kisméretű, de igen
nagy löketű, iszonyatosan jól terhelhető hangszórót. Zárd szűk,
agyoncsillapított dobozba. A torzításait csökkentsd
mozgásvisszacsatolással. Használj hozzá 4-500 wattos erősítőt. (Ahá,
itt van a kutya elásva!) És máris megkapod azt a szubbasszussugárzót,
amely kizárólag 30 és 100Hz között használható, éppen-hogy-csak
szobahangerőn. Most már csak a többi hangszóróra van szükséged. Meg
persze a többi erősítőre. Mert a mini-basszusdoboz ára: a maxi
erősítő. Sőt: a sok erősítő.
És itt lép jogaiba a multiamplifikálás, azaz többutas erősítés. Ha
a teljesítményerősítők jók, olcsók és kicsik, akkor egy-egy
hangsugárzó-rendszerben érdemes külön-külön teljesítményerősítővel
hajtani minden egyes hangszórót. Ez már önmagában is előnyös, mert a
végfokozatok így jobban "kézbentarthatják" a hangszórókat. A többutas
erősítésű rendszer keresztváltója általában szintén aktív elektronika,
és közvetlenül az előerősítő után következik a láncban. Mivel így
mindegyik hangszóró hangszintjét külön szabályozni lehet, a
multiamplifikált hangsugárzók könnyebben alkalmazkodhatnak a szobák
akusztikájához - könnyű szívvel lemondhatunk az úgynevezett
ekvalizátorokról, vagyis azokról az elektronikus szörnyetegekről,
amelyekkel az elszánt hangbarátok a lakószobájuk akusztikáját
szeretnék rendbe hozni, persze eredménytelenül.
Jó tudni, hogy a multiamplifikálás sem képes csodákra: nem csinál
elektrosztatikus hangszórót a dinamikusból, nem szünteti meg az olcsó
hangszórók nyavalyáit, a dobozrezonanciákat, a diffrakciókat, a
teremhangokat. De módot ad az intelligens konstruktőrnek arra, hogy a
rendelkezésére álló eszközökből a maximumot hozza ki, és mindig
megtalálja a legjobb kompromisszumot. Márpedig a hangszórótechnika
mindig is a kompromisszumok művészete lesz.
Ezt persze még sok mindenről el lehetne mondani. Például magáról a
High Fidelityről is. Az emberéletről úgyszintén - no de nem akarom
filozófiai sziporkákkal súlyosbítani ezt az amúgyis hosszúra
sikeredett futurisztikus esszét.
Szekám Pál