A jövő körvonalai



        Nemrég,  10.  számunkban  felidéztünk  egy  húsz  évvel  ezelőtti,
    futurisztikus  amerikai  újságcikket  (Hifi-sci-fi,  avagy  Silverberg
    jóslata),  amely  annakidején   a   hatvanas-hetvenes   évek   műszaki
    fejlődését próbálta előre jelezni. Ezúttal magunk is jóslásra adjuk  a
    fejünket, hogy felmérjük, mivel  gazdagíthatja  a  High  Fidelityt  az
    ezredforduló - és mi az, amit  ebből  a  magyar  hifisták  is  élvezni
    fognak.



        "Bármi,  amire   szüksége   van   a   társadalomnak,   előbb-utóbb
    megvalósul, ha ez nem ütközik a természet alaptörvényeibe." Egy méltán
    nagysikerű könyvből idézek. Szerzője Arthur C. Clarke, a  neves  angol
    Science Fiction író, akitől kölcsön is vettem kötetének címét  (A.  C.
    Clarke: A jövő körvonalai, Gondolat  Kiadó,  1968.)  Ő  ugyan  csak  a
    létfontosságú vívmányokat próbálja előre jelezni, így a közlekedés, az
    információáramlás, az űrkutatás, a molekuláris biológia stb. távlatait
    méricskéli, és nem foglalkozik olyan részletkérdésekkel, mint  a  High
    Fidelity, de könyve azért fényt vet a mi hobbink jövőjére is.
        Sajnos, Clarke túlon-túl nagyvonalú látnok: neki csak az a fontos,
    mit hoz a jövő, és teljesen mindegy, hogy mikor. Az emberiség életében
    egy évszázad is annyi csupán,  mint  egy  porszem  a  homokórában.  (A
    homokóra  végülis   korszerű   időmérő   eszköz,   hiszen   tele   van
    kvarckristállyal.) Az ám, de  ha  valaki  türelmetlen,  és  nem  bírja
    kivárni  azt  a  mindegy  hogy  hány  évszázadot  vagy  évezredet,  és
    csupáncsak azt szeretné felmérni, mit hoz a következő 15-20 esztendő?
        Tudom:  önzőek  vagyunk,  nem  akarunk  tovább  látni  az   orrunk
    hegyénél, s kíváncsiságunknak határt  szab  -  a  nyugdíjkorhatár.  De
    azért, ha már futurisztikus utazásra szánjuk el  magunkat,  lépjük  át
    gondolatban  legalább  a  jövő  század  küszöbét  -  évszázad  helyett
    mindjárt évezredet is mondhatunk, nem kerül semmibe, és jobban hangzik
    -, de álljunk is meg tüstént a  2001.  esztendő  táján.  (Ez  a  dátum
    szintén Clarke-tól való. Bizonyára sokan ismerik az ő Űrodisszea  2001
    című bestsellerét; a könyv, meg a belőle készült film  is  szavatoltan
    van annyira zűrös, mint amennyire világos logikájú  esszégyűjtemény  A
    jövő körvonalai.) Nagymerészen tehát nem  ugrunk  nagyobbat,  csak  18
    évet.  Nincs  szükségünk  időgépre,   nem   röppenünk   ki   a   jelen
    vonzásköréből.  Így  viszont  nem  is  szabadulhatunk  meg   attól   a
    köteléktől, amelyet  Clarke  egyszer  és  mindenkorra  letép  magáról,
    amikor így ír:

        "...a jövőnek egyetlen vonására, a technikára szorítkozom, és  nem
    foglalkozom az erre épülő társadalommal.  Ez  nem  jelent  olyan  erős
    korlátozást, mint amilyennek tűnik, hiszen a tudomány a  jövőn  sokkal
    inkább uralkodni fog, mint amennyire a jelenen uralkodik...  Hiszem  -
    és remélem -, hogy politika és közgazdaságtan a jövőben nem lesz többé
    olyan fontos, amilyen a múltban volt. Eljön  az  idő,  amidőn  mai,  e
    tárgykörökre vonatkozó vitáink legnagyobb  része  éppoly  triviálisnak
    vagy semmitmondónak fog tűnni, mint a hitviták, amelyekre  a  középkor
    legélesebb elméi vesztegették energiájukat."

        Nekem is ez a véleményem.  Legszívesebben  el  is  éldegélnék  még
    néhány száz évig, csak hogy meglássam, igazunk lesz-e. De félek,  hogy
    akárcsak Clarke, én is le fogok késni erről a  randevúról.  Bele  kell
    törődnöm, hogy várható nyugdíjaztatásom  idején  -  micsoda  véletlen,
    éppen 2001-ben esedékes! - politika és közgazdaságtan éppúgy uralkodni
    fog tudományon, technikán és kultúrán, akárcsak napjainkban teszi.  És
    ezért a High Fidelity sorsáról  sem  elmélkedhetek  anélkül,  hogy  ne
    definiálnám témaköröm politikai és közgazdasági axiómáit.


    A Rés innenső oldalán

        Ami a nagypolitikát illeti, nem fogom rajta sokat törni  a  fejem.
    Mint minden hifista,  magam  is  fölöttébb  békeszerető  ember  vagyok
    (kivéve, amikor a vesszőparipámról vitatkozom), és  feltételezem  vagy
    legalábbis remélem, hogy a hifi-technika fejlődését nem fogja  egyszer
    s mindenkorra lezárni az a nemkívánatos esemény, amelyet  egy  egészen
    másfajta, hátborzongatóan fejlett technika idézhet elő. Tömören: bízom
    benne, hogy 2001-ben is lesz hifi (meg minden egyéb). Ezzel tehát  meg
    is volnék. Nehezebb feladatnak látszik a közgazdasági prognózis. Isten
    mentsen, hogy szakszerű elemzésekbe bonyolódjam - de attól is óvakodni
    szeretnék, hogy a turista szemével nézzem a világot.
        Hogy tisztán lássuk a jövőt, helyesen kell megítélnünk  a  jelent,
    tudomásul  véve,  hogy  van  korunknak  egy  jólismert  és   számunkra
    módfelett  kellemetlen  jelensége:  a  "Technological  Gap",  azaz   a
    Technikai Rés, amely a fejlett és a kevésbé  fejlett  országok  között
    tátong. (Még nagyobb persze a rés a közepesen fejlett  és  a  teljesen
    szegény országok között, dehát minket  most  nem  az  érdekel,  hogyan
    lehetne utolérni  bennünket,  hanem  hogy  mi  hogyan  érhetnénk  utol
    másokat.)  A  határokat  nehéz  megvonni,  de  nyilvánvaló,   hogy   a
    nyugat-európai államok  többsége,  köztük  Ausztria  is  a  rés  túlsó
    oldalán terül el, Magyarország pedig az innensőn,  az  embernek  tehát
    könnyen  az  a   kényszerképzete   támad,   hogy   a   hasadék   éppen
    Hegyeshalomnál  húzódik,  holott,  ha   nem   ragaszkodunk   speciális
    közép-európai  nézőpontunkhoz,  felderíthetünk  még   néhány   hasonló
    szakadékot,  például  a  Pireneusok  lábánál  meg  máshol  is.   Dehát
    ismétlem,  bennünket   az   érdekel,   hogy   nekünk   mikor   sikerül
    átkapaszkodnunk  a  túloldalra.  Nehezíti  a  dolgunkat,  hogy   odaát
    egységesen és kizárólag dollárban  számolnak,  nálunk  pedig  még  nem
    egészen világos, hogy miben.
        A műszaki cikkek  Nyugaton  általában  egy  teljes  nagyságrenddel
    olcsóbbak, mint Magyarországon. Ebből  az  következik,  hogy  tucatnyi
    dolog,  amely  a  Technikai  Rés  túloldalán  már  csupán  hétköznapi,
    közhasznú  holmi,  nálunk  még  luxuscikknek  számít,  kimondva   vagy
    kimondatlanul. (Egy kabarétréfából: "Az autó nálunk nem  luxus,  hanem
    drága!") Ilyen kvázi-luxuscikk Magyarországon minden hifi relikvia:  a
    lemezjátszó, a rádió, a  hangdoboz  meg  a  többi  -  szóval,  az  egy
    nagyságrendnyi árdifferencia minden kétséget kizáróan fennáll.  Azt  a
    hifi-tornyot, amely nálunk ma még az átlagember  tíz  havi  jövedelmét
    emészti  fel,  Mr.  Smith  vagy  Herr  Schmidt  egyetlen  hónap  alatt
    kényelmesen kifizeti. Viszont már neki is nyolc-tíz  havi  jövedelmébe
    kerül egy Linn/Naim fajta szuperlánc - és azt  megvásárolni  odaát  is
    fényűzés a javából.
        Lehet vitatkozni rajta, hogy a legutóbbi húsz év folyamán nőtt-e a
    Technikai Rés vagy sem - annyi biztos, hogy szűkebb  nem  lett.  Vajon
    2001-ig, ami már nem  is  olyan  távoli  időpont,  sikerül-e  közelebb
    férkőznünk  a  fejlettebb  országokhoz?  Erre  a  kérdésre  a  legtöbb
    közgazdász  azt  válaszolná:  még  nem,  az  óvatosabbak   pedig   így
    fogalmaznának: "mindent el kell követni, hogy a  rés  ne  növekedjék".
    Azt már tudjuk, hogy a magyar gazdaságnak a nyolcvanas években  nagyon
    össze kell szednie magát ahhoz, hogy egyáltalán tartani tudja a lépést
    és egyelőre nem tudunk olyan gazdasági  motívumról,  amely  ugrásszerű
    változást hozhatna a kilencvenes években.
        Felületesen szemlélve a dolgot, a Rés azáltal is csökkenhet,  hogy
    a legfejlettebb nyugati országokon végleg elhatalmasodik a válság.  Ez
    azonban először is nem  valószínű,  másodszor  nem  segítene  rajtunk,
    harmadszor pedig az ilyesmi úgy  megrázná  az  egész  világgazdaságot,
    hogy a nyílt gazdaságú, szorgalmasan kereskedő Magyarországot biztosan
    visszavetné a fejlődésben. Tapasztalhattuk már, hogy  ha  a  nyugatiak
    rosszul állnak, nem  vásárolnak  tőlünk,  tehát  nem  jutunk  elegendő
    dollárhoz - egyszóval többet vesztünk a vámon,  mint  amennyit  nyerni
    vélünk  a  réven.  Jóslataimban  tehát  abból  indulok  ki,  hogy   az
    élvonalbeli technika és a miénk között 2001-ben is ugyanakkora lesz  a
    különbség, mint ma. Közben, persze, "mindenki  lépik  egyet".  Esetleg
    kettőt.
        Tudom, sokan únják a közgazdasági részleteket. Szeretném meggyőzni
    őket, hogy a lényegről beszélünk, ugyanis a  High  Fidelity  különösen
    érzékenyen reagál mindarra, ami a világgazdaságban történik. A műszaki
    újdonságok  elkerülhetetlenül  ugyanazt   az   utat   járják   be:   a
    kereskedelem  kacskaringós  és  bukdácsoltatóan  rögös   útját.   Hadd
    illusztráljam ezt egy kis rendhagyó írásművel, amely nem  különösebben
    humoros ugyan, de műfaját tekintve műszaki humoreszknek nevezhető.


    A Highfidelon története

        A távol-keleti Cziczamitsu Co. Ltd.  mérnökei  megkonstruálják  az
    eddigi  legtökéletesebb  hifi-berendezést,  a  Highfidelont.   A   gép
    kezdetben 165 ezer dollárba kerül, de amikor már több százan rendeltek
    belőle (stúdiók  főleg),  a  gyár  drasztikusan  csökkenteni  tudja  a
    költségeit, és ma már nem kér többet, csak - tipikus amerikai árképzés
    99999 dollárt és 95 centet.
        Lényegesen több vevőt már nem sikerül verbuválni,  tehát  mérnökök
    és kereskedők  közös  munkával  egyszerűsíteni  kezdik  a  masinát.  A
    frekvencia-átvitel alsó határát felemelik 5Hz-ről  36Hz-re,  a  felsőt
    leszállítják 500kHz-ről 30kHz-re. A dinamikasávot, amely  116dB  volt,
    most  57  decibelre  redukálják.  A  torzítást  eredetileg  mérni  sem
    lehetett, de most mégis megengedhetőnek nyilvánítanak 0,05%-ot és  így
    tovább. A Highfidelon minősége azonban - állítólag változatlan  marad,
    hiszen ezeket a nüánszokat az emberi fül úgysem hallja meg.
        Ez a Highfidelon, a B változat már nem kerül 20 ezer dollárba  sem
    (tudjuk: 5 centtel olcsóbb!), és a gyár rövidesen  piacra  dobja  a  C
    modellt,  amely   további   egyszerűsítések   fejében   igen   hasznos
    szolgáltatásokat  kínál,  mint   amilyen   az   FVT   (Fejbiccentéssel
    Vezérelhető Távhangerőszabályzó), ez igazán nem hiányozhat  egy  olyan
    masináról, amelynek az ára - még mindig -  9999  dollár  és  95  cent.
    Habár Amerikában ez már nem drágább, mint  nálunk  egy  Orion  torony.
    Íme: a  Highfidelon  megtalálta  az  utat  a  lakásokba!  Igazán  csak
    mellékesen  említem,  hogy  ezidőtájt  már  a  magyar  pénzügyőrök  is
    tudomást szereznek a Highfidelonról, és a Bizományi Áruházban feltűnik
    az első C modell. Kikiáltási ára félmillió forint.
        Időközben azonban "odaát" - hogy is mondjam  -  bizonyos  kételyek
    merülnek fel. Némelyek gúnyosan Lowfidelonnak becézik a gépet, és  azt
    állítják, hogy meghamisítja a zenét. A józanabbak szerint a  C  modell
    igenis kiváló  készülék,  valamivel  feltétlenül  jobb  a  hagyományos
    gépeknél, de azért nem teljesen ugyanaz, mint a B modell, vagy - pláne
    az Alapgép. Egyszóval hátrányai is vannak.
        Ahhoz, hogy a Highfidelon tovább olcsóbbodjék,  a  vásárlóközönség
    széles tömegeit kellene megnyerni, ámde a többség egyelőre megmarad  a
    hagyományos készülékeknél, hiszen azok  sokkal  olcsóbbak,  sőt:  most
    aztán tényleg lemegy az áruk. Sokan mégis megveszik a Highfidelont, és
    számolgatják, mikor lesz már pénzük egy B-változatra, amikor  is  a  C
    modellt majd el kell passzolniuk  valakinek.  Ez  az  az  idő,  amikor
    honfitársaink kiterjedt családkutatást folytatnak külföldön, és  régen
    feledett rokonokat ásnak elő a homályból. Egyesek pedig  tudni  vélik,
    hogy máris küszöbön áll egy újabb, valóban felülmúlhatatlan  technika,
    a Matskacziczu Co. Ltd. szabadalma,  a  Superfidelon,  addig  tehát  a
    legokosabb tartózkodni  bárminemű  pénzkidobástól.  Műszaki  részletek
    egyelőre nem ismeretesek, csak  annyi  biztos,  hogy  az  új  készülék
    árcéduláján sok lesz a kilences számjegy.
        Ennyi volt, mese volt, talán igaz sem volt - de az sincs  kizárva,
    hogy már többször is megtörtént.


    Vesszőparipák viadala

        "Bármi, ami nem ütközik természeti törvénybe, megvalósul -  mondja
    A. C. Clarke -, ha van  rá  igénye  a  társadalomnak".  Helyesebb  így
    fogalmazni: "... ha a társadalom igénye  elég  erős".  Semmi  kétségem
    aziránt, hogy a High-Hyper-Superfidelonok  igenis  létrehozhatóak,  de
    korántsem biztos, hogy  a  Társadalom  valóban  hőn  áhítja  ezeket  a
    találmányokat. A hifi  népszerű  hobbi  ugyan,  de  száz  ember  közül
    legfeljebb ha egy az elszánt hifista, és még a hifistáknak is  csak  a
    tizedrésze vagy még annyi sem tartja létfontosságú dolognak  a  minden
    tekintetben élethű hangátvitelt. Hiszen az emberek  túlnyomó  többsége
    csakis könnyűzenét hallgat, számukra a tökéletes  hangátvitel  fogalma
    már eleve  definiálhatatlan.  Hálistennek,  a  komolyzene-kedvelők  is
    jobban tudnak összpontosítani a zenére  magára,  semhogy  ne  tartanák
    elviselhetőnek akár a durva hangátviteli hibákat is.  És  ez  Nyugaton
    sincs másképp.
        Valamikor majd, egy nagyon távoli jövőben, amikor a társadalom (ha
    igaz) összehasonlíthatatlanul gazdagabb és  gondtalanabb  lesz,  talán
    ráállnak a mérnökök, hogy kerül amibe kerül, de az egy-két  ezreléknyi
    audiofil kedvéért mozgásba hozzák a kutatóintézetek és az ipar  teljes
    gépezetét.   Megkonstruálják   (ha   ez   egyáltalán   lehetséges)   a
    legtökéletesebb hangátviteli eszközöket,  amelyek  természetesen  azon
    nyomban  hozzáférhetővé  is  válnak  bárki  számára...  A  mi   korunk
    hifijének azonban apja csupán a Mérnök - a gépek szülőanyja ma  még  a
    Kereskedelem. Tovább szőve ezt a hasonlatot: az apák  egymagukban  nem
    hozhatnak gyermeket a világra, az anyának viszont - a  Kereskedelemnek
    -  mindnyájan  jól  ismerjük  a  törvénytelen  gyermekeit,  akik  után
    egyetlen valamirevaló mérnök se vállalná az apaságot.
        Még valami. Ne feledkezzünk meg róla: a hifi csak egyetlen hobbi a
    sok  közül.  Ne  is   találgassuk,   milyen   izgalmas,   színes,   új
    vesszőparipákat tartogat  számunkra  a  jövő.  Elég  számbavennünk  az
    időtöltés mai népszerű ágazatait (kultúra, sport, technika,  játék)  -
    ezek végülis  mind  versenytársai  egymásnak.  Az  emberiség  túlnyomó
    többségét eleve a tévé fogja (fogja?) lekötni. A magam részéről mindig
    is idegenkedéssel fogadtam  ezt  az  áldottanátkozott,  bölcsen-ostoba
    szerkezetet, és a lelkem  mélyén  Clarke-nak  adok  igazat:  "akit  az
    istenek el akarnak veszejteni, először tévével ajándékozzák  meg".  De
    azért én sem tudok szabadulni  a  televíziós  házimozi  varázsa  alól.
    Amikor  a  képrögzítés  végleg  függetleníti  a  nézőket  a   központi
    műsorforrástól, a színes tévé és a  képmagnó  minden  családi  templom
    főoltárára kerül - és a hifi nyilván csak a mellékoltáron kap  helyet.
    A két fő  műszaki  hobbi,  a  kép-,  illetve  a  hangtechnika  részben
    támogatja egymást és párhuzamosan fejlődik -  részben  viszont  egymás
    ellen dolgozik és versenyez az emberek szabadidejéért.
        Mindent  összevéve,  a  High  Fidelity  jövőjét  a  század  utolsó
    évtizedeiben  az  határozza  meg,  hogy  az  emberek  mennyire  erősen
    kívánják  a  sokféle  technikai  ágazat  közül  éppen  a  hangtechnika
    fejlődését, és mennyit hajlandók fizetni érte -  a  nyugati  világban.
    Ezt kellene megjósolnom.
        A Technikai Rés innenső oldalán pedig nemcsak az  a  kérdés,  hogy
    mennyit, de az is, hogy milyen pénznemben vagyunk hajlandóak fizetni -
    habár ez nemcsak a hajlandóságon múlik. A magyar  gazdaságnak  2001-ig
    nemigen lesz dollárja  a  hifisták  számára,  és  ha  mégis,  hát  azt
    nagyon-nagyon meg fogja fizettetni velünk, már csak didaktikai okokból
    is. Nincsenek adataim róla, de benyomásaim szerint a  nyugati  eredetű
    hifi-készülékek minden egyes dollárjáért legalább 100 forintot tesz le
    a vevő a hazai boltokban. Ennél azonban sokkal rosszabb volna a  merev
    tilalom. Mert némi kínlódás árán forintért is lehet fabrikálni egyet s
    mást, de nehéz elképzelni olyan, nívós hangátviteli  láncot,  amelynek
    legalább a kényesebb láncszemeit ne Nyugaton kovácsolták volna.
        És nyilván a jóslataimat is csak erre alapozhatom.


    A jövendölés kockázatai

        Mielőtt tényleg nekikezdenék a jövendőmondásnak, még  elmondom  A.
    C. Clarke aggályait a jövendölés  kockázatairól.  Szerzőnk  sorbaveszi
    mindazokat,  akik  megpróbálták  megjósolni  a  jövőt  -  és  alaposan
    melléfogtak.  "A  tények  gondos  elemzéséből  kitűnik,  hogy  ezek  a
    baklövések két csoportba sorolhatók, amelyek egyikét nevezzük a  józan
    ész, másikát a képzelet csődjének." Az elsőre  azok  szolgáltattak  jó
    példát,   akik   kételkedtek   a   repülőgép    vagy    az    űrrakéta
    megvalósíthatóságában   akkor,   amikor   ezekhez   a   találmányokhoz
    tulajdonképpen már minden "együtt volt". Ha helyesen mérték volna  fel
    az addigi ismeretanyagot, nem lettek  volna  annyira  pesszimisták.  A
    másik, a képzelet csődje bárkinél beállhat: senkitől se lehet elvárni,
    hogy előre jelezzen olyan felfedezéseket, amelyek  nem  következnek  a
    Kor ismeretanyagából. Ilyen felfedezésnek számít a röntgensugárzás,  a
    magfizika, a relativitáselmélet, a fényképezés -  és  természetesen  a
    hangrögzítés is.
        Ami engem illet,  földhözragadt  a  fantáziám,  sosem  lett  volna
    belőlem jó scifista. Kérem az Olvasót, engedje el nekem a Terem Minden
    Pontjában   Egyszerre   Energizáló   hifi-berendezés,   úgyszintén   a
    halántékra illeszthető,  az  agy  bioáramaival  interferáló  Elektróda
    Hangsugárzó leírását. A képzelet csődje ellen védtelennek érzem magam.
    Remélem, tévedésemet 2001-ig nem fogják a fejemre olvasni.
        Viszont a józan  ész  csődjét  mindenképpen  szeretném  elkerülni.
    Nagyon is jól tudom, persze, hogy nem  bírom  korunk  ismeretanyagának
    még a High Fidelityre vonatkozó részét sem, de úgy  érzem,  hogy  amit
    kihagyok a számításból, az nem fog megvalósulni két évtized  leforgása
    alatt. Mert minden műszaki újdonságnak előbb meg kell vívnia  csatáját
    a kereskedelem hadszínterén.
        És most aztán már igazán jósolni fogok. Nem, nem, előbb még mondok
    egy paradoxont: "a hifi  olyan,  mint  a  retúrjegy".  Tényleg  olyan,
    ugyanis csak visszafelé érvényes. Tessék  felidézni  azt  a  jelenetet
    (Eric Knight híres regényéből), amikor is Sam Small vitatkozni kezd  a
    vasúti pénztárnál:

        - Kérek egy jegyet oda-vissza.
        - Oda-vissza. Jó. Hová? (Kérdi a pénztáros.)
        - Hát ide vissza, na hallja, ez természetes.
        És Sam sehogyan sem akarja leszögezni, hová utazik.

        Ilyen, tétova utasok ácsorognak a  High  Fidelity  jegypénztáránál
    is. Menettérti jeggyel a zenét szeretnék  hazavinni,  onnan,  ahová  a
    hangmérnök juttatta. A kérdés tehát nem úgy hangzik, hogy: "merre tart
    a hifi?", hanem: "merre tart a stúdiótechnika, és hogyan nyeri  vissza
    a zenét a High Fidelity?" Prognózisomat  így  nem  a  hifi-,  hanem  a
    stúdiótechnika kilátásaival kell kezdenem.


    Az első láncszem

        Arra  a  kérdésre,  hogy  melyek  a  hangátviteli   lánc   legelső
    láncszemei, a legtöbben azt válaszolnák: a mikrofonok. Pedig a legelső
    láncszem alighanem a koncertterem! (Legalábbis a szimfonikus  zenében.
    Megrögzött pop-rajongók, akik  komolyzenéről  hallani  sem  szeretnek,
    most  előreszaladhatnak  az  olvasásban;  találkozunk   egy   oldallal
    később.) A jó hangfelvételnek ugyanis alfája és omegája: a  színhelye!
    Nem  szeretnék  belekeveredni  abba  a  vitába,   hogy   vajon   zenei
    szempontból melyik a különb: a koncertfelvétel-e  (mert  elevenebb  és
    hitelesebb), avagy inkább a stúdiófelvétel  (mert  ott  nem  köhög  és
    fészkelődik a közönség, meg aztán újra  lehet  játszani  az  elrontott
    részleteket) - de tudjuk: amikor a zenészeket csillapított falak  közé
    zsúfolják, a muzsika  száraz  lesz  és  rideg  és  unalmas;  ha  pedig
    visszhangosítani  próbálják,   csak   elmaszatolódik   tőle.   Azt   a
    meghittséget és  jelenlét-érzetet,  amely  a  helyszín  akusztikájából
    fakad, mesterséges eszközökkel még imitálni sem lehet.
        Félreértés ne essék: nem a képzeletem mond csődöt.  Nagyon  is  el
    tudom képzelni, hogy a távoli jövőben  egy  megszállott  kutatócsoport
    (elektromérnökök, fizikusok,  számítógépesek  és  természetesen  aktív
    zenészek "team"-je) kikísérletezi azt az elektronikus rendszert, amely
    koncertteremmé varázsolja a legfahangúbb stúdiót is. Másrészt,  sokkal
    egyszerűbb megmaradni a hagyományos helyszínnél, tehát  a  minél  jobb
    akusztikájú  hangversenytermeknél.  Igaz,  szörnyen  drágák  -  de   a
    stúdióépítés költségei  éppennyire  abnormálisak.  Még  akkor  is,  ha
    egyelőre eltekintünk a fentebb pedzegetett csodaelektronikától.
        Stúdió és stúdió között persze igenis van különbség, sőt: jobb  ma
    egy jó stúdió, mint holnap egy rossz hangversenyterem.  Sajnos,  ez  a
    bölcs mondás nem segít a magyar hangmestereken: nekik  a  stúdióik  is
    szegényesek,  és  jó  akusztikájú  hangversenytermekhez   sem   tudnak
    hozzáférni. Nem is  igen  jöhet  számításba  bármi  is  a  Zenekadémia
    nagytermén kívül; a kisebb-nagyobb templomok, a  Vigadó  vagy  akár  a
    budapesti Olasz Intézet közül valójában egyik sem  képes  befogadni  a
    szimfonikus nagyzenekart. Igazán jó terem persze Nyugaton  sem  minden
    bokorban terem.
        Épül-e magyar hangversenyterem a közeljövőben? Úgy  hallom,  igen:
    egy osztrák  cég  közreműködésével,  az  őáltala  építtetett  szálloda
    szomszédságában, az egyik legzajosabb főútvonal  mentén...  Az  épület
    persze "többcélú" lesz.  Eredeti  rendeltetése  szerint  "kongresszusi
    terem, amely elektronikus eszközökkel hangversenyteremmé  alakítható".
    Ezt a koncepciót, Gott sei  Dank,  sikerült  megváltoztatni,  és  amit
    végülis  az  osztrákok  megépítenek,   az   "hangversenyterem,   amely
    elektronikus eszközökkel kongresszusi  teremmé  alakítható".  Azt  már
    tudjuk, hogy az  utózengési  idejét,  mely  paraméter  szinte  mindent
    eldönt, nem zenére, hanem beszédre optimatizálták - ez a terem  aligha
    lesz a magyar hangfelvételek temploma.
        Továbbra is hiányozni fog nekünk egy igazi, nem  "többcélú"  aula,
    amely nem kongresszusi palotának épülne, nem  tárgyalóközpontnak,  nem
    táncháznak,  nem  oktatási   centrumnak   -   hanem   koncertteremnek.
    Magyarországon  tehát  a  hangátviteli  lánc  legelső   láncszeme   az
    ezredfordulón is gyönge marad - hacsak a Rádió és a Hanglemezgyár  nem
    lesz képes megteremteni a jövő évszázad hangfelvételi stúdióit.


    Mikrofonozás

        Ha a  hangátviteli  lánc  a  koncertteremmel  (illetve  stúdióval)
    kezdődik, akkor a második láncszem nem más, mint a hangmérnök, a  maga
    mikrofonjaival.
        A mikrofontechnika  afféle  fekete  tudomány  (túlságosan  is  sok
    megérzés kell hozzá), vagy talán inkább  az  alkalmazkodás  tudománya:
    alkalmazkodás a termek akusztikájához. Tulajdonképpen az a  körülmény,
    hogy valamely hangmérnöknek általában milyen teremben  kell  felvételt
    készítenie, meghatározza az illetőnek a filozófiáját is.  Nyilvánvaló,
    hogy  akit  szűk  és  rossz   akusztikájú   stúdióba   kényszerítenek,
    legszívesebben minden egyes zenésznek külön mikrofont  dugna  az  orra
    alá,  csakhogy  végleg  megszabaduljon  a  falak  jelenlététől  -   és
    előbb-utóbb eleve esküdni fog a közel-mikrofonozás  módszerére.  Ezzel
    szemben akinek megadatik, hogy  jó  akusztikájú  termekben  dolgozhat,
    igyekezni fog nem csak a zenészek játékát, hanem a  teljes  akusztikai
    történést leképezni. Ehhez viszonylag kevés mikrofont kell használnia,
    és ezeket is messze kell vinnie  a  művészektől,  hogy  ne  csak  őket
    halljuk, hanem a teremhangokat is,  persze  éppen  a  kellő  arányban.
    (Mindez, hangsúlyozom,  csakis  a  szimfonikus  zenére  vonatkozik.  A
    popzene kitűnően, sőt, elemében érzi magát a stúdióban, mert éppen itt
    találta   meg   a   maga   optimális   felvételtechnikáját,    sajátos
    hangzásvilágát.)
        Ennyit tehát a mikrofonozásról  -  de  mit  mondhatunk  magáról  a
    mikrofonról, amely (mint az úgynevezett  átalakítók:  a  hangsugárzók,
    hangszedők, fejhallgatók) korántsem tökéletes találmány?
        A profik ma szinte kizárólag kondenzátormikrofonnal dolgoznak.  Ez
    fölényesen jobb a dinamikusnál (még inkább, mint  az  elektrosztatikus
    hangszóró vagy fejhallgató  a  hagyományosnál!)  De  azért  nem  éppen
    hibátlan, ami már abból is kiderül, hogy  ahány  gyártmány,  annyiféle
    hangkarakter. Nyilván ott a baj, hogy a  mikrofonmembránoknak  mint  a
    hangszórómembránoknak  is  -  tömegük  van,  tehát   nem   mozoghatnak
    tehetetlenségmentesen.
        Már  mentegetődztem   amiatt,   hogy   a   fantáziám   nem   éppen
    tehetetlenségmentes.  Inkább  csak  analógiákban  tudok   gondolkodni.
    Hangszórót már hallottam olyat, amelyiknek a "membránja" ionizált gáz,
    vagyis  plazma.   Ugyanígy   mikrofonban   is   el   tudnék   képzelni
    ionizációsat, azaz plazmarendszerűt. (Ha majd mutatnak egyet.)
        Függetlenül azonban a membrán anyagától, a mikrofon  így  is  csak
    analóg jelet ad le.  Ezért  kezdődik  a  digitális  hangátviteli  lánc
    (amelyről majd alább szólok) egy Analóg/Digitális átalakítóval.  Vajon
    nem lehetne-e olyan mikrofont építeni, amely a  hangrezgések  keltette
    elektromos feszültséget azonnyomban digitális jelekké alakítja,  tehát
    kettes számrendszerben kódolva  adja  ki  magából,  feleslegessé  téve
    (vagy legalább magába foglalva) az A/D konvertert? Ez a gondolat már a
    profi hangászokat is foglalkoztatja, habár egyelőre még  nem  jutottak
    tovább  annál,  hogy:  "de  jó   is   lenne   egy   ilyen   mikrofon!"
    Mindazonáltal, ha hihetünk  a  futurológus  Clarke-nak:  amire  igazán
    szükség van, előbb-utóbb megvalósul - márpedig a digitális  mikrofonra
    biztosan szükség lesz.


    Digitális - ma és holnap

        Azt hiszem, Olvasóink többségének  van  már  fogalma  a  digitális
    hangrögzítésről. (Támpont: "A digitális forradalom", HFM 7.) Most csak
    röviden foglalom össze a  lényegét.  Eltérően  a  hagyományos,  analóg
    eljárástól,  amely  folyamatosan  tolmácsolja  a  zenét,  a  digitális
    rendszer  a  filmvetítéssel  és  a   televíziózással   tart   szellemi
    rokonságot, amennyiben apró mozaikokra bontja az akusztikai történést.
    Ezeket a mozaikokat mennyiségekkel fejezi ki,  kettes  számrendszerben
    tárolja és közvetíti, végül pedig visszaalakítja folyamatos,  "analóg"
    jelekké.
        A digitális hangátvitel minősége elsősorban két paraméteren múlik:
    hogy a mozaikok mennyire sűrűn követik egymást, illetve, hogy  mekkora
    az a legnagyobb szám, amelyet egy-egy ilyen mozaik még ki tud fejezni.
    Az  előbbi  paramétert  mintavételi  frekvenciának  nevezik;  legalább
    kétszer akkorának kell lennie, mint amekkora  a  hangátviteli  sáv.  A
    második paraméter a felbontás, ezt  "bit"-ben  adják  meg.  A  legjobb
    digitális rendszerek mintavételi frekvenciája 44-50kHz, felbontása  16
    bit - többre a jelenlegi rendszerek nem  képesek.  Pedig  mindenképpen
    többet várunk!
        A digitális technika előnyei annyira lenyűgözőek, hogy  elterelték
    a figyelmet a hátrányairól. A felvétel  zajtalan,  a  dinamika  szinte
    tetszőlegesen nagy,  a  basszusátvitel  különösen  mély  és  tiszta  -
    viszont a  magastartományban  félreismerhetetlenül  jelen  van  valami
    tolakodó  idegenség.  Állítólag  ez  csak  a  korai   digitális   hang
    jellemzője, és a második generációs készülékek sokkal szebben  szólnak
    majd... Gyanítható azonban, hogy annak  az  érdes  hangszínnek  igenis
    megvan a maga oka. Amikor a digitális jelet visszaalakítják  analóggá,
    20kHz környékén közbe kell iktatni egy iszonyatosan meredek  magasvágó
    szűrőt, s az már néhány kHz-nél is beleszól a fázismenetbe, megzavarja
    a tranziensátvitelt. Ezen csak úgy lehetne segíteni, ha a  mintavételi
    frekvenciát alaposan felemelnék. Hasonlóképpen elégtelennek látszik  a
    másik paraméter is, a 16 bites felbontás.
        Hogy tisztázzuk az álláspontokat:  a  magam  részéről  meg  vagyok
    győződve róla, hogy a jövő  a  digitális  technikáé,  és  valószínűnek
    tartom, hogy a digitális hangátvitel a végletekig tökéletesíthető - de
    kétlem,  hogy  jelenlegi  formájában  egyértelműen   volna   jobb   az
    analógnál.  Jóslatom:  hiába  fogják   szabványosítani   az   alacsony
    mintavételi frekvenciájú és csekély bitszámú készülékeket, a rohamosan
    fejlődő technika fel  fog  rúgni  bármiféle  elhamarkodott  szabványt!
    Rövidesen  meg  fog  jelenni  a  digitális  jelrögzítők  egy  harmadik
    generációja, és  ez  annyival  lesz  különb  a  maiaknál,  mint  a  mi
    félvezetőink a hatvanas évek tranzisztorainál. Az első jelzés:  a  dbx
    cég új digitális processzora, 700kHz-es mintavételi frekvenciával.
        De ezek a harmadik generációs berendezések még mindig csak  afféle
    magnók lesznek, tehát nem tiszta elektronikák, hanem finommechanikával
    párosított hibridek, amelyek szalagot  tekercselnek  oda  meg  vissza,
    ahogy ezt a jó öreg XX. században tanulták...  Bezzeg  nem  ezt  teszi
    majd a digitális magnók negyedik  generációja  -  ha  ugyan  magnóknak
    nevezhetjük őket, ezekben ugyanis már egyáltalán nem lesz mozgó  elem:
    az  információt   nem   szalagon   tárolják,   hanem   buborékmemóriák
    miriádjaiban.  És  ez  még  csak   nem   is   sci-fi.   Legkésőbb   az
    ezredfordulón, de talán már  sokkal  előbb  is  hallani  fogunk  ilyen
    "buborékmagnót".
        Persze, amikor ezek bevonulnak a  professzionális  gyakorlatba,  a
    stúdiók többsége továbbra is első vagy  második  generációs  digitális
    rendszerekkel dolgozik, a kisebb stúdiók pedig vidáman elzenélgetnek a
    nagyoktól kiselejtezett analóg szalagjátszókkal. Nem  mindenkinek  van
    pénze a legújabbra és legdrágábbra - és ez húsz-harminc év  múlva  sem
    lesz másként. Mégis, bízom benne,  hogy  a  bennünket  zenével  ellátó
    nagyüzemek (a  Rádió  és  a  Hanglemezgyár)  viszonylag  hamar,  tehát
    legfeljebb  4-5  éves  csúszással  mindig  átveszik   az   élvonalbeli
    technikát.
        Ámde a stúdiótechnika nem önmagáért  való  dolog,  és  éppúgy  nem
    választható   el   a   High   Fidelitytől,   mint   a   hifi   sem   a
    stúdiógyakorlattól. A nagyközönség éppen mostanában kezd ismerkedni az
    új  digitális  médiummal,  a  Compact  Disc-kel,  azaz   a   "lézeres"
    hanglemezzel. Ha a  fogadtatás  kedvező,  mi  több:  lelkes,  netalán:
    felülmúlja a  várakozásokat  -  akkor  ez  nagyban  felgyorsíthatja  a
    stúdiók "digitalizálódásának" folyamatát... ami ismét csak visszahat a
    CD forgalmára és így tovább... mígnem az ezredfordulón a  stúdiók  már
    egyáltalán nem is használnak mást,  csakis  digitális  berendezéseket.
    Ellenkező esetben, tehát ha a CD nem váltja be, vagy nem rögtön váltja
    be a hozzá fűzött reményeket és kereskedelmi  számításokat,  akkor  az
    analóg technika még 2001-ben is velünk marad.
        Visszatérve a  jelenbe,  tartozom  az  igazságnak  annyival,  hogy
    egyelőre nem is az analóg és a digitális stúdiótechnika között  van  a
    nagy különbség, mint inkább a stúdióműsor és a  házistúdiók  műsorának
    minősége között. A nívós  analóg  stúdiómagnók  nagyon  szépen  tudnak
    szólni; ami engem illet, talán életem végéig is megelégednék  ezzel  a
    hangminőséggel - otthon.  Paradox  dolog,  hogy  ezt  a  hangminőséget
    csakis  a  digitális  technika  közvetítésével  lehet   eljuttatni   a
    lakásokba!


    A konzerv

        Ha  eltekintünk  azoktól  a  koncertektől,  amelyekről  néhanapján
    közvetítést  ad  a   rádió,   a   hifisták   kizárólag   hangkonzervet
    fogyasztanak, mégpedig háromfélét. Az elsőt készen kapják a boltban és
    bármikor felnyithatják (hanglemez, műsoros kazetta), a másik ugyancsak
    késztermék, de nem lehet bármikor felbontani (rádióadás).  A  harmadik
    konzervféleség a mélyhűtött árunak  felel  meg,  ez  a  magnófelvétel,
    amely többnyire  az  előző  kettőről  készül.  Hangkonzervjeink  eddig
    kizárólag analóg-típusúak voltak; a hibrid-lemez  ugyanis  semmiképpen
    sem nevezhető digitálisnak.
        Megváltozott a helyzet. 1983 tavaszán. A két óriáscég,  a  Philips
    és a Sony tervszerű, összehangolt akció keretében  világszerte  piacra
    hozta  a  régenvárt  digitális  lemezjátszókat,  az   első   "lézeres"
    lemezekkel  együtt,  amelyeknek  választéka   jelenleg   mintegy   200
    kiadványt  ölel  fel.  A  CD-játszók  ára  4-500  fontsterling  (6-800
    dollár); bizony, ez két komplett hifi-torony ára. A kis  ezüstlemezkék
    is másfélszer drágábbak a hagyományos fekete  korongoknál.  A  premier
    mindenesetre megvolt. A közönség, a  szakemberek,  a  gyárak  egyaránt
    kíváncsian figyelik a fejleményeket, és  jómagam  sem  adnám  egy  vak
    lóért,  ha  meg  tudnám  jósolni  a  CD  sorsát.   Megpróbálni   azért
    megpróbálom, de csak a  CD-premier  sajtóvisszhangja  alapján,  hiszen
    nekünk magunknak még nincs tapasztalatunk a  Compact  Discről.  (Azóta
    már van - lásd A Felkelő Nap Háza című cikkünket. A szerk.)
        Mindent egybevetve, a bemutatkozás sikeres volt. A CD drága ugyan,
    de  nem  drágább,  sőt,  még  olcsóbb  is,  mint  a  High  End   Audio
    istentől-embertől elrugaszkodott szuperlemezjátszói, amelyek között  a
    Linn még a szerényebbek közé tartozik. Nem  utolsó  szempont,  hogy  a
    Compact Disc vevői megtakarítják az MC-előerősítő, a  fono-elektronika
    és a keverőfokozat árát és az ezekkel a láncszemekkel való  hifizgetés
    lelki gyötrelmeit.
        Más oldalról: a CD-lemezek  hangminősége  kielégítő  ugyan,  de  a
    legtöbb Compact Disc nem szól úgy, mint a jó  berendezésen  lejátszott
    nívós analóg lemez. És vajon az igazi tömeggyártás  bevezetésével  nem
    esik-e a CD színvonala? Fogas kérdés.
        A "szakma", azaz a hifi-készülékekkel kereskedő cégek  többsége  -
    Angliában  -  arra  tippel,  hogy  5  év  múlva  a   hifi-lemezjátszók
    eladásából származó pénz felét már a CD-készülékek  után  kaszírozzák.
    (Tessék jól megfigyelni ezt  a  mondatot:  nem  véletlenül  van  ilyen
    faramuci módon megfogalmazva!) Úgy vélik, addigra a CD-játszók  ára  a
    felére csökken - igaz, egyszersmind  megjelennek  a  "szuper"  és  "de
    luxe" kivitelű változatok is. Nyilván magasabb áron...
        A nyugatiak 10 évre teszik azt  az  időt,  amelynek  végére  a  CD
    keresztültör,    teljes    zenei     választékot     kínál,     kinövi
    gyermekbetegségeit és minden kétséget kizáróan bebizonyítja  fölényét.
    De még ezzel sem  szorítja  ki  a  lakásokból,  sőt:  még  a  hifisták
    otthonából sem  az  analóg  lemezjátszót.  Hiszen  a  fekete  korongok
    milliárdjai továbbra is közkézen forognak. Később aztán,  talán  újabb
    10 év elteltével  mégiscsak  eltünedeznek,  és  csupán  a  konzervatív
    zenebarátok gyűjteményét díszítik - mint manapság  a  78-as  fordulatú
    sellaklemezek...
        Igaz, akkorra már a CD sem  lesz  a  régi.  Mind  újabb,  jobb  és
    olcsóbb generációi születnek, és  az  sincs  kizárva,  hogy  ezek  nem
    lesznek kompatibilisak egymással(!). Hogy mást ne mondjak, a  "lézeres
    barázdalyuggatás" nagyon kritikus és költséges művelet; kizárt  dolog,
    hogy ne lehetne a kódot fototechnikai úton  is  sokszorosítani,  ahogy
    ezt a Soundstream cég ajánlja... Amikor pedig a stúdiókban  megjelenik
    az első "buborékmagnó" akkor a CD-tulajdonos audiofileken  ugyanaz  az
    idegesség vesz majd erőt, mint most, amikor a szép  szíjhajtású  (vagy
    direkthajtású), mozgótekercses hangszedőjű lemezjátszójukat féltik.
        Végülis mi, magyar hifisták  ugyanazt  fogjuk  végigélni,  mint  a
    nyugatiak,  csak  jóval  lassabban.   Ahogy   fokról-fokra   előbb   a
    magasszínvonalú analóg, majd az első-, második-,  harmadik  generációs
    digitális technikát importáljuk  (főleg  magánúton,  persze),  az  azt
    megelőzőnek egy kissé lejjebb megy az ára. Az  elérhetetlen  luxuscikk
    elérhető luxuscikké válik, majd afféle tartós  fogyasztási  cikk  lesz
    belőle, mint a hifi-toronyból - és egyszer csak azon kapjuk  magunkat,
    hogy hifi-relikviáink láttán már senki sem ütődik meg, nem  irigykedik
    és nem érzi provokálva magát. A divatjamúlt készülékek  veszítenek  az
    értékükből. Vajon mikorra nevezhetjük  divatjamúltnak  a  mai  átlagos
    torony-hifit? És mikorra a Dualt, a Thorenst, a Linnt?
        A digitális lemezjátszó:  logikai  áramkörök  halmaza,  megfejelve
    finommechanikával, telerakva különleges technológiát kívánó anyagokkal
    - nem tartom valószínűnek, hogy az  Orion  vagy  a  Videoton  egyhamar
    vállalkozna   rá.   Hacsak   nem   kooperációban,   nyugati   cégekkel
    együttműködve. Jó tudni azonban, hogy az ilyesfajta ügyletek nem azt a
    célt szolgálják, hogy élenjáró technológiát ültessenek a szikes magyar
    talajba.  Csaknem  mindig  arról  van  szó,  hogy  a  nyugati   cégnek
    valamilyen oknál fogva még  gyártania  kell  egy  régebbi  készüléket,
    holott ma már egészen más és egészen új dolgokkal foglalkozik. A régit
    ilyenkor átpasszolja valakinek, akinek ez is nagyon  jól  jön.  Mégis,
    egy ilyen ügylet folyományaképpen  digitális  lemezjátszók  maradnának
    Magyarországon, és ami még fontosabb: lenne hol megjavítani őket! Hogy
    a magánúton  behozott  CD-játszókkal  mit  kezdünk,  ha  felmondják  a
    szolgálatot, nem tudom. Az egyetlen lehetőség:  visszaküldeni  őket  a
    gyárnak.
        Ezt mind végiggondolva oda lyukadok  ki,  hogy  Magyarországon  az
    analóg lemezjátszók még jó  15  évig,  talán  2001-ig  is  a  helyükön
    maradhatnak. És ha ez így igaz, akkor  miért  várjunk  a  CD-játszókra
    ölbetett kézzel? Ha analóg, legyen analóg - de legyen  sokkal  jobb  a
    maiaknál. Elképzelni sem tudom, hogy ne lehetne idehaza is  lényegesen
    jobb lemezjátszót gyártani azoknál a műanyag tojáshéjaknál, amelyekkel
    a Pionics, a Panakai és a többi hongkongi gyár  lát  el  bennünket.  A
    hangszedőt persze külföldről kell hozatni - de azt se tőlük. Egyszóval
    biztos  vagyok  benne,  hogy  a  hazai  High  End  Audio  egy   magyar
    lemezjátszóval, magyar MC-illesztővel  és  magyar  fono-elektronikával
    fog kezdődni. Alig-alig lesz rosszabb(?) az országba bekeveredő,  első
    generációs CD-játszóknál - és harmadannyiba fog kerülni. Nálunk  mások
    az árarányok, mint Nyugaton.
        Más a helyzet a digitális szalagjátszóval. Már említettem, hogy  a
    kép és a hangtechnika néha egymás ellen dolgozik,  néha  pedig  segíti
    egymást. Azt is pedzegettem,  hogy  a  jövőben  a  színes  tévé  és  a
    képmagnó a családi oltár közepére kerül. Nos, erre  a  két  készülékre
    valóban van igénye a társadalomnak,  hiszen  sokkal  többen  áhítoznak
    képmagnó, mint mondjuk egy CD játszó vagy egy pár jó  hangdoboz  után.
    Ha viszont a videomagnó már  megvan,  akkor  féligmeddig  a  digitális
    audio-magnó   is   megvan,   csak   még   ki   kell   egészíteni   egy
    PCM-processzorral. (Az tartalmazza az A/D és a D/A  konvertert  és  az
    összes kiegészítő elektronikát - a jelek rögzítésére pedig a  képmagnó
    szolgál.) Ma még iszonyatos luxusnak látszik: színes  tévé,  képmagnó,
    PCM-processzor és  a  többi...  de  az  átlagember  biztosan  ebben  a
    sorrendben szeretné kiépíteni házistúdióját. És ha mindez együtt  van,
    akkor a hifi úgyszólván házhoz jön, ugyanis a  tévé  egészen  biztosan
    sztereofonikus lesz: képet is, hangot is lehet felvenni róla.
        Amikor  idáig  fajulnak  a  dolgok,  addigra  már  a   rádió-   és
    televízióállomások is digitális úton rögzítik a hangot. És  innen  már
    csak egy lépés a digitális műsorszórásig. A  digitálisan  feldolgozott
    információ  érzéketlen  a  zajra  -  ugyan  hol  lehetne  ezt   jobban
    kamatoztatni,  mint  éppen  a  rádiózásban?  (Vagy  a  tévézésben!   A
    digitális tévé-rendszerek szabványosítása éppen napirenden van!) Előbb
    természetesen kétféleképpen szórnák  a  műsort:  analóg  és  digitális
    jeleket sugároznának párhuzamosan. Később - amikor már mindenki áttért
    a sokkal jobb minőségű, zajtalan zenéjű digitális tunerek használatára
    - végképp beszüntetnék az analóg  adásokat.  Ezt  mi  már  nem  fogjuk
    megérni, de 2001-ig egészen biztosan hallunk még tökéletesen zajtalan,
    digitális formában kisugárzott és  fogadott  rádióadást.  Nyomatékosan
    hangsúlyozom: zajtalan rádióadást.  A  digitális  hangátvitel  annyira
    "csendes",  hogy  értelmüket  vesztik  a  zajcsökkentő   elektronikák,
    dbx-től Dolby-ig. (A-tól B-ig vagy akár Z-ig.) Ezek csak addig  élnek,
    amíg az analóg szalagjátszók.
        Apropó: mi történik a kazettás magnókkal?
        Ezek még jóideig szolgálni  fognak  bennünket.  Akinek  nincs  sok
    pénze, vagy legalábbis nem akar sokat áldozni a  hifire,  továbbra  is
    kazettás magnón fogja bömböltetni a legújabb slágereket, otthon,  vagy
    még inkább a Trabantban  és  a  Zsiguliban,  hogy  enyhítse  a  hosszú
    autóutak egyhangúságát... Minél olcsóbb a gép, annál inkább ellenáll a
    digitalizálási áramlatnak. A  szimpla,  egymotoros-kétfejes,  kommersz
    masináknak sokkal kevesebb a félnivalójuk,  mint  a  kacsalábon  forgó
    Nakamichiknek.
        Magyarországon  az   analóg   kazettás   magnók   talán   még   az
    ezredfordulón is uralni fogják a  piacot.  És  nem  is  lesznek  olyan
    rosszak.  A  nagy  japán  cégek  folyvást  javítanak  tömegcikk-gyártó
    technológiájukon, és ez a tendencia  a  legolcsóbb  árkategóriában  is
    érezhető, úgyhogy remélhetőleg a mi devizaszegény  külkereskedőink  is
    fognak   még   örömöt   okozni   a   vásárlóközönségnek.   Az    orsós
    szalagjátszókhoz egyre kevesebben fognak ragaszkodni. Akinek  kevés  a
    pénze, kiegyezik a kazettákkal, aki pedig van  annyira  tehetős,  mint
    amennyire  a  zenét  szereti:  előbb-utóbb   átnyergel   a   digitális
    vesszőparipára.


    Erősségünk: az erősítő

        A digitális technika azzal kecsegtet, hogy  stúdióminőségű  hangot
    hoz  a  szobánkba.  Reméljük,  beváltja  ígéretét.  De   analóg   vagy
    digitális: egyremegy, mert a Hang minőségét  elsősorban  a  lánc  vége
    határozza meg, a hangsugárzó, illetve a lakószoba akusztikája.
        Most veszem  észre,  átugrottam  egy  láncszemet:  nem  szóltam  a
    teljesítményerősítő fokozatról. De még ha  végleg  elfeledkezem  róla,
    akkor sem követek el nagy mulasztást. Az erősítőtechnikát ugyanis  már
    többé-kevésbé kézbentartják a mérnökök. Igaz, még a  legjobb  erősítők
    hangkaraktere között is van némi különbség, de ezek a  gépek  már  oly
    kevéssé torzítják el a hangot,  hogy  forradalmi  változásnak  nemigen
    nyílik tere. A hangminőségen  legalábbis  aligha  fognak  drasztikusan
    javítani. Természetesen elvárjuk a  mérnököktől,  hogy  egyre  kisebb,
    egyre kevésbé forró és mégis egyre  nagyobb  teljesítményű  és  persze
    minél olcsóbb készüléket produkáljanak. Hogy  hogyan  csinálják  majd,
    nem tudom megjósolni - de ezt nem is  tartom  fontosnak.  Ismétlem,  a
    2001. év teljesítményerősítője nem hifibb, hanem praktikusabb  lesz  a
    mainál.
        Kivételesen  hadd  lássam  rózsaszínű  szemüvegen   át   a   hazai
    perspektívát is. A legcsekélyebb kételyem sincs afelől, hogy  2-3,  de
    legfeljebb 4-5 éven belül értelmetlenné válik Nyugatról hozni erősítőt
    - hacsak nem valami javíthatatlan sznob számára. (Erre  a  körülményre
    persze tekintettel kell lennem, ezért most  még  csak  óvatosan  merek
    tusst húzattatni: "pricc, pracc -  procc").  Attól  kezdve  pedig  már
    számunkra is az  lesz  a  legizgalmasabb  kérdés,  hogy  az  egyébként
    jóhangú  teljesítményerősítőt   hogyan   lehet   olcsóbbá   tenni   és
    miniatürizálni, megnyitva az utat a multiamplifikálás, azaz a többutas
    erősítés irányában. Erre nemcsak  azért  lesz  szükség,  hogy  szebben
    szóljon  a  zene  -  hanem  azért  is,  hogy  egyáltalán  beférjünk  a
    szobánkba!


    Négy fal között

        Ugyanis, a szoba mindig sokkal kisebb, a  hangdoboz  pedig  mindig
    sokkal nagyobb a kívánatosnál. Vagy tágítanunk kell az előbbit -  vagy
    szűkíteni az utóbbit. A lakószobák, sajnos,  az  utóbbi  időben  egyre
    kevésbé hajlandók tágulni. (Enyhe vigasz, hogy ez világjelenség, tehát
    Nyugaton is így van.) Már annak is örülnünk kell, ha az ezredfordulóra
    egyáltalán  lesz  lakása  mindenkinek,  és  jut  külön  szoba   minden
    zenekedvelőnek. Bele kell törődnünk, hogy  a  High  Fidelity  2001-ben
    jellegzetesen házgyári, sőt: lakótelepi hifi lesz. Ez két  szempontból
    is szomorú dolog.
        Először is, a  házgyári  lakásnak  mindmáig  az  a  lényege,  hogy
    kispórolnak belőle mindent, amit csak lehet. Mit  szóltok  például  az
    ötszintes, de liftnélküli házakhoz?! Reméljük, az építészek a  jövőben
    kevésbé lesznek felelőtlenek,  de  csodát  ne  várjunk  tőlük,  és  ne
    számítsunk arra, hogy a lakások között kellőképpen szigetelni tudják a
    hangot. Ez megintcsak nem a technikai tudáson, hanem a  gazdaságossági
    számításokon  múlik.  Egyelőre  még  egy  közönséges   táskarádió   is
    tökéletesen   elegendő,   hogy   ideggyógyintézetbe    küldhessük    a
    szomszédainkat; a hifi már csak  ráadás.  Nyilvánvaló,  hogy  a  békés
    egymás mellett élés szabályait mindenkinek be  kell  tartania,  és  ez
    alól még az sem kaphat felmentést, aki  becsülettel  előfizet  a  Hifi
    Magazinra. Annál is kevésbé, mert mi sem vagyunk okosabbak. A  lakások
    utólagos hangszigeteléséhez mindenekelőtt sok-sok hely kell, az  pedig
    éppen a lakótelepi lakásokból hiányzik a leginkább.
        Ami mármost a lakáson belüli hangot, azaz a lakószoba akusztikáját
    illeti, nem vagyok ennyire pesszimista. Tényleg nehéz ugyan elképzelni
    előnytelenebb  akusztikájú  szobát  a  betonfalúnál,   különösen,   ha
    alacsony és ráadásul még  virslialakú  is,  de  én  már  laktam  ilyen
    560x300x260-as szobában, és állítom, egész elfogadhatóan szólt benne a
    zene...


    Mi van a dobozban

        És akkor most beszéljünk a  hangdobozról,  a  háziasszony  kedvenc
    bútordarabjáról.
        Bármilyen meglepően hangzik, nem vagyunk kétségbeejtően  elmaradva
    az átlagos nyugati hifihez képest. Inkább az az igazság, hogy mi és az
    átlagos nyugati hifi együtt vagyunk kétségbeejtően elmaradva az  emelt
    kategóriához, vagy pláne a High End Audióhoz viszonyítva. Ha valakinek
    sikerül kicserélnie az Orionjait Pioneerokra,  Sansuikra,  miegymásra,
    alig-alig  fog  javítani  a  hangképen.  Ezzel  szemben   ha   sikerül
    kicserélnie a  Pioneerjait  vagy  Sansuijait  a  nívós  középkategória
    valamely darabjára (Rogers, Mission, Spendor, KEF, Quad, Infinity, AR,
    másfülűek számára a JBL és hasonlók), azt  tapasztalja,  azonnal  vagy
    néhány napon belül, hogy megváltozott körülötte a  világ.  Nem  vagyok
    biztos benne, hogy még feljebb rukkolva  a  létrán,  többszörös  pénzt
    fizetve   a    szuperkategóriájú    hangsugárzórendszerekért,    ismét
    ugyanekkora hatást lehetne elérni.
        Ezzel  azt  akarom  mondani,  hogy  a  hangszórótechnika  ma   még
    gyermekcipőben, sőt, hátulgombolós ruhában  jár,  és  kilóg  belőle  a
    hátulsó fertálya. Tisztelet a  kivételnek,  de  a  hangsugárzótervezők
    tudománya jelenleg abból áll, hogy "ad  hoc"  fadobozokba  tetszőleges
    hangszórókat és keresztváltókat dugnak, és ráadásul még meg is  vannak
    sértődve,  ha  valakinek  nem  tetszik  a  doboz  hangja.  (Nem  hazai
    gyárakról: nyugatiakról  beszélek!)  Ha  abból  indulunk  ki,  hogy  a
    tervezők hajlandóak lesznek elsajátítani  azt  a  matematikai  alapot,
    amely elvben  bármelyiküknek  rendelkezésére  áll,  továbbá  veszik  a
    fáradságot, és megismerkednek szakmájuk eddigi eredményeivel  -  akkor
    az  ezután  következő  20  évben  nagyon   becsületes   hangsugárzókat
    tervezhetnek, még a szokványos dinamikus  hangszórókból  is.  A  magam
    részéről főleg ebben látom a fejlődés útját.  A  magyar  konstruktőrök
    számára pedig egyáltalán nem is látok más utat.
        No és mi a helyzet a különleges  hangsugárzókkal?  (A  szakzsargon
    egzotikusnak nevezi - én inkább  futurisztikusnak  hívom  őket.)  Ezek
    egyelőre túl drágák ahhoz, hogy elterjedjenek - és túl kevéssé  vannak
    elterjedve ahhoz, hogysem olcsóbbak lehessenek.  Azonkívül:  bármilyen
    szépen  szólnak,  egyikük  sem  tökéletes.  A  Quad   elektrosztatikus
    rendszerének 23 év után most itt az utódja, de nem számottevően,  vagy
    legalábbis  nem  egyértelműen  jobb  a  réginél.  Akárcsak   a   többi
    elektrosztatikus hangszóró, ez sem megy elég mélyre és nem lengeti meg
    elég erősen a levegőt. Hasonló kifogásokat olvashatni  a  másik  fajta
    nagy táblahangszóróról, a  Magneplanarról  is.  (Ennek  a  típusnak  a
    membránja át meg át van szőve  a  tulajdonképpeni  lengőcsévével.)  Az
    Infinity  cég  az  elektrosztatikus  rendszer  egy  "magnetosztatikus"
    változatával kísérletezik, és príma magas és középsugárzókat gyárt, de
    a  basszust  most  is  dinamikus  hangszóróval  adja  vissza.   Néhány
    fejezettel ezelőtt szóbahoztam a plazmahangsugárzót - de ma még  abból
    sincs szélessávú típus a piacon, sőt: a laboratóriumban sem.
        Ezeket egyébként mind elfogadhatnánk a  Jövő  Hangsugárzóinak,  ha
    nem foglalnának el olyan sok  helyet  a  szobában.  A  Quadot  például
    legalább 1,5-2 méterre kell tenni  a  faltól,  vagyis  egy  lakótelepi
    szobának legfeljebb a közepére állíthatnánk,  a  hallgatóság  pedig  a
    szoba sarkaiba szorulna - nem éppen ideális sztereofónia.
        Gyanús egyébként, fölöttébb gyanús,  hogy  bármiféle  hangsugárzót
    használunk is (ma és 2001-ben), továbbá, bármiféle szobában hallgatjuk
    is a zenét, a hangdobozokat mindenképpen el kell húzkodni a  falaktól,
    ha  azt  akarjuk,  hogy   igazán   szépen   szóljanak.   Kérdés,   nem
    segíthetünk-e magunkon valamiféle ravasz elektronikával?  Hadd  legyek
    konzervatív: én nem hiszek benne. Pótlólagos elektronikákkal be  lehet
    állítani egy kompromisszumos hangképet az egyébként rossz  akusztikájú
    teremben. De aki a High Fidelity maximumára törekszik, az 2001-ben sem
    nélkülözheti a házi koncerttermet: a nagyméretű, kellemes  akusztikájú
    szobát,  amelyben  a  hangsugárzókat  kényelmesen  távol  tarthatja  a
    falaktól. A High End Audio a lakáscserével kezdődik.
        Habár, ha a dobozok nem  túl  nagyok,  esetleg  mobilizálni  lehet
    őket... Ez most még idegesítően hangzik, de előbb-utóbb annyi lesz már
    az olcsó,  praktikus  kis  elektronika  az  asztalfiában!  Olyan  nagy
    fáradság, ha zenehallgatás előtt egy gombbal többet kell  megnyomnunk?
    "Hangdoboz  ki!"   -   és   a   ládák   engedelmesen   előgurulnak   a
    szekrényfalból. Amikor pedig elpakoljuk  a  kazettáinkat,  egy  utolsó
    gombnyomásra   a   hangdobozok   szépen   visszagördülnek   a   falba.
    Nyilvánvaló, hogy ehhez mindenképpen  miniatürizálni  kell  őket,  nem
    lehetnek nagyobbak 50-60 literesnél. Vigyázat: nem mai típusú kommersz
    dobozról  beszélek,  hanem  olyan  basszussugárzóról,  amely   30Hz-ig
    tökéletesen lineáris! Utópisztikus ötlet?
        Annyira nem utópisztikus, hogy ma is megvalósítható, csak  ma  még
    nem gazdaságos. Íme az egyik receptje. Végy  egy  kisméretű,  de  igen
    nagy  löketű,  iszonyatosan  jól  terhelhető  hangszórót.  Zárd  szűk,
    agyoncsillapított     dobozba.      A      torzításait      csökkentsd
    mozgásvisszacsatolással. Használj hozzá 4-500 wattos  erősítőt.  (Ahá,
    itt van a kutya elásva!) És máris megkapod azt a  szubbasszussugárzót,
    amely  kizárólag  30  és  100Hz  között  használható,  éppen-hogy-csak
    szobahangerőn. Most már csak a többi hangszóróra  van  szükséged.  Meg
    persze a  többi  erősítőre.  Mert  a  mini-basszusdoboz  ára:  a  maxi
    erősítő. Sőt: a sok erősítő.
        És itt lép jogaiba a multiamplifikálás, azaz többutas erősítés. Ha
    a  teljesítményerősítők  jók,  olcsók   és   kicsik,   akkor   egy-egy
    hangsugárzó-rendszerben  érdemes  külön-külön   teljesítményerősítővel
    hajtani minden egyes hangszórót. Ez már önmagában is előnyös,  mert  a
    végfokozatok így jobban "kézbentarthatják" a hangszórókat. A  többutas
    erősítésű rendszer keresztváltója általában szintén aktív elektronika,
    és közvetlenül az előerősítő után  következik  a  láncban.  Mivel  így
    mindegyik  hangszóró   hangszintjét   külön   szabályozni   lehet,   a
    multiamplifikált hangsugárzók könnyebben  alkalmazkodhatnak  a  szobák
    akusztikájához  -   könnyű   szívvel   lemondhatunk   az   úgynevezett
    ekvalizátorokról,  vagyis  azokról  az  elektronikus  szörnyetegekről,
    amelyekkel  az  elszánt  hangbarátok   a   lakószobájuk   akusztikáját
    szeretnék rendbe hozni, persze eredménytelenül.
        Jó tudni, hogy a multiamplifikálás sem képes csodákra: nem  csinál
    elektrosztatikus hangszórót a dinamikusból, nem szünteti meg az  olcsó
    hangszórók  nyavalyáit,  a  dobozrezonanciákat,  a  diffrakciókat,   a
    teremhangokat. De módot ad az intelligens konstruktőrnek arra, hogy  a
    rendelkezésére álló  eszközökből  a  maximumot  hozza  ki,  és  mindig
    megtalálja a legjobb  kompromisszumot.  Márpedig  a  hangszórótechnika
    mindig is a kompromisszumok művészete lesz.
        Ezt persze még sok mindenről el lehetne mondani. Például magáról a
    High Fidelityről is. Az emberéletről úgyszintén -  no  de  nem  akarom
    filozófiai  sziporkákkal  súlyosbítani   ezt   az   amúgyis   hosszúra
    sikeredett futurisztikus esszét.

                                                                Szekám Pál