Talonba tett etalonok |
Annyiszor hivatkoztunk már etalonokra, sőt "referenciákra", hogy
most már aztán tényleg tisztázni kéne, melyiken mit értsünk. Amúgyis
előfordult, hogy következetlenül használtuk ezeket a szavakat,
méginkább magukat a készülékeket (lásd erről Czirják János levelét a
Hangszerviz elején). Mottónk az lehetne, hogy "változnak az idők, és
változunk benne mi magunk is, a készülékeink is". Görög mondás,
akárcsak a többi, régi, híres dialektikus szállóige, mint: "kétszer
nem ülhetsz bele ugyanabba a hanglemezbe" stb.
Az etalon és a referencia szavak tulajdonképpen ugyanazt jelentik;
egy kicsit mirajtunk múlik, hogyan használjuk őket. Önkényesen ugyan,
de mi azt szeretnénk referenciának nevezni, ami "messze van", amihez
már csak ritkán, esetleg soha többé nem férünk hozzá, tehát amire már
csak hivatkozni tudunk, habár joggal, hiszen kipróbáltuk. Ilyen volt a
lemezjátszó-futóművek között a Micro-Seiki DQX-1000, a hangszedők
közül az EMT TSD 15, a Fidelity Research FR1-Mk3F, a Dynavector Karat
Ruby, a SupexS D-901; a csöves Radford végerősítő és a másik, a
Rádiótól kölcsönkapott Harman-Kardon Citation XVI.
teljesítményfokozat, a receiver-kategóriából a Marantz 4400, vagy a
kisteljesítményű olcsó erősítők legmenőbbike, a NAD 3020, amelynek az
előerősítője különösen méltó a figyelemre. Referenciáink közé
számítjuk a Pannónia Filmstúdiótól kölcsönzött Revox A700-as orsós
magnót is. A hangsugárzók közül a JBL 4333A és a Tannoy Classic
Monitor szolgált olyan auditív tapasztalatokkal, amelyekre utólag is
érdemes hivatkozni. És végül, de nem utolsó sorban említjük azt a
csaknem komplett hifi-láncot, amelyet ebben a számunkban tesztelünk: a
Linn Sondek/Ittok/Asak lemezjátszót, a Linn (valójában: Naim)
MC-fokozatot, az AGI 511A előerősítőt és a Naim NAP 250
teljesítményerősítőt.
Mi a referencia-készülékek révén szerzünk hírt a nagyvilágról; így
kerüljük el, hogy csupán valami speciálisan pannon hifit
kísérletezzünk ki, amelynek már nem volna köze az igazi
audiofil-gyakorlathoz. A referenciák révén hitelesítjük
etalon-készülékeinket, "munkaeszközeinket", amelyeket kezünk ügyében
tarthatunk (vagy legalábbis bármikor elérhetünk), s ezekkel az
etalonokkal minősítjük aztán a közhasználatú hifi-készülékeket.
Minden árkategóriában más-más etalont illik használni. Ez nem is
olyan magától értetődő. Például az általunk nagyra becsült Hi-Fi News
& Record Review egyik szakírója bármiféle hangdobozt következetesen a
drága Quad elektrosztatikus sugárzóhoz hasonlít. Ezáltal tökéletesen
le tudja írni a hangkarakterüket, s egyáltalán: nagy-nagy igazságokat
mond; csak ezeket semmire se lehet használni. Még semmitmondóbb, ha
például a hangszedőket nem egymással, hanem mindig a mesterszalaggal
mérik össze. Aki vásárolni akar, azt szeretné tudni, melyiket vegye és
melyiket ne vegye. Mégpedig árkategóriánként.
Etalonjaink (akárcsak a referenciáink) nem állandóak. Néha
hosszabb időre talonba kerülnek, esetleg végleg eltűnnek a
süllyesztőben. Hiszen változik a technika, nemcsak. külföldön, hanem
belföldön is, és változik (hálistennek) a piaci kínálat. Az a
készülék, amelyik tegnap még jónak, olcsónak és hozzáférhetőnek
számított, ma már talán nem is olyan olcsó, vagy nem lehet beszerezni,
esetleg ugyanennyiért jobb is akad nála. Mindenkori
etalon-készletünknek a hazai realitásokat kell tükröznie.
A (számunkra) legmagasabb árkategória etalonjainak kettős szerepük
van. Nemcsak arra szolgálnak, hogy hozzájuk mérjük a bolti darabokat:
hangszedőt hangszedőhöz, erősítőt erősítőhöz stb. Hanem egyszersmind
ezek alkotják azt a kontrollberendezést, amelybe belepróbálgatjuk az
olcsóbb készülékeket. Ilyenkor ugyanis a hangszedővel kell
minősítenünk az erősítőt, erősítővel a hangsugárzót és így tovább.
Mint egy ízben már leírtuk: az etalon nemcsak mérce, hanem műszer is.
Most pedig vegyük sorba jelenlegi etalonjainkat,
hifi-láncszemenként.
Hangszedők.
Többé-kevésbé bevált etalon az 1200 forintos Ortofon FF15E/II. az
alsó, a 2700 forintos VMS30/II a középső kategóriában. (Semmi esetre
sem tévesztendő össze a hasonló árú, de csúnyább hangú VMS20E/II-vel,
amelytől pedig kezdetben sokat vártunk.) A drágább hangszedők
osztályában hosszú ideig a Sonus Gold Blue-t használtuk, de időközben
áttértünk a mozgótekercses hangszedőkre, és miután az Ortofon
MC10/STM-72 nálunk is forgalomba került, indokoltnak láttuk, hogy ezt
használjuk etalonnak. Ezt a típust egyébként rövidesen felváltja az
MC10/II. jelű modell, amelyről jó híreink vannak. A Sonus talonba
került, de időnként mégis szóhoz jut, mint legutóbb a vele legalábbis
egyenértékű, mágneses rendszerű Technics EPC-205/III tesztjén is. A
Technics-et - noha szintén meg voltunk elégedve vele, s noha kapható -
azért nem jelöltük etalonnak, mert nem szabványos felerősítésű, hanem
SME-papuccsal van egybeépítve, és ez bizonyos mértékig korlátozza a
használatát. Másrészt, "műszernek" az előbb említett hangszedők egyike
sem elég pontos. Erre a célra az Ortofontól kölcsönkapott MC30-as
hangszedőt használjuk, egyelőre (jobb híján) a T-30 transzformátorral.
Hangkarok.
Amíg több tapasztalatot nem szerzünk, megtartjuk etalonnak a
Hadcock GH 228-as hangkarokat. Őszintén szólva, egyébként sincs más
típusból két egyforma példányunk. Alkalomadtán, főleg, ha SME-típusú
fejszerelvénnyel egybeépített hangszedőt kell tesztelnünk (Technics
EPC-205C/III, Ortofon Concorde stb.), kölcsönkérünk egy klasszikus SME
3009/II-t. Nincs kizárva, hogy ez utóbbit akár már most is
felcserélhetnénk valamelyik olcsó japán gép karjával, de hát ezek
külön nem kaphatók.
Lemezjátszó-futómű.
Mindenképpen olyanra van szükségünk, amelyre két kart lehet
szerelni. Eddig jól megvoltunk a Mechanikai Laboratórium direkthajtású
futóművével, legutóbb azonban a Linn Sondek tesztje bebizonyította,
hogy a legjobb készülékek valóban észlelhetően többre képesek, mint
amit megszoktunk. Ebből le kell vonnunk a tanulságokat.
Orsós magnók.
Általában a Revoxokat tekintjük etalonnak: az A77-et és a B77-et,
illetve a tulajdonunkban levő (nagysebességű) G36-ot, amellyel
alkalomadtán mesterszalagokat is szeretnénk készíteni. A
realisztikusabb árkategóriában az Akai GX4000D az etalon. Ha sikerülne
megtervezni és országos méretekben megszervezni a módosítását, akkor
természetesen a módosított változat lehetne a mérce. Nem mondjuk,
elkelne már valami jobb is, és mi szívesen választanánk helyette
valami mást - ha újabb, nívós orsós magnó kerülne forgalomba
Magyarországon, ami pillanatnyilag nem látszik túlságosan
valószínűnek. Az Akai egyszersmind a kazettás szalagjátszók mércéjéül
is szolgálhat, 9,5cm/s-on, illetve - ha valóban jó kazettás gép kerül
a kezünkbe - 19cm/s szalagsebességgel.
Kazettás magnók.
A Nakamichikről továbbra is nagy véleménnyel vagyunk, de ez mit
sem változtat azon, hogy az első számunkban említett Nakamichi 700-at
a mai napig sem sikerült rendbetenni. Metált amúgysem fogad. Ezért
választottuk helyette - még mindig igen nívós etalonnak - a Pioneer
CT-F1250 jelű gépet, amely változatlanul a rendelkezésünkre áll, és
bár vannak a világon jobb magnók, azokból alig néhány tucat szivárgott
be az országba. Nem látjuk értelmét, hogy drágább etalont keressünk.
Az idehaza is forgalomba került, értelemszerűen sokkal olcsóbb
kazettás csévélők közül kezdetben a Pioneer CT-506-ost választottuk,
őszintén szólva, akkor, amikor még nemigen volt miből választani. Ezt
most is jó gépnek tartjuk, de nem éri el az Orion SM 250 minőségét, és
nincs rajta metál-állás. Az Oriont jobbnak tartjuk az időközben
forgalomba került 10-12 kazettás deck bármelyikénél (különös
tekintettel a példásan sima basszusátvitelére!). Még akkor is, ha
csúnya, és az üzembiztonsága sem sziklaszilárd. A vásárló - és az
Orion gyár! - persze ezt sem hagyhatja figyelmen kívül.
Fono-elektronikák.
A kezdetben propagált Revox előerősítő-panelt többé nem
használjuk. Tulajdonképpen ma is etalon lehetne az alsó
árkategóriában, hiszen máig is meghaladja az összes bolti készülék
minőségét. Frekvencia-balansza azonban nem teljesen precíz (sajátos
felső-basszustöbblete van és a legfölső sávban is kiemel), ezért nem
eléggé precíz "műszer". Mivel a fono-előerősítő viszonylag könnyen
megépíthető láncszem, feltehetően sokan megpróbálják elkészíteni a
valamivel drágább, de precízebb és szebbhangú HFM I-et, amelynek
rajzát 10. számunkban közöltük. Ők velünk együtt ugyanazt tekinthetik
- a mi szóhasználatunkkal élve mércének és műszernek. (Mindazonáltal:
lásd műszaki korrekciónkat a Hangszerviz végén!) Hangsúlyozzuk
azonban, hogy más hazai konstrukciók ugyanilyen jónak, akár jobbnak is
bizonyulhatnak. Az igazi extraklasszisok feltétlenül még szebben
szólnak.
Teljesítményerősítők.
Ugyanígy a Linn/Naim lánc tesztje bebizonyította, hogy igenis
jókora különbség van a 200 fontsterlinges Quad 405 és a négyszerte
drágább Naim NAP 250 között. Tény, hogy a Hifi Magazin születésekor a
NAP 250 volt a jelöltünk, de nem mertük rászánni magunkat egy ennyire
drága végfok behozatalára. Túlságosan provokatív lett volna, mint
ahogyan ma is provokatív - habár nekünk megkönnyítette volna a
dolgunkat, ha ilyen műszer van a kezünkben. Marad tehát egyelőre, jobb
híján, a Quad. Önálló teljesítményerősítő továbbra sem kapható
Magyarországon, habár az Orion SE 260 (kvázi-etalonunk) "szép
reményekre jogosít", s talán új életre kel majd, önálló végfok
formájában. Felbukkanhat még egy-egy szeánszunkon az öreg BEAG EA 057
is, de ez a főnix többé már nem fog poraiból megelevenedni. Inkább
csak a szívünket fájdíthatjuk és a hazai gyárakat froclizhatjuk vele.
Hangsugárzók.
Kontrolleszközünk, a Spendor BC1 mint műszer is meglehetősen
pontos és mint mérce is kellőképpen magas. A hazai dobozok közül egy
időben a HS 40-essel kísérleteztünk, ma is ezt tartjuk a
legszimpatikusabbnak, de ennek is megvoltak a maga nyavalyái, meg
aztán ez a típus már nagyon régen lefutott. Így aztán nincs igazi
olcsó etalonunk. A két szomszédvár, a Videoton és az Orion közül
inkább az utóbbi van tekintettel a mi ízlésünkre, ezért a legfrissebb
VT-sorozatot is az Orionokhoz mérjük, a HS 280-ashoz és 500-ashoz, de
ezeket nem tekintjük igazából etalonnak. Sajnos, kénytelenek vagyunk
kiteregetni a kártyáinkat: nincs ász a kezünkben, a talon pedig üres.