Az MC-próba |
Még mindig nem voltunk rá eléggé felkészülve. De az események
belehajszoltak bennünket a ha már - akkor már útvesztőjébe. Ha már
egyszer itt a Linn-féle csodahangkar, akkor már igazán ideje
megkezdeni a titokzatos karrezonanciák vizsgálatát. Ha viszont már
belefogunk egy ennyire bonyolult méréssorozatba, akkor természetesen
egybe kell gyűjteni hozzá egy nagy csomó lemezjátszót. És ha egyszer
már sikerült összetrombitálni (talán utoljára) ezt a sok masinát,
akkor vétek volna, ha egyszersmind nem ejtenénk meg a régóta
halogatott MC-próbát is. Ebben maradtunk.
Hogy miről van szó, azt elég pontosan megfogalmaztuk a HFM 7.
számában. "Felületes próbákon úgy találtuk, hogy olcsó lemezjátszók
(Akai AP-100C, Pioneer PL-100) igenis nagyon szépen szólnak olyan,
drágább hangszedőkkel, amelyeket az isten se nekik teremtett, tehát
például MC 10/STM-72-vel is. Azt is pedzegettük, hogy bár szépen
szólnak - valahogy nem egyformán szólnak..." És az ígéretünk:
"Tervezzük, hogy a jövőben az olcsóbb lemezjátszókat is kipróbáljuk
mozgótekercses hangszedővel. Ez lenne az MC-próba. Ha más haszna nem,
de annyi biztosan lenne, hogy már egy rövid szeánszon is kimutathatná
a hangkép elszíneződését - amelyet egyébként csak sokkal hosszabb
vizsgálódás árán vennénk észre, de amely valószínűleg akkor is
fennáll, ha olcsóbb, mágneses hangszedőt használunk."
Szokásunkhoz híven ezúttal is fölöttébb derűlátóak voltunk,
túlságosan egyszerűnek, mondhatni: magától értetődőnek véltük a
dolgot, de így a helyes, mert ha az ember előre látna minden
nehézséget, nem fogna bele soha semmibe. Olvasóink ezt most bizonyára
rutin-panaszkodásnak tekintik, de MC-hangszedőket vagy ilyenekkel
felszerelt lemezjátszókat összehasonlítani: ez tényleg a
legkényelmetlenebb tesztek közé tartozik. Ugyebár, az MC még akkor is
szívesen búg, ha fórsriftosan használják, tehát közvetlenül az
illesztőtranszformátorra és onnan rövid úton az erősítőre kötik. Nos,
nekünk a két MC jelét előbb egy választókapcsolóra kell vinnünk, onnét
kötjük az illesztőtranszformátorra, majd az előerősítőre, aztán újra
egy választókapcsoló következik kétszer két potméterrel
(szintszabályzás!), és csak most jöhet a teljesítményerősítő. A sok
madzag csak úgy vonzza a búgást és a cébéseket ("...igen, itt még
mindig a negyvenegy-ötvennégyes, persze hogy hallak, és akkor azt
mondja nekem a Jóska, hogy az nem úgy van, hülyeség, mondom, hát hogy
ne lenne úgy, ha egyszer úgy van, hiszen érted..."). Valahányszor csak
összekapcsolunk egy ilyen rendszert, félóráig vagy akár egy óráig kell
ügyeskedni, amíg a zavart úgy-ahogy elhárítjuk. Ez persze máskor is
így van, amikor MC-hangszedőt vagy illesztő-egységet - trafót vagy
előelőerősítőt - vizsgálunk, de más dolog egy-egy próba és megint más
a sorozatteszt. Nem panaszkodunk, "csak úgy mondjuk."
A jó idegeken kívül még valami kell az MC-próbához: két
halálpontosan egyforma mozgótekercses hangszedő. Nekünk ma sincs
ilyen. (A külföldi szakíróknak sincs, de ők nem is tulajdonítanak
akkora jelentőséget a vakon lefolytatott A-B tesztnek, mint mi.) Ezért
a Hungagent Rt. útján az Ortofon céghez fordultunk: kölcsönözzenek
nekünk két gyárilag összemért MC 10/II-t. Bíztató választ kaptunk, de
sajnos, a két hangszedő nem érkezett meg időben, a lemezjátszók
viszont közben egybegyűltek, az MC-próbát már nem lehetett tovább
halogatni. Mit volt mit tenni, elzarándokoltunk a RAMOVILL-hoz,
"bolti" hangszedőkért. Bató Tibor barátunk (a pickupgaléria őre a Váci
utcai boltban) megmért néhány MC 10-est az Ortofon tesztkomputerrel,
és kiválasztotta azt a kettőt, amelyiknek az adatlapja a leginkább
egyezett.
A két hangszedőt először egymással hasonlítottuk össze, saját
kétkarú lemezjátszónkon. Bizony, észleltünk közöttük különbséget - nem
túlságosan nagyot, de azért nem lehet átsiklani fölötte. A
differenciát mindenesetre megpróbáltuk jól a fülünkbe vésni, hiszen ez
lesz majd kísérletünk "tűrésmezeje", hibahatára. És most kezdődik a
tulajdonképpeni MC-próba. Az egyik hangszedő mindvégig a Hadcock
karban maradt, a másikat mindig más-más lemezjátszóba szereltük, és
nagyon-nagyon füleltünk: vajon csak a két hangszedő különbségét
halljuk - avagy a lemezjátszók maguk is hozzátesznek még valamit a
hangképhez?
Semmi kétség, két lemezjátszó hangja között szinte mindig nagyobb
volt a különbség, mint amennyit a hangszedők között észleltünk. Az MC
10 más-más hangkaraktert öltött, amikor más-más készülékbe
illesztettük. Hogy biztosak legyünk a dolgunkban, a tesztsorozat
felénél ellenőrzésképpen újra meghallgattuk a két hangszedőt a saját
lemezjátszónkon, és megnyugodva konstatáltuk, hogy ilyenkor ismét
csökkent a különbség. A lemezjátszóknak tehát igenis van sajáthangjuk.
Persze, komplett készülékekről lévén szó, nem tudhatjuk, mennyit tesz
hozzá a hangképhez a futómű és mennyit a hangkar.
Bajba kerülünk azonban, amikor arra próbálunk válaszolni, hogy
melyik lemezjátszó szólt élethűbben, s egyáltalán, hogy állíthatunk-e
közöttük valamiféle rangsort. Nagyon-nagyon sokat bizonytalankodtunk,
ritkán szavaztunk egyhangúlag, és a vakteszteken írt jegyzeteink
ellentmondásosabbak, mint valaha. Úgy látszik, ezt a fajta tesztet még
tanulnunk kell. Nagy kár, hogy a Linn Sondek szeánsza csak egy héttel
később volt esedékes, talán annak a tapasztalatait itt már
hasznosítani tudtuk volna. Bár ez sem valószínű, hiszen a Linnt extra
hangszedővel, klasszis elektronikákon át hallgattuk - azok jobban
kimutatják a különbségeket, de ki vásárolna ilyen berendezést egy
közönséges AP-100C-hez vagy PL-200-ashoz?
És még így is: határozott véleményünk van az MC-próbán szereplő
készülékeknek több mint a feléről. Öt típusról biztosan éreztük, hogy
gyengébben zenél, mint a mi - jóval drágább! - etalon-lemezjátszónk.
Némelyiket több, a másikat esetleg csak kevés szóval merjük
jellemezni, de ezzel nem kívánunk sorrendet szabni közöttük. Érdekes
viszont, hogy az öt gép között ott van az a négy, amelyiknek a
legcsúnyább volt a karrezonancia-görbéje. Íme a jellemrajzok.
Hitachi HT-324. Kissé szerencsétlen hangkép, nem eléggé sztereó,
nem eléggé levegős. Felharmonikusok hiányzanak. Laposabb, tompább.
Dinamikahiány. Bágyadt.
Taya DP-510. Tartalmatlanabb. Egysíkú. Hűvösebb. Monó. Száraz, de
ez néha előnyös. Beszűkül. Hozzá képest az etalon: tömörebb, melegebb,
barátságosabb, levegős, zaftosabb, egészségesebb, mindkét irányban
nagyobb teret nyit, jobb - de nem feltétel nélkül.
Akai AP-100C. Sziszeg. Csengőbb. Rossz hangzási balansz. Hozzá
képest az etalon: többdimenziós, mélyebb tónusú, de gyakran fojtott.
Pioneer PL-2. Gyakorlatilag indoklás nélkül, de a többségnek nem
tetszett. A basszusa mindenesetre erőtlenebb volt az etalonnál.
Tesla NC 440. Szintén nem egyhangúlag, de gyöngébbnek ítéltük.
Elsősorban a dinamikáját éreztük szegényesnek.
A többi négy lemezjátszóról viszont már óvatosabban kell
nyilatkoznunk. A két új, kvarcvezérlésű gép közül a Pioneer PL-6 egy
kicsit "mosottabban, puhábban" szólt, a Hitachi HT-50S-ről pedig azt
véltük megállapítani, hogy a balansza egy kicsit magasba húz, de
lényegében véve egyiket sem ítéltük rosszabbnak az ML/Hadcock
kombinációnál, ami természetesen az előbbiekre nézve hízelgő. Igen jól
szerepelt a Panasonic SL-H 401, vagy inkább a zsürink szerepelt nagyon
rosszul - feltehető, hogy itt már nagyon fáradtak voltunk, erről
tanúskodik mindegyikünk adatlapján a sok "X", ami annyit tesz: "nem
tudom, melyik a jobb". Egyikünk szerint a Panasonic "hallgathatóbb".
A legtöbbet a Pioneer PL-200-ról mondhatjuk, ezt a készüléket
kétszer is meghallgattuk. Mindkét próbán igen jól szerepelt, nem
éreztük gyengébbnek. Érdekes módon ez a gép ütött el a leginkább a
miénktől. Jegyzeteinkben ez áll: Fojtottabb. Kicsit döglött, kicsit
felhős. Nem annyira nyers. Sok a felső basszusa. Dúsabb. Simább,
kiegyenlítettebb. Testes. Néhol ez a nyitottabb. Nem tiszta, összemos.
Hozzá képest az etalon: tisztább, áttekinthetőbb, jobb tranziensek,
definíció; a hangkép kiürül, felül színez, csengőbb, de felfelé húz,
nyers, tolakszik, de jobban követhető, definiáltabb csinnek és
énekhangok.
Egyszóval kétségtelen, hogy a Pioneer hangképe mélyebb tónusú,
mint a mi lemezjátszónké. És ebben az az érdekes, hogy az egész
mezőnyben a PL-200 az egyetlen függesztett rendszerű gép. (Igaz: elég
mereven áll a rugóin.) Lehet, hogy a basszusai nem igaziak, nem elég
mélyek, de a hangképe így is nagyon kellemes volt. (Félreértések
elkerülése végett: azért ez nem az a basszus, amit a Linn Sondekről
hallottunk.)
Hát ennyit tudtunk meg lemezjátszóink "sajáthangjáról". Sokan most
bizonyára megkérdezik: "ennyi az egész?!" Igen, ennyit és nem többet
lehet kimutatni az Ortofon MC 10 hangszedővel (mégha a drága T-30
transzformátorral párosítottuk is), a HFM I fono-előerősítővel, a Quad
405 végfokkal és a Spendor BC1 hangsugárzókkal. Ennyit lehet kimutatni
4-5 különféle, de rövid zenei műsorral: az Ortofon demólemez első két
fúvós-számával, a JBL-album country-dalával, az Opus cég egy-két
különleges térhatású felvételével és egy ismert tercettel a Toscából -
vagyis összesen mintegy 20-25 percnyi zenével. Hogy mekkora
különbséget hallottunk volna, ha nem részleteket és kivonatokat
hallgatunk, hanem teljes szimfóniákat vagy operafelvonásokat, esetleg
Pink Floyd Wall című lemezét elejétől-végig - erre nézve most még
spekulációkkal sem szolgálhatunk.
Mindenesetre biztosabban érezzük, mint valaha, hogy a lemezjátszók
legfontosabb fődarabja igenis a hangszedő. Különösen ebben az
árkategóriában! A kilenc lemezjátszó bármelyike - ismételjük:
bármelyike! tehát még az ezer sebből vérző Tesla is! - szebben szól
Ortofon MC 10-zel, mint bármiféle általunk ismert, két-háromszorta
drágább készülék a maga közepes-olcsó mágneses hangszedőjével.
Darvas László