Sós Péter János: Pepita-dosszié

Pepita-dosszié

A magyar hanglemezek nem úgy szólnak, ahogy szeretnénk. Eddig
azonban nem sikerült kiderítenünk - a hangmérnökök pedig nem mondják
el nekünk -, miért olyan fejbevert a magyar lemezek hangja. Többször
leírtuk már, hogy a puding próbája az evés; hogy mi csak a
hanglemezhallgatáshoz értünk, a hanglemezkészítéshez nem, s hogy nem a
mi dolgunk, hanem a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat műszaki stábjának
feladata volna kideríteni: hol követik el a hibát (hibákat) a teljes
technológiai folyamat során.
Szubjektív tesztekkel már eddig is próbálkoztunk, így például 8.
számunkban ("Hungarohang") a magyar komolyzenei lemezek hangminőségét
próbáltuk megítélni.
Ezúttal a magyar poplemezek hangminőségét vizsgáljuk, mi több: a
szubjektív teszt eredményét mérésekkel is megpróbáljuk alátámasztani.
A méréseket Fári László végezte.

A könnyűzene lényege: a hangzás. Ahány felvétel, annyi
hangzásvilág. Hiába írom le valakinek a felvételről, hogy tompán szól,
a művész (vagy a hangmérnök) keresztbe fonja majd a karját, és
homlokát ráncolva kijelenti: "ilyennek akartuk". Azzal megfordul és
átsétál a szomszédos halhatatlanságba.
Próbáljuk meg nyugati kiadványokhoz hasonlítani a magyar
poplemezeket. Eltérő zenefajtákat, különböző slágerek hangfelvételeit
persze aligha lehet egzakt módon összemérni. De létezik olyan magyar
hangfelvétel (például a Neoton-famíliáé), amelyből idehaza és
külföldön több lemezt is vágtak. Négy albummal kísérleteztünk: a
Magyarországon forgalomba került, magyar nyelvű kiadással, továbbá az
angol nyelvű változatról vágott magyar, nyugatnémet és japán lemezzel.
(Tudok róla, hogy a Hifi Magazin futólag kísérletezett már a
Neotonnal, de most mélyrehatóbb vizsgálatot terveztünk az akkorinál.)
A Santa Maria című slágert választottuk, arról is a "Santa Maria"
bekiáltástól számított 128 másodpercet. Ez magába foglal egy verzét,
egy refrént és a teljes zenei közjátékot. Thorens TD 125-ös
lemezjátszót használtunk Shure V15/II hangszedővel és a BEAG AET 250
erősítő RIAA-korrektorával. Innen egy Brüel & Kjaer 2131 típusú
azonosidejű elemzőre bocsátottuk a jelet. Ez a műszer tercsávokra
bontja a zenét, és az így analizált jelet képes az emlékezetében
tartani. Kétféle mérést végeztünk. Az Average Mode ("Átlagérték")
kapcsolót először "1/32 másodperc" állásába helyeztük, és külön
csúcsértéket is mértünk: minden tercsávban még azt a legnagyobb jelet
is rögzítettük, amely csak 1/32 másodpercig észlelhető (1. ábra).

1. ábra (Santa Maria)
Fekete folyamatos vonal: Pepita (magyar)
Fekete szaggatott vonal: Pepita (angol)
Színes folyamatos vonal: Marifon ( NSZK)
Színes szaggatott vonal: RCA (japán)

2. ábra (Santa Maria)
Fekete folyamatos vonal: Pepita (magyar)
Fekete szaggatott vonal: Pepita (angol)
Szines folyamatos vonal: Marifon ( NSZK)
Színes szaggatott vonal: RCA (japán)

3. ábra (Sámson)
Fekete vonal: Pepita (magyar)
Színes vonal: RCA (japán)

Másodszorra pedig "Lin. 128" állásába helyeztük a kapcsolót. Ekkor
minden tercsávban a teljes 128 másodperces műsor átlagosszintjét
rögzítettük (2. ábra).
Ebből a két mérésből a következőket merem megkockáztatni:
Az eltérések 125Hz alatt és 2kHz fölött jelentkeznek.
Ezek a 4-5 decibeles differenciák, minthogy ugyanannak a zenének a
belső arányait változtatják meg, már jelentősnek mondhatók.
Az átlagszint és a csúcsérték közötti különbség a középső
tartományban (125-4000Hz) a legnagyobb.

Kritikám a négy lemezről:

A magyar nyelvű Pepita-nyomat általában igen gazdag felhangokban,
de a magas hangok dinamikatartománya viszonylag szűk. A görbe 80Hz-ig
együtt halad a többi vágással, azalatt viszont hatalmasat esik vagyis
igazán mély hangokban rendkívül szegény.
Az angol nyelvű Pepita a leggyengébb, mind dinamikáját, mind magas
és mély hangjait tekintve.
A japán RCA-nyomat forszírozott mély hangokat ad, a magasai
azonban meglehetősen szegényesek. Kivétel ez alól néhány csúcsnak
számító beütés 16kHz környékén - valószínűleg ez helyettesítené a
kiegyenlített magastartományt.
A nyugatnémet Marifon a pályagyőztes. A többiekéhez képest a
mélyei és a magasai is kiegyenlítettek, bár 16kHz körül esik egy
kicsit.
Eddig azonban csak csúcsszintekről és átlagszintekről volt szó,
márpedig ezek keveset mondanak a hangzás belső struktúrájáról,
dinamikai arányairól. Ezért most egy másik műszerre, egy Brüel & Kjaer
4426-os zajszint-analizátorra vezettük a lemezek jelét, és egy nagyon
érdekes szempont szerint "osztályoztuk": mekkora a műsorjel minimális
szintje (L₉₉ - "a mérési idő 99 százalékában ennél nagyobb a
jelszint"), s mekkora a zene maximális szintje (L₁ - "a mérési időnek
csak 1 százalékában volt ennél nagyobb a jel"). A közepes dinamikát
jellemzi az L₁₀ és az L₉₀ különbsége: a mérési idő 80 százalékában e
határok között volt a jel. Egyszersmind megmértük a zene által
indukált feszültséget is, millivoltban. (1. táblázat - értékek az első
oszlop kivételével mindenütt dB-ben.)

Az 1-es index (L₁ a maximumot mutatja, a fortisszimót, majdhogynem
a zenei csúcsot: a zene 128 másodpercéből mindössze 1,28 másodperc
alatt voltak ennél nagyobbak a jelek. A másik végletet a 99-es index
szemlélteti, ez jelöli a halk, ha nem is a leghalkabb hangok szintjét.
A két szélső érték, L₁ és L₉₉ különbségéből a dinamikai arányokra
lehet következtetni. A zeneidő 80 százalékában a zenei anyag mindegyik
felvételen nagyjából egyformán szól, a csúcsok és a leghosszabb zenei
átlag között azonban már nagyságrendnyi a különbség. A két külföldi
vágást készítő mérnökök ismerik a piano fogalmát is, a magyarok csak a
mezzofortéig jutottak el! Érthető, hogy a rövid beütések sokkal
elevenebbek a külföldi lemezeken. Pedig a feszültségi csúcsok, mint
látjuk, nagyjából egyformák, sőt, a magyar nyelvű felvétel még
erőteljesebb is.
Mindent egybevetve: a magyar nyelvű vágás azzal igyekszik
kompenzálni dinamikai és a basszustartományban tapasztalható
gyengeségét, hogy állandóan erősen és a felsőbb hangokat megemelve
szól. Az angol nyelvű magyar préselés minden mutatójában a
leggyengébb, felejtsük gyorsan el. Érdekes azonban a német és a japán
nyomat összevetése. A japán változat jól mérhetően a nagy dinamikára
és a mély hangokra "megy rá", azaz ablakremegtető basszust és
nagydobot igyekszik produkálni. A német préselés közelít - szerintem -
az ideálishoz: kiegyenlítetten és árnyaltan, nagy dinamikai
különbségekkel szólal meg.
És ez mind ugyanaz a felvétel!

A méréseken fölbátorodva (egyébként is össze voltak állítva a
műszerek) újabb kalandokba bocsátkoztunk. Hozzájutottunk egy másik
Neoton-pároshoz, a Sámson és Delilához, Pepita, illetve japán
RCA-lemezen, valamint az Omegának egy olyan felvételéhez (Arc), amely
Working címen az angol WEA cég kiadásában is megjelent - igaz, a zenei
anyagát kissé másképpen keverték. Kóbor "Mackie", mikor fájó szívvel
ideadta a WEA lemezt, figyelmeztetett: több külföldi kritikus szerint
is a magyar verzió a jobb. Erről a lemezről a Tizenhat évesen
(Laughing on the Inside) című dalt választottuk. A Sámson
csúcsértékeit a 3. ábra, átlagértékeit a 4. ábra szemlélteti, az Omega
"paramétereit" az 5-6. ábrán láthatjuk.

4. ábra (Sámson)
Fekete vonal: Pepita (magyar)
Színes vonal: RCA (japán)

5. ábra (Omega)
Fekete vonal: Pepita (magyar)
Színes vonal: WEA (angol)

6. ábra (Sámson)
Fekete vonal: Pepita (magyar)
Színes vonal: WEA (angol)

Ismerős jelenség: a mély regiszterekben a magyar Neoton jó
nagyokat esik, a magasakban viszont kiemel. A japán éppen fordítva
szól. Most bizonyára el lehet vitatkozni azon, hogy a
magashang-kiemelés jó dolog vagy nem az. De szeretném, ha abban
egyetértenénk, hogy masszív mélyek nélküli magashangokat fárasztó
hallgatni. Az is feltűnhet, hogy a középtartományban az átlag-értékek
nagyjából együtt futnak, a japán lemez csúcsértékei viszont 2-3
decibellel nagyobbak. A magam nyelvére úgy fordítottam le a
grafikonokat, hogy a japán keményebb, masszívabb hangzást produkál - a
magyar sistergősebbet.
Az Omegánál fordított a helyzet. Itt az angol verzió mutat csúnya
bakugrásokat. Mélyben esik, a felsőközéptartományban pedig csúnya
homorulatokat mutat a magyarhoz képest. Bár tudjuk, hogy itt nem
azonos, hanem átkevert zenéről van szó, én itt a magyar verziót láttam
rokonszenvesebbnek - amíg meg nem néztem a zajszint-mérés adatait (2.
táblázat; az első oszlop kivételével minden adat decibelben).
A magyar verzió dinamikában utolérte a japán Neotont (vagy ha úgy
tetszik, a japán lemez romlott le az előzőekhez képest). Némileg
nagyobb feszültséget indukál, de ez sem jelentős eltérés. Nem így az
Omegánál! Amennyiben csúnyább diagramot szolgáltatott a
frekvenciaanalízis, annyival szebb az angol verzió dinamika-képe - nem
is beszélve a magasabb jelszintről! Hogy mi számít többet a fülünkben,
arra rövidesen visszatérünk.
Ritkaság azonban, hogy hozzájussunk ugyanannak a felvételnek hazai
és külföldi préseléséhez is. Eltérő műsorú lemezeket viszont műszerrel
már nagyon nehéz összehasonlítani. Mégis, abból indultunk ki:
lehetetlen, hogy a magyar stúdiókban ülő hangmérnökök mind egyformán
halljanak (félre). Feltételeztük, hogy jellemző eltérést találunk a
más-más stúdióban készült hangfelvételek között, még ha a lemezeket
kivétel nélkül ugyanott, a Rottenbiller utcában vágták is. Az MHV
szíves közreműködésével (köszönet érte Wilpert Imrének)
összeválogattunk 13 magyar poplemezt, az MHV szerint legjobb
hangúakat: az MHV, a Rádió, a MAFILM és az Omega stúdiójának
felvételeit. Megpróbáltam ezeket legalább műfajok szerint
csoportosítani, mert nem mindegy ám, hogy "őszinte, kemény rockot"
hallunk, vagy lírai, sanzonos dalt. Ezután kikerestem a magam, valamit
a barátaim lemeztárából olyan nyugati felvételeket, amelyeket az adott
műfajcsoportra jellemzőnek és jó minőségűnek ítéltem. Teljesen
kommersz, áruházi lemezek ezek - a Half Speed Mastered, Direct Cut és
egyéb megjelölésű speciálkiadványokat széles ívben elkerültem.
Ilymódon összeállt egy lemezsor. Minden szekció elején ott a külföldi
példalemez, etalonnak is nevezhetném -, és ezt követi néhány magyar
megfelelője a különböző stúdiókból. (Ez természetesen szubjektív
módszer, annak minden hátrányával és előnyével.) Minden lemezről
egyetlen zeneszámot választottunk, lehetőleg olyat, amely összevethető
a többivel. A lista:

R&B, valamint "kőkemény rock" hangzás:

1. Queen: Another One Bits the Dust (a Game című lemezről)
2. P. Mobil: Varjúdal (Omega stúdió)
3. P. Box: Másnak szól a dal (MAFILM)
4. Hobo Blues Band: Oly sokáig voltunk lenn (Omega)

Pop-hangzás, női szólóval:

5. Sally Oldfield: Mondala (a Celebration lemezről)
6. Katona Klári: Gömbölyű dal (Magyar Rádió)
7. Neoton: Sámson és Delila (MHV)

Dél-amerikai hangzás:

8. Santana: Over And Over (a Zebop! lemezről)
9. Fórum: Mikor még volt súlya a szónak (kislemez, Rádió)
10. LGT: Embertelen dal (MHV)

"Szimfonikus rock" hangzás, akusztikus és elektronikus
hangszerekkel, effektekkel:

11. Pink Floyd: Hey, You (a Wall lemezről)
12. Omega: Tizenhat évesen (Omega)
13. Laughing on the Inside (Omega, WEA-nyomás)
14. V'Moto-rock: Gyertyák (Magyar Rádió)
15. Korál: Ártatlan varázslók (MHV)

Szintetizátor-zene:

16. Isao Tomita: Baba-Yaga (az Egy kiállítás képei feldolgozásból)
17. Benkő László: Bábel (Omega)
18. Presser Gábor: La Baletta II. (Magyar Rádió)

Ezekről a lemezekről a már ismert módon felrajzoltuk legjellemzőbb
128 másodpercük tercsávos diagramját (most csak a csúcsokat mértük),
és feljegyeztük a maximális feszültség szintjét. A magyar
hanglemezeken észrevehetően kisebb a jelszint, de ezen kívül már
semmiféle szignifikáns eredményre nem jutottunk. Nem hozott eredményt
a relatív dinamika vizsgálata sem. (Ezeket az ábrákat és táblázatokat
itt nem is mutatjuk be.)
Talán egyetlen összefüggést mégis találtunk. Lehet, hogy
talajtalan spekuláció csupán, de úgy tűnik, a magyar felvételek
görbéje a basszus tartományban valamivel meredekebben esik. Ezt a
következőképpen próbáltuk szemléletessé tenni. Kiválasztottunk minden
görbén néhány többé-kevésbé definiálható pontot. Ezek: a görbe
legmagasabb pontja a felső basszustartományban (100-200Hz), mint
alappont, aztán az előbbi tercsáv középső frekvenciájának fele ("egy
oktávval lejjebb"), majd ennek a kétharmada ("egy további kvarttal
lejjebb"), végül pedig a legalsó mérhető terc. Az alappontot mindenkor
nullának véve, decibelben is kifejezhetjük a hangerő relatív esését a
mélysávban. Feltételezésünk szerint még a különböző zeneszámok
összehasonlítása is indokolt lehet, mert a popzenében a
basszus-bariton sávot többnyire ugyanazon hangszerek uralják: a mély
dob, a basszusgitár, a gitár legalsó húrja, a billentyűsök három alsó
oktávja. Ezek hagyományosan a ritmus-szekcióhoz tartoznak, tehát
azonos funkciót töltenek be. A tisztán elektronikus zenében nem így
van, a szintetizátor-lemezeket ezért most kihagytuk az
összehasonlításból. Spekulatív harmadik táblázatunk tehát a
hanglemezek "basszus-esési mutatóját" szemléltetné, kiegészítve a
maximális feszültség millivoltban megadott értékével.
Úgy tűnik, a magyar lemezek mélyhangja valóban meredekebben zuhan.
Különösen fájó ez a "kemény rockban", ahol kemény basszust kívánna a
fülünk. (Az egyetlen kivétel a HBB-lemez frekvencia-görbéje; ez
sajátságos képet mutat.) Kétségtelen viszont, hogy a magyar lemezek
általában halkabban szólnak. A maximális kivezérlési értékek a
referencia-lemezeken (a WEA-Omegán is!) 12-16mV között mozognak, a
magyar felvételek pedig csak 9-12 millivoltot produkálnak. (Csupán a
Fórum - 45-ös fordulatú! - kislemeze ér el tizennégy millivoltos
csúcsértéket.) Azonos hangerőt beállítva tehát a magyar lemezeken
hangosabbnak halljuk a tűzörejt és az egyéb zajokat.

A mérésektől többet nem várhattunk. Rendeztünk inkább egy
szeánszot. Jelen Sorok Szerzője nagyon büszke a fülére, de most úgy
vélte, fájtfülű zsűrit kell előteremtenie. Választásunk a Bartók Béla
Zenei Szakiskola diákjaira esett; ezúton mondunk köszönetet nekik,
illetve a szervezésért Körber Tivadar tanár úrnak. Tizenegy diák előtt
játszottuk le a teljes programot. Átlagosnál jobb, de nem különösen
drága felszerelést vittünk: Sanyo TP 1010 lejátszót, Audio-Technica
AT20SLa hangszedővel, Orion SE 260 erősítővel - és az Orion gyártól
kölcsönkapott HS 501-es hangdobozokkal. Hangszínkorrekciót nem
alkalmaztunk. A szeánsz résztvevői előtt nem hoztuk szóba, hogy az
egyes stúdiók munkáját is szeretnénk összemérni. Kizárólag az volt a
feladatuk, hogy az egyes műfajcsoportokon belül a külföldi etalonhoz
viszonyítsák a magyar lemezeket. Úgy gondoljuk, mindvégig a lényegre
koncentráltak, és elfogulatlanul ítéltek: csak két lemeznél (a
Gyertyáknál és a Presser-lemeznél) tapasztaltuk meghökkenve, hogy
bizony slágerekbe botlottunk. Ezeket az átlagosnál lelkesebben
hallgatták és valószínűleg egy picit túlértékelték -, de az összképen
ez mit sem változtat.
Szerkesztettünk egy 10 pontos kérdőívet, és arra kértük a zsűrit,
hogy az etalont 10-nek tekintve, mindig nullától tízig osztályozza a
magyar popszámokat. Tíz kérdés, 11 résztvevő, 13 lemez=1320
osztályzatot kaptunk. Statisztikának nem sok, megszívlelendő jelzésnek
viszont talán elegendő. Az adatok kiértékelésekor óvakodtam attól,
hogy egyes lemezeket külön is elbíráljak. Két esetben azonban kivételt
kellett tennem:
A Pepita/WEA Omega-lemezek párharcában a WEA-változat 7,4, a
Pepita 6,7 pontos átlag-osztályzatot kapott. Ez válasz lehet arra, a -
néhány oldallal előbb felvetett - kérdésre, hogy mi a fontosabb: a
frekvencia-átvitel, vagy inkább a dinamika kvalitásai.
A két szintetizátoros lemez (Benkő, Presser) általában magas
osztályzatot kapott. Ez a két lemez mentette meg a magyar lemezek
becsületét - nélkülük mindenütt rosszabb átlag jött volna ki.
Most pedig lássuk a "bizonyítványt" (4. táblázat).

Talán nem véletlen, hogy a legrosszabb osztályzatot a magyar
lemezek basszusátvitelére és dinamikájára adta a zsűri. Ami a
stúdiókat illeti: az MHV 6,46, az Omega-stúdió 6,37, a MAFILM 5,19, a
Magyar Rádió 7,23 pontot szerzett. Ez az eredmény nem szignifikáns
(különösen, hogy mindössze egy lemezünk felvétele készült a MAFILM
stúdiójában), de azért úgy érezzük, hogy a magyar hanglemezgyártási
gyakorlat hibái ellenére is különbség van az egyes stúdiók munkája
között. Még azt sem lehet teljesen kizárni, hogy egy-két hangmérnök
eleve bekalkulálja a hanglemezgyártás gyenge pontjait, és megpróbálja
ezeket valamilyen módon kompenzálni - vitatható eredménnyel. Talán
ezzel magyarázható, miért volt egyik-másik felvétel magashangokban
annyira dús, "sütős".

Sós Péter János

Ez a meghallgatás is arra enged következtetni (és a műszeres mérés
sem mond ellent ennek a következtetésünknek), hogy a magyar poplemezek
gyöngébb minőségűek az átlagos nyugatiaknál. Az a benyomásunk támad,
hogy a magyar hangmérnökök vagy szándékosan komprimálják a dinamikát,
vagy pedig valahol a gyártás folyamán olyan készüléket alkalmaznak,
amely (hatását tekintve) dinamikakompresszor gyanánt működik.
Hasonlóképpen valamiféle mélyhangszűrőt is alkalmazhatnak. Véleményünk
szerint a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat hangmérnökeinek gondosan
végig kellene elemezniük (amit mi változatlanul nagyon kevéssé
ismerünk): a lemezgyártás teljes technológiai folyamatát.