Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
Pioneer PL-2 lemezjátszó
A P nyilván Pioneert jelent, az L pedig bizonyára annyit tesz:
Lemezjátszó - de miért csak "2"? Már megszoktuk, hogy a típusszámok
valahol száznál kezdődnek, és büszkén növekednek ezerig. Egyáltalán, a
gyárak szeretik azokat a számokat, amelyekben sok nulla van. Nos, a
PL-2 egy új generáció tagja; utóda az általunk is megismert 100-asnak,
200-asnak, hiányzik róla a fordulatszám-finomszabályzás, a stroboszkóp
és két nulla a típusszámból - de, ez még nem különösebb hátrány.
Felépítésében nagyon hasonló a PL-100-ashoz. Ez is szíjhajtású
gép. A fém aljlapra építették a lemeztányér csapágyát, a karmozgató
mechanikát és magát a hangkart, tehát úgyszólván az egész
lemezjátszót. A műanyag burkolatra csupán az apró egyenáramú
meghajtómotort és a tápegységet erősítették. A motort az egyenirányító
egység 13,5V-os feszültséggel látja el. A vezérlő áramkört a motor
burájában helyezték el, mellette egy kis nyomtatott áramkörbe 2
trimmer-potenciométert ültettek, ezekkel állították be még a gyárban a
pontos fordulatszámot. Minthogy ezek a készülék belsejében vannak,
külső tekertyűt pedig nem találunk a gépen, a fordulatszám
finomszabályzására praktikusan nincsen mód. Így aztán a stroboszkópot
is elhagyták. Kívül egyetlen kapcsoló van: a fordulatszámváltó.
Ki-bekapcsolni a készüléket a hangkarral lehet, a jólismert módon. Ha
a kart a lemez fölé visszük, forogni kezd a tányér. Ha lejátszottuk a
lemezt, a kar magától fölemelkedik, a helyére kúszik és kikapcsolja a
motort. A PL-2 tehát félautomata gép.
Inkább a hangkarjáról érdemes még beszélni, ez teljesen elüt a
régebbi konstrukciótól. Különleges anyagból, ahogy a prospektus
mondja: polimergrafitból készült (szerintünk ez ugyanaz, mint a
karbonfiber, csak elegánsabb), könnyű és szilárd, sőt, a tervezők
szerint a karrezonanciákat is csillapítja - amit azért nem muszáj
elhinni nekik. A karcsapágy mellett a következő szlogen olvasható:
Low-Mass High Tracking Ability Tone Arm, magyarra fordítva: könnyű,
kitűnő követési képességű hangkar. Az effektív tömeg természetesen
akkor a legkisebb, ha a kar nincs meghajlítva, s így a Pioneeré is
egyenes, lévén ez két pont között a legrövidebb út. Az ilyen karnak az
a hátránya (ha egyáltalán hátránynak számít), hogy nem csereszabatos
az SME-rendszerrel. A Pioneer-karhoz egy nagyon könnyű, cserélhető,
csavarral rögzíthető kis fejtartó szerelvényt konstruáltak. Mellesleg
ezt a hangkart láthatjuk a gyár drágább lemezjátszóin is, eltekintve a
tangenciális karral ellátott csúcsmodellektől. A kar tövében
helyezkedik el a jól kezelhető karlift és a rugós antiskating
forgatógombja. A tűerőt ellensúllyal állíthatjuk be, 0 és 50mN között.
A legkisebb osztás 1mN.
A hangszedő mozgómágneses rendszerű, típusa PC-220. A gyémánttű
hegye kúpos, lekerekítési sugara 13µm. A tartaléktű típusszáma PN-220.
A plexitető elég tágas ahhoz, hogy játék közben is lehajthassuk.
Méréseinkhez
Papíron eddig a PL-2 látszik a legjobbnak az olcsóbb Pioneerok
közül. A futómű adatai igen jók, a nyávogás és a zaj rendkívül
alacsony, lényegesen jobb a specifikációnál. (Csak remélni tudjuk,
hogy a kis kollektoros motor hosszú életű lesz, és a gép tartósan
tudja majd, amit újkorában tud.) A frekvenciaátvitel ígéretes, az
áthallás alacsony. A görbén nem látni kiemeléseket, a felső
rezonanciát teljesen eltüntették (legalábbis szem elől). Magasabb
frekvenciákon valamelyest esik a szint, de így is 20kHz fölé tolták
ki az átviteli sáv felső határát. A hangkar-hangszedő rezonancia
közepesen van csillapítva, az akusztikai visszahatás is a szokásos.
Mindazonáltal az előjelek nagyon biztatóak.
Szeánsz
A meghallgatás nem igazolta a PL-2 kvalitásait. Az Ortofon
FF15E/II, ellenében szinte egyetlen szavazatot sem kapott: hangképe
nem kellemetlen ugyan, de lefojtott fedett, hiányzik belőle a
csillogás, a fény. Alapvetően mélytónusú hang. Sztereójának viszont
nincs igazi mélysége, nem érzékelteti eléggé a színpad terét és
levegőjét. Középtartománya kicsit ködös, enyhén torz. Valamennyien
habozás nélkül az FF-et választottuk volna, időnkénti jólismert
érdessége ellenére is.
Visszapergetve magazinunk és a saját emlékképeink lapjait,
megállapítjuk, hogy a PL-2 hangzásvilága nem üt el túlságosan a két
előző Pioneer lemezjátszó zenéjétől (PL-200: HFM 3., PL-100: HFM 6.),
de amazok, csúnyább frekvenciagörbéjük ellenére is egy kicsit
levegősebben szóltak.
Nem állítjuk, hogy a PL-2 ne volna legalább ugyanolyan jó
lemezjátszó, mint az elődei - de azt sem állítjuk, hogy a hangszedőjét
ne volna érdemes kicserélni.
Akai CS-F12 kazettás magnó
Akárcsak az előző számunkban bemutatott Pioneernak, az Akainak
sincs köze elődeihez, a CS-M2 és CS-M3 típusokhoz: teljesen új
konstrukció. Mindössze 103 milliméter (!) alacsony- a magnók között ez
a gép a dakszli. A kazettatartó rész alatt nyilvánvalóan nem fértek el
a kezelőszervek, nem maradt hely számukra az eresz alatt, csupán a
tetőn, az előlap és a fedőlap találkozásánál. Bizarr elrendezés, de
meg lehet szokni. No és sok mindenért kárpótolja az embert a szépséges
fluoreszcens kivezérlésjelző látványa. ("Látta Ön már a magnóját
éjjel?")
A CS-F12 is egymotoros magnó (elektronikus vezérlésű egyenáramú
motor, lapos gumiszíj, viszonylag kis lendkerék) - de jóval
korszerűbb, mint azok a mechanikák, amelyekhez ebben az árkategóriában
hozzászoktunk. Üzemmódkapcsolói nem érintkeznek közvetlenül a
mechanikával, csakis elektromágnesek közvetítésével. Az
elektromágneseket logikai áramkörök vezérlik, és ezek a
kiszolgáló-áramkörök bonyolultabbnak tűnnek, mint a tulajdonképpeni
elektronika, amelytől "szól" a készülék. A vezérlés lelke egy TK 11002
típusú IC. Ennek a bemenetére csatlakoznak az üzemmódkapcsolók.
Tartozik még ehhez az áramkörhöz két IC (egy TC 4011 BP, amely 4 NAND
kaput tartalmaz, valamint egy TC 4049 BP a maga 6 inverterével,
meghajtó fokozattal), meg még néhány tranzisztor. Az elektromágneseket
7 darab 2SD 1111 Darlington tranzisztor működteti.
A felcsévélő orsó forgását foto-elektromos érzékelő figyeli
(SP1-201). Szalagvégen, vagy ha megakad a szalag, azonnal lekapcsolja
a meghajtást. Ezt a magnót kapcsolóórával is használhatjuk, vagyis
program szerint a távollétünkben indíthatjuk a felvételt vagy a
lejátszást.
A tulajdonképpeni magnó-elektronika is bonyolultabb a szokásosnál,
amennyiben többhelyütt is módot ad rá, hogy (gyárilag) pontosan
beállítsák, beszabályozzák. Tehát ebből a szempontból is igényesebb
magnó - noha elvi felépítésében nem üt el a megszokottaktól.
A mikrofon-erősítő a szokásos kéttranzisztoros fokozat (2SC 1312).
Innen, vagy a vonalbemenetről a felvételi szintszabályozóra és
balansz-szabályozóra fut a jel. (Szintszabályzásra egyébként egyetlen
nagyméretű forgatógombot adnak a kezünkbe; az esetleges
szintkülönbségeket a balansz-szabályozóval, azaz egy kisméretű, másik
forgatógombbal egyenlíthetjük ki.) A felvétel-lejátszás bemenetet
szokatlan módon illesztették: egy külön, egytranzisztoros erősítővel
(2SC 1312) - tehát nem a mikrofonerősítőt használták fel erre a célra
is. A Dolby-áramkör egy LM 1111C típusú IC, kikapcsolható
pilotszűrővel. A kombinált fejet a szokásos meghajtóegységen keresztül
táplálják; itt adják meg a felvételi korrekciót is. Hogy pontosabban
lehessen beállítani a magashangátvitelt, a korrekción módosítani lehet
egy változtatható induktivitás révén ("record peaking"). A 100kHz-es
jelet előállító oszcillátor egy kicsit bonyolultabb a megszokottnál.
Maga az oszcillátor kéttranzisztoros, de a különböző szalagfajtákhoz
az előmágnesezést és a törlőáramot egy háromtranzisztoros áramkörrel
állítják be, azáltal, hogy módosítják az oszcillátor tápfeszültségét.
Itt megintcsak ügyeltek rá, hogy pontosan beszabályozható legyen a
rendszer.
A fluoreszcens kijelző skálája -20 decibeltől +8 decibelig terjed.
A "műszer" típusszáma BG-96Z. Egy HA 12019 típusú IC vezérli, ezt
pedig külön erősítő hajtja meg: egy 2SA 1113 tranzisztor. A
fejhallgató-kimenetet egyetlen tranzisztor látja el jellel. Szintje
nem szabályozható. Nagyon precíz megoldás viszont, hogy mind a
műszeráramkört, mind a fejhallgató-kimenetet, mind a
feszültségkimenetet (vonal és felvétellejátszás csatlakozó), mind
pedig az oszcillátor áramkört külön-külön
csendesítik-kattanásmentesítik. A hálózati transzformátor is
külön-külön egyenirányító egységeket táplál, ezek szolgáltatnak +12,
illetve +8V-os (stabilizált) feszültséget a logikai-vezérlő áramkörök
és a motor számára, és szintén stabilizált, +18V-os feszültséggel
látják el a magnó-elektronikát. A készülék doboza fém, csak a hátlap
készült pozdorjalemezből.
Méréseinkhez
Specifikációját tekintve is igényesebb ez a magnó a múltkori
Technicsnél és Pioneernál. A nyávogás azonban magasabb a
megengedettnél, a jelzaj viszony pedig alacsonyabb - erénye viszont az
Akainak, hogy mindhárom bemenetéről csaknem azonos zajt mértünk, s
azért az nem is volt túlságosan magas. Lejátszási frekvenciagörbéje
ennek a magnónak a legszebb: 31,5Hz és 14kHz között a szint sehol
sem esik 3dB-nél többet.
Egyáltalán: noha viszonylag olcsó magnó a CS-F12, mégis korszerű,
gondosan megépített készülék benyomását kelti. Csak egy dologtól
félünk (reméljük, alaptalanul): mi lesz, ha ez a bonyolult
vezérlőelektronika egyszer elromlik? Hol az a szerviz, amely
szakszerűen megjavítja a korántsem hagyományos felépítésű Akai CS-F12
magnót?
Szeánsz
Az Akai CS-F12 magnóra akkoriban tudtuk rátenni a kezünket, amikor
éppen a Pioneer CT-3 volt nálunk (lásd előző számunk Bemutatjuk
rovatában). Milyen szerencse... ugyanis etalonunk, az Orion SM 250
aznap éppen gyengélkedett, így nem maradt más hátra, egymáshoz
hasonlítottuk a két japán készüléket. Metálon (Dolbyval és anélkül) a
Pioneer egy kicsit szebben szólt, de nehéz meghatározni, hogy miért.
"Vakon" írt jegyzeteink ellentmondásosak; ugyanazokat a dicsérő vagy
elmarasztaló jelzőket hol erre, hol arra a magnóra alkalmaztuk.
"Szótöbbséggel" a Pioneert mondtuk ki győztesnek, de a különbség
aligha számottevő. Még kisebb a differencia - ismét a Pioneer javára!
-, ha krómszalagot használunk. Vasoxid szalagon viszont már egyértelmű
a CT-3 fölénye: sokkal nagyobb dinamikaérzetet kelt. Hozzá képest az
Akai kissé ványadtan szól. Vasoxidon nem muzsikál szépen a CS-F12, a
metál túlságosan drága - marad a krómdioxid. Az új Akai magnó
tulajdonosainak tehát ezt a kazettatípust ajánljuk.
Pioneer A-5 erősítő
Abból a bizonyos új Pioneer-generációból nemcsak a legkisebb
kazettás magnó jutott el a Kárpát-medence földjére, hanem a
legkisebbik erősítő is, az A-5 típusjelű. (És hogy el ne felejtsük: az
e számban bemutatott PL-2 lemezjátszó is ugyanehhez a nemzedékhez
tartozik. Aki tehát Pioneer-tornyot akar építeni, most megteheti.) Az
új széria darabjai a keresztségben a Communication Components nevet
nyerték, feltehetőleg azon az alapon, hogy az erősítők középső részén
világító zöld ábrasorok váltják egymást, aszerint, hogy mit és hogyan
kapcsolgatunk a gépen. Ezzel a stilizált jelzéssel magyarázza el a
Pioneer, feltehetően a gyengébbek kedvéért, hogy az elektromos jel
most éppen milyen irányban futkározik a lejátszóberendezésben. Hogy ez
valóban hasznos szolgáltatás-e, vagy csak szemfényvesztés, értéktelen
bizsu, ezt döntse el mindenki maga. (Az erősítők szokványos funkcióit
és az üzemmódokat ugyancsak zöld és piros fények jelzik az A-5-ösön -
dehát ezt talán fölösleges is elmondani.)
Egyébiránt: egyszerű, de korszerű erősítő. Fono-elektronikája
egyetlen integrált áramkör (NJM 4588 DX), mindkét csatornát ez
szolgálja ki. Mágneses hangszedő, tuner, aux (kisegítő) és kétféle
magnó-bemenet között választhatunk. Ezekről - illetve mágneses
hangszedő használatakor a korrekciós erősítőről - a balansz-, a
hangerőszabályozóra, a 20dB hatásosságú Muting-kapcsolóra, majd a
fiziológiai hangerőszabályozás kapcsolójára kerül a jel. Itt
következne a hagyományos erősítő- és illesztőfokozat...
Ámde az A-5 tervezői ezt a fokozatot átugrották. Rögtön a
teljesítményfokozatra kapcsoltak - ez természetesen viszonylag nagy
érzékenységű. Differenciálerősítővel kezdődik (2SC 2259), melynek
aktív munkaellenállása egy tranzisztor. Innét egy kétfokozatos erősítő
adja a jelet két egymásután kapcsolt komplementer meghajtópárra, majd
pedig a komplementer teljesítményerősítő tranzisztorpátra. A
végtranzisztorok nem-hagyományos felépítésűek, hanem sok száz,
párhuzamosan kapcsolt, kisteljesítményű tranzisztorból állnak. Ezek
gyűrű alakban rendezkednek el (Ring Emitter Transistor). Ezáltal
feltolódik a határfrekvencia, és a linearitás is javul.
A meghajtó fokozatban a nyugalmi áramot négytranzisztoros áramkör
állítja be, s egyben "kapcsolásmentes" átmenetet hoz létre a jel
pozitív és negatív része között. Ismeretes, hogy a B-osztályú
erősítőknek van egy jellegzetes hibájuk: az úgynevezett átmeneti vagy
crossover torzítás. Sokan próbálták már ezt kiküszöbölni, hogy azért
fenntarthassák a B-osztályú erősítők jó hatásfokát. A Pioneer is
kitalált egy megoldást ("Vari Bias"), s az ezen az elven épített
elektronikát Nem-Kapcsoló Erősítőnek nevezte el, Egy másik érdekessége
az A-5-ösnek a gondosan kialakított negatív visszacsatoló lánc, melyet
a kimenetről a legelső differenciál tranzisztor bemenetére
csatlakoztattak. Nem szóltunk még a hangszínszabályozásról: ez a
hálózat is a teljesítményerősítő kimenetére kapcsolódik, és
visszacsatolás formájában kerül a már említett differenciálerősítő
bemenetére. (A hangszínszabályozás egyébként kiiktatható; az előlapon
van a kapcsolója.)
Ha a teljesítményerősítő túlterhelődne, vagy valami hiba folytán
egyenfeszültség jutna a hangsugárzó-kimenetre, egy öttranzisztoros
védőáramkör feladata lekapcsolni a kimenetet az erősítőről. A
készülékre egyébként két pár hangdobozt köthetünk, de nem akármilyet!
Legalább 8 ohmosaknak kell lenniük; a legkisebb megengedett
terhelő-impedancia 6 ohm. (Ezt ki is írják a hangszóró-kimenet
praktikus, rugós szorítói mellé: ha két hangdobozunk van, egyenként
6-16 ohm között legyen az impedanciájuk, ha kétszer két dobozt
használunk, összesen 12-32 ohm legyen, csatornánként.)
A készüléket egyetlen egyenirányító egység látja el
tápfeszültséggel. A teljesítményerősítő ±39V-ot, a fono-elektronika
stabilizált +15V-ot, a kijelzők pedig szintén stabilizált +4V-ot
kapnak.
Érdekes az erősítő belső szerkezete is. Lapos vasdobozba építve, a
tulajdonképpeni erősítő elfért egyetlen nagyméretű nyomtatott áramköri
lapon. Kisebb panelek tartják az előlapon elhelyezett kijelzőket, s
szellemes módon csatlakoznak a főegységhez. A
teljesítmény-tranzisztorok hőjét egyetlen, U-alakú hűtőborda nyeli el,
ez keresztben az egész készüléken végighúzódik. A hátlapon 3 hálózati
csatlakozóaljzat (például) a magnót, rádiót, lemezjátszót is
elláthatja hálózati feszültséggel. Az egyik "switched", azaz kapcsolt,
vagyis csak akkor él, ha bekapcsoljuk az erősítőt, a másik kettő
viszont állandóan feszültség alatt van.
Végül ne feledkezzünk meg az erősítő egy különleges
szolgáltatásáról, a felvételi kimenetválasztóról ("Rec. Out
Selector"). Ez egy négyállású kapcsoló, amelynek Copy 1-2, Tuner,
Phono és Aux állásai vannak: ezeket a műsorokat kivihetjük a
magnókimenetre, teljesen függetlenül attól, hogy éppen melyiket
hallgatjuk. Ez tehát valójában nem más, mint egy sokoldalúan
használható monitorkapcsoló.
Méréseinkhez
Az A-5 specifikációja meglehetősen szigorú, különösen ami a
torzítást, a zajt illeti. Erősítőnk derekasan (jórészt) teljesíti is,
amit vállalt, csak a jel-zaj viszonya gyengébb valamivel a kelleténél.
Egyetlen paramétere van, amely aggályokra ad okot: a bemeneti
impedanciája. Ugyanis, mint láttuk, a magasszintű bemenetek jele ezen
az erősítőn illesztőfokozat nélkül, közvetlenül jut a balansz- és
hangerőszabályzóra. Így meglehetősen alacsony bemeneti impedancia
adódik: a legkedvezőtlenebb esetben akár 27 kohm-ig is süllyedhet (a
hangerőszabályzó bizonyos állásában). Emlékeztetőül: a szabványok
minimum 220 kohm-ot írnak elő, ekkora impedanciával kell fogadni a
magnó, a tuner és a hasonló készülékek jelét, ellenkező esetben
romolhat a mélyfrekvenciás átvitel. (Részletesebben lásd: HFM 6. szám,
Kábeli zűrzavar.) Odaát, a tengerentúlon mindebből nem lenne semmi
baj, mert az "odavalósi" magnók, tunerek kimeneti impedanciája
viszonylag alacsony.
Szeánsz
A múltkoriban, amikor Menő Manó tette tiszteletét nálunk (akik nem
olvasták volna 8. számunkat: a NAD 3020 erősítőről van szó), nem volt
kezünk ügyében az Orion erősítője. Azóta beszereztünk egy SE 260-ast,
hiszen eddig ez bizonyult a legjobb hazai erősítőnek, indokolt tehát
hozzá mérni az újabb jövevényeket. De lássuk előbb, mit produkál a
Pioneer a túlontúl is jólismert Revox/Quad ellenében.
Az A-5 hangképe nyugodt, kiegyenlített, kellemes, természetes
mindazonáltal "sávhatárolt": alul-fölül hiányérzetet kelt. A
Revox/Quad vidámabban, élénkebben melegebben, "zaftosabban" szól,
habár itt is éreztünk negatívumokat: enyhe sziszegést és néha egy kis
lefojtottságot. A Revox előerősítőnek - mint már szóvá tettük -
kétségtelenül van egy kis "loudness"-szerűség a hangjában, de az
igazán jó gépekkel szemben ez inkább hátrányos, semmint előnyös. Mi
most mégis a Revox/Quadot hallottuk jobbnak, következésképpen a
Pioneert nem nevezhetjük igazán jó gépnek.
Nem jutottunk ennyire egységes véleményre a Pioneer és az Orion SE
260 mérkőzése nyomán. A magyar erősítőnek jobbak a magasai és a
mélyei, néha viszont érdességet, alkalmanként sziszegést véltünk
felfedezni főleg az énekesek hangján. (Nem először!) A Pioneeron
viszont ismét egyfajta kényelmeséget észleltünk: nem kellemetlen a
zenéje, de unalmas, "graft-nélküli", "lassú" - igazán oda kéne már
küldeni a zenészeknek egy stampedli konyakot. A színpadképe is előre
tolódik, a hangszórók közé. Ketten közülünk az Orionra szavaztak,
egyikünk a Pioneert szerette jobban, volt egy döntetlen is - és ez a
2,5:1,5 valószínűleg tükrözi a két erősítő kvalitásait.