Monitor a monitoron




     Csatahajónak kicsi. Folyami cirkálónak, azaz monitornak már csaknem
        megjárja, a hangsugárzók között pedig mindenképpen hatalmasnak
     számít az angol Tannoy cég Classic Monitor elnevezésű a maga bruttó
       300 regisztertonn... literjével, 230 literes nettó térfogatával.
    Dehát a studióberendezések többnyire ilyenek - habár léteznek aprócska
                                monitorok is.
     Mindegy, 8. számunkban amúgyis egy törpét sztároltunk ("Menő Manó"),
                    hadd mutassunk be ezúttal egy óriást.


    Tannoy Classic Monitor


        A  Magyar  Hanglemezgyártó  Vállalat  hangmérnökei  a közelmúltban
    szubjektív   meghallgatás-sorozatot   szerveztek,  hogy  több,  ismert
    hangsugárzó-rendszer  közül  kiválaszthassák a számukra legalkalmasabb
    stúdiómonitort  - ez teszi időszerűvé a mi teszt-riportunkat. A Tannoy
    Classic  Monitor  immár jelen van a Hanglemezgyár lehallgatószobáiban,
    és  mostantól fogva jelen lesz a lemezgyári felvételek hangképében is.
    A  stúdiómonitor  ugyanis  a hangfelvételek menetközbeni ellenőrzésére
    szolgál:  így  kontrollálja a hangmérnök, hogy vajon helyükön vannak-e
    az egyes szólamok ("keverés"), kiegyenlített-e a frekvenciamérleg, nem
    kell-e változtatni a hangszíneken ("szűrés"). Az ily módon létrehozott
    hangkép  sohasem  önmagában  optimális,  hanem  mindig csak a felvétel
    közben használt lehallgatóberendezéssel együttvéve. Ebből nem kevesebb
    következik,  mint  az, hogy ha a monitornak hibái is vannak, (s melyik
    hangsugárzónak  ne  volnának!),  akkor e hibáknak mi az inverzét, azaz
    pont a fordítottját fogjuk hallani a hanglemezekről.
        Hogy  ez  mindenki  előtt  világos legyen, vegyünk egy példát: egy
    olyan   hangsugárzót,   amely  valamilyen  oknál  fogva  a  kelleténél
    gyöngébben   sugározza   a  fafúvósok  hangját.  Mondjuk,  lyuk  van a
    frekvenciagörbéjén.    Nyilvánvaló,    hogy   a   hangmérnök   erről a
    hangsugárzóról  folyvást  keveselni  fogja  a  fuvolát  (és persze még
    mindazt,  ami  ebben a kritikus frekvenciatartományban dominál), tehát
    az  egész  hangszercsoportot viszonylag nagyobb intenzitással keveri a
    zenekar  hangtömegéhez,  vagy  pedig  hangszínszabályozással igyekszik
    pótolni  a  hiányzó  terceket, esetleg teljes oktávot. Az eredmény: ha
    másféle   hangsugárzón   hallgatjuk   a   műsort,   sokallni  fogjuk a
    fuvolaszólamot.
        Sajnos,  ez  a  veszély mindenképpen fennáll, bármilyen monitornál
    maradjunk    is,    mert   minden   hangsugárzó   tökéletlen   (hogy a
    fejhallgatókról  ne  is  beszéljünk).  Csak  az segít, ha a hangmester
    tökéletesen  kiismeri  a  munkaeszközét,  ha  "kalkulálni  tud"  annak
    hibáival...   netán   még  azt  is  el  tudja  viselni,  hogy  a  kész
    hangfelvétel  a  stúdióban  nem szól ugyan tökéletesen, de "valójában"
    így   lesz  majd  igazán  jó.  (Vagy  ennyit  azért  ne  várjunk  el a
    hangmérnököktől?)
        Mindenesetre úgy gondoltuk, hogy hifisták és stúdióemberek számára
    egyaránt  tanulságos  lehet,  ha  a  mi módszereinkkel is megpróbáljuk
    meghatározni, vagy legalábbis jobban kiismerni a Tannoyok hangképét.


    Monitorok ha találkoznak

        Etalon  gyanánt   természetesen   most   is   a   Spendor   BC1-es
    hangdobozokat használjuk. De ha úgy tetszik, mi most tulajdonképpen  a
    Tannoyokkal  minősítjük  a  saját   referencia-hangsugárzónkat,   újra
    megvizsgálva    a    Spendorok    hangkarakterét,    újra     felmérve
    erényeiket-hibáikat.   Hiszen,   akárcsak    a    hangmérnököknek    a
    stúdiómonitor, nekünk is munkaeszközünk  a  Spendor  BC1.  Tökéletesen
    ismernünk kell - elvégre mi a mi monitorunkkal mérjük a közhasználatra
    szánt hangdobozokat.
        Nem tévedésből vagy játékosságból neveztük monitornak a BC1-et is.
    Ezt a 45 literes hangsugárzót éppúgy stúdióhasználatra szánták, mint a
    Tannoyt, csak éppen nem túl nagy légterű lehallgatóhelyiségekbe (ez ki
    is derül a Spendorok  specifikációjából).  Lakószobában  természetesen
    jól érzi magát a BC1, így válhatott belőle  kedvelt  "szobahangszóró".
    Mármost,  ami  a  Tannoyokat   illeti,   ezeket   elsősorban   stúdiók
    használják,  de:  egyrészt  maga  a  gyár  hifistáknak  is  ajánlja  a
    hangdobozait - másrészt pedig egyáltalán semmi sem indokolja,  hogy  a
    300 literes vagy nagyobb hangdobozok ugyan miért ne szólhatnának jól a
    lakószobában is.  Például  a  híres-nevezetes  Klipschornt  elsősorban
    hifistáknak  szentelték,  holott  ez   a   sarokdoboz   pontosan   fél
    köbméteres!  Tekintélyes  méretűek   a   Legfelsőbb   Hifi   világában
    divatbajött szub-basszushangsugárzók is, pedig  ezeket  aztán  tényleg
    csak lakásban használják (a  válóper  után).  Mellesleg,  láttunk  már
    olyasmit  is,  hogy  két  nagy  Altec  szólt  egy   7   négyzetméteres
    zeneszobában - no de hagyjuk  az  abszurditásokat.  Elég  annyi,  hogy
    nagyon  is  helyénvaló  dolog  lakószobában  is   összehasonlítani   a
    különböző méretű hangdobozok hangját. (Az árdifferencia mellesleg  nem
    olyan  nagy,  mint  hinnénk:  a  hatalmas  Classic  Monitor  mindössze
    másfélszer drágább a kis Spendornál!)
        Voltaképpen ugyanazt tesszük, mint két  évvel  ezelőtt,  amikor  a
    Magyar  Rádió  által  választott  monitorral,  helyesebben  annak  egy
    változatával,  a  JBL   4333A   jelű   hangsugárzóval   mértük   össze
    etalonunkat. (HFM  3.  szám,  "Referenciák".)  Van  azonban  egy  nagy
    különbség. Amikor a Rádió a  JBL  mellett  döntött,  szinte  semmiféle
    támpontja nem volt a híres amerikai hangszórógyár propagandáján kívül.
    A hanglemezgyáriak sokkal  lelkiismeretesebben  jártak  el:  mint  már
    említettük,  szubjektív  meghallgatásokon   határozták   meg,   melyik
    márkánál maradjanak. A következő cégektől kértek be mintákat:  Tannoy,
    JBL, Klein+Hummel, Spendor - és egyben ez lett a helyezések  sorrendje
    is...
        Nem  hisszük,   hogy   a   Spendor   gyengébb   szereplése   miatt
    presztízsveszteség érte volna  a  Hifi  Magazint.  Hiszen  nekünk  nem
    valamiféle  "tökéletes"  hangsugárzóra  van  szükségünk,   hanem   egy
    jóminőségű, középkategóriájú dobozpárra. De azért nehéz tagadni,  hogy
    az  ember  hiú,  szívesen  védelmezi  a  saját   ötleteit,   a   saját
    ideológiáját,  fáradsággal  megszerzett  információit  -  és  ezek  az
    információk azt sugallják, hogy a Tannoy hangképe nem  jó  referencia.
    Addig  is,  amíg  a  saját  szeánszainkon   meg   nem   győződünk   az
    ellenkezőjéről,   hadd    kapaszkodjunk    bele    a    hanglemezgyári
    meghallgatás-sorozat egyetlen, de  lényeges  hibájába:  a  szeánszokat
    túlságosan tágas teremben tartották, sokkalta nagyobb légtérben,  mint
    amekkorát bármelyik Spendor be tudna sugározni. Igaz, nem a  BC1-gyel,
    hanem  a  BC3-as  típussal  próbálkoztak;  abban  még  egy  30  centis
    mélyhangszóró  is  van;  a  doboza  nagyobb,  a  basszusa  feltétlenül
    mélyebbre  hatol  -  de  az  akusztikai  teljesítménye   változatlanul
    csekély.  (Talán  még  egy   fenntartásunk   lehet   a   Hanglemezgyár
    szeánszaival szemben. Kizárólag  stúdió-emberek  vettek  részt  rajta:
    hangmérnökök, zenei  rendezők.  Hiányoljuk  a  laikus  zenebarátok,  s
    méginkább az aktív zenészek önálló zsűrijét.)
        Kételyeinket,   aggályainkat    megosztottuk    a    Hanglemezgyár
    szakembereivel. Becsületükre szóljon: felülemelkedve az "én hangszóróm
    - te hangszóród" komplexuson,  habozás  nélkül  kölcsönadtak  egy  pár
    Tannoyt,  sőt,  készséggel  vállalták,  hogy  résztvesznek  az   egyik
    szeánszon is. Nagyon őszinte köszönetet mondunk ezért Csintalan László
    stúdióvezető hangmérnöknek és  kollégáinak.  Sokat  segítettek  abban,
    hogy realisztikusabb képet kapjunk a kétféle  hangsugárzó-típusról.  A
    hangmérnököknek egészen másfajta szempontjaik  vannak  ugyan,  mint  a
    hifistáknak, de számunkra ezek a szempontok is igen fontosak. Hogy  ez
    az érdeklődés kölcsönös-e, azt nem tudjuk - csak reméljük.

    Tannoy "Dual Concentric"

        Ez a nevezetes hangszóró legalább negyedszázados; az ötvenes  évek
    végén már  ez  volt  a  Tannoy-hangdobozok  "motorja".  Akkoriban  már
    rangjuk volt  a  hatalmas  membránoknak,  léteztek  nagyteljesítményű,
    tölcséres csipogók is, és mindenki belátta, hogy jó basszust csak nagy
    hangdobozokból remélhetünk. Már  azt  is  sejtették  a  konstruktőrök,
    hogy: végigrakni hangszórókkal a doboz  előlapját,  mint  gombokkal  a
    kabátot - ez nem valami  elegáns  megoldás.  Úgy  vélték,  emiatt  nem
    egységes a hangkép, emiatt  esik  szét  mélyekre  és  magasakra,  mert
    hiszen  máshonnan  szól  a  dohogó  és  megint  máshonnan  a  csipogó.
    "Pontszerű forrásból kéne sugározni a hangot!" Így aztán  koncentrikus
    elrendezésű hangszórókkal  kezdtek  kísérletezni,  magyarán:  csipogót
    építettek a dohogó közepébe. Sokan  készítettek  ilyen  hangszórót  az
    idők folyamán (a filmstúdiókban  például  ma  is  kedvelnek  egy  öreg
    Altec-et,  egy  40   centis   mélyhangszórót,   osztott-tölcsérű   kis
    csipogóval  a  közepében,  keresztfrekvenciájuk:   3kHz),   de   egyik
    konstrukció sem volt annyira szellemes, mint a Tannoyé.
        Ebben a Dual Concentric-nek  keresztelt  motorban  egyazon  mágnes
    tere veszi körül a mély- és a magassugárzó tekercsét. Az egyik tekercs
    a hatalmas papírmembránt mozgatja - elöl. A másik tekercs  egy  homorú
    dómszerűséget hajt meg - a hátoldalon. Ez a kis dóm  egy  nyomókamrán,
    majd pedig egy fémtölcséren át kisugároz a nagy membrán  közepéből.  A
    fémtölcsér talán még 10 centi  hosszú  se  volna,  de  a  papírmembrán
    alkotója tovább folytatja az exponenciális tölcsér vonalát, miáltal  a
    tölcsér mintegy meghosszabbodik. Minél hosszabb egy tölcsér (és  minél
    nagyobbra tágul), annál mélyebb hangokat  képes  tisztán  lesugározni,
    így aztán a Tannoy névleges keresztezési frekvenciáját egészen mélyre:
    1kHz-ig leszoríthatták...
        Ismételjük: a Tannoy az  egyik  legelegánsabb  hangszóró-rendszer,
    amellyel  valaha  is  találkoztunk  -  de  ha   megkérnénk   egy   mai
    hangszóró-konstruktőrt, hogy mondjon véleményt a Dual  Concentric-ről,
    ezt kapnánk: "A kutya  ott  van  eltemetve,  hogy  mindkét  hangszórót
    erején  felül  dolgoztatják;  a  mélysugárzót  túlságosan  magasra,  a
    magassugárzót túlságosan mélyre engedték. Egy 40  centiméter  átmérőjű
    membrán, méreteinél fogva, néhányszáz  Hz  fölött  már  nem  dolgozhat
    szabályszerűen, azaz dugattyú  módjára,  hanem  itt  már  össze-vissza
    kalimpál. Ezért az ilyen nagy hangszórók hangját a modern,  jóminőségű
    rendszerekben  2-300Hz fölött  kíméletlenül  lekaszálják.  Kínlódik  a
    Tannoyban a magassugárzó is. Az, hogy a papírmembrán  meghosszabbítaná
    a fémtölcsért, közönséges blöff, hiszen a tölcsér  akkor  tölcsér,  ha
    merev.  Az ennyire  rövid,  alig  10  centis  tölcséreket   4-5kHz-től
    felfelé  szabadna  használni.  A  Tannoy  Dual  Concentric-nak   tehát
    szüksége volna egy középsugárzóra 300 és 5000Hz között."
        Félreértések elkerülése végett,  ez  nem  valamiféle  megszállott,
    külön utakon járó szakember véleménye, hanem úgyszólván  hangtechnikai
    banalitás. Tehát nemcsak a "modernek": a Spendor, a KEF vagy a  Rogers
    tervezői beszélnének így, hanem a konzervatív tábor: a JBL,  az  Altec
    vagy a Klipsch konstruktőrei is - sőt magának a Tannoynak is van olyan
    hangsugárzója, amelyben középsugárzó  hidalja  át  a  kritikus  sávot.
    Ennyit az elvekről. Hogy  aztán  az  elvek  mennyiben  esnek  egybe  a
    gyakorlattal? Végtére is minden hangsugárzó  valamiféle  kompromisszum
    szülötte.  Elképzelhető,  hogy  a  Tannoy   más   természetű   előnyei
    kiegyenlítik  mindazokat  a   hátrányokat,   amelyek   a   konstrukció
    ismeretében nagy valószínűséggel előre láthatók.
        A  Dual  Concentric  hangszóró  egyes  részletein  nyilván   sokat
    finomítottak az idők folyamán (membránanyag,  felfüggesztés,  mágnes),
    de az alapelv 25 év óta változatlan. Háromféle méretben gyártják ezt a
    Dupla Koncentrikus  hangszórót:  40,  30  és  25  centiméter  átmérőjű
    membránnal. Mindhármat "csupaszon"  is  árusítják,  doboz  nélkül,  de
    keresztváltóval, és természetesen doboztervet is kap hozzájuk a  vevő.
    (Csak  egyetlen  rajzot  nem  hajlandó  kiadni  a  gyár:   az   ősrégi
    GRF-dobozét - pedig hej, de sokáig bicikliztünk érte úgy  10-12  évvel
    ezelőtt, még mint Tannoy-hivők! A GRF egy ménkű  nagy  sarokdoboz,  és
    előre is, hátrafelé is exponenciális tölcsérnek van kiképezve.)
        Maga  a  Tannoy  cég  évről-évre  a  legváltozatosabb  méretű   és
    fantázianevű dobozokkal jelentkezik (Arden, Berkeley, Eton stb. -  már
    az összes régi angol városka  és  kollégium  nevét  elhasználták),  de
    mindegyik dobozból a jó öreg Dual Concentric hangját halljuk. Illetve,
    a  rend  kedvéért:  a  legújabb  Tannoyok  némelyikében  már   másféle
    hangszórók vannak, de ezekkel mi még nem kötöttünk ismeretséget.

    Classic Monitor

        Szóval, sokféle monitora van  a  Tannoynak;  a  Classic  az  egyik
    legnagyobb  és  legmonitorabb.  Mint  a  Tannoyok  többsége,   ez   is
    basszreflex-rendszerű. (A reflexdobozok és egyáltalán  a  mélysugárzók
    természetéről a HFM 5. számában részletesen írtunk.)  A  reflex-nyílás
    alul van: négy, egyenként 10cm átmérőjű körre  osztották,  belül  ezek
    rövid csőben folytatódnak.
        A Classic külmérete 1030*722*436 milliméter, térfogata 230  liter,
    súlya 60 kilogramm. A dobozfal, legalábbis az előlapé, 1 coll  vastag.
    A belső légtér csillapítóanyaga üveggyapot.
        Tetszetős  szövet  védi  felül   a   (természetesen   40   centis)
    hangszórót, alul a reflexnyílásokat. Közbül egy  fekete  sáv  húzódik,
    rajta a Dual  Concentric  hangszóró  ábrája  és  három  szabályzógomb.
    Mindhárom a magassugárzó frekvenciaátvitelét  befolyásolja.  A  gombok
    közül kettőnek 4-4, a  harmadiknak  5  állása  van,  tehát  a  Classic
    Monitoron 4x4x5=80 féle görbét keverhetünk ki, ha ekvalizálni kívánjuk
    a terem akusztikáját, vagy ha a hangmérnök nem  pontosan  a  hangszóró
    fókuszában ül, és ezért nem a kellő arányban hallja  a  magashangokat.
    "Ha bármiféle kétséged támad, hagyd középállásban  a  szabályzókat"  -
    mondja  a  kézikönyv,  és  ha   valamivel,   hát   ezzel   mélységesen
    egyetértünk.
        A keresztfrekvencia, mint már említettük, 1kHz. Az X-váltóról csak
    annyit sikerült kiderítenünk,  hogy  igen  jó  minőségű  alkatrészeket
    használnak fel hozzá, és hogy a  magassugárzót  egy  transzformátorral
    illesztik   a    rendszerhez,    optimalizálva    az    érzékenységét,
    impedanciáját.  A  hangszórócsatlakozók  úgy  vannak  kiképezve,  hogy
    kétféle  üzemmódban  is  használhassuk  a  monitort:  vagy   a   saját
    keresztváltójával passzív rendszer gyanánt, vagy  pedig  külső,  aktív
    keresztváltóval. (Ilyenkor mind a magas, mind  a  mélysugárzót  önálló
    teljesítményerősítő hajtja, a keresztváltó pedig az  előerősítő  és  a
    végfokozatok közé kerül.)

    

    Tannoy-hirdetések az angol hifi-újságokból.
    "Miért  is  kéne  beérned  silányabb  hangsugárzókkal,  amikor a világ
    legjobb monitorainak előnyeit ma már otthonodban is élvezheted?"


    

    A  nagyobbik  doboz,  amelyre  az  eladó  támaszkodik,  a Red Monitor,
    gyakorlatilag azonos a Classic-kal.


    Gyári adatok

        A   Classic   Monitor   hatalmas   termeket   képes   besugározni.
    Meglehetősen  érzékeny  (a  kézikönyv  szerint  40Hz  és  20Hz  között
    wattonként átlag 92 decibelt produkál, 1 méterről mérve),  s  ráadásul
    jól meg is lehet hajtani. Általában 150, de ha kell, akár  300  wattos
    teljesítményerősítővel is használhatjuk. Kisebb szobában  50-100  watt
    is   elegendő.    Monitorunk    tűrőképességét    a    következőképpen
    specifikálják:

        50Hz-1kHz: 120 watt folyamatosan (31 volt RMS)
        1kHz-20kHz: 60  watt folyamatosan (22 volt RMS)
        50Hz-1kHz: 500 wattos csúcs (63 voltos csúcs)
        1kHz-20kHz: 250 wattos csúcs (44,7 voltos csúcs)

        Ennyi a terhelhetősége. Mármost, ami az akusztikai  teljesítményét
    illeti: az a bizonyos 120 watt elektromos teljesítmény 112 decibelnyi,
    az 500 wattos csúcs pedig 119 decibelnyi hangnyomást  kelt  a  Classic
    Monitor   közvetítésével.   (Süketszobában,   1    méterről    mérve.)
    Összehasonlításul: a Spendor BC1 legfeljebb ha 98-100  decibelt  képes
    teljesíteni - de már ettől is légcsőhurutot kap.
        A Tannoy  frekvenciaátvitele  a  gyár  szerint  40Hz-20kHz,  ±3dB,
    terczajjal mérve. Ez  bizony  elég  komolytalan  specifikáció,  hiszen
    "tercekkel   mérve   minden   görbe   lineáris".   (Mi   természetesen
    szinuszjellel mérünk.) A torzítási tényezőt,  pontosabban  a  harmadik
    harmonikus értékét az alábbiak szerint adják meg:

        90  dB: 0,5%, 40 Hz-20 kHz
        110 dB: 2%,   80 Hz-20 kHz
        112 dB: 3%,   80 Hz-20 kHz

        A névleges impedancia 8 ohm. minimál-értéke 5,5 ohm.

    Méréseink

        (Magyarázkodással  kell  kezdenünk:  az  egyik  Tannoy  nem   volt
    kifogástalan állapotban. Sajnos, eltértünk jól bevált gyakorlatunktól,
    és a monitorokat nem a szeánsz előtt, hanem csak utólag vetettük alá a
    műszeres vizsgálatnak, mert így tudtuk megszervezni a programot  -  és
    elképzelhetetlennek  tartottuk, hogy  ezek  a  robusztus  jószágok  ne
    lennének makkegészségesek.
        Amikor   berendezkedtünk   lehallgató-szobánkban,   és   éppen   a
    hangnyomásszinteket próbáltuk egyeztetni, gyanút fogtunk: a jobboldalt
    álló Classicról csúnyábban szóltak a mérőjelek, mint a baloldaliról. A
    zenét viszont már nagyjából egyformán sugározta  a  két  példány,  nem
    éreztünk nagyobb különbséget, mint amekkorát  a  lakószoba  akusztikai
    anomáliái mindenkor indokolnak. Úgy  döntöttünk, nem  borítjuk  fel  a
    programot,  hanem  megvárjuk, hogy vendégeink vajon észlelnek-e gyanús
    eltérést  a  két  doboz hangja között. Egyik szeánszon sem hangzott el
    ilyesfajta tartalmú észrevétel, pedig óvatosan még "rá is kérdeztünk".
        A  laborban  aztán  - tehát jóval a  szeánszok  után  -  kiderült,
    hogy az  egyik   Tannoy   frekvenciagörbéje  középen,  a  keresztváltó
    tartományában beszakad.  Minthogy  ettől  eltekintve párhuzamosan  fut
    a két görbe, a hiba  gyári  eredetűnek látszik:  feltehetőleg  rosszul
    van beállítva az  X-váltó.  Furcsamód  ez  nem  változtatott  sokat  a
    Classic hangkarakterén. Érdekes,   a   Hanglemezgyárban   sem   vették
    észre  a rendellenességet,  hiszen   különben  aligha  adták  volna  a
    kezünkbe éppen ezt a példányt. S ebből  valószínűleg  nemcsak   a   mi
    számunkra  adódik  néhány hasznos tanulság.)
        Azok  a  mérési  eljárások,  amelyekkel  manapság  világszerte   a
    hangsugárzókat minősítik, meglehetősen tökéletlenek. Tekintve azonban,
    hogy korunk hangsugárzói még a tesztmódszereknél  is  tökéletlenebbek,
    biztosra vehetjük, hogy már a szimpla frekvencia-jelleggörbe is  sokat
    elárul a hangszórók  lelkivilágáról.  (Bár  korántsem  mindent.)  Első
    diagramunkon a két doboz  közös  frekvenciagörbéje  látható.  A  hibás
    Tannoyon a  görbe  úgyszólván  kilyukad  az  1000  és  1500Hz  közötti
    féloktávban.  Minden  további  mérésünket  az   egészséges   példányon
    végeztük, és kommentárjaink is erre a dobozra vonatkoznak.
        A Classic Monitor frekvenciaátvitele az alsó 400Hz-en  egyenletes;
    a 200Hz körüli beszakadást részben a mérési  körülményeknek  tudhatjuk
    be, de valószínűleg a hangszórómembrán sem teljesen vétlen a dologban.
    Sajnos,  400Hz  fölött  vége  szakad  bárminemű   folytonosságnak.   A
    legcsúnyább   éppen   az   átmeneti   tartomány,   azaz   a   névleges
    keresztfrekvencia alatti és fölötti  1-1  oktáv  (500-2000Hz).  Nagyon
    makacs embernek kell lennie, aki nem veszi észre, milyen példás  módon
    követi itt a Tannoy az elméletet. A rendkívüli fontosságú,  középső  3
    oktávban a Tannoy frekvenciaátvitele - turisztikai hasonlattal élve  -
    egy  mély  szakadékkal  kezdődik,  s  ebből  mintegy   13   decibelnyi
    kapaszkodó után érünk fel a 3200Hz-es  "kilátóba".  Bizonyos  mértékig
    érthetővé válik,  miért  nem  tűnt  fel  a  szubjektív  meghallgatások
    résztvevőinek, hogy az egyik Tannoyon még egy további féloktávos gödör
    is éktelenkedik a völgyvidék alján.
        A felharmonikusok tartománya is legfeljebb csak  tercekkel  mérve,
    "átlagolva" nevezhető kiegyenlítettnek. Valójában egyetlen  pillanatra
    sem tudott megállapodni a szintíró műszer írófeje. Nagyjából egyharmad
    oktávos (azaz: egytercnyi) csúcsok és szakadékok követik egymást, sőt,
    8 és 16kHz között tulajdonképpen egy teljes oktáv választja el  a  két
    oromzatot, 17kHz után pedig ismét meredeken zuhan a jelszint. Az  alsó
    és a felső "spiccek" jó 8-10 decibelnyire esnek egymástól.
        Érdemes  utalnunk  itt  a  hangszórógyárak  kedvelt  specifikációs
    fogására:   "az   egy   tercnél   szűkebb   beszakadásoktól-csúcsoktól
    eltekintünk,  mert  az  emberi  fül úgysem hallja meg őket". Van ebben
    némi  igazság.  De ahhoz, hogy egyáltalán beszakadásról beszélhessünk,
    szükségünk  van  valamiféle  folyamatosságra  is,  hogy  legyen  minek
    beszakadnia.  Összehasonlításul újra bemutatjuk a szintén nem túl ifjú
    (12  éves),  de  már  a  modern  elvek  alapján  tervezett Spendor BC1
    teljesen  azonos körülmények között felvett frekvenciagörbéjét, az 1/a
    diagramon.  Nos,  körülbelül  ez  az,  amit  ma  úgy definiálnak, hogy
    "±3dB".  És  még ezek a valóban csak 3 decibeles dombok és völgyek is,
    bizony, jól kihallhatók a Spendor hangképéből!
        A hangsugárzók  legalsó  oktávjait  nagyon  nehéz  mérni:  szűk  a
    süketszoba,  200Hz  alatt  már  közbeszólnak  a   falak.   Mégis,   az
    úgynevezett  közeltéri  mérés  viszonylag  pontos  görbét   rajzol   a
    basszustartományról (2. diagram).
        A reflexsugárzóknak sok előnyük van a zárt hangdobozokkal szemben,
    de van egy jellegzetes gyengéjük is. Átvitelük a legalsó  tartományban
    rohamosan gyengül: a frekvenciagörbe  oktávonként  nem  12,  hanem  24
    decibeles meredekséggel  zuhan.  A  Tannoy  is  így  viselkedik:  50Hz
    fölött  még  hatalmas  energiákat  sugároz  le,  de  40Hz-en  már   10
    decibellel kevesebbje van, 40Hz alatt pedig végleg kifogy a  szuflája.
    Összehasonlításul ismét megadjuk a BC1 diagramját (2/a).  Az  aprócska
    Spendor persze csak sokkal szerényebb hangnyomást kelt, de a  basszusa
    néhány Hz-cel lejjebb megy. (A vastag vonal mutatja a módosított doboz
    átvitelét.)
        Nem mondtuk még el, hogy a Tannoy előírása szerint a  monitort  15
    fokos szögből kell mérni és lehetőleg onnan is kell  hallgatni.  Ez  a
    gondos ajánlás egy kicsit olyan, mint az "enyhén  vízálló"  felirat  a
    téli bakancsokon. Mai fogalmaink szerint a hangdobozoknak legalább ±30
    fokban viszonylag egyenletesen, ±15 fokban  pedig  szinte  tökéletesen
    egyneműen kell sugározniuk, és hát az angolok által  common  sense-nek
    nevezett józan  ész  egyébként  is  azt  diktálná,  hogy  lehetőleg  a
    hangsugárzó középvonalában kereskedjünk... de hát ha  a  Tannoy  szebb
    specifikációt  tud  felmutatni  oldalnézetből,  akkor  nézzük,  hogyan
    viselkedik a Classic  Monitor,  ha  más-más  irányból  vizsgáljuk  (3.
    diagram). Felső görbéjét a hangszóróval szemközt, azaz "nulla  fokban"
    készítettük, a másik kettőt  pedig  úgy,  hogy  a  hangdobozt  (eddigi
    gyakorlatunknak megfelelően)  20,  illetve  40  fokkal  elforgattuk  a
    mérőmikrofon előtt. (Nem  volt  könnyű  dolog  ide-oda  manőverezni  a
    súlyos dobozzal és hatalmas membránjával.)
        Nos, tagadhatatlan, hogy a három görbe közül a középső ("20  fok")
    a legegyenletesebb: a középtartomány "kapaszkodója" kevésbé meredek, a
    magastartomány  cikkcakkjai  kevésbé  nyaktörőek.  Most   már   joggal
    specifikálhatnánk a Tannoyt ±5dB-re 50Hz  és  (egy  kis  jóindulattal)
    20kHz között.  Érdemes  azonban  felfigyelni  arra,  hogy  bármennyire
    cikkcakkos volt  is  az  eredeti  görbe,  mindvégig  a  "vonal"  körül
    fickándozott, s ezáltal  fenntartott  valamiféle  energiaegyensúlyt  a
    magas és a mélytartomány között.  Ám  ahogy  kimozdulunk  a  hangszóró
    középvonalából, egyre inkább dominálni  kezdenek  a  basszusok.  A  40
    fokban felvett görbe már teljesen  elbillen  jobbfelé.  Ezt  a  görbét
    tulajdonképpen nem szoktuk komolyan  venni  (itt  ugyanis  már  minden
    hangdoboz offszájdon áll), de aki  valóban  15  fokos  szögből  akarja
    hallgatni a Tannoyt, annak számára még a 40 fokos szög  is  az  "üzemi
    tartományba" esik, hiszen csak 25 fokkal tér el a tengelyvonaltól.
        Tisztában  kell  lennünk  a  következőkkel  is.  Ha  a   hangszóró
    tengelyvonalában  állva  ±  valahány  fokot  specifikálunk,  akkor   a
    polárdiagram szimmetrikus. Mindegy, melyik  irányban  mozdítjuk  el  a
    fejünket, ugyanazt fogjuk  észlelni:  enyhe  magashang-csökkenést.  Ha
    viszont  egy  oldalirányból  felvett  görbét  veszünk  alapul,   akkor
    tengelyirányban kimozdulva növekedni, az  ellenkező  irányban  mozogva
    pedig csökkeni halljuk a  magasakat.  Nézzük  csak  a  Tannoy  görbéit
    10kHz-en. A "nulla fok  ±20  fok"  tartományban  +0;  -3,5  decibel  a
    tűrésmező, a "20 fok ±20 fok" tartományban viszont -3,5; -6,5 decibel.
        De még mindig nem  végeztünk  a  Tannoy  iránygörbéivel.  Ezzel  a
    méréssel  elsősorban  a  magastartományt  vesszük  szemügyre,   hiszen
    mélyebb frekvenciákon a hangszórók minden  irányban  csaknem  egyforma
    intenzitással  sugároznak.  A  Classic  Monitor  görbéi  azonban   már
    900Hz-től kezdve erősen széttartanak szokatlan jelenség. A  Tannoy-jal
    dolgozó hangmérnök mindenesetre jól teszi, ha a kezeügyében  tart  egy
    szögmérőt.
        A következő három diagramon azt szemléltetjük, hogyan változtatják
    meg a frekvencia-jelleggörbét a  monitor  szabályzószervei,  minimum-,
    illetve  maximum-állásban  (4.   diagram:   "Presence    Energy"    5.
    diagram:  "Treble Roll-off", 6.  diagram:  "Treble  Energy").  Mindent
    összevéve 80-féle görbét lehetne kikeverni,  de  egyik  sem  térne  el
    alapvetően a Classic Monitor már megismert frekvenciagörbéitől.
        A 7.  diagram  a  hangszórót  borító  szövet  hangelnyelő  hatását
    szemlélteti.
        A harmonikus torzítás csekély, csak 600Hz tájékán üti fel a  fejét
    egy  3.  harmonikus  "spicc":  1  watt  elektromos  teljesítményre   3
    százalékot, 96dB hangnyomáson 5  százalékot  mértünk  (8-9.  diagram).
    Érdemes megfigyelni, hogy a torzítás  halálpontosan  ott  szökik  fel,
    ahol a nagy membrán már egyébként is kezdi rosszul érezni magát.
        Utolsó,   10.   diagramunk:   a    Tannoy    impedancia-frekvencia
    jelleggörbéje.
        A hangsugárzók  tranziens  viselkedését,  azaz  "megindulását"  és
    "lecsengését" (jobb híján) burst-jelekkel  vizsgáljuk.  Önkényesen  öt
    szakaszra osztottuk a teljes  frekvenciasávot,  és  mindegyiken  belül
    megkeressük a legcsúnyább  oszcillogramot.  A  Tannoy  fotói  bár  nem
    tökéletesek, de nem is rosszak; a hangszóró válaszjelei felismerhetően
    reprodukálják az elektromos mérőjelet, és előbb-utóbb sikeresen le  is
    fékeződnek. A sportszerűség kedvéért elmondjuk,  hogy  a  Spendor  BC1
    burst-fotói ennél bizony  jóval  "zaklatottabbak"  (a  13kHz-es  felső
    keresztfrekvencián   még   a   jelformát   is    nehéz    felismerni).
    Oszcillogramjainkból arra lehet következtetni, hogy a  Tannoy  monitor
    talán könnyedébben reprodukálja a zene impulzusait.

    

    

    A    Classic    Monitor   legkedvezőtlenebb   burst-válaszai   egy-egy
    frekvenciatartományban.  Felülről  lefelé: 800, 1755, 3250, 6450, 9340
    Hz.


    Szeánsz

    

        Minden szeánszok legnehezebbike, mondhatni: leglehetetlenebbike  a
    hangdoboz-teszt. Mert két-két rivális lemezjátszó vagy erősítő békésen
    megfér egymás mellett a polcon,  de  a  hangsugárzók  bizony  alaposan
    belekönyökölnek egymás oldalába, s nem hagyják érvényesülni a másikat.
        Vannak, akik ezért azt állítják,  hogy  a  hangsugárzókat  nem  is
    szabad egymással összehasonlítani, mert  az  eredmény  eleve  irreális
    lesz.  Tulajdonképpen  be  sem  szabadna  vinni  egyazon  szobába  két
    hangdobozpárt. Hiszen a kétszer két dobozt lehetetlen úgy  elrendezni,
    hogy teljesen azonos legyen a sztereó színpaduk; hogy  a  két  hangkép
    fókusza (a  "sztereó  szék")  ugyanarra  a  pontra  essék,  és  így  a
    hallgatóságnak ne kelljen  ide-oda  kapkodnia  a  fejét.  Az  egyetlen
    megoldás az volna, ha az  egyik  dobozpárt  felraknánk  a  másiknak  a
    tetejére - csakhogy a hangsugárzók  nem  szívelik  egymás  közelségét,
    mert a szomszédos  felületekről  úgynevezett  korai  hangvisszaverődés
    indul meg, és elkeni a sztereó hatást; csökken a színpad  mélysége,  a
    hangkép nem tud eléggé elszakadni a hangszóródobozoktól. Ugyanez  lesz
    az eredmény akkor is, ha a dobozok közel  kerülnek  a  falakhoz,  csak
    ilyenkor - hogy nagyobb legyen az örömünk -  még  döngeni  is  fognak.
    Ebből a szempontból a szoba sarka a legrosszabb hely.  További  érv  a
    hangsugárzók  A-B  tesztje  ellen:  a  két  hangdobozpár   kölcsönösen
    elronthatja egymás basszus-átvitelét! A hangdobozok ugyanis, különösen
    a reflexsugárzók, mint amilyen a Tannoy és a Spendor,  afféle  hangolt
    üregnek  számítanak,  és  "elszívhatják"  a   másik   doboz   keltette
    hangenergia egy részét. (Az ilyesfajta üregekkel és köcsögökkel már  a
    régi-régi  idők  építészei  is  sikeresen  csillapították   a   termek
    rezonanciáit.)  Végül  pedig  számolnunk  kell  azzal,   hogy   minden
    hangsugárzó minden szobában egy kicsit másképpen viselkedik.
        Elismerjük, hogy ezek az aggályok jogosak. Mégis, rendíthetetlenül
    fenntartjuk, hogy az A-B összehasonlítás eredménye (többé-kevésbé) így
    is   reális,    mert    a    hangsugárzók    olyannyira    határozott,
    félreismerhetetlen,   szókimondó   karakterek,   hogy    egyéniségüket
    tűzön-vízen  át  érvényre  juttatják.   Belátjuk   azonban,   hogy   a
    hangdoboz-szeánszok  eredményét   a   szokásosnál   óvatosabban   kell
    interpretálni.
        Óvatosabb hangra kell váltanunk már csak azért  is,  mert  a  Hifi
    Magazin most lábujjhegyen bár, de  túllépi  illetékességi  körét.  Más
    dolog ugyanis tapasztalatokat gyűjteni a hifisták  számára,  s  megint
    más beleszólni  a  hangtechnika  belügyeibe,  amelyekhez  végülis  nem
    értünk. A bőrünkből mi sem tudunk kibújni,  de  imitálhatunk  egy  kis
    tudathasadást. Először magunk mondunk véleményt a két monitorról, hogy
    aztán öt másik zsűrinek adjuk át a helyünket,  és  végül  megpróbáljuk
    közös nevezőre hozni a  hatféle  véleményt.  Ha  ez  nem  megy,  akkor
    legalább keresni fogjuk a nézetellentét magyarázatát. Kell  ehhez  egy
    kis egészséges skizofrénia. Főleg a Hifi Magazin szerkesztőjének  lesz
    rá szüksége, tehát annak, aki a teljes szeánsz-sorozatot levezette, 18
    óra hosszat hallgatta váltogatva hol a Tannoy, hol a Spendor  hangját,
    s aki most  az  egyszerűség  kedvéért  át  is  vált  egyes  szám  első
    személyre.

    Függöny fel!

        Mondhatom, bajlódtunk eleget, amíg megtaláltuk  a  nagy  monitorok
    helyét   a   mi   átlagos   méretű,   5,5*4*3   méteres   kis   "zenés
    házi-színházunkban".  A  rövidebbik,  tehát  4  méteres   fal   mentén
    helyeztük el őket, 60-80 centivel előrehúzva a  hátsó  faltól,  és  az
    oldalfalak mellett  is  szabadon  hagytunk  vagy  30-35  centiméternyi
    helyet.  A  kis  Spendorokat  már  eleve  állványon  tartjuk,   de   a
    Tannoyoknak is sokat használt az  a  jó  25  centis  alkalmi  lábazat,
    amelyet  mindenféle  vaskos  lexikonból,  értelmező   szótárakból   és
    különféle  hifi-újságok  három  teljes  évfolyamából  tákoltunk  össze
    nekik. A Tannoyok nagyon magasak, a Spendorokat nem  rakhattuk  rájuk,
    így  hát  nem  maradt  más  hátra,  sorba  állítottuk  a  monitorokat,
    aszimmetrikusan: Tannoy, Spendor - megint Tannoy,  megint  Spendor.  A
    két dobozpárnak tehát egyenlő volt a színpadszélessége - csak  sajnos,
    ez  a  színpad   a   szokásosnál   jóval   szűkebb   lett,   azonkívül
    kapcsolgatáskor  minduntalan  elfordult  (forgószínpad?),   hiszen   a
    Tannoyok balabbról, a Spendorok inkább jobbkéz felől szóltak.  Nekünk,
    akik beállítottuk őket,  igazán  nem  volt  nehéz  kitalálnunk,  mikor
    melyiket halljuk. Akkor még, a főpróbán, ez nem is volt nagy  baj.  De
    hogy megkezdődhessék az előadás,  hogy  végre  kiadhassuk  a  jelszót:
    "függöny fel!" - szükségünk volt még valamire.
        Mire? Természetesen magára a függönyre. A  hangszóró-vakteszteknek
    elengedhetetlen kellékük egy "átlátszatlan, de hangáteresztő" szövet -
    javaslom  bárkinek,  szerezzen  ilyet,  ha  tud.  Még  a   Textilipari
    Minőségellenőrző Intézettel is konzultáltunk,  és  végül  az  ottaniak
    tanácsára  egy   viszonylag   vastag,   de   meglehetősen   lyukacsos,
    háziszőttes  anyagot  kerítettünk.  Ez  a  függöny  valószínűleg  több
    magashangot  nyelt  el,  mint  szerettük  volna,  pedig   meglehetősen
    transzparens volt; tény, hogy még át is lehetett látni rajta,  úgyhogy
    ügyeskednünk kellett, nehogy fel lehessen ismerni a  szövet  mögött  a
    kétféle hangdoboz sziluettjét - de sejtettük,  hogy  hiábavaló  dolgot
    művelünk,  és  függöny   ide,   függöny   oda,   senkit   sem   fogunk
    megtéveszteni: a  Tannoy  és  a  Spendor  hangkaraktere  változatlanul
    szélsőségesen elütött  egymástól.  Egyáltalán,  bármit  csináltunk  is
    ezekkel  a  hangsugárzókkal,  nem   voltak   hajlandóak   feladni   az
    egyéniségüket.  A  Classic  Monitornak  még  a   szintszabályzóit   is
    megpróbáltuk összevissza tekergetni, és bár éreztünk némi  eltérést  a
    hangképben, a Tannoy mindvégig Tannoy maradt. Talán mondanom sem kell,
    hogy végül minden szabályzógombját  visszaforgattuk  középállásba.  Mi
    ugyanis nem hiszünk abban,  hogy  hangszínszabályzással  alkalmazkodni
    lehetne  a  szoba  akusztikájához.   Helytelenítjük   is   az   efféle
    kézbentarthatatlan manipulációkat.
        Valószínűleg mindkét dobozpár lényegesen  rosszabbul  szólt,  mint
    ahogyan szólhatott volna, ha széjjelebb tolhattuk volna őket. Mint már
    elmondtuk, az egyik Tannoy nem  volt  kifogástalan  állapotban,  de  a
    mérések eredményét ekkor még  nem  ismertük.  A  falak  és  a  rivális
    dobozpár közelsége mindkét monitort zavarhatta  valamelyest,  főleg  a
    Spendort, mert ennek a hangsugárzónak (a tervezők koncepciója  szerint
    is!) teljesen szabadon  kell  állnia.  Végül,  ami  azt  az  effektust
    illeti, hogy a  szobában  levő  hangszóródobozok  elszívhatják  egymás
    basszusát: a hatalmas Tannoyok aligha zavartatták magukat az  ötszörte
    kisebb Spendoroktól, ezzel  szemben  elképzelhető,  hogy  az  utóbbiak
    boldogabbak  lettek  volna,  ha  nincs  mellettük  két  230   literes,
    mélyfrekvenciára hangolt üreg.

    I. A Hifi Magazin zsűrije (Spendor 3-0)

        Törzsgárdánkból ezúttal csak ketten voltunk jelen,  Sólymos  Antal
    és jómagam.  Zsűrinket  Huszti  Gábor  egészítette  ki,  a  FEB  egyik
    győztese; ő tervezte azt  az  előerősítőt,  amelynek  rajzát  ebben  a
    számunkban  publikáljuk.  Máskor  is  járt  nálunk,   ismeri   már   a
    lemezeinket és a Spendorokat, Tannoyt azonban eddig még nem hallott.
        Mi ketten viszont többször is találkoztunk már  Tannoyokkal;  hogy
    egyebet ne mondjak, a MEEI laboratóriumában  is  van  egy  pár  jókora
    Arden. A Hifi Magazin megrögzött olvasói  bizonyára  megbocsátják,  ha
    most megint szóba hozom 3.  számunk  Spendor-JBL  szeánszát,  és  újra
    elmondom, hogy Sólymos Antal és én nem ugyanazokat a  zenei  műfajokat
    szeretjük,  következésképpen  nem  ugyanazokat  a  hangdoboz-típusokat
    favorizáljuk. Én inkább az akusztikus hangszereket és  a  "kultúrált",
    "angolos" hangképet  kedvelem,  SA  viszont  szívesebben  hallgatja  a
    "beatesebb", "dögösebb" hangszórókat. A Tannoy inkább ehhez az  utóbbi
    iskolához tartozik.
        A Classic Monitor hangja elég rossz benyomást keltett bennünk.  Én
    a  magam  részéről   elfogadhatatlanul   mesterséges,   agyonszínezett
    hangképnek tartom:  egyes  hangszercsoportok  teljesen  eltűnnek,  más
    hangszerek abnormálisan kiemelkednek belőle; a középtartomány  kiürül,
    a  basszus  döng,  belül  pedig  egy  nagyon   kellemetlen,   csattogó
    közép-magashang dominál. (Hangsúlyozom: akkor még nem voltak méréseink
    a Tannoyról!) Huszti Gábornak se nagyon tetszett ez a  hangkép,  ő  is
    rokonszenvesebbnek tartotta a Spendor zenéjét. Anti barátomnak  pedig,
    ha jól láttam (és ha nem haragszik meg érte), lógott is  az  orra  egy
    kicsit, mert ő halálbiztosra vette, hogy  miként  annakidején  a  JBL,
    most ugyanúgy a Tannoy fog neki jobban tetszeni - és hát ez  nem  jött
    be. Így is fenntartotta, hogy "azért nem is olyan rossz  hangszóró  ám
    ez", illetve, hogy "ennek legalább  van  basszusa,  a  Spendornak  meg
    nincs". Mindazonáltal tökéletesen  egyetértettünk  abban,  hogy  ez  a
    basszus nem megy olyan mélyre, mint  a  JBL-é  (méréseink  ezt  később
    megerősítették)  és  nincs  is  olyan  jól  "megfogva",  nem  tud  úgy
    "megindulni" és  "megállni".  (A  mérésekből  ez  már  nem  derült  ki
    egyértelműen.) Tehát, ha a JBL és a Tannoy ugyanabba az iskolába járt,
    akkor az utóbbi sokat lógott az órákról.

    II. "Studióemberek" (Tannoy 3,5-2,5)

        Nagyon kellemesen érintett, hogy meghívásunkra a  Hanglemezgyárnak
    nem kevesebb, mint öt hangmérnöke és zenei rendezője is hajlandó  volt
    feláldozni egy (estébe nyúló) délutánját. Hatodiknak a Magyar Rádiótól
    "szerveztem be" egy kollégájukat:  több  szem  többet  lát,  több  fül
    többet hall.
        Három hangmérnöknek fenntartás nélkül jobban  tetszett  a  Tannoy,
    olyannyira,  hogy  véleményüket   egyetlen   ember   ítélete   gyanánt
    summázhatom. Eszerint a Classicnak jobbak a mélyei, jobbak a  magasai,
    érdekesebb a térhatása - egyáltalán, ez a hangsugárzó jobban  leképezi
    az eredeti hangot. A Spendornak szerintük a  középtartománya  dominál,
    és mivel  ott  több  hangszer  szól,  hangosabbnak  is  tűnik,  de  ez
    "becsapós".  A  Spendor  hangja  gyakran  befojtódik,   és   erről   a
    hangsugárzóról az egész délután folyamán csak  egyetlenegy  zeneszámot
    hallottak jobbnak (egy Beethoven zongoraszonátát). Egyikük azonban nem
    győzte elég nyomatékosan hangsúlyozni, hogy  véleményét  ne  tekintsük
    objektívnek, ugyanis  ő,  mint  hangmérnök,  a  saját  hangzásideálját
    keresi, az pedig nem feltétlenül természetes,  hanem  esetleg  "művi".
    Mindhárman tökéletesen egyetértettek abban, hogy "a Tannoy-jal  jobban
    lehet dolgozni" -  és  ez  tényleg  merőben  új  szempont  a  hifisták
    számára. Még annyit, hogy mindhárman vakon is biztonsággal felismerték
    munkaeszközüket, a nagy stúdióhangsugárzót. Két  kollégájuk  inkább  a
    Spendorra  szavazott.  Egyikük  határozottan  a   kisebbik   monitorra
    voksolt: ennek a hangja jobban kilép  a  hangszóróból,  mélységérzetet
    ad, integráltabb a hangkép, különösen az operafelvételen (a  dixie  és
    általában a fúvós-zene viszont nem tetszett róla). A  Tannoy  szerinte
    túl mély tónusú, vattásan szól. A  másik  Spendor-szavazat  már  jóval
    bizonytalanabbul hangzott: ez a jobb, de "csak ha muszáj döntenem".  A
    Tannoyon jobban lehet dolgozni (ismét ez az érv!), jobban érteni rajta
    a country-szám szövegét, és kivehetőbb a dixie-zene szólistája is,  de
    valahogy műszakibb a hangja, "hangmérnöki tendenciát érzek mögötte". A
    Spendor teresebb, mélységi  differenciákat  képes  kimutatni,  jobb  a
    basszusa(!!!), de általában tompább, nem elég fényes a hangja. Végülis
    tehát: "Spendor - de otthoni használatra, és nem könnyűzenére".
        A hatodik zsüror (Kishonti István, a  Rádió  hangmérnöke)  ammondó
    volt, hogy az egyik kutya, a másik eb - szóval neki egyik  hangkép  se
    tetszik. Az Ortofon lemezt szerinte a Tannoyra találták ki,  ezeken  a
    felvételeken a Tannoy analitikusabb, színezetlenebb, részletezőbb,  de
    túlságosan  "prezenszes"  (a   felső-középtartománya   erős),   és   a
    hangtisztasága rosszabb. A  Tannoy  orgonáján  jobban  elkülönülnek  a
    regiszterek, elkenődik viszont az egyes sípok hangja, és túl közeltéri
    az  egész.  A  Spendor  könnyedebben,  levegősebben  szól,  a   kórusa
    természetesebb, ez a hangsugárzó szól kiegyenlítettebben,  de  keni  a
    szólamokat; a basszusa zűrös és sok(!). A Tannoy hangképe  zavaros,  a
    Spendoré tisztább, de mindkettő fárasztó.
        Vendégeink egyébként nem hoztak magukkal lemezeket, így ismét csak
    a megszokott demonstrációs műsort játszottuk  (végestelen)  végig.  Jó
    lett volna feltenni valami mesterszalagot is. Nekünk még nincs  ilyen,
    Kishonti István viszont megígérte, hogy legközelebb elhozza egyik  új,
    38-as szalagsebességgel készített felvételét; erre még visszatérek.

    III. Lemezbarátok; szimfonikus zene (Spendor 3-0)

        Ezzel  a  zsűrivel  a  komolyzene-,  egyszersmind  koncertkedvelő,
    nem-hifista  közönséget  próbáltuk  modellezni.  Mindhárom   vendégünk
    rendkívül gyakran hallgat zenét  (élőzenét  is!),  mi  több,  kitűnően
    ismerik a Hungaroton hanglemezeit - és meg  kell  mondanom:  rendkívül
    sokat adok a véleményükre.
        Mindhárman, mindvégig  és  szinte  fenntartás  nélkül  a  Spendort
    választották.  "Összhatásában   jobb   mondta   egyikük   -   Valahogy
    nyitottabban szól, a dinamikus részeken is sokkal jobb. A másikon néha
    túl sok a basszus: döng."
        "Nagyon jól tudtam kontrollálni magam - állapította meg a  második
    -, biztosan tudom, hogy nem  az  ízlésem  miatt  döntöttem  a  Spendor
    mellett. Sokkal természetesebb a hangzása, kiegyenlítettebb  az  egész
    sávban. A Tannoyt alul keveslem(!)  középen  pedig  eléggé  össze  van
    nyomva.   Bizonyos   pillanatokban   a   Tannoy    javára    dönt    a
    magashang-többlet, de inkább az történik, hogy ezáltal  felbomlanak  a
    hangzás arányai. A Spendor tisztább, transzparensebb, jobban jelen van
    - egyszóval, sokkal szimpatikusabb."
        Harmadik  vendégünk  mindkét  hangsugárzót  dicsérte.  Szerinte  a
    Tannoy szélesebb frekvenciasávban sugároz,  "hifibb"  -  a  Spendornak
    viszont a hangszíne igazibb.  A  Tannoy  élőbb,  a  Spendor  élénkebb,
    szebb. Zongorán is az utóbbi szól jobban (habár  kicsit  "kevés"),  az
    operazenét pedig egyértelműen a Spendor tudta  megszólaltatni  a  maga
    teljességében.

    IV. Lemezbarátok; könnyűzene (2,5-2,5).

        Meglepett, hogy a könnyűzenei szeánszon a nagy monitor nem  tudott
    fölébe kerekedni a  kis  BBC-doboznak.  Talán  az  volt  a  baj,  hogy
    túlságosan igényes volt a zsűri; ezt már abból  is  gyanítottam,  hogy
    vendégeink  nem  annyira  slágerzenét  hoztak  magukkal,  mint  inkább
    dzsesszbe hajló beatet, beatbe hajló dzsesszt és minden egyebet a  két
    műfaj határterületéről. A zeneszámok ugyan semmivel sem voltak kevésbé
    dögösek, mint a slágerműfaj bármely más terméke; inkább magát a zsűrit
    nem éreztem igazán reprezentatívnak. Tapasztalataim szerint az átlagos
    slágerkedvelő  (vagyis  a  lemezhallgató  emberek  többsége)   nagyobb
    jelentőséget  tulajdonít  az  erőteljes  csinneknek  és   az   elsöprő
    basszusnak - és kevésbé figyel arra, mi történik a kettő között.
        Habár, ki tudja. Tény, hogy  ezúttal  egyetlen  embernek  tetszett
    igazán a Tannoy: az ismert könnyűzenésznek, aki egyben nagy lemezbarát
    is. Mint  mondta,  tíz  zeneszám  közül  mindössze  kettőben  hallotta
    jobbnak a Spendort, és habár a kis doboz  plasztikusabban,  teresebben
    szólt, ő ezt nem érzi  előnynek.  Sokkal  megnyerőbb  volt  számára  a
    Tannoy fényesebb  zongorahangja,  precíz  basszusa.  "Ezt  a  basszust
    hallás után le lehet kottázni,  a  Spendorét  nem".  (Ebben  magam  is
    igazat adok neki.) A másik Tannoy-szavazat már  korántsem  volt  ilyen
    határozott. "Azt hiszem, mind a két doboz sokkal jobb, mint amilyennek
    itt halljuk. Ha választanom kéne, talán inkább a  Tannoyt  vinném  el.
    Tisztább a hangképe."
        Ketten viszont határozottan a  Spendorra  szavaztak.  Egyikük  nem
    sokat magyarázkodott ("úgy érzem, ez áll közelebb a  természeteshez"),
    másikuk pedig azzal indokolta döntését, hogy a Tannoy neki  túlságosan
    agresszív. "A mélye és a magasa egyaránt monumentális valami,  de  ezt
    nem éreztem előnynek. A Spendor hangképe melegebb,  a  középtartománya
    lágyabb, még a bőgőhangja is barátságosabb - jobban  látom  rezegni  a
    húrokat." Ötödik vendégünk eldönthette volna  a  párviadalt,  ehelyett
    kijelentette, hogy neki mind a két hangkép borzalmasan  kulturálatlan,
    és ezért  nem  is  tudott  megbarátkozni  azzal  a  gondolattal,  hogy
    bármelyik monitort is hazavigye. "Soha  többé  nem  hallgatnék  zenét.
    Inkább fütyörésznék."

    V. Ez is, az is (Tannoy-fölény - főleg kezdetben)

        Vegyes program, vegyes zsűri. Kishonti Pista, a Rádió  hangmérnöke
    ígéretéhez híven elhozta a mesterszalagokat,  meg  egy  hatalmas  TEAC
    magnót, én pedig elhívtam Horváth Iván barátomat, nemcsak azért,  hogy
    többen legyünk, hanem mert a hangszóró-szeánszokon ő látja el nálam  a
    hivatásos  opponens   funkcióját:   a   Spendor-hangot   nem   kedveli
    túlságosan, ezzel szemben lelkesedik az özönvíz előtti  hangszórókért,
    és ma  is  könnyekkel  a  szemében  beszél  egykori  kedvencéről,  egy
    malomkerék nagyságú Electro-Voice-ról. Mivel a  Classic  Monitort  még
    nem hallotta szólni, a mesterszalagok előtt először  megint  lemezeket
    hallgattunk.
        Egyébiránt Kishonti István is  hozott  egy  lemezt,  a  Hungaroton
    egyik Palestrina-felvételét. Ezen ő maga is ott  énekelt  a  kórusban,
    tehát jól ismeri a zenemű szólamait, akárcsak a helyszín  akusztikáját
    is.  Mindezeket,  mint  elmondotta,  most  csak  a   Tannoyról   tudta
    elfogadni: a Spendor elkente a szöveget is,  a  szólamokat  is,  és  a
    hangszíne sem volt élethű. Őszintén szólva, a Spendor  itt  nekem  sem
    tetszett, de az is igaz, hogy ez a Hungaroton rosszabb  volt,  mint  a
    sokévi   átlag   (abszolút   dinamikaszegénység,   plusz    a    híres
    párnaeffektus), egyszóval, jobban méltányoltam volna, ha Pista  valami
    elfogadhatóbb hanglemezzel demonstrálja helyszín- és szólamismeretét.
        Kezdetben mindkét vendégemnek sokkal  jobban  tetszett  a  Tannoy;
    aztán még mindig jobban tetszett a  Tannoy...  és  végül  már  nem  is
    tetszett nekik olyan nagyon a  Tannoy.  István  fenntartotta,  hogy  a
    Classic Monitor hangja sokkal  tisztább,  analitikusabb,  és  hogy  az
    Ortofon  lemezt  úgyszólván  erre   a   hangsugárzóra   találták   ki.
    Szimfonikus  zenén  már  zavarni  kezdték,  az  operarészleten   pedig
    kifejezetten  bántották  a   fülét   a   Tannoy   "hasító,   fájdalmas
    magashangjai". Elemzése szerint a Tannoynak megvan az alja, hiányzik a
    közepe, a teteje "szúr" - viszont jobb a  tranziens-átvitele.  (Később
    pontosan ezt is mértük!) Így fogalmazott: a Tannoynak  a  megszólalása
    jobb, a színképe viszont nem.
        Ivánnak is hasonlóan alakult a véleménye.  Igaz,  kezdettől  fogva
    bántotta a Tannoy "fülsértő magasrezonanciája", de mint mondta,  ehhez
    hozzá lehet szokni, és akkor ez a hangkép levegősebb, analitikusabb...
    továbbá basszusa is  van,  márpedig  a  másik  dobozról  ez  hiányzik.
    Szimfonikus zenén még mindig a Tannoyt  hallgatta  szívesebben,  habár
    "őrült disznóság, hogy ez a hangszóró még a csellóból is bőgőt csinál,
    a  basszusa  teljesen  tagolatlan...  s  ehhez  még   az   a   szörnyű
    magasrezonancia!" - de legalább "van neki vér  a  pucájában".  (Alpári
    kifejezés, de ha egy bölcsész-kandidátus  használja,  akkor  bizonyára
    helyénvaló. Stiláris  értéke  van.)  Az  Ortofon  lemezzel  már,  mint
    mondta,  kezdett  bajba  kerülni,  az  ezután  következő   komolyzenei
    részletek  pedig  tanácstalanságba  sodorták,  elsősorban   a   Tannoy
    fülsértő  magasai  miatt.  "Ez  a  próba  alkalmas  volt  arra,   hogy
    kiszeressek  a  Tannoyból  -  anélkül,  hogy  beleszerettem  volna   a
    Spendorba."  (Ugyanígy   én   meg  elmondhattam  volna,   hogy   egyre
    biztosabban hallom a Spendor hibáit - anélkül, hogy el tudnám  fogadni
    a Tannoy hangképét.)
        A mesterszalagokra tulajdonképpen már csak kevés idő  maradt.  Egy
    olyan felvétel-sorozatról van szó, amelyet  Kishonti  István  egyetlen
    pár mikrofonnal, bármiféle hangszínkeverés nélkül készített  a  Kaláka
    együttesről. Csupán a mikrofonok elhelyezésével kísérletezett, és  egy
    olcsó,  de  az  ő  gyakorlatában  bevált   Sennheiser   fejhallgatóval
    ellenőrizte a hangot. Nos, az a szám, amely  a  Sennheiser  kontrollja
    alapján  a  legjobbnak  bizonyult,  szépen  szólt   a   Tannoyon,   és
    csapnivalóan a Spendoron;  kár  is  volna  vitatkozni  rajta.  Érdekes
    viszont,   hogy   a   többi   szám,   amelyet   az   előzőtől   eltérő
    mikrofonhelyzetben  vettek  fel,  elég  vegyesen  szólt  mind  a   két
    monitorról. A legvégén pedig Pista feltett  egy  másik  mesterszalagot
    is, kórus-felvételekkel - és  ezeket  a  Spendor  (szerintem)  szebben
    tolmácsolta.

    VI. Zenészek (Spendor 4-1)

        Zenészeken  itt  természetesen   komolyzenészeket   értek,   aktív
    hangszerjátékosokat, akik most nem a "zenekarban" hanem a  "nézőtéren"
    ülve ítélik meg a  muzsikát.   Nagyon  szép   hangú  lemezeket  hoztak
    magukkal, köztük Händel  Messiását (Decca S  D   189D   3)  és  Bartók
    Concertóját  (CBS  73161),  ezeket  azért  említem,  mert  idehaza  is
    kaphatók  voltak.  Mindnyájan  sokat  jegyzeteltek,  és  azt   hiszem,
    halálpontosan  jellemezték  mindkét   hangsugárzó-rendszert.   Íme   a
    jellemrajzok:


    ---------------------------------------------------------------------
    Tannoy                               Spendor
    ---------------------------------------------------------------------
    Valamennyi szólam kicsit nazális.    Impozánsabb, nyíltabb hangzás.
    Indirekt hangzás.
    ---------------------------------------------------------------------
    Szólamok   aránya   kedvezőtlenül    Szólamok   a     fontosságuknak
    változik.                            megfelelően   emelkednek    ki.
                                         Szóló és zenekar aránya helyes.
    ---------------------------------------------------------------------
    Kissé     vékony,     kihegyezett    Kissé    mesterkélten   színez a
    hangzás.                             mélyeken.   Sötétebb.  Tömörebb.
                                         testesebb,          basszusokban
                                         gazdagabb.
    ---------------------------------------------------------------------
    "Tárgyilagosabb" összkép. Néha ez    Térben jobban helyezkedik el.
    tűnik   hangszínben  helyesnek, a
    helyszint     viszont     kevésbé
    érzékelteti.
    ---------------------------------------------------------------------
    Zongora érdesen szól.                Zongorahang     lekerekítettebb,
                                         kellemesebb.
    ---------------------------------------------------------------------
    Ez "hitelesebb"...                   ...de ez "eszményibb".
    ---------------------------------------------------------------------
    Ez a zongorahang igazibb...          ...de  ez  a zongorahang  jobban
                                         tetszik.
    ---------------------------------------------------------------------
    Szőrösebb hangzás.                   Élőbb,    zengőbb.    Érthetőbb,
                                         világosabb.  Händel: igazibb  és
                                         valódibb.
    ---------------------------------------------------------------------
    Természetesebb,     részletezőbb.    Ezt "messzebbről mikrofonozták".
    Kevésbé mosódnak el a hangszínek.    Mesterségesen        finomított,
    Részleteiben  finomabb.  Túl éles    túlságosan  "megszűrt".  Főleg a
    hangzás, de azért ez sokkal jobb.    zongorán.
    ---------------------------------------------------------------------
    Mintha  egy  nagy  hordóban volna    Sokkal  természetesebb,  puhább.
    elhelyezve  a  kis  fémhordó,  és    Jobban elhiszem, hogy hangszerek
    abban  volna  a hangszóró. Fémes,    szólnak   a    függöny   mögött.
    magas, surrogó hangok.               Élethűbb.
    ---------------------------------------------------------------------
    Viszont  a  felvételi turpisságok
    is   jobban  kiderülnek  (például
    jobban  elkülönülnek  a különböző
    mikrofonszintek).    Nagy    erőt
    érzek  mögötte.  Basszusa  sokkal
    élőbb,  dübörgőbb.  A  magasa is.
    A teljes hangspektrumban is képes
    bármit lesugározni.
    ---------------------------------------------------------------------
    "Felvételség".                       Diszkrétebb, élőbb.
    ---------------------------------------------------------------------
    Az      énekes      szájmozgását,    ...itt nem hallom, de hát nem is
    sziszegését      is     hallom...    érdekel.
    ---------------------------------------------------------------------
    Vonósok     szürkébbek,     mégis    Melegebb,        megalapozottabb
    túlhangsúlyozottak,      érdesek,    hangzás.
    reszelősek.         Nem        ad
    biztonságérzetet (basszushiány?).
    ---------------------------------------------------------------------
    Rezesek  is  borzasztóan érdesek:    Szólamok           kivehetőbbek,
    fagylalttölcsér  van a hangszórók    értelmezhetőbbek.
    előtt, az rezonál.
    ---------------------------------------------------------------------
    Visszhangosított                     ...igazi    koncertterem.   Igaz:
    stúdiófelvétel...                    kicsit    lepedővel    letakarva.
                                         Visszhang   így  is  van:  szebb,
                                         élethűbb.
    ---------------------------------------------------------------------
    Erőszakos, törtető...                ...kifinomult         úriemberek
                                         társasága zenél.
    ---------------------------------------------------------------------
    Zavaros,   és   mintha   hamisabb    Régi     Bösendorfer,    puhább,
    volna.    A   vonósok   lebegnek,    melegebb zongorahang.
    ingadoznak.  Zongora: csúnya, túl
    kemény      Steinway.      Mintha
    szintetizátorral volna beállítva.
    Kemény, erőltetett.
    ---------------------------------------------------------------------
    Olyan  zongorista,  aki  évek óta    ...szívesebben  választanék  egy
    nem  ült  zongoránál. Túl kevés a    harmadikat. De azért inkább ezt.
    zongora saját hangzó tere. Grizes    fenntartásokkal.
    magasak. A kettő közül...
    ---------------------------------------------------------------------
    Händel: lemezfelvétel...             ...kontra    élőadás.     Kicsit
                                         közepes. nem  túl jó akusztikájú
                                         teremben.
    ---------------------------------------------------------------------
    Fülembe   vágja   a  mondandóját.    Nagyobb tér. Kinyílik.
    Énekes kiáll 20 méterre a zenekar
    elé, és ott ordít.
    ---------------------------------------------------------------------


    Stúdió-stúdiumok

        Nem kétséges, hogy mindkét hangsugárzó-típusnak megvannak  a  maga
    erényei és hibái. Mi sem volna kényelmesebb mint beletörődni hogy "más
    kell a stúdióba, más kell a lakószobába". Sajnos, ez az oly  logikusan
    hangzó közhely a legjobb esetben is csak féligazság. Mind a Tannoynak,
    mind pedig  a  Spendornak  olyan  jótulajdonságai  vannak,  amelyek  a
    stúdiógyakorlatban  és  a  hifiben  egyaránt  hasznosak  de  a  hibáik
    elkedvetleníthetik a hangmérnököt is, a zenebarátot is.

        A Tannoy gyorsabban követi a zenei impulzusokat. Muzsikája  emiatt
    elevenebb (hifi-erény!), egyszersmind jobban követni  tudja  az  egyes
    szólamokat (stúdió-erény). Ijesztően  rossz  frekvenciaátvitele  miatt
    azonban  teljesen  felborítja  a  szólamok  arányát.  Tizennyolc  órai
    lelkigyakorlat nyomán hajlandó vagyok megesküdni rá,  hogy  a  Classic
    Monitor időnként teljes hangszercsoportokat eltüntetett, máskor  pedig
    képes volt egybemosni a vonósokat a fúvósokkal. Ez az  oka  annak  is,
    hogy nincs igazi tere: nem a  hangszerek  lépnek  ki  a  hangszóróból,
    hanem a hangszer-testek  foszlányai,  zavaros,  mesterséges  visszhang
    gyanánt. Az audiofil ezt  súlyos  hibának  nevezi  -  de  azt  hiszem,
    ugyanezt  a  hangmérnök  sem  tartja  bocsánatos  bűnnek.   A   Tannoy
    életszerűbben viselkedik az idő dimenziójában, dehát ezenkívül azért a
    térnek is  megvan  a  maga  három  dimenziója,  és  ezek  nem  kevésbé
    fontosak. A Classic Monitornak tulajdonképpen az a legnagyobb  erénye,
    hogy nagy teremben is lényegében ugyanúgy tud szólni,  mint  a  kisebb
    szobákban - ha ez a képessége nem volna  meg,  elavult  konstrukciónak
    nevezném. (Az már más kérdés, hogy az utódai sem  éppen  tökéletesek.)
    Mellesleg, a stúdiók lehallgatószobái  általában  nem  túl  nagyok,  a
    hangmérnök  többnyire  nincs  rászorulva  a  nadráglengető   hangerejű
    monitorokra. Meggyőződésem, hogy a  Tannoy-jal  dolgozó  hangmesternek
    iszonyúan résen  kell  lennie,  ha  fenn  akarja  tartani  a  szólamok
    összhangját, s nem akar abba a hibába esni, hogy a Tannoy csöppet  sem
    kiegyenlített hangzásképének inverzét örökítse  meg  a  szalagon.  Egy
    másik szempont: mivel a  Tannoy  legnagyobb  erénye  a  lendületessége
    (jóval  "dögösebb"  a  hangja,  mint  a  közhasználatú  dobozoké),   a
    stúdióemberek fülét - sajnos - a jövőben  is  kevésbé  bántja  majd  a
    magyar hangfelvételek ismert gyengéje: a dinamikahiányuk.
        Azt hiszem, hogy ha a hangmérnök ezt mind figyelembe akarja venni,
    rá fog jönni: nem is olyan könnyű dolgozni a Tannoy-jal!...

    A túlsó oldalon

        Úgy érzem most magam, mint egy régi anekdotában a kisbíró,  aki  a
    csaták után kidobolja, mekkora károkat sikerült okozni az ellenségnek.
    "És a mieink veszteségei?" kérdik az emberek.  "Azt  a  túlsó  oldalon
    dobolják!" Gyorsan hozzáteszem, hogy a Tannoy és a Spendor  egyáltalán
    nem háborút, hanem csupán lovagi tornát vívott egymással, és  a  nemes
    párviadalnak nem az volt a célja, hogy kárt tegyenek egymásban,  hanem
    hogy kiderüljön, vajon eléggé tündöklőek-e a két vitéz fegyverei.  Szó
    ami szó, a Spendor páncélzata is éppen elég rozsdás.
        Eltekintve a nem éppen  precíz  basszustól  (amely  inkább  a  kis
    méretekből   következő,   elkerülhetetlen   kompromisszum),   a    BC1
    legjellegzetesebb hibája: a visszafogottsága.  "Kifinomult  úriemberek
    társasága zenél"  -  mondta  zenészbarátaink  egyike  a  szeánszon.  A
    Spendor hangképe rendkívül  gazdag,  kiegyenlített,  teres  -  de  egy
    kicsit élettelen, steril. Ez bizonyára a stúdiógyakorlatban is hiba, a
    hifiben pedig  úgyszólván  bűn,  és  a  könnyűzene-kedvelők  különösen
    nehezen bocsátják meg. Hogy aztán a  kifejezetten  szimfonikus  zenére
    szánt Spendor BC1 még így is, és még popzenében is (változatlanul!) jó
    etalon lehet Magyarországon - arról nem annyira az angol, mint  inkább
    a hazai gyárak tehetnek.
        Ennek a túlságosan lágy hangzásnak több oka is lehet. Az első és a
    kézenfekvőbb: bármennyire szép is a BC1 frekvenciamenete, azért ezt  a
    görbét mégis csak hangsugárzó, nem  pedig  erősítő  rajzolta  -  tehát
    dimbes-dombos. A prezensz-tartomány (a  jelenlét-érzetet  adó  1-4kHz)
    gyönge, sőt: két teljes oktáv süpped be itt.  A  második  ok  talán  a
    bonyolult  keresztváltóban  keresendő,  ez  is   "elfüggönyözheti"   a
    hangképet.  A  harmadik  ok  nem  más,  mint  éppen  a  Spendor   sima
    frekvenciagörbéjének záloga: a híres  bextrén-membrán.  Ez  a  műanyag
    elnyeli a saját rezgéseit (a hagyományos papírmembránok  ehhez  képest
    zizegnek), viszont jóval nehezebb is a papírnál: kicsit több időre van
    szüksége, hogy meglendüljön.  Ha  a  zene  crescendói  nem  túl  gyors
    felfutásúak,  a  Spendor  lépést  tart  velük,  és  a  pianisszimókból
    előbb-utóbb  eljut  a  fortisszimó   állapotába.   A   tulajdonképpeni
    dinamikatartománya  tehát  elegendő  volna,  de  minthogy   a   gyors,
    impulzus-szerű zenei történéseket már nehezebben tudja nyomon követni,
    a dinamikája végső soron egy kicsit beszűkül.
        Az új hangszórótechnika így is jobb a  réginél,  de  távolról  sem
    tökéletes - mindazonáltal semmi baj sincs  addig,  amíg  a  Spendorral
    csak a többi (olcsóbb) hangdobozt  mérjük.  Ámde  abban  a  minutában,
    amikor monitorunkkal az erősítőket, hangszedőket  kezdjük  minősíteni,
    ugyanabba  az   utcába   jutunk,   mint   a   hangmérnökök   a   saját
    "mérőeszközükkel".  Miként  a  hangsugárzók  bármelyike,  a   BC1   is
    részrehajló bíró. Egy kicsit mindig azoknak  a  készülékeknek  kedvez,
    amelyek az ő  hangképének  inverzét,  azaz  fordítottját  produkálják,
    vagyis: a felső basszusuk visszafogott (a  Spendor  mélyhangja  meleg,
    enyhén bummogó),  a  középmagastartományuk  pedig  egy  árnyalatnyival
    erőltetettebb a kelleténél  (tehát  feltupírozza  monitorunk  gyöngébb
    prezenszét).  Másrészt  az  is  kétségtelen,  hogy  a  Spendor   kissé
    nagyvonalúan, nem elég éles ceruzával  rajzolt  hangképe  elkenheti  a
    legfinomabb árnyalatokat. Ezzel mi már régóta számolunk. Szeánszainkon
    biztonsággal meg tudjuk  határozni  az  egyszerűbb,  olcsóbb,  átlagos
    lemezjátszók és erősítők értékét, de  elbizonytalanodunk,  amikor  már
    hifi és szuperfi között kellene különbséget tennünk.