Monitor a monitoron |
Csatahajónak kicsi. Folyami cirkálónak, azaz monitornak már csaknem
megjárja, a hangsugárzók között pedig mindenképpen hatalmasnak
számít az angol Tannoy cég Classic Monitor elnevezésű a maga bruttó
300 regisztertonn... literjével, 230 literes nettó térfogatával.
Dehát a studióberendezések többnyire ilyenek - habár léteznek aprócska
monitorok is.
Mindegy, 8. számunkban amúgyis egy törpét sztároltunk ("Menő Manó"),
hadd mutassunk be ezúttal egy óriást.
Tannoy Classic Monitor
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat hangmérnökei a közelmúltban
szubjektív meghallgatás-sorozatot szerveztek, hogy több, ismert
hangsugárzó-rendszer közül kiválaszthassák a számukra legalkalmasabb
stúdiómonitort - ez teszi időszerűvé a mi teszt-riportunkat. A Tannoy
Classic Monitor immár jelen van a Hanglemezgyár lehallgatószobáiban,
és mostantól fogva jelen lesz a lemezgyári felvételek hangképében is.
A stúdiómonitor ugyanis a hangfelvételek menetközbeni ellenőrzésére
szolgál: így kontrollálja a hangmérnök, hogy vajon helyükön vannak-e
az egyes szólamok ("keverés"), kiegyenlített-e a frekvenciamérleg, nem
kell-e változtatni a hangszíneken ("szűrés"). Az ily módon létrehozott
hangkép sohasem önmagában optimális, hanem mindig csak a felvétel
közben használt lehallgatóberendezéssel együttvéve. Ebből nem kevesebb
következik, mint az, hogy ha a monitornak hibái is vannak, (s melyik
hangsugárzónak ne volnának!), akkor e hibáknak mi az inverzét, azaz
pont a fordítottját fogjuk hallani a hanglemezekről.
Hogy ez mindenki előtt világos legyen, vegyünk egy példát: egy
olyan hangsugárzót, amely valamilyen oknál fogva a kelleténél
gyöngébben sugározza a fafúvósok hangját. Mondjuk, lyuk van a
frekvenciagörbéjén. Nyilvánvaló, hogy a hangmérnök erről a
hangsugárzóról folyvást keveselni fogja a fuvolát (és persze még
mindazt, ami ebben a kritikus frekvenciatartományban dominál), tehát
az egész hangszercsoportot viszonylag nagyobb intenzitással keveri a
zenekar hangtömegéhez, vagy pedig hangszínszabályozással igyekszik
pótolni a hiányzó terceket, esetleg teljes oktávot. Az eredmény: ha
másféle hangsugárzón hallgatjuk a műsort, sokallni fogjuk a
fuvolaszólamot.
Sajnos, ez a veszély mindenképpen fennáll, bármilyen monitornál
maradjunk is, mert minden hangsugárzó tökéletlen (hogy a
fejhallgatókról ne is beszéljünk). Csak az segít, ha a hangmester
tökéletesen kiismeri a munkaeszközét, ha "kalkulálni tud" annak
hibáival... netán még azt is el tudja viselni, hogy a kész
hangfelvétel a stúdióban nem szól ugyan tökéletesen, de "valójában"
így lesz majd igazán jó. (Vagy ennyit azért ne várjunk el a
hangmérnököktől?)
Mindenesetre úgy gondoltuk, hogy hifisták és stúdióemberek számára
egyaránt tanulságos lehet, ha a mi módszereinkkel is megpróbáljuk
meghatározni, vagy legalábbis jobban kiismerni a Tannoyok hangképét.
Monitorok ha találkoznak
Etalon gyanánt természetesen most is a Spendor BC1-es
hangdobozokat használjuk. De ha úgy tetszik, mi most tulajdonképpen a
Tannoyokkal minősítjük a saját referencia-hangsugárzónkat, újra
megvizsgálva a Spendorok hangkarakterét, újra felmérve
erényeiket-hibáikat. Hiszen, akárcsak a hangmérnököknek a
stúdiómonitor, nekünk is munkaeszközünk a Spendor BC1. Tökéletesen
ismernünk kell - elvégre mi a mi monitorunkkal mérjük a közhasználatra
szánt hangdobozokat.
Nem tévedésből vagy játékosságból neveztük monitornak a BC1-et is.
Ezt a 45 literes hangsugárzót éppúgy stúdióhasználatra szánták, mint a
Tannoyt, csak éppen nem túl nagy légterű lehallgatóhelyiségekbe (ez ki
is derül a Spendorok specifikációjából). Lakószobában természetesen
jól érzi magát a BC1, így válhatott belőle kedvelt "szobahangszóró".
Mármost, ami a Tannoyokat illeti, ezeket elsősorban stúdiók
használják, de: egyrészt maga a gyár hifistáknak is ajánlja a
hangdobozait - másrészt pedig egyáltalán semmi sem indokolja, hogy a
300 literes vagy nagyobb hangdobozok ugyan miért ne szólhatnának jól a
lakószobában is. Például a híres-nevezetes Klipschornt elsősorban
hifistáknak szentelték, holott ez a sarokdoboz pontosan fél
köbméteres! Tekintélyes méretűek a Legfelsőbb Hifi világában
divatbajött szub-basszushangsugárzók is, pedig ezeket aztán tényleg
csak lakásban használják (a válóper után). Mellesleg, láttunk már
olyasmit is, hogy két nagy Altec szólt egy 7 négyzetméteres
zeneszobában - no de hagyjuk az abszurditásokat. Elég annyi, hogy
nagyon is helyénvaló dolog lakószobában is összehasonlítani a
különböző méretű hangdobozok hangját. (Az árdifferencia mellesleg nem
olyan nagy, mint hinnénk: a hatalmas Classic Monitor mindössze
másfélszer drágább a kis Spendornál!)
Voltaképpen ugyanazt tesszük, mint két évvel ezelőtt, amikor a
Magyar Rádió által választott monitorral, helyesebben annak egy
változatával, a JBL 4333A jelű hangsugárzóval mértük össze
etalonunkat. (HFM 3. szám, "Referenciák".) Van azonban egy nagy
különbség. Amikor a Rádió a JBL mellett döntött, szinte semmiféle
támpontja nem volt a híres amerikai hangszórógyár propagandáján kívül.
A hanglemezgyáriak sokkal lelkiismeretesebben jártak el: mint már
említettük, szubjektív meghallgatásokon határozták meg, melyik
márkánál maradjanak. A következő cégektől kértek be mintákat: Tannoy,
JBL, Klein+Hummel, Spendor - és egyben ez lett a helyezések sorrendje
is...
Nem hisszük, hogy a Spendor gyengébb szereplése miatt
presztízsveszteség érte volna a Hifi Magazint. Hiszen nekünk nem
valamiféle "tökéletes" hangsugárzóra van szükségünk, hanem egy
jóminőségű, középkategóriájú dobozpárra. De azért nehéz tagadni, hogy
az ember hiú, szívesen védelmezi a saját ötleteit, a saját
ideológiáját, fáradsággal megszerzett információit - és ezek az
információk azt sugallják, hogy a Tannoy hangképe nem jó referencia.
Addig is, amíg a saját szeánszainkon meg nem győződünk az
ellenkezőjéről, hadd kapaszkodjunk bele a hanglemezgyári
meghallgatás-sorozat egyetlen, de lényeges hibájába: a szeánszokat
túlságosan tágas teremben tartották, sokkalta nagyobb légtérben, mint
amekkorát bármelyik Spendor be tudna sugározni. Igaz, nem a BC1-gyel,
hanem a BC3-as típussal próbálkoztak; abban még egy 30 centis
mélyhangszóró is van; a doboza nagyobb, a basszusa feltétlenül
mélyebbre hatol - de az akusztikai teljesítménye változatlanul
csekély. (Talán még egy fenntartásunk lehet a Hanglemezgyár
szeánszaival szemben. Kizárólag stúdió-emberek vettek részt rajta:
hangmérnökök, zenei rendezők. Hiányoljuk a laikus zenebarátok, s
méginkább az aktív zenészek önálló zsűrijét.)
Kételyeinket, aggályainkat megosztottuk a Hanglemezgyár
szakembereivel. Becsületükre szóljon: felülemelkedve az "én hangszóróm
- te hangszóród" komplexuson, habozás nélkül kölcsönadtak egy pár
Tannoyt, sőt, készséggel vállalták, hogy résztvesznek az egyik
szeánszon is. Nagyon őszinte köszönetet mondunk ezért Csintalan László
stúdióvezető hangmérnöknek és kollégáinak. Sokat segítettek abban,
hogy realisztikusabb képet kapjunk a kétféle hangsugárzó-típusról. A
hangmérnököknek egészen másfajta szempontjaik vannak ugyan, mint a
hifistáknak, de számunkra ezek a szempontok is igen fontosak. Hogy ez
az érdeklődés kölcsönös-e, azt nem tudjuk - csak reméljük.
Tannoy "Dual Concentric"
Ez a nevezetes hangszóró legalább negyedszázados; az ötvenes évek
végén már ez volt a Tannoy-hangdobozok "motorja". Akkoriban már
rangjuk volt a hatalmas membránoknak, léteztek nagyteljesítményű,
tölcséres csipogók is, és mindenki belátta, hogy jó basszust csak nagy
hangdobozokból remélhetünk. Már azt is sejtették a konstruktőrök,
hogy: végigrakni hangszórókkal a doboz előlapját, mint gombokkal a
kabátot - ez nem valami elegáns megoldás. Úgy vélték, emiatt nem
egységes a hangkép, emiatt esik szét mélyekre és magasakra, mert
hiszen máshonnan szól a dohogó és megint máshonnan a csipogó.
"Pontszerű forrásból kéne sugározni a hangot!" Így aztán koncentrikus
elrendezésű hangszórókkal kezdtek kísérletezni, magyarán: csipogót
építettek a dohogó közepébe. Sokan készítettek ilyen hangszórót az
idők folyamán (a filmstúdiókban például ma is kedvelnek egy öreg
Altec-et, egy 40 centis mélyhangszórót, osztott-tölcsérű kis
csipogóval a közepében, keresztfrekvenciájuk: 3kHz), de egyik
konstrukció sem volt annyira szellemes, mint a Tannoyé.
Ebben a Dual Concentric-nek keresztelt motorban egyazon mágnes
tere veszi körül a mély- és a magassugárzó tekercsét. Az egyik tekercs
a hatalmas papírmembránt mozgatja - elöl. A másik tekercs egy homorú
dómszerűséget hajt meg - a hátoldalon. Ez a kis dóm egy nyomókamrán,
majd pedig egy fémtölcséren át kisugároz a nagy membrán közepéből. A
fémtölcsér talán még 10 centi hosszú se volna, de a papírmembrán
alkotója tovább folytatja az exponenciális tölcsér vonalát, miáltal a
tölcsér mintegy meghosszabbodik. Minél hosszabb egy tölcsér (és minél
nagyobbra tágul), annál mélyebb hangokat képes tisztán lesugározni,
így aztán a Tannoy névleges keresztezési frekvenciáját egészen mélyre:
1kHz-ig leszoríthatták...
Ismételjük: a Tannoy az egyik legelegánsabb hangszóró-rendszer,
amellyel valaha is találkoztunk - de ha megkérnénk egy mai
hangszóró-konstruktőrt, hogy mondjon véleményt a Dual Concentric-ről,
ezt kapnánk: "A kutya ott van eltemetve, hogy mindkét hangszórót
erején felül dolgoztatják; a mélysugárzót túlságosan magasra, a
magassugárzót túlságosan mélyre engedték. Egy 40 centiméter átmérőjű
membrán, méreteinél fogva, néhányszáz Hz fölött már nem dolgozhat
szabályszerűen, azaz dugattyú módjára, hanem itt már össze-vissza
kalimpál. Ezért az ilyen nagy hangszórók hangját a modern, jóminőségű
rendszerekben 2-300Hz fölött kíméletlenül lekaszálják. Kínlódik a
Tannoyban a magassugárzó is. Az, hogy a papírmembrán meghosszabbítaná
a fémtölcsért, közönséges blöff, hiszen a tölcsér akkor tölcsér, ha
merev. Az ennyire rövid, alig 10 centis tölcséreket 4-5kHz-től
felfelé szabadna használni. A Tannoy Dual Concentric-nak tehát
szüksége volna egy középsugárzóra 300 és 5000Hz között."
Félreértések elkerülése végett, ez nem valamiféle megszállott,
külön utakon járó szakember véleménye, hanem úgyszólván hangtechnikai
banalitás. Tehát nemcsak a "modernek": a Spendor, a KEF vagy a Rogers
tervezői beszélnének így, hanem a konzervatív tábor: a JBL, az Altec
vagy a Klipsch konstruktőrei is - sőt magának a Tannoynak is van olyan
hangsugárzója, amelyben középsugárzó hidalja át a kritikus sávot.
Ennyit az elvekről. Hogy aztán az elvek mennyiben esnek egybe a
gyakorlattal? Végtére is minden hangsugárzó valamiféle kompromisszum
szülötte. Elképzelhető, hogy a Tannoy más természetű előnyei
kiegyenlítik mindazokat a hátrányokat, amelyek a konstrukció
ismeretében nagy valószínűséggel előre láthatók.
A Dual Concentric hangszóró egyes részletein nyilván sokat
finomítottak az idők folyamán (membránanyag, felfüggesztés, mágnes),
de az alapelv 25 év óta változatlan. Háromféle méretben gyártják ezt a
Dupla Koncentrikus hangszórót: 40, 30 és 25 centiméter átmérőjű
membránnal. Mindhármat "csupaszon" is árusítják, doboz nélkül, de
keresztváltóval, és természetesen doboztervet is kap hozzájuk a vevő.
(Csak egyetlen rajzot nem hajlandó kiadni a gyár: az ősrégi
GRF-dobozét - pedig hej, de sokáig bicikliztünk érte úgy 10-12 évvel
ezelőtt, még mint Tannoy-hivők! A GRF egy ménkű nagy sarokdoboz, és
előre is, hátrafelé is exponenciális tölcsérnek van kiképezve.)
Maga a Tannoy cég évről-évre a legváltozatosabb méretű és
fantázianevű dobozokkal jelentkezik (Arden, Berkeley, Eton stb. - már
az összes régi angol városka és kollégium nevét elhasználták), de
mindegyik dobozból a jó öreg Dual Concentric hangját halljuk. Illetve,
a rend kedvéért: a legújabb Tannoyok némelyikében már másféle
hangszórók vannak, de ezekkel mi még nem kötöttünk ismeretséget.
Classic Monitor
Szóval, sokféle monitora van a Tannoynak; a Classic az egyik
legnagyobb és legmonitorabb. Mint a Tannoyok többsége, ez is
basszreflex-rendszerű. (A reflexdobozok és egyáltalán a mélysugárzók
természetéről a HFM 5. számában részletesen írtunk.) A reflex-nyílás
alul van: négy, egyenként 10cm átmérőjű körre osztották, belül ezek
rövid csőben folytatódnak.
A Classic külmérete 1030*722*436 milliméter, térfogata 230 liter,
súlya 60 kilogramm. A dobozfal, legalábbis az előlapé, 1 coll vastag.
A belső légtér csillapítóanyaga üveggyapot.
Tetszetős szövet védi felül a (természetesen 40 centis)
hangszórót, alul a reflexnyílásokat. Közbül egy fekete sáv húzódik,
rajta a Dual Concentric hangszóró ábrája és három szabályzógomb.
Mindhárom a magassugárzó frekvenciaátvitelét befolyásolja. A gombok
közül kettőnek 4-4, a harmadiknak 5 állása van, tehát a Classic
Monitoron 4x4x5=80 féle görbét keverhetünk ki, ha ekvalizálni kívánjuk
a terem akusztikáját, vagy ha a hangmérnök nem pontosan a hangszóró
fókuszában ül, és ezért nem a kellő arányban hallja a magashangokat.
"Ha bármiféle kétséged támad, hagyd középállásban a szabályzókat" -
mondja a kézikönyv, és ha valamivel, hát ezzel mélységesen
egyetértünk.
A keresztfrekvencia, mint már említettük, 1kHz. Az X-váltóról csak
annyit sikerült kiderítenünk, hogy igen jó minőségű alkatrészeket
használnak fel hozzá, és hogy a magassugárzót egy transzformátorral
illesztik a rendszerhez, optimalizálva az érzékenységét,
impedanciáját. A hangszórócsatlakozók úgy vannak kiképezve, hogy
kétféle üzemmódban is használhassuk a monitort: vagy a saját
keresztváltójával passzív rendszer gyanánt, vagy pedig külső, aktív
keresztváltóval. (Ilyenkor mind a magas, mind a mélysugárzót önálló
teljesítményerősítő hajtja, a keresztváltó pedig az előerősítő és a
végfokozatok közé kerül.)
Tannoy-hirdetések az angol hifi-újságokból.
"Miért is kéne beérned silányabb hangsugárzókkal, amikor a világ
legjobb monitorainak előnyeit ma már otthonodban is élvezheted?"
A nagyobbik doboz, amelyre az eladó támaszkodik, a Red Monitor,
gyakorlatilag azonos a Classic-kal.
Gyári adatok
A Classic Monitor hatalmas termeket képes besugározni.
Meglehetősen érzékeny (a kézikönyv szerint 40Hz és 20Hz között
wattonként átlag 92 decibelt produkál, 1 méterről mérve), s ráadásul
jól meg is lehet hajtani. Általában 150, de ha kell, akár 300 wattos
teljesítményerősítővel is használhatjuk. Kisebb szobában 50-100 watt
is elegendő. Monitorunk tűrőképességét a következőképpen
specifikálják:
50Hz-1kHz: 120 watt folyamatosan (31 volt RMS)
1kHz-20kHz: 60 watt folyamatosan (22 volt RMS)
50Hz-1kHz: 500 wattos csúcs (63 voltos csúcs)
1kHz-20kHz: 250 wattos csúcs (44,7 voltos csúcs)
Ennyi a terhelhetősége. Mármost, ami az akusztikai teljesítményét
illeti: az a bizonyos 120 watt elektromos teljesítmény 112 decibelnyi,
az 500 wattos csúcs pedig 119 decibelnyi hangnyomást kelt a Classic
Monitor közvetítésével. (Süketszobában, 1 méterről mérve.)
Összehasonlításul: a Spendor BC1 legfeljebb ha 98-100 decibelt képes
teljesíteni - de már ettől is légcsőhurutot kap.
A Tannoy frekvenciaátvitele a gyár szerint 40Hz-20kHz, ±3dB,
terczajjal mérve. Ez bizony elég komolytalan specifikáció, hiszen
"tercekkel mérve minden görbe lineáris". (Mi természetesen
szinuszjellel mérünk.) A torzítási tényezőt, pontosabban a harmadik
harmonikus értékét az alábbiak szerint adják meg:
90 dB: 0,5%, 40 Hz-20 kHz
110 dB: 2%, 80 Hz-20 kHz
112 dB: 3%, 80 Hz-20 kHz
A névleges impedancia 8 ohm. minimál-értéke 5,5 ohm.
Méréseink
(Magyarázkodással kell kezdenünk: az egyik Tannoy nem volt
kifogástalan állapotban. Sajnos, eltértünk jól bevált gyakorlatunktól,
és a monitorokat nem a szeánsz előtt, hanem csak utólag vetettük alá a
műszeres vizsgálatnak, mert így tudtuk megszervezni a programot - és
elképzelhetetlennek tartottuk, hogy ezek a robusztus jószágok ne
lennének makkegészségesek.
Amikor berendezkedtünk lehallgató-szobánkban, és éppen a
hangnyomásszinteket próbáltuk egyeztetni, gyanút fogtunk: a jobboldalt
álló Classicról csúnyábban szóltak a mérőjelek, mint a baloldaliról. A
zenét viszont már nagyjából egyformán sugározta a két példány, nem
éreztünk nagyobb különbséget, mint amekkorát a lakószoba akusztikai
anomáliái mindenkor indokolnak. Úgy döntöttünk, nem borítjuk fel a
programot, hanem megvárjuk, hogy vendégeink vajon észlelnek-e gyanús
eltérést a két doboz hangja között. Egyik szeánszon sem hangzott el
ilyesfajta tartalmú észrevétel, pedig óvatosan még "rá is kérdeztünk".
A laborban aztán - tehát jóval a szeánszok után - kiderült,
hogy az egyik Tannoy frekvenciagörbéje középen, a keresztváltó
tartományában beszakad. Minthogy ettől eltekintve párhuzamosan fut
a két görbe, a hiba gyári eredetűnek látszik: feltehetőleg rosszul
van beállítva az X-váltó. Furcsamód ez nem változtatott sokat a
Classic hangkarakterén. Érdekes, a Hanglemezgyárban sem vették
észre a rendellenességet, hiszen különben aligha adták volna a
kezünkbe éppen ezt a példányt. S ebből valószínűleg nemcsak a mi
számunkra adódik néhány hasznos tanulság.)
Azok a mérési eljárások, amelyekkel manapság világszerte a
hangsugárzókat minősítik, meglehetősen tökéletlenek. Tekintve azonban,
hogy korunk hangsugárzói még a tesztmódszereknél is tökéletlenebbek,
biztosra vehetjük, hogy már a szimpla frekvencia-jelleggörbe is sokat
elárul a hangszórók lelkivilágáról. (Bár korántsem mindent.) Első
diagramunkon a két doboz közös frekvenciagörbéje látható. A hibás
Tannoyon a görbe úgyszólván kilyukad az 1000 és 1500Hz közötti
féloktávban. Minden további mérésünket az egészséges példányon
végeztük, és kommentárjaink is erre a dobozra vonatkoznak.
A Classic Monitor frekvenciaátvitele az alsó 400Hz-en egyenletes;
a 200Hz körüli beszakadást részben a mérési körülményeknek tudhatjuk
be, de valószínűleg a hangszórómembrán sem teljesen vétlen a dologban.
Sajnos, 400Hz fölött vége szakad bárminemű folytonosságnak. A
legcsúnyább éppen az átmeneti tartomány, azaz a névleges
keresztfrekvencia alatti és fölötti 1-1 oktáv (500-2000Hz). Nagyon
makacs embernek kell lennie, aki nem veszi észre, milyen példás módon
követi itt a Tannoy az elméletet. A rendkívüli fontosságú, középső 3
oktávban a Tannoy frekvenciaátvitele - turisztikai hasonlattal élve -
egy mély szakadékkal kezdődik, s ebből mintegy 13 decibelnyi
kapaszkodó után érünk fel a 3200Hz-es "kilátóba". Bizonyos mértékig
érthetővé válik, miért nem tűnt fel a szubjektív meghallgatások
résztvevőinek, hogy az egyik Tannoyon még egy további féloktávos gödör
is éktelenkedik a völgyvidék alján.
A felharmonikusok tartománya is legfeljebb csak tercekkel mérve,
"átlagolva" nevezhető kiegyenlítettnek. Valójában egyetlen pillanatra
sem tudott megállapodni a szintíró műszer írófeje. Nagyjából egyharmad
oktávos (azaz: egytercnyi) csúcsok és szakadékok követik egymást, sőt,
8 és 16kHz között tulajdonképpen egy teljes oktáv választja el a két
oromzatot, 17kHz után pedig ismét meredeken zuhan a jelszint. Az alsó
és a felső "spiccek" jó 8-10 decibelnyire esnek egymástól.
Érdemes utalnunk itt a hangszórógyárak kedvelt specifikációs
fogására: "az egy tercnél szűkebb beszakadásoktól-csúcsoktól
eltekintünk, mert az emberi fül úgysem hallja meg őket". Van ebben
némi igazság. De ahhoz, hogy egyáltalán beszakadásról beszélhessünk,
szükségünk van valamiféle folyamatosságra is, hogy legyen minek
beszakadnia. Összehasonlításul újra bemutatjuk a szintén nem túl ifjú
(12 éves), de már a modern elvek alapján tervezett Spendor BC1
teljesen azonos körülmények között felvett frekvenciagörbéjét, az 1/a
diagramon. Nos, körülbelül ez az, amit ma úgy definiálnak, hogy
"±3dB". És még ezek a valóban csak 3 decibeles dombok és völgyek is,
bizony, jól kihallhatók a Spendor hangképéből!
A hangsugárzók legalsó oktávjait nagyon nehéz mérni: szűk a
süketszoba, 200Hz alatt már közbeszólnak a falak. Mégis, az
úgynevezett közeltéri mérés viszonylag pontos görbét rajzol a
basszustartományról (2. diagram).
A reflexsugárzóknak sok előnyük van a zárt hangdobozokkal szemben,
de van egy jellegzetes gyengéjük is. Átvitelük a legalsó tartományban
rohamosan gyengül: a frekvenciagörbe oktávonként nem 12, hanem 24
decibeles meredekséggel zuhan. A Tannoy is így viselkedik: 50Hz
fölött még hatalmas energiákat sugároz le, de 40Hz-en már 10
decibellel kevesebbje van, 40Hz alatt pedig végleg kifogy a szuflája.
Összehasonlításul ismét megadjuk a BC1 diagramját (2/a). Az aprócska
Spendor persze csak sokkal szerényebb hangnyomást kelt, de a basszusa
néhány Hz-cel lejjebb megy. (A vastag vonal mutatja a módosított doboz
átvitelét.)
Nem mondtuk még el, hogy a Tannoy előírása szerint a monitort 15
fokos szögből kell mérni és lehetőleg onnan is kell hallgatni. Ez a
gondos ajánlás egy kicsit olyan, mint az "enyhén vízálló" felirat a
téli bakancsokon. Mai fogalmaink szerint a hangdobozoknak legalább ±30
fokban viszonylag egyenletesen, ±15 fokban pedig szinte tökéletesen
egyneműen kell sugározniuk, és hát az angolok által common sense-nek
nevezett józan ész egyébként is azt diktálná, hogy lehetőleg a
hangsugárzó középvonalában kereskedjünk... de hát ha a Tannoy szebb
specifikációt tud felmutatni oldalnézetből, akkor nézzük, hogyan
viselkedik a Classic Monitor, ha más-más irányból vizsgáljuk (3.
diagram). Felső görbéjét a hangszóróval szemközt, azaz "nulla fokban"
készítettük, a másik kettőt pedig úgy, hogy a hangdobozt (eddigi
gyakorlatunknak megfelelően) 20, illetve 40 fokkal elforgattuk a
mérőmikrofon előtt. (Nem volt könnyű dolog ide-oda manőverezni a
súlyos dobozzal és hatalmas membránjával.)
Nos, tagadhatatlan, hogy a három görbe közül a középső ("20 fok")
a legegyenletesebb: a középtartomány "kapaszkodója" kevésbé meredek, a
magastartomány cikkcakkjai kevésbé nyaktörőek. Most már joggal
specifikálhatnánk a Tannoyt ±5dB-re 50Hz és (egy kis jóindulattal)
20kHz között. Érdemes azonban felfigyelni arra, hogy bármennyire
cikkcakkos volt is az eredeti görbe, mindvégig a "vonal" körül
fickándozott, s ezáltal fenntartott valamiféle energiaegyensúlyt a
magas és a mélytartomány között. Ám ahogy kimozdulunk a hangszóró
középvonalából, egyre inkább dominálni kezdenek a basszusok. A 40
fokban felvett görbe már teljesen elbillen jobbfelé. Ezt a görbét
tulajdonképpen nem szoktuk komolyan venni (itt ugyanis már minden
hangdoboz offszájdon áll), de aki valóban 15 fokos szögből akarja
hallgatni a Tannoyt, annak számára még a 40 fokos szög is az "üzemi
tartományba" esik, hiszen csak 25 fokkal tér el a tengelyvonaltól.
Tisztában kell lennünk a következőkkel is. Ha a hangszóró
tengelyvonalában állva ± valahány fokot specifikálunk, akkor a
polárdiagram szimmetrikus. Mindegy, melyik irányban mozdítjuk el a
fejünket, ugyanazt fogjuk észlelni: enyhe magashang-csökkenést. Ha
viszont egy oldalirányból felvett görbét veszünk alapul, akkor
tengelyirányban kimozdulva növekedni, az ellenkező irányban mozogva
pedig csökkeni halljuk a magasakat. Nézzük csak a Tannoy görbéit
10kHz-en. A "nulla fok ±20 fok" tartományban +0; -3,5 decibel a
tűrésmező, a "20 fok ±20 fok" tartományban viszont -3,5; -6,5 decibel.
De még mindig nem végeztünk a Tannoy iránygörbéivel. Ezzel a
méréssel elsősorban a magastartományt vesszük szemügyre, hiszen
mélyebb frekvenciákon a hangszórók minden irányban csaknem egyforma
intenzitással sugároznak. A Classic Monitor görbéi azonban már
900Hz-től kezdve erősen széttartanak szokatlan jelenség. A Tannoy-jal
dolgozó hangmérnök mindenesetre jól teszi, ha a kezeügyében tart egy
szögmérőt.
A következő három diagramon azt szemléltetjük, hogyan változtatják
meg a frekvencia-jelleggörbét a monitor szabályzószervei, minimum-,
illetve maximum-állásban (4. diagram: "Presence Energy" 5.
diagram: "Treble Roll-off", 6. diagram: "Treble Energy"). Mindent
összevéve 80-féle görbét lehetne kikeverni, de egyik sem térne el
alapvetően a Classic Monitor már megismert frekvenciagörbéitől.
A 7. diagram a hangszórót borító szövet hangelnyelő hatását
szemlélteti.
A harmonikus torzítás csekély, csak 600Hz tájékán üti fel a fejét
egy 3. harmonikus "spicc": 1 watt elektromos teljesítményre 3
százalékot, 96dB hangnyomáson 5 százalékot mértünk (8-9. diagram).
Érdemes megfigyelni, hogy a torzítás halálpontosan ott szökik fel,
ahol a nagy membrán már egyébként is kezdi rosszul érezni magát.
Utolsó, 10. diagramunk: a Tannoy impedancia-frekvencia
jelleggörbéje.
A hangsugárzók tranziens viselkedését, azaz "megindulását" és
"lecsengését" (jobb híján) burst-jelekkel vizsgáljuk. Önkényesen öt
szakaszra osztottuk a teljes frekvenciasávot, és mindegyiken belül
megkeressük a legcsúnyább oszcillogramot. A Tannoy fotói bár nem
tökéletesek, de nem is rosszak; a hangszóró válaszjelei felismerhetően
reprodukálják az elektromos mérőjelet, és előbb-utóbb sikeresen le is
fékeződnek. A sportszerűség kedvéért elmondjuk, hogy a Spendor BC1
burst-fotói ennél bizony jóval "zaklatottabbak" (a 13kHz-es felső
keresztfrekvencián még a jelformát is nehéz felismerni).
Oszcillogramjainkból arra lehet következtetni, hogy a Tannoy monitor
talán könnyedébben reprodukálja a zene impulzusait.
A Classic Monitor legkedvezőtlenebb burst-válaszai egy-egy
frekvenciatartományban. Felülről lefelé: 800, 1755, 3250, 6450, 9340
Hz.
Szeánsz
Minden szeánszok legnehezebbike, mondhatni: leglehetetlenebbike a
hangdoboz-teszt. Mert két-két rivális lemezjátszó vagy erősítő békésen
megfér egymás mellett a polcon, de a hangsugárzók bizony alaposan
belekönyökölnek egymás oldalába, s nem hagyják érvényesülni a másikat.
Vannak, akik ezért azt állítják, hogy a hangsugárzókat nem is
szabad egymással összehasonlítani, mert az eredmény eleve irreális
lesz. Tulajdonképpen be sem szabadna vinni egyazon szobába két
hangdobozpárt. Hiszen a kétszer két dobozt lehetetlen úgy elrendezni,
hogy teljesen azonos legyen a sztereó színpaduk; hogy a két hangkép
fókusza (a "sztereó szék") ugyanarra a pontra essék, és így a
hallgatóságnak ne kelljen ide-oda kapkodnia a fejét. Az egyetlen
megoldás az volna, ha az egyik dobozpárt felraknánk a másiknak a
tetejére - csakhogy a hangsugárzók nem szívelik egymás közelségét,
mert a szomszédos felületekről úgynevezett korai hangvisszaverődés
indul meg, és elkeni a sztereó hatást; csökken a színpad mélysége, a
hangkép nem tud eléggé elszakadni a hangszóródobozoktól. Ugyanez lesz
az eredmény akkor is, ha a dobozok közel kerülnek a falakhoz, csak
ilyenkor - hogy nagyobb legyen az örömünk - még döngeni is fognak.
Ebből a szempontból a szoba sarka a legrosszabb hely. További érv a
hangsugárzók A-B tesztje ellen: a két hangdobozpár kölcsönösen
elronthatja egymás basszus-átvitelét! A hangdobozok ugyanis, különösen
a reflexsugárzók, mint amilyen a Tannoy és a Spendor, afféle hangolt
üregnek számítanak, és "elszívhatják" a másik doboz keltette
hangenergia egy részét. (Az ilyesfajta üregekkel és köcsögökkel már a
régi-régi idők építészei is sikeresen csillapították a termek
rezonanciáit.) Végül pedig számolnunk kell azzal, hogy minden
hangsugárzó minden szobában egy kicsit másképpen viselkedik.
Elismerjük, hogy ezek az aggályok jogosak. Mégis, rendíthetetlenül
fenntartjuk, hogy az A-B összehasonlítás eredménye (többé-kevésbé) így
is reális, mert a hangsugárzók olyannyira határozott,
félreismerhetetlen, szókimondó karakterek, hogy egyéniségüket
tűzön-vízen át érvényre juttatják. Belátjuk azonban, hogy a
hangdoboz-szeánszok eredményét a szokásosnál óvatosabban kell
interpretálni.
Óvatosabb hangra kell váltanunk már csak azért is, mert a Hifi
Magazin most lábujjhegyen bár, de túllépi illetékességi körét. Más
dolog ugyanis tapasztalatokat gyűjteni a hifisták számára, s megint
más beleszólni a hangtechnika belügyeibe, amelyekhez végülis nem
értünk. A bőrünkből mi sem tudunk kibújni, de imitálhatunk egy kis
tudathasadást. Először magunk mondunk véleményt a két monitorról, hogy
aztán öt másik zsűrinek adjuk át a helyünket, és végül megpróbáljuk
közös nevezőre hozni a hatféle véleményt. Ha ez nem megy, akkor
legalább keresni fogjuk a nézetellentét magyarázatát. Kell ehhez egy
kis egészséges skizofrénia. Főleg a Hifi Magazin szerkesztőjének lesz
rá szüksége, tehát annak, aki a teljes szeánsz-sorozatot levezette, 18
óra hosszat hallgatta váltogatva hol a Tannoy, hol a Spendor hangját,
s aki most az egyszerűség kedvéért át is vált egyes szám első
személyre.
Függöny fel!
Mondhatom, bajlódtunk eleget, amíg megtaláltuk a nagy monitorok
helyét a mi átlagos méretű, 5,5*4*3 méteres kis "zenés
házi-színházunkban". A rövidebbik, tehát 4 méteres fal mentén
helyeztük el őket, 60-80 centivel előrehúzva a hátsó faltól, és az
oldalfalak mellett is szabadon hagytunk vagy 30-35 centiméternyi
helyet. A kis Spendorokat már eleve állványon tartjuk, de a
Tannoyoknak is sokat használt az a jó 25 centis alkalmi lábazat,
amelyet mindenféle vaskos lexikonból, értelmező szótárakból és
különféle hifi-újságok három teljes évfolyamából tákoltunk össze
nekik. A Tannoyok nagyon magasak, a Spendorokat nem rakhattuk rájuk,
így hát nem maradt más hátra, sorba állítottuk a monitorokat,
aszimmetrikusan: Tannoy, Spendor - megint Tannoy, megint Spendor. A
két dobozpárnak tehát egyenlő volt a színpadszélessége - csak sajnos,
ez a színpad a szokásosnál jóval szűkebb lett, azonkívül
kapcsolgatáskor minduntalan elfordult (forgószínpad?), hiszen a
Tannoyok balabbról, a Spendorok inkább jobbkéz felől szóltak. Nekünk,
akik beállítottuk őket, igazán nem volt nehéz kitalálnunk, mikor
melyiket halljuk. Akkor még, a főpróbán, ez nem is volt nagy baj. De
hogy megkezdődhessék az előadás, hogy végre kiadhassuk a jelszót:
"függöny fel!" - szükségünk volt még valamire.
Mire? Természetesen magára a függönyre. A hangszóró-vakteszteknek
elengedhetetlen kellékük egy "átlátszatlan, de hangáteresztő" szövet -
javaslom bárkinek, szerezzen ilyet, ha tud. Még a Textilipari
Minőségellenőrző Intézettel is konzultáltunk, és végül az ottaniak
tanácsára egy viszonylag vastag, de meglehetősen lyukacsos,
háziszőttes anyagot kerítettünk. Ez a függöny valószínűleg több
magashangot nyelt el, mint szerettük volna, pedig meglehetősen
transzparens volt; tény, hogy még át is lehetett látni rajta, úgyhogy
ügyeskednünk kellett, nehogy fel lehessen ismerni a szövet mögött a
kétféle hangdoboz sziluettjét - de sejtettük, hogy hiábavaló dolgot
művelünk, és függöny ide, függöny oda, senkit sem fogunk
megtéveszteni: a Tannoy és a Spendor hangkaraktere változatlanul
szélsőségesen elütött egymástól. Egyáltalán, bármit csináltunk is
ezekkel a hangsugárzókkal, nem voltak hajlandóak feladni az
egyéniségüket. A Classic Monitornak még a szintszabályzóit is
megpróbáltuk összevissza tekergetni, és bár éreztünk némi eltérést a
hangképben, a Tannoy mindvégig Tannoy maradt. Talán mondanom sem kell,
hogy végül minden szabályzógombját visszaforgattuk középállásba. Mi
ugyanis nem hiszünk abban, hogy hangszínszabályzással alkalmazkodni
lehetne a szoba akusztikájához. Helytelenítjük is az efféle
kézbentarthatatlan manipulációkat.
Valószínűleg mindkét dobozpár lényegesen rosszabbul szólt, mint
ahogyan szólhatott volna, ha széjjelebb tolhattuk volna őket. Mint már
elmondtuk, az egyik Tannoy nem volt kifogástalan állapotban, de a
mérések eredményét ekkor még nem ismertük. A falak és a rivális
dobozpár közelsége mindkét monitort zavarhatta valamelyest, főleg a
Spendort, mert ennek a hangsugárzónak (a tervezők koncepciója szerint
is!) teljesen szabadon kell állnia. Végül, ami azt az effektust
illeti, hogy a szobában levő hangszóródobozok elszívhatják egymás
basszusát: a hatalmas Tannoyok aligha zavartatták magukat az ötszörte
kisebb Spendoroktól, ezzel szemben elképzelhető, hogy az utóbbiak
boldogabbak lettek volna, ha nincs mellettük két 230 literes,
mélyfrekvenciára hangolt üreg.
I. A Hifi Magazin zsűrije (Spendor 3-0)
Törzsgárdánkból ezúttal csak ketten voltunk jelen, Sólymos Antal
és jómagam. Zsűrinket Huszti Gábor egészítette ki, a FEB egyik
győztese; ő tervezte azt az előerősítőt, amelynek rajzát ebben a
számunkban publikáljuk. Máskor is járt nálunk, ismeri már a
lemezeinket és a Spendorokat, Tannoyt azonban eddig még nem hallott.
Mi ketten viszont többször is találkoztunk már Tannoyokkal; hogy
egyebet ne mondjak, a MEEI laboratóriumában is van egy pár jókora
Arden. A Hifi Magazin megrögzött olvasói bizonyára megbocsátják, ha
most megint szóba hozom 3. számunk Spendor-JBL szeánszát, és újra
elmondom, hogy Sólymos Antal és én nem ugyanazokat a zenei műfajokat
szeretjük, következésképpen nem ugyanazokat a hangdoboz-típusokat
favorizáljuk. Én inkább az akusztikus hangszereket és a "kultúrált",
"angolos" hangképet kedvelem, SA viszont szívesebben hallgatja a
"beatesebb", "dögösebb" hangszórókat. A Tannoy inkább ehhez az utóbbi
iskolához tartozik.
A Classic Monitor hangja elég rossz benyomást keltett bennünk. Én
a magam részéről elfogadhatatlanul mesterséges, agyonszínezett
hangképnek tartom: egyes hangszercsoportok teljesen eltűnnek, más
hangszerek abnormálisan kiemelkednek belőle; a középtartomány kiürül,
a basszus döng, belül pedig egy nagyon kellemetlen, csattogó
közép-magashang dominál. (Hangsúlyozom: akkor még nem voltak méréseink
a Tannoyról!) Huszti Gábornak se nagyon tetszett ez a hangkép, ő is
rokonszenvesebbnek tartotta a Spendor zenéjét. Anti barátomnak pedig,
ha jól láttam (és ha nem haragszik meg érte), lógott is az orra egy
kicsit, mert ő halálbiztosra vette, hogy miként annakidején a JBL,
most ugyanúgy a Tannoy fog neki jobban tetszeni - és hát ez nem jött
be. Így is fenntartotta, hogy "azért nem is olyan rossz hangszóró ám
ez", illetve, hogy "ennek legalább van basszusa, a Spendornak meg
nincs". Mindazonáltal tökéletesen egyetértettünk abban, hogy ez a
basszus nem megy olyan mélyre, mint a JBL-é (méréseink ezt később
megerősítették) és nincs is olyan jól "megfogva", nem tud úgy
"megindulni" és "megállni". (A mérésekből ez már nem derült ki
egyértelműen.) Tehát, ha a JBL és a Tannoy ugyanabba az iskolába járt,
akkor az utóbbi sokat lógott az órákról.
II. "Studióemberek" (Tannoy 3,5-2,5)
Nagyon kellemesen érintett, hogy meghívásunkra a Hanglemezgyárnak
nem kevesebb, mint öt hangmérnöke és zenei rendezője is hajlandó volt
feláldozni egy (estébe nyúló) délutánját. Hatodiknak a Magyar Rádiótól
"szerveztem be" egy kollégájukat: több szem többet lát, több fül
többet hall.
Három hangmérnöknek fenntartás nélkül jobban tetszett a Tannoy,
olyannyira, hogy véleményüket egyetlen ember ítélete gyanánt
summázhatom. Eszerint a Classicnak jobbak a mélyei, jobbak a magasai,
érdekesebb a térhatása - egyáltalán, ez a hangsugárzó jobban leképezi
az eredeti hangot. A Spendornak szerintük a középtartománya dominál,
és mivel ott több hangszer szól, hangosabbnak is tűnik, de ez
"becsapós". A Spendor hangja gyakran befojtódik, és erről a
hangsugárzóról az egész délután folyamán csak egyetlenegy zeneszámot
hallottak jobbnak (egy Beethoven zongoraszonátát). Egyikük azonban nem
győzte elég nyomatékosan hangsúlyozni, hogy véleményét ne tekintsük
objektívnek, ugyanis ő, mint hangmérnök, a saját hangzásideálját
keresi, az pedig nem feltétlenül természetes, hanem esetleg "művi".
Mindhárman tökéletesen egyetértettek abban, hogy "a Tannoy-jal jobban
lehet dolgozni" - és ez tényleg merőben új szempont a hifisták
számára. Még annyit, hogy mindhárman vakon is biztonsággal felismerték
munkaeszközüket, a nagy stúdióhangsugárzót. Két kollégájuk inkább a
Spendorra szavazott. Egyikük határozottan a kisebbik monitorra
voksolt: ennek a hangja jobban kilép a hangszóróból, mélységérzetet
ad, integráltabb a hangkép, különösen az operafelvételen (a dixie és
általában a fúvós-zene viszont nem tetszett róla). A Tannoy szerinte
túl mély tónusú, vattásan szól. A másik Spendor-szavazat már jóval
bizonytalanabbul hangzott: ez a jobb, de "csak ha muszáj döntenem". A
Tannoyon jobban lehet dolgozni (ismét ez az érv!), jobban érteni rajta
a country-szám szövegét, és kivehetőbb a dixie-zene szólistája is, de
valahogy műszakibb a hangja, "hangmérnöki tendenciát érzek mögötte". A
Spendor teresebb, mélységi differenciákat képes kimutatni, jobb a
basszusa(!!!), de általában tompább, nem elég fényes a hangja. Végülis
tehát: "Spendor - de otthoni használatra, és nem könnyűzenére".
A hatodik zsüror (Kishonti István, a Rádió hangmérnöke) ammondó
volt, hogy az egyik kutya, a másik eb - szóval neki egyik hangkép se
tetszik. Az Ortofon lemezt szerinte a Tannoyra találták ki, ezeken a
felvételeken a Tannoy analitikusabb, színezetlenebb, részletezőbb, de
túlságosan "prezenszes" (a felső-középtartománya erős), és a
hangtisztasága rosszabb. A Tannoy orgonáján jobban elkülönülnek a
regiszterek, elkenődik viszont az egyes sípok hangja, és túl közeltéri
az egész. A Spendor könnyedebben, levegősebben szól, a kórusa
természetesebb, ez a hangsugárzó szól kiegyenlítettebben, de keni a
szólamokat; a basszusa zűrös és sok(!). A Tannoy hangképe zavaros, a
Spendoré tisztább, de mindkettő fárasztó.
Vendégeink egyébként nem hoztak magukkal lemezeket, így ismét csak
a megszokott demonstrációs műsort játszottuk (végestelen) végig. Jó
lett volna feltenni valami mesterszalagot is. Nekünk még nincs ilyen,
Kishonti István viszont megígérte, hogy legközelebb elhozza egyik új,
38-as szalagsebességgel készített felvételét; erre még visszatérek.
III. Lemezbarátok; szimfonikus zene (Spendor 3-0)
Ezzel a zsűrivel a komolyzene-, egyszersmind koncertkedvelő,
nem-hifista közönséget próbáltuk modellezni. Mindhárom vendégünk
rendkívül gyakran hallgat zenét (élőzenét is!), mi több, kitűnően
ismerik a Hungaroton hanglemezeit - és meg kell mondanom: rendkívül
sokat adok a véleményükre.
Mindhárman, mindvégig és szinte fenntartás nélkül a Spendort
választották. "Összhatásában jobb mondta egyikük - Valahogy
nyitottabban szól, a dinamikus részeken is sokkal jobb. A másikon néha
túl sok a basszus: döng."
"Nagyon jól tudtam kontrollálni magam - állapította meg a második
-, biztosan tudom, hogy nem az ízlésem miatt döntöttem a Spendor
mellett. Sokkal természetesebb a hangzása, kiegyenlítettebb az egész
sávban. A Tannoyt alul keveslem(!) középen pedig eléggé össze van
nyomva. Bizonyos pillanatokban a Tannoy javára dönt a
magashang-többlet, de inkább az történik, hogy ezáltal felbomlanak a
hangzás arányai. A Spendor tisztább, transzparensebb, jobban jelen van
- egyszóval, sokkal szimpatikusabb."
Harmadik vendégünk mindkét hangsugárzót dicsérte. Szerinte a
Tannoy szélesebb frekvenciasávban sugároz, "hifibb" - a Spendornak
viszont a hangszíne igazibb. A Tannoy élőbb, a Spendor élénkebb,
szebb. Zongorán is az utóbbi szól jobban (habár kicsit "kevés"), az
operazenét pedig egyértelműen a Spendor tudta megszólaltatni a maga
teljességében.
IV. Lemezbarátok; könnyűzene (2,5-2,5).
Meglepett, hogy a könnyűzenei szeánszon a nagy monitor nem tudott
fölébe kerekedni a kis BBC-doboznak. Talán az volt a baj, hogy
túlságosan igényes volt a zsűri; ezt már abból is gyanítottam, hogy
vendégeink nem annyira slágerzenét hoztak magukkal, mint inkább
dzsesszbe hajló beatet, beatbe hajló dzsesszt és minden egyebet a két
műfaj határterületéről. A zeneszámok ugyan semmivel sem voltak kevésbé
dögösek, mint a slágerműfaj bármely más terméke; inkább magát a zsűrit
nem éreztem igazán reprezentatívnak. Tapasztalataim szerint az átlagos
slágerkedvelő (vagyis a lemezhallgató emberek többsége) nagyobb
jelentőséget tulajdonít az erőteljes csinneknek és az elsöprő
basszusnak - és kevésbé figyel arra, mi történik a kettő között.
Habár, ki tudja. Tény, hogy ezúttal egyetlen embernek tetszett
igazán a Tannoy: az ismert könnyűzenésznek, aki egyben nagy lemezbarát
is. Mint mondta, tíz zeneszám közül mindössze kettőben hallotta
jobbnak a Spendort, és habár a kis doboz plasztikusabban, teresebben
szólt, ő ezt nem érzi előnynek. Sokkal megnyerőbb volt számára a
Tannoy fényesebb zongorahangja, precíz basszusa. "Ezt a basszust
hallás után le lehet kottázni, a Spendorét nem". (Ebben magam is
igazat adok neki.) A másik Tannoy-szavazat már korántsem volt ilyen
határozott. "Azt hiszem, mind a két doboz sokkal jobb, mint amilyennek
itt halljuk. Ha választanom kéne, talán inkább a Tannoyt vinném el.
Tisztább a hangképe."
Ketten viszont határozottan a Spendorra szavaztak. Egyikük nem
sokat magyarázkodott ("úgy érzem, ez áll közelebb a természeteshez"),
másikuk pedig azzal indokolta döntését, hogy a Tannoy neki túlságosan
agresszív. "A mélye és a magasa egyaránt monumentális valami, de ezt
nem éreztem előnynek. A Spendor hangképe melegebb, a középtartománya
lágyabb, még a bőgőhangja is barátságosabb - jobban látom rezegni a
húrokat." Ötödik vendégünk eldönthette volna a párviadalt, ehelyett
kijelentette, hogy neki mind a két hangkép borzalmasan kulturálatlan,
és ezért nem is tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy
bármelyik monitort is hazavigye. "Soha többé nem hallgatnék zenét.
Inkább fütyörésznék."
V. Ez is, az is (Tannoy-fölény - főleg kezdetben)
Vegyes program, vegyes zsűri. Kishonti Pista, a Rádió hangmérnöke
ígéretéhez híven elhozta a mesterszalagokat, meg egy hatalmas TEAC
magnót, én pedig elhívtam Horváth Iván barátomat, nemcsak azért, hogy
többen legyünk, hanem mert a hangszóró-szeánszokon ő látja el nálam a
hivatásos opponens funkcióját: a Spendor-hangot nem kedveli
túlságosan, ezzel szemben lelkesedik az özönvíz előtti hangszórókért,
és ma is könnyekkel a szemében beszél egykori kedvencéről, egy
malomkerék nagyságú Electro-Voice-ról. Mivel a Classic Monitort még
nem hallotta szólni, a mesterszalagok előtt először megint lemezeket
hallgattunk.
Egyébiránt Kishonti István is hozott egy lemezt, a Hungaroton
egyik Palestrina-felvételét. Ezen ő maga is ott énekelt a kórusban,
tehát jól ismeri a zenemű szólamait, akárcsak a helyszín akusztikáját
is. Mindezeket, mint elmondotta, most csak a Tannoyról tudta
elfogadni: a Spendor elkente a szöveget is, a szólamokat is, és a
hangszíne sem volt élethű. Őszintén szólva, a Spendor itt nekem sem
tetszett, de az is igaz, hogy ez a Hungaroton rosszabb volt, mint a
sokévi átlag (abszolút dinamikaszegénység, plusz a híres
párnaeffektus), egyszóval, jobban méltányoltam volna, ha Pista valami
elfogadhatóbb hanglemezzel demonstrálja helyszín- és szólamismeretét.
Kezdetben mindkét vendégemnek sokkal jobban tetszett a Tannoy;
aztán még mindig jobban tetszett a Tannoy... és végül már nem is
tetszett nekik olyan nagyon a Tannoy. István fenntartotta, hogy a
Classic Monitor hangja sokkal tisztább, analitikusabb, és hogy az
Ortofon lemezt úgyszólván erre a hangsugárzóra találták ki.
Szimfonikus zenén már zavarni kezdték, az operarészleten pedig
kifejezetten bántották a fülét a Tannoy "hasító, fájdalmas
magashangjai". Elemzése szerint a Tannoynak megvan az alja, hiányzik a
közepe, a teteje "szúr" - viszont jobb a tranziens-átvitele. (Később
pontosan ezt is mértük!) Így fogalmazott: a Tannoynak a megszólalása
jobb, a színképe viszont nem.
Ivánnak is hasonlóan alakult a véleménye. Igaz, kezdettől fogva
bántotta a Tannoy "fülsértő magasrezonanciája", de mint mondta, ehhez
hozzá lehet szokni, és akkor ez a hangkép levegősebb, analitikusabb...
továbbá basszusa is van, márpedig a másik dobozról ez hiányzik.
Szimfonikus zenén még mindig a Tannoyt hallgatta szívesebben, habár
"őrült disznóság, hogy ez a hangszóró még a csellóból is bőgőt csinál,
a basszusa teljesen tagolatlan... s ehhez még az a szörnyű
magasrezonancia!" - de legalább "van neki vér a pucájában". (Alpári
kifejezés, de ha egy bölcsész-kandidátus használja, akkor bizonyára
helyénvaló. Stiláris értéke van.) Az Ortofon lemezzel már, mint
mondta, kezdett bajba kerülni, az ezután következő komolyzenei
részletek pedig tanácstalanságba sodorták, elsősorban a Tannoy
fülsértő magasai miatt. "Ez a próba alkalmas volt arra, hogy
kiszeressek a Tannoyból - anélkül, hogy beleszerettem volna a
Spendorba." (Ugyanígy én meg elmondhattam volna, hogy egyre
biztosabban hallom a Spendor hibáit - anélkül, hogy el tudnám fogadni
a Tannoy hangképét.)
A mesterszalagokra tulajdonképpen már csak kevés idő maradt. Egy
olyan felvétel-sorozatról van szó, amelyet Kishonti István egyetlen
pár mikrofonnal, bármiféle hangszínkeverés nélkül készített a Kaláka
együttesről. Csupán a mikrofonok elhelyezésével kísérletezett, és egy
olcsó, de az ő gyakorlatában bevált Sennheiser fejhallgatóval
ellenőrizte a hangot. Nos, az a szám, amely a Sennheiser kontrollja
alapján a legjobbnak bizonyult, szépen szólt a Tannoyon, és
csapnivalóan a Spendoron; kár is volna vitatkozni rajta. Érdekes
viszont, hogy a többi szám, amelyet az előzőtől eltérő
mikrofonhelyzetben vettek fel, elég vegyesen szólt mind a két
monitorról. A legvégén pedig Pista feltett egy másik mesterszalagot
is, kórus-felvételekkel - és ezeket a Spendor (szerintem) szebben
tolmácsolta.
VI. Zenészek (Spendor 4-1)
Zenészeken itt természetesen komolyzenészeket értek, aktív
hangszerjátékosokat, akik most nem a "zenekarban" hanem a "nézőtéren"
ülve ítélik meg a muzsikát. Nagyon szép hangú lemezeket hoztak
magukkal, köztük Händel Messiását (Decca S D 189D 3) és Bartók
Concertóját (CBS 73161), ezeket azért említem, mert idehaza is
kaphatók voltak. Mindnyájan sokat jegyzeteltek, és azt hiszem,
halálpontosan jellemezték mindkét hangsugárzó-rendszert. Íme a
jellemrajzok:
---------------------------------------------------------------------
Tannoy Spendor
---------------------------------------------------------------------
Valamennyi szólam kicsit nazális. Impozánsabb, nyíltabb hangzás.
Indirekt hangzás.
---------------------------------------------------------------------
Szólamok aránya kedvezőtlenül Szólamok a fontosságuknak
változik. megfelelően emelkednek ki.
Szóló és zenekar aránya helyes.
---------------------------------------------------------------------
Kissé vékony, kihegyezett Kissé mesterkélten színez a
hangzás. mélyeken. Sötétebb. Tömörebb.
testesebb, basszusokban
gazdagabb.
---------------------------------------------------------------------
"Tárgyilagosabb" összkép. Néha ez Térben jobban helyezkedik el.
tűnik hangszínben helyesnek, a
helyszint viszont kevésbé
érzékelteti.
---------------------------------------------------------------------
Zongora érdesen szól. Zongorahang lekerekítettebb,
kellemesebb.
---------------------------------------------------------------------
Ez "hitelesebb"... ...de ez "eszményibb".
---------------------------------------------------------------------
Ez a zongorahang igazibb... ...de ez a zongorahang jobban
tetszik.
---------------------------------------------------------------------
Szőrösebb hangzás. Élőbb, zengőbb. Érthetőbb,
világosabb. Händel: igazibb és
valódibb.
---------------------------------------------------------------------
Természetesebb, részletezőbb. Ezt "messzebbről mikrofonozták".
Kevésbé mosódnak el a hangszínek. Mesterségesen finomított,
Részleteiben finomabb. Túl éles túlságosan "megszűrt". Főleg a
hangzás, de azért ez sokkal jobb. zongorán.
---------------------------------------------------------------------
Mintha egy nagy hordóban volna Sokkal természetesebb, puhább.
elhelyezve a kis fémhordó, és Jobban elhiszem, hogy hangszerek
abban volna a hangszóró. Fémes, szólnak a függöny mögött.
magas, surrogó hangok. Élethűbb.
---------------------------------------------------------------------
Viszont a felvételi turpisságok
is jobban kiderülnek (például
jobban elkülönülnek a különböző
mikrofonszintek). Nagy erőt
érzek mögötte. Basszusa sokkal
élőbb, dübörgőbb. A magasa is.
A teljes hangspektrumban is képes
bármit lesugározni.
---------------------------------------------------------------------
"Felvételség". Diszkrétebb, élőbb.
---------------------------------------------------------------------
Az énekes szájmozgását, ...itt nem hallom, de hát nem is
sziszegését is hallom... érdekel.
---------------------------------------------------------------------
Vonósok szürkébbek, mégis Melegebb, megalapozottabb
túlhangsúlyozottak, érdesek, hangzás.
reszelősek. Nem ad
biztonságérzetet (basszushiány?).
---------------------------------------------------------------------
Rezesek is borzasztóan érdesek: Szólamok kivehetőbbek,
fagylalttölcsér van a hangszórók értelmezhetőbbek.
előtt, az rezonál.
---------------------------------------------------------------------
Visszhangosított ...igazi koncertterem. Igaz:
stúdiófelvétel... kicsit lepedővel letakarva.
Visszhang így is van: szebb,
élethűbb.
---------------------------------------------------------------------
Erőszakos, törtető... ...kifinomult úriemberek
társasága zenél.
---------------------------------------------------------------------
Zavaros, és mintha hamisabb Régi Bösendorfer, puhább,
volna. A vonósok lebegnek, melegebb zongorahang.
ingadoznak. Zongora: csúnya, túl
kemény Steinway. Mintha
szintetizátorral volna beállítva.
Kemény, erőltetett.
---------------------------------------------------------------------
Olyan zongorista, aki évek óta ...szívesebben választanék egy
nem ült zongoránál. Túl kevés a harmadikat. De azért inkább ezt.
zongora saját hangzó tere. Grizes fenntartásokkal.
magasak. A kettő közül...
---------------------------------------------------------------------
Händel: lemezfelvétel... ...kontra élőadás. Kicsit
közepes. nem túl jó akusztikájú
teremben.
---------------------------------------------------------------------
Fülembe vágja a mondandóját. Nagyobb tér. Kinyílik.
Énekes kiáll 20 méterre a zenekar
elé, és ott ordít.
---------------------------------------------------------------------
Stúdió-stúdiumok
Nem kétséges, hogy mindkét hangsugárzó-típusnak megvannak a maga
erényei és hibái. Mi sem volna kényelmesebb mint beletörődni hogy "más
kell a stúdióba, más kell a lakószobába". Sajnos, ez az oly logikusan
hangzó közhely a legjobb esetben is csak féligazság. Mind a Tannoynak,
mind pedig a Spendornak olyan jótulajdonságai vannak, amelyek a
stúdiógyakorlatban és a hifiben egyaránt hasznosak de a hibáik
elkedvetleníthetik a hangmérnököt is, a zenebarátot is.
A Tannoy gyorsabban követi a zenei impulzusokat. Muzsikája emiatt
elevenebb (hifi-erény!), egyszersmind jobban követni tudja az egyes
szólamokat (stúdió-erény). Ijesztően rossz frekvenciaátvitele miatt
azonban teljesen felborítja a szólamok arányát. Tizennyolc órai
lelkigyakorlat nyomán hajlandó vagyok megesküdni rá, hogy a Classic
Monitor időnként teljes hangszercsoportokat eltüntetett, máskor pedig
képes volt egybemosni a vonósokat a fúvósokkal. Ez az oka annak is,
hogy nincs igazi tere: nem a hangszerek lépnek ki a hangszóróból,
hanem a hangszer-testek foszlányai, zavaros, mesterséges visszhang
gyanánt. Az audiofil ezt súlyos hibának nevezi - de azt hiszem,
ugyanezt a hangmérnök sem tartja bocsánatos bűnnek. A Tannoy
életszerűbben viselkedik az idő dimenziójában, dehát ezenkívül azért a
térnek is megvan a maga három dimenziója, és ezek nem kevésbé
fontosak. A Classic Monitornak tulajdonképpen az a legnagyobb erénye,
hogy nagy teremben is lényegében ugyanúgy tud szólni, mint a kisebb
szobákban - ha ez a képessége nem volna meg, elavult konstrukciónak
nevezném. (Az már más kérdés, hogy az utódai sem éppen tökéletesek.)
Mellesleg, a stúdiók lehallgatószobái általában nem túl nagyok, a
hangmérnök többnyire nincs rászorulva a nadráglengető hangerejű
monitorokra. Meggyőződésem, hogy a Tannoy-jal dolgozó hangmesternek
iszonyúan résen kell lennie, ha fenn akarja tartani a szólamok
összhangját, s nem akar abba a hibába esni, hogy a Tannoy csöppet sem
kiegyenlített hangzásképének inverzét örökítse meg a szalagon. Egy
másik szempont: mivel a Tannoy legnagyobb erénye a lendületessége
(jóval "dögösebb" a hangja, mint a közhasználatú dobozoké), a
stúdióemberek fülét - sajnos - a jövőben is kevésbé bántja majd a
magyar hangfelvételek ismert gyengéje: a dinamikahiányuk.
Azt hiszem, hogy ha a hangmérnök ezt mind figyelembe akarja venni,
rá fog jönni: nem is olyan könnyű dolgozni a Tannoy-jal!...
A túlsó oldalon
Úgy érzem most magam, mint egy régi anekdotában a kisbíró, aki a
csaták után kidobolja, mekkora károkat sikerült okozni az ellenségnek.
"És a mieink veszteségei?" kérdik az emberek. "Azt a túlsó oldalon
dobolják!" Gyorsan hozzáteszem, hogy a Tannoy és a Spendor egyáltalán
nem háborút, hanem csupán lovagi tornát vívott egymással, és a nemes
párviadalnak nem az volt a célja, hogy kárt tegyenek egymásban, hanem
hogy kiderüljön, vajon eléggé tündöklőek-e a két vitéz fegyverei. Szó
ami szó, a Spendor páncélzata is éppen elég rozsdás.
Eltekintve a nem éppen precíz basszustól (amely inkább a kis
méretekből következő, elkerülhetetlen kompromisszum), a BC1
legjellegzetesebb hibája: a visszafogottsága. "Kifinomult úriemberek
társasága zenél" - mondta zenészbarátaink egyike a szeánszon. A
Spendor hangképe rendkívül gazdag, kiegyenlített, teres - de egy
kicsit élettelen, steril. Ez bizonyára a stúdiógyakorlatban is hiba, a
hifiben pedig úgyszólván bűn, és a könnyűzene-kedvelők különösen
nehezen bocsátják meg. Hogy aztán a kifejezetten szimfonikus zenére
szánt Spendor BC1 még így is, és még popzenében is (változatlanul!) jó
etalon lehet Magyarországon - arról nem annyira az angol, mint inkább
a hazai gyárak tehetnek.
Ennek a túlságosan lágy hangzásnak több oka is lehet. Az első és a
kézenfekvőbb: bármennyire szép is a BC1 frekvenciamenete, azért ezt a
görbét mégis csak hangsugárzó, nem pedig erősítő rajzolta - tehát
dimbes-dombos. A prezensz-tartomány (a jelenlét-érzetet adó 1-4kHz)
gyönge, sőt: két teljes oktáv süpped be itt. A második ok talán a
bonyolult keresztváltóban keresendő, ez is "elfüggönyözheti" a
hangképet. A harmadik ok nem más, mint éppen a Spendor sima
frekvenciagörbéjének záloga: a híres bextrén-membrán. Ez a műanyag
elnyeli a saját rezgéseit (a hagyományos papírmembránok ehhez képest
zizegnek), viszont jóval nehezebb is a papírnál: kicsit több időre van
szüksége, hogy meglendüljön. Ha a zene crescendói nem túl gyors
felfutásúak, a Spendor lépést tart velük, és a pianisszimókból
előbb-utóbb eljut a fortisszimó állapotába. A tulajdonképpeni
dinamikatartománya tehát elegendő volna, de minthogy a gyors,
impulzus-szerű zenei történéseket már nehezebben tudja nyomon követni,
a dinamikája végső soron egy kicsit beszűkül.
Az új hangszórótechnika így is jobb a réginél, de távolról sem
tökéletes - mindazonáltal semmi baj sincs addig, amíg a Spendorral
csak a többi (olcsóbb) hangdobozt mérjük. Ámde abban a minutában,
amikor monitorunkkal az erősítőket, hangszedőket kezdjük minősíteni,
ugyanabba az utcába jutunk, mint a hangmérnökök a saját
"mérőeszközükkel". Miként a hangsugárzók bármelyike, a BC1 is
részrehajló bíró. Egy kicsit mindig azoknak a készülékeknek kedvez,
amelyek az ő hangképének inverzét, azaz fordítottját produkálják,
vagyis: a felső basszusuk visszafogott (a Spendor mélyhangja meleg,
enyhén bummogó), a középmagastartományuk pedig egy árnyalatnyival
erőltetettebb a kelleténél (tehát feltupírozza monitorunk gyöngébb
prezenszét). Másrészt az is kétségtelen, hogy a Spendor kissé
nagyvonalúan, nem elég éles ceruzával rajzolt hangképe elkenheti a
legfinomabb árnyalatokat. Ezzel mi már régóta számolunk. Szeánszainkon
biztonsággal meg tudjuk határozni az egyszerűbb, olcsóbb, átlagos
lemezjátszók és erősítők értékét, de elbizonytalanodunk, amikor már
hifi és szuperfi között kellene különbséget tennünk.