Hetedhéthatár |
Hifi Stereophonie
1982. június
Befejeződik a múlt hónapban elkezdett nagy toronyteszt; ezúttal a
tunereket és magnókat vizsgálják. A HFS szakírója "bonbonból és
savanyú uborkából álló keveréknek" nevezi ezeket a komplett
rendszereket, ugyanis mindegyik berendezésen belül kilóg valami a
sorból. Például a Sanyo-lánc 1000 márkás lemezjátszójában silány
hangszedő van; a Denon kitűnő erősítővel párosít egy nyávogós decket;
a Sony magnóját éppenséggel kritikán alulinak minősítik; a Philipsnél
"a tuner a fekete bárány a nyájban".
* Itt is olvashatunk a Shure V15 hangszedő ötödik földi
inkarnációjáról, a V15/V-ről. Ezt a típust általában jobbnak tartják
az elődeinél, és a HFS is meg van vele elégedve; szinte
megkülönböztethetetlen tartja az Ortofon MC30-tól. A V15/V egyébként
nem is olcsó: 580 márka, az USA-ban 250 dollár az ára.
Július
Klein professzor ionizációs magassugárzójáról már írtunk egyszer;
most a HiFi Stereophonie is teszteli a Magnat cég Transpuls MP-X-101
jelű hangsugárzóját, s ennek csipogója az a bizonyos, Klein-féle
ionsugárzó (típusjele Plasma MP-01). A plazmasugárzónak darabja 2500
márka, a komplett, bruttó 378 literes hangsugárzó-rendszert 7000
márkáért vesztegetik. Még drágább az ugyanebben a füzetben bemutatott
másik szupercsoda, az Arcus Reference System nevű hangszórótemető:
jobbról-balról 1-1 tölcséres ionizációs magassugárzó, 8-8 közönséges,
kónuszos csipogó, 4-4 mély-középsugárzó - középen pedig egy közös
szub-basszusdoboz, két 30 centis dohogóval. Mindezért 30 ezer márkát
kell fizetni. Egyébként, árától függetlenül is, nem valami biztató
módszer ez a hangszórókiállítás; jó hangsugárzót nem így szoktak
építeni. A HFS főszerkesztőjének jobban is tetszik az "olcsóbb"
Magnat-rendszer. Tekintettel az Arcus és a Magnat iszonyatos árára,
szokásunktól eltérően mindkét hangsugárzóról bemutatunk egy-egy
diagramot a HFS mérései nyomán. Csak hogy szemléltessük: mennyire
távol esnek még az ilyen drága rendszerek is a tökéletestől.
Képek a HiFi Stereophonie-ból.
Felül az Arcus Reference System: a három darabból álló sztereó
rendszer összesen 28 hangszórót tartalmaz.
Középen a Magnat Transpuls MP-X-101, tetején a Plasma MP-01 ionizációs
csipogóval.
(A két diagram - savanyú a szőlő?! - a két méregdrága hangsugárzó
sebezhető pontjairól árulkodik: az Arcus magashangjai oldalirányból
erősen esnek, a Magnat görbéjén csúnya beszakadás látható 4 és 10 kHz
között.)
Lent: az 5000 márkás Hitachi PCM-V300 digitális kazettás magnó.
* További tesztek: Belles A-Mod 100 wattos monó végfok, Aiwa
AD-3500E és Yamaha K-960 kazettás deck (az utóbbi gép két
tesztpéldányán is 0,56% nyávogást mértek, lineárisan, 300Hz környékén
- furcsa história!). Itt mutatják be a Sharp cég Optonica RT-7070 jelű
duplamagnóját, azaz egy két sztereó kazettás deckből összeépített
rendszert, amellyel ide-oda lehet másolgatni a műsort.
* A legérdekesebb cikk ebben a számban kétségtelenül az, amelyben
a Teldec új lemezvágási technikáját mutatják be. (DMM= Direct Metal
Mastering.) Ismeretes, hogy a gyárak mindig lakkfólián rögzítik a
hanglemez műsorát, és erről a lakklemezről galvánozással nyernek
fém-másolatokat. A lakk nem valami stabil anyag, közvetlenül fémre
azonban eddig még sohasem sikerült felírni a műsort, mert miközben a
vágófej a barázdákat "esztergálja", a fémforgács minduntalan eltörik,
és azonnyomban összekarmolássza a lemez felületét. A Teldec új
eljárásának titka egy különleges, nem-kristályos, hanem amorf
szerkezetű rézféleség. Ez annyira jól forgácsolható, hogy a barázdák
vágásakor keletkező hulladékot egy hosszú, összetekeredett drót
formájában, egyetlen darabban lehet leemelni a kész mesterlemez
felületéről. Ez az újítás is azok közé tartozik, amelyek jócskán
meghosszabbíthatják a hagyományos, analóg hanglemez végnapjait. A
Teldec áprilisban hozta forgalomba az első 20 DMM-kiadványt.
Augusztus
Íme egy digitális kazettás magnó, nem nagyobb, mint az analógok
közül egy-egy jól megtermett példány: a Hitachi PCM-V 300E.
Mintavételi frekvenciája 44056Hz, felbontása 14 bit, ára 5000 márka.
* Teszt: Mac 3 Way, Mission 700, Restek Optima, TSM Puris 200 és
300 hangdobozok, Quad FM 4 tuner, továbbá egy szakajtóra való
illesztőtrafó és elő-előerősítő: Audio Technica AT 630 és 650, Denon
HA-500 és HA-1000, Kenwood KHA-50, Ortofon T-20 és Sony HA-55. A
bennünket közelebbről is érdeklő T-20 az NSZK-ban jelenleg 350 márkába
kerül.
Hi-fi News & Record Review
1982. június
John Crabbe, a HFN/RR szerkesztője azon elmélkedik: milyen sok
felvétel készült már - és készül egyre-másra - a népszerű
mesterművekből. Van olyan "alapmű", amelyből több mint 20 felvétel van
forgalomban, s Crabbe töredelmesen bevallja: amikor legutóbb
Berlioz-gyűjteményét katalogizálta, nem kevesebb, mint 44 darab
Fantasztikus Szimfóniát talált - ilyesmi persze csak azzal fordulhat
elő, aki évtizedek óta hivatásos lemezkritikus. A régi felvételek
között nagyon jók is akadnak, még ha a préselésük gyatra is, tehát -
és ezt már sok szakíró indítványozta - az lenne a legjobb, ha új
felvételek helyett inkább ezeket hoznák forgalomba - de most már a
"csendes" Compact Disc-en, azaz digitális lemezen.
Sajnos, a hanglemezgyárak úgy gondolják, hogy most, amikor
kezükben az ütőkártya, az Új Digitális Játékszer, okvetlenül elölről
kell kezdeniük mindent, újra és újra lemezre véve az egész
zeneirodalmat, mintha az analóg technika soha nem is létezett volna.
Ugyanazt akarják tenni, amit akkor tettek, amikor barázdásra, vagy
később a monó technikáról a sztereóra. Pedig az analóg és a digitális
technika között távolról sincs ekkora különbség. Az lenne tehát a
helyes, ha előbb a hagyományos felvételeket jelentetnék meg digitális
(lézeres) lemezen, az analóg mesterszalag hangminőségével ajándékozva
meg a klasszikus zene kedvelőit - és csak lassan, folyamatosan
egészítenék ki a kollekciót az új, digitális felvételekkel.
Még sajnosabb (ezt már mi mondjuk), hogy a helyzet jelenleg
tragikomikus. Azt szeretnénk, hogy végre digitális lemezen élvezhessük
a jól bevált, hagyományos, analóg felvételeket - s ehelyett a távolról
sem kiforrott digitális felvételtechnikával etetnek bennünket, azt
viszont a régi, kattogó-sercegő analóg hanglemezen tálalják fel...
* Egy különlegesen szép lemezjátszót tesztel Colloms: a
Michell-féle Gyro Dec-et. Ez a gép elsősorban abban tér el hasonlóan
szép (és sokak által ismert) elődeitől, a Transcriptoroktól és a
Hydraulic Reference-től, hogy legfőbb ékességét, a hat esztergált
fémpogácsát, amely eddig a lemezt hordozta, végre kíméletlenül
levitték a lemeztányér alá, bizonyságául, hogy a lemeztányéron nincs
helye se hárompontos, se hatpontos, egyáltalán: sehánypontos
alátámasztásnak. A lemeznek a teljes felületét alá kell támasztani.
Július
Gyorsan kopnak a szlogenek. Egy erősítő, például, ma már hiába
hifi, szuper-hifi, professzionális vagy stúdió - túlságosan is jól
ismerjük ezeket a jelszavakat. Mindazonáltal tudjuk, hogy az erősítők
nem egyformák. Vannak olyan gépek, amelyek legalábbis ambiciózusabbak
a többinél: szebbek, nagyobb teljesítményűek, "korszerűbbek",
drágábbak. Van ezekre a gépekre egy újabb kifejezés: High Tech.
Colloms is így nevezi az általa tesztelt Armstrong, illetve Trio
(Kenwood) elő/végfokozatokat. Ebben a jelzőben aztán minden benne van,
dicséret és kétkedés egyaránt.
Colloms tesztje igazolja a jelszót, a "Magas Technológiát",
ugyanis ezek a gépek műszakilag tényleg rendkívül jók. Ami a
hangminőségüket illeti, így summázhatnánk az angol szakíró véleményét:
a végfokok kitűnőek, az előerősítők szólhatnának szebben is - azaz,
mindent összevéve, az ár és a minőség között nincs meg az összhang.
* Autósok előre! Nem kevesebb, mint 7 cég autóba szánt
hifi-berendezéséről olvashattok tesztet a júliusi HFN/RR-ben. A revüt
egy elméleti cikk vezeti be, ezt Peter Mapp írta, aki - úgy látszik -
immár a HFN/RR ügyeletes akusztikai szakértőjének tekinthető. Nagyon
muris diagramokat mutat: autók belsejében felvett frekvenciagörbéket,
BMW, Jetta, Escort, Volvo 66, Alfasud és Peugeot felirattal.
(Nevezetes hiánya a tesztnek a Trabant, a Wartburg és a Lada
frekvenciagörbéje.) A görbék egyébként meglehetősen hasonlóak,
eszerint az autós-hifi-készülékek - ha igaz közös nevezőre hozhatók. A
szubjektív tesztet egyébként egy Renaultban végezték.
HI-FI ANSWERS
1982. június
A lap munkatársa látogatást tesz a BBC egyik stúdiójában. Számára
(és persze, számunkra is) a kontrollszoba a legérdekesebb, a maga
komputerizált, 40 csatornás keverőasztalával, 24 csatornás Studer
A800-as magnójával és egyéb nyalánkságaival. A monitorhangsugárzó
típusszáma LS5/8, ez a BBC saját konstrukcióinak egyike, licencét a
Rogersnek adták el. Kétutas, aktív rendszerű, alul egy 30 centiméter
átmérőjű polipropilén-membrán dolgozik egészen 1,8kHz-ig, onnan
felfelé egy 34 milliméteres dóm sugároz. A dobozt egy speciális Quad
405-össel hajtják meg, ez a változat az egyik csatornán a teljes 100
wattot leadja (a mélysugárzó számára), a másik csatornán pedig 20
wattal táplálja a csipogót. Az LS5/8 nem kisebb, mint 114dB
hangnyomást képes kelteni 1 méter távolságból mérve. Dobütéseken
keveslik ugyan a BBC hangmérnökei a 30 centis mélysugárzó basszusát,
de - mint mondják - sokféle más monitort is kipróbáltak már a KEF-től
a Tannoyig és a JBL-ig, és bár mindegyiknek megvannak a maga előnyei
és hátrányai, egyiket sem érezték minden célra egyaránt
használhatónak.
* Egy szójáték a hirdetésekből. Az egyik szuper-lemezjátszót, a
Pink Triangle-t imigyen ajánlják a vevő figyelmébe: "ha nem ezt
veszed, feltehetőleg meglincselnek" - vagyis még a konkurencia is
minduntalan a Linn cégre kénytelen hivatkozni, Mellesleg, a
hirdetéseknél maradva, most értesültünk a Linn Sondek lemezjátszó
gyári MOD-jairól, amelyek a misztikus és egy cseppet sem szerény
Nirvana, illetve Valhalla fantázianevet viselik. A Valhalla
modifikációs doboznak 65 font az ára (plusz forgalmi adó; 8 százalék,
ha jól tudjuk). Ennyiért meg lehetne kapni egy komplett Akai, Pioneer
vagy JVC lemezjátszót vagy kazettás decket. Forgalmi adóval, persze.
* Keith Howard, a HFA szerkesztője fülügyre veszi az Ortofon MC
200-at, a dán cég új, Concorde-fejszerelvénybe épített, mindazonáltal
mozgótekercses hangszedőjét. Kellemes, kiegyenlített hangzásúnak
ítéli, de szerinte is van az Ortofon-hangképben valami ködös színezet.
Egy szemre szimpla, árára nézve nagyonis szerénytelen hifi-lánc: Linn
Sondek futómű, Grace 707 hangkar, Linn Asak hangszedő, Naim előerősítő
aktív keresztváltóval és három pár végfokkal, a háttérben pedig az
ilyeténképpen triamplifikált Linn Isobarik hangdobozok - mindez
összesen 6000 fontsterlingért
Július
Audiofilek jól ismerik azt a furcsa, ellentmondásos jelenséget,
hogy minél jobb a lejátszóberendezés, annál "rosszabb" a hangkép:
tisztábban halljuk a hangfelvétel hibáit. Dehát valóban fordított
arányosság állna fenn a hifi és a hangminőség (jobban mondva: a zenei
élmény) között?! J. M. Hughes cáfolni igyekszik ezt a tételt, mondván,
hogy habár a lemezek tényleg nem tökéletesek, a mind jobb
hifi-berendezés igenis egyre nagyobb zenei élvezetet nyújt.
Véleményével mi is tökéletesen egyetértünk, csak mi nem hivatkozhatunk
olyan, végletekig kifinomult hifi-láncra, mint amilyenen Mr. Hughes
köszörüli a fülét. "A képünkön látható szerény külsejű összeállítás,
Sir, 6000 fonttal könnyíti meg az Ön bankszámláját..."
* Még egy szuperberendezés, de most a tesztrovatban: a komplett
Mission-lánc. (A lemezjátszó a 775, a hangszedő a 773 SM Gold, a
hangsugárzó a 770, az elő- és végerősítő a 776 és 777 típusjelet
viseli, a képünkön is látható hangkar a Mission 774-es.)
A Mission 774 hangkar, premier plánban. Jól látszik, hogy az
(ugyancsak Mission-készítette) hangszedőt gyakorlatilag közvetlenül
fogják fel a kar-csőre.
* És egy kuriózum: mágneses (!) hangszedő a Fidelity Research
cégtől, az FR 101 SE - egy különös üzletpolitikai döntés eredménye.
Negyvennégy fontba kerül, tehát tulajdonképpen igen olcsó, legalábbis
az FR többszázfontos MC-hangszedőihez és hangkarjaihoz képest.
Audio
1982. június
Jobb-e a tangenciális hangkar a hagyományosnál - ezt a régi-régi
kérdést feszegeti P. W. Mitchell.
Mint ismeretes, a hanglemezvágó gépek úgy dolgoznak, hogy a
vágófej tengelye mindvégig a barázdák érintőjében fekszik, s az
érintési pont: a vágókés hegye. Ezzel szemben a hagyományos
lemezjátszókarok nem egy egyenes, hanem egy körív mentén vezetik a
hangszedőt, következésképpen ki-kitérnek a barázdák érintővonalából. A
hangszedőtű emiatt aztán nem úgy halad, mint az út közepén egyenesen
előreigyekvő autós, hanem inkább mint az a sofőr, aki ide-oda
csalinkázik az úttesten, és hol a bal oldali, hol a jobb oldali járdát
veszi jobban szemügyre. Az ilyesmi a közlekedésben sem előnyös, a
lemezjátszó-technikában pedig kifejezetten hátrányos dolog. A
hangkarok e geometriai tökéletlenségéből úgynevezett szöghiba adódik,
abból meg torzítás, mégpedig általában annál nagyobb, mennél közelebb
jutunk a hanglemez középpontjához. Ezt a hibát próbálják kiküszöbölnie
tangenciális ("Radial Tracking", "Linear Tracking") hangkarok:
csapágyházukat egy szervó-mechanizmus mozgatja.
A tangenciális karok másik előnye: elmarad a kellemetlen
skating-hatás, nincs szükség oldalsó kiegyenlítőerőre (antiskating).
Ugyanis a hanglemez forgásából eredő súrlódás most pontosan az "úttest
középvonalában" húzza előre a tűt.
Ez mind nagyon szépen hangzik, csak - mint P. W. Mitchell
kiszámolgatja - az egésznek nincs gyakorlati jelentősége. A
tangenciális hangkar szervó-rendszere ugyanis csak akkor tud működésbe
lépni, csak akkor tudja korrigálni a kargeometriát, ha előbb értésére
adjuk, hogy már van mit korrigálnia. Vagyis szüksége van egy bizonyos
mértékű szöghibára, és ez a hibatartomány, amelyet Mitchell Szervó
Ablaknak nevez (Servo Window), általában ±0,5 fok. Ez a szöghiba a
tangenciális hangkarokon mindvégig jelen van, a lemezjátszás egész
folyamata során. További, szükségszerű pontatlanságok járulnak még
hozzá, ugyanis a hangszedőt - mi tagadás, tényleg így van - szemre
szinte lehetetlen pontosan beállítani.
No és mi van a skating-effektussal? Ez a jelenség kétségtelenül
létezik. A hagyományos hangkarok antiskating-berendezésével sohasem
lehet tökéletesen közömbösíteni, legfeljebb hozzávetőlegesen - de
vajon elegendő-e ez? "Számoljunk csak" - mondja a cikk szerzője. A
skatingerő a pianisszimókban is eléri a tűerő 7 százalékát, a
fortisszimókban 15 százalékosra tehető. Ha az antiskatinget közepesre
vesszük (ez a tűerő 11 százalékának felel meg), akkor a tényleges,
kompenzálatlanul maradó skating-erő nem lesz több, mint ±4%. De még ha
másképpen számolunk is (például a fortisszimókat vesszük csak alapul),
a kompenzálatlanul maradt "skating" így sem fogja meghaladni a tűerő
8-9 százalékát. És hogy meghallható-e ez a hiba? Könnyű kikísérletezni
ezt egy olyan lemezjátszóval, amelyen "menetközben" is állítható az
antiskating. (És - tegyük hozzá - amely persze kellőképpen pontos!) A
legtöbb ember nem képes meghallani a differenciát. (Azért ez nem ilyen
egyszerű. A skating-erő a tűalaktól is függ, valamint attól is, hogy
szárazon vagy nedvesen játsszuk-e a lemezt.)
Van azonban a tangenciális lemezjátszókaroknak egy harmadik
előnyük is: az, hogy sokkal rövidebbek, ennélfogva sokkal könnyebbek
lehetnek, mint a szokásosan csapágyazott, körülbelül 9 coll effektív
hosszúságú hangkarok. Mitchell szerint ez már valóban komoly előny.
Idézi Poul Ladegardnak (Brüel & Kjaer) néhány évvel ezelőtt
megjelentetett tanulmányát: minél kisebb a hangkar-hangszedő rendszer
effektív tömege, annál kisebb torzítással lehet lejátszani a nem
teljesen sima lemezeket, márpedig kisebb-nagyobb mértékben minden
hanglemez vetemedett.
Ehhez azt szeretnénk hozzáfűzni, hogy Ladegard akkoriban el volt
maradva egy brosúrával. Amíg ő méricskélt, az audio-világ felismerte,
hogy az MC-hangszedők szebben szólnak, a maguk szükségszerűen nagyobb
effektív tömegű hangkarjaival együtt is, mint a B&K és mások által,
egyoldalú mérések alapján ajánlott, kis effektív tömegű rendszerek.
Így aztán még inkább elfogadhatjuk P. W. Mitchell végső
következtetését, miszerint a tangenciális hangkarok előnye sokkal
inkább elvi, semmint gyakorlati.
* Íme egy csillapítóanyag, amellyel megjavíthatjuk a lakószoba
akusztikáját: a Sonex. Számunkra ugyan egyelőre nincs sok jelentősége,
minthogy nálunk nem kapható, és ha kapható volna is, kevesen vehetnék
meg: többe kerülne a kárpit, mint maga a hifi. (Körülbelül 9
négyzetméternyi Sonexnek 220 dollár az ára.) Poliuretánból készített
táblákról van szó, vastagságuk 2, 3 vagy 4 hüvelyk. Felületük
hasábokra bomlik, ez az alakzat csillapítja a hangrezgést a
leghatékonyabban. A mennyezet borítására szánt "audio-zsindelyek"
vastagsága 5 centi.
Sonex falburkoló tábla
A Sonex-anyag elsősorban 500 és 1500Hz között "nyel", tehát ne
várjunk csodákat tőle: a lakószobák akusztikája elsősorban a 30 és
200Hz közötti állóhullámokat szenvedi meg. Mindazonáltal sokat
segíthetünk a Sonex-szel (vagy hasonló hangelnyelő anyagokkal),
feltéve, hogy a háziasszony hozzájárul a "tapétázáshoz". Bert Whyte,
az Audio helyettes szerkesztője lelkes híve a Sonex-nek, illetve a
LEDE elnevezésű akusztikai koncepciónak. (Live End - Dead End.) Arról
van szó, hogy a szoba egyik végét, azt, amelyikben a hangszórók
állnak, minden eszközzel csillapítani kell; ez a térrész tehát
akusztikailag úgyszólván "halott", a szoba túlsó fele pedig legyen
"eleven", minél több visszaverő felülettel.
Ebben a szobában hallgat zenét Bert Whyte. Szemben "holt térrész"
öleli körül a B&W hangsugárzókat: körülbelül 1000 dollár értékű
Sonex-panel és "audiozsindely" borítja a falakat, illetve a
mennyezetet.
Ennek a koncepciónak az az értelme, hogy a hangsugárzókból kilépő,
elsődleges hullámfrontról leváljanak az úgynevezett korai
visszaverődések, amelyek a falakról és a mennyezetről érkeznének, s
amelyek elkennék az elsődleges információkat. A "halott" térrészből
érkezű hang tehát rendkívül precíz, jól érvényesülnek a
fáziskülönbségek (az egész sztereofónia fáziskülönbségeken alapul!),
vagyis feltisztul a sztereó kép, növekszik a mélységérzet. Túloldalt
pedig a hallgatóságot körülvevő "eleven" térrész szolgáltatja majd a
mindenkori teremhangot, amely nélkül a zene túl száraz maradna. Így
áll helyre a direkt és az indirekt hangok aránya.
Bert Whyte kissé leegyszerűsíti a dolgot; a szobaakusztika
valójában sokkalta bonyolultabb, semhogy ezzel az egyszerű recepttel
minden bajunktól megszabadulhatnánk. Koncepciója mindazonáltal
összhangban áll azzal, amit angol szakírók, köztük a BBC kutatói már
régóta mondogatnak. Hangsúlyozzuk: a koncepció a helyes - mert ami a
kivitelt illeti, a Sonex helyett számos más anyag is beválna. A Sonex
legnagyobb előnye, ha jól sejtjük, nem a hatékonyságában rejlik, hanem
abban, hogy viszonylag tűrhetően néz ki. (A tojástartóknál biztosan
csinosabb.) Kérdés, hogy az asszonynépek is ilyen elismerően
nyilatkoznának-e róla. Ha tehát felesküdtünk a "LEDE" koncepcióra,
cselekvés előtt mindenképpen konzultáljunk a ház asszonyával;
semmiképpen ne állítsuk kész helyzet elé...
Július
Teszt (egyebeken kívül) a Beocord 9000-es kazettás magnóról és a
Dennesen ABLT-1 tangenciális hangkarról. Már amennyiben ez utóbbi
recenzió tesztnek nevezhető: két oldalnyi leírás, bármiféle érdemleges
mérés nélkül, szubjektív összehasonlító próba nélkül. A Dennesen-kar
ára 1250 dollár, és az Audio szerint érdemes is ennyit kifizetni, "ha
meg akarod szerezni a mai hangkarok fejedelmét"...
Dennesen ABLT-1 tangenciális hangkar