Hifi-scifi - avagy Silverberg jóslata |
Jim Collins a tenyerén méregette a kis tekercs súlyát, aztán
becsúsztatta a nyíláson és elfordított egy kapcsolót. A hangszórókból
a Trisztán-előjáték ütemei csendültek fel. Apró bólintásokkal kísérte
a taktust, belefeledkezve a zene élvezetébe. Berendezése hatéves volt,
valamikor 1978-ban vásárolta. Ez volt az egyik legkorábbi
termoplasztikus készülék, de még mindig remek hangszínt,
jelenlét-illúziót, teljesség-érzetet nyújtott.
A bár-automatához lépett, hogy italt kevertessen magának.
Beállította egy hét-egyes Martini adatait. Fölüdülve kényelmesen
elhelyezkedett, és nekikészült, hogy egész estéjét zenehallgatásnak
szentelje. Amit hallgatott, a Trisztán új választékos előadása volt a
tavalyi bayreuthi évadból. Persze, néhány kritikus megint elmondta,
hogy nem éri el az emberöltővel korábbi, régi nagy Furtwängler
felvételek színvonalát, dehát mindig akadnak fanyalgók. Az előadás
igenis szép. Jim így gondolta, amikor az előző nyáron először
hallgatta a Bayreuthból műholdon Amerikába közvetített produkciót - és
most is így gondolja.
Az előjáték átadta helyét az első felvonásnak. Jim
elterpeszkedett, érezte, ahogy a jó ital és a nagy zene kiváltotta
belső meleg szétsugárzik a belsejében. De régen is volt, mikor először
hallotta ezeket az akkordokat! Talán az 1953-as évadban? Mindenesetre
kölyök korában, bő harminc évvel ezelőtt lehetett.
Akkor még a sztereózás föl sem volt találva - tűnődött. - Szinte
ősembernek számítok ma már. Nem csoda, hogy a srácaim a multkor
megkérdezték, léteztek-e autók, amikor fiatal voltam.
Igen, a sztereó előtt... Jól emlékszik arra az időre, amikor apja
áttért a sztereóra. Valamikor 59-ben, 58-ban lehetett talán. A
változás megdöbbentő volt, csakugyan. A zene hirtelen karnyújtásnyi
közelségbe került, szinte megérinthetted. Jim mosolygott,
visszagondolva arra, milyen büszkeséggel mutogatta apja az új
sztereóberendezést, mely sok részből állt, és bonyolult volt a
kezelése. Tényleg csodálatos berendezés volt. Visszatekintve az
esztendők alléjában szinte hallja is még, hogyan szólalt meg A Rajna
kincse, aznap, amikor Apa hazahozta a nagy lemezalbumot...
Aztán ő maga is megpróbálkozott a high fidelity-vel, 64-ben,
rögtön az egyetem után. Teljes láncot állított össze, apránként, hol
egy hangszórót vásárolva, hol egy rádióegységet cserélve újabbra,
ahogy a pénztárcája engedte. Aztán a nagy pillanat 72-ben. amikor
megjelentek az üzletekben az első fluxusérzékeny szalagjátszók. Milyen
hitetlenkedve nézett a feleségére, amikor megmutatta neki, hogy a
Borisz Godunov teljes felvétele ráfért arra a semmi kis tekercsre!
Hat szép esztendőt töltött e hifi-lánc társaságában. Ma is ezzel
hallgatna zenét, ha nem jöttek volna ki 78 őszén a minden eddiginél
jobban miniatürizált és szebb frekvencia-átvitelű termoplasztikus
felvételek. És Jim mindig mohón igyekezett tökéletesebbre cserélni
készülékét...
Felcsendült a lakásajtó harangjátéka; a robotlakáj vendéget
jelentett be. "Fred... Gardner... úr... itt... látogatni... Collins...
úr." Jim utasította, hogy eressze be a vendéget.
Kikapcsolta a Trisztánt, mikor barátja belépett. Gardner
villamosmérnök volt, valamikor egy osztályba jártak. Minden hónapban
fel szokott ugrani egyszer-kétszer. Közös vesszőparipájukról, a
zenéről szoktak csevegni, meg a régi szép napokról, miközben
tisztességes mennyiségű Martinit vettek magukhoz. Ezen az esetén
váratlanul toppant be, de, mint rendesen, Jim most is örült a
látogatásnak.
- Kevertess a géppel italt, Fred, és parkolj le egy fotelban -
szólt. - Szalmaözvegy vagyok. Arra gondoltam, Wagner-hallgatással
töltöm el az estét.
Gardner beállította a tárcsán szokásos három-egyes kotyvalékát.
- Nem volna-e kedved inkább egy kis Mozarthoz? - kérdezte.
- Miről lenne szó?
- Föl szeretnék tenni egy Figarót. Hoztam ugyanis valami
érdekességet. A laborból egy-két napra kölcsönkaptam ezt a
prototípust. - Lapos táskát húzott ki a zsebéből. Olyan volt, mint egy
színházi látcső tokja, és valóban valami különös, dudoros látcső
féleséget szedett is ki belőle. - Prototípus - folytatta Gardner. -
Legkorábban késő ősszel tudjuk csak piacra dobni, de lehet, hogy 85
tavaszáig várnunk kell vele. Ahhoz, hogy lejátsszam, szükségem lenne a
tévédre is.
- Rajta - válaszolta Jim, a rejtelmes előkészületektől kíváncsian.
Gardner kihúzott egy jack-dugót, s egy másikat tett a helyére. A
látcsövet a dohányzóasztalra helyezte, úgy, hogy a lencsék Collins
falnagyságú képernyője felé irányultak, és megnyomott egy gombot.
Azonnyomban megszólaltak Jim audio-láncának hangszórói: a Figaró
házassága nyitányának csillogó dallamai végigtáncoltak a szobán. A
hatalmas ernyőn feltűnt a kép: egy operaház méltóságteljes függönye.
A nyitány véget ért. A képernyőn a függöny fölment, s a színpadon
láthatóvá vált egy félig bebútorozott szoba. Csinos lány állt a tükör
előtt. Éppen kalapot próbált. A földön tizennyolcadik századi öltözetű
férfi térdelt: a szoba nagyságát mérte, zengő bariton hangon énekelve
a méreteket: "Cinque... dieci... venti..."
Gardner kivárta, míg a nyitó kettős végetér, majd újra megnyomta a
gombot. A kép eltűnt, a szobára csönd borult.
A mérnök nem tudta legyűrni önelégült mosolyát.
- Egészen elfogadható, nem? A múlt héten, Salzburgban vettük föl,
élőben. A kis szerkentyű fölvételre és lejátszásra egyaránt alkalmas.
Egyelőre "fotoszkopikus kódolónak" nevezzük. A látcsövön keresztül
élesre állítod, a közelképekhez gumiobjektív áll a rendelkezésedre, és
semmi másra nincs gondod: mindent rögzít, amit látsz és hallasz.
Filmfelvevő, magnó és vetítőgép keverékének tekinthető. El kell, hogy
ismerd, a hangja sem rossz, jóllehet, ez még csak a prototípus. A
sorozatban gyártott változat sokkal jobb lesz. - Gardner kivett a
szerkezetből egy tárgyat, amely hanglemezre emlékeztetett, de nem volt
nagyobb egy féldollárosnál. Ez a felvétel hordozója - szólt. - Az
egész Figaro rajta van. Teljes frekvenciamenet, plusz színes tévékép.
Jim egy ideig nem válaszolt. Azután hitetlenkedve megcsóválta a
fejét:
- Épp ma este gondoltam vissza apám néhai sztereóberendezésére. Ki
a csoda álmodott volna annak idején arról, hogy harminc év sem telik
el, és ilyesmink lehet?
- De az a sztereó-őskor azért egész jó volt, ne feledd - tette
hozzá Gardner. - Emlékezz csak vissza, hogy játszotta Richter a Brahms
Másodikat...
- Bjoerling sem volt rossz a Turandotban...
- A Beecham-vezényelte Messiás...
- A Rózsalovag Karajannal...
Mindketten kacagásra fakadtak. Szokásos témájuknál voltak.
*
A szerző: Robert Silverberg
Lehetséges, hogy a fönti tudományos fantasztikus elbeszélésnek
nincs túl nagy irodalmi becse. Ahhoz képest azért egészen jól
sikerült, hogy nem szakmabeli, hanem dilettáns író szerzeménye: egy
bizonyos Robert Silverberg amerikai mérnöké. De nem pusztán azért
fordítottam le, hogy gazdagítsam a Hifi Magazin (nemleges)
novellarovatát. Silverberg írását - melynek csak bevezetője ez a
sci-fi-történet - nem kizárólag mint műfaji kísérletet találtam
méltónak a figyelemre. A huszonegy évvel ezelőtt íródott cikk az
amerikai High Fidelity 10 éves jubileumi számában, 1961. áprilisában
jelent meg, és azt próbálja megjósolni, hogy milyen irányokban fog
fejlődni a hifi-technika a rákövetkező huszonegynéhány esztendőben. A
jóslatok lényegében a mi korszakunkig terjednek, jóllehet a szerző -
egy világhírű jövő-regény bevallott hatására - játékosan 1984-re
helyezte tudományos fantasztikus novellájának cselekményét. 1982 és 83
fordulóján mindenesetre már abban a helyzetben vagyunk, hogy
ellenőrizni tudjuk, mi teljesült e huszonegy éves jóslatokból.
Vesszőparipámmal, a hifi történetével foglalatoskodtam, amikor a
kezembe került Silverberg írása. Érzésem szerint azonban ennek a
dokumentumnak nemcsak történeti értéke, hanem időszerű tanulsága is
van, ugyanis Silverberg roppant felkészült, korának műszaki vívmányait
mélyen és átfogóan ismerő mérnök volt, aki jóslatait - mint majd
Olvasóink előtt is kiderül - felelősséggel, rendkívüli
megfontoltsággal tette meg. A High Fidelity nagyon komoly újság volt
akkoriban, nagyon komoly szerkesztőgárdával. Ma már nehezen tudjuk
elképzelni, milyen magas színvonalat ért el az audio-kultúra az idő
tájt, amikor a hifi még csak a legigényesebb - és jómódú -
zenekedvelők hobbija volt. A High Fidelity eredetileg a brit The
Gramophone amerikai változataként indult, 1951-ben (az angol folyóirat
már 1923 óta rendszeresen megjelenik!). Akkoriban a High Fidelity
zenei rovatának cikkeit időnként olyan világnagyságok szignálták, mint
Josef Krips vagy Glenn Gould! A hirdetésekben pedig - ez is jellemzi a
hifi-újságokat! - gyakran találkozunk olyan készülékekkel, amelyeket
ma is sokan szívesen elfogadnának: Ortofon SPU/GT-hangszedő... SME
kar... Thorens 124-es lemezjátszó... McIntosh, Marantz, Futterman
erősítő... és az elavult, de roppant előkelő sztereófal: a JBL
Paragon.
Következik tehát: egy bőséges kivonat Silverberg tanulmányából -
majd néhány tanulság.
A szalagjátszó jövője
Gyakran elhangzik az a megállapítás - kezdi a mérnök -, hogy az
otthoni zenereprodukció terén egész századunkban nem született igazán
eredeti újítás Edison kézzel tekert nyávogógépe óta egészen a mai
sztereó-gyönyörűségekig. Ha a mágnesszalag bevezetésétől eltekintünk,
egyet kell értenünk ezzel a megállapítással. Ma ugyan jobb
készülékeket szerkesztünk, de az elvük nem új. Csak a már meglevő
eljárásokat finomítottuk: elektromos felvétellel helyettesítettük az
akusztikus felvételeket, javítottunk a hanglemezen és csökkentettük a
sebességet, tökéletesítettük a visszajátszó berendezést és -
legújabban - még egy csatornát tettünk az eddigi egyetlen csatornához.
Mindezek sokat javítottak a dolgon, de az alapeljárás változatlan
maradt. Lényege ma is a következő. Először átalakítjuk a hangokat egy
szilárd anyagból kiformált barázda-mintázottá. Ezután olyan készüléket
alkalmazunk, mely letapogatja a mintázatot, és az így nyert mechanikai
energiát villamos energiává alakítja. Ezt felerősítve
hangszóró-meghajtásra használjuk. A hangszóró az eredeti hangok
tűrhető utánzatát nyújtja. Az eljárás tele van hibával. A zajszint
magas (sistergés, dörömbölés, karcok és külső eredetű hangok). Testek
súrlódnak egymáson. Ezek az elemek gyorsan öregszenek, elkopnak,
beégnek, tönkremennek. Az energiaátalakító részek, valamint az
erősítők bonyolultak, előállítási költségük magas.
A mágnesszalag háború utáni fejlődése lehetővé teszi, hogy
kiküszöböljük a barázdában való mechanikai csúszás problémáit. Ez már
valóságos minőségi ugrás - ám a mai szalagos technikának is megvannak
a maga hátrányai. Itt a hanghullámok mágneses részecskék mintázatává
képződnek le, s ez utóbbi halad el a lejátszófej előtt. A
visszajátszás minőségét a zaj korlátozza: adott hosszúságú szalagon
csak bizonyos mennyiségű információt tárolhatunk, túlságosan sűrű
információt a lejátszófej nem tud dekódolni. Mennél lassabban mozog a
szalag, annál erősebben jelentkeznek e nehézségek.
Van ellőrehaladás a magnótechnikában, de - miként a hanglemezes
reprodukcióban is - a fejlődés inkább csak a meglevő eljárások
finomításában áll, Ezt sem szabad lebecsülni. Nem is olyan régen még a
másodpercenkénti 15 hüvelykes (76cm/sec) sebesség, féltétlenül
szükséges volt, ha a frekvenciamenetben el akartuk érni a 15000Hz-et.
Hamarosan, talán egy éven belül várhatóan megjelennek a piacon azok a
magnók, amelyeket minőségi hangvisszaadásra alkalmasnak fognak majd
hirdetni, s amelyeken a szalag sebessége mindössze 17/8 hüvelyk
(4,78cm) lesz másodpercenként. Négyszáz százalékos javulás! A
szalagsebesség aztán, mai ismereteink szerint, nem lesz tovább
csökkenthető. Ám mostanában merőben új elképzelések körvonalai
bontakoznak ki. És ha az Egyesült Államok laboratóriumaiban jelenleg
egymással párhuzamosan folyó kutatásokat tekintjük, hamarosan még
merészebb ötletek fognak napvilágot látni.
Vegyük például a fluxus-válaszú magnófejeket. A mai lejátszófej
azt érzékeli, ahogy - a szalag mozgása közben - a mágneses mező
változik. A fluxus-válaszú fejek azt fogják jelezni, hogy mágneses
mező egyáltalán jelen van-e, függetlenül attól, hogy mozog-e a szalag,
vagy sem. (Silverberg ezután becsléseket ad arról, hogy milyen
megtakarítást eredményeznének az ilyen fejek.) A teljes Ring vagy az
összes Haydn-szimfónia ráférne egyetlen tekercsre... De - jegyzi meg
-, a fluxus-válaszú lejátszófej még nem várható a legközelebbi,
jövőben. Egyrészt a félvezető-technikának sokat kell még fejlődnie
ahhoz, hogy ilyen eszközöket alkalmazhassunk, másrészt új, lassabb
sebességgel is nagyobb információsűrűséget tároló hangszalagokra van
szükség. Ám a műszaki haladás sebességét is kockázatos dolog
alábecsülni - mondja Silverberg. Szerinte az a legvalószínűbb, hogy
nem a jóslat idején kezdődő hatvanas években, hanem valamikor a
következő évtizedben jelenik meg a fluxus-válaszú magnófej s a
hozzávaló miniszalag.
Ezután a termoplasztikus felvételi eljárásról szól, amellyel a
General Electric épp a cikk írása idején kísérletezett, s amely
Silverberg szerint 15-20 esztendő múltán fog csak elterjedni. Ezt - ma
már tudjuk - végül is semmilyen formában nem vezették be, így a
bonyolult eljárást nem ismertetem részletesen. (Ha jól értem, hűtéssel
befagyasztott elektréttöltések hordozzák az információt, amelyet
felmelegítéssel lehet törölni.) A mérnök ezúttal sem takarékoskodik a
megtakarítás mértékében "Mozart-összkiadás egyetlen szalagon"...
Sokkal érdekesebb a magnózás forradalmának harmadik útja: Silverberg
itt valóban látnoki tehetséget árul el. Vissza is adom neki a szót.
Új kódolási eljárás
Ha a még távolabbi láthatárt kémleljük az időben - írja -, látni
fogunk egy még ígéretesebb lehetőséget is. A fotoszkopikus tárolásra
gondolok, arra, hogy az információt optikai úton rögzítik. Az optikai
tárolás az információ hihetetlen sűrűségét teszi lehetővé. Képes lesz
arra, hogy a számítógépet oly picinyre zsugorítsa, mint egy mai
hordozható rádió, és minden bizonnyal meghozza azt a korszakot is,
amikor a zenei jelek hordozói oly miniatűr méreteket öltenek, amelyek
elképzelhetetlenek voltak a hagyományos hanglemezek és magnószalagok
korában.
A digitális kódolásban rejlik az eljárás titka. Minden
rezgésszámnak, sőt minden rezdülésnek, a hangszín minden apró jegyének
megfeleltethetünk egy kódszámot: bizonyos elektromos feszültség
numerikus kifejezését. Az optikai úton dolgozó letapogató-egység
villámgyorsan elemzi a kódolt számok sorozatát, s egy átalakító - a
hangszóró közvetítésével - visszafordítja őket hanghullámokká. Az
eljárásban az a szép, hogy tökéletesen torzításmentes: ha a kódolt
számot a letapogató-egység egyáltalán le tudja olvasni, akkor pontosan
olvassa le, mivel a legegyszerűbb elven, az IGEN/NEM választás elvén
működik. Amivel egyelőre meg vagyunk akadva, az a digitális/analóg
konverter elve, amely még a távolabbi műszaki jövő méhében szunnyad.
Van egy-két ügyes leolvasó-szerkentyűnk. Van kódolási technikánk, de a
visszajátszás művelete problémákat okoz. Mindenesetre, amikor sikerül
kifejleszteni a szükséges kódereket-dekódereket, a digitális kódolású
fotoszkopikus rendszer szédületes távlatokat fog majd nyitni a
hangvisszaadásban. Közbevetőleg - jegyzi meg a mérnök - semmi okát nem
látom, miért ne lehetne a digitális eljárást a televíziózás és az URH
terén is meghonosítani. A vétel minősége ugrásszerűen javulni fog.
Lemez és lemezjátszó
Silverberg, láttuk, hosszan foglalkozik a felvételre és
lejátszásra egyaránt alkalmas készülékek jövőjével. Az audio-lánc
passzívabb elemeire kevesebb szót veszteget, de cikkének ez a fele
legalább annyira figyelemre méltó, mint a korábbi. Itt kevésbé ereszti
szabadon képzeletét - talán ezért van, hogy jóslatai közül sok
megvalósult. S amelyek mégsem valósultak meg, azok most annál is
inkább bosszantóak, mert hasonlóképpen megvalósulhattak volna.
Cikkének a hanglemezről szóló bekezdéséből idézek.
Nem fog máról holnapra eltűnni. Van valami egyszerű és kényelmes
jellege ennek a lapos korongnak. Természetesen tökéletesedni fog. Az
1961-es préselési eljárásról át fognak térni a fröccsöntésre. Ez javít
majd a minőségén, csökkenti a költségeket és a selejtet.
A lemez legnagyobb hibája az, hogy tönkremegy - az ismételt
lejátszás bizony nyomot hagy a barázdán. A probléma akkor oldódik majd
meg, amikor a hangszedőtűt fényelemes leolvasóval helyettesíthetjük. A
forgó lemez fénysugár alatt halad át, s ez játssza a hangszedő
szerepét, a barázdából az erősítőhöz juttatva el az információt. Nem
lesz többé mechanikus kapcsolat a hangszedő és a barázda között, nem
lesz súrlódás, lemezkopás, a követési képesség pedig eszményi marad
anélkül, hogy torzítástól, túlvezérléstől vagy pláne a tű ugrásától
kellene tartanunk.
Hangsugárzó
Ami a lánc másik végét, a hangszórót illeti, épp mostanában zajlik
az a két forradalom, amely bizonyára nyugdíjba kényszeríti majd a ma
még szinte egyeduralkodó mozgótekercses rendszereket. Évek óta
vásárolhatunk már elektrosztatikus hangszórókat, de a legutóbbi időkig
ezek csak a magas rezgésszámokat voltak képesek lesugározni. Nemrég
megalkották viszont azokat az új elektrosztatikus hangforrásokat,
amelyek a teljes spektrumban kielégítően szólnak. Nagydarab, lapos
hangsugárzók ezek, mélységük mindössze néhány hüvelyk.
A másik újdonság az ionhangszóró. Ennek egyetlen mozgó alkatrésze
az ionizált légoszlop. Ha növeljük az ionizáltság fokát, az oszlop -
kiterjedve, illetve összeszűkülve - megmozgatja a körülötte levő
levegőt. Végül is a hagyományos hangszóró ugyanezt teszi: nyomja-húzza
a levegőt, s így keletkeznek a hangok.
Alkatrészek
Ez is fontos szempont, hiszen tudjuk, milyen sok múlik azon, mi
van a készülék belsejében. A távoli horizonton félelmetes lehetőségek
sejlenek föl. A berendezések tranzisztorizálása valószínűleg csak az
első lépés lesz. Az igazi ugrásnak az ígérkezik - valószínűleg egy
évtized múlva, esetleg hamarabb -, amikor a molekuláris elektronika
megjelenik a hifiben. A félvezetőgyártás olyan úttörői, mint a Texas
Instruments vagy a Westinghouse, mindenesetre máris képesek lennének
ilyen "moletronikus" rádiókat készíteni. Ezek nem lennének nagyobbak
egy borsószemnél, és nem kellene többe kerülniük öt-hat dollárnál. Az
eljárás: a félvezető egykristály belsejében növesztéssel alakítják ki
a teljes áramkört. Az erősítőt, az előerősítőt és a tunert egyaránt el
lehetne készíteni ilyen módon. Bele fognak férni egy-egy hüvelykujjnyi
tokba, és - mihelyt a tömeggyártás megkezdődik - kis költséggel
lesznek előállíthatók. Ha a hifi-láncban elromlik valami, nem fogják
megreparálni: a javítás idejétmúlt dologgá válik. Hiba esetén -
évszázadonként egyszer - az ember egyszerűen kihúzza a régi kapszulát,
és egy újat dugaszol be a helyére.
A hangszórók méretét nem lehet egy bizonyos minimum alá szorítani:
ennek fizikai okai vannak. De az audioberendezés többi elemét a
molekuláris elektronika segítségével szinte mikroszkopikus méretűvé
zsugoríthatjuk. Semmi nem zárja ki, hogy majd - ha kívánjuk - akár
mindkét fülünkben egy-egy FM rádióegységet viselhessünk.
Ilyesféleképpen fest tehát a távolabbi jövő. Fénnyaláb a
hangszedő helyett, félvezető morzsa az elektronikus gubanc helyett, a
hangszóró mozgótekercse helyett pedig ionizált légoszlop. Ez fogja
helyettesíteni a mai stílusú, kaliforniai fenyőbe dobozolt
készülékeket. A digitális kódolás bevezetésével egyidejűleg arra is
módunk nyílik, hogy a hangközvetítő láncot a képátviteli lánccal
egyesítsük. Mindkét feladatról ugyanaz a csinos kis gépezet fog
gondoskodni. A bevezetőben említett látcsőszerű masina - mely teljes
operákat képes fölvenni és visszajátszani - logikus következménye lesz
e műszaki vívmányoknak. Lehetséges, hogy a hangszórók feladatát az
egész falat borító elektrosztatikus hangsugárzó látja majd el, s ennek
borítására egy mindössze néhány molekula vastagságú,
elektrolumineszcens anyagból készült, lapos tv-képcső fog szolgálni.
Az új berendezésben valahol nyilván megtalálja a helyét az új
találmány, a lézernek nevezett fényerősítő is.
Műhold
A frekvenciamodulált tv- és rádiójeleket, sajnos, csak mintegy
százmérföldes körzetben lehet fogni. Ez a helyzet hamarosan
megváltozik, mégpedig a mintegy 22000 mérföld magasságban, orbitális
pályán keringő stacionáris műholdak hálózata révén. Ezek vagy
passzívan tükrözik vissza a feléjük sugárzott rádiójeleket - ilyen az
Echo nevű mesterséges hold -, vagy aktívan, ha - mint a Couriert -
vevő és adókészülékkel is ellátjuk a műholdat. A jövőben nem lesz
akadálya annak, hogy akár európai FM adásokat is fogjunk. (Ez az ötlet
tudomásunk szerint a negyvenes évek végéről származik; inventora a
neves sci-fi író, A. C. Clarke. A szerkesztő megjegyzése.)
Huszonegy év múltán
Silverberg sokmindent nem látott előre. Nem tudott a kvadrofónia
zsákutcájáról, nem tudott a közvetlen lemezjátszóhajtás kultuszáról és
sok másról sem. Nem mutatott rá egészen pontosan a fény-hangszedő, a
digitális eljárás és a lézer későbbi összekapcsolására. Nem látta
előre, hogy végül az analóg-digitális konverter keményebb diónak
bizonyul, mint a fordítottja. De mindez eltörpül a cikk azon részletei
mellett, amelyek viszonylag pontosan vázolták fel a jövő útját.
Csak egyben hibázott Silverberg: túlságosan derűlátó volt. Való
igaz, a digitális eljárás megvan, az elektrosztatikus és az
ionhangszóró szintén, a lapos képcső megoldható, az integrált
áramkörök olyan sűrűek már, hogy egy jobb mikroprocesszorban egyetlen
tranzisztor ára dollárcentben már ki sem fejezhetően olcsó, egy
közepes erősítő vagy rádióegység csakugyan néhány egyszerű IC-ből van
összerakva, de... Az igényes, de nem rendkívül jómódú hifista azért ma
is hagyományos magnót használ, nem jobbat a Silverberg-korabeli csöves
Revox G36-nál. Ma is általában dinamikus hangszórónk van, és a jobb
erősítők integráltsági foka ma is alacsony. A sztereóhang- és
képközvetítés szétvált útjai egyelőre még nem egyesültek. A műhold
lehetőségeinek kihasználását politikai akadályok nehezítik. A
hifi-kedvelők lehetőségei ma kétségkívül jobbak, mint 1961-ben voltak,
de nem összehasonlíthatatlanul jobbak. Silverberg várakozásai
viszonylag kevéssé igazolódtak, pedig ő azokból a műszaki
lehetőségekből próbálta fölvázolni a jövő útját, amelyeknek legalább
homályos körvonalai már 1961-ben kirajzolódtak.
Ha valaki a High Fidelity 1961-es cikke előtt huszonegy
esztendővel - tehát 1940-ben - azt próbálta volna megjósolni, hogy
milyen lesz az 1961-es gramofonság (a "hifi"), valószínűleg kevesebb
esélye lett volna, mint Silverbergnek a maga idejében. Ki álmodhatott
akkor az 1961 körüli idők olyan műszaki slágereiről, mint a szilícium
alapú intergált áramkör? A képmagnó? A színes tv és az URH-műsor
műholdas közvetítése? A Quad-rendszerű elektrosztatikus hangszóróról
vagy a hosszan-játszó sztereólemezről is csak talán-talán... Az
embernek az a benyomása támad, hogy az audio-kultúra alapjául szolgáló
technika a háború utáni első évtizedben rendkívül gyorsan fejlődött,
de aztán - mióta az audio-kultúra világszerte elterjedt, és a
profit-lehetőségek óriásira nőttek - a műszaki fejlesztés üteme mintha
lelassult volna.
