Csendélet esernyőkkel |
Tisztelt Zimmermann Úr!
Tisztában vagyok azzal, hogy Ön még véletlenül sem olvassa el
levelemet, tehát egészen őszinte lehetek Önhöz. Abban sem vagyok
egészen biztos, tudja-e, merre fekszik Magyarország, s hogy vajon a
Budapest nevű kisközség ismeri-e az Ön nevét. Az igazi nevét bizonyára
kevesen is tudják, de ha most leírom, hogy Ön Bob Dylan néven a Műfaj
pápája lett, akkor talán most már azt sem kell magyaráznom, hogy
melyik Műfajról van szó.
S ha mégis magyarázkodnom kell, tévelyegve a pol-beat, folk-beat,
pop-folk és egyéb csacska elnevezések félhomályában, Önt hívom
segítségül, habár - ha nem tévedek túlságosan - Ön sohasem pocsékolta
idejét műfaji megnevezések, szabályok és korlátok keresgélésével:
ráhagyta ezt a jó dalokat írni képtelen, provinciális lelkületű
kritikusokra. Ön eltanulta a gitározást a Woody Guthrie-féle
iskolában, szervezett maga köré egy bandát (a Bandát), amely rockot és
countryt egyaránt játszani képes, és megzenésítette azokat a verseit,
amelyek zenekíséret nélkül bizonyára az "üvöltő nemzedék" gyűjteményes
köteteiben láttak volna napvilágot.
Nem maradt egyedül. Hogy csak a legnagyobbakat említsem, gyorsan
felzárkózott Ön mögé Donovan Leitch, Joan Baez, Leonard Cohen, Bruce
Springfield, Bulat Okudzsava, Vlagyimir Viszockij, a fiatal Sally és
Mike Oldfield - ahányan vannak, annyiféle szín; árnyalat, egyéni
irányzat. És így együtt: a Műfaj krémje.
Hogy mi a Műfaj?
Magyarul, röviden: a Dal. Franciául chanson, angolul song, németül
(na igen, ők mindent egy kicsit tekervényesebben fogalmaznak meg)
Liedermacher-Lied. Természetesen, minden nemzet más és más zenei
sajátosságot kölcsönzött dalainak, ám a lényeg mindenütt ugyanaz
maradt: a népzenéhez közelálló, egyszerű, rövid zenei forma; igényes,
költői szövegek előadására. Ha úgy tetszik, visszatérés a költészet
ősformájához, amikor a költő még dalnok (troubadur, trovattore,
Meistersinger, bard) volt és hangszerével (természetesen a lyra
valamelyik leszármazottjával) kísérte önmagát. Sajátságos, de
bármelyik őstípust nézzük, a görögökig visszamenőleg, minden költő
húros-pengetős hangszert használt. Úgy látszik, ez a fajta hangszer
különösen alkalmas arra, hogy egyszerre ritmikus és harmonikus
kíséretet szolgáltasson, de ne uralkodjék el az énekelt szöveg fölött.
Mai ükunokájuk, a gitár, ugyanilyen kísérő hangszer.
Ne áltassuk azonban magunkat: a mai költők jó része sértve érzi
magát, ha erre a korszakra emlékeztetjük őket. Mert ők, a
Gutenberg-galaxis csillagai csupán a nyomtatásban sokszorosított
verseket tekintik a költészet részének - az előadott, lemezen vagy
szalagon sokszorosított költeményt megalázónak, alacsonyabb értékűnek
tekintik, megtagadnak vele bármiféle közösséget. Emlékszem, néhány
esztendeje (még ifjonti hévvel) fejjel szaladtam a brancs-szellem
kőfalának: a Műfaj egyik szerény itthoni képviselőjét, Dinnyés Jóskát
a hajdani dalnokok leszármazottjának tituláltam. Kritikusok és
esztéták rontottak nekem tüstént - csak annak örültem, hogy hazánkban
már eltörölték a pallosjogot.
De nem csupán a "költészet" védjegyét, hanem a Műfaj lényegét: a
lemezen való megjelenés lehetőségét is megtagadták a honi dalnokoktól.
Aki nálunk szerencsétlen fejjel arra vetemedik, hogy ebben a műfajban
merészeljen alkotni, azt, tekintet nélkül dalai minőségére, kizárják a
lemezstúdiókból (egészen a legutóbbi időkig). Dinnyés József, Muzsay
András, Boros Lajos, a Voga-Turnovszky duó, a Muszti-Dobay kettős, a
Horváth-Benedek páros, Rév Tamás, a Láma, a Kormorán (még
folytathatnám a sort) lemezét kár volna keresni a magyar
hanglemezboltokban: nálunk ez a műfaj nem létezik.
Ha Ön, kedves Zimmermann Úr, véletlenül Magyarországon
próbálkozott volna a dalaival, akkor Ön még ma is névtelen senki
volna, aki építőtáborokban, ifjúsági klubokban, KISZ-gyűléseket
követően produkálja magát néhány tucat érdeklődő előtt, s évente
egyszer elmehetne Székesfehérvárra, a nyilvánosság teljes kizárásával
megtartott dalostalálkozóra.
A legirónikusabb az egészben, hogy ugyanazok, akik a költészet e
formáját a föld alá ("underground"-dá) kényszerítették, maguk vannak a
legjobban felháborodva, hogy e Műfaj képviselői underground módon
viselkednek s lassan maguk is földalattinak tartják magukat. Ön itt,
Magyarországon, mondjuk Ady Robi művészi álnéven sokat utazgatna, de
kis Trabantjával igyekezne messze elkerülni a Rottenbiller utcát, mert
ott mindig eszébe jutnának azok a boldogok, akik éppen odabenn (a
stúdióban) dolgoznak - vagyis lehetőségük van a bizonyításra.
Ám, hogy ez a Műfaj mennyire szívós és életképes, mi sem
bizonyítja, hogy még egy ilyen vaskalapos kiadási politika ellenére is
kikerült néhány, többé-kevésbé ehhez a műfajhoz tartozó lemez a
boltokba.
No, nem "egyenesen".
Zenei-művészi kerülőutakon kellett elfogadtatnia magát. Ha Ön
ismerné ezeket a lemezeket, észrevenné, hogy mindegyikét be lehetne
sorolni legalább egy másik stílusba is. Nálunk ez az érvényesülés
trükkje, és - paradox módon - éppen ettől lett a Műfaj szokatlanul
változatos, sokszínű.
Elmagyarázom, hogyan is értem.
Az Ön művészetét (legalábbis annak néhány korszakát) egyértelműen
haladónak, baloldalinak és költői színvonalúnak tartják
Magyarországon. Dalait többen és többféleképpen lefordították és
éneklik - mármint többen azok közül a fiatalok közül, akik hazánkban
elkötelezték magukat a Műfajnak. Ellenük úgyis az a legnépszerűbb
vádpont, hogy az ő dalaik nem ütik meg a mércét. Ezért inkább az Ön
dalainak fordításával kísérleteznek.
De hogy ezeket a dalokat lemezen is megjelentessék - ilyesmire még
csak kísérlet sem történt. Az angolul gyatrán tudó magyar fiatalságnak
még csak fogalma sincsen arról, mit is írt Ön, miről szólnak a dalai.
De épp így nem tudja azt sem, miről énekel a szovjet Okudzsava és
Viszockij. Nem a dalok és dalszerzők a Műfaj "non grata" mifelénk.
Nagyon kevés ország lehet a Föld színén, amelyben a hanglemezgyárak
megállják, hogy legalább a baloldali mozgalmak himnuszát, a We shall
overcome-ot ki ne adják a tömegek számára érthető nyelven. Nos, nálunk
ez a helyzet. A lemezgyár néhány esztendővel ezelőtt, tessék-lássék
módon, a KISZ KB nyomatékos kérésére kiadta Dühös múzsa című
válogatását, amelyen néhány - főként dél-amerikai - protest-song
kapott helyet. A felvételek csapnivalóak voltak, néhány előadó jól
hallhatóan küszködött a szakmai minimummal, a propaganda pedig a
nullával volt egyenlő. A lemez a kutyának sem keltett: "Na ugye, mi
megmondtuk!"
Így tehát a Műfaj klasszikus korszaka teljes egészében kimaradt a
magyar tömegkultúrától. Ám ez a Műfaj szívós. Ha nem terjedhet
egyenesen; terjed kerülő úton. Működni kezdett az esernyő-effektus.
Ezen a kifejezésen azt értem, hogy néhányan, akik lelkük mélyén
"csupán" dalköltők, esernyő gyanánt egy másik műfajt tartanak a fejük
fölé, hogy el ne áztassa őket a hivatalos kiadási politika. Ezek az
emberek többnyire meg sem próbálkoznak azzal, hogy egy személyben
legyenek dallam- és szövegírók, valamint előadók. (Kivétel talán Bródy
János és Szörényi Levente. De erről majd később.) A lényeg az, hogy
átlépve a csak a Műfajt mívelő, a szakmából kirekesztett dalosok feje
fölött, rokonműfajok képviselői töltik be az űrt, saját, eredeti
műfajuk esernyővédelme alatt. Többféle kiindulási műfaj - többféle
irányzat. Anélkül, hogy beleesnénk Brehm mester osztályozó-mániájába,
három alapirányzatot különböztethetünk meg: az újnépieseket, a
rock-szökevényeket és a sanzonistákat. Lássuk őket egyenként.
Az újnépiesek többnyire azt a tényt használják ki, hogy a magyar
költészet egy bizonyos vonulata formailag közel maradt a
népköltészethez. Logikusnak látják, hogy ezekre a versekre népies
zenét írjanak, s kihasználják a költemények vivőerejét. Időnként
nagyon szép dolgok születnek ebből. Sebő Ferenc Énekelt verseit az év
egyik legjobb lemezének tartom. Sebő alkatilag nagyon sokban hasonlít
Pete Seeger-re: pedagógus-típusú előadó, s mint szerző, nem szakad el
a népzenétől egy taktusnyira sem. (Sokszor az énekelt szöveg rovására
teszi ezt.) Az "Énekelt versek" dallamvilága, ritmikája felidézi a
magyar és a balkáni népzene legfülbemászóbb darabjait - kellemes
hallgatni. Egy nyugat-európainak valószínűleg egzotikus is. Hasonlóan
népies műdalokat állít elő Dévay Nagy Kamilla és - részben - a Kaláka
együttes is. Dévay Nagy gyönyörűen énekel (és ezért elnézheti neki,
hogy gyatrán gitározik), a Kaláka pedig virtuóz hangszer- és
hangszerelési bemutatót rendez, de a dallam és a szöveg viszonya - a
prozódia - nem egészen felhőtlen.
Ha az ember sorban egymás után hallgatja meg ezeket a lemezeket,
észreveheti, milyen szűk azoknak a költeményeknek a köre, amelyből az
újnépiesek válogathatnak. Nemzeti költészetünk jó része kimarad ebből
az áramlatból, más része viszont állandóan vissza-visszatér. Nyolcéves
kislányom Weöres Sándor Bóbitáját legalább öt dallammal el tudja
énekelni (de gyanítom, van még több megzenésített változata is).
A kategorizálás sorrendjében (az angol rock'n'roll refugee
mintájára) a rock-szökevények következnek. Ők azok, akik rock- és
popzenészként csináltak karriert, majd később szűknek érezték
kifejezési lehetőségeiket - és egyszercsak eljutottak a Dalhoz.
Többnyire megőrizték a popzene hangszerelését, néha még annak zenei
világában is megmaradtak, de dalaik már messze esnek a rock-koncertek
őrjöngő világától, vagy - uram bocsá' - a tánctól.
A legérzékletesebben ezt a Szörényi-Bródy szerző és előadó páros,
valamint Koncz Zsuzsa pályája szemlélteti. Már a valamikori
Illés-zenekar is tördelni kezdte a háromperces rock-számok korlátait.
A végelgyengülésben kimúlt Fonográf nevű tévedés után most Bródy is,
Szörényi is önálló albummal jelentkezett. Bródy Hungarian Blues-a
mutatja a legközelebbi rokonságot a "klasszikus" bobdylani
hangvétellel, ám több benne az irónia, a rezignált humor. Lényegében
Bródy várszínházi önálló estjének kivonata ez a lemez ("természetesen"
a Ha én zászló volnék... nélkül), s benne rejtezik a Műfaj egyik
magyarországi csúcsteljesítménye: a Vásárhely is. Kevés ennyire
kifejező, duplafenekűen egyértelmű dalt produkált eddig a magyar
dalköltészet. A Hazatérés Szörényi Levente régi, ma már szinte
megvalósíthatatlannak tűnő álmát kísérli meg újra: a népzene és a
popzenei világ összehangolását. Véleményem szerint most sem sokkal
több sikerrel, mint eddig: a két anyag nem keveredik egymással. A
Menetrend-ben Koncz Zsuzsa nyíltan fölvállalja, hogy továbblép "régi
Illéses" önmagán. Amit ő tud, azt kevesen tudják nálunk: harmóniát tud
teremteni, magához tudja idomítani a szerzőit. Dalaiban most egy
csipetnyivel több a filozófia meg az álfilozofálgatás, mint korábban,
de Koncz Zsuzsa egyénisége még ezt is kibírja.
A rock-szökevények másik fő csoportja a Presser Gábor-Sztevanovity
Dusán szerzőpáros körül gyülekezik. De a szerzőpáros megnevezés itt
keveset mond. Sztevanovity Dusán (Bródy és Bereményi Géza mellett)
egyike a legjobb költőknek, akik a dalszöveg-műfajban dolgoznak, ő
tulajdonképpen akkor szabadult fel, amikor kikerülhetett a
Metró-csacskaságok világából, és alávetette magát a tágabb dalműfaj
törvényeinek. Presser Gáborról tudjuk, hogy ő pop-iskolánk
legszorgalmasabb eminense: zenét szerez, hangszerel, felvételt vezet,
sztároknak segít image-et teremteni, szöveget és koncepciót fogalmaz
minden elképzelhető stílusban, modorban és műfajban. Presser saját
zenei világa (már amennyire ez megállapítható) az impresszionista
zenéhez áll közel - ezt néha megcsillantja Katona Klári albumában is.
A Titkaim című lemez az év másik csúcsteljesítménye. Katona Klári,
ez a korábbi fesztivál-pacsirta végre mert és tudott változtatni régi
megjelenési képén, és új énjével tökéletesen simul a presseri-dusáni
erővonalakhoz. Ez a lemez a testreszabás diadala. Egy kicsit kevésbé
az a Zoráné. Amikor Zorán lemeze megjelent, a szerzők és előadók
nyilván egy Bruce Springsteen-féle ideált tartottak a szemük előtt,
csak valami lágyabbra, érzelmesebbre törekedtek. A kezdeti irónia
(Amikor elmentél stb.) a későbbi lemezeken egyre gyengül. Ez, sajnos,
nem fokozza érdekességét.
A harmadik csoportot sanzonistáknak neveztem el, jobb híján.
Tettem ezt azért, mert ez a csoport mutatja a leginkább rokon
vonásokat a hagyományos francia sanzonnal. A hangszerelés
természetesen sokat változott, kivéve, ha éppen erre "játszanak rá"
(például Hernádi Judit lemezén).
Ezt a világot elsősorban két színésznő önálló lemeze idézi fel. Az
imént említett Hernádi Judit-nagylemez az előadónő búgó szex-gerlice
hangjára építkezik, ez az egyetlen mondanivalója. Látszólag Hernádi
Judit is beállt a mindenkori "femme fatale" énekesek sorába, Marlene
Dietrich, Karády Katalin, Amanda Lear mögé. Tagadhatatlan, erre van is
tömegigény. Két megjegyzésem azonban volna. Először is a fent említett
három példaképnek jó énekhangja van, másodszor ők nem csupán műérzéki
(közelmikrofonozással előállított) búgást produkáltak, hanem valóságos
mítoszokat testesítettek meg. Egyébként tartozunk az igazságnak azzal,
hogy Döme Zsolt személyében néhány év alatt egy egészen kivételes
érzékenységű és invenciójú dalszerző fejlődött ki. Érdemes figyelni
rá, vigyázni rá - és jó szövegeket írni neki.
Pontosan fordított a helyzet Ruttkai Éva nagylemezén. Itt az
előadó kivételes színészi kvalitásai, rafinált éneke teszi, hogy a
lemez egyáltalán végighallgatható. Adamis Anna költőieskedő
kuplészövegeket írt hozzá, s az egyébként kiváló jazz-zenész Másik
János sem remekelt zenéjével. Ruttkai mindenesetre bebizonyítja, hogy
érdeklődésünket negyven percen át még a telefonkönyv előadásával is
fenn tudja tartani.
A sor legvégére maradt Cseh Tamás. Ma vitathatatlanul ő a magyar
dalműfaj legeredetibb és legnagyobb alakja. Leonard Cohen zenei
világából indult el, de önálló egyéniséggé tette őt fanyar,
franciás-intellektuális előadásmódja és Bereményi Géza szövegírói
segítsége. Jót tett neki a 25. Színház mérsékelten avantgard légköre
is. Eddig megjelent négy nagylemeze közül három még európai mércével
mérve is kiemelkedő: egy-két dala - ha angolszász nyelvterületről
indul - világslágerré válhatott volna. (A Fehér babák takarodóját
borítsa jótékony feledés.) És, talán ami a legfontosabb, Cseh Tamásnak
még más műfajok jótékony védő-esernyőjére sincs szüksége. Ő - önmaga
lehet.
*
Kedves Zimmermann Úr!
Ennyink van. Kevés? Kevés. Kicsi a választék? Kicsi. Hátrányos a
Műfaj helyzete minálunk? Hátrányos. De mégis: ami megjelent, abban
nagyon sok értékes is van. Még gyenge a Műfaj, de arcéle már
körvonalazódik. Ha úgy tetszik: sok tarka esernyő színezi a képet,
miközben - ha szabad Önt idéznem - hullik rájuk a nehéz eső.
Abban a reményben, hogy egyszer majd eljut hazánkba, s a magyar
fiatalok talán az Ön dalainak szövegét is megismerhetik
üdvözli
Sós Péter János
Utóirat. Hogy el ne feledjem, levelemben az alábbi művészek
szerepeltek: Sebő együttes; Sebő Ferenc (Énekelt versek); Cseh
Tamás-Bereményi Géza (Levél nővéremnek, Antoine és Désiré, Fehér babák
takarodója, Műcsarnok); Kaláka (Kaláka I-II); Katona Klári (Titkaim);
Hernádi Judit; Ruttkai Éva; Bródy János (Hungarian blues); Szörényi
Levente (Hazatérés); Zorán (I., II., III.); Koncz Zsuzsa (Menetrend);
Dévai Nagy Kamilla (Krónikás ének, 1980-ból)...
...és még sokan mások, akik eddig még nem jutottak be a budapesti
stúdiókba.
