Bemasíroztak |
a hifi-köztudatba a Revox magnók, és mi is ezeket tekintjük
etalonnak. A svájci Willi Studer stúdiógépeken érlelte ki azt a
technológiát, amely később a Revox márkanevű félprofi-szalagjátszók
formájában jutott el a nagyközönséghez. Ezt érezhették meg a
(tehetősebb, vagy zsíroskenyér-kúrát vállaló) magyar magnósok is,
nemkülönben a hazai stúdiók, mert az idők folyamán legalább 1000 darab
A77-est szereztek be már innen-onnan. Aligha van más olyan,
hasonlóképpen drága hifi-készüléktípus - magnó, receiver, hangdoboz,
bármi -, amelyből 8-10 darabnál többet találnánk Magyarországon! Két
teljes nagyságrend a különbség!
*
A "klasszikus Revox"az A77-es típus, de megvoltak az elődei, és
persze utódai is vannak. Cikkünk afféle Revox-sztori, emberi és
műszaki nyelven elbeszélve. Egy kis túlzással magnótörténelemnek is
nevezhetnénk.
A Revox-sztori
Willi Studer a háború után azzal kezdte pályafutását, hogy
átalakította, feljavította amerikai cégek Svájcba szállított magnóit -
de aztán hamar önállósította magát. Ma már a jobb stúdiók a pincétől a
padlásig Studerekkel vannak tele: kétcsatornással, négycsatornással,
tizenhatcsatornással. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat is ezeket
használja, köztük az A80-as típust, amelyet világszerte etalonnak
tekintenek a nagynevű hifi-cégek; ez persze nem vonatkozik a
japánokra, és az amerikaiak is inkább az Ampexeket favorizálják, de
például a "háklis" Mark Levinson A80-ast használ. (Igaz, csak a
mechanikáját tartotta meg, és saját maga épített hozzá elektronikát.)
A nagy stúdiómagnók után a "háziasított" Revoxok is már
évtizedekkel ezelőtt megjelentek a nemzetközi porondon. (A ReVox
márkanév egyébként nagyon frappáns; "vox" latinul emberi hangot
jelent.) A Studer később leányvállalatot is alapított Revox ELA néven,
és vásárolt hozzá egy gyárat Nyugat-Németországban. A Revox magnók ma
már jórészt az NSZK-ban készülnek, ennek ellenére méltán képviselik a
svájci finommechanikát.
Volt e gépeknek egy roppantul bizalomgerjesztő tulajdonságuk: az,
hogy egyszerre mindig csak egyetlen típusuk létezett. "A" Revox. A
vevő legfeljebb az alapgép normál (9,5/19) vagy nagysebességű (19/38)
kivitele között választhatott, illetve négysávosat is kérhetett a
kétsávos helyett. Ma is legfeljebb 2-3 alaptípus van forgalomban,
plusz - minő eretnekség! - egy kazettás gép.
A Revox-sztori kezdete számunkra is ködbevész, a legrégebbi
modelleket nem ismerjük. De negyedszázaddal ezelőtt az F36 már nagyon
jó magnó volt... és 1962-ben, tehát pontosan 20 évvel ezelőtt
megjelent a G36 jelű, természetesen még elektroncsöves, de már
háromfejes-hárommotoros, egyszóval valóban "korszerű" masina.
(Felújított állapotában ma is dédelgetett kedvence egy-egy konzervatív
hangbarátnak. Nem is olyan régen olvastunk egy apróhirdetést a HiFi
Stereophonieban: 1800 márkáért ajánlottak egy "kipofozott" G36-ost...
Az A77 akkoriban úgy 1600 márkába került!) Népszerűségére - és a gyár
korrektségére - jellemző, hogy a Revox még ma is hajlandó alkatrészt
szállítani a G36-hoz, holott ezt a gépet 1968 óta nem gyártja! Sőt:
közben még módosított is a magnófejeken!
A csöves készüléket 1968-ban, tehát 14 évvel ezelőtt váltotta fel
a (szilícium) tranzisztoros A77, amelyhez mindjárt komplett
készülékcsaládot is tervezett a Revox. Az A76 tuner és az A78 erősítő
(ebből származik az a bizonyos Revox-panel!) pontosan akkora volt és
ugyanúgy nézett ki, mint a magnó kezelőpultja. Ha sorbarakták őket,
akkor szinte csak a magnó szürke orsói emelkedtek ki ebből az
elfektetett hifi-toronyból... Az A77-est többször is módosították.
Összesen négy generációt ért meg; sztárfotónk a Mark IV-et ábrázolja.
Ezt a szép magnót nemrég végleg törölte listájáról a Revox.
Előzőleg évekig párhuzamosan gyártotta az újabb, bonyolultabb, de nem
lényegesen jobb és kevésbé elegáns B77-tel, vagyis a jelenlegi
"alapgéppel". Azért nevezzük így, mert újabban már nemcsak egyetlen
Revox-típus van forgalomban. Ugyanis jó hat évvel ezelőtt a svájciak
elhatározták, hogy "kitöltik a hézagot" a Revoxok és a Studerek
között, és piacra dobták a háromsebességes, komplett előerősítővel
felruházott, méregdrága A700-ast. Ez a "háromnegyed-profi" magnó
valahogy nem bizonyult annyira sikeresnek, mint képzelték volna. Úgy
látszik, a vevők vagy megelégszenek a félprofival, vagy pedig egészen
profira van szükségük, "harmadik eset kizárva"... Újabb Revoxokat
egyelőre még csak külföldi kiállításokon láttunk, de ami késik, nem
múlik, előbb-utóbb megkaparintjuk őket egy teszt erejéig, és akkor
majd kiderül, hogy vajon fél-, háromnegyed-vagy éppenséggel
hétnyolcadprofik-e.
Műszaki riportunkban egymás mellé sorakozik múlt, félmúlt, jelen
(mondhatnánk: cső, tranzisztor és IC): a G36, az A77 és az A700. Közös
nevezőjük a 19 cm/s szalagsebesség, valamint az, hogy mindhárom modell
félcsíkos.
A csöves gép a Hifi Magazin tulajdona. Teljesen lerobbont
állapotban szereztük... márminthogy akkor még csak a gép volt
lerobbanva; mi csak akkor, amikor már felújítottuk. Ugyanis az
alkatrészek árán éppen egy Akai GX-et vásárolhattunk volna, ami pedig
a munkát illeti, erről Sólymos Antalnak volna mesélni valója.
Bonyolította és drágította a dolgot, hogy gépünk eredetileg normál
szalagsebességgel játszott, nekünk viszont már régóta szükségünk volna
egy "High Speed", azaz 19/38-as magnóra, és ezért az egész
capstan-rendszert kicseréltük. Természetesen a komplett fejszerelvény
vadonatúj, és a készülék meglehetősen precízen be van állítva - de
azért volnának még tartalékai. Az A77-est magánkézből, Kardulecz
Istvántól kaptuk kölcsön, ez egy szokásos, normál modell (9,5/19), de
a végletekig "fel van spécizve". Végül az A700-as készüléket a
Pannónia Filmstúdió kölcsönözte; itt mondunk köszönetet érte. Ezt a
példányt évek óta szinte naponta használják, a mechanikája már nem
éppen kifogástalan (lásd a mérésekhez fűzött megjegyzéseinket).
Elektromos szempontból azért így is "benne van a specifikációban", még
ha nem éri is el annak felső határát - dehát, vigasztaltuk magunkat, a
nagy gép bizonyára adhat ennyi előnyt a kisebbeknek...
Az ősmagnó - G36
Aki ismeri a későbbi, tranzisztoros típust (és most már sokan
ismerni fogják, ha máshonnan nem, hát poszterképünkről), annak első
pillantásra feltűnik a hasonlatosság a két magnó között. Ez már
csaknem ugyanaz a jól áttekinthető, szimmetrikus kezelőpult, mint a
majdani A77-esen.
Két-két gombcsoportot láthatunk balról is, jobbról is. Baloldalt,
az üzemmódkapcsolók alatt van a hálózati kapcsoló, továbbá minden,
amire a műsor lejátszásakor lehet szükség: a kimeneti választó, amely
egyben monitorkapcsoló is, aztán a monó kontrollerősítő hangerő- és
hangszínszabályozója. A két nagy tekertyű között két parányi gombocska
a szalagsebességet váltja.
A jobboldali két gombcsoport viszont felvételkor használatos. Itt
találjuk a bemeneti szelektort, a felvételi szintszabályzókat,
közöttük pedig - hogy minden szimmetrikus legyen - ismét két pici gomb
bújik meg: a felvételi sávválasztók. Középen vannak a műszerek.
Feljebb, a két orsó között még egy kétállású kapcsoló látszik; ezzel a
pöcökkel változtathatunk a szalagfeszítés mértékén (kis orsó - nagy
orsó).
A hátoldalon a be- és kimeneti csatlakozók egytől-egyig
RCA-rendszerűek. A teljesítményerősítő jelét is kivezették ide, egy
esetleges póthangszóró számára. Végül van itt még egy 7 pólusú hüvely
a távkapcsolónak, mert a G36-on a Start/Stop már távvezérelhető. Hát
ennyi az, amit a Revox (azaz Willi Studer) húsz évvel ezelőtt
fontosnak tartott egy magnón.
Mechanikai felépítése
A G36-os belvilága.
A G36 váza még nem öntvény, hanem egy jó vastag, meghajlított
vaslemez. Erre szereltek fel szinte mindent: a három motort, a
fejszerelvényt, az üzemmódváltó nyomógombokat, valamint az
elektromágneseket. Alatta, távtartóval szerelt lapon helyezkedik el a
teljes elektronika. A magnó így, "pucéran" viszonylag kisméretű, bár
meglehetősen mély. Amikor aztán betesszük a dobozába, ijesztően
nagynak látszik az egész alkotmány, mert a "koffer" két oldalán tágas
üregek maradnak. Vagy azért, hogy jobban szellőzzék a készülék, vagy
pedig, hogy oda lehessen tenni a mikrofonokat, egyéb tartozékokat.
A két csévélőmotor forgópalástos, segédfázisú Papst-gyártmány.
Gyorscsévéléskor 220 V feszültséget kapnak, lejátszáskor viszont csak
feleannyit, és akkor lényegesen kisebb nyomatékot szolgáltatnak. A
leeresztő orsó fékező hatását a baloldali csévélőmotor ellenirányú
nyomatékával hozzák létre. A fékező nyomatékot a már említett pöcökkel
lehet szabályozni, aszerint, hogy kisebb, vagy nagyobb orsót
használunk-e.
A főmotor is forgópalástos Papst, de pólusváltós (ezzel
változtatható a szalagsebesség), hiszterézis szinkronmotor.
Forgórészére gumilapocskákat erősítettek, ezek közvetítésével hajtja a
tekintélyes tömegű lendkereket a hangtengellyel. (A G36 tehát még nem
Direct Drive magnó.) Ez az egész rendszer összefüggő egységet alkot, s
úgy, ahogy van, kiemelhető a készülékből. A "gyors" (19/38) modell
hangtengelye kétszeres átmérőjű.
Az üzemmódkapcsolók: nyomógombok, billenő lapkákkal; sehol semmi
relé. Az egész magnóban csak egyetlen jelfogó van, ennek az a dolga,
hogy a Lejátszás indításakor körülbelül 2 másodpercen át a szokásosnál
nagyobb feszültséget bocsásson a felcsévélő motorra, amely így
gyorsabban indul, tehát nem képződik szalaghurok a hangtengely után.
Igen egyszerűen oldották meg a tervezők a fékezést is. A
csévélőmotorok tengelyére textilbevonatú dobot erősítettek, köré pedig
vékony, hajlékony acéllemez-hurok simul, de lazán. Amikor a motoroknak
meg kell állniuk, egy elektromágnes "elengedi" ezeket az
acélszalagokat, mire azok nagy erővel rátapadnak a dobokra. Ez a
hihetetlenül szimpla módszer annyira bevált, hogy a későbbi Revoxokon
is ezt alkalmazzák.
Az első szériák szalagvégkapcsolója még mechanikus volt, a
későbbiekbe már fotocellát építettek, s ez a "végállás" elektromágnes
közreműködésével Stop-ra állítja a magnót. Van a készülékben még egy
harmadik elektromágnes is, ez nyomja rá a hangtengelyre a gumigörgőt.
Mint ebből a rövid leírásból kiderül: nincs a G36-osban szinte
semmiféle fölösleges mechanikai alkatrész. Érthető, hogy alig kell
karbantartani, és mégis hosszú ideig megbízhatóan működik.
Elektromos rész
Akárcsak a mechanika, ez is egyszerű és áttekinthető - de
nyilvánvalóan még elektroncsöves. Természetesen külön felvevő és külön
lejátszó erősítőből áll (hiszen különben nem lehetne monitorozni). A
felvevő erősítő kéttriódás fokozattal kezdődik (1/2 ECC 83 + 1/2 ECC
81), ez lineáris átvitelű, körülbelül ötvenszeres erősítésű, és három
bemenete van: nagyimpedanciájú mikrofon, "rádió" és "dióda". (Ez
utóbbi felel meg a mai felvétel-lejátszás bemenetnek. Érzékenységét a
csatlakozónál egy trimmer-potenciométerrel szabályozhatjuk. Ha
teljesen visszaszabályozzuk, akkor a "dióda" is, akárcsak a "rádió",
vonalbemenetnek is használható.)
A felvételi szintszabályozás után ismét egy kétfokozatú erősítő
következik, egy ECC 81, amely tíz-hússzorosan növeli a jelet. Ennek a
kimenetére csatlakozik az a 1/2 ECC 83, amely a kivezérlésjelző
műszert hajtja meg, majd egy 1/2 ECC 81 beállítja a felvételi
korrekciót és meghajtja a felvevő fejet. A törlő- és előmágnesező
oszcillátor (ECC 82) 75 kHz-es jelet állít elő. Az előmágnesezési áram
csatornánként egy-egy trimmer-potenciométerrel szabályozható.
A lejátszófej meglehetősen nagy feszültséget: 4 millivoltot ad ki,
csúcsszintű kivezérléskor. A lejátszó erősítőt három trióda (ECC
83-as) alkotja, teljes erősítésük körülbelül négyszázszoros. E triódák
közül kettő végzi a tulajdonképpeni erősítést, a harmadik
katódkövetőként működik, ez adja a jelet a kimenetre és a monó
teljesítményfokozatra. Az utóbbi 6 wattos (2xECL 86), van hozzá
hangerőszabályozó, hangszínszabályozó és egy 20 centis szélessávú
hangszóró.
A hálózati transzformátor tekintélyes méretű. A tápegységben 3
egyenirányító egységet találunk. Az elektroncsövek +265 V-ot kapnak,
alaposan megszűrve, +27 V-os tápfeszültségről üzemelnek az
elektromágnesek és a fotoelektromos végkikapcsoló. A legkényesebb
csöveket +24 V-ról fűtik.
Annak ellenére, hogy egyszerű felépítésű és jól áttekinthető magnó
a G36, borzasztóan nehéz javítani (szerencsére nem nagyon van erre
szükség). Szétszerelni csak a "négykezes" módszerrel lehet, mert az
összekötő vezetékek rövidek, és bármit keresünk is, csak nagy
üggyel-bajjal tudunk hozzáférni. Egyébként mindent a gyári
szervizkönyv szerint állítottunk be, csak a felvételi és lejátszási
korrekciókat módosítottuk a mai előírásoknak megfelelően.
A népszerű utód - A77
A77: a Revoxok "zászlótartója". Időtlenséget sugárzó előlap, kiforrott
technológia.
A cikkünket díszítő ólomregiment Gubányi István gyűjteményéből való
Valóban népszerű - mégpedig világszerte az. Iszonyúan sok A77-es
készült az idők folyamán. Nálunk is ebből a Revoxból van a legtöbb,
sőt: valószínűleg több van belőle, mint bármiféle (kommersz)
hárommotoros orsós masinából együttvéve. Sok-sok A77-est gyötörnek a
színházak stúdióiban és a klubokban is, már jó évtizede.
Az A77-es magnó "kiköpött az apja" - csak sokkal szebb annál. A
kezelőszervek nagyjából ugyanott vannak, ahol aG36-oson megszoktuk:
baloldalt a lejátszás, jobboldalt pedig a felvétel "kormányozható". A
rend kedvéért a műszerek is átkerültek a jobboldalra, ahol egyébként
most már egy kombinált hálózati kapcsolót is találunk. Ez a kapcsoló
határozza meg a szalagsebességet, sőt, a szalagfeszítés mértékét is.
Középen csak három Jack-hüvelyt látni: a két mikrofon és a sztereó
fejhallgató csatlakozási pontjait. A készülék derekán végig futó
fémsínt lecsaphatjuk, és akkor láthatóvá válik a fejszerelvény és két
kevésbé fontos kapcsoló. (Az egyikkel szalagmontírozáskor le lehet
állítani a felcsévélő orsót, a másikkal ki-be lehet kapcsolni egy
esetleges külső hangsugárzót.) A szimmetria úgyszólván tökéletes, és
mindenütt a funkciók uralkodnak. A Revox A77 harmóniát áraszt és
valamiféle időtlen, jó értelemben vett modernséget.
Mivel a bemeneti választókapcsolók és a hozzájuk tartozó
szintszabályozók csatornánként külön-külön is használhatók, ezzel a
magnóval keverni is lehet. Közben ettől teljesen függetlenül
kezelhetjük a lejátszó részt. Hátul az Aux és a vonalkimenet
csatlakozója RCA-rendszerű, de találunk ötpólusú felvétel-lejátszás
csatlakozót is. Egy tízpólusú hüvely a távvezérlőt fogadja: az A77
valamennyi üzemmódja távolból is kapcsolható. Van itt még két
hangszórócsatlakozó is. Az A77 "szabályszerű" tape deck ugyan, de
bármelyik változatához (a dolbys kivételével) megrendelhető utólag is
egy 2x8 wattos teljesítményerősítő: egy-egy kártya, amelyet a magnó
belsejében csak be kell csúsztatni a számára fenntartott "rekeszbe".
Ilyenkor van szükség a hangszóró-csatlakozásra.
Ezt a magnót nagyon sokféle kivitelben gyártották: "gyors"
(19/38), normál (9,5/19) és "lassú" (4,75/9,5) változatban, negyed-,
illetve félcsíkos fejekkel, és volt egy Dolbys verziója is, hitelesítő
oszcillátorral és négy Dolby-egységgel - tehát még monitorozni is
zajcsökkentővel lehetett rajta.
Mechanikai felépítése
A váz itt már nem vaslapos, hanem öntvény. Erre szerelték a három
motort; persze valamennyi forgópalástos, Papst-gyártmány. A
csévélőmotorok gyorscsévéléskor körülbelül 100 Voltos feszültséget
kapnak, lejátszáskor pedig 36, illetve 49 Voltot, aszerint, hogy
milyen orsóátmérőt választottunk. Természetesen ezen a készüléken is a
leeresztő motor ellenirányú nyomatékával szorítják a szalagot a
fejekre.
A főmotor egyben lendkerék is, tehát az A77 "közvetlenhajtású"
gép. A motor palástján elhelyezett fordulatszám-érzékelő jelzései
nyomán egy 9 tranzisztoros elektronika folyamatosan korrigálja a
fordulatszámot, teljesen függetlenül a hálózati frekvenciától és a
feszültség ingadozásától.
Az üzemmódkapcsolók mindössze egyetlen érintkezőpárt zárnak, az
pedig jelfogókat működtet, összesen három darabot, és az egész
szerelvény egyetlen nyomtatott áramköri lapon helyezkedik el. Itt
találjuk a fotoelektromos szalagvégkapcsoló áramkörét is. Van a gépen
két elektromágnes is, az egyik a fékeket oldja, a másik a nyomógörgőt
működteti - éppen úgy, mint a G36-osban.
Az A77-esen (mint a "mindenkori" Revoxokon általában) sok
kisebb-nagyobb módosítást hajtottak végre az idők folyamán. Az első
példányokon például még hiányzott a szalaghurok-kiegyenlítő himba. (A
G36-oson sincs ilyen.) A fejek anyagát is megváltoztatták; a legújabb
Revodur fejek jobbak a régieknél, és még tartósabbnak ígérkeznek.
Elektromos rész
A tulajdonképpeni magnó-elektronikát a készülék alsó felében
helyezték el. Minden főbb egység, csatornánként: egy-egy kisméretű
nyomtatott áramkör. Valamennyi "kártya" kiemelhető. A magnó teljes
szélességében egy nagy áramköri lap húzódik végig, ehhez csatlakozik a
többi egység és az előlapra szerelt kezelőszervek többsége.
A felvevő erősítő egy 3 tranzisztoros, lineáris fokozattal
kezdődik - most kivételesen egy közös kártyán találjuk a két csatorna
áramköri készletét -, erősítésének és bemeneti impedanciájának
mértékét a bemeneti választókapcsoló állása határozza meg. Legnagyobb
az erősítése (körülbelül 300-szoros) az alacsony impedanciás mikrofon
jelének fogadásakor. További bemenetek: magas impedanciás mikrofon,
Aux (vonalbemenet), felvétel-lejátszás.
Ezután következik a felvételi szintszabályzó, majd a szoros
értelemben vett felvevő erősítő, öt tranzisztorral. Ez a fokozat
beállítja a mindenkori szalagsebesség megkívánta korrekciót, meghajtja
a felvevőfejet és kivezérli a műszert. A korrekciót mindkét
szalagsebességen külön-külön szabályozni lehet egy-egy
trimmer-potenciométerrel.
A külön panelen elhelyezett, kéttranzisztoros, ellenütemű
törlőoszcillátorból származó előmágnesező jelet szintén csatornánként
és szalagsebességenként, külön trimmerekkel lehet beállítani. Az
oszcillátor 120 kHz-es jelet állít elő. Újabb önálló rész a "felvevő
relé", amely felvételkor az indítás kattanásmentességéről kezeskedik.
A lejátszó erősítő szintén különálló egység. A fejről érkező jelet
kéttranzisztoros fokozat fogadja és korrigálja. Kétféle lejátszási
karakterisztikát állíthatunk be: a ma is érvényes NAB-ot, vagy -
régebbi felvételek visszajátszásához - a valamikor érvényben volt
IEC-t. (A kettő között pár decibeles eltérés van a magasabb
frekvenciákon.) Az IEC-NAB váltó egyben monitorkapcsoló is; harmadik
állásában a szalag előtti jelet bocsátja a magnó kimenetére.
A korrekció után a jel egy egyenáramúlag csatolt,
háromtranzisztoros fokozatra kerül, ez dolgozik aztán a készülék
kimeneteire (vonal, felvétel-lejátszás, fejhallgató).
A professzionális - A700
Végülis nehéz definiálni, hol végződik az amatőr és hol kezdődik a
hivatásos (vannak rádióadók, amelyek kazettásmagnóról sugározzák 24
órás popműsorukat!) - de az A700-as magnó tervezői kétségtelenül azzal
számoltak, hogy aki megveszi ezt a nagy gépet, az másra is fogja
használni, nem csak házi hanglemezkopírozásra. Ez a ministúdió egy
kicsit komplikáltnak is látszik, különösen a nemesen egyszerű A77
után, pedig ahhoz képest, hogy mi minden van benne, tulajdonképpen nem
is olyan bonyolult. Tartalmaz ugyanis a magnón kívül egy komplett
négycsatornás keverőpultot, sőt, úgy mellesleg még egy RIAA-korrektort
is - vagyis nem kell hozzá más, csak egy teljesítményerősítő. (Kicsit
groteszk dolog, legalábbis egy hifista számára, hogy az A700-zal
egyidőben tervezett Revox-tunert szintén előerősítővel egybeépítve
árulták, tehát aki a teljes láncot megvette, annak hirtelenében két
előerősítője nőtt.)
Mechanikai felépítése
Öntvény, három közvetlenhajtású motorral - úgy, ahogyan ez a
nagykönyvben áll (és ahogyan ezt lapunk 6. számában a Mechlabor
mérnökei elmagyarázzák). A főmotort itt egy LSI, azaz
nagybonyolultságú integrált áramkör vezérli; kifejezetten a Revox
kérésére készítették, TDA-1000 típusjellel. Egy 1,6384 MHz-es
kristályoszcillátor rendkívül stabil alapjeléből állítja elő a
háromféle szalagsebességnek megfelelő 400, 800, illetve 1600 Hz-es
vezérlőjelet. A főmotor palástján egy induktív jeladó (tachométer)
található. Impulzusait a szabályozó áramkör összehasonlítja az
alapjellel, és folyamatosan korrigálja a motor fordulatszámát.
Meglehetősen bonyolult áramkör ez, aktív elemeit meg sem kíséreljük
"tételesen felsorolni". (Mellesleg szólva, alábecsüli az A700-as
képességeit, aki háromsebességű gépnek nevezi. Ugyanis
csatlakoztatható hozzá egy külső vezérlő-egység, és akkor a
szalagsebessége ±7 félhang tartományban, vagyis 6,35 cm/s-tól 57
cm/s-ig szabályozható!)
A motor vezérlése egyébként is rendkívül precíz és hatásos. A
prospektusok mindig is kedvelték a hangzatos elnevezéseket, és újabban
szívesen hivatkoznak "zárt fázishurkú, kvarcvezérlésű
meghajtómotorra". Nos, a nem éppen ifjú A700-asnak éppen ilyen
vezérlése van. De a két csévélőmotort is elektronikusan vezérlik. A
magnószalag balról is, jobbról is egy-egy himbára szerelt görgőn fut,
ezek fel-le mozogva, egy-egy induktív jeladót működtetve tájékoztatják
az elektronikát a szalagfeszítés mindenkori értékéről, az pedig
állandóan szabályozza a csévélőmotorok feszültségét. Mindegy, hogy
most indítunk-e egy 26,5 cm-es orsót, vagy most fejezzük-e be a
felvételt akár a legkisebb orsók belső, 4 centiméteres magátmérőjén -
a szalagfeszítés mindvégig azonos marad. Így a szalag mindig azonos
erővel simul a fejekre, s egyébként is kevésbé fog megnyúlni. Ez az
áramkör is tele van különféle félvezetőkkel - némelyiket éppen a
Studer cég kérésére "találták ki" az alkatrészgyártók.
A futómű összes funkcióját egy "digitális vezérlő áramkör" (SC
10429 típusú LSI) tartja kézben. Hozzá csatlakoznak a
szalagvég-kapcsolók is - igen: helyes a többesszám, mert ez a gép
kétféleképpen is érzékeli a szalag "kimaradását": fotoelektromosan és
mechanikusan (az egyik görgő is "figyeli" a szalagot). Az
üzemmódkapcsolók téglalapalakú nyomógombok; amelyiket megnyomják,
világítani fog. A szalagsebesség-választók fényjele azonban csak akkor
gyullad ki, amikor a motor már elérte a névleges fordulatszámot. A
számlálószerkezet nem fordulatot mutat, hanem perceket és
másodperceket, 19 cm/s szalagsebességgel kalkulálva.
Hangfrekvenciás rész
Nem írhattuk itt egyszerűen azt, hogy "elektronika" - az A700-as
elektronikája ugyanis két, funkciója révén jól elkülöníthető egységből
áll: a keverő-erősítőből és a tulajdonképpeni magnó-elektronikából.
Lássuk előbb az elsőt.
Két bemeneti választókapcsoló két sztereó programot, azaz összesen
négy monó csatorna jelét "engedheti be" a készülékbe; valamennyinek
külön-külön is szabályozható a szintje. Mind a két bemeneti szelektor
fogadni képes az alacsony- és magasimpedanciájú mikrofon és az Aux,
vagyis a vonalbemenet jelét, az 1. számú ezenkívül "behívhatja" a
mágneses hangszedő vagy a felvétel-lejátszás programját, a 2.
szelektorral pedig multiplay-echóra kapcsolhatunk.
A mikrofonbemenetek szimmetrikusak, földfüggetlenek, és
transzformátoron keresztül csatlakoznak a bemeneti erősítőhöz (TBA 931
típusú IC). Ugyanerre a bemenetre kapcsolódik a fono-előerősítő is,
egy másik TBA 931. Az erősítést a negatív visszacsatolás
változtatásával szabályozzák.
Az első erősítő-fokozatokat szintszabályzás, majd egy illesztő
erősítő követi (megint egy TBA 931), ez a Record Master-re, azaz a
közös felvételi szintszabályzóra dolgozik. A jel innét kétféle úton
haladhat tovább, attól függően, mit határozunk a monitorkapcsolóval.
Ha felvételt kívánunk készíteni, a programot a magnó tulajdonképpeni
elektronikájára bocsátjuk. Ellenkező esetben, tehát ha a
monitorkapcsolót "bemenet" állásában hagyjuk, a jel továbbszalad egy
újabb illesztőerősítőre (TBA 931, negyedszer), majd a
vonalkimenetekre.
Az illesztőerősítőre csatlakozik a kivezérlésmérő és a
csúcsindikátor áramköre is; két tranzisztor a VU-mérőt működteti,
további hat pedig a csúcsindikátort - ez utóbbi akkor villan fel,
amikor a pillanatnyi kivezérlés 6 decibellel lépi túl a 0 decibeles
szintet. Az előbbi fokozatról vezetik el a jelet a
hangerőszabályozóra, amely aztán a hangszínszabályozó részt táplálja
(TBA 931). A mély és a magas hangszín egyaránt forgókapcsolóval
állítható, 2 decibeles lépésekben ±8 decibel tartományban. Ezután a
fejhallgatóerősítő következik (egy LM 301 IC és BD517-518 típusú
tranzisztorok). A fejhallgató erősítő két fejhallgató-kimenetre
dolgozik vagy a teljesítményerősítőre.
Anélkül, hogy ismétlésekbe bocsátkoznánk, tehát csak röviden írjuk
le a tulajdonképpeni magnóelektronikát. A már említett Record Master
szabályzóról a felvevő erősítőre kerül a jel. Egy TBA 931 típusú IC
állítja be a korrekciót, ez hajtja meg a felvevőfejet. Közvetlenül ide
csatlakozik több kisegítő áramkör, köztük a "csendesítő" is.
A törlő- és előmágnesező jelet egy 150 kHz frekvenciájú
oszcillátor állítja elő. Az előmágnesezést csatornánként és
szalagsebességenként optimalizálni lehet. Ez az áramkör 47
tranzisztort tartalmaz, továbbá két FET-et és két SN 7402 típusú IC-t
(4-4 kétbemenetű NOR kapu).
A lejátszóerősítő is egy TBA 931. Ezt követi a csendesítő áramkör,
és innét jut a szalagra vett jel a már említett monitorkapcsolón át a
vonalkimenetre, illetve a hangerő- és hangszínszabályozó elektronikák
után a feszültségkimenetre.
Az eddig felsorolt sok-sok áramkörnek hatféle tápfeszültségre van
szüksége. Ezt összesen 4, egymástól független egyenirányító-egységtől
nyerik.
A magnó előlapján összesen 4 Jack-hüvely van: kettő a
mikrofonoknak, kettő a (sztereó) fejhallgatóknak. A készülék
hátoldalán RCA-dugókkal csatlakozhatunk a Line A és B kimenetre és az
összes bemenetre, a felvétel-lejátszás kivételével, amelyhez ötpólusú
dugót kell használnunk - akárcsak a teljesítményerősítő kivezérléséhez
is. A hátoldalon csatlakoznak a távvezérlők: az egyik a
szalagsebességet szabályozza, a másikkal üzembe léptethetjük a
készülék bármely funkcióját.
A magnó fa-oldalborítást kapott, hátlapját és tetejét külön kell
leszerelni. Az A700-as belsejében példás rend uralkodik, a "kártyák"
katonásan sorakoznak, könnyű létszámolvasást tartani. De szükség is
van erre a fegyelemre, mert különben aligha lehetne eligazodni a
töméntelen áramkör között. Így a magnó viszonylag könnyen szerelhető
és javítható - de meglehetős gyakorlat és nagy-nagy türelem
szükségeltetik hozzá...
*
MÉRÉSEINKHEZ
A lejátszási frekvencia-jelleggörbét a következő szalagtípusokkal
határoztuk meg: DIN Bezugsband 9,5 - 19H - 38S. Az összes többi
jellemzőt BASF C 264 Z jelű szalaggal mértük. Ez egy három-négy évvel
ezelőtti, jó átlagos minőségű szalag; ma már lényegesen jobbat is
gyárt a BASF, de az A77-et és az A700-at is még ehhez hasonló szalagra
specifikálta a Revox.
Szalagsebesség.
Mindhárom készülék teljesítette a specifikációt. Sajnos, 9,5 cm/s
szalagsebességen nem volt eléggé pontos a módszerünk; az A700-as
magnón mért 0,16%-ot hajlandóak vagyunk mérési hibának minősíteni.
Nyávogás.
A G36 19 cm/s-on kismértékben elmarad a specifikált ±0,15%-tól, a
nagyobbik szalagsebességre megadott ±0,1 százaléknál viszont
kevesebbet nyávog. A kifogástalan állapotú A77-esről nincs
mondanivalónk... bajban voltunk viszont az A700-assal. Mechanikája,
s különösen a szalagvezetői már meglehetősén lestrapált állapotban
leledzenek, és a nyávogás a legkisebb szalagsebességen már elérte a
±0,25%-ot (szűrővel). Nem típushibáról van szó: régebben megmértünk
már egy ilyen készüléket...
Frekvenciaátvitel.
A lejátszási frekvencia-jelleggörbék egytől egyig szépek; a lejátszó
erősítők átvitele 31,5 Hz és 16 kHz között meglehetősen lineáris. A
két csatorna egymáshoz viszonyítva, igencsak egyforma. A
felvétel-lejátszás görbéi minden esetben jobbak a specifikáltnál -
mellesleg már nagyon-nagyon sok Revoxon tapasztaltuk ugyanezt. Az
A77-es magnó 9,5 cm/s szalagsebességgel is szinte ijesztően szép
görbét rajzol. Külön felhívjuk Olvasóink figyelmét a 0 dB
kivezérléssel felvett frekvencia-jelleggörbékre, mert ezek
megcáfolhatatlanul bizonyítják a nagyobb szalagsebesség előnyét: 38-as
sebességen már szinte ugyanazt az eredményt kapjuk 0 decibelen, mint
-20 dB kivezérléssel!
Torzítás.
A 0 dB kivezérléssel mért 3. harmonikus értéke nagyon alacsony. A
G36-ot annakidején még a régebbi, gyengébb minőségű szalagokra
állították be, tehát erősebben kivezérelték, hogy kisebb legyen a
szalagzaj. Mi az eredeti szervizkönyv szerint állítottuk be a magnót,
és a táblázatunkban közölt értékeket kaptuk - de ez nem jelenti,
hogy a G36-tal is ne tudnánk produkálni a másik két magnóra jellemző,
alacsony torzítási szintet. A második harmonikus torzítás is alacsony,
és gyakorlatilag mindhárom magnón egyforma.
Zaj.
A nyugalmi zajszint (a lejátszó erősítő zaja) szintén hasonló a három
magnón. Talán az A700-ason, de azon is csak 9,5 centiméteren, gyengébb
az elvártnál. A gyakorlatot leginkább modellező mérés ("üzemi
zajszint, 0 dB kivezérlés, vonal bemenetről") egyenértékűnek mutatta
a három készüléket, és ez természetesen a G36-ra nézve hízelgő. Ez a
20 éves masina ma is versenyképes! (Észre kell venni, persze, hogy a
többi bemenetről mérve a G36 már határozottan zajosabb volt a
többinél. Mikrofonról, felvétel-lejátszás bemenetről 5-8 decibellel
csendesebbek a korszerű, zajszegény félvezetőkkel megépített magnók.)
Áthallási csillapítás.
Mivel ezt a jellemzőt csak 1 kHz-en adja meg a Revox, mindhárom masina
teljesítette a specifikációját. Méréseink azonban jól szemléltetik,
hogy az alacsonyabb frekvenciákon lényegesen jobbak az újabb magnók:
40 és 80 Hz-en 45-47 dB az áthallásuk, a G36-osé pedig csak 24-27 dB.
Az A77-esnek és az A700-asnak a törlési csillapítása is kitűnő - a G36
típusé jó átlagos.
Végül, bár ez nem tartozik a szorosan vett magnóteszthez, röviden
összefoglaljuk, mit mértünk az A700-as erősítő-részéről. Bemeneti
feszültség és impedancia mágneses hangszedő bemenetről: 1,7 mV-os
feszültséggel értük el a magnó kivezérlésmérőjén a 0 decibeles
szintet; az impedancia mindkét csatornán 50 kohm volt. (Specifikáció:
2,5 mV/50 kohm.) Kimeneti feszültség és impedancia a
teljesítményerősítőnek szánt kimeneten: 0 dB szintre 1,66 és 1,6 V,
illetve 100 ohm mindkét csatornán. (Specifikáció: 1,55 V/100 ohm.)
Harmonikus torzítás: (Ezt nem specifikálták.) 1,6 V kimeneti
feszültségre 0,1 százalékot mértünk. Frekvencia-átvitel: lásd a 15-16.
diagramot. Jel-zaj viszony mágneses hangszedő bemenetről:
magnó-üzemben határoztuk meg, 19 cm/s szalagsebességen, csúcsszinthez
viszonyítva úgy, hogy a bemenetet 2,2 kohm-mal zártuk. A két csatornán
még így is 63,4/65,3 decibelt kaptunk - meglehetősen jó érték!
Csúcsindikátorok: (ez valódi és fontos magnó-jellemző, de már csak itt
tudtunk helyet szorítani neki.) A piros LED-eknek a 6 decibeles
túlvezérlés pillanatában kell kigyulladniuk. Mi bármely bemenetről
mérve is, 4,5 decibelt kaptunk. Az A700-as magnó tehát "óvatos", és
másfél dB tartalékkal bír. Egyébként ez nem rossz gyakorlat.
1-8. diagramok
9-16. diagramok
Szeánsz
A szubjektív teszt akkor hiteles, ha a zsürorok pártatlanok. Ha
mégis részrehajlóak volnának (ami gyakran megesik), akkor tilos
tudniuk, mikor melyik készülék szól.
Az emberi gyengeségektől azonban senki sem mentes, és ha a Sánta
Ördög (aki be tud pillantani a háztetők alá) a teszt előtt
megvizsgálta volna a tudatalattinkat, valószínűleg elfogultságot
mutatott volna ki a G36-os javára. Először is, ez a masina egy kicsit
monstrum ugyan, egy kicsit csúnya, egy kicsit forró - de a miénk.
Másodszor: tudjuk, hogy az erősítők között is egy-egy ósdi,
elektroncsöves masina szebben szól némely csillogó tranzisztoros
holminál. A Revoxok nem erősítők ugyan, hanem magnók - dehát egy magnó
is telis-tele van erősítőkkel...
A vaktesztnek azonban nem volt semmi akadálya. Ez nem is olyan
magától értetődő dolog, mert a csöves masinákat általában zajosabbnak
ismerjük, és tartottunk tőle, hogy a G36-ost is majd mindig elárulja a
zaja. Hálistennek, az öreg jószág csendesen viselte magát.
Noha a Revoxok háromfejes gépek, tehát felvétel közben rögtön
vissza is játsszák a műsort, mégsem ment minden úgy, mint a
karikacsapás. Halálpontosan azonosra kellett állítani mindenekelőtt a
felvételi szinteket (a jobban kivezérelt magnó csendesebb, viszont
nagyobb a torzítása), aztán pedig természetesen a lejátszási szinteket
is, és a kettő néha nehezen egyeztethető. Például kiderült, hogy
bármilyen sokat tud is az A700-as, nem lehet szabályozni rajta a
feszültségkimenet szintjét, pedig az nagyon jól jött volna. A
"közönséges" magnós ebből a szempontból is jobban jár a "szimpla"
A77-essel.
Hogy el ne feledjük: a szalag! Milyen magnószalagot tegyünk a
Revoxokra? A jó minőség nem elegendő: a két példánynak tökéletesen
azonosnak és homogénnek kell lennie. Tekintve, hogy a két kölcsöngép
már eleve a régebbi BASF-ekre volt beállítva, s nem is akartunk
módosítani rajtuk, mi több: a teszt kedvéért a G36-ot is hozzájuk
igazítottuk - Sólymos Antal súlyos lelki tusa után, "Salamon nevében!"
felkiáltással két egyenlő részre vágott egy 1979-es kiadású BASF C
264Z-t. Ennek a minősége nem kimagasló - de garantált. Korszerűbb
szalaggal nyilván még többet produkáltak volna a Revoxok - de inkább
csak a kisebb szalagsebességeken javult volna a hangjuk.
A77-A700
A két kölcsönkészülékkel kezdtük a próbát. Előbb 19-en mérkőztek
meg egymással. Szinte egyhangú pontozással a kisebbik magnót hoztuk ki
győztesnek. Az A700-as bágyadtabban szólt, és - mindannyiunk szerint!
- szegényesebb volt a basszusa. Átkapcsolva a két magnót 9,5 cm/s-ra,
a különbség csak növekedett, sőt, a 700-asnak ekkor nagyon leromlott a
"sztereója".
Kíváncsiak voltunk, mi történik, ha az A77-es 19-cel, a másik
pedig 38-as sebességgel játszik. Nos, így már valóban szebben szólt a
nagy gép, sőt: csillogóbban is. Az A77 most észrevehetően zajosabbnak
hatott, és egy hajszállal színezettebb, "nyugtalanabb" hangot adott.
Találgattuk, hogy a színeződést vajon nem éppen a zaj okozza-e,
valamiféle moduláció folytán. Habár ez nem valószínű. Megjegyezzük,
hogy az egyik "menetet" (JBL-demólemez, country-szám) így is az A77
nyerte - és erre a jelenségre még visszatérünk.
Miután a két magnó hangképe jól definiálhatóan eltérő, arra
számítottunk, hogy még sokkal nagyobb lesz a különbség, ha a
magnófelvételeket közvetlenül a hanglemezzel hasonlítjuk össze.
Érdekes: nem ez "jött be". A kétféle magnóhang "más-más irányban"
színeződik el, tehát - egy képzeletbeli egyenesen - jobban
eltávolodnak egymástól, mint az eredeti hangképtől.
A77 - G36
Ezt a próbát csak a 19 centiméteres szalagsebességen ejthettük
meg, lévén az egyik magnó normál kivitelű, a másik meg "High Speed".
Végighallgatva szokásos programunkat, négyünk közül hárman
viszonylagos megnyugvással vették tudomásul, hogy a két magnó
egyformán jól szól, a negyedik viszont - történetesen e lap
szerkesztője - aggasztóan nagy különbségeket vélt hallani az egyik gép
javára; olyanokat, hogy már érdemes volna fizetni is értük, ha volna
miből. Szomorúan beletörődött, hogy az új technika mégiscsak jobb a
réginél - és csudamód felvidult, amikor a készülékek azonosításakor
kiderült, hogy tévedett.
Jellemezve a két hangképet: az A77-es egy árnyalattal fojtottabban
szólt, kevésbé szépen adta vissza a zongora és a női szólista hangját.
A G36 hangképében mintha több lett volna az elevenség. Többen is
felfigyeltünk rá, hogy a Proprius lemezen a női hangra a G36 "rátesz"
egy kis fémes mellékzörejt, az A77 zenéjéből pedig hiányzik ez az
enyhe torzítás. Nos, amikor a magnóhangot újfent összevetettük az
eredetivel, bebizonyosodott: az a fémes mellékzörej igenis rajta von a
lemezen... A hangzásbeli különbség valójában elég csekély lehet, nem
érdemes eltúlozni. Rövid eszmecsere után testületileg úgy ítéltünk,
hogy a két magnó teljesen egyenértékű - persze, nem az árukat, hanem
csak a hangminőségüket tekintve. Van azonban egy nagy különbség: a
csöves készüléknek(!!!) mindvégig kisebb volt a zaja.
A700 - G36
Csak a legnagyobb szalagsebességen mértük össze őket. Ennek a
próbának inkább csak elvi jelentősége van, mert széles e hazában nem
sok magnós akad, aki 38 centiméternyi magnószalagot, azaz csaknem
ugyanennyi fillért tékozolna egyetlen műsormásodpercre.
A két hangkép ezúttal is ellentétpárt alkotott. Az A700 apró
többlet-torzításokat szedett fel: kissé tolakodóbbnak éreztük a
hangját és kicsit színezettnek a magasait, emellett valamivel zavaróbb
volt a zaja. A G36 hangja pedig időnként hiányérzetet keltett, néha
szegényesebbnek hatott, de azért kiegyenlítettebb a zenéje:
véleményünk szerint ez áll közelebb az eredetihez.
Közelebb, de mennyivel? S egyáltalán: mennyire közel? Szeánszunk
tanulságai közül ez az első és a legfontosabb: a magnófelvétel ténye
még a 38 cm/s szalagsebességen is nyilvánvaló. Igaz, ezek a masinák
38-on már nagyon-nagyon csendesek, a zajuk nem zavaró - de azért ez a
zaj mindig kihallható a műsor alól, kivéve, amikor valami nagyon
"dögös" zene szól. De még ilyenkor is azonosítani lehet a
szalagfelvételt: a sztereó kép egy kicsit előbbre nyomul és
kiszélesedik(!), jobban a hangszórókhoz kötődik, nem tud annyira
"lebegni" a térben, mint a lemezhang. A "csinnek" enyhén
felkeményednek, és ez kifejezetten jót tesz némely zenefajtának -
persze, az elektronikusan manipulált könnyűzenére gondolunk. A már
említett country-számot hallgatva többünknek is az a benyomása támadt
(nem beszéltünk össze, csak utólag cseréltük ki a gondolatainkat),
hogy: "Hülyeség! Tudom, hogy melyik a magnófelvétel, és nekem most
mégis az tetszik jobban!" Ebből az a tanulság, egyrészt, hogy az
elektronikus popzene önmagában véve nem lehet perdöntő műsoranyag a
szeánszokon - másfelől: kétségtelenül könnyebb az életük azoknak, akik
túlnyomórészt elektronikus könnyűzenét hallgatnak. Ők sokkal
kevesebbet veszítenek a lemez helyett a szalaggal, 19 helyett a 9 és
féllel, félsáv helyett negyed sávval, orsós helyett a kazettással.
Noha a 38-as szalagfelvétel sem éri el az eredeti "forrás"
hangtisztaságát, ebben a kategóriában már előfordul, hogy két
magnóhang jobban különbözik egymástól, mint bármelyikük az
"eredetitől". Hiába monitorozgattunk velük, nem alkothatunk
értékítéletet, csak ha A-B tesztet csinálunk a két magnó között.
Mindenki, aki használt már kétsebességes magnót, bizonyára
megpróbált takarékoskodni a szalaggal, olyformán, hogy a széphangú
lemezeket (mondjuk) 19 centiméteres sebességgel vette fel, a torzabb
hangú, lestrapált kiadványokat pedig csak kilenc és féllel. Ezt a
gyakorlatot illetően vita folyik a Hifi Magazin kebelén belül: SA
véleménye szerint a pocsék program így is, úgy is pocsékul szól - DL
viszont amellett kardoskodik, hogy a magnófelvételen úgyszólván
hatványozódnak a torzítások, tehát éppen a gyatra hangkép fogja igazán
megsínyleni, ha alacsony szalagsebességgel kopírozzuk.
Végül még egy-két szót a G36-os magnóról. Nem tagadjuk, hogy
kicsit a saját pecsenyénket sütögettük, amikor összevetettük a régi
technológiát az újjal - habár magnórevünk bizonyára önmagában is
tanulságos. De azzal, hogy az öreg, elektroncsöves masina bevált,
munkaeszköz került a kezünkbe: olyan magnó, amellyel már
visszahallgathatjuk a mesterszalagokat (ha kapunk ilyeneket), s
amellyel akár kísérleti hangfelvételeket is készíthetünk egy későbbi
időpontban. És persze, amely egyben etalon is, hosszú távra. Habár, ki
tudja: talán már gyártásra készen áll az a digitális rendszerű magnó,
amely rövidesen végleg kiszorítja a gyakorlatból az analóg
szalagjátszókat...