Hanglemezív |
rovatvezető:
Wilheim András
Új magyar zene - magyar hanglemezen
Üzlet-e ma Magyarországon a kortárs magyar zenét hanglemezre
venni? Gyanítom, hogy (néhány valóban-világnagyság alkotásaitól
eltekintve) külföldön sem az - itthon meg még kevésbé. Olcsó lenne
azzal érvelni, hogy nem elég jó a mai magyar zene, hogy a közönség
tudja ezt, s nem igényli a felvételeket sem. Okok és okozatok
összegubancolódott szövevényébe keveredtünk, s bizony alig lehet
igazságot tenni, hogy miért is alakult így, ahogyan alakult.
Nem vállalkozom itt részletes elemzésre. Inkább csak a rezignált
ténymegállapítást szeretném nagyon hangsúlyossá tenni: Magyarországon
ma mintha mindenki könnyen beletörődne abba, sőt: megértően venné
tudomásul, hogy az új zene csak a kevesek ügye, művelése missziós
feladat inkább, mintsem valódi szükséglet kielégítése; aki tehát ezzel
foglalkozik, inkább csak saját passziójának hódol - ha netán
zeneszerző, csinálja, mert nem tehet mást -, a közönség, a szakma, az
apparátus pedig hallgatólagosan tűri az új művészet ilyen-amolyan
"fejlődését".
Régi megfigyelésem és egyúttal keserűségem, hogy a "magyar
muzsikus" nem vásárol kottát. Tőle ugyan elpusztulhatna a
zeneműkereskedelem - ha nem pusztulna már most is, saját magától. A
kották beszerzésére ott a könyvtár - legalábbis ami a klasszikus
irodalmat illeti. Az új zenére úgyis csak kevesen kíváncsiak. A
külföldi kották megvehetetlenül drágák minálunk (bármilyen hihetetlen,
de egy előadóművész, ha új külföldi darab kottáját vásárolja meg,
többet fizet érte, mint amennyit a mű előadásával keresni tud!), meg
aztán úgyis csak keveseket érdekelnek... Hiába ad ki oly sok mai
magyar kottát a Zeneműkiadó - azt hiszem, több példányt küld szét a
propaganda, mint amennyit a zeneműkereskedelem forgalmaz.
A koncertrendezők alig tesznek-tehetnek valamit a mai zenéért:
Korunk zenéje-fesztivál, egy-egy új zenei bérlet. néhány (klasszikus
műsorba ágyazott!) bemutató, meg néhány olyan együttes hangversenye,
amely inkább propagandacélból hivatott meg: cserébe magyar zenét
szólaltatnak meg külföldön. A közönség többé-kevésbé látogatatlanul
hagyja ezeket a hangversenyeket. Ami vonzó: egy-egy nagy név - s
mindjárt meg is billen az értékrend, mert nem biztos, hogy méltó is az
előadás, hogy megérdemli-e a produkció a sikert: nem csak egy
jólsikerült propagandafogásról van szó? Azután meg nincsenek jelen a
magyar hangversenyéletben mértékadó külföldi előadások; a különféle
együtteseknek, különféle nehéz művek betanulásainak "Európa-turnéi"
rendre elkerülték a magyar pódiumokat - nemigen történt olyasmi, ami a
közönség számára vonzóvá tette volna az új műsorokat.
A magyar előadó sem érdekelt az új mű megtanulásában, legyen az
akár külföldi, akár magyar kompozíció. Jó esetben egyetlen előadás: a
bemutató garantált - nem térül meg a befektetett munka. A maximum: egy
hangversenyelőadás, egy rádiófelvétel, s esetleg még egy lemezfelvétel
is.
A lemezfelvétel szerencsére többnyire létrejön - szerencse ez
talán nem is elsősorban az előadó, hanem a zeneszerző szempontjából.
Láthattuk: arra kevés a remény, hogy darabja az állandó repertoár
részévé váljék, nem mintha egy-egy mű ne lenne érdemes erre, hanem
egyszerűen nincs hol előadni. A rádióban is elképzelhető, hogy
szalagra kerül a mű - de előadásának gyakorisága korántsem szavatolt;
ugyan ki hallgat ma rádiót az új magyar zene kedvéért? A lemez
legalább dokumentál, megőriz; az amúgysem kelendő, "holt" kotta
mellett ez most egy újabb "holt" dokumentum, amely életre kelthető.
Nos, a Hungaroton dicséretesen gyakran vállalkozik arra, hogy mai
magyar zenét jelentessen meg hanglemezen. Szerzői lemezek, egy-egy
előadó repertoárjának rögzítése, bizonyos szempontoknak engedelmeskedő
antológiák: megannyi műfaj, megannyi publikációtípus - sorolhatnánk
szép számmal a példát mindegyikre, az elmúlt évek terméséből. Az már
nem csupán (talán nem is elsősorban) a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat
hibája, hogy e lemezek nem kapják meg azt a publicitást, amelyet
megérdemelnének, s az sem, hogy színvonaluk és érdekességük sem áll
mindig arányban azzal a valóban missziós elhivatottsággal, amelyet az
MHV vállal velük.
Nézzük sorjában. Az, hogy ezek a lemezek nem túlságosan kelendők,
semmiképpen sem a cég jóakaratán múlik. Közönségigény (mondjuk egy
harminc évvel ezelőtti alkotásokat bemutató lemez iránt, amelyen olyan
darabok szólalnak meg, amelyek már akkor sem voltak népszerűek) aligha
várható, bár megfelelő propagandával bizonyára jobb lenne az eredmény.
Lehetséges, hogy baj van a lemezek időzítésével: ki tudja, hátha a
Korunk zenéje sorozaton elhangzó művek lemezei kelendőek volnának, ha
a fesztivál idején kapni lehetne őket. Csakhogy az effajta időzítés
jóval összehangoltabb és előrelátóbb tervezést igényelne: Haszna
természetesen van ezeknek a lemezeknek: bizonyosan jótékony
szolgálatot tesznek a magyar zene külföldi konzumációja során.
Előadók, hangversenyrendezők nem foglalkoznak mindig szívesen a
többnyire igen bonyolult kották tanulmányozásával - mégiscsak más,
hogy a lemezt meghallgatva némi képet kaphatnak az előadásra kínált
darabról. Ezek a lemezek tehát egyfajta szolgáltatást jelentenek a
zeneműexport számára.
Nem kevésbé problematikusak a lemezek művészi szempontból sem.
Egyrészt nem mindig a legméltóbb darabok kerülnek lemezre - a
műsorválasztásnak ezernyi praktikus magyarázata lehet. Másrészt az
előadások színvonala sem garantált. Még attól az extrém esettől
eltekintve is, hogy egy-egy művész csak akkor jut lemezhez (ami talán
valamiféle "rangot" jelent), ha új magyar zenét játszik - akár a
hivatottság érzése nélkül és az alkalmasság jól érezhető hiányában is
-, csak nagyritkán kerülnek lemezre olyan előadások, amelyek valóban
kiérlelt produkciókat rögzítenek. A művész csak a lemez számára
tanulja meg a darabot, anélkül, hogy igazán megismerné a művet és
kitapasztalná hatásmechanizmusát - ezért aztán a mai művek
felvételekor megszámlálhatatlan a közepes, a szürke, a csak
éppenhogy-megcsinált előadás. Ordító hibák, persze, nincsenek (hála a
hangfelvétel, az ismétlés lehetőségének), csak éppen minden
"biztonságos" - érdektelen, lapos. Mint amikor valaki valami olyat
készít, amit kötelességből kell megcsinálnia, s igazából nem a
személyes vonzalma, meggyőződése vezérli. E produkciók zöme egyszerűen
nem lehet jó mert nem a jóakarat hiányzik hozzájuk, hanem minden
egyéb.
Megnyugtató dolog észrevenni, hogy a Hungaroton minden nehézség
ellenére is egyenletesen folytatja e lemezek kiadását. Valóban
kötelességének érzi ezt a feladatot, és ez mindenképpen dicsérendő.
Nem is itt volna a helye annak, hogy javaslatot tegyek az új zenei
kínálat bővítésére - dehát oly kevés alkalom kínálkozik erre...
Egyrészt jó volna, ha nem csupán a magyar, hanem a külföldi kortárs
zenei törekvéreket is bemutatnák, esetleg magyar előadók
foglalkoztatásával (történt már ilyen kísérlet, egy-egy hangszeres
előadóművész új zenei repertoárjának bejátszásakor). Akár
licenckiadásként is forgalmazni lehetne magyar hanglemezen néhány
olyan klasszikus modernzenei felvételt, amelynek magyarországi
előadására nincs lehetőség (arra pedig végképp nincsen, hogy a magyar
piacot külföldi lemezekkel elégíthetnék ki), pedig egy-egy fontos új
mű felvételének talán idehaza is lenne vásárlóközönsége. A másik
lehetőség néhány külföldi művész meghívása: vannak szép számmal olyan
kiváló előadók, akiket a nagy világcégek még nem foglalkoztatnak
ugyan, de munkájuk színvonala vagy repertoárjuk érdekessége
mindenképpen kívánatossá tenné, hogy hanglemez őrizze játékukat. A
nevet szerzett művészek magyarországi lemeze előtt esetleg megnyílna a
külföldi hanglemezpiac is.
Az utóbbi hónapok új magyar zenét bemutató lemezei közül egyelőre
ötöt választottam ki - vállalva annak a kockázatát is, hogy nem minden
mozzanatában általánosítható az a kép, amely e lemezek recenziója
nyomán a Hungaroton tevékenységéről kialakul. Ha írásom első részében
főként a felvételek műsorválasztásával, a lemezek iránti (nemleges)
kereslettel és az előadás minőségével foglalkoztam, most hadd
beszéljek inkább magukról a művekről, a komponistákról.
A húsz esztendeje elhunyt Kókai Rezső műveiből mutat be kettőt egy
friss lemez (SLPX 12250), az ötvenes évek két reprezentatív műfajának
jeles darabjaival. Nagy mesterségbeli tudóssal, megbízható invencióval
és ízléssel komponált műveket emelt ki a feledésből a lemezfelvétel.
Valószínű, hogy a Hegedűverseny az emlékezetesebb kompozíció, helye
van a korszak zenéjéről kialakított összképben; még ha csak a
"legszűkebb szakma" figyel is fel ezekre a darabokra, mindenképpen jó,
hogy ez a felvétel elkészült. Kevésbé tetszik maga az előadás:
lagymatag, következésképpen hiteltelen is, főképp a Hegedűverseny
felvételén. Ha valaki képet akar kapni arról, hogy egy minden ízében
jól ellenőrizhető, nem túl könnyű, de nem is túlságosan nehéz
partitúrát milyen színvonalon tud leolvasni, nagyjából tempóban, az
ország egyik vezető zenekara, okvetlenül hallgassa meg ezt a lemezt.
Székely Endre újabb szerzői lemeze (SLPX 12129) 1973 és 1976
között írt kompozíciókat sorakoztat fel. Változatos műfajok és
hangszer-összeállítások szerepelnek rajta, az apparátus az énekhangtól
az elektronikus berendezésekig terjed - és mégis, úgy tűnik, mintha
ezek a művek kioltanák egymás hatását. Túlságosan is egyhangú ez a
zene, még ha minden pillanatban más-más karaktereket látszik is
felvonultatni. Amire mindvégig figyelni lehet, az a hangzásvilág, a
helyenként valóban érdekes és változatos színek. Érdektelenebb,
unalmasabb, kevés információt hordozó azonban a formálás - mintha egy
katalógus lapjai tárulnának fel előttünk. A lemez igazi nagy csalódása
azonban a Concerto in memoriam Webern kürtszólama: valóban
felsorakoztatja a hangszer újfajta megszólaltatási lehetőségeit, mint
egy jegyzéket, de nem olyan bőségben, hogy a jegyzék önmagában is
érdekes legyen, s nem olyan magától értetődő természetességgel, hogy
ne zavarna az anyagfeltáró didaxis. (Az előadó, Tarjáni Ferenc is
ludas abban, hogy a szólam kívánnivalókat hagy maga után: ennyi
pontatlanul intonált, imbolygó magasságú hangot - éppen a hagyományos
játékmódot előíró szakaszokban - nem lehet elfogadni.)
A Szokolay Sándor nevével jegyzett Magyar Karácsony című lemezt
(SLPX 12399) csak a szerző személye tárgyaltatja az új magyar zene
felvételei között. Ez a lemez ugyanis nem más, mint ünnepkiegészítő
pótszer. Elmúlóban van a karácsonykor szokásos fenyőfa alatti éneklés
hagyománya, ez a lemez segédeszköznek kínálkozik az ünnepi hangulat
megteremtéséhez. Céljának tökéletesen meg is felel: háttérzeneként
tökéletesen funkcionál. Különösen a lemez első oldala: ezek a
feldolgozások nem is akarnak többnek látszani jól megoldott
stílusgyakorlatoknál. Problematikusabb a második lemezoldal, itt már
mintha igényesebb feladatra vállalkozott volna a komponista mintha
önmagukban és önmagukért is helytálló műveket szeretett volna
fölkínálni. Nem rosszak persze ezek sem, csak éppen nem járnak jól, ha
az ünnepi alkalomtól elvonatkoztatva, zeneként hallgatjuk őket.
Alkalmi háttérzenék ezek is - csakhogy akkor én már szívesebben tenném
fel az első lemezoldalt.
Balassa Sándor negyedik szerzői lemeze (SLPX 12223) fontos
dokumentum: az ő esetében valóban jól ismerte fel a hanglemezcég, hogy
e pályának lehetőleg minden állomását meg kell örökíteni és
hozzáférhetővé kell tenni mind a magyar hallgatók, mind a külföldi
szakmai közvélemény számára. Balassa életműve valóban reprezentatív
vonulata a magyar zeneszerzésnek; egy személyre szabott,
következetesen vállalt külön út, látszólagos hasonlóságok,
összefonódások ellenére is meglehetősen társtalan alkotói pálya és
magatartás a mai magyar zenében. Új lemeze mindazokban, akik jól
ismerik munkásságának alakulását, elsősorban várakozást kelt. Magas
szakmai színvonalon megírt művek, persze, ezek is (bár Az örök ifjúság
szigete című nyitány bizonyosan nem első vonalbeli kompozíció), de
kevésbé tűnnek állomásnak - inkább mintha egy fontos cezúrát
jeleznének. A lemez műsoránál maradva: nem csupán a darabok
keletkezési idejének távolsága teszi (a Motetta 1973-as. a Glarusi
ének végleges változata 1978-as keletkezésű). hogy stiláris változást
vélünk felfedezni ezt a két kompozíciót valóban egy világ választja el
egymástól. Egyéni megítélés dolga, hogy ki melyiket tartja
érdekesebbnek (én mindenesetre a Motetta mellett voksolok); még
Balassa mindenkor jól érzékelhető harmóniakereső igényének ismeretében
is meglepő a Glarusi énekben megfogalmazott idill. Lehet, hogy ezt a
most észrevehető fordulatot a későbbi művek felől hitelesnek fogadja
majd el a hallgató. Egyelőre, ha nem marad is észrevétlen, hogy a mű
fontos, deklaratív gesztus - érvényességét nem önmagában hordja.
Csakis afelől a stiláris világ felől közelítve lehet megérteni,
amelyet a korábbi kompozíciókból ismerünk.
A szerzői lemezek után - amelyek kivétel nélkül az idősebb vagy
legalábbis a középső generáció tagjait mutatták be -, egy
pályakezdőket felsorakoztató lemez következik, amelyről a Magyar
Zeneszerzők Szövetsége keretein belül létrehozott laza társulás, a
Fiatal Zeneszerzők Csoportja néhány tagjának egy-egy darabját
hallhatjuk. (A lemez ismertetése előtt ide kívánkozik egy korrekció:
az SLPX 12178 számú lemez borítóját nem Keserű Ilona, hanem Maurer
Dóra tervezte.) Ez a lemez még akkor is célját tévesztette, ha akad is
rajta néhány olyan kompozíció, amelyet jelentős teljesítménynek
tartok. Az csupán személyes ügy, hogy én magam nem szeretem az efféle
antológiákat; egy-egy kiragadott darab nem adhat méltó és árnyalt
képet a szerző munkásságáról. Különösen, ha valóban pályakezdő
alkotóról van szó, akinek darabja mögött nem is egyszer még a minták
"áthallása" is érezhető. Ha fontos dolog egy-egy fiatal szerző
bemutatása (és természetesen igen fontos, hiszen a bevezetőből talán
kiderült: a hanglemezen kívül ma nemigen kínálkozik fórum a
bemutatkozásra), helyesebb volna legalább egy-egy lemezoldalt, sőt
teljes lemezt bocsátani a szerző rendelkezésére. Anyagi megfontolások
aligha jöhetnek itt szóba, hiszen egy ismeretlen név lemeze se lehet
kevésbé rentábilis, mint az idősebb pályatársak szinte bármelyikének
lemeze. A másik gond, hogy ezen a lemezen 1975-1976-ban írt darabokat
hallhatunk - bemutatkozó lemezként, 1982-ben! (Ha az imént Balassánál
néhány év alatt is ilyen jelentős stílusfordulatot regisztrálhattunk,
méginkább ezt várhatjuk a fiatal komponistáktól, akik még nem
építették ki önálló zenei világukat!) Ilymódon ez a lemez inkább csak
dokumentumértékű - s talán nem is elsősorban zenei szempontból. Azt
mutatja be ugyanis, hogy 1975-76 táján ez a hat komponista aki
életkoránál fogva szervezetileg a Fiatal Zeneszerzők Csoportjához
tartozott, ilyesfajta zenéket írt. Még pontosabban: ilyen darabja is
van. Ezt a lemezt csakis az tudja értékelni, aki rendszeresen figyeli
a mai magyar zene alakulását, és az itt szereplő zeneszerzők többi
művét is ismeri - így tehát pontosan tudja: mennyiben reprezentatív a
választás, illetve mihez képest torz a kép. Annak idején, e lemez
körvonalazódásakor is megfogalmaztam már ezeket a gondolatokat - a
végre kész lemez csak megerősít akkori vélekedésemben. Ma is úgy
látom, hogy a lemezre vett hat kompozíció közül három valóban érdemes
a rögzítésre (Dukay Barnabás, Szunyogh Balázs és Kósa Gábor darabjai).
Azt hiszem, nem kívánhatok mást, mint azt, hogy mindhárom szerző minél
előbb önálló hanglemezhez jusson, mert ha egy-egy művük más típusú
antológiákban megjelent is már, méltóbb bemutatkozási lehetőséget
érdemelnének. Azt hiszem, jó volna megtalálni annak a lehetőségét is,
hogy mint a fiatal költők és írók számára az "első kötet", a
zeneszerzőknek is megadassék az "első lemez". Nem tudom, nem kellene-e
megpróbálkozni például egy kislemez-sorozattal? A műsoridő ugyan nem
nőne meg tetemesen, de egy önálló lemez mindenképpen
figyelmetébresztőbb, mint a besorolás egy arctalan, sápadt című lemez
névsorába.
Wilheim András
Diszkográfia ehhez az esszéhez:
KÓKAI Rezső: Hegedűverseny, Szerenád hegedűre, mélyhegedűre és
gordonkára. Gertler Endre - hegedű, a Magyar Rádió és Televízió
Szimfonikus zenekara, vezényel: Lehel György, Duska Károly - hegedű,
Fias Gábor - mélyhegedű, Devich János - gordonka. SLPX 12250
SZÉKELY Endre: Sonores nascentes morientesque. Solokantata,
Concerto in memoriam Webern, Humanisation. Csengery Adrienne - ének,
Tarjáni Ferenc - kürt, A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus
zenekara, vezényel Lehel György, Budapesti Kamaraegyüttes, vezényel
Mihály András, Liszt Ferenc Kamarazenekar, hangversenymester Rolla
János. SLPX 12129
Szokolay Sándor: Magyar Karácsony (Magyar karácsonyi énekek és
betlehemesek. Mohácsi betlehemes. Karácsonyi pásztorének. Karácsonyi
pasztorál. Glória.) Székesfehérvári (Volán) énekkar, Lutheránia
énekkar, Trajtler Gábor - csembaló, orgona, Magyar Állami
Hangversenyzenekar, vezényel Szokolay Sándor. SLPX 12399
BALASSA Sándor: Glarusi ének, op. 29. Az örök ifjúság szigete, op.
32. Hajak, op. 2. Motetta, op. 26. Kincses Veronika - ének, A Magyar
Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara, vezényel: Lehel György, A
Magyar Rádió és Televízió Énekkara, vezényel: Sapszon Ferenc. SLPX
12223
FIATAL MAGYAR ZENESZERZŐK. Dukay Barnabás: In memoriam Lucretii;
Vajda János: Két teszt; Szunyogh Balázs: Négy duó; Borsody László:
Sonanta mondo; Kósa Gábor: Zsvuhu-brubb-brugg; Huszár Lajos: Musica
concertante. SLPX 12178
Karl Böhm Varázsfuvolája
Mozart: A varázsfuvola
Evelyn Lear, Fritz Wunderlich,
Roberta Peters,
Dietrich Fischer-Dieskau, Franz Crass
Berlini Filharmonikusok
Vezényel: Karl Böhm
SLPX 12401-403
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat átvette és Hungaroton-lemezen
megjelentette Karl Böhm második (Deutsche Grammophon)
Varázsfuvola-felvételét. Ez az előadás, ha eredetiség, egyetemesség,
dimenziók tekintetében talán nem ér is fel a század legzseniálisabb
karmestereinek: Toscanininak, Furtwänglernek, Walternak vagy
Klemperernek (a legutóbbié kivételével csak kalózlemezen megjelent)
interpretációihoz, Beecham, Fricsay, Karajan első és Böhm korábbi
felvétele mellett feltétlenül egyike azoknak a lemezeknek, melyek
tudás és ihletettség, a hangzás érzéki szépsége és a megformálás
szellemi kvalitása tekintetében valóban lényegesek. A magyar
hanglemezpiacon tehát ennek a valószínűtlen remekműnek olyan előadása
vált könnyen elérhetővé, amely nem csupán hangzó - történetesen
gyönyörűen hangzó - képet ad az operáról, hanem érdemben
interpretálja. A hazai operaválaszték ezt korántsem tette még
megszokottá.
Egy másfél évtizedes felvételről, miután már régen elfoglalta
biztos helyét a Varázsfuvola-lemezek értékrendjében, nem aktuális
recenziót írni. Az előadás annál inkább érdemelne részletes elemzést,
mindenekelőtt összehasonlító elemzést a mű többi felvételével, főleg
pedig Böhm korábbi interpretációjával. Ez egyfelől az opera
recepció-története és az egyes karmesterek, zenekarok és énekesek
művészi arculata szempontjából volna tanulságos, másfelől pedig a
konfrontáció végül is a mű elsajátítását szolgálná. Erre azonban itt
nincsen terünk. Érjük be hát néhány szempont kiemelésével.
Közismert, hogy - Karajané mellett - Kari Böhm nevéhez fűződik az
a legendás bécsi Mozart-stílus, amely a II. Világháborút követő
években bontakozott ki és a 60-as évek elejéig-közepéig virágzott.
Alapja a Bécsi Filharmonikusok, ez a páratlan zenekar volt; nemzetközi
énekesgárdát vonzott-asszimilált magához, és azt művészete csúcsára
emelte. Voltaképpen ez volt az utolsó igazi stílus, tehát organikus
zenekultúra Európában, sőt maga volt az Európa-eszme utolsó hiteles
szellemi formája is. Nem nehéz felfedezni ennek a zenei képződménynek
bensőséges kapcsolatait a század első felének nagy polgári - főként
német - humanizmusával, azzal a kultúrkörrel, amely a szellemi élet
minden területén nagy egyéniségeket és életműveket segített magasra,
de mindenekelőtt konszenzust, rokon szellemiséget teremtett az
emberiség - és különösen Európa - szubsztanciális értékeinek védelme
jegyében. S noha a történelem radikálisan új és katasztrofális
helyzetbe sodorta a humanista kultúrát, a háború után az emberek
szükséglete, a klasszikus zenekultúra aktív képviselőinek művészi
vitalitása és a külső körülmények szerencsés összejátszása folytán
Bécs még egyszer a zene fővárosává válhatott: a nagy európai tradíció
letéteményesévé.
S éppen a tradíció, a kulturális örökség vált most elsődlegessé, a
stílus fő értelmévé. A korszak bécsi zenekultúrája, főként
Mozart-stílusa a tradíció végső kikristályosodását, leszűrését,
lepárolását jelentette; a végsőkig telített, csiszolt és zárt
formákat. Ennek a stílusnak kiküszöbölhetetlenül van valami
retrospektív jellege, nem a nyitás, a továbblépés felszabadult
egyenetlensége jellemzi, hanem a bezárulás, az esszencia tökéletessége
- és pont ebben rejlett aktualitása, morális és művészi jelentősége.
Nem véletlen, hogy a hallatlanul gazdag bécsi hagyományból is éppen
Mozart vált e zenekultúra kulcsfigurájává, mellette pedig A rózsalovag
óta mindinkább Mozartra orientálódó Richard Strauss. Némi túlzással
azt mondhatnánk: A rózsalovag vált a Figaro házassága kulcsává -
Richard Strauss felől közelítették meg Mozartot. Mindenesetre egy erős
fénytörésben látott és láttatott, jócskán reflektált Mozart-kép állt e
stílus középpontjában. Ez a szépség birodalmába visszahúzódó zene
szublimálódott még tovább Böhm és Karajan Mozart-stílusában, s érte el
a hangzás és a formálás olyan végső tisztaságát, kifinomultságát és
szivárványos, álomszerű szépségét, hogy annak, noha semmiféle
romantikus torzítást nem szenved, mégis van valamiféle belső, érzületi
romantikája. Aligha véletlen, hogy Karl Böhm valamennyi Mozart-opera
közül a Cosi fan tutté-t vezényelte a legszebben (háromszor is lemezre
vette), s ez a transzcendens magasságokba emelt opera buffa- és
divertimento-stílus az ő vezényletével szólalt meg a
legtökéletesebben, s hogy Karajan Mozart-operafelvételei közül is
talán éppen a Cosi a legsikerültebb.
A hangzásnak az az előtérbe lépő eufóniája, irreális szépsége, ami
Mozart opera-oeuvre-jén belül éppen a Cosiban válik uralkodóvá, A
varázsfuvola zenéjét még talányosabb zománccal futja be. Sokan és
sokszor leírták már, hogy ennek az operának bizonyos visszatérő
dallamfordulatai és harmóniasorai fontos szerepet játszanak a mű
sajátos és különös légkörének megteremtésében, s hogy ez valószínűleg
kapcsolatban van azzal a szereppel, amit a "titok" problémaköre
játszik a darabban. Szabolcsi Bence szavaival: "Az opera légkörében
nyilván volt (- Mozart -) számára valami rejtett, amit így akart
értésünkre adni. A meseszerűség, a példázatszerűség talán; vagy a
részvét, a humánum, a felemelkedés, a nehéz és küzdelmes út a fény
felé? Bizonyos, hogy a darab mindegyik élet-szféráját megajándékozta
ezzel a titkos jelbeszéddel; de talán épp ezzel írta műve homlokára -
mondanók..." Amit a Böhm által képviselt Mozart-stílusról elmondtunk,
némileg előlegezte, hogy az interpretátori beállítottság kivételes
affinitást mutat a műnek éppen ehhez a sajátos légköréhez,
hangzásvilágának talányos színezetéhez. S valóban, aligha van még egy
karmester, akinek Varázsfuvola-felfogása olyan mértékben hangsúlyozta
volna a darab atmoszféráját, mint Böhmé.
A varázsfuvola karmesteri megformálása szinte képtelen feladat.
Mozart itt annyira különböző dimenziójú, fajsúlyú és nyelvű
zenei-drámai-színházi típusokat hozott (minden józan meggondolásra
rácáfoló) egységbe, hogy a különbségek, a teljes sokrétűség kijátszása
és az egység mégis-megvalósítása egészen kivételes képességeket
követel. Még a legnagyobb karmesterek interpretációját is - éppen mert
nem nivellálásra, hanem a lényegre törnek - valamiféle zseniális
egyoldalúság jellemzi. Toscanini például (akiről a fennmaradt felvétel
tanúsága szerint igaztalan a hír, hogy olasz opera gyanánt
interpretálta a darabot és Papagenót tette meg főszereplőnek; Sarastro
alakja például talán egyetlen előadásban sem olyan súlyos, s jut
annyira a német miszticizmus közelébe, mint nála), kétségtelenül a
bécsi tradíción kívül, elementáris zenedrámaként elevenítette meg A
varázsfuvolá-t, és lényeges sajátosságait hagyta figyelmen kívül. Az
ellenkező póluson Furtwängler páratlan nagysággal formálta meg a mű
gerincét alkotó katartikus folyamatot, a zene fenséges szféráját, de
már a mindennapibb, életszerűbb, játékosabb és komikus részletek
elnehezültek és elvesztették varázsukat. A hangfelvételek tanúsága
szerint valószínűleg Bruno Walter jutott legközelebb a teljességhez,
vezénylése tulajdonképpen ideálisnak mondható, de a fennmaradt
előadásban a végső hatást könyörtelenül legyilkolja az angol szöveg.
Karl Böhm interpretációja - ha adós is azzal a nagysággal, amivel az
említettek lenyűgöznek - okvetlenül tiszteletet parancsol szellemi
szuverenitásával: Böhm egyfelől nem kérdez rá újra radikálisan a
kompozíció alapproblémáira, nem megy el végig külön-külön a széthúzó
tendenciák útján, hogy aztán az egészre vonatkozóan fel kelljen tennie
a szinte reménytelen kérdést: "hogyan lehetséges?" másfelől azonban
nem is a különbözőségek pragmatikus kiegyenlítésével,
összemásolásával, tehát a mű lényegének elkerülésével éri el az
egységet, hanem mindenekelőtt és közvetlenül a darab különös légkörét,
szivárványos alaptónusát, a műnek ezt a lényeges és legnehezebben
megragadható elemét teremti meg és teszi állandó élményünkké. Nincs
ebben a felfogásban semmi impresszionisztikus. A formálás, minden
körvonal és folyamat éles, tiszta és plasztikus, csupán arról van szó,
hogy az egységes és varázsos légkör nem a végigvitt különféleségből
titokzatosan megszülető végeredmény, hanem alap, kiindulás, folytonos
jelenvalóság és - valamiféle külső beteljesületlenség intenzív
beteljesülése.
Mindez, a drámai ellentétek kiszűrése az interpretáció világából,
a különböző dimenziók, életszférák és karakterek jelentőségteljes
egymáshoz közelítése egy egységes-varázsos atmoszférán belül, már Böhm
első Varázsfuvola-felvételén is feltűnik. Azon a felvételen még a
Bécsi Filharmonikusok és a nagy bécsi énekesgárda tagjai működtek
közre, olyan előadók, akik a stílust anyanyelvként, tehát nemcsak
perfektül, hanem teljes spontaneitással is beszélték: élettelien és
érzékien, az árnyalatok-színek megfoghatatlan, irracionális
gazdagságával. A későbbi felvételen, noha az alapkoncepció és a
keretek változatlanok, olyan erős hangsúlyeltolódás figyelhető meg,
hogy az interpretáció lényeges változásáról beszélhetünk. Döntően más
a zenekari hangzás. Bizonyos, hogy ez a Berlini Filharmonikusok akkor
már Karajan által meghatározott sajátos arculatából is fakad, de
nyilvánvalóan Böhm akaratából is következik, hogy a muzsikálásból pont
az élettől duzzanó érzéki gazdagság, ha szabad így mondani: hedonista
szépség hiányzik, ami a Bécsi Filharmonikusok játékát olyan megejtővé
teszi; a hangzás itt sokkal szellemibb, tisztultabb, desztilláltabb.
Míg ott a szólamok - a tökéletes együttjátszás és tónusegység ellenére
is - megtartották különállásukat, szinte szólisztikus zenedrámai
szerepüket, s azt külön-külön is teljes plaszticitással játszották
végig, addig itt - a plasztikus differenciáltság ellenére is - valami
elemezhetetlenül varázslatos egységbe, új minőségbe olvadnak össze, és
pontosan ez, ez a magasabb hangzásminőség, ez a kolorisztikus hatás az
interpretáció döntő tényezője. A hangzás, elejétől végéig, a
legnagyobb mértékben álomszerű: súlytalan, szubtilis, irreális,
távoli. Ez az élmény leginkább a fafúvóknak köszönhető: az oboák
tónusa mindvégig feltűnően és megkapóan mélabús, a fagottok szinte
tüntetően a háttérbe húzódnak és csak finom színhatásra szorítkoznak,
a fuvolák hangja könnyebb és puhább, játékmódja mozgékonyabb,
differenciáltabb és érzékenyebb a szokásosnál, s az operának ez az
elsődleges jelentőségű hangszere itt egyrészt különlegesen eleven,
másrészt szuggesztíven fejezi ki 18. századi éthoszát: a tiszta és
nemes érzületet. A fafúvók meghatározó szerepéhez társul a hegedűk
végtelenül finom és áttetsző játéka, s a hangzás irrealitását,
álomszerűségét, transzcendenciáját végletekig fokozza a
basszus-szólamok visszafogottsága - ha a korábbi felvétel zengő, telt
basszusaira emlékezünk, érzékelhetjük, hogyan szabadul meg ez az
előadás minden földi súlytól.
S ez a minden földi súlyt maga mögött hagyó előadás mégsem
problémátlanul derűs és boldog, hanem áthatóan melankolikus és
nosztalgikus, megváltatlansággal és kimondatlan kérdésekkel terhes. Ez
megintcsak összefügg a mű lényegével, de nem lehet nem észrevenni
benne a karmester legtisztább önkifejezését, sőt egy egész zenekultúra
búcsú-líráját. Nem hallottam még Varázsfuvola-előadást, amely ilyen
mértékben a titokról, a titokzatosságról szólna, s amely maga is
ennyire titokba burkolóznék. Egy kultúra értékei és hitei válnak benne
mézes szépséggé, egyszersmind álommá, múlttá, mesévé - s így
akarva-akaratlanul: kérdésessé. Itt nem igazán komoly a sötétség és a
fény harca, a katarzis folyamata, az út; itt nem élhetjük végig a
felemelkedés küzdelmét és menetét. Ám ez a béke egyáltalán nem idilli,
a zenében és lélekben megőrzött szépséget áthatja a veszteség és a
búcsúzás érzése. Ha Bruno Walter A Varázsfuvolá-t Mozart szellemi
végrendeletének nevezte, akkor ezt az előadást egy klasszikus előadói
kultúra szellemi végrendeletének mondhatnánk, és éppen ez a felemelő
benne: egy Mozart-stílus, egy szellemi stílus gesztusértékű
szimbolikus, már búcsúzó felmutatása.
Karl Böhm interpretációja, amely olyan szerényen lemond a mű
eredeti újraértelmezéséről, és a kottahű tolmácsolásra korlátozódik,
lényegét tekintve az elképzelhető legszubjektívabb
Varázsfuvola-interpretáció: egy jelentős karmester és egy korszak
lírai viszonyát fejezi ki Mozart művéhez, s mindahhoz, amit ez a mű
egy kultúrkörön belül szimbolizál (avagy: szimbolizált?).
Ám az előadás nemcsak esztétikai természetét tekintve; hanem
minőségileg is magában hordja határhelyzetét. Mert ha Böhm korábbi
felvétele idején a mű még hiánytalanul "kiosztható" volt a bécsi
Mozart-stílus szellemében. ezen a felvételen már korántsem az. Való
igaz, itt hallható a talán legtökéletesebb Tamino, Fritz Wunderlich
énekes-alakítása, amely páratlan egyensúlyt teremt az eszményi és a
valóságos jelleg, a hősi és a bensőséges hang, a német átszellemültség
és a bel canto érzékisége között. Igaz, Dietrich Fischer-Dieskau
operatörténeti jelentőségű Papageno, aki a figurát - anélkül, hogy
elevensége, hitelessége, humora kárát vallaná - kiemeli a zsáner
világából és egy élet-kör, egy életszféra, egy kis világ örök
reprezentánsává teszi. Igaz, Hans Hotter az Öreg pap szerepében
hatalmas távlatokat: megélt-megszenvedett tudást, igazi részvétet és
súlyos titkokat sejttet. És Franz Crass Sarastroja, Friedrich Lenz
Monostatosa, Lisa Otto Papagenája, Hildegard Hillebrecht és Sieglinde
Wagner hölgyei is kulturált és stílusos alakítások. De már Roberta
Peters (az Éj királynője) és Evelyn Lear (Pamina) szerepformálása,
noha technikailag és zeneileg színvonalas, nemcsak a szó földrajzi,
hanem sajnos művészi-szellemi értelmében is egy más földrészről való.
Bizony, az előadásnak nincsen igazi Éj-királynője és Paminája, s ez a
hiány, valamint James King Első vértesének otromba hangereje és
frazírozása túlmutat önmagán: egy zárt előadási stílus, zenei kultúra
repedéseit, közelgő végét jelzi. Karl Böhm, akinek hosszú alkotóélet
adatott meg, túlélte azt a korszakot, amelynek egyik összefoglalója és
betetőzője volt. Az énekkultúra vészes szétesése és hanyatlása jelezte
először a válságot, amely eztán már minden Mozart-operafelvételen
félreérthetetlenül érzékelhető. De Karl Böhm (és ma még Karajan)
vezénylése töretlen művészettel vitt el végpontjáig egy előadási
stílust, amely szélsőségesen kifinomult, de nem finomkodó, amely a
szépség legmagasabb fokára törekszik anélkül, hogy szépítgetővé vagy
szépelgővé válnék, amely az értékek hitelvesztésének korában
eltökélten visszahúzódott a tradicionális értékek világába és hiteles
tudott maradni.
Ezt az eltökéltséget és hitelességet is hirdeti Karl Böhmnek ez a
Varázsfuvolája. Különleges ajándék a hanglemezgyűjtőknek: nemcsak
nagyon szép felvétel egy kivételesen fontos műről, hanem
kultúrtörténeti dokumentum is, amely egy zenei "világnézet"
sorsfordulóját rögzíti.
Fodor Géza
Beethoven: D-dúr hegedűverseny
Igor Ojsztrah
Bécsi Filharmonikusok
Vezényel: David Ojsztrah
Melódia-felvétel
CM-03011-12
Újabb reprezentatív példánnyal szaporodott a "licenc"-lemezek
sora. Beethoven Hegedűversenyének felvétele nem pótol ugyan hiányt,
hiszen 1977-ben jelent meg eredeti Hungaroton-lemezen Kovács Dénes
szólójával és a Ferencsik János vezette ÁHZ-val, ám a mostani mégis
jelentős, kuriózumszámba menő produkció.
David Ojsztrah ezúttal ugyanis nem a hegedűszólamot játssza, hanem
vezényel. Ez természetesen nem újdonság azoknak, akik művészi pályáját
figyelemmel kísérték. David Ojsztrah 1962 óta működik dirigensként is,
nem akármilyen sikerrel. Budapesten is többször láthattuk - például
1968-ban és 70-ben - a karmesteri dobogón, és meggyőződhettünk arról,
hogy egyedülálló zenei érzékenysége révén a zenekar nyelvét is az
elhivatottak és beavatottak szintjén beszéli. Mégis, a nagyközönség
emlékezetében elsősorban a XX. század egyik legnagyobb - ha nem a
legnagyobb - hegedűművészeként él; talán kicsit el is szomorodunk,
hogy most nem ő, hanem fia, Igor Ojsztrah hegedül. Ám a felvételt
meghallgatva nincs ok bánatra: a produkció elsőrangú. David Ojsztrah
irányításával, a Bécsi Filharmonikusok tolmácsolásában a mű zenekari
anyaga újjáéled, megkapja igazi jelentőségét, valódi párbeszéd
alakulhat ki kíséret és szóló között.
A nyitótételben feszes ritmika, végletekig kitágított, kifeszített
dinamika, igazi beethoveni sforzatók, élő szünetek, egyértelmű
hangindítások, tökéletes vonóstónus, kidolgozott futamok kábítják a
hallgatót, aki mintegy újra felfedezheti magának ezt a már
számtalanszor hallott remekművet. A Larghetto bensőséges fohásszá
alakul. Ebbe a környezetbe ágyazva csodálatosan gyöngyöznek a
szólóhegedű könyörgő-esdeklő szavai. A Rondo játékos karaktere
tempóban talán kicsit visszafogott, de nagyon változatos, színes és
érdekes mindvégig. Az előadás egyedülálló sajátossága azonban
mindezeken túl abban gyökerezik, hogy olyan aktív hegedűművész
vezényel, aki akár maga játszhatná a szólóstimmet. David Ojsztrah a
karmester, a hegedűművész oldaláról is ismeri, pontosabban szólva
sajátjának mondhatja a Beethoven-koncertet. Így olyan rétegeket tud
föltárni a zenekari anyagban, amelyeket elsősorban a szólista hall.
David Ojsztrah irányításával a zenekar olyannyira alkalmazkodni tud
Igor Ojsztrah agogikáihoz, késleltetéseihez, hangsúlyaihoz, zenei
elképzeléseihez, oly mértékben együtt lélegzik a hegedűszólammal, hogy
ilyesmire még a legnagyobb karmesterek és szólisták közös
versenymű-produkcióiban is csak elvétve akad példa.
Igor Ojsztrah magas színvonalon tolmácsolja szólamát. Bár
hegedűhangja nem olyan lágy és hajlékony, mint David Ojsztrahé,
technikája, intonálása kifogástalan. Interpretációs felfogása szinte
egybeolvad apja elképzeléseivel: a koncert romantikus hangvételét
emelik ki a leszűrt, klasszikusan lekerekített formán belül. A mű
kiegyenlítettségét, derűjét és harmóniáját adják át a hallgatóknak,
miközben megmutatják - különösen az első tételben - az elkövetkezendő
korszak harmóniai, formai gondolkodásának már itt-ott felsejlő
előjeleit.
Somorjay Dorottya
Beethoven ritkán játszott kamaraművei:
Négy mű mandolinra és zongorára;
Hat variált téma, Op. 105;
Hat német tánc hegedűre és zongorára
Mayer Lajos - mandolin,
Rohmann Imre - zongora;
Bánfalvi Béla - hegedű;
Falvai Sándor - zongora
SLPX 12303
Mondják: az utókor hálátlan, könnyen s nemegyszer méltatlanul
felejt. Nagy mestereknek is vannak olyan kompozícióik, amelyeket
sanyarú sorsra ítél előadóegyüttesük furcsasága, vagy megjelenési
formájuk, amely nehezen illik a mindennapi zenélési (és egyre inkább
koncert-) gyakorlatba. E műveknek aztán valóságos áldás a
hanglemezfelvétel: még ha élő előadáson ritkán csendül is fel a darab,
most már bármikor reprodukálható, s a lemezfelvételen hozzáférhető
darabot még azok is számontartják, akiknek a kotta nem elégséges
információhordozó.
A hanglemezipar azonban mindenevő, kapacitása végtelen - az igazán
értékes klasszikus zenedarabok viszont egyre fogynak. Lassan "minden"
elérhető már hanglemezen; ezért azután sor kerül azokra a művekre is,
amelyeket jogosan borít a feledés jótékony homálya. E művek nem
véletlenül, nem bűnös feledékenységből, nem is valami komoly
gyakorlati ok miatt váltak ritkasággá s lett belőlük például "ritkán
játszott kamaramű", nem. Ezek a művek gyengék, jelentéktelenek,
esetleg egyszerűen rosszak, s meggyőződésem, hogy az érdekelt
előadókon s a szakma legszűkebb körén kívül a kutya se kíváncsi rájuk.
Így van ez a Hungaroton friss Beethoven-lemezével is. A lemez
repertoárértéke vitathatatlan, az előadók is elismerésre méltón
helytállnak a nem túlságosan igényes, bár felettébb szokatlan
fakturájú darabokban - mégis: a hallgató kicsit kínosan érzi magát.
Kétségtelenül érdekes figyelni a mandolin dallamait (s elgondolkodni:
mennyivel jobb is lett volna kísérőhangszerként zongora helyett
csembalót hallani), figyelni a hangszer-duók súly-arányaira (s megint
arra gondolni, hogy csembalókísérettel milyen érdekesen is szólna a
mandolin: mintha maga is egy különös csembalóregiszter lenne...).
Összességében azonban a felvétel megmarad kuriózumnak: ezeknek a
műveknek egy Beethoven-hanglemez-összkiadás függelékében lenne a
helyük.
Az újrafelfedezés öröme ezúttal elmarad - ezt a hat kompozíciót
tartsa csak számon a Beethoven-kutató. Értékes következtetéseket
vonhat le a szerző stílusfejlődésére nézve: elmerenghet egy mégoly
magasrendű alkotói pálya színvonal-egyenetlenségein. Az elfogulatlan
érdeklődő azonban nem bánná, ha valamennyiük eredetiségét kétségbe
lehetne vonni - hiú remény, mert például a Hat német tánc "Beethoven
vázlatkönyvében együtt szerepel az "Ah, perfido' koncertária
vázlataival", s hiteles bizony a többi is. Ha ugyanis nem Beethoven
neve lenne e kompozíciók védjegye, biztosan nem készült volna belőlük
hanglemez - következésképpen e lapokon sem történt volna róluk
említés.
Wilheim András
Rossini: Mózes
Gregor József, Kalmár Magda,
B. Nagy János, Hamari Júlia - ének,
A Magyar Rádió és Televízió énekkara,
A Magyar Állami Operaház zenekara
Vezényel: Lamberto Gardelli
SLPX 12290-92
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat operaprogramjában a Sába
királynőjének megfellebezhetetlen és a Pillangókisasszony kissé
túlzott vállalkozása után a Mózes - újra telitalálat. "Ez a
színházakban ritkán játszott gyönyörű mű ideális hanglemez-opera!" -
szólt a hirdetés, s ez így igaz. Nem mintha a Mózes nem igényelne
színpadot. Az "opera-oratórium" - ha mai fogalmaink szerint értjük -
túlságosan is interpretál, a darab hatáslehetőségeit a kelleténél
határozottabban az auditivitás körébe utalja. Csakhogy a mű
keletkezése idején az oratóriumot Itáliában színpadon adták elő, s a
műfaji meghatározás voltaképpen vallásos tárgyú operát jelentett. A
kor ízlése mást várt a "komoly operától", mint a mi Mozarton,
romantikus zenedrámán, verizmuson és modern operán nevelkedett
dramaturgiai igényességünk: kevésbé várt a jellemekhez és
helyzetekhez, a belső és külső történésekhez adekvát módon simuló
zenét/zenei drámát, de sokkal inkább várt - az önmagában világgá
teljesedő muzsikán túl - látványt, nagy színpadi effektusokat:
dekoratív beállításokat, pompás díszleteket-jelmezeket és
színpadtechnikai trükköket. Az opera seria - aminek kései gyümölcse a
Mózes - a barokk színház ikertestvére; zenei bőségének kiegészítéséül
még a színházi illuzionizmus tobzódását is megköveteli. A Mózes
ugyancsak lépten-nyomon látványt involvál: a díszletek és jelmezek
változatos koloritját, a kórus mozgását és mindenekfelett a csodás
események (a kőtáblák átadása, vihar, jégverés, sötétség, az oltár
rombadőlése, a tenger hullámainak szétválása) megjelenítését.
Manapság, az illuzionista színház konvencióinak hitelvesztése után, a
zenedrámai igazság nevében szívesen lemondunk az efféle attrakciókról
és beérjük a zenei hatással. Holott a zenei hatás - lévén kifejező,
nem pedig utánzó - gyakran nem teljes: mintegy bele van számítva a
színpadi megformálás. Egy újfajta operai, azaz a zenét szolgáló, de
mégis szuggesztív látványosság megszületése azonban várat még magára.
Ma sem az operaüzem, sem a közönségízlés beállítottsága nem teszi
lehetővé, hogy az opera seria megtalálja helyét és formáját az
operaszínpadon. A műfaj remekeinek legtermészetesebb létezési módja
tehát a koncert és a hanglemez.
De túl azon, hogy a mai operai ízlés nélkülözi az affinitást maga
a műfaj, a Mózes által képviselt operatípus iránt, a darabnak van egy
sajátos és valóságos dramaturgiai gyengesége is. A szövegkönyv Mózes
II. könyvéből az egyiptomi tíz csapásnak és a zsidók kivonulásának a
történetét dolgozza fel. Hézser Zoltán a lemez kísérő füzetében
világosan foglalja össze a problémát és megoldását: "Tottola feladata
az első pillanatban megoldhatatlannak látszott: a Biblia szélesen
hömpölygő, epikus elbeszélését kellett hatásos színpadi cselekménnyé
átalakítania, ráadásul úgy, hogy abban a primadonna jelentős és hálás
szerepet kapjon. Ám a rutinos színpadi szakember nagyszerű és
leleményes ötlettel vágta ki magát nehéz helyzetéből. A bibliai
történetben azt olvashatjuk, hogy a fáraó megismételt ígéretei és az
országát sújtó csapások ellenére újra meg újra megtagadja a zsidók
szabadonbocsátását, magatartásának indítékáról azonban semmit sem
tudunk meg. Így a történet lényegének megváltoztatása nélkül
beilleszthette azt a motívumot, hogy Aménofisz királyfi szerelmes
Elciába, Mózes unokahúgába. Attól fél, hogy ha a zsidók kivonulnak az
országból, a lány is népével tart, s akkor elveszíti őt. Ezért bírja
rá atyját mindúntalan szószegésre. Ezzel a Mózes és a fáraó közötti
konfliktus mellé odakerül a királyfi és az atyja közötti konfliktus,
Elcia pedig a dráma központi figurájává válik. Az átlagosnál sokkal
jobb librettó csodálatos zenék komponálására inspirálta a
zeneszerzőt..."
Csakhogy ennek "az átlagosnál sokkal jobb librettónak" mégis van
egy alapvető problémája, amelyet Tottola nem oldott meg, mert az anyag
természetében rejlik: az ígéret és a visszavonás mint a szüzsé döntő
szerkesztési fogása, amely Mózes II. könyvében oly hatalmas epikai
hatásra képes, s amely egy opera számára is termékenynek látszott, a
drámai-színi formában feszélyezően együgyűvé válik. Tottola, majd az
átdolgozók, Balocchi és Jouÿ az átlagosnál jobban motiválták ugyan az
ismétlődő fordulatot, de tautologikus voltát nem tudták kiküszöbölni.
Nem volna baj, ha a cselekmény fordulatai értelmileg, ok-okozat rendje
szerint kevésbé volnának motiválva (az átlagosan, vagyis csak
felületesen és hézagosan motivált cselekmények nagyon is alkalmasak
lehetnek operának!), nem az a baj, hogy a cselekmény nem halad igazán
előre, nem fejlődik - ennél statikusabb és mellérendelőbb szerkezetű
szövegkönyvből is születtek már kielégítőbb hatású operák. A baj tehát
itt nem annyira dramaturgiai fogyatékosságokból, bizonyos dramatikai
elemek hiányából fakad, mint inkább egy határozottan antidramatikus,
epikus tényezőnek a nagyon is erős jelenvalóságából és érzékletes
hatásából: a kétesélyes cselekmény mechanikus ide-oda váltása
valamiféle fagyos gépiességet, kínos monotóniát, üres
tautologikusságot eredményez, amely, ahogy távolodunk a mű
keletkezésének az operai konvenciókkal és a Bibliával egyaránt
meghittebb viszonyban levő korától, esztétikailag egyre zavaróbb. Az
átlagosnál jobb motiválás csak még inkább kiemeli, szerkezetileg
hangsúlyos helyzetbe hozza azokat a fordulatokat, amelyek a
megzenésítés felől nézve csak műfogások, segédeszközök bizonyos új
helyzetek és érzelmi reflexeik kidolgozásához. Mert a Mózes
nyomatékosan az utóbbiakra: helyzetekre és reflexeikre komponált
opera, még erősebben, mint a szövegkönyvből adódnék, s ami a
legsokatmondóbb: Rossini zenei invencióját is főleg ezek lobbantják
lángra - a közvetlenül a cselekményből fakadó szakaszok zenéje jóval
konvencionálisabb, nem ritkán triviális. A darab zeneileg és
színpadilag fontos részei így többnyire nem esnek egybe, a zenei,
illetve a cselekményszerű-színpadi hangsúlyok gyakran szembekerülnek
egymással. Míg egyfelől a színpadi megvalósításról lemondó előadás
tényleges veszteségekkel jár, addig másfelől a koncert- vagy
hanglemezprodukció zavartalanul adhatja a zenét: a színpadon
okvetlenül előtérbe tolakodó, ámde zeneileg lényegtelen
cselekménymozzanatokat jótékonyan a háttérbe távolítja, viszont a
helyzetek és reflexeik zenei kifejtését teljes gazdagságában érvényre
juttatatja. A Mózes tehát (ha veszít is a látvány hiányával)
mechanikus dramaturgiája és zenei alkata következtében valószínűleg
mindenképpen kielégítőbben hat hangversenyszerű előadásban és
lemezről, mint színpadon - vagyis valóban "ideális hanglemez-opera".
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat feltétlen érdeme, hogy Lamberto
Gardelli 1977-es forró sikerű budapesti koncertszerű Mózes-bemutatója
után meglátta a műben és Gardelli produkciójában a nagy
lemez-lehetőséget. A felvétel abszolút értéke természetesen maga a mű,
a kevéssé ismert remekmű szellemi nagysága, a felfedezés élménye. az
értéknövelő ritkaság; felbecsülhetetlen nyeresége a karmesteri
megformálás; művészi színvonala pedig nagyjában-egészében jónak
mondható.
Gardelli Mózes-vezénylésének bizonyos fokig önmagán túlmutató
jelentősége van. Maga a közvetlen hangzás, a zenélés érzéki élménye
első hallásra nem különösen megragadó. A Magyar Állami Operaház
Zenekara mai lehetőségeinek csúcsán, összeszedetten, tisztán, bizonyos
szólamaiban (fafúvók) kifejezetten szépen játszik. Az igazán
élményszerű hatást nem is annyira egyes hibák (pontatlanságok,
nyerseségek) akadályozzák, mint inkább a hangzás, a karakterizálás
általános szegényessége, intenzitáshiánya, élettelensége. Ha arra
gondolunk, hogy a bécsi opera zenekara, a londoni Royal Philharmonic
Orchestra vagy a Philharmonia zenekar hogyan játszanak Gardelli
operafelvételein, tudhatjuk, hogy nemcsak a karmesteren múlik, ha
művészete, muzsikálásának érzéki-szellemi gazdagsága nem válik
maradéktalanul és közvetlenül hangzó valósággá. De minél többször
hallgatjuk meg a felvételt, annál inkább átviláglik a zenekar játékán
Gardelli kivételes művészete: ő nem is csupán tökéletesen, de
anyanyelvként bírja Rossini zenéjét. Olyasmit tud, amit a legeredetibb
zsenialitás és a legalaposabb felkészültség sem pótolhat: a
felszabadultság és a szabatosság egységét - az organikus zenekulturák,
a nem iskolás, hanem eleven stílus titkát, amit ma már szinte csak a
60 éven felüli karmesterek közül ismernek néhányan. Ő nem véli
felfedezni a Mózes Rossinijában a bécsi klasszikust (mint már
Stendhal, vagy mint Abbado A sevillai borbély-ban Mozartot), de
legsajátabb világát, a korai Verdit sem: se nem sterilizálja, se nem
dramatizálja. Rossini operazenéjében, s különösen épp a Mózesban
sokféle zenei stílus, zsáner, hangvétel - elvileg fölöttébb
valószínűtlen, gyakorlatilag azonban mégis könnyed - egyensúlya
valósul meg és Gardelli pont ezt tudja újrateremteni. Vezényletével a
biblikus pátosz, a fenség, a szenvedély, az áhítat, a bensőséges
érzés, a szellemesség, a játékosság stb. mind-mind a maga tulajdon,
félreismerhetetlen hangján szólal meg, minden zenei formula, intonáció
és szerkezet természetes módon nyeri el a maga formáját, karakterét és
őt megillető súlyát. Itt minden magától értetődő és tökéletesen
arányos. Gardelli Mózese a sokrétűség és a töretlen egység ritka
példája.
Ez a zenekari részletekben érzékelhető a legtisztábban. Példás,
ahogy az előjáték andantéjában a mozaikszerű zenei képletekből -
plaszticitásukat fenntartva - folyamatot és architektúrát teremt, hogy
aztán finoman, zökkenőmentesen, mégis egyértelműen váltson át az
allegro ritmus-karakterére, amely határozott és elementáris, de mégis
elegáns Rossini-ritmika, nem pedig Verdi ritmus-mágiája. Hasonlóképpen
figyelemreméltó az a természetesség, ahogy a kétszer is felhangzó
C-dúr induló első, fenséges szakaszát követi a könnyed, szökdelő
második. De a legjelentősebb a mű végén hallható két zenekari részlet,
a Vörös tenger hullámainak szétválását ábrázoló tömör és egyszerű zene
minden túlfeszítettségtől mentes, ám erőteljes megszólaltatása,
valamint az egyiptomiak tengerbe vesztét ábrázoló, majd a megbékélést,
feloldást, csöndes áhítatot felidéző befejezés valóban katartikus
folyamattá formálása.
Gardelli mesteri tudását, ha nem is leglátványosabban, de
mindenesetre a legbiztosabban talán éppen a hangváltások
tévedhetetlensége és természetessége tanúsítja. Ahogy például az I.
felvonás 3. jelenetében a C-dúr allegrettóban a boldogság játékos
hangjáról ("La dolce aurora") átvált a boldogság befelé forduló
hangjára ("Questo primiero"), ahogy az I. felvonásban a már említett
C-dúr induló reprezentatív stílusából egyszerre átvisz az
Anaisz/Mirjam-duettino bensőséges kis világába, ahogy a II. felvonást
nyitó tercett, az egész opera egyik legmegragadóbb, leggazdagabb és
legmélyebb (c-moll!) zeneszáma után egyetlen zenei gesztussal "színre
hoz" egy új szereplőt és más síkra helyezi a cselekményt - ezeknél a
fordulatoknál Gardelli még színházat is képes teremteni - a tisztán
auditív dimenzióban. De nemcsak a váltásoknak, hanem az átmeneteknek
is mestere. Szép példája ennek, ahogy az Anaisz/Aménofisz-duettet
bevezető jelenetben az előjáték második részének visszatérő zenéjéből
- a pontozott ritmusú képlet feldolgozásán keresztül - a tónus
árnyalásával, végül pedig a tempó kiszélesítésével átvezet a
legszenvedélyesebb drámába.
Noha Gardelli vezénylésében ezen a lemezen talán a mű abszolút
autentikus tolmácsolása, vagyis a mű természetes lélegzése,
kendőzetlen megszólalósa a leginkább revelatív, nem egyszer kelti fel
csodálatunkat a megformálás ihletettsége is. Megragadó intenzitással
szólal meg például az Anaisz/Mirjam-kettős néhány izgalmas moduláló
üteme ("Anaide...-Lasciami") és az I. finálé asz-moll epizódja
(Aménofisz: "E da un vortice"). De néhány nagy formai egység is a
kifejezés magaslatára emelkedik; az I. finálé utolsó szakaszának (az
elsötétedés és a forgószél jelenete) hatalmas fokozása, a II. felv.
nyitó hármasának érzelmi sokrétűsége és telítettsége, a III. felv.
fináléjának "Mi manca la voce" szakasza, a IV. felv. rondó jelenetének
sodró tizenhatod-mozgása, és legfőképp a preghiera pontozott
ritmusának megelevenedése, lélekkel telítődése, az emelkedő-ereszkedő
melódia valóságos égbe lebegése - ezek a felvétel legkiválóbb,
felejthetetlen részei. Nemcsak azért, mert megközelíthetővé tett egy
kevéssé ismert művet: Gardelli vezénylése a szó igazi, tartalmi
jelentésében is felfedezés.
A felvételen közreműködő két testület közül a zenekart minden
fogyatékossága ellenére dicsérni kell. Maga az a tény, hogy a
produkcióban felismerhető Gardelli Mózes-interpretációja, kijelöli
helyét a Hungaroton-operafelvételek élvonalában. A darab egyik
legfontosabb szereplője a kórus. A Magyar Rádió és Televízió Énekkara
(karigazgató: Sapszon Ferenc) a változatos karakterű kartételeket -
kisebb-nagyobb pontatlanságoktól eltekintve megfelelően szólaltatja
meg, azaz: hű képet ad a kórusrészletekről, de a hangzás
kifejezésteljes szépsége és a zenei elevenség tekintetében nem mindig
emelkedik a mű és a karmesteri interpretáció magaslatára. A kórus
teljesítménye így is fölötte áll bármely más hazai kórus valószínű
teljesítményének - de némileg alatta marad saját képességeinek.
A magánénekesek produkciói, túl az egyéni teljesítményeken,
felvetnek néhány közös és általános problémát. Rossini operazenéjének
ritmikai változatossága és életteljessége különösen feltűnővé teszi,
hogy a ritmikai megformálás (a ritmus mint művészi kifejezőeszköz)
gyakorlatilag kívül esik énekeseink érdeklődési körén. Ez a
közömbösség nem ölt okvetlenül durva formát, nem jelent feltétlenül
pontatlanságot. Inkább arról van szó, hogy énekeseink számára a
ritmus: elfogadandó kötöttség, külső adottság és betartandó
követelmény, amelyhez alkalmazkodni kell, nem pedig olyan instrukció a
zenei kifejezésre nézve, amelynek előbb eleven, belső, megélt zenei
mondanivalóvá, az énekes saját impulzusává, benső ritmusává, zenei
gondolatává kell válnia ahhoz, hogy valóban kifejező lehessen.
Énekeseink, még ha ritmikailag pontosan énekelnek is, csak
végrehajtanak, nem élnek szuverén módon a ritmikai kifejezés
lehetőségeivel. Szólamuk e tekintetben profiltalan, hozzávetőleges
vagy mechanikus, nélkülözi az elevenséget és a kifejezőerőt. Az egész
produkciónak csak két olyan közreműködője van, akinek éneklésén a
ritmika élettel telítődik: Hamari Júlia és Fülöp Attila (Aufisz rövid
elbeszélése a III. felvonásban az egész felvétel egyik legélőbb
részlete). Nyilvánvaló, hogy egy ennyire általános hiányosság nem
egyszerűen az énekesek egyéni fogyatékossága, hanem egy egész
operakultúra orientációját jellemzi: mind az énekelképzés, mind az
operai gyakorlat a hangképzésre, ezen belül is főleg a hangszínnel
való kifejezésre összpontosít. A ritmikus éneklés hiánya már
operaelőadásainkon is feltűnő, a hangfelvételek alkalmával pedig a
stúdió - valóságos színpadi-drámai helyzeteket, dinamizmust kiiktató -
feltételei között nagy mértékben megnövekszik. A Mózes felvétele
különös nyomatékkal figyelmeztet erre.
A másik probléma már sajátosan a Rossini-stílussal függ össze. A
Rossini-dallam általában rövid, éles vonalú, plasztikus, jól
proporcionált, gazdagon tagolt, érzékeny képződmény. Megfelelő
előadása hajlékony orgánumot, könnyed és fürge énektudást, világos és
finom artikulációt, arányérzéket, elsődlegesen zenei fogantatású
formálást, előadásmódot kíván. Mindennek speciális és különösen
kiélezett esete az ornamentáció, az ornamensek megmintázása. Rossini a
nagy bel canto kultúra utolsó igazi képviselője, s bár éppen a
Mózesban már következetes harcot folytatott az énekes-virtuózok
önkényeskedése ellen, a szólamok viszonylagos
leegyszerűsítése-megkötése, az ékítés megkomponálása egyáltalán nem
jelent vokális igénytelenséget, éppen ellenkezőleg: leszűrtebb művészi
kifejezést követel. Rossini operáinak énekstílusa tehát sajátos
idióma, amely egyfelől intenzív gazdagságot, kifinomultságot,
mértéket, csiszoltságot, egyensúlyt mutat fel, illetve követel,
másfelől azonban - kifelé - élesen határol, nem enged meg semmiféle
realisztikus-verisztikus ábrázolást. Rossini nyelve magas fokúan
artisztikus és stilizált, minden durvább, vaskos, vagy akárcsak
elnagyolt megoldás is a lényegét veszélyezteti. Énekeseink, mégpedig
kvalitásos énekeseink többsége ezt a stílust, ezt az idiómát, ezt a
nyelvet kevéssé, esetleg egyáltalán nem sajátította el. Hamari Júlia,
Kalmár Magda és Gregor József produkciója kivételével a felvételen a
legváltozatosabb énekstílusokat hallhatjuk, amelyeket csak
stílusidegenségük rokonít. És nemcsak arról van szó, hogy a hangadás
könnyedsége és fürgesége, az artikuláció plaszticitása tekintetében a
különféle énekmodorok nem felelnek meg a Rossini-szólamok szellemének,
hanem bizony arról is, hogy gyakran nem felelnek meg a szólamok
betűjének sem: a különféle ornamensek (gyors skálamenetek, melizmák,
trillák, koloratúrák) többsége hozzávetőlegesen, durván, egyenetlenül,
egyszóval: hibásan szólal meg. Ez megint nem egyszerűen bizonyos
énekesek egyéni problémája, hanem egyrészt annak a jele, hogy
énekelképzésünk nem készít fel megfelelően egy nagy stíluskorszak
technikai-zenei feladataira, másrészt az operai és koncertélet
követelményrendszere e tekintetben alacsony színvonalú és hiányos.
A felvétel legnagyobb és legegységesebb énekes-teljesítménye
Gregor József Mózese. Gregor pompás basszushang birtokosa, az orgánum
nemes és sima, két oktáv terjedelemben tökéletesen homogén és
kiegyenlített. A művész hangképzése, hangadása, énekstílusa teljesen
természetes, szinte az egyszerű beszéd mesterkéletlenségét éri el.
Gregor oratórium- és operaénekesként egyaránt járatos a preklasszikus
és klasszikus zenei stílusban, így pontosan ragadja meg a
karaktereket: recitatívói, ha kell, élőbeszédszerűek, ha kell,
deklamatorikusak, a széles dallamok, ha kell, áradók és fenségesek, ha
kell, bensőségesen kantábilisak. Énekes és szerep ritka szerencsés
találkozása ez. Gregor énekstílusában ugyanis valamiféle objektív
szépség uralkodik. Noha - különösen a buffó-szerepkörben - kitűnő
színész, és zeneileg is pontosan karakterizál, hangjában mégis van
valami objektív, független és személytelen. Tisztán énekes produkciója
ezért oratóriumban többnyire meggyőzőbb, mint operaszerepekben.
Ezúttal még énekbeli kifejezésének ez a korlátja is erénnyé válik.
"Mózes itt inkább derűs, nyugodt jelenség, mintsem szigorú, kissé már
túl egyhangúan méltóságteljes, de a legtöbb neki szánt zene,
együttesekben, recitativókban vagy áriákban igazi nagyságot sugároz"
írja kitűnő Rossini-könyvében Toye. Gregor pontosan ezt a derűs és
nyugodt jelenséget teremti újra, s hangja, énekstílusa tényleg "igazi
nagyságot sugároz". Ha olykor-olykor (például a nyitójelenet második
részében vagy a III. finálé "Raddoppiate di zelo" szakaszában) lehetne
is belsőbb és intenzívebb a ritmus és a tempó, ha olykor-olykor át is
üthetne a méltóságteljes stíluson a személyes érdekeltség és indulat,
Gregor Mózese egészében kiváló, világszínvonalú énekes-alakítás.
Gregor produkciója mellett Hamari Júlia Szinaisza tűnik ki
stílusbiztonságával, kulturáltságával, zenei kifejezőerejével.
Szinaisz, noha a II. felv. végén van egy kiemelkedően szép jelenete,
korántsem tartozik az opera legfontosabb szereplői közé. És nem is az
történik, hogy egy uralkodásra termett művészegyéniség a maga
személyiségének formátumával ajándékozza meg a szerepet, hanem
"csupán" az, hogy Hamari tudása, megformálásának helyessége ezen a
felvételen példaszerűvé válik. Ő tudja a "diszciplínát": ismeri a
Rossini-dallam természetét, arány- és súlyviszonyait, egyaránt figyel
a szólam ritmikai, melodikus és kolorisztikus követelményeire,
lehetőségeire - és birtokában van az ornamentáció művészetének. A nem
különlegesen szép és gazdag, de egészséges és kiművelt hang magas fokú
muzikalitással, énektudással és stílusismerettel párosul; a
megformálás ha talán nem is faszcináló, mindenesetre adekvát, s ez
manapság is, ezen a felvételen pedig különösen rendkívüli érték.
Anaiszt, az opera egyik legfontosabb szerepét Kalmár Magda énekli.
Vokális igényesség és kifejezés tekintetében is az ő szólama támasztja
a legnagyobb követelményeket. Ami az artikuláció világosságát és
stílusosságát illeti, Kalmár nagy elismerést érdemel. Pontosan
értelmezi szólamát, dallamai rajzosak, ritmikája éles és pregnáns, a
súly és a könnyedség mindig az őt megillető helyet kapja meg, és külön
figyelmet érdemel, hogy éneklése a harmóniai történés, az egész zenei
folyamat érzékletes tényezőjévé válik. Ugyanakkor magának a hangnak az
állapota egyre aggasztóbb. Kalmár hangja mindig is többé-kevésbé éles
volt, gyakran kellemetlen mellékzöreje van. Volt azonban pályájának
egy olyan szakasza (a 70-es évek első felében), amikor ez
mérséklődött, illetve túlsúlyba kerültek vele szemben a technikai és
művészi pozitívumok. Talán a hangi adottságoknak és az énektudásnak
meg nem felelő, netán velük aránytalan feladatok következményeképpen
ez az orgánum évek óta folyamatosan fárad, mind élesebbé válik,
mindinkább eluralkodik rajta a mellékzörej. Ma már elvonatkoztató
erőre van szükség ahhoz, hogy az éneklés valóságos értékeire
figyelhessünk. A hang élessége és mellékzöreje sajnos éppen a vokális
kifejezést támadja meg, s ehhez még az is hozzájárul, hogy Anaisz
szerepe alkatilag elég távol áll Kalmár legsajátabb szerepkörétől. Ő
nem a mély és bensőséges emberi problémák, a nemes és finom érzések
kifejezésében a leginkább otthonos. Így aztán a feltűnően igényes
zenei megformálás ellenére is általában adós marad a szerep
megkövetelte méltósággal, emberi mélységgel és kifejezőerővel.
Kivételt képez a IV. felvonás néhány részlete
(Anaisz/Aménofisz-duettino, a nagy rondójelenet szóló-szakaszai), ahol
valóban megtalálja a belső dráma komolyságának a hangját. Kalmár
Anaisza végül is - problémáival és egyenetlenségeivel együtt -
színvonalat képvisel: a roppant nehéz szerepet stílusosan, néhol
meggyőzően formálja meg.
Aménofiszt B. Nagy János énekli. Kivételes hangi adottságokkal
rendelkezik: magvas, erőteljes, szép tenorhang az övé, fényes és telt
magassággal, jó középregiszterrel, csak a mélyebb hangok vesztik el
kvalitásukat. Igazi spinto énekes, hangja és énekstílusa eléri azt az
átütő érzéki hatást, amit jellegzetesen olaszosnak szokás tartani. S
aligha tagadhatjuk meg a hang, az éneklés érzéki szépségétől az
elismerést, sőt csodálatot - nem túl gyakori jelenség ez, különösen
nálunk nem az, magyar felvételről aligha fénylett még így tenorhang.
Ugyanakkor azt sem lehet megkerülni, hogy ennek a hangnak és
énekmodornak, ennek a primér szenvedélyességnek az igazi területe
Verdi, főleg a korai Verdi (például Ernani, Nagy János egyik legjobb
szerepe) - legfeljebb Puccini. Az indulat, a dinamika nem fér be
Rossini finom, csiszolt, arányos dallamaiba, illetve szétfeszíti,
olykor valósággal letarolja a dallamokat. Nagy elsődleges
kifejezőeszköze a hangerő. A folytonos forte, sőt fortissimo idegen
ettől a zenétől és Aménofisz zenei arculatát egysíkúvá, egyenhangúvá
teszi. Igaz, Aménofisz szenvedélyes, nem egyszer elvakult figura, de
Rossini ezt választékosan, és változatosan, főleg a ritmika és a
dallamrajz segítségével fejezi ki. Nagy nem a zenei megmintázásra
összpontosít (a ritmikát, különösen a pontozott ritmusokat és az
ornamentikát fölöttébb hozzávetőlegesen valósítja meg), hanem az
indulati effektusokra. Ez - még ha a hang szépsége olykor feledteti is
- meglehetősen durva énekléshez vezet. Voltaképpen csak a II. felvonás
bevezető hármasában és a III. felvonás "Mi manca la voce" szakaszában
éri el az éneklésnek azt a finomságát és szenzibilitását, amit Rossini
zenéje igényel. Nagy János Aménofisza spontán és hatásos, de kirí az
egész előadásból - és a műből. Egy rendkívüli adottságokkal és
tehetséggel rendelkező művész pazarolja itt hangját és
temperamentumát, s megy el a szerep valódi zenei-kifejezésbeli
gazdagsága mellett.
A kisebb szerepekben Begányi Ferenc (Ozirisz, Égi hang), Fülöp
Attila (Aufisz) Molnár András (Eliézer), Póka Eszter (Mirjam) és
Sólyom Nagy Sándor (A fáraó) a hang kvalitása és kifejezőerő
tekintetében jól megállják a helyüket. Az intonáció biztonsága és
elevenség szempontjából ki kell emelni Fülöp Attila fentebb már
említett rövid jelenetét. A többiek a maguk egyéni hangvételét,
énekstílusát hozzák Rossini világába, alig-alig egyeztetve azt a
szólamok karakterével. Különösen feltűnő, hogy egy olyan rangú énekes,
mint Sólyom Nagy Sándor, mennyire nem tesz különbséget a stílusok
között: Rossini fáraóját ugyanolyan hangütéssel és ugyanolyan
nehézkesen szólaltatja meg, mint például Goldmark Salamon királyát.
Példája újra nyomatékosan felhívja a figyelmet arra, hogy az
operaszerepek vokális megformálásának egy döntő szempontja - a sajátos
zenei idióma eltalálása - énekeseink számára meglehetősen közömbös.
S még egy észrevétel, az együttesekkel kapcsolatban. Az opera
változatos létszámú és kombinációjú együttesei összefogottan és
tisztán szólalnak meg. Külön elismerés illeti a kíséret nélküli
énekegyüttesek (például "Dio! possente... ", "e da un vortice...")
biztos előadását. De mintha a kettősök összetanulása kevésbé lett
volna gondos. Durva pontatlanság viszonylag kevés fordul elő, de
szinte valamennyi kettősben megfigyelhető egy árnyalatnyi eltérés az
énekszólamok együtthaladásában, s ez elegendő ahhoz, hogy a hangok
összeolvadásának igazi szépsége ne jöhessen létre. Anaisz és Mirjam
kettősében pedig azért nem születik meg a hangzás varázsa, mert Póka
Eszter és Kalmár Magda orgánuma egyáltalán nem hangolódik egymásra.
Ezek a részletek - melyek ráadásul rendre a mű legszebb részei közé
tartoznak - bizonyos kiérleletlenség következtében nem szólalnak meg
olyan szinten, mint ahogy ugyanezen művészek előadásában
megszólalhatnának.
A Mózes nemcsak ritka értéket felfedező felvétel, de jó felvétel
is. Jó felvétel, bár - változatlan szereposztással - jobb is lehetett
volna. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat jól érzékelhető
erőfeszítéseket tesz egy olyan technikai háttér és alap
megteremtésére, amely igényes felvételeket tesz lehetővé, továbbá
félreérthetetlenül növekvő ambíciókkal lép fel az operafelvételek
műfajában. Ha viszont így áll a dolog, akkor azt is figyelembe kell
vennie, hogy művészi alapként egy igen Janus-arcú operakultúrára kell
építenie. Ez az operakultúra egyrészt nem kevés tehetséges és
technikailag felkészült művészt kínál, másrészt viszont éppen mint
kultúra (azaz művészi képzést és korrepetálást biztosító intézményes
háttér, egységes és magas szintű szakmai-művészi követelményrendszer
és sokrétű zenei-stiláris műveltség) nem éppen kiegyensúlyozott és
hiánytalan. Ha ez a kulturális bázis - ami tehát túl van az egyéni
művészi kvalitáson - nem megy keresztül gyors és radikális fejlődésen
(ami nem túl valószínű), akkor a Hanglemezgyártó Vállalatnak, ha
ambícióiból nem enged, magának kell erre megteremtenie azt a zenei
hátteret, a betanításnak, korrepetálásnak, stiláris képzésnek,
próbamunkának, zenei kidolgozásnak azokat a minden eddiginél
szakszerűbb, alaposabb és hatékonyabb formáit, amelyekkel áthidalhatja
a hazai operai gyakorlat és a hangfelvételek követelményei közt ma még
erősen észlelhető szakadékot. Nemcsak a fogyatékosságok és a problémák
láttán sürgetjük az előrelépést. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat az
utóbbi években az opera műfajában is túl nagy eredményeket ért el
ahhoz, hogysem visszaléphessen - vagy akár csak megállhasson is.
Fodor Géza
"Nausikaa" Hamari Júlia dalestje
(Az 1979, november 10-én a Zeneakadémia nagytermében
tartott hangverseny felvétele)
Zongorán közreműködik Varasdy Emmi
SLPX 12406
A műszaki és előadási szempontból egyaránt mind tökéletesebbé váló
stúdiófelvételek sokaságában kezd ismét tért hódítani a
"koncert-lemez", amelyen egy-egy nagysikerű hangversenyt örökítenek
meg, vagy esetleg több hangverseny legjobban sikerült produkcióit
gyűjtik egybe - ilyen volt például Kocsis Zoltán SLPX 12239 jelű
lemeze. E kiadványok nagy előnye a stúdiófelvételek sterilségével
szemben, hogy rögzíteni képesek a pillanat hangulatát és hőfokát. Ám
egy hangversenyen adódhatnak - esetleg épp az ihletettség
következtében - technikai, intonációs hibák, amiken utólag már nem
lehet változtatni. Kérdés, hogy amikor a hanglemez műsorát válogatják,
melyik szempont fontosabb: inkább a technikailag kifogástalanabb, vagy
inkább az inspiráció pillanatait priméren tükröző produkciókat
örökítsék-e meg.
Ez a kérdés bárkiben felmerülhet, aki kezébe veszi és meghallgatja
a Hungaroton Nausikaa című új lemezét, amely Hamari Júlia 1979.
november 10-i zeneakadémiai dalestjéből ad válogatást. A siker akkor
óriási volt; ha föllapozzuk a kritikákat, azokban csak
szuperlatívuszokat olvashatunk. Ám Kroó György beszámolójában van egy
árulkodó mondat: "És ha az átélés, a zenei tartalom következtében
létrejövő belső megrendültség miatt a dallamok intonálás szempontjából
félre is csúsznak útjukon, nemegyszer úgy érezzük, a zongoraszólamot
kellene kiszabadítani a temperált hangolás béklyóiból, mert a dal
mélyebb igazsága szerint az énekszólamnak van igaza." És valóban, a
hangversenyen (amely elevenen él mindazok emlékezetében, akik ott
lehettek) Hamari Júlia fantasztikus szuggesztivitása, hangjának
gyönyörű volumene, interpretációjának utolérhetetlenül meggyőző ereje
feledtette az intonációs problémákat - ám hanglemezen ezek sajnos
bizony zavarnak. Érezhették ezt a szerkesztők is: igyekeztek a
technikailag legjobban megoldott darabokat kiválogatni, így azonban
pont a legihletettebben megszólaltatott Rosamunda románca, A Halál és
a lányka, a Nachtstück (Schubert), a Búsan csörög a lomb (Kodály) és a
Zueignung (R. Strauss) maradtak le a lemezről.
A felvételnek azonban sikerült megörökítenie az Erlkönig
elgondolkoztató, érdekes tolmácsolását és annak a Mónár Annának
borzongatóan izgalmas légkörét, amelyről a Muzsika hasábjain így ír
1980. januárjában Kerényi Mária: (Hamari) "Mónár Annája kivált
megörökítésre méltó (most kellene lemezre venni!)" - azt hiszem
kritikus óhaja ritkán teljesül ilyen hamar. Kevésbé valósult meg a
recenzens másik vágya: a koncerten a "legnagyobb élményt" nyújtó
Richárd Strauss-dalok közül a lemez csak ízelítőt ad. Nem hallhatjuk
sem a Die Nacht-ot, sem pedig a Mit deinem blauen Augent. Igaz,
némiképp kárpótol a hihetetlen átéléssel megszólaltatott Allerseelen
és a Wie sollten wir geheim sie halten.
Tetszik viszont, hogy (eltérően az eredeti műsorösszeállítástól) a
lemezen a Kodály-dalok Debussy Bilitis-ciklusának szomszédságában
szólalnak meg, mintegy egyenes folytatásaként a francia mester által
megteremtett ének- illetve dalstílusnak. Ez különösen a Nausikaat
ágyazza megfelelő környezetbe. Ezekben a művekben különösen jól
érvényesül Hamari magvas hangja, énektechnikájának tökéletessége, a
csodálatos frázis-indítások, amint szinte a semmiből, a csendből
születnek meg a különböző hangulatrétegek. A művésznő ezen erényei
sajnos kevésbé mutatkozhatnak meg a lemez másik oldalán (amelyen
egyébként hasonlóan tiszta stílusismerettel tárja elénk Schubert,
Brahms és Richard Strauss muzsikájának érzelemvilágát), mivel a
hangmérnöki beállítás következtében a zongora gyakran a háttérbe
szorítja az énekhangot. Csak amikor újra végighallgattam a Magyar
Rádió eredeti felvételét, akkor győződhettem meg róla, hogy Hamari
Júlia ezekben a dalokban is milyen intenzitással énekel, és hogy
zongorista partnernője, Varasdy Emmi egyáltalán nem hangos, hanem
aktívan kísér, "jelen van".
Sajnos, a Nausikaa magán viseli a kompromisszum jegyeit.
Tulajdonképpen se nem stúdió-felvétel, se nem koncertlemez, mivel a
dalest legihletettebb produkcióit technikai hibák miatt nem merte
"vállalni", és így a kiválasztott művek (amelyek ráadásul szintén nem
tökéletesek!) nem tükrözhetik, inkább csak jelezhetik a hangverseny
valódi légkörét.
Somorjay Dorottya
R. Strauss: Négy utolsó ének. Dalok
Sass Sylvia - ének,
Bohus Gábor - hegedű
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Lukács Ervin
SLPX 12397
Stúdiófelvétel, s technikai szempontból mégis erősen
kifogásolható: az énekhang túlzott előtérbe állítása és a zenekar
teljes háttérbe szorítása Richard Strauss szimfonikusan elképzelt
dalainál - nagy hiba... Megvan viszont az az "előnye", hogy plasztikus
hangzás helyett előzékenyen egybemossa a mintegy laprólolvasási
szinten játszó ÁHZ teljesítményét. A zenekar produkcióját kár lenne
elemezni: hányaveti, egyhangú, ritmustalan. A szólammozgások
elsikkadnak, a dinamikai amplitúdó alig-alig mozdul ki helyéről. A
lemezborítón az olvasható, hogy a felvétel mindössze 3 nap alatt
(1981, február 1-3-ig) készült el; többet ért volna egy gondosabban
elkészített felvétel. Már csak azért is, mert Sass Sylvia nagyon
érdekes produkciót nyújt. Hangja szép és dúsan árad, bár érdekes módon
ezúttal inkább lírainak (ezt ékesen bizonyítja a Meinem Kinde dal
tolmácsolásával), mintsem drámainak tűnik. Néhány év múlva bizonyára
birtokosa lesz majd az igazi drámai erőnek is, most azonban a lírai
részek, a melizmatikus fordulatok a feledhetetlenek - mint például a
Das Rosenbad című, Klopstock versére írt dal befejezése. Az egyetlen,
amit kifogásolhatunk Sass Sylvia éneklésében: szinte nemleges
szövegmondása. A vokális megformáláskor a művésznő inkább
hangvolumenének szépségével, mintsem a szavak érthetőségével törődik.
Egyedül a Cäcilie című dalban követhető (itt is csak többé-kevésbé)
hallás után is a szöveg, anélkül, hogy közben olvasnunk kellene a
verset.
Somorjay Dorottya
Nemzetközi Liszt-Bartók zongoraverseny
Budapest 1981.
Muza Rubackyté és
Hortense Cartier-Bresson felvételei
SLPX 12425
Nem hiszem, hogy a lemez különösebben lebecsülése lenne, ha
elsősorban dokumentumnak tekintjük. A tény, amit dokumentál, mindössze
ennyi: ez a két zongorista volt a legjobb az 1981-ben Budapesten
rendezett versenyen. Ha módunk lesz arra, hogy későbbi pályájukat
figyelemmel kísérjük, nem haszontalan egy ilyen lemez, hiszen rögzít
egy állapotot, amelyhez esetleg érdemes és tanulságos lehet
viszonyítani a majdani teljesítményt.
Hortense Cartier-Bresson, a harmadik helyezett, Liszt h-moll
szonátáját játszotta; a lemezen is hallható felvétel koncertteremben
készült. Felvonultatja az élő adás minden esetlegességét és
megingását; kétség nem fér hozzá: e produkció megőrzését bizony semmi
más nem indokolja, mint az a véletlen, hogy éppen ezen a versenyen
hangzott el. Ebből következik, hogy nem kisebb művek jól megválasztott
sorozata, hanem a zongorairodalom egyik legnehezebb, legösszetettebb,
gigászi remeke "dokumentálja" - szükségképpen nem a legelőnyösebben -
Cartier-Bresson játékát.
A második díjat nyert Muza Rubackyté (az első díjat nem adták ki)
viszont lehetőséget kapott arra, hogy a Hungaroton stúdiójában
készítsen felvételt. Így legkiforrottabb produkcióit mutathatja be,
egy Liszt- és egy Skrjabin-etűdöt, valamint Bartók oly ritkán, magyar
zongoristától talán még ritkábban hallható Két elégiáját. Rubackyté
jó, figyelemreméltó zongorista, kitűnő hangszeres adottságokkal, nagy
biztonsággal. Mindenesetre nem lehet véletlen - s ez is biztos
ítélőképességét dicséri - hogy virtuóz igényű darabokat választott,
amelyekben elsősorban technikai tudásáról adhat számot, mert még itt
is feltűnik (különösen a Bartók-műben), hogy egyelőre mintha csak a
darabok kisebb szakaszairól lenne határozott elképzelése. Mi több:
nincs még pillanatról-pillanatra az egészet számításba vevő
kontrollja; formálása a folytonosság helyett inkább valamiféle
szakaszosság érzetét kelti. Az azonban mindenképpen sajnálatos, hogy a
lemezfelvétellel mégis ő járt rosszabbul: fizikai gyötrelem
végighallgatni az ő lemezoldalát. Nem túlságosan igényes a
felvételtechnika, csúnya a hangzás, zavaró tisztátlanságok maradtak a
produkcióban - írjuk mindezt a bizonyára feszített munkatempó
rovására. Arra azonban nincs magyarázat, még kevésbé mentség, hogy
ilyen kegyetlenül hamis, azaz hangolatlan zongorát kell hallgatnunk
lemezről. Reménykedjünk, hogy ez múló epizód volt csupán, nem pedig:
perspektíva!?
Wilheim András
Stravinsky:
Három tétel a Petruskából;
Piano-Rag-Music; Tango;
Szerenád A-ban; Szonáta
Ránki Dezső - zongora
SLPX 12424 (Teldec-felvétel)
Igor Stravinsky valamennyi fontos szólózongora-darabja rajta van
ezen a hanglemezen, leszámítva a fiatalkori opuszokat (Scherzo,
Szonáta és a Négy etűd), valamint az átiratokat, amelyek persze
semmivel sem rosszabbak, másodlagosabbak az eredetileg is zongorára
írt kompozícióknál. Mégis: a lemez műsora így teljes, a megvalósítás
pedig elsőrangú.
Stravinsky zongoraműveinek interpretálása nem akármilyen
nehézségeket támaszt. Hiába ő az egyik legtöbbet játszott szerző,
hiába oly jellegzetes például a lemezen is szereplő művek által jól
definiált stiláris világ, hiába ismerjük Stravinsky oly sok, saját
maga vezényelte előadását s olyik zongoradarabjának felvételét: éppen
ezeknek a daraboknak a megszólaltatásához nem ismerünk követésre
érdemes mintát. A zenekari művek tanulmányozásából leszűrhetők persze
bizonyos tapasztalatok, a Piano-Rag-Music és a Szerenád A-ban
Stravinsky játszotta lemezei is segítenek (Stravinsky
zongora-ideáljáról képet nyújtanak továbbá a zenekarkíséreten
zongoraművek szerzői felvételei is) - mégis, ha egy vállalkozó kedvű
zongorista Stravinsky összes jelentős zongoraművének előadására
készül, tudomásul kell vennie, hogy voltaképpen komoly előadási
hagyományok nélkül álló darabokkal foglalkozik: nem állást kell
foglalnia valamely tradicionális vonulat továbbcsiszolásával, hanem
egymagának kell fölépítenie egy koherens Stravinsky-képet.
Nem lebecsülendő feladat ez, hiszen - gondolom - vitathatatlan:
Stravinsky zongorastílusa egyike a század legeredetibb,
legtárstalanabb hangszeres faktúráinak. A korai darabokban még jól
érezhetők bizonyos rokonságok (például Rachmaninovval, Szkrjabinnal),
de már a Négy etűd is meglehetősen különleges hangszerkezelést tükröz.
A Stravinsky-kutatás érdekes témája lehetne az is, hogy miként alakul
át egy-egy zenekari mű a szerzői zongorakivonat készítése során -
magasabbrendű formában ezt mutatja, persze, a Petruska e lemezen is
szereplő három tétele -; mennyire nem színes, mennyire a pontosságot
szem előtt tartó ez a faktúra. Azt viszont már igencsak nehéz
nyomonkövetni, hogy miként lesz ebből a sajátságos felrakásból
tévedhetetlenül biztos, utánozhatatlanul eredeti zongorahangzás,
amelynek kiismerése és elsajátítása bizonyára nem a legcsábítóbb
feladat egy "repertoár"-zongorista számára... Bizonyára jól
kimutathatók Stravinsky zongora-írásmódjának klasszikus mintái is
(tudtommal ezeket a rokonságokat sem tárta még fel a kutatás, beérvén
Stravinsky perdöntőnek elismert kijelentéseivel), és végül korántsem
elhanyagolható tényező Stravinsky saját zongorázni-tudása. Ne
feledjük, hogy egyébként is szeretett zongora mellett komponálni,
rendre zongorán kipróbálni a fellelt megoldásokat, zongoradarabjainak
egy része pedig egyenesen saját használatra készült. Technikájának
fogyatékosságai pedig egyenesen kompozíciós erénnyé váltak, legalábbis
döntően meghatározzák e darabok mozgásformáit és szólamelosztását;
feltűnő, hogy e darabokban milyen hosszú szakaszok maradnak egy
pozícióban, mennyire "merev" határokat jelölnek ki a pozíció- és
faktúraváltások. Stravinsky zongorázástechnikájának lenyomata e
műveken ismét nem könnyíti meg a pianisták dolgát.
Ránki Dezső lemezén föl sem tűnnek ezek a csaknem a lehetőségek
határait súroló követelmények. Nem azért, mintha Ránki nem tudna
róluk, hiszen ezt a műsort csakis ezzel a fajta tudatossággal
győzhetni. Bármennyire "kerek" is a műsor, érezzük, hogy egyetlen
darabot sem csupán a teljesség kedvéért választottak, hanem mert Ránki
egészen pontosan tudja, miként illeszkednek egymáshoz ezek a művek.
Természetesen a lemez legparádésabb, talán legkiérleltebb előadása a
Petruska zongoraváltozata, valószínű, hogy a legtöbb hallgató számára
ez az interpretáció lesz a legemlékezetesebb, hiszen itt már az
előadás látványossága is meggyőző. A többi darab bizonyosan nehezebben
megközelíthető - s Ránki itt is remekel. Valamennyi darab közül én a
Szerenád A-ban felvételét emelem ki; mindaz, amit Stravinsky
zongorastílusáról elmondottam, talán itt fogalmazódik meg
legpontosabban.
Ránki Dezső Stravinsky-lemezét eddigi pályája egyik legjelentősebb
állomásának érzem. igaz, nem ismerhetem összes felvételét; s talán
koncertprodukcióit egyenletesebben figyelve, továbbrajzolhatnám a róla
formált képemet - mégis úgy gondolom, hogy ez a Stravinsky-felvétel
eddigi legmeggyőzőbb produkciója. Ránki hallatlan fegyelemmel
vállalkozott egy saját Stravinsky-zongorastílus kimunkálására; nem
elégedett meg azzal, hogy zongorista-adottságaival és immár meglevő
saját stílusával homogenizálja a Stravinsky-darabokat, hogy saját
kimunkált és kéznél levő eszközeivel találjon elfogadható megoldást a
művek különleges problémáira. Éppen, mert Ránki technikailag is oly
tökéletesen képzett zongorista, az érzetek szintjén kellett
tapasztalnia e művek faktúrájának idegenszerűségét. S mert számára
nincsenek megoldhatatlan szituációk, ahelyett, hogy - mint szokásos -
tompította volna a furcsaságok élét, inkább vállalta nehézségeiket.
Ránkinak ez az eljárása azonban nem didaxis, nem tanáros demonstráció:
saját technikájának, eszköztárának integráns része. Nagy művészre
valló, jelentős interpretációt hallunk - jó, hogy átvette a
Hungaroton-cég is a TELDEC-készítette felvételt.
Wilheim András
*
Megjelent még
A DAL MESTEREI (Schubert, Schumann, Brahms, Wolf, Liszt, Richard
Strauss dalok). Gáti István - bariton, Ránki Dezső, - zongora. SLPX
12233
MOZART: B-dúr fagottverseny, K. 191, Esz-dúr kürtverseny K. 417,
Esz-dúr kürtverseny, K. 495. Ifj. Hara László - fagott, Magyari Imre -
kürt, Magyar Állami Hangversenyzenekar, vezényel: Ferencsik János.
SLPX 12354
MOZART: D-dúr vonósnégyes, K. 575, B-dúr vonósnégyes, K. 589. Éder
Vonósnégyes. SLPX 12128
HAYDN: F-dúr versenymű hegedűre, csembalóra és vonószenekarra,
Hob. XVIII: 6, D-dúr csembaló-verseny, Hob. XVIII: 11. Pertis Zsuzsa -
csembaló, Rolla János - hegedű, Liszt Ferenc Kamarazenekar,
hangversenymester: Rolla János. SLPX 12285
PATACHICH Iván: "Musical Electro-Alchemy" (Antifonák, Hívójelek,
Ballada, Ludus syntheticus, Kínai templom visszhanggal, Homage a
l'électronique). Tokody Ilona, Bikfalvy Júlia, Mester Ágnes, Baksy
István, Veszprémi András - ének, Patachich Judit - hegedű, Rácz
Zoltán, Kósa Gábor - ütőhangszerek, hangmérnök: Winkler Péter és
Patachich Iván. SLPX 12369
BAROKK ZENE KORHŰ HANGSZEREKEN (Dalok és táncok magyar
gyűjteményekből.) Händel: Mi palpita il cor - kantáta; I. József
császár: Ária lantra; Telemann: g-moll trió. Collegium Musicum,
Budapest, Drew Minter - contratenor. SLPX 12193
SARY László: Preludium négy egynemű hangszerre - Az ég virágai.
Vidovszky László, Jeney Zoltán, Sáry László, Wilheim András - zongora.
SLPX 12370
MAGYAR ELŐADÓMŰVÉSZEK: Antal István - zongora. Beethoven: c-moll
szonáta, Op. 111; Bartók: Szonatina; Kurtág György: Nyolc
zongoradarab, Op. 3; Liszt: Legenda No. 1 (Assisi Szent Ferenc a
madaraknak prédikál); Chopin: f-moll ballada, Op. 52. SPLX 12394
VERDI: Rigoletto - opera három felvonásban. Maria Callas, Giuseppe
di Stefano, Tito Gobbi, Nicola Zaccaria - ének, A Milánói Scala Ének-
és Zenekara, vezényel: Tulli Serafin. (EMI felvétel - Ára: 120Ft/db)
LPXL 12339-40
BACH: Hat szvit szóló gordonkára, BWV 1007-12. Perényi Miklós -
gordonka. SLPX 12270-72
KLEMPERER BUDAPESTEN - 3. Beethoven: Fidelio, Op. 72 - opera három
felvonásban. Kószó István, Báthy Anna, Mátyás Mária, Rösler Endre,
Maleczky Oszkár, Székely Mihály - ének, A Magyar Állami Operaház Ének
és Zenekara. Rendezte és vezényel: Otto Klemperer. A Magyar Állami
Operaház 1949. november 8-i előadásának felvétele. (Magyar nyelven.)
LPX 12428-29
NÉPSZERŰ ZONGORADARABOK. Händel: A vidám kovács; Mozart: d-moll
fantázia; Weber: Perpetuum mobile; Beethoven: Rondó az elveszett
garasról; Mendelssohn: Scherzo; Liszt-Verdi: Rigoletto-parafrázis;
Grieg: A tavaszhoz, Törpék menete; Chopin: F-dúr nocturne; Liszt: A
csalogány; Rákóczi induló. Jandó Jenő - zongora. SLPX 12339
BARTÓK: Magyar népdalok, Négy szlovák népdal; SZOKOLAY Sándor: Tíz
József Attila töredék, Révélation. Az ELTE Bartók Béla kórusa, Tusa
Erzsébet - zongora, vezényel: Baross Gábor. SLPX 12388
TELEMANN: Párizsi kvartettek No. 1, 3, 4, 5. Kovács Dénes -
hegedű, Magyar Barokk Trió, Nagy Ottó - viola da gamba. SLPX 12380
CSAJKOVSZKIJ: Rómeó és Júlia - nyitányfantázia, Melankolikus
szerenád, Olasz capriccio. Kovács Dénes - hegedű, Magyar Állami
Hangversenyzenekar, vezényel: Németh Gyula. SLPX 12384
FITZWILLIAM VIRGINAL BOOK - részletek. (Byrd, Dowland, Bull,
Tomkins, Munday, Morley, Farnaby művek.) Pertis Zsuzsa - csembaló.
SLPX 12345
ZENE KÉT ZONGORÁRA. Stravinsky: Concerto; Esztényi Szabolcs:
Concertino; Vidovszky László: Kettős két preparált zongorára. Körmendy
Klára, Fellegi Ádám, Esztényi Szabolcs - zongora. SLPX 12284
HAYDN: Harmoniemesse. Tokody Ilona, Takács Klára, Gulyás Dénes,
Gregor József - ének, A Szlovák Filharmónia Ének- és Zenekara,
vezényel: Ferencsik János. (Digitális felvétel, ára 80Ft.) SLPD 12360
SCHUBERT: Esz-dúr zongoratrió, Op. 100. Rados Ferenc - zongora,
Kovács Dénes - hegedű, Banda Ede - gordonka. SLPX 11967
NÉPSZERŰ OPERAKÓRUSOK. (Mozart: Varázsfuvola; Wagner: Tannhauser,
A bolygó hollandi; Mascagni: Parasztbecsület; Bizet: Carmen; Gounod:
Faust; Puccini: Pillangókisasszony, Turandot; Donizetti: Don Pasquale;
Beethoven: Fidelio; Muszorgszkij: Borisz Godunov.) A Magyar Állami
Operaház Énekkara, A Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének Férfikara,
A Magyar Állami Operaház Zenekara, vezényel: Nagy Ferenc. (Magyar
nyelven.) SLPX 12349
A Hungaroton Hanglemez Hetek kiadványai: (Az MK betűjel a műsoros
kazetták típusszáma előtt áll.)
CORELLI: Tizenkét concerto grosso, Op. 6. Rolla János, Kostyál
Kálmán - hegedű, Frank Mária - gordonka, Pertis Zsuzsa - csembaló,
orgona, Liszt Ferenc Kamarazenekar, hangversenymester: Rolla János.
Digitális felvétel. SLPD/MK 12376-78
KODÁLY: Háry János - daljáték, Op. 15. Sólyom Nagy Sándor/Oszter
Sándor, Takács Klára/Molnár Piroska, Páger Antal, Sudlik Mária/Sulyok
Mária, Póka Balázs/Haumann Péter, Mészöly Katalin/Hámori Ildikó,
Gregor József, Palcsó Sándor/Szombathy Gyula, Bilicsi Tivadar, Németh
Sándor és még sokan mások. A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara.
A Magyar Rádió és Televízió Gyermekkórusa, vezényel: Ferencsik János,
rendezte: Szinetár Miklós. SLPX/MK 12187-89
KODÁLY VEZÉNYEL. Kodály: Psalmus Hungaricus, Budavári Te Deum,
Missa Brevis, Nyári este, Concerto. Gyurkovics Mária, Szecsődi Irén,
Tiszay Magda, Rösler Endre, Udvardy Tibor, Faragó András, Littasy
György - ének. Budapesti Kórus, Magyar Állami Hangversenyzenekar, A
Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara. Archív felvételek. SLPX
12410-12
BRAHMS: Magyar táncok. Rolla János - hegedű, Liszt Ferenc
Kamarazenekar, hangversenymester: Rolla János. (ERATO felvétel.) SLPX
12493.
HAYDN: A megváltó hét szava a keresztfán - zenekari változat.
Magyar Állami Hangversenyzenekar, vezényel: Ferencsik János.
(Digitális felvétel, ára: 80Ft.) SLPD 12358
HÍRES BUFFO-ÁRIÁK ÉS JELENETEK. Mozart: Zaide, Szöktetés a
szerájból, Figaró házassága; Rossini: A szevillai borbély, Hamupipőke;
Donizetti: Szerelmi bájital, Don Pasquale. Gregor József - basszus;
közreműködik Gáti István - bariton A Magyar Állami Operaház Énekkara,
Szombathelyi Szimfonikus Zenekar, vezényel: Pál Tamás. (Német és olasz
nyelven.) SLPX/MK 12359
CHOPIN: Huszonnégy prelűd, Op. 28., cisz-moll prelűd, Op. 45,
Asz-dúr prelűd (1834). Ránki Dezső - zongora. SLPX/MK 12316
WAGNER - Liszt Ferenc és Kocsis Zoltán átiratai. Liszt: Lohengrin
- Elza nászmenete, Trisztán és Izolda - Izolda szerelmi halála,
Parsifal - Ünnepi induló. Kocsis: Trisztán és Izolda - Előjáték; A
nürnbergi mesterdalnokok - előjáték. Kocsis Zoltán - zongora. (Philips
digitális felvétel.) SLPD 12494
MAGYAR NÉPZENE III. - A Magyar Tudományos Akadémia anyagából
közreadja Rajeczky Benjamin. LPX 18050-53
VERDI: Ernani - opera négy felvonásban. Giorgio Lamberti, Miller
Lajos, Kováts Kolos, Sass Sylvia, Takács Klára, Molnár András, Kovács
Pál - ének, A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara, A Magyar
Néphadsereg Művészegyüttesének Férfikara, vezényel: Lamberto Gardelli
(Olasz nyelven), Digitális felvétel. SLPD/MK 12259-61