Kemény rock a Neandervölgyben



        Ne hagyja senki megtéveszteni magát: neandervölgyi tudósítónk  nem
    popszámokról  ír,  hanem  egy   mélyenszántó   eszmefuttatást   próbál
    riportázsnak  álcázni.  Aki  ettől  sem  riad  vissza,  kösse  fel   a
    kőbaltáját, és hajrá, irány a paleolit!


        Boldogult szinténzenész koromban, a beat-korszak  hajnalán,  mikor
    minden bokorban egy beat-zenekar burjánzott, a hangerőt  mi  varjasban
    mértük. Varjas bácsi a klubgondnok volt, s így munkaköri kötelességből
    popszakértő. Hogy elértük az egy varjas  hangerőt,  azt  onnan  tudtuk
    meg, hogy Varjas bácsi felrohant a dobogóra, és üvölteni kezdett, hogy
    halkuljunk le. Tíz  varjasnak  az  számított,  ha  nem  csak  ordított
    velünk, de a konnektorokból is kirángatta a madzagokat.
        Zenei kérdésekben Varjas  bácsi  megfellebezhetetlen  ítész  volt.
    Rendszeresen  beült  a  próbákra,  és  ellenőrizte   szórakoztatóipari
    készülődéseinket. "Ezek a csimpánzmajmok -  dünnyögte  elégedette,  ha
    valami megtetszett neki -  tudnának  tisztességesen  is  játszani,  ha
    akarnának..." A fenti mondat a Beatles lassú  dalaiig  bezárólag  volt
    érvényben. Azon  túl  (kemény  rock  irányban)  Varjas  bácsi  bajszán
    meredezni kezdtek a szőrszálak. "Mint az orángutáng a kőbaltájával. Ez
    bezzeg  tetszik  a  többi  ősembernek."  Annyira  a  gondnoki  státusz
    magasából szórta ránk ítéleteit, hogy még ősembertani  ismereteit  sem
    mertük vita tárgyává tenni. Csak néha tűnődöm el azon, milyen szép  is
    volna,  ha  Varjas  bácsit  valami  ismeretterjesztő  célzatú   időgép
    átröppentené a paleolitba. A könnyűzene születésének korszakába...
        ...A  Neandervölgybe.  Íme,  hát  itt  vagyunk.  A   dátum   kissé
    tisztázatlan, mert az időszámítást még vagy  húsz-harminc  ezer  évvel
    később fogják feltalálni. Néhány  füstölgő  vulkán,  egy-két  távolban
    legelésző szaurusz teszi kellemesség a neandervölgyi érkezési  csarnok
    hangulatát.  Egyszemélyes   fogadóbizottságunk   Ól-Szál,   a   Savrad
    nemzetség ifjú tagja, a Kong és reccsen  című  kőtáblák  szrekesztője.
    Körszakállt és finoman cizellált bunkót hord, ez utóbbival  szerzi  be
    mindennapi pecsenyének  valóját.  (Uááá!  Wap-Dab-Lumá-De-Wap-Pab-Bum!
    Tuttifrutt! A szerkesztő megjegyzése.) Varjas  bácsit  külön  üdvözli,
    régóta keres már egy biztos ítéletű könnyűzenei szakértőt.
        Ne vesztegessük  feleslegesen  az  időt  -  sok  a  dolgunk.  Itt,
    születése pillanatában akarunk megismerkedni a könnyűzenével,  majdani
    hatásának mechanizmusával,  terjedelmi  korlátaival,  "alkatrészeinek"
    működésével.  Talán  még  egy  mércét  is  találunk,  amivel   majdan,
    ezredévek múltán, különbséget tehetünk a szórakoztató műfajban  is  az
    értékek és a talmiságok, a dögös és a híg zenék között... Mindannyiunk
    előtt ott lépdel Varjas bácsi - s az ő magabiztossága csak  fokozza  a
    bennünk mindig megbúvó  bizonytalanságot:  művészet-e  a  szórakoztató
    zene egyáltalán? És ha igen; vannak-e biztos ismérvei?
        Elballagunk a Neandervölgy szélére. Lefekszünk a fűbe, hegyezzük a
    fülünket. Először is, sorban meg akarjuk hallgatni, milyen hanghatások
    érhetik az ősembert. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nemlétező dolgokat  nem
    fog kitalálni - nem is tud -; ha zenélni kezd, másolni igyekszik  majd
    a körülötte lévő akusztikus világot. Gyorsan rájövünk, hogy  háromféle
    hangcsoport az, ami egész életén keresztül végigkísér  egy  becsületes
    ősembert. Az első  a  természeti  eredetű  hangok  csoportja.  A  szél
    fújása, az állatok hangja, a madarak csicsergése, a föld morgása -  ez
    közvetlen    hangkörnyezetünk.    Az    ősember    megtanulja,    hogy
    különféleképpen kell reagálnia ezekre a  hangokra.  A  halk  és  magas
    hangok  -  csendes  szélsusogást,   madárcsicsergés   -   általában  a
    biztonságot jelentik: most szabad elernyedni, pihenni... A mély hangok
    viszont általában  ijesztőek:  egy  mammutcsorda  közeledésének  tompa
    puffogása, egy földrengés vagy vulkánkitörés  moraja  félelmet,  harci
    készültséget ébreszt. Még riasztóbbak az éles és magas,  erős  hangok:
    ezek többnyire az állatok, madarak vészjelei, és az ősember számára is
    veszélyt jeleznek.
        A  hangok  második  csoportja  meglehetősen  érthetetlen...   Ezek
    elektromos  eredetűek:  villámláskor  hallhatók.  A  villámlás  hangja
    mindig más és más: csattan, dörög,  tompán  morog.  Minél  közelebb  a
    zivatar, annál élesebb, annál riasztóbb - a mély, távoli hangok inkább
    csak  fenyegetőek,  ez  a  megfoghatatlanság,  no  meg  az,   hogy   a
    mennydörgés többnyire tüzet hoz magával, csupán egyet jelenthet:  azt,
    hogy a Magas Istenségek ezen a  nyelven  beszélgetnek.  Egymással  is,
    vele is.
        A harmadik hangcsoport az emberek hangja. Még nem  tudhatja,  hogy
    egyszer ezt Vox Humana-nak nevezik és  minden  zeneművészet  csúcsának
    tartják.  Ezzel  a  hanggal  kifejezhetők  az  érzelmek,  az  öröm,  a
    szomorúság, a fájdalom. Még az állatok hangját is utánozni lehet vele.
    Ez  a  hang  minden  más  hangnál  hajlékonyabb,  és  az  ember   maga
    irányíthatja.
        A három nagy hangcsoport úgy veszi körül az ember, mint a  víz  az
    úszót. Ha nem akar elmerülni benne, meg kell  tanulnia  tájékozódni  a
    hullámok között, fenntartani magát  minden  helyzetben.  Ehhez  persze
    sokat kell gyakorolnia. A törzs tagjai  időnként  furcsa  szerszámokat
    készítenek. Ezek a szerszámok nem vadászatra valók: hangokat csiholnak
    ki   belőlük,   olyan   hangokat,   amelyek   valamelyik    természeti
    hangjelenségre emlékeztetnek. Este a tűz körül "lejátszhatják" velük a
    másnapi vadászatot vagy háborút.
        Ez nagyon fontos.
        A  vadászat,  a  háború   együttes   felidézése,   eléneklése   és
    eltáncolása már a másnapi cselekvés része. A hangsúly itt a közösségen
    van: a közös ritmus, a  közös  mozdulatok  olyan  élményt  jelentenek,
    amely harmincezer év alatt  sem  veszített  erejéből.  A  ceremóniában
    résztvevőknek   a   pulzusa   egyazon  sebességgel  ver,  egy   közös,
    irányító, rendező erő tartja hatalmában őket. Ez az erő: a zene.
        A Varázsló adja meg az ütemet. Kezében nagy, lapos dobozt tart.  A
    sámándobot. Ez puhán kifeszített bőrből készül - a Varázsló  úgy  üti,
    hogy megfeszíti, és magas, pergő, ugatott ritmusokat ver rajta,  egyre
    gyorsabban,  gyorsabban,  majd  elengedi  a  bőrt,   s   mély,   tompa
    puffanásokkal szólal meg rajta az istenségek hangja.  A  törzs  tagja;
    kisebb-nagyobb, üreges fa- és kődarabokat ütögetnek egymáshoz,  mindig
    a Varázsló üteméhez igazodva. A  hangokat  sokszorosan  visszaverik  a
    sziklák - ez aztán a hard rock... Van ott még egy másféle zeneszerszám
    is: egy ágra feszített bél, amit egy másik ágacskával dörzsölnek.  Ezt
    már a ceremónia vége felé használják - a lakoma utáni békét idézik fel
    vele.
        A Varázsló  ütemes,  harci  és  hívó  kiáltásokkal  űzi  mágiáját.
    Furcsán kiáltozik. Egyes hangokat hosszan kitart,  hangja  fölfele  és
    lefele ingadozik. Énekel. A kitartott hangokat  a  horda  vele  együtt
    üvölti. Varjas bácsi elégedetten néz ránk: ezt ti is így csináljátok.
        Mit válaszolhatnánk, hiszen igaza van.
        A  legtöbb  művészet  innen,  a  tábortűzi   közös   szertartásból
    eredezteti magát. A régi  beatkoncertek  sajátos  hangulata  ebből,  a
    közös mozgásélményből ered. Mozgásélmény, amit gyakran  nem  a  valódi
    mozgás - a tánc - hanem  a  mozgást  imitáló  zene  hívott  elő.  S  a
    leglényegesebb benne, hogy az egész  élmény  közös.  Ilyen,  csoportos
    áldozás minden rock-koncert (még mai,  elsatnyult  és  elüzletiesedett
    formájában is), és szoros rokonságot tart a Varázsló és a törzs  által
    előadott és megélt paleolit-operával ...  Igaza  volt,  Varjas  bácsi,
    valóban így csináljuk. Így és ugyanezért. A  régen  elfelejtett  közös
    ceremóniáért.
        No és a zene, maga a zene? Változott-e a kőkorszak óta?
        Funkciójában  semmiképpen.  Hatásmechanizmusában  sem.   Gondoljuk
    végig, mi is történik, miközben a Varázsló a  dobját  üti.  (Tekintve,
    hogy  a  vaskorszak   még   nincsen   feltalálva,   stílusát   nemigen
    nevezhetnénk heavy metal rock-nak.)
        "Kezdetben vala  a  ritmus"  -  és  íme,  itt  vagyunk,  a  ritmus
    kezdeteinél. A ritmus - időbeliség. A művészet önmagában feltételezi a
    formát, így időbelisége sem lehet szervezetlen, amorf. Nézzük,  hogyan
    szerveződik ez a forma. Legalább három ritmus elemre van  szükség  egy
    olyan elemi formáció létrejöttéhez, amely még ritmus-jellegű. Egy ütés
    önmagában annyi, mint az  egyenesen  a  pont:  "előttre"  és  "utánra"
    osztja fel az időt. Két egymást követő ütés meghatározza  a  mértéket:
    mintegy távközöket jelöl ki az  időben,  amely  távközök  rendszeresen
    ismétlődhetnek. Az idő szakaszok sorozatává válik  -  ez  az  ütem.  A
    tulajdonképpeni ritmus csak a harmadik ütés megjelenésével jön  létre.
    Ez az ütés elfoglal  valamiféle  pozíciót  az  ütem  által  egységekre
    bontott időben, s így  helyével  fejez  ki  valamit.  Hogy  világosabb
    legyen a dolog, megkérjük a Varázslót, játssza le nekünk  legkedvesebb
    ritmuselemét. Ő átszellemült arccal egy szinkópát üt sámándobján. Így:

    

        Itt az  első  ütés  csak  a  talppont;  a  második  ütéssel  válik
    értelmessé: ütemmé. A mi lejegyzésünk szerint most nyolcadokban  múlik
    az idő. A harmadik nyolcad helyén szünetet, ütéshiányt  találunk.  (Az
    ütés  nemléte  is  ritmuselem!)  A  negyedik  nyolcadra   ismét   ütés
    következik. Ez értelmezi az  előbbi  ütéshiányt  és  visszaállítja  az
    ütemet.  A  szinkópa  "lefolyása"  tehát:  indulás  -  meghatározás  -
    lassulási feszültség (hiány) - feloldás.
        A törzs szemmel láthatólag vidáman fogadja az új játékot.  Nyomban
    elkezdik tapsolni kedvenc buzdító ritmusukat, a "let's  go!"  ritmust:

    

    Ez talán a legbuzdítóbb ritmus, amit az emberek valaha is  kitaláltak.
    Az első két negyed  meghatározza  az  ütemet.  A  következő  nyolcadok
    pontosan kétszeres sűrűsödést hoznak. A negyedik negyed  helyén  ismét
    "szabályos" negyedet találunk, amely  feloldja  az  előbbi  sűrűsödési
    feszültséget, visszaállítja  a  rendet  és  mintegy  lezárja  ez  első
    periódust. Ezt most már négy nyolcad  sűrűsödő  feszültsége  követi  -
    olyan  erős,  hogy  szinte  már  az  alapütemet  is  képesek   vagyunk
    nyolcadokban mérni. A csattanó a legérdekesebb. A hangsúlyos sűrűségre
    egy hiány válaszol, mégpedig igen fontos helyen:  a  második  periódus
    felezési pontján. A hiány most nagyobb súlyt hordoz, mintha  ott  ütés
    állna. Ezt a hiányt egy nyolcadnyi távolságban követi egy ütés, ami az
    előbbi szünettel együtt is fenntartja a kétszeres ütem érzetét.  Végül
    egy negyednyi ütés zárja le a ritmusképletet:  azzal  tudja  befejezni
    mindkét periódust, hogy visszatér vele a negyedes ütem.
        A ritmus lefolyása tehát: indulás -  meghatározás  -  sűrűsödés  -
    periódus lezárás, aztán  pedig:  a  sűrűsödés  meghatározóvá  válik  -
    hangsúlyos hiány - sűrűsödés - lezárás, csattanószerűen. Mindebben jól
    megfigyelhető a ritmus dialektikája. A hallgatóság szinte  a  testében
    érzi az  idő  múlását;  a  ritkulások  és  sűrűsödések  olyan  élményt
    keltenek benne, mintha mozgást élt volna át.
        A  ceremóniában  rengeteg  ritmushangszer   vesz   részt:   dobok,
    csörgő-börgő szerszámok. Ám  nem  csupán  ezek  hordozzák  a  ritmust.
    Minden hang  önmagában  is  zenei  esemény  -  tehát  a  ritmusnak  is
    hordozója. Az ének, a dallam ritmus-funkciót  is  betölt.  De  nemcsak
    azt.
        Minden hang: zenei esemény és minden zenei esemény: hang. Méghozzá
    egyetlen hang. Igaz, ha csupán egy  húr  pattan,  akkor  is  felhangok
    sorozata képződik az alaphangokon kívül (feltéve, hogy  a  Varázslónak
    nincsen Moog-szintetizátora) - de ha egy  egész  zenekar  szólal  meg,
    akkor is egyetlen, sajátságos hangjelenség képződik. A gyakorlott  fül
    képes kihallani  az  összhangzásból  az  összetevőket,  ám  az  egész,
    együttvéve - ezt később  esetleg  akkordnak  is  nevezhetjük  -  mégis
    egyetlen, önálló valami. Két szóló hang együtthangzása tehát nem annak
    a kettőnek az összege, hanem minőségileg új hangjelenség.
        A hangok egymástól való távolságát, ha egymás után szólalnak  meg,
    lépésnek is nevezhetjük. Egy lépés: két egymás után felcsendülő  hang.
    Ha úgy képzeljük el, hogy a ritmus  egy  vízszintes  vonalon  (az  idő
    egyenesén) hoz létre  sűrűsödéseket  és  ritkulásokat,  a  dallam  már
    függőleges irányban is  elmozdítja  a  történést.  Fölfelé  és  lefelé
    történhetnek lépések, illetve  sűrűsödések  és  ritkulások.  Az,  hogy
    milyen hangok szólalnak  meg,  hangsornak  is  nevezhető.  (Valamilyen
    félreértés folytán az elmúlt háromszáz évben túlságosan  hozzászoktunk
    a  nyolcfokú,  dúr  és  moll  harmonizálású  hangsorokhoz.  Az  elmúlt
    harmincezer  évben  azonban  számos  más  hangsor   létezett,   számos
    harmonizálási szisztémával: az ainók háromfokú rendszerétől az  indiai
    tizenkétfokúságig. Olyan rendszer is  létezik,  amely  nem  írható  le
    szokásos öt vonalas kottarendszerünkben.)
        Zenei  koordináta-rendszerünkben  a  következő  dimenzió:  a  zene
    dinamikája. Tekintve, hogy a fájdalomszint és  a  hallhatósági  küszöb
    között kilenc-tíz nagyságrend a távolság, ez a  legtágabb,  a  legtöbb
    viszonyításra alkalmat adó  dimenzió.  A  zenei  történések  dinamikai
    távolsága,   közeledése    és    eltávolodása    plasztikussá    teszi
    mozgásélményünket.
        A ceremóniában részt vevő kedves ősemberek  valóban  átélhették  a
    zene segítségével a  másnapi  vadászatot.  A  zenét  előállítók  és  a
    hallgatók szinte  együtt  mozogtak  az  eseménnyel  (éppúgy,  mint  az
    elmerült  szurkoló  a   meccsnézéssel),   és   valóban   megtörténtnek
    érezhették az elzenélt  eseményeket.  Ezt  ki  is  mozogták  magukból:
    eltáncolták a zenét.
        - Jól van, na, fiú - mondja barátságosan Varjas bácsi -,  de  csak
    nem akarod azt mondani nekem, hogy a ti őrjöngésetek, meg a  je-je-je,
    az ugyanaz a zene, mint amit a rádióban vezényel  az  a  Ferencsik.  A
    Bétóven is hangos, de mégsem olyan idétlen dolog, mint  a  ti  Bitlisz
    együttesetektől a Tvisztelj, csávó. Én meg csak a szépet  szeretem.  A
    ti zenétek mégiscsak ezekéhez a majmokéhoz hasonlít...
        (Hát persze! De ide tartozik a Szeressük egymást, gyerekek is!)
        A zenét újra és újra föl lehet idézni. (A mozgásélménnyel együtt.)
    Vagy  úgy;  hogy   közmegegyezéses   jelekkel   leírják   a   lényeges
    információkat és újra előadják, vagy úgy, hogy  technikai  eszközökkel
    konzerválnak egy előadást. Van egy harmadik mód is - a legősibb  -:  a
    hallgató megjegyzi a zene egyes elemeit, ezt magában  eldúdolja,  vagy
    fütyüli, s közben az egész hangzást  hallani  véli.  Ha  eldúdoljuk  a
    Kilencedik zárókórusát, valószínűleg nem  saját  hangunkra  figyelünk,
    hanem belülről az egész hatalmas zenei apparátust  halljuk.  A  komoly
    zene, az egyházi zene elsősorban előadásra készült - az volt a  célja,
    hogy esztétikai élményben részesítse mindenkort hallgatóit. A slágerek
    létrehozásának  szándéka  más:  "könnyen  alkalmazható"  zenék   ezek,
    egy-egy zenei fordulattal... az emberek szeretnék majd  újra  és  újra
    meghallgatni.   esetleg   megtanulni.   (Minden    klasszikus    pesti
    sláger-szerzőnek az volt az álma, hogy  a  suszterinasok  fütyüljék  a
    dalát az Üllői úton. A modernebbek már megelégszenek fütyülés  helyett
    a hanglemezeladási statisztikával, suszterinas  helyett  a  Kisstadion
    két-estényi közönségével.)
        Az őssláger pedig itt keresendő,  a  Neandervölgyben.  Az  itteni,
    esti ceremóniák egy-egy dallama, fordulata másnap is eszébe juthat egy
    ősleánynak, őslegénynek. Esetleg eldúdolják. Esetleg kis dalocskák  is
    kerekednek a dallamokból. És lassan-lassan, alig néhány évezred  alatt
    kiformálódik  belőlük  valami,  ami  egyszerű,   "használatra   szánt"
    kisformájú műfaj: a népdal - a könnyűzene őse.
        A népdal mindaddig elegendő is volt,  amíg  nem  jöttek  létre  az
    emberi társadalmakban olyan  rétegek,  amelyek  önálló  szubkultúrával
    rendelkeztek. Azok már elutasították  a  népdalt,  mint  hozzájuk  nem
    valót, és kezdték kiformálni saját "könnyű műfajaikat".  Egy  trubadúr
    nem alacsonyodhat  odáig,  hogy  jólismert  népdalokat  zengjen  szíve
    hölgyének. És a Buddenbrook-ház leánygyermeke sem énekelgetheti szabad
    idejében a lübecki csapszékekben honos dalokat.
        A népzene dalkincse letisztult, szép - de általában  mennyiségileg
    kevés. Az alkalmazott zenének pedig az a  sorsa,  hogy  egy  idő  után
    megtanulják,  megunják  és  elfelejtik.  A    könnyűzene    mindenkori
    szerzőgárdája gondoskodik arról, hogy új és új dalocskák  szülessenek,
    amelyeket gyorsan el lehet felejteni. A népdal és a könnyűzene végülis
    kettéválik - de  nem  szűnik  meg  a  rokonságuk.  Csupán  megindul  a
    népdal-utánzatok  és  -variációk  sorozatgyártása.  Mai  korunkban,  a
    tömegkommunikáció általánossá válásával, már keveredhetnek is a  népek
    dalai, vagy dalstílusai.
        Így történhetett meg, hogy a hatvanas  évek  elején  százmilliókat
    kapott el egy hullám: a beat. Miből eredt? Elsősorban a  fekete  blues
    és a rockká keményített fehér country keveredéséből. De  felfedezhetők
    benne  az  angol  többszólamú  éneklés  hagyományai,  a  későromantika
    harmóniavilága és - később - a közép- és dél-amerikai zene elemei  is.
    A döntő azonban nem ez volt.
        A  lényeg:  lehetővé  vált  az  elektromos  hangerősítés   és   az
    elektronikus hangkeltés. Először a zenetörténelemben  akkora  hangerőt
    lehetett kelteni; hogy minden hallgatónak - a fájdalomküszöbéig hatót.
    Varjas bácsi már érezte ezt... hogy ha elég  nagy  a  hangerő, akkor a
    világ minden jelensége a zene függönye mögé kerül, a hallgatót  szinte
    teljesen beborítja  a  muzsika.  Nem  lehet  másra  figyelni,  csak  a
    zenére; a hallgatóság szinte nem is képes másra,  mint  hogy  teljesen
    átélje a zenei mozgást. Nagyon sok embernél még  a  szívműködés  és  a
    lélegzés is teljesen a zene-diktálta ütemre áll rá.
        Furcsa, látszólag ellentmondásos dolog ez: a zene mindenkit  bezár
    önmagába - ugyanakkor a csoportos zenehallgatás, a koncert hozza meg a
    valódi beatzenei élményt. A zene  itt  irányító  szerepet  játszik.  A
    külső világ jelenségei közül mindazokat, amelyek a zene ellen  hatnak,
    a  hangerő  általában  kikapcsolja;   azokat,   amelyek   gátlásainkat
    feloldják, érvényre juttatja. Az előadók általában viselkedési módokat
    szuggerálnak, s az egyén akkor tudja  legjobban  elengedni  magát,  ha
    kritika nélkül aláveti  magát  ennek  a  diktátumnak.  Hatalmas  ez  a
    közösségi élmény... utoljára itt, a Neandervölgyben láthattunk  ilyet.
    A zene,  mint  vezérlő  erő,  szép  lassan  megszervezi  a  résztvevők
    eksztázisát. A zene monoton, a ritmusképletek állandóan ismétlődnek, a
    hallgatók egyre inkább tűzbe jönnek és közösen,  közösségi  élményként
    élik  át  az  eksztázist.  A  világtörténelem  harmincezer  év   alatt
    bebizonyította, hogy a csoportos eksztázisnál nincsen nagyobb szervező
    erő.
        Fokozzák  a  hatást  az  elektronikus  hangszerek-  Amit  a   régi
    akusztikus hangszerek  megközelíteni  sem  tudtak:  a  szintetizátorok
    szinte tökéletesen utánozzák a természetet. Nem elérhetetlen  többé  a
    természet elektromos hangjelenségeinek titokzatos,  félelmetes  világa
    sem:  a  villámlás,  a  mennydörgés  minden   változata   előidézhető.
    Titokzatos, visszhangos, furcsán vibráló effektusok jelenhetnek meg  a
    zenében, amelyek még  a  dallamot  is  feloldják,  sikolyt,  zuhanást,
    szélsüvítést, sziklarobajt utánoznak - új, érdekes világ dübörög elő a
    hangfalakból. S mindezt azért az élményért, kedves Varjas bácsi,  amit
    itt ezek a doboló, táncoló, kiáltó ősemberek élnek át.
        Hogy melyik zene jó, melyik a rossz? Nincsen rá abszolút  mérce  -
    de vannak "kapaszkodók". Ilyen kapaszkodó az eredetiség igénye:  a  jó
    könnyűzene legyen eredeti... Csakhogy  a  modern  popzene  -  harmónia
    világában, zenei felépítésében - nemigen haladja  meg  a  XIX.  század
    világát. Nem is nagyon léphet tovább, különben elveszti rajongóit.  Ha
    viszont  megmarad  ennél,   közhelyes   lesz,   s   még   az   átlagos
    "suszterinasok"  is  unni  fogják,  már   megszólalása   pillanatában.
    Slágerszerzők örök dilemmája ez:  eredetiség  -  vagy  elkoptatottság?
    Anélkül, hogy biztos  receptet  adhatnánk.  egyvalamit  pontosan  kell
    látnunk. Az pedig az, hogy a könnyűzenében nem a szöveg  vagy  a  zene
    számít -  hanem  a  hangzás.  (Tehát  az  adott  szöveg,  adott  zenei
    fordulattal, adott hangszereléssel vagy - elektronikus  zenéről  esvén
    szó - keveréssel) Ha a hangzás  eredeti,  új,  s  könnyen  felfogható,
    akkor a dal  -  bizonyos  rétegek  körében  -  népszerű  lesz.  A  mai
    könnyűzenének alfája és omegája az újszerű hangzás.
        Búcsúzzunk el  most  kőkori  barátainktól  -  vagy  inkább  ne  is
    búcsúzzunk  el  tőlük,  inkább  hívjuk  meg  magunkhoz  őket:  Ól-Szál
    szerkesztőt, törzsi  Varázslóját  (és  természetesen  Varjas  bácsit).
    Üljünk le velük egy  átlagos,  szokvány-hifivel  berendezett  szobába.
    Tegyünk fel  néhány  lemezt,  és  hallgattassuk  meg  velük.  Az  első
    pillanatokban biztosan rémület tör ki rajtuk a beszélő, zenélő, éneklő
    ládák hallatán, de idővel megszokják ezeket a szerkezeteket és  lassan
    már unni is kezdik majd a sok-sok egyforma, méla  unalommal  ismétlődő
    zenei megoldást. Reméljük, meghallják azért a különbségeket is.
        Itt van a Pink Floyd: A Fal, A  Hold  sötét  oldala  a  könnyűzene
    legjobbjai közé tartozik - ezzel szemben az  Állatok,  a  Bárcsak  itt
    lennél vagy az Umma-gamma szinte  csak  zajháttérnek  használható.  Az
    Emerson-trió Muszorgszkij-feldolgozása (az  Egy  kiállítás  képei).  a
    Bartók-adaptációt is tartalmazó Barbarians vagy a Tarkus  című  lemeze
    igazi zenei csemegéket kínál -  a  Szerelempart,  vagy  a  trió  nevét
    viselő  fekete  album  nem  több  öncélú  szintetizátor-visíttatásnál,
    zongora-püfölésnél. Végigkövethető ez a  kettősség  a  szintetizátorok
    újkori bajnokainál is: Walter Carlos,  Isao  Tomita,  a  Kraftwerk,  a
    Tangerine Dream, Jon és Vangelis,  Mike  Oldfield  lemezein.  A  sűrű,
    élményekkel teli zenei pillanatokat körülveszik az  öncélú  vakogások,
    nyivások,  berregések  és  fütyülések,  sistergések  és  szörcsögések.
    Amiből csak az a tanulság, hogy hiába a pillanatnyi "sound", a hangzás
    bűvölete -- zene nélkül nincs könnyűzene sem.
        - No de mégis! - méltatlankodhat Varjas bácsi -  hát  művészet  ez
    egyáltalán?
        - Nem tudom - tűnődhet el a Varázsló -, hogy érdemes volt-e nekünk
    feltalálnunk a zenét, és ezen belül a könnyűzenét?
        - Egyáltalán  -  kérdezheti  a  Szerkesztő,  olvasóival  együtt  -
    érdemes-e a könnyűzenében is némi művészi invenciót keresnünk?
        A válasz: hazai popzenénk néhány ritkaszép pillanata. Koncz Zsuzsa
    néhány dala,  Bródy  néhány  zenébe  foglalt  dalszövege,  Cseh  Tamás
    iróniája. A válasz:  a  világ  kultúrájának  adott  új  értékek  olyan
    sorozata, amely Bob Dylantől és a Beatlestől a Hair (régi!) előadásain
    keresztül egészen a Pink Floyd összefoglaló koncertjéig. A Falig ível.
    A könnyűzene: iparművészet. Alapvető funkciója  nem  több,  mint  hogy
    díszítse, szebbé, kényelmesebbé,  kellemesebbé  tegye  világunkat.  De
    néha, egy-egy ritka pillanatban önálló, szuverén  művészi  értékek  is
    keletkeznek belőle, s ezeknek a világ kulturális  kincseskamrájában  a
    helyük.

                                                           Sós Péter János