Bemutatjuk




        Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
    a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
    Emil,  Sólymos   Antal   és   Szalai   Lajosné   végezte,   a   Magyar
    Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk  a
    Hifi Magazin  kollektív  véleményét  tükrözi,  teljesen  elfogulatlan,
    mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás  jegyeit  is  magán
    viseli.

        Ezúttal az új Technics hangszedőket mutatjuk be, aztán az  Ortofon
    cég beállítólemezét, végül pedig a  Videoton  és  az  Orion  régenvárt
    hifi-tornyait, amelyek összesen 14 készüléktípust foglalnak magukba.


    Technics hangszedők
    EPC-205C Mk 3, EPC-300 MC, EPC-310 MC

    
    

        Úgy  látszik,  a  RAMOVILL  kereskedővállalatnak  megvan  a  kellő
    arányérzéke. Anélkül, hogy elhanyagolná a  gazdasági  körülményeinkhez
    szabott  "minimálhifit"  (vagyis  azokat   a   készülékeket,   amelyek
    éppen-hogy eleget tesznek a DIN 45 500  követelményrendszerének),  nem
    zárkózik  el  néhány  értékesebb   típus   behozatalától   sem.   Noha
    természetszerűleg nagyon kis importtételekről, párszáz, néha csak  pár
    tucat darabról van szó, a vállalkozás így is  éppen  eléggé  hálátlan;
    hiszen  a  RAMOVILL  kiteszi  magát  némely   konzervatív   hivatalnok
    esetleges rosszallásának, és a vevők nagyrésze  is  csuklani  kezd  az
    árcédula  láttán.  Mi  két  érvvel  szeretnénk  igazolni  a   RAMOVILL
    törekvéseit.
        Először is (ez a hivatalnak szól): szó sincs itt afféle  High  End
    Audioról, azaz végletekig kifinomult, sznoboknak szánt,  progresszíven
    felárazott készülékekről. Azok  ugyanis  kétszerte,  háromszorta  vagy
    ötszörte drágábbak. "Több  dolgok  vannak  földön  és  égen,  Horatio,
    mintsem bölcselmetek álmodni képes" -  mondta  Ortofon-Hamlet,  a  dán
    hifi-királyfi, amikor forgalomba hozta az MC 30 jelű hangszedőt.
        Másodszor (a vásárló szemével nézve a dolgot): a bolti ár  valóban
    magas ugyan, de már tartalmazza az utánajárás, a szállítás  és  a  vám
    költségeit, és mivel nem a  nyugati  kiskereskedelmi,  hanem  a  jóval
    alacsonyabb gyári  áron  alapul,  elképzelhető,  hogy  a  turista  sem
    vásárolna olcsóbban odakinn.  Ő  persze,  ha  van  rá  pénze,  kedvére
    turkálhat a külföldi áruválasztékban (egy  1983-as  kiadású  értelmező
    szótár szerint túrista = az, aki mindenbe beletúr) - nem így  a  hazai
    vevő, aki csak  akkor  érezheti  a  szabad  választásnak  legalább  az
    illúzióját, ha a hivatalosan behozott árucikk  szavatoltan  van  olyan
    jó, vagy  (miért  ne  legyünk  maximalisták)  még  jobb  is,  mint  az
    ugyanennyiért beszerezhető külföldi jószágok többsége.
        Erről dönteni reménytelenül nehéz,  de  minden  egyes  importtétel
    újabb információkkal, újabb tanulságokkal szolgálhat. Persze, akárcsak
    az életben másutt, a hifiben is ritkák a fekete-fehér igazságok, tehát
    az azonos árkategóriájú készülékek között  ritkán  akad  "egyértelműen
    jobb".  De  azért  ez  is   előfordulhat.   Ilyenkor   vagy   arra   a
    következtetésre jutunk, hogy az újabb típusból semmiképpen sem  szabad
    még egyszer importálni - vagy, ellenkezőleg: ezentúl  éppen  ezt  kell
    majd újra megrendelni, s nem pedig valamely régebben forgalomba hozott
    jószágot. Elképzelhető, hogy most is ilyen nagy horderejű döntés előtt
    állunk, ugyanis a télen Technics-hangszedők jelentek  meg  a  RAMOVILL
    Váci utcai  boltjának  polcain,  úgyszólván  párviadalra  szólítva  az
    idehaza már elterjedt Ortofon-széria értékesebb darabjait. (Hogy el ne
    feledjük, a Technics angol  szó,  de  a  japánok  rossz  helyesírással
    írják,  nyilván  szándékosan,  ez  régi  reklámfogás.   Azt   jelenti,
    Technika, és úgy kell kiejteni, hogy: Techniksz.)
        Egy régi szittya közmondás szerint nem mind arany, ami Technics  -
    de  ezek  a  Technicsek,  a  mozgómágneses  EPC-205C   Mk   3   és   a
    mozgótekercses  EPC-300  MC  és  310  MC,  ezek  bizony  a  japán  cég
    kirakatából valók, s némelyikük igen jó osztályzatot kapott a külföldi
    hifi-újságokban. Ami persze  nem  sokat  bizonyít;  a  legjobb  mindig
    befogni a szemünket, s kinyitni helyette a fülünket.
        Az áruk magas. A mágneses típus 6000 forintba kerül. Az  olcsóbbik
    MC,  a  300-as  három  és  félezerért  körülbelül  az  Ortofon  MC  10
    riválisának tekinthető, a drágábbik mozgótekercseset pedig, a 310 MC-t
    nyilván az Ortofon MC 20/II-höz kell  mérnünk,  hiszen  5700  forintot
    kérnek érte - s mint  tudjuk,  ezek  a  hangszedők  csupán  valamiféle
    illesztő-egységen keresztül hajlandók megszólalni. Sajnos,  ilyet  nem
    árul hozzájuk a RAMOVILL. Nyilván arra számit, hogy a  Technics-MC-ket
    úgyis  csak  azok  fogják   megvásárolni,   akik   külföldi   erősítőt
    használnak, MC-bemenettel ("head amp", elő-előerősítő).  Nem  a  saját
    tapasztalatunkból  beszélünk  most,  de  olvasmányaink  alapján   nagy
    biztonsággal állíthatjuk, hogy a kommersz készülékek konstruktőrei még
    annyi  gondot  sem  fordítanak  az  MC-bemenetre,  mint  a  közönséges
    mágneses  bemenet  kiképzésére,  pedig  Sokszor  az   is   elhanyagolt
    részegységnek számit! Sony, Technics,  Kenwood  -,  teljesen  mindegy,
    milyen  erősítőnk  van,  az  MC-bemenetét  ajánlatos  összehasonlítani
    legalább a szerény Ortofon STM-72 transzformátorral, mert lehet,  hogy
    még azzal sem vetekedhet. (Az Ortofon-trafók - az STM-72 és a  T-20  -
    egyébként nem illeszkednek ideálisan a Technics hangszedőkhöz!)  Most,
    amikor ezeket a sorokat írjuk, azt  halljuk,  hogy  a  RAMOVILL  mégis
    megrendel a Technics-től egy speciális  elő-előerősítőt.  Ezt  azonban
    már csak legközelebb tesztelhetjük.
        A  Technics  hangszedők  egybe  vannak  építve  egy  SME-rendszerű
    papuccsal. Az MC modelleket szét lehet szedni, de az EPC-205 kizárólag
    SME-típusú  hangkarban  használható!  Az  idehaza  forgalomba   hozott
    lemezjátszók közül tehát illeni fog a  legtöbb  Akaiba,  a  Tayába,  a
    Hitachiba, természetesen a Panasonicba - de semmiképpen sem a Teslákba
    vagy a Lencókba.
        Az  EPC-205C  Mk  3  mozgómágneses  hangszedő.  A  mozgó  rendszer
    tömegét, nyilván  különleges  technológia  révén,  különleges  anyagok
    felhasználásával, sikerült alaposan leszorítani: mindössze  0,15mg-os.
    A tűtartót  is  speciális  csillapítóanyaggal  függesztették  fel,  ez
    állítólag  egy  viszonylag  széles  hőmérséklettartományban  nagyjából
    azonos  módon  viselkedik.  (Némely  szakírók  szerint  a   hangszedők
    engedékenysége, s így a követési képességük is megváltozik, ahogyan  a
    szoba hőmérséklete mondjuk 18 fokról 22 fokra emelkedik.)
        Nem úgy, mint néhány évvel ezelőtt, amikor az engedékenység afféle
    eladási érvnek  számított,  a  gyárak  ma  már  valamelyest  redukálni
    igyekeznek e paraméter értékét. (Több okból is.  Mindenekelőtt  azért,
    nehogy túlságosan mélyre csússzon a hangkar-hangszedő  rezonancia.)  A
    mágneses Technics  engedékenysége  is  csak  közepes,  a  specifikáció
    szerint 12mm/N. A  tűerő  viszonylag  alacsony,  10-15mN,  azaz  1-1,5
    gramm. A tűhegy alakja elliptikus, méretei a szokásosak, mégis:  ez  a
    tű a mérések során minden szecskát magára  szedett  a  barázdából.  (A
    másik két típus, azonos profilú tűvel, sokkal kevésbé  szennyeződött.)
    Mint említettük, a hangszedő össze van építve a papuccsal.  Szellemes,
    hogy állítani lehet rajta  a  túlnyúlást  ±3mm  erejéig,  sőt,  még  a
    függőleges letapogatási szöget is ±2 fokon belül.
        A mozgótekercses Technicsek szintén egybe vannak építve a  héjjal,
    de ki lehet őket hámozni belőle, vagyis a szokásos  két  csavarral  is
    montírozhatóak. A 310 MC-hez e célból egy  külön  toldalék-szerelvényt
    is mellékel a gyár. Mindkét típus tűje elliptikus,  eltérő  viszont  a
    tűtartó csövecskék anyaga (titán-nitrit, illetve boron - az  utóbbinak
    kisebb  a  mozgó  tömege).  Az  állandó  mágnes   itt   is,   ott   is
    szamárium-kobalt. A Technics  mozgótekercses  hangszedőinek  optimális
    lezárása a gyár szerint 30-40 ohm, tehát hasonló, de  inkább  nagyobb,
    mint az Ortofonoké. (A 310 MC-hez mellékelt  frekvenciagörbét  például
    100 ohmos terheléssel vették fel.)
        Mindegyik  hangszedőt  azonos  módon  csomagolták,   szétnyitható,
    ízléses műanyag-dobozkába. Kisméretű csavarhúzó, tűtartó, ecset - ezek
    a  tartozékok,  az  310-eshez  pedig  ezenfelül  még  az  a   bizonyos
    toldalékdarabka is jár, amellyel a hangszedőt  a  nem-SME  hangkarokra
    szerelhetjük. A  használati  utasítás  többnyelvű,  rendkívül  alapos,
    reklámízűnek reklámízű ugyan - de példás.

    Méréseinkhez

        A   Technics-hangszedők   mérésére   a   Mechanikai   Laboratórium
    lemezjátszó-futóművét  használtuk,  SME  3009/II.  típusú  hangkarral,
    hiszen a megszokott Dualba nem tudtuk volna felszerelni őket.
        Az  EPC-205C  Mk  3-at  47  kohm,  200pF  lezárással   mértük,   a
    mozgótekercses típusokat pedig az Ortofon T-30 transzformátor  48  ohm
    bemeneti impedanciájú állásában. Ez több, mint a megkívánt 30-40 ohmos
    minimum,  habár  a  Technics-pickupok  elvben  még  ennél  is   többet
    szeretnének.
        A mágneses hangszedő frekvencia-jelleggörbéje lapos, egyenletes, a
    hallható  hangok  tartományában  semmiféle  rezonanciát   nem   mutat.
    Gyengébb a specifikáltnál az áthallás. Ilyenkor ösztönösen arra gondol
    az ember, hogy pontatlanul van beállítva a  hangszedő,  s  ezért  újra
    montíroztuk, de ez sem  hozott  javulást.  Mérőlemezt  is  cseréltünk,
    megtisztítottuk a tűt - hiába. Az  EPC-205  letapogatási  képessége  -
    amit pedig a gyár, bármily különös, nem is specifikál! igen kedvező, a
    torzítás alacsony.
        A mozgótekercses típusok áthallása már jobb, s érdekes, hogy ebből
    a szempontbál az olcsóbbik, a 300  MC  vitte  el  a  pálmát.  Igaz,  a
    frekvencia-jelleggörbéjén jól látható, hogy ennek a hangszedőnek  erős
    rezonanciája van 10 és  20kHz  között,  ezzel  szemben  az  MC  310-es
    rezonanciáját sikerült "kitolni" egészen 30kHz-ig.  Az  MC-modelleknek
    a torzítása is kisebb, mint a mágnesesé.  Persze,  ne  feledjük,  hogy
    tulajdonképpen ezek a drágábbak, hiszen a mágneses pickup önmagában is
    játékra kész, a mozgótekercseshez pedig előbb  még  be  kell  szerezni
    valami féle illesztő-egységet. Így egyelőre a  Technics  MC-hangszedők
    egy kicsit olyanok, mint az a zsoké, aki tulajdonképpen esélyes  volna
    a lóversenyen - ha volna lova.

    
    

    Szeánsz

    

        Előző számunkban azt írtuk az  Ortofon  MC  30-ról,  erről  a  600
    dolláros   hangszedőről,   amelyet   előerősítő-vizsgálatainkra   való
    tekintettel kölcsönöztünk, hogy kizárólag mérőműszernek tekintjük, nem
    pedig mércének, amelyet a bolti pickupoknak el kéne érniük. Nos,  volt
    azért ebben egy kis jámbor szemforgatás is. Merthogy aki  szorgalmasan
    olvasgatja a külföldi hifi-újságokat, az tudja: az MC 30-ast valójában
    nem számítják a legjobbak közé. Extraklasszisnak nem  elég  jó,  ahhoz
    egy kicsit definiálatlan a középtartománya. Így  is  felér  ugyan  sok
    kitűnő, neves hangszedővel - csakhogy azok meg  lényegesen  olcsóbbak.
    Esetleg nem drágábbak, mint a Technics 310 MC... Egy  szó  mint  száz,
    egyelőre a helyén hagytuk a Nagy  Provokatív  Ortofont,  és  mégiscsak
    megpróbáltuk mércének tekinteni. Kontrollberendezésünkön egyébként  is
    javítottunk.  A  FEB  óta  mind  zavaróbbnak  érezzük  a   becsületben
    megőszült Revox-panel fogyatékosságait, ezért inkább a döntőbe  jutott
    előerősítők közül vettünk elő egyet: fogadja  ő  e  rangos  hangszedők
    jelét. (Az Ortofon T-30 transzformátor közvetítésével. Annak is  a  48
    ohmos leágazását választottuk, ez az impedancia  mind  az  Ortofonnak,
    mind a Technicseknek megfelel.) A japán hangszedőket mindvégig egy SME
    3009/II. hangkarral, a többit  pedig  a  szokásos,  nem-SME  rendszerű
    Hadcock karral használtuk.

    Technics 310 MC

        Transzparens,  élénk,  világos,  levegős  hangkép  -  és   feltűnő
    basszus-hiány. Az Ortofon ehhez  képest  egy  kicsit  ködösen,  kicsit
    elmosódottan szól, viszont gyönyörű, puha basszusai vannak.  Az  ember
    szeretné a két  hangszedőt  összegyúrni  és  egy  harmadikat  csinálni
    belőlük.
        A Technics oldalirányban precízebb sztereó képet fest, viszont nem
    ad elegendő mélységérzetet  -  az  Ortofon  pedig  inkább  előre-hátra
    tágítja ki a teret. Hosszú távon valószínűleg az utóbbinak az  erényei
    jutnának érvényre. Valahogy hallgathatóbb, természetesebb a hangja.
        Kétségtelen, hogy a Technics is  jellegzetes  MC,  letisztultabban
    szól,  mint  a  mágneses  hangszedők.  Árát  tekintve  az  Ortofon  MC
    20/II-nek felelne meg, de azzal nem hasonlíthattuk össze -  s  nemcsak
    azért nem, mert  a  "középortofonból"  éppen  egy  darab  sem  volt  a
    kezünkben. Érdemes megfontolni a következőket is:
        A Technics 310 MC-t jelenleg csak az irracionálisan drága  Ortofon
    T-30-cal tudjuk  meghallgatni.  Ez  a  párosítás,  ha  kapható  volna,
    körülbelül 16 ezer forintba  kerülne  -  nonszensz!  -,  mellesleg  az
    árától függetlenül sem  ajánlanánk  senkinek  sem.  (Vigyázat:  az  MC
    30/T-30  is  kizárólag  munkaeszköznek  tekintendő,  nem  pedig  olyan
    árucikknek, amely megérné a pénzt!) Az Ortofon T-20 trafó viszont  már
    nem illeszkedik a Technics hangszedőkhöz, tehát  meg  kell  várnunk  a
    japán cég előerősítőjét, Ha az nem lesz túl drága, és  -  ami  végülis
    elvárható - tökéletesen passzol a 310 MC-hez, nincs  kizárva,  hogy  a
    japánok jobbat, talán még olcsóbbat is  kínálnak,  mint  amire  az  MC
    20/T-20 képes. Dehát ez egyelőre csak merő spekuláció.

    Technics 300 MC

        Érdekes,  ennek  kiegyenlítettebb   a   hangja,   basszusban   sem
    szegényes, de már  érdesebb,  torzabb.  Mintha  az  Ortofon  hangszedő
    helyett iktattunk volna be egy MC  10-et,  vagy  pedig  a  nagy  trafó
    helyett  egy  STM-72-őt.  Szóval,  ezt  a  Technicset  az  Ortofon  MC
    10/STM-72-vel kellene összevetnünk, de ehhez megintcsak hibádzik a már
    említett japán "head amp". Ha a T-30 transzformátorral támogatnánk meg
    a 300 MC-t a kis Ortofon ellenében, semmit sem  bizonyítanánk,  hiszen
    ki vásárolna tízezer forintos trafót egy háromezer-  és  egynéhányszáz
    forintos pickuphoz?

    Technics EPC-205C Mk 3

        Ennyi MC után az ember  felvidul,  amikor  felfedezi,  hogy  nini:
    vannak  olyan  hangszedők,  amelyekhez   nem   kell   se   trafó,   se
    elő-elő-elő...  s ettől még lehetnek jók - sőt, nagyon  jók  is.  Mint
    amilyen az EPC-205.
        Tulajdonképpen még az  MC  30/T-30  ellenében  is  kapott  egy-két
    szavazatot, sőt, volt, aki kifejezetten "mozgótekercsesnek" ítélte, de
    alighanem  tévedett.  A  többség  vakon  is  felismerte   a   mágneses
    hangszedőt a maga kissé érdesebb, kevésbé  nyugodt,  egyikünk  szerint
    kicsit idegesítő hangjával.
        Az ember hajlamos  a  szélsőségekre.  Nem  produkált  csodákat  az
    EPC-205? Nosza, akkor most  próbáljunk  meg  ellene  szurkolni,  hátha
    kiderül, hogy még az olcsóbb modelleket  sem  veri  meg.  Ez  a  próba
    egyébként nagyon is indokolt, mert van a boltban egy egész jó mágneses
    hangszedő, az Ortofon VMS 30/II., és az  még  háromezer  forintba  sem
    (sem?) kerül, tehát a Technics áráért két VMS-t kapunk,  meg  még  egy
    papucsot  ráadásba.  Nem  házipapucsot:  "shell"-t.  A  csoda  azonban
    ezúttal  is  elmaradt,  az  EPS  határozottan  jobb   az   Ortofonnál.
    Mindenekelőtt  dinamikusabban,  lelkesebben  szól,  az   egyes   zenei
    motívumokat  valahogy  lendületesebben  indítja  meg  -  azt  hisszük,
    Olvasóink is ismerik ezt a jelenséget. Érdekes, hogy a VMS 30/II akkor
    került közelebb a Technicshez, ha  nem  1,6,  hanem  csak  1,25  gramm
    tűerővel terheltük, pedig ilyenkor  kevésbé  nyugodt  a  hangképe.  Ez
    egyben rámutat a Technics hibájára is: egy icipicit érdesebben szól  a
    kelleténél.
        Eljutottunk tehát oda,  ahol  szabály  szerint  kezdenünk  kellett
    volna, a Sonushoz.  Utolsó  próbánkon  ezzel  hasonlítottuk  össze  az
    EPC-205-öst. Semmi  kétség,  azonos  kategóriájú  hangszedők  ezek.  A
    Technics  kevésbé  torzít  és  izgalmasabban  szól,  a  Sonus   hangja
    valamivel  nyugodtabb,   kiegyensúlyozottabb,   hosszú   távon   talán
    kívánatosabb, de ez már végképp ízlés dolga. A Technics EPC-205C Mk  3
    alighanem a legjobb  mágneses  hangszedő  -  mindazok  közül,  amelyek
    Magyarországon eddig forgalomba kerültek.

                                      *

        Mindaddig, amíg a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat  forgalomba  nem
    hozza   régóta   halogatott   új   mérőlemezét,   amely    feltehetően
    használhatóbb lesz a réginél  (s  nyilván  sokkal  olcsóbb  a  nyugati
    kiadványoknál), minden lemezbarát számára megnyugtató lehet, ha van  a
    kezeügyében  egy  külföldi  mérőlemez  -  vagy  legalább  van   honnan
    kölcsönkérnie egyet. Következő cikkünk ezzel kapcsolatos.


    Ortofon tesztlemez

        Ha jól meggondoljuk a dolgot, az Ortofon-album is ide tartozik,  a
    Bemutatjuk rovatba. Mint már  említettük,  rövidesen  kapható  lesz  a
    RAMOVILL-nál, a Váci utca 40. szám alatt A kísérőszövege angol nyelvű,
    érdemes tehát végigmenni rajta, és magyarul is  összefoglalni,  melyik
    tesztfeladat mire szolgál. Összesen 9 beállító-felvételt  találunk  az
    első lemezoldalon ("The Test"). Mindig kézzel kell továbbtenni a tűt a
    következő teszt-részletre, mert mindegyiknek önálló záróbarázdája van:
    a csigavonal bezárul.

        1. Csatornahelyesség és polaritás.
        Egy női hang előbb középen szólal meg, majd  a  bal  csatornán  és
    végül a jobboldalon. Ha nem ebben a sorrendben halljuk,  természetesen
    fel kell cserélnünk a két hangdoboz "madzagjait". Ezután a  polaritást
    ellenőrzik  ("Phasing").  Először  helyes   polaritással   halljuk   a
    bemondónő  hangját  és  a  mérőjelet:  jól  definiálhatóan,  középről.
    Másodszorra helytelen polaritású felvételt hallunk,  ilyenkor  a  hang
    szétszalad, nem tudni pontosan, honnan szól. A teszt  végén  háromszor
    halljuk       a       mérőjelet,       ebben       a       sorrendben:
    helyesen-helytelenül-helyesen. Aki azt  tapasztalja,  hogy  nála  pont
    fordítva szól, cserélje meg az egyik hangsugárzónál az odavezető kábel
    hideg és melegpontját.

        2. Áthallás-próba.
        Azt lehet meghatározni vele, hogy körülbelül mekkora a hangszedőnk
    csatorna-elválasztása 1000Hz környékén. Ehhez egyszerre csak az  egyik
    csatornát kell hallgatnunk (előbb természetesen a balt, aztán  majd  a
    jobboldalit).  A  másik  csatornát  mindig  el  kell  hallgattatni   a
    balansz-szabályozóval, vagy, ha ez nem elegendő, átmenetileg  ki  kell
    kötni az egyik hangsugárzót. A megtartott csatornán  rövid  referencia
    jeleket fogunk hallani, köztük pedig hosszabban kitartott  jeleket  az
    utóbbiak a túlsó csatornáról hallatszanak át. A  rövid  referencia-jel
    előbb -20, aztán -25, végül -30 decibel erősségű. Ha még a  legutolsó,
    leggyengébb  szignál  is  erősebb  az  áthallott   jelnél,   akkor   a
    hangszedőnk csatorna-elválasztása  1kHz-en  jobb,  mint  -30  decibel.
    Ennél azonban sokkal fontosabb az, hogy a  két  csatorna  minősége  ne
    térjen el túlságosan. Ha mégis, akkor valószínűleg az a  baj,  hogy  a
    hangszedőnk tengelykeresztje eltér a függőlegestől, magyarul:  szemből
    nézve egy kicsit jobbra vagy balra dől.

        3. Fehérzaj (jel-zaj) arány.
        Ez a próba a teljes hifi-láncot vizsgáztatja. Itt fehérzajt vettek
    fel  20Hz-20kHz  sávszélességben,  RIAA-kiegyenlítés   nélkül,   egyre
    csekélyebb kivezérléssel. A hat szignál közül  az  elsőt  még  -20,  a
    továbbiakat -30, -40, -50, -60 decibel, az utolsót még ennél is kisebb
    barázdakivezérléssel  vágták.  (Referencia-szint:  3,54cm/s,  RMS.)  A
    jóminőségű  hifiberendezésen  a  -60  decibeles  jel  még  feltétlenül
    kihallható, noha -50 és -60dB között már óhatatlanul  észlelni  fogjuk
    a lemez-zajt is.

        4. Üres barázda.
        A vágófejen "kikötötték" a mozgó rendszert,  ezért  ez  a  barázda
    olyan csendes maradt,  amilyen  csendes  egy  lemezbarázda  egyáltalán
    lehet.  Minden  zaj,  amit  itt  hallunk,  a  saját   berendezésünkből
    származik.

        5. Különbségihang-torzítás.
        Ismeretes,  hogy  ha  egyszerre  játszunk  vissza  két   különböző
    frekvenciát,  akkor  az  összegük  és  különbségük  is  megjelenik   a
    hangképben. Például 20kHz és 19kHz külön-külön még nem hallható, de  a
    különbségük, 1kHz már annál inkább. Ilyen kettős jeleket tartalmaz  az
    Ortofon-lemez 5. passzusa, 20+19kHz-től lefelé, egészen 8+7kHz-ig.  Az
    utóbbiak  természetesen  már  önmagukban  is  hallhatóak,  de  ha  jól
    figyelünk, észlelni fogjuk azt az 1kHz-es "mellékzöngét" is, amelyet a
    magasabb frekvenciák idéznek elő. Referencia gyanánt  "igazi"  1kHz-es
    jelet hallunk ilyen ritmusban: ti-tá... ti-tá...  ti-tá...,  nagyságát
    tekintve pedig ez a jel a 2 százalékos intermodulációs szintnek  felel
    meg. A referencia-szignál  szünetében  a  kettős  jeleket,  illetve  a
    belőlük születő, ugyancsak 1kHz-es torzítást halljuk, s  eldönthetjük,
    hogy az utóbbi  kisebb-e  2  százalékosnál,  és  ha  igen,  körülbelül
    mennyivel. A torzítás mértéke a tűhegy  kiképzésétől  és  állapotától,
    valamint a tűerőtől is függ. (Ha a lemezt  már  sokszor  lejátszották,
    vagy sérült tűvel  játszották  le,  nyilván  nő  a  torzítás  szintje.
    Ezenkívül a gyengébb minőségű fono-előerősítők  is  termelnek  hasonló
    karakterű torzítást.)

        6-7. Letapogatási képesség.
        A  barázda-moduláció  frekvenciája 315Hz,  kivezérlése  vízszintes
    irányban (6.) 40, 50, 60, 74 majd 80 mikrométer, függőlegesen (7.) 20,
    30, 40, illetve 50  mikrométer,  egyszerre  mindkét  csatornán.  Ha  a
    hangszedőnk nem képes pontosan  követni  a  barázdát,  akkor  a  sima,
    tiszta alaphangon kívül rezgő,  zizegő  komponensek  is  jelentkeznek,
    egyik csatornán vagy mindkettőn. Ha a két  csatornán  kapott  eredmény
    eltérő, valószínűleg nincs jól beállítva az antiskating.  Ez  talán  a
    leghasznosabb  teszt  az  Ortofon-lemezen,   hiszen   az   antiskating
    kívánatos értékét egyébként nagyon nehéz meghatározni. Érdemes növelni
    a tűerőt is (persze, csak a megengedett határig), egészen addig,  amíg
    a tű követési képességén már nem tudunk többé  javítani  vele.  Fontos
    tudni, hogy ha az antiskating precíz, akkor kisebb  tűerővel  is  jobb
    eredményt érhetünk el.  A  próbát  természetesen  Lenco  Clean-nel  is
    megejthetjük, és  akkor  nem  kell  többé  találgatnunk,  hogy  nedves
    játszáskor  vajon  egyhatodával   vagy   egynegyedével   csökken-e   a
    skating-erő.

        8-9. Hangkar-hangszedő rezonancia.
        Ismeretes,  hogy  bármilyen   hangkar   és   bármilyen   hangszedő
    kombinációjából adódni fog egy mélyfrekvenciás, 4-15Hz-es  rezonancia.
    Ha túl mélyre csúszik, eléri az 5Hz körüli sávot,  ahol  a  lemezeknek
    igen erős az alapzajuk. Ha túlságosan magasra kerül,  megzavarhatja  a
    hangfrekvenciás jeleket.  Általában  a  10Hz-es  frekvenciái  tekintik
    ideálisnak.  Az  Ortofon-teszt  abból  áll,   hogy   25Hz-től   4Hz-ig
    folyamatosan csökkenő frekvenciájú jelet  közvetítenek,  és  élőszóval
    jelzik, mikor tartanak 25, 20, 18,  16,  14,  12,  10,  9,  8,  7,  6,
    5Hz-nél. Közben egy magasabb frekvenciájú hangkeveréket is bejátszanak
    (2349+2960Hz), és ahol ez észlelhetően "nyávogni" (lebegni) kezd,  ott
    van a rendszer  rezonanciája.  Nem  könnyű  megfigyelni;  főleg  akkor
    vesszük észre, ha erősen csillapítatlan.  Ilyenkor  még  a  papucs  is
    rezgésbe kezdhet. Ez szemmel is jól látható:  a  barázdában  rögzített
    jel ütemében az egész fej rezeg, imbolyog. (A 8. teszt a vízszintes, a
    9. a függőleges irányú rezonanciát vizsgálja.)A  rezonanciafrekvencia,
    mint ismeretes, a következőképpen  módosítható:  feljebb  tolódik,  ha
    könnyebb  "kagylót",  könnyebb  vagy  kevésbé  engedékeny  hangszedőt,
    illetve kisebb effektív tömegű hangkart használunk.


    Három hifi-torony
    Videoton RT 301, RT 401, Orion

    
    

        Megkésve  teszteljük  a  Videoton   hifi-tornyait.   A   múlt   év
    szeptemberében, amikor előző számunk anyagát  nyomdába  adtuk,  mi  is
    annyit  tudtunk  e  tornyokról,  mint  Olvasóink:  csak  annyit,  hogy
    csinosak, meg hogy a boltokban előjegyzést vesznek fel rájuk - és hogy
    csak az egész berendezést lehet megvenni egyszerre, "bontva" nem adják
    őket. De akkoriban az Orion sem tartott sokkal előrébb. Igaz,  a  gyár
    szívességéből már egy évvel  korábban  is  megvizsgálhattuk  a  Fekete
    Építmény  előregyártott  elemeit,  de  a  konstrukció  még  nem   volt
    kiforrott, s abban maradtunk önmagunkkal,  hogy  a  tesztet  meg  kell
    ismételnünk, mihelyt az első torony végre a boltokba kerül.  Az  Orion
    gyár jócskán elvesztegette az  időt,  s  hiába  startolt  előbb,  mint
    riválisa: fokozatosan leadta helyzeti előnyét, s végül a három torony,
    a két VT és az Orion szinte ugyanakkor jelent meg az üzletekben.
        Indokolt  tehát,  hogy  közös  tesztet  adjunk   a   magyar   hifi
    történetének e legnagyobb szabású építkezéséről. Külön-külön  írunk  a
    "két szomszéd gyárról" (a VT-készülékekről hosszabban,  az  Orionokról
    persze most csak röviden, hiszen  5.  számunkban  bőséges  információt
    adtunk már.) Mivel azonban mindenkit  az  érdekel  a  legjobban,  hogy
    mennyit  ér  a  három  torony  egymáshoz  viszonyítva,  közös   mérési
    táblázatokban soroljuk  fel  a  VT-  és  az  Orion-készülékek  műszaki
    jellemzőit. Hasonlóképpen a  szeánszokon  minduntalan  egymáshoz  (is)
    mértjük az erősítőket, a tunereket, a magnókat,  a  hangdobozokat.  Az
    ötödik versenyszámban csonka a mezőny, az Orion visszavonta nevezését,
    hangsúlyozva,  hogy  berendezéséhez  nem  ad  lemezjátszót.  (A   Taya
    megtette a kötelességét -  a Taya mehet?)
        Mindenképpen olyan  készüléket  akartunk  beszerezni  amelyeket  a
    gyárak már kiadtak  a  kezükből.  A  Videotonokat  a  Skálától  kaptuk
    kölcsön (köszönet érte!). Sajnos, az Orion először csak nagyon keveset
    szállított  a  kereskedelmi   vállalatoknak,   szinte   minden   darab
    előjegyzésben, tehát azon frissiben elkelt,  így  aztán  megintcsak  a
    gyárhoz kellett fordulnunk. Csomagolt példányokat kaptunk,  olyanokat,
    amelyeket már előkészítettek a szállításra - de azért szerettük  volna
    megnyugtatni a lelkiismeretünket. Később, amikor már volt  rá  mód,  a
    kereskedelmi  vállalatoktól  is  kértünk  egy-két  mintadarabot,  hogy
    legalább  ellenőrzésképpen  összehasonlíthassuk   a   gyár   kerítésén
    belülről, illetve kívülről származó példányokat. A  szúrópróba  furcsa
    eredményt hozott: a bolti darabok jobbak voltak a  gyáriaknál,  minden
    paraméterükkel teljesítették vagy még túl is teljesítették  a  normát.
    Úgy véljük, az általunk tesztelt példányok a legrosszabb esetben is  a
    konstrukció tényleges minőségét reprezentálják.
        Előbb rövid leírást adunk a komplett hifi-építményekről,  aztán  -
    torony  ide,  torony  oda  -  szabályszerűen  végigmegyünk  az   egyes
    komponenseken: a lemezjátszókon, magnókon, erősítőkön és  így  tovább.
    Hiszen  a  torony  végülis  nem  más,  mint  egy  közönséges,   önálló
    darabokból  összeállított  berendezés,  csak  éppen   megkozmetikázva,
    kifrizírozva,  közös   bútordarabba   építve.   Horizontális   helyett
    vertikális elrendezésű hifi. A szubjektív  teszteken  is  mindig  csak
    egy-egy részletét ragadjuk  ki  a  tornyoknak,  hogy  azokat  a  saját
    kontrollberendezésünkbe építve képet kaphassunk a konkurens készülékek
    potenciális képességeiről. A legutolsó napon  aztán  majd  a  komplett
    tornyokat hasonlítjuk össze egymással, úgy, ahogyan a vevő  tenné,  ha
    vásárlás előtt hazavihetné és kipróbálhatná őket.
        Még egy fontos dolog.  Vastag  betűkkel  hirdetjük  (a  Bemutatjuk
    rovatfej  alatt),   hogy   ítéletünk   pártatlan,   de   természetesen
    szubjektív. Magunk döntünk,  és  magunk  vállaljuk  érte  az  erkölcsi
    felelősséget, még akkor is, ha szeánszainkon mások is  résztvesznek  -
    ami gyakran előfordul. Ezúttal, minthogy rivális termékekről van  szó,
    különösen fontosnak tartottuk, hogy meghívjuk az  érdekelteket  a  két
    legfontosabb szeánszra:  a  hangsugárzók,  illetve  a  teljes  tornyok
    összehasonlítására. Sajnos, az  időpontokat  mindig  csak  2-3  nappal
    előbb tudjuk rögzíteni, tehát csak telefonon értesíthettük az  Oriont,
    illetve (minthogy a Videotonnal önhibánkon kívül nem állunk  hivatalos
    kapcsolatban, s az idő amúgy is sürgetett)  az  ELEKTROMODUL-t,  tehát
    azt a vállalatot, amelyet mind külkereskedelmi,  mind  belkereskedelmi
    munkájában szoros szálak fűznek a székesfehérvári gyárhoz, s nekünk is
    nagyon sokszor volt  már  segítségünkre.  Nagyon  sajnáljuk,  hogy  az
    EMO-nak   végülis   nem    állt    módjában    képviseltetnie    magát
    összejöveteleinken.  Nem  mintha  ez  befolyásolta  volna  a   szeánsz
    eredményét csak megnyugtatóbb lett volna, ha nem heten, hanem kilencen
    halljuk ugyanazt.

    Videoton RT 301 torony

        Lemezjátszója  az  Akai  AP-B21C  jelű,  szíjhajtású,  félautomata
    készülék; a magnó Akai CS-MO2  típusú.  A  kezelési  útmutató  szerint
    mindkettőt a Videoton Elektronikai Vállalat  gyártotta,  "Akai  licenc
    alapján,  japán   alkatrészek   felhasználásával".   A   rádió-erősítő
    (receiver) RA 6360S jelzésű. Rádiórésze a közép-,  a  rövidhullámú  és
    mindkét FM-sáv vételére alkalmas, erősítője  pedig  2x25  watt  tartós
    kimeneti  teljesítményt  szolgáltat  4  ohmos  terhelésen.   A   három
    készüléket igen szép kivitelű faváz foglalja magába. Hangsugárzónak az
    SR H40 (szintén az Akai-kooperáció eredménye!),  illetve  a  DC  2040A
    típusokat ajánlja a gyár. A torony ára hangdobozokkal együtt 27  800,-
    forint.

    Videoton RT 401 torony

        A lemezjátszó itt a direkthajtású,  félautomata  Akai  AP-D33C,  a
    magnó ugyanaz az Akai CS-MO2,  mint  a  kisebbik  toronyban.  Receiver
    helyett  viszont  két  különálló  készüléket  kapunk:  a  2x30  wattra
    specifikált EA 6380S erősítőt és  az  RT  6300S  tunert,  mely  a  két
    FM-sávon kívül közép- és rövidhullámon is működik. Ehhez  a  toronyhoz
    nagyobb hangdobozt ad a gyár: a DC 2540A-t vagy az Akai SR  H70-et.  A
    famunka elegáns; az állvány természetesen most egy emelettel magasabb,
    hiszen eggyel több  készüléket  kell  befogadnia.  A  komplett  torony
    hangdobozokkal 35 900,- forintba kerül.
        Még mindig elöljáróban, el  szeretnénk  mondani  a  VT-tornyokról,
    hogy a nagyobbiknak a lemezjátszója úgyszólván azonos a 6.  számunkban
    tesztelt Akaival (AP-D30), elektronikáik pedig sok rokonságot mutatnak
    a már ismert Cleopatra (RA 6380S) és Aida  (RA  6350S)  rádiókkal.  Ha
    családfát állítunk össze, a  törzsére  a  Cleopatrát  kell  festenünk,
    őbelőle nő ki a kisebb  teljesítményű,  de  egyébként  csaknem  azonos
    kivitelű Aida. A fa ágaival ábrázolhatnánk a két torony elektronikáit,
    amelyek mind kisebb-nagyobb változásokon mentek  keresztül,  általában
    előnyükre.  Azonkívül   kisebbek   lettek   és   talán   szebbek   is.
    Emlékeztetőül: az Aida  615x135x280  milliméteres,  a  torony-emeletek
    mérete pedig 440x115x240mm. Mint látjuk, a Videoton - nagyon  helyesen
    - a világszerte elterjedt 440mm-es "toronyszélességet" választotta.

    Orion torony

        Külleme számos olvasónkat ihlette esztétikai tárgyú fejtegetésekre
    (levelükből hadd ne idézzünk). Az első  darabok  még  feketék  voltak,
    azóta megjelent a "fehér", alu-színű változat  is,  de  ez  sem  éppen
    japános. Az Orion-készülékek szélesebbek is a  nemzetközileg  kedvelt,
    440 milliméteres modulszélességnél.
        Az ST 240  tunert,  az  SM  250  magnót  és  az  SE  260  erősítőt
    külön-külön is meg lehet venni 10 900, 8800, illetve 8900 forintért; a
    három darab együtt, állvánnyal és két HS 500-as hangdobozzal együtt 36
    200,- forintba kerül. Vagyis éppen  egy  lemezjátszónyival  drágább  a
    nagyobbik VT-toronynál. Sőt, az Orion azt  is  pedzegeti,  hogy  az  ő
    berendezése  ennél  drágább  lemezjátszót  is   kiszolgálna   -   amit
    elhiszünk, de akkor már nehezebb lenne kiszámítani a torony  tényleges
    vételárát.
        (A  lemezjátszókról  még  annyit,  hogy  miután  ez  az   egyetlen
    komponens, amelyet általában felülről kell kezelni, nyilván  mindenütt
    ezt teszik a torony tetejére,  vagyis  a  lehető  legrosszabb  helyre.
    Régebben, mielőtt  a  toronyépítés  divatba  jött  volna,  a  hifisták
    kínosan ügyeltek rá, hogy a  lemezjátszót  minél  stabilabb  alapzatra
    helyezzék. Dehát a szépségért meg kell szenvedni.
        Kezdjük mindenesetre a lemezjátszókkal, tehát a két VT-Akaival.)

    Akai AP-B21C lemezjátszó

    

        Csinos faburkolat pozdorja-lemezből - ez  a  készülék  váza.  Erre
    rögzítették azt a kicsi, de erős fémlapot, amely a főbb szerelvényeket
    hordozza. A könnyű alu-öntvény lemeztányért lapos gumiszíjjal  hajtják
    meg egy  4  pólusú  hálózati  szinkronmotorról.  A  motort  rugalmasan
    függesztették fel a dobozon belül.
        A hangkar S-alakú cső, egyszerű, de már  korszerűnek  mondható.  A
    tűerőt a rugalmasan  felfüggesztett  ellensúllyal  állíthatjuk  0-30mN
    között. A legkisebb osztás 2,5mN, azaz negyedgramm. A papucs kioldható
    ugyan, de nem SME-rendszerű. Nem írják, milyen  hangszedő  van  benne:
    gyaníthatólag az  Audio  Technica  gyártotta.  Az  antiskating  rugós,
    forgatógombbal szabályozható, egyetlen skála  szerint,  amely  nyilván
    kúpos tűhegyre vonatkozik.
        A lemezjátszót a karral lehet  bekapcsolni:  amint  a  lemez  fölé
    visszük, a  motor  megindul.  A  Start/Cut  gomb  megnyomására  a  kar
    leereszkedik, feltéve, hogy előzőleg a liftet is leengedtük -  a  lift
    fel-le mozgatása egyébként nem befolyásolja az  automatikát.  A  lemez
    végén, vagy ha megnyomjuk a Cut gombot, a hangkar visszatér a  helyére
    és lekapcsolja a hálózati feszültségről a meghajtó motort.
        A  hangszedő  jelét  ötpólusú  csatlakozódugóra  vezették  ki.   A
    lemezjátszón felül a szokásos, hatékony plexitetőt -  alul  a  szintén
    szokásos, abszolút hatástalan gumilábakat találjuk.
        A  használati  utasítás  csinos,  magyar  nyelvű,  nem  túlságosan
    részletes,  és  egy-két  hibát  is  tartalmaz.   Például   "dinamikus"
    hangszedőről  beszél  -  illene  már  megtanulni,  hogy   ez   a   szó
    mozgótekercseset jelent.

    Akai AP-D33C lemezjátszó

    

        Nagyon   hasonlít   a   6.   számunkban   ismertetett   AP-D30-ra.
    Közvetlenhajtású:  a  könnyű,  alumínium  öntvényből  készült  tányért
    egyenáramú szervomotor forgatja. A motor ezúttal is a DDM-62,  de  itt
    nem két, hanem három (TA 75458S típusú) IC,  valamint  16  tranzisztor
    vezérli. Az elektronika és a  tápegység  egyazon  nyomtatott  áramköri
    lapon helyezkedik el. Külön szerelték a  hálózati  transzformátort,  s
    ismét külön, egy kisméretű panelre  a  hálózati  biztosítót,  valamint
    néhány egyéb alkatrészt a kapcsoló és a stroboszkóp tartozékai  közül.
    A finomszabályozás mértéke  körülbelül  ±5  százalékos,  és  a  tányér
    szélén  ott  látjuk  a  reprezentatív   stroboszkóp-jelölést   mindkét
    fordulatszámra (mégpedig mind az 50, mind  pedig  a  60Hz-es  hálózati
    frekvenciának megfelelően).
        A  hangkar  S-alakú, a tűerőt rugalmasan felerősített ellensúllyal
    állíthatjuk  be.  A  legkisebb  osztás  2,5mN. A  fejtartó  szerelvény
    SME-rendszerű.  Az  antiskating  rugós, forgatógombbal  szabályozható,
    egyetlen skála alapján. A hangszedő típusa PC-90, ezt minden bizonnyal
    az  Audio  Technica gyártotta. (Erre utal a Dual-Magnet megjelölés, az
    A-T szabadalma.)

    Méréseinkhez

        Mindkét Akai nyávogása lényegesen kisebb,  mint  a  magyar  nyelvű
    leírásban szereplő ±0,15%, de - persze, persze! - lényegesen  nagyobb,
    mint az eredeti, többnyelvű használati utasításban  specifikált  ±0,05
    százalék. (Igaz, azt nem is "európai" módon  specifikálták.)  Érdekes,
    az  olcsóbbik   készülék   egy   hajszállal   jobbnak   bizonyult.   A
    dübörgésükkel már komolyabb baj  van,  még  rezgésmentesítő  állványon
    mérve is rosszabb a specifikáltnál.  Egyértelmű  a  direkthajtású  gép
    előnye: igaz, "A" görbével csak 33 decibelt mértünk  róla,  de  amikor
    bekapcsoltuk a 22,5Hz-es szűrőt, a zajszint  15  decibellel  csökkent,
    bizonyítva, hogy a dübörgés itt  főleg  22,5Hz  alatti  komponensekből
    tevődik össze. A másik gép dübörgését a szűrőnek csak  3-4  decibellel
    sikerült csillapítania.
        Ami  a  hangszedőket   illeti:   ezek   úgyszólván   azonosak.   A
    frekvenciamenete az AP-D33-nak szebb,  kiegyenlítettebb,  de  a  többi
    tulajdonságukban - követési képesség, torzítások -  nem  sok  eltérést
    tapasztaltunk.
        Mindkét Akainak  kirívóan  magas  az  akusztikai  visszahatása.  A
    nemkívánatos jel magasra szökik, és  egyébként  is  viszonylag  széles
    sávban észlelhető.

    
    
    
    


    Szeánsz

    

        Mi  nem  vagyunk   járatosak   a   japán   misztikában,   mint   a
    sajtószemlénkben idézett Híraga, az Audio  és  Asztrológia  című  cikk
    szerzője, ezért  egy  kissé  meglepődtünk,  amikor  a  vakteszt  végén
    kiderült, hogy mindnyájon az olcsóbbik Akait hallottuk jobbnak,  mégha
    csak egy árnyalatnyival is. Valamivel több  elevenség,  több  lendület
    volt a zenéjében. A másik, az  AP-D33  egy  kicsit  kiegyenlítettebben
    szólt  (lásd  a  frekvenciagörbéjét!),  de  ezt   most   nem   éreztük
    előnyösnek: sterilebbnek  hatott.  (Nagyon  távoli  hasonlattal  élve,
    olyasfajta eltérést észleltünk, mint régebben az Ortofon FF-ek  hangja
    között, aszerint, hogy csupaszon használtuk a hangszedőt, vagy  a  CAP
    210 többlet-kapacitással.) A különbség valójában  kicsi  volt,  a  két
    hangkép pedig általában véve is nagyon hasonló.
        Furcsa  persze,  hogy  az  olcsóbbik  gép   szóljon   jobban,   de
    éppenséggel kereshetünk rá más magyarázatot is. A két  pickup  csaknem
    azonos, és ebben az - egészen alacsony - árkategóriában még  az  Audio
    Technica futószalagjain is nagy lehet a "szórás". Mindig előfordulhat,
    hogy az egyik típusból egy  sikerültebb  darab  kerül  a  kezünkbe,  a
    másikból meg kifogunk egy pechesebb példányt.
        Ezután  egyenként  összemértük  a  két   Akait   az   Ortofon   FF
    15E/II-vel, amelyet néhány fiaskója ellenére is meghagytunk etalonnak,
    mert nem találtunk nála bizonyíthatóan jobbat.  Az  FF-et  ilyenkor  a
    saját  lemezjátszónkba  szereljük,  de  véleményünk  szerint  ez   nem
    juttatja, csak árnyalatnyi előnyhöz.
        Néhány  nagydinamikájú felvételen azt tapasztaltuk, hogy az FF-nek
    lendületesebb,  "testesebb"  a  hangja; az AP-B21-et vérszegényebbnek,
    magasban  talán  torznak  is  éreztük.  Kétségeink támadtak viszont az
    Ortofon  demó-lemez  hallgatásakor:  néhol  inkább  az  Akait  ítéltük
    természetesebb  hangúnak.  Nem  voltunk túlságosan magabiztosak; talán
    egy  kicsit  mégiscsak  az  FF-fel  szimpatizáltunk  jobban. Nagyjából
    hasonló  tapasztalatokra  jutottunk  akkor  is,  amikor  az  AP-D33-at
    hasonlítottuk  össze  etalonunkkal.  Hasonló  minőség, más-más jellegű
    erények és hibák - és rendkívül enyhe Ortofon-fölény.
        "A konstrukció szinergisztikus" - mondanák most az angol szakírók,
    egy újonnan divatba jött varázsigét használva. Azt  akarnák  kifejezni
    vele,  hogy  az   Akai   lemezjátszók   egyes   fődarabjai   nagyjából
    egyenértékűek, nincs értelme cserélgetni, módosítgatni őket. Ezeket  a
    gépeket  úgy  kell  használni,  ahogy  vannak.  Az  üzembiztonságukról
    természetesen nem alkothattunk véleményt, de ha ettől eltekintünk,  mi
    az AP-B21-et tartjuk jobb vételnek.

    Akai CS-MO2 kazettás magnó

    

        Testvére a 7. számunkban bemutatott CS-MO3-nak. Szintén metálképes
    és természetesen elöltöltős. Bár nem a legújabb generáció sarja, magán
    viseli a mai konstrukciós elvek minden jegyét.
        Mechanikájának lelke  a  kisméretű,  elektronikusan  szabályozott,
    egyenáramú, kollektoros motor,  ez  lapos  gumiszíjjal  hajtja  meg  a
    lendkereket.  A  mechanika  az  alapvető   funkciókon   kívül   néhány
    különleges szolgáltatást is kínál. Például megtehetjük, hogy egyszerre
    nyomjuk le a Gyors Visszacsévélés  és  a  Lejátszás  gombját,  hogy  a
    gépezet előbb visszatekercseljen, utána pedig rögtön, magától  játékra
    kapcsoljon.  Használhatjuk  a  magnót  kapcsolóórával   is,   hogy   a
    távollétünkben  kezdjen  felvenni  vagy  lejátszani   (Timer   Start).
    Ilyenkor be kell állítani a készüléket  felvételre  vagy  lejátszásra,
    kombinálva a Szünet gombbal, hogy a szalagtovábbító görgő ne nyomódjék
    rá a hangtengelyre, tehát ne deformálódjék. Amikor aztán a kapcsolóóra
    feszültség alá helyezi a magnót, a motor elindul, a Szünet gomb  pedig
    kioldódik.
        Elektromos  felépítése  szintén  egyszerű,  jól  áttekinthető.   A
    mikrofon és a "DIN" (azaz felvétel-lejátszás) csatlakozót a hátoldalon
    elhelyezett Line-DIN kapcsoló aktiválja. Ezeknek a  jele  először  egy
    kéttranzisztoros erősítőre (2x2SC  1312S),  aztán  pedig  a  felvételi
    szintszabályzóra jut. A Line In csatlakozóra adott jel  ezzel  szemben
    közvetlenül   a   szintszabályzóra   kerül,    tehát    megkerüli    a
    mikrofonerősítő   fokozatot.   (Ezért   "csendesebbek"   általában   a
    Line-bemenetek!) Ezután egy  IC-s  Dolby  következik  (NE  545  B).  A
    ki-bekapcsolható zajcsökkentőnek van egy 3. állása is, ez  egy  szűrőt
    is beiktat,  kipusztítva  a  sztereó  URH-rádiózás  pilotjelét,  amely
    megzavarhatná a Dolby működését.
        A zajcsökkentő kimenete egyetlen tranzisztort  vezérel,  s  ez  az
    áramkör közvetlenül a fejet táplálja,  miután  beállítja  a  különféle
    szalagtípusok  megkívánta  felvételi  korrekciót.  Külön   tranzisztor
    táplálja azt az integrált áramkört (HA 12019),  amely  a  fluoreszcens
    kijelzőt vezérli. A kijelző típusszáma FIP 48BW16YS; -20dB-től +8dB-ig
    van skálázva, és csúcsértékmérőnek minősül.
        A fejhallgatót egy LA 4170 jelű IC hajtja  meg.  Hasznos,  hogy  a
    fejhallgató-kimenet szintje  (igaz,  vele  együtt  a  Line  Out  és  a
    felvétel-lejátszás   csatlakozó   kimenet   is)    szabályozható    az
    Output/Phone Level feliratú potenciométerrel.
        Az előmágnesező-  és  törlőoszcillátor  (2x2SC  2274  tranzisztor)
    ellenütemű megoldású, és külön stabilizátor látja el tápfeszültséggel.
    E tápfeszültség változtatásával módosítják az előmágnesezést  a  metál
    és  a  krómdioxid  szalagokhoz.  Normál   (vasoxid)   szalagokhoz   az
    oszcillátor kimenetén állítható az előmágnesezés.
        Felvételkor   világítani   kezd   a   piros   LED   a   nagyméretű
    szintszabályozó gombok fölött.  Ha  megnyomjuk  és  nyomva  tartjuk  a
    Record  Mute  (felvételi  csendesítő)  gombot,  a  LED  1  másodperces
    időközönként pislogni kezd. Ilyenkor a magnó "csendet vesz fel",  azaz
    szünetet tart két felvétel között, anélkül, hogy hozzá kéne nyúlnunk a
    szintszabályzókhoz. A már említett LED villogtatására kéttranzisztoros
    multivibrátor szolgál. A tervezők  természetesen  arra  is  gondoltak,
    hogy a szalagindítás zajtalan legyen. E célból egy tranzisztort és két
    FET-et használtak fel.
        A magnót +17,5V-os tápfeszültséggel  látja  el  egy  stabilizátor,
    benne  egyetlen  tranzisztor.  Az  egész   készülékben   összesen   18
    tranzisztort és 5 IC-t találunk.
        A szerkezetet fémdobozba zárták. A  Line  In  és  Out  csatlakozók
    RCA-rendszerűek (harangcsatlakozók), a mikrofont és a  fejhallgatót  a
    szokásos 6,3mm-es  Jack-hüvellyel  fogadja  a  CS-MO2-es.  A  kezelési
    útmutató ugyanolyan szép és -  helyenként  ugyanolyan  hibás,  mint  a
    lemezjátszóké. Például  a  csatlakozók  bemutatásakor  olyan  számokra
    hivatkozik,   amelyek   sehol   sincsenek   feltüntetve   -    ugyanis
    elfelejtették átvenni az eredeti, többnyelvű  útmutatóból  az  idevágó
    ábrát. A specifikációs részből lényeges adatok hiányoznak:  nincs  szó
    nyávogásról, zajszintről, áthallási és törlési csillapításról.

    Méréseinkhez

        (Mérőkazetták:  Vasoxid,  BASF  HiFi   DIN   Bezugsband   4,75-Fe;
    krómdioxid, BASF HiFi DIN Bezugsband 4,75-Cr; metál, BASF C-60.)
        Mechanikai jellemzőit tekintve a  CS-MO2  azt  tudja,  amit  ígér.
    Elektroakusztikai tulajdonságai közül a  frekvenciaátvitel  (a  gondos
    beállítás folytán) kedvezőbb a specifikáltnál. A nyugalmi és az  üzemi
    zajszint egyaránt elfogadható. Kár eltitkolni a  prospektusban  ezeket
    az  adatokat,  hiszen  véleményünk  szerint  jobbak   az   átlagosnál,
    különösen a Vonal (Line  In)  bemenetről  mérve:  itt  4-5  decibellel
    kisebb a zaj, mint a felvétel-lejátszás csatlakozóról. Jó az áthallási
    csillapatás, akárcsak a 0 VU kivezérléssel  mért  frekvenciagörbe  is.
    Kismértékben gyengébb a specifikáltnál a harmadik harmonikus  torzítás
    0 VU kivezérléssel, krómdioxid és metál szalaggal.
        Összefoglalva:   gondosan   beállított,   jól    kezelhető,    sok
    szolgáltatást kínáló készülék.


    Orion SM 250 kazettás magnó

    

        Hogy  a  leglényegesebbel  kezdjük,  a  mechanikát  és  a  fejeket
    továbbra is a japán Alps cégtől veszik.
        A  készülék  egyébként  is  teljesen  azonos  azzal,  amelyről  5.
    számukban  irtunk.  Csak  a  szalagválasztó  kapcsolón   változtattak:
    elhagyták  a  vas-króm  állást,  a   metál   kedvéért.   Ezenkívül   a
    felvétel-lejátszás  csatlakozás  mellé  valóban  terveztek  a  magnóra
    vonal-kimenetet  -  ezt  nagyon  dicséretesnek  tartjuk.  A  bemenetek
    maradtak:  mikrofon,  vonal,  "átjátszás"   (azaz   felvétel-lejátszás
    csatlakozó).
        Elektromos felépítése is  ugyanolyan  ígéretes,  mint  annakidején
    volt:  csatornánként  külön,  önálló  felvevő  és  lejátszó   erősítőt
    tartalmaz, vagyis szinte kiabál a  harmadik  fej  után.  Mindazonáltal
    kétfejes. Pedig ha már az Orion  emblémának  három  feje  van,  igazán
    lehetne ennyi a magnón is.
        A VU-mérők alatt csúcsindikátorok jelzik  a  túlvezérlést.  A  0dB
    elérésekor zöld, +4, illetve +8 decibelnél egy-egy  piros  LED  villan
    fel.
        Az áramkörök leírását most  megtakarítjuk,  csak  arra  szeretnénk
    felhívni a figyelmet, hogy a használati  utasításban  (amely  különben
    részletes és jól érthető) vas-króm kazetta használatára is biztatják a
    vevőt, s leírják, hogyan kell ehhez beállítani az előmágnesezés  és  a
    korrekció kapcsolóját. Nem szólnak  azonban  arról,  hogy  kellemetlen
    magashangkiemelésre  számíthatunk,  ha  megpróbálkozunk   a   vas-króm
    kazettákkal.

    Méréseinkhez

        Az SM 250 eleget tesz specifikációjának.  Gondosan  van  beállítva
    (ugyanezt  tapasztaltuk  az  ellenőrzésképpen  mért  készülékeken).  A
    frekvenciagörbe  egyenletes,   legalábbis,   ha   nem   használjuk   a
    zajcsökkentőt.
        A jel-zaj viszonyt, zajcsökkentővel, 80  decibelre  specifikálják,
    "k3=3%" kivezérléssel. Ámde mivelhogy  az  Orion  magnót,  ha  be  van
    kapcsolva  a  zajcsökkentője,  aligha   lehet   ennyire   kivezérelni,
    helyesebb lett volna,  ha  inkább  a  0  VU  szinthez  rendelt  jelzaj
    viszonyt adják meg.
        Már  szóltunk  arról,  hogy  az  Orionhoz  vas-króm  kazettát   is
    ajánlanak    de     minek.     Versenyen     kívül     megmértük     a
    frekvencia-jelleggörbét ezzel a kazetta-típussal is, ha már egyszer  a
    kezelési útmutató sem hallgat róla. Az eredmény  a  13-14.  diagramról
    olvasható le. (Ezek és a magnó fotója a 89.  oldalon.)  A  magasemelés
    olyan tekintélyes,  hogy  a  ±3  decibelen  belül  átvihető  sáv  csak
    6-7kHz-ig terjed, zajcsökkentővel még addig  se.  (0  VU  kivezérlésen
    viszont valamivel tovább: 8,8kHz-ig értékelhető a görbe.)

    
    
    
    


    Szeánsz

    

        A kazettás magnókat csak három-négy zeneszámmal  teszteljük: ennyi
    általában tökéletesen elegendő. A kazettás magnó túlságosan is  gyönge
    láncszem, semhogy el tudja palástolni a hibáit. A szeánsz még  így  is
    mindig nagyon körülményes, mert  -  kétfejes  magnókról  lévén  szó  -
    rengeteget kell vesződni a felvétel, a lejátszás  szinkronjával  és  a
    szintek egyeztetésével. BASF  vasoxid  és  krómdioxid  mérőszalagokat,
    illetve Pioneer gyártású metálkazettákat tettünk fel.
        Vasoxid-szalagon az Orion rosszul, az Akai pedig minősíthetetlenül
    szólt. A magyar gép  hangja  kissé  érdes,  "japános"  volt,  túl  sok
    magashanggal, de mindent összevetve  ezt  tartottuk  elfogadhatóbbnak,
    annak ellenére, hogy sok volt a zaja. A japán masina  nem  sziszegett,
    nem susogott, viszont teljesen egybemosott mindent.  Középtől  felfelé
    fátyolos volt, zavaros, alul pedig döngött, anélkül, hogy  lett  volna
    basszusa. Egyetlen pozitívumának azt tartottuk, hogy ha valamely zenén
    az Orion túlságosan rikoltozott, átkapcsolhattunk az Akaira,  mert  az
    valamelyes nyugalmat sugárzott. (Zenét, azt nem.)
        Megváltozott a helyzet krómdioxidon. A két hangkép közelebb került
    egymáshoz, és néha mintha még az Akai szólt volna  egy  árnyalatnyival
    teresebben, "harapósabban". Differenciáltabb zeneszámokon aztán  ismét
    az Orion tetszett jobban.
        Metálkazettával az Orionnak megint sokalltuk a zaját.  Tény,  hogy
    élethűbben szólt. Az Akai kisebb zajt  csapott,  de  a  hangképét  nem
    tudtuk megkedvelni: a mélyei "kóvályognak", középen  hiányzik  valami,
    ami  segítene  meghatározni  a  hangszerek  karakterét,  és  az  egész
    valahogy ványadt, érdektelen.
        Végül - kizárólag metálon -  bekapcsoltuk  a  zajcsökkentőket  is.
    Ezzel elértük, hogy mind a két magnóból kipusztult az élet; az Akainak
    még ami kevés magasa volt, az is elment, és  az  Orionnak  sem  maradt
    sokkal többje. Le  kell  szögezni,  hogy  zajt,  azt  nem  hallottunk.
    Elfújta a szél - a zenével együtt.


    Videoton RT 6300S tuner

        A VT-elektronikák családfáján közvetlenül a  Cleopatrából  nő  ki:
    gyakorlatilag annak rádiórészével egyenlő, de már végrehajtottak rajta
    néhány igen ésszerű és szükséges módosítást.
        Az OIRT-CCIR sávban egyaránt használható FM-vevőt a szabványos 300
    és 75 ohmos antennabemenetekkel látták el. A hangolórész egy TDA  1062
    típusú integrált áramkörre épül, és négy varicap diódával  működik.  A
    rádiót  a  szokásos  módon  hangolhatjuk,  de  5  programot  előre  is
    beállíthatunk rajta.
        A keverőegységből kapott 10,7MHz-es középfrekvenciás jelet egy  BF
    241 tranzisztor erősíti,  majd  két  kerámiaszűrőre  adja.  A  további
    erősítést  és  a  demodulálást  egy  µA  3089  PC  típusú  IC   végzi.
    AFC-áramkör segít "állomáson  tartani"  a  programot;  az  állomásközi
    zajtól zajzár ("Mute") védi meg a fülünket.
        A sztereó dekóder egy µA 758 PC jelű integrált  áramkörön  alapul.
    Végre  megtalálhatjuk  a  készüléken  az  úgynevezett  nullindikátort,
    vagyis olyan elektronikát, amellyel pontosan ráhangolhatunk a keresett
    állomásra. Ennek főleg  sztereó  vételnél  van  jelentősége,  hogy  az
    áthallást és a torzítást egyaránt a minimumra  csökkenthessük.  Ez  az
    áramkör itt 3 tranzisztorból és két  IC-ből  áll,  ezek  három  LED-et
    vezérelnek, két pirosat és egy zöldet. Akkor hangoltunk pontosan, ha a
    középső, a zöld LED világít.
        A Sztereó  Blend  kapcsolóval  a  kis  térerejű  sztereó  adásokon
    segíthetünk: csökkenthetjük a  zajukat  -  az  áthallás  rovására.  Ha
    viszont túlságosan nagyjelű adót  fogtunk,  ennek  (esetleges)  zavaró
    hatását az FM Local kapcsolóval  védhetjük  ki,  lerontva  a  készülék
    érzékenységét, s így redukálva hajlamát az úgynevezett hamisvételre.
        Az AM-vevőrész középhullámon (520-1605kHz) és  három  rövidhullámú
    sávban működik: 5,9-7,4MHz (49-41m), 9,3-12MHz  (31-25m)  és  15-18MHz
    (19-16m) sávszélességben. Ez az áramkör egy TCA 440-es IC-re épül. Itt
    a  Wide  Band,  azaz  Szélessáv-kapcsolóval  javíthatunk   a   program
    hangminőségén, ha olyan adó műsorát vesszük, amely egyébként  is  nagy
    térerővel,  zavartalanul   fogható.   A   Szélessáv-kapcsoló   ugyanis
    kiiktatja a középfrekvenciás szűrőt, és így szélesebb  frekvenciasávot
    engedélyez. A középhullámú sáv vételét egy kihajlítható ferrit-antenna
    szolgálja, a készülék hátoldalán.
        A tuner kimenetén csatornánként  két  tranzisztor  erősíti  fel  a
    vevőrészből érkező jelet. A VT-készüléken három kimenetet találunk. Az
    állandó szintű kimenet  körülbelül  0,5V-os,  a  változtatható  szintű
    0-0,5V  közötti  jelet  ad   ki   (az   előlapon   elhelyezett   Level
    potenciométer  állásának  megfelelően),   a   magnókimenet   pedig   a
    szabványos, a felvétel-lejátszás csatlakozáson megkívánt jelszintet és
    impedanciát szolgáltatja. Mindhárom csatlakozó aljzat ötpólusú.
        (A kisebbik VT-torony  központi  darabja,  az  RA  6360S  receiver
    nagyjából-egészéből azonos a nagy torony rádiójával  és  erősítőjével.
    Rádiórészét itt, erősítőrészét az  erősítőkkel  együtt  mérjük.  Rövid
    leírását lásd az EA 6380S erősítőről szóló fejezet után.)
        Kommentárunk    a    mérésekhez:    jól    látható,     hogy     a
    nagyjel-szelektivitás nem erőssége a VT-rádiónak.


    Orion ST 240 tuner

        Két FM és két AM sávban  használható.  Működési  tartománya  FM-en
    66-73, illetve 87,5-108MHz (OIRT, illetve  FCC  normán).  Memóriája  8
    programra elegendő,  ezeket  szenzorkapcsolókkal  hívhatjuk  elő  (egy
    VT-gyártású tv-memórián). Az AM sávban középhullámon (520-1640kHz)  és
    a 49 méteres rövidhullámon (5,9-6,3MHz) dolgozik a rádió.  Az  AM-rész
    3 hangoltkörös, és egyetlen, TDA 1046 típusú IC-a  alapul.  Jelét  egy
    kéttranzisztoros erősítő-illesztő fokozat továbbítja a kimenetre.
        Annál bonyolultabb az FM-rész.  Valóban  igényes  konstrukció.  Az
    antennabemenet  75  ohmos  aszimmetrikus  és  300  ohmos  szimmetrikus
    antenna   jelét   fogadja.   A   hangolóegység   5   hangolt    körös,
    varicap-diódákkal.
        A középfrekvenciás  fokozat  fáziskiegyenlített  sávszűrőkre  épül
    (tranzisztorok és egy TCA 420A integrált áramkör).
        Megtaláljuk  a  készüléken   a   térerő-indikátort,   a   detektor
    középpont-jelzőt,  a  kikapcsolható  AFC-t,  a  zajzárat  -  ezekre  a
    segédáramkörökre meglehetősen sok alkatrészt használtak el.  Távolsági
    vételkor hasznos lehet még az Autoblend áramkör,  amely  automatikusan
    rontja az áthallást, hogy a jel-zaj  viszony  ne  essen  egy  bizonyos
    érték (46dB) alá. Ha tehát csökken az  antennajel,  csak  az  áthallás
    romlik, a jel-zaj viszony nagyjából állandó marad.
        A sztereó dekóder egy TCA 4500A típusú IC. Kimenete pilot-szűrőkön
    keresztül csatlakozik egy 3 tranzisztorból  kialakított  fokozatra.  A
    jel innét közvetlenül a kimenetre fut (az egyik kimenetet  szabályozni
    lehet    egy    külső    potméterrel).    Az    előlapon     található
    hangerőszabályozóval a fejhallgató-erősítő (4 tranzisztor)  jelszintje
    változtatható.
        A  gyár  kisebb  módosításokat  hajtott  végre   a   tuneren.   Az
    AFC-áramkör például most már egészen kis antennajelekre is hatásos  (a
    régebbi példányok AFC-je csak  a  nagyobb  jelekre  kezdett  működni).
    Kismértékben  ugyan;  de  javítottak  a  nagyjel-szelektivitáson   is.
    Ezáltal csökkent a hamisvétel szintje: a  venni  kívánt  frekvenciától
    jobbra és balra már csak alig-alig jelentkeznek idegen csúcsok.
        Az Orion tuner kezelési  tájékoztatója  részletes,  specifikációja
    pedig végtelenül (és Magyarországon szokatlanul) alapos.

    
    
    


    Szeánsz helyett

    

        A tunerek hangminőségéről ma sem tudunk még sokat. Igazi szeánszot
    úgy lehetne csinálni, ha bevált demonstrációs lemezeink műsorával  egy
    "műadót",   azaz   egy   erre   alkalmas   műszert   modulálnánk,    a
    nagyfrekvenciás  jelet  a  tunerek  antennabemenetére  vezetnénk,   és
    szabályszerű A-B tesztet csinálnánk az adás  és  a  vétel,  illetve  a
    különféle tunerek között. Erre eddig még nem futotta az erőnkből -  de
    ami késik, nem múlik.
        Tartottunk viszont egy egyszerű üzempróbát. Az Orion  torony  első
    tesztjében  (HFM  5.)  már  leírtuk,  hogy  rendkívül   rossz   vételi
    körülmények között, a Márton-hegyen, a Szabadság-hegyi  adó  közvetlen
    közelében hogyan próbáltuk szobánkba hozni a  jugoszláv  adók  kicsiny
    jelét, egy 12 elemes, CCIR sávra méretezett antenna segítségével.  Ezt
    tettük most is. Érdekes volt, hogy a Videoton tuner hangjában már első
    hallásra is kevesebb basszust éreztünk, mint az Orionéban. Ezenkívül a
    nagyobb érzékenységű ST 240 kisebb zajjal vette a  sztereó  műsorokat,
    úgyszintén az egészen gyengén jelentkező monó adásokat is.
        Hamisvételt egyik készülék sem  produkált  a  CCIR  sávban.  Annál
    inkább az OIRT, tehát a hazai sávban! Miután az adó közelsége miatt az
    antenna valószínűleg igen nagy jelet szolgáltatott, az RT 6300S  végig
    a skálán, egymás hegyén-hátán hozta be a hazai  adókat.  Az  FM  Local
    kapcsoló sokat javított a dolgon; ekkor a VT is nagyjából  azt  tudta,
    amit az ST 240.


    Videoton EA 6380S erősítő

    

        Ez a készülék pedig nagyjából a Cleopatra  erősítő-részének  felel
    meg,  habár  néhány  szolgáltatással  többet  tud  amannál.   Kimeneti
    teljesítménye változatlanul 2x30W (4 ohmon),  illetve  2x20W (8  ohmos
    terheléssel).
        A fono-előerősítő egy µA 739 PC típusú integrált áramkörön alapuló
    modul, árnyékoló búrába építve. A korrekciót a negatív visszacsatolási
    ágban  állították  be.  A  tuner  és  a  két  magnó  bemenet  jele   a
    választókapcsoló után emitterkövetőre kerül (BC 413 B), onnét pedig  a
    hangerőszabályozóra,   amelynek   fiziológiai   szabályozása,   nagyon
    helyesen, immár kikapcsolható. Közbeiktatódik még az  Intim  kapcsoló,
    ez afféle "Mutingnak" felel meg, nagyjából 10 decibellel  csökkenti  a
    hangerőt.
        A  jel  ezután  a  hangszínszabályozó  modulba  fut.  Ez  a   rész
    csatornánként   3   tranzisztort   tartalmaz.   A   magas   és    mély
    hangszínszabályzók után a szűrőegység következik  ("Low"  és  "High"),
    majd a balansz-szabályzó és végül a teljesítményerősítők moduljai.
        A komplementer végtranzisztorpárt (BD 244  B  és  243  B)  szintén
    NPN-PNP tranzisztorok hajtják (BD 139 és 140).  A  túlterhelés  elleni
    védelemről (áramkorlátozás) két tranzisztor gondoskodik. Egy-egy újabb
    tranzisztor  a  nyugalmi  áramot  állítja  be.  illetve   a   meghajtó
    tranzisztorokat vezérli, őket pedig  egy  további,  BC  182  B  típusú
    tranzisztor táplálja. Ez összesen 9 tranzisztor csatornánként.
        A végerősítő +54V-os feszültségről üzemel.  A  hangsugárzót  és  a
    végerősítőt 2200µF-os kondenzátor választja el. A  tápegység  egyszerű
    felépítésű,   a   teljesítményerősítőket   4700µF-os    kondenzátorról
    táplálja. A kimeneti teljesítményt jelző műszereket stabilizátor látja
    el  +15V-os  feszültséggel.  Érzékenységük  az  Intim  nyomógombbal  a
    háromszorosára növelhető.
        A hangerő-,  a  balansz-  és  a  két  hangszínszabályzó  körpályás
    potméter, a többi kezelőszerv  ovális,  illetve  kerek  nyomógomb.  Az
    előlapon  kell  csatlakoztatni  a  fejhallgatót  is,  egy  szabványos,
    ötpólusú hüvelybe; ilyenkor a hangsugárzók  kimenete  leválasztódik  a
    teljesítményfokozatról.
        A kezelési útmutató szép, de a specifikáció  bosszantóan  hiányos.
    Mellesleg: a tranzisztorokon  kívül  3  integrált  áramkörről  beszél,
    mármint ennyit tartalmazna a készülék - de a  leggondosabb  keresgélés
    után is csak  kettőt  találtunk.  Lehet,  hogy  az  előerősítő-részben
    felhasznált dual IC-t tényleg kettőnek számították?


    Videoton RA 6360S rádió-erősítő

        Rövidre fogjuk a dolgot, hiszen többnyire ismételnünk kell, amit a
    nagyobbik torony elektronikáiról írtunk.
        A  rádiórész  többé-kevésbé  azonos  az  RT  6300S-sel,  avagy   a
    Cleopatra tuner-egységével. Szintén kétnormás, tehát az OIRT és a CCIR
    sávon egyaránt használható. Aszimmetrikus 75 ohmos és szimmetrikus 300
    ohmos antennabemenet, négy varicap-diódával  hangolható  keverőegység,
    közepében a TDA 1062 típusú IC-vel, aztán a  középfrekvenciás  fokozat
    egy BF 241 tranzisztorral, majd a µA 3089 PC integrált áramkör és  két
    kerámia szűrő - ugyanaz, mint a különépített  VT-tunerben.  A  sztereó
    dekóder ismét a µA 758 PC integrált  áramkörön  épül,  és  dicséretes,
    hogy ezen az olcsóbb készüléken sem takarították meg a nullindikátort.
        Hasonlóképpen az erősítőrész is  az  EA-6380S-re,  még  inkább  az
    Aidára, a Cleopatra kistestvérére emlékeztet, minthogy a teljesítménye
    nem 2x30, hanem csak 2x25 watt. A fono-előerősítő ugyanaz, mint amit a
    nagyobbik torony erősítőjébe építettek. A rádiórészből  érkező  műsort
    egy BC 182 B tranzisztor révén mintegy tízszeresen felerősítik,  aztán
    egy emitterkövető jön, majd pedig a -  sajnos!  -  kikapcsolhatatlanul
    "fiziológiai" hangerőszabályozás. Az  RA  6360S  receivert  tehát  nem
    használhatjuk lineárisan. Gyakorlatilag mindig ki fogja emelni a magas
    és mély tartományt, még viszonylag nagyobb hangerőn  hallgatva  is.  A
    hangszínszabályozó   modulban   ismét    nincs    változás,    és    a
    teljesítményfokozat is azonos a már ismert VT-modullal. Igaz, az  elvi
    kapcsolási  rajz  szerint  elhagyták  az  áramkorlátozást  végző   két
    tranzisztort, de valójában - a készülékben - ezeket is megtaláltuk.  A
    különbség mindössze annyi, hogy a teljesítményerősítő  tápfeszültségét
    +49V-ra csökkentették.  Ettől  függetlenül  elvárható  volna,  hogy  a
    készülékekben minden úgy legyen, ahogyan a papíron áll.
        A  kis  receivert  egyébként  sok   szolgáltatással   felruházták.
    Megtaláljuk   rajta   az   AM-sávokon   hatékony   Wide   Band,   azaz
    Szélessáv-kapcsolót, FM-en a zajzárat, az ötprogramos memóriát,  tehát
    nagyjából  mindazt,  amit  az  önálló  tuner  és  erősítő   kínál.   A
    fejhallgató    csatlakoztatásakor    itt    is     leválasztódik     a
    hangsugárzó-kimenet  a  végfokozatról,  vagyis  nincs  szükség   külön
    hangszóró-fejhallgató kapcsolóra.

    Méréseinkhez

        A VT-készülékek specifikációja  általában  meglehetősen  szűkszavú
    (egyikből-másikból úgyszólván harapófogóval kell kihúzni a szót).  Azt
    is  elmondhatjuk  róluk,  hogy  a  tervezők  nem  állították   magukat
    túlságosan magas követelmények elé. Mindazonáltal - hifi-készülékekről
    lévén szó - ezeknek a készülékeknek  is  értelemszerűen  teljesíteniük
    kell a minimumot, vagyis azt, amit a "DIN-hifihez" nagyon hasonló  (és
    ugyancsak nem túl szigorú)  hazai,  KGST-MSZ  1079-78  számú  szabvány
    előír.
        Az RA 6360S receiver erősítőrésze  nem  teljesíti,  amit  a  gyár,
    illetve    a    szabvány    előírt:     kimeneti     teljesítményévei,
    teljesítmény-frekvenciatartományával,  intermodulációs   torzításával,
    jel-idegenfeszültség arányával egyaránt "kilóg" a specifikációból.  Az
    önálló erősítő, az EA 6380S már valamivel jobban kitesz magáért,  azaz
    mindössze zenei kimeneti teljesítménye kisebb a  kelleténél.  Méréskor
    kitűnt egyébként, hogy a készülék  többre  volna  képes,  és  erejéből
    azért futotta csak ennyire, mert egyik csatornáján nem jól  állították
    be a teljesítmény-fokozatot.

    Orion SE 260 erősítő

    

        Felépítése változatlan, de azért itt is, ott is javítottak  rajta,
    például mindjárt a fono-elektronikáján is. (Ez egyébként egy µA 739-es
    IC.)  A  kikapcsolható  hangszínszabályozó  rész  egy  öttranzisztoros
    fokozat,  utána   tűzörej-,   illetve   dübörgésvágó   következik.   A
    teljesítményerősítőnek igen nagy tartalékai vannak.  Csatornánként  11
    tranzisztort tartalmaz. Áramkorlátozóval is rendelkezik, ez az áramkör
    egy relét vezérel,  és  lekapcsolja  a  hangsugárzót,  ha  az  erősítő
    túlvezérlődik,    vagy    zárlat    folytán    a    tápfeszültség    a
    hangszóró-kimenetre jut.
        A  teljesítményerősítőt  csatornánként  külön   egyenirányító   és
    szűrőegység  táplálja.  Itt  is  változtattak   a   kapcsoláson:   más
    egyenirányító  diódákat  és  nagyobb   méretű   toroid-transzformátort
    használnak.
        Természetesen megmaradt az erősítő valamennyi szolgáltatása.  Csak
    címszavakban: kikapcsolható fiziológiai hangerőszabályzás, két  műszer
    (a    kimeneti    teljesítményt    mutatják),    monitorkapcsoló    és
    monitorbemenet,  vonalkimenet,  a  már  említett   szűrők   és   dupla
    hangsugárzó-csatlakozás, választókapcsolóval.


    Méréseinkhez

        Az SE 260 minden szempontból legalább annyit teljesít, amennyit  a
    gyár az  egyébként  igen  szigorú  specifikációban  leír.  (Tanulságos
    olvasmány   összevetni   a   három   erősítő    méréseit    a    gyári
    adattáblázattal!)
        Őszintén szólva, azért kértünk ellenőrzésképpen újabb  példányt  a
    boltból, mert a gyártól kapott  készüléket  túl  jónak  éreztük,  arra
    gondoltunk,  hogy  véletlenül  kifogtunk   egy   kivételesen   fejlett
    példányt. Ez az újabb masina aztán nem 2x80, hanem 2x100 watt kimeneti
    teljesítményt  szolgáltatott,  legalábbis   ekkor   kapcsolta   le   a
    hangsugárzókat a  védőáramkör.  Harmonikus  torzítása  névleges  (2x60
    wattos) kimeneti teljesítményen mindössze 0,014/0,015 százalékot  tett
    ki, alacsony volt a zaja,  és  mind  a  frekvenciajelleggörbéje,  mind
    pedig a bemeneti feszültségei végig a specifikáción belül maradtak.
        Műszaki adatait tekintve az SE 260 a  nagynevű  cégek  erősítőivel
    vetekedhet:  az  ennyire  precíz  80-100  wattokért  elég  sokat  kell
    fizetni. Igaz, amazoknak a külleme is megnyerőbb, az  SE  260  gunyája
    pedig  nem  éppen  jólszabott.  Megérdemelne  ez  a  gép  egy   kicsit
    divatosabb ruházatot, még  ha  cserében  le  kellene  mondani  egy-két
    szolgáltatásáról,   akkor   is.   Nehogy   kinézzék   az    elegánsabb
    társaságokból...

    
    
    
    
    
    


    Szeánsz

    

        Minden hifi-készüléket úgy kell  használni,  ahogy  ezt  a  gyártó
    előírja. Mi is ehhez  tartjuk  magunkat,  kivéve,  ha  olyan  erősítőt
    kapunk,   amelybe   már   eleve    bele    van    építve    valamiféle
    hangszínkorrekció, többnyire azért, hogy elkendőzzék  a  gép  eredendő
    fogyatékosságait.     A     VT-receiverekben     például     általában
    kikapcsolhatatlan a  Loudness,  a  fiziológiai  hangerőszabályozás.  A
    magas-  és  mélyhangemelés  mértéke  természetesen  kis   hangerőn   a
    legnagyobb, de sajnos, nagy hangerőn is jócskán  érezhető.  Mivel  így
    illuzórikussá válna bárminemű összehasonlítás, a szeánszok előtt mi ki
    szoktuk iktatni az erősítőkben  a  Loudness-t.  (Ezért  aztán  gyakran
    kapunk  szemrehányást  olvasóinktól  -  mint  írják,  ők  végülis  azt
    szeretnék tudni, hogyan szól majd a rádiójuk, ha nem nyúlnak  bele  az
    erősítőbe.)
        Nos,  ami  késik,  nem  múlik.   A   műszaki   fejlődés   távlatai
    beláthatatlanok: az új VT-erősítőben a  Loudness  végre  nem  kényszer
    (habár nem is dicsőség dolga), így  a  zenehallgatáshoz  ma  nem  lesz
    szükségünk  pákára.  (A  VT-receivert  nem  vettük   elő;   a   hangja
    gyakorlatilag azonos az erősítőével.)
        Kontrollberendezésnek, mint már utaltunk erre, a lehető  legjobbat
    választottuk, hiszen most nem tornyokat vizsgálunk, hanem  erősítőket:
    hadd fussák ki magukat. Régebbi tesztjeinken (HFM  3,  5,  6),  még  a
    Sonus  hangszedővel   azt   tapasztaltuk,   hogy   a   VT-elektronikák
    észrevehetően gyengébben szólnak a mi erősítőnknél,  és  kezdetben  az
    Orioné is  csak  mérsékelt  sikert  aratott,  de  módosított  -  tehát
    jelenlegi - változatát már összemérhetőnek véltük a  Revox  előerősítő
    és a Quad végfok kombinációjával. Vajon mi várható, ha  a  műsorforrás
    tisztább, torzítatlanabb, (szó szerint) dinamikusabb?
        Őszintén szólva, nem sok változott. Az  Orion  erősítője  tisztán,
    levegősen,  könnyedén,  hallgathatóan   szólt,   a   Videotoné   pedig
    fátyolosan,   "sávhatároltan"   és   mindenképpen    dinamikátlanabbul
    ("leragadtak" a zenei csúcsok). Ez bármilyen lemezen meghallható.  Nem
    is  erőltettük  meg  magunkat  túlságosan,  mindössze  3-4  felvételbe
    hallgattunk  bele,  de   természetesen   feltettük   az   új   Ortofon
    demó-lemezről is az  első  két  számot.  Mindegy,  mit  hallgattunk  -
    nemigen volt verseny a két elektronika között.
        De most már magunk is kíváncsiak voltunk, mire  megy  az  ember  a
    Loudness-szel. Próbát tettünk: az Oriont lineáris állásában hagytuk, a
    VT-erősítőn  pedig  bekapcsoltuk  a  fiziológiai  hangerőszabályozást.
    Sokat nem használt. Az igazi mélyeket nem hozta  meg,  inkább  döngeni
    kezdett, a magasak pedig grízesebbé váltak -  mintha  a  tiszta  vizet
    valaki felkavarta volna. Sokan hiszik, hogy a  Loudness-szel  szörnyen
    jó hangot tudnak csinálni - minket azonban fölöttébb riaszt, ha felüti
    fejét Nessy, a Loudness-i szörny...
        Ha  már  valaki   nincs   megelégedve   a   lineáris   hangképpel,
    valószínűleg  többre  megy,   ha   a   Loudness   helyett   inkább   a
    hangszínszabályzó gombokkal  próbál  szerencsét.  Mi  is  megpróbáltuk
    "kikeverni" a Videotonon az Orion erősítő hangképét. Némi kísérletezés
    után ez sikerült is. A harmadik-negyedik vaktesztnél  már  előfordult,
    hogy  egy-egy  zsüror  egy  pillanatra  összecserélte  a  két  erősítő
    hangját, de a többséget nem lehetett megtéveszteni. Mindig az jött ki,
    hogy az Orion SE  260  hangképe  tisztább,  áttetszőbb,  definiáltabb,
    mégpedig a teljes sávban, s nem csupán a frekvenciagörbe két szélén.
        A (módosított) Orion erősítőt  egyszer  már  összehasonlítottuk  a
    Revox/Quaddal. Mint Olvasóink emlékezhetnek rá,  a  próba  nem  hozott
    egyértelmű eredményt. Egy kicsit mindig a zenei műsortól  és  a  zsűri
    ízlésétől  függött,  melyik  gépet  nyilvánítottuk  jobbnak.  Ma,   az
    Ortofon-MC 30-at hallgatva is  ugyanazt  hallottuk,  mint  régebben  a
    Sonusról. Az Orion precízebb sztereót ad, jobban meg  lehet  számlálni
    rajta  a  hangszereket,  magasabban  és  mélyebben  szól,  viszont   a
    Revox/Quad  hangja  mintha  teltebb,   nemritkán   megnyerőbb   volna.
    Mindazonáltal a mérleg nyelve az Orion felé hajlik. Úgy érezzük,  vagy
    jobb erősítő a miénknél, vagy nem  jobb  nála  -  de  semmiképpen  sem
    rosszabb.  Még  a  fono-elektronikáját  is   összevetettük  az   egyik
    FEB-győztessel, és bizony mondjuk: nem kell szégyenkeznie.  Végre  egy
    erősítő, amelyet jó lelkiismerettel ajánlhatunk Olvasóink bizalmába.


    Videoton-hangdobozok
    SR-H40 és DC 2540

    
    

        A kisebbik torony Akai-emblémával eltátott hangdoboza az SR-H40, a
    nagyobbiké   a   VT   DC   2540   névre   hallgat.   Sajnos,   műszaki
    tulajdonságaikról semmiféle felvilágosítással sem szolgál a "Hangdoboz
    használati utasítás". Aki azonban veszi  a  fáradságot  és  leszedi  a
    hangszóróselymet,  apró  táblácskát  talál  alatta,  és  a   következő
    információkkal lesz gazdagabb;

        -------------------------------------------
        Típus                   SR-H40      DC 2540
        -------------------------------------------
        Rendszer                3 utas      3 utas
        impedancia              8 ohm       4 ohm
        Névleges terhelhetőség   10W         50W
        Zenei terhelhetőség      50W         70W
        Átviteli sáv               30-20000Hz
        -------------------------------------------

        Idealizált frekvenciagörbét is mutat a táblácska;  a  görbe  60Hz
    alatt 20 dB/oktávos  meredekséggel  esik,  efölött  csaknem  lineáris,
    enyhe - 3-5 decibeles - kiemeléssel 5kHz környékén...
        A hangszórókat elölről szerelték  az  előlapra,  légmentesen,  egy
    speciális  tömítőanyaggal.   A   belső   csillapítóanyag:   vatta.   A
    bekötővezetékeket rugós szorítók fogadják. A famunka szép: a  Videoton
    korszerű famegmunkáló üzemét dicséri.
        Mindkét hangdoboz előlapján a középvonalba rendezve  sorakoznak  a
    hangszórók. A mélysugárzók akusztikus felfüggesztésűek, gumiperemesek,
    papírmembránosak,  A  kisebbik  csak  200mm-es,  egyenes  alkotójú,  a
    nagyobbik  pedig  250  milliméter  átmérőjű  és  íveit   alkotójú.   A
    középsugárzó  mindkét   dobozban   egyforma:   100mm-es,   hagyományos
    papírmembrános hangszóró.
        A nagyobbik doboz csipogója  körülbelül  28mm  átmérőjű  dóm,  a
    kisebbiké 65 milliméteres, papírmembrános. Ezt a hangszórót tetszetős,
    fémszínű alumínium terelőrács mögé helyezték, remélhetőleg csak azért,
    hogy jobban terítse a magashangot, s nem  pedig,  mert  az  ilyesfajta
    rács könnyen  azt  az  illúziót  keltheti  a  vevőben,  mintha  drága,
    tölcséres hangszóró rejtezne mögötte...
        Diagramjaink közül a  legfelsők  mindig  az  egy  párba  csomagolt
    dobozok közös hangnyomás-frekvencia jelleggörbéjét ábrázolják  (1.  és
    7. diagram). Láthatjuk, hogy az Akai- és  a  Videoton-emblémájú  doboz
    görbéje teljesen eltérő karakterű: az  egyik  balról-jobbra  mindvégig
    emelkedik,  a  nagyobbiknak  pedig  mintha  inkább  a  középső   három
    oktávjából vágtak volna ki egy darabot. Az 50Hz-12,5kHz-es  tartományt
    1kHz-hez viszonyítva a kis doboz tűrésmezeje -3; +14dB,  a  nagyobbiké
    -4,5; +8 decibel.
        A közeltéri mérés eredményét a 2. és 8. diagram, a hangszóróselyem
    (dicséretesen   csekély)  hangelnyelő  hatását  a  3,  és  9.  diagram
    szemlélteti.
        A következő két-két ábra a harmonikus torzításról ad számot. Előbb
    (4. és 10.) az 1 watt teljesítményen, majd (5. és 11. diagram) a  96dB
    hangnyomáson   keletkező   harmonikusokat   térképezzük   fel.   Ahhoz
    egyébként, hogy 96 decibel hangnyomást mérhessünk, a kisebbik  dobozba
    28, a másikba 30 wattot kellett "pumpálnunk". Féltünk, hogy a csipogók
    ezt  már  nem  viselik   el,   e   görbéket   tehát   csak   az   alsó
    frekvenciatartományban rajzoltattuk fel. A Videoton-dobozok  torzítása
    ilyenkor már az egész sávban eléri a 3 százalékot.
        Az SR-H40 burst-válaszait 790, 1830, 3300, 7200 és  14500Hz-en,  a
    DC 2540 válaszjeleit 900, 1130, 3800, 6100 és 13000Hz-en  fényképeztük
    le.
        Az  irányjelleggörbét  most  (és  mostantól  kezdve!)  már  nem  a
    jólismert  kördiagramon  adjuk   meg,   1-4-16kHz-en,   hanem   inkább
    felvesszük a teljes frekvencia-jelleggörbét szemből, majd pedig 20  és
    40 fokban oldalirányból  is.  Sokatmondó  ábrák,  érdemes  elemezgetni
    őket! (6. és 12. diagram).
        Az  impedanciagörbék  legszembetűnőbb  vonása:  a  2kHz-es,   erős
    rezonancia.  Az  impedancia  itt  névleges  értékének  öt-tízszeresére
    szökik (31. és 32. diagram, a 103, oldalon).


    Orion hangdobozok
    HS 280, HS 500, HS 501

        Az Orion tornyot tulajdonképpen az 500-as dobozzal  árusítják,  de
    bárki megveheti az egész berendezést darabonként is, ezzel vagy  azzal
    a hangdobozzal,  teljesen  mindegy,  melyikkel.  Tehát  esetleg  a  HS
    280-assal. Pillanatnyilag nem kapható még a család harmadik  tagja,  a
    HS 501-es, amelyről 7. számunkban már írtunk - de állítólag ez is  még
    az  év  második  felében  forgalomba  kerül.  Egy  füst  alatt  (habár
    versenyen kívül) ezt is megmértük, meghallgattuk.
        Olvasóink már tudják, hogy az a szép, az a szép, ha az Orion dómja
    kék.  (Másképp  nekünk   nem   kék.)   A   kékmembrános   középsugárzó
    mindenesetre jóval kevesebbet torzít a régi, fehér színűnél;  annak  a
    hangja bizony sértette a  fülünket.  A  három  típus  között  -  külső
    jegyeik alapján - az a különbség,  hogy  a  280-as  dohogója  250,  az
    500-asé 300 milliméter átmérőjű. Mindkettőnek  egy-egy  középsugárzója
    és egy-egy csipogója van. A HS 501-es olyan, mint az  500-as,  de  nem
    egy, hanem két zengőt építettek bele. (Tehát kékebb a többinél?)
        A HS 280 és 500 diagramjait a 102. az 501-es típus ábráit  a  103.
    oldalon találják Olvasóink. Felülről  lefelé  mindig  így  következnek
    egymás után: az egy párba csomagolt dobozok közös frekvenciagörbéje  -
    közeltéri mérés - a hangszóróselyem hangelnyelő  hatása  -  harmonikus
    torzítás 1 wattra,  majd  96dB  hangnyomáson  -  irányjelleggörbék.  A
    33-35.  diagram,   ugyancsak   a   103.   oldalon,   a   három   doboz
    impedanciagörbéit mutatja.

    
    
    
    
    


    Szeánsz

    

        Először súlycsoportonként küldtük szorítóba  a  hangsugárzókat:  a
    kis VT-torony dobozát a HS  280-assal,  a  nagyobbik  VT-dobozt  a  HS
    500-assal  eresztettük  össze.  A  ringben  aztán  kiderült,  hogy   a
    Videotonok már eleve nincsenek egy súlycsoportban  az  Orionokkal.  Az
    Akai-emblémás hangsugárzó például lényegesen gyengébb a 280-asnál, nem
    ezért vagy azért vagy amazért, hanem globálisan. Sem  a  mély,  sem  a
    magas tartományban, sem a középsáv tisztaságában nincs verseny. Ez nem
    ízlés dolga: ez a rideg valóság.
        Mindazonáltal, az Akai-modell még mindig fényesen szerepelt  ahhoz
    képest, amit a DC 2540 művelt ezen  a  szeánszon.  Mintha  valaki  egy
    hordót rugdalna és két fedőt csattogtatna közben. Felelősségünk teljes
    tudatában kijelentjük, hogy ez  a  hangkép  nem  jellemző  a  Videoton
    hangsugárzóira. Az eddigi VT-dobozok, a Cleopatráé,  az  Aidáé,  ennél
    kétségtelenül jobban szóltak.
        Magától  értetődik,  hogy  ezekután  a két Videotont hasonlítottuk
    össze.  Nem  volt  éppen elsőrangú zenei élmény, de átvészeltük, és jó
    lelkiismerettel  mondhatjuk, hogy ha már választanunk kellene a két új
    VT-modell  között,  kizárásos  alapon  a  kisebbiket  vinnénk  haza. A
    másikkal bizony nem vállalnánk élet- és vagyonközösséget.
        Minthogy  lapunk  csak  négyhavonta   esedékes,   ritkán   sikerül
    szinkronban maradnunk a kereskedelmi  gyakorlattal.  Néha  csak  akkor
    Mutatunk be valamit, amikor már egy darab sincs belőle, máskor meg egy
    évvel előre harangozunk be  egy-egy  újdonságot.  Most,  az  Orion  HS
    501-es hangdobozzal talán szerencsénk lesz, és a teszt csupán  egy-két
    hónappal fogja megelőzni a sorozatgyártást. Annál inkább bízunk ebben,
    mert az 501-es valóban érdekes hangsugárzó.
        Elődjéhez képest abban tér el, hogy sokkal élénkebb hangképet  ad.
    A középtartománya egy kicsit meg van emelintve, de ez inkább  előnyére
    válik. Magyar hangdoboztól szokatlan precizitással,  szinte  egyenként
    hozza elénk a szólistákat, amellett a szubjektíven észlelhető basszusa
    sem marad el az 500-asé mögött. Az Orionosok azt mondják,  szándékosan
    "kevertek ki" egy sajátos hangképet: arra törekedtek, hogy  az  501-es
    valahol félúton legyen a nekik  nem  túl  rokonszenves,  visszafogott,
    "szelíd"  Spendor  és  a   "harapós",   attraktív   hangú,   tölcséres
    stúdiómonitorok,  nevezetesen  a  JBL  között.  Tanúsítjuk,  hogy   ez
    sikerült nekik. A prototípushoz mérten a  "normál"  50  literes  doboz
    kifejezetten unalmasan (habár kiegyenlítettebben!) szól; ha nézőpontot
    cserélünk, azt is mondhatjuk, hogy az  501-es  viszont  túlságosan  is
    tolakodó. Jellemző, hogy ketten közülünk határozottan  az  új  dobozra
    szavaztak - ketten pedig mégiscsak  inkább  a  régire.  A  zenebarátok
    többségének valószínűleg az 501-es tetszene jobban.
        A  múltkoriban,  az  501-es  első  "felvezetésekor"  még   az   is
    felvetődött, hogy spendorölő bajnokot találtunk, Hát ez azért  túlzás,
    habár tény, hogy  egyikünk  a  mostani  vakteszt  végén  is  kitartott
    amellett, hogy neki a magyar hangdoboz tetszik jobban.  A  varázs  egy
    idő után elmúlik, de addig az ember borzasztóan élvezi, hogy - például
    - az Orion doboz dzsesszzenekarának játékosai, amikor a  zenekarvezető
    intésére egyenként felállnak és belekezdenek szólójukba, mindig  előre
    lépnek, és pontosan a középső  mikrofonba,  Csak  Neked  fújják  el  a
    zenét.  A  Spendor  karmestere  ezt  nem  engedi  meg  a  zenészeknek:
    mindegyik ott hátul, a saját  helyén,  más-más  ponton  játssza  végig
    szólamát. Aztán lassan-lassan az is kiderül, hogy az  Orion  (megnyerő
    és tiszta!) középtartományának tetején nincs igazi "treble": a magasak
    bizony hiányoznak. A mélybasszussal is hasonló a helyzet.
        Mindazonáltal nem győzünk álmélkodni és örvendezni  afölött,  hogy
    van (vagy lesz) már egy olyan hazai hangdoboz,  amely  az  eddigieknél
    nagyobb fokú zenei élményt képes produkálni - még  ha  a  HS  501  nem
    teljesen a mi fülünkre van  is  hangolva.  Használati  utasításába  mi
    belevennénk: használj hozzá sima, nyugodt hangú pickupot (ha  valamit,
    hát a Tayát ne!), az erősítőn minél kevesebbet manipulálj, a szobádban
    pedig feltétlenül legyen függöny, szőnyeg és  könyvespolc...  de  így,
    utólag végigolvasva ezek túlságosan is banális jótanácsok.

    Toronyiránt...

        Beszéljünk  még  arról  is,  ami  a  tornyot  toronnyá  teszi:  az
    állványról. A Videotoné nagyon csinos. Barna és  fekete  kivitelűekhez
    jutottunk hozzá. A famunka igen gondos, és a két állványt  gyorsan  és
    precízen  össze  lehet  rakni.  Mivel  alkalmazkodnak  a   világszerte
    elterjedt 440 milliméteres mérethez, a külföldi készülékek sem  fognak
    "lötyögni" bennük. A két toronyház között annyi a  különbség,  hogy  a
    nagyobbikban  több  van  egy  emelettel,   hiszen   receiver   helyett
    erősítőt+tunert kell elhelyezni benne. A polcok alatt  egy  fiókot  is
    találunk, kazettáknak, egyebeknek. Alul a  lemeztároló  résznek  nincs
    ajtaja,  a  lemezeket  nem  védi  a  portól.  Az  állványok  kerekeken
    gördülnek, könnyű hozzáférni  a  hátfalukhoz,  ha  matatni  akarunk  a
    csatlakozók körül. Más kérdés, hogy a  görgők  miatt  még  labilisabbá
    válik az egész építmény, s ennek a lemezjátszók általában nem örülnek.
        Az Orion állványa meglehetősen nagydarab; persze, szélesebbnek  is
    kell lennie, tekintettel a 460  milliméteres  modulokra.  Nincs  benne
    külön-külön lap a három fődarabnak, csak egyetlen polc, és  erre  kell
    rakni, egymás tetejére a magnót, a tunert, az  erősítőt.  Alattuk  még
    egy üres polcot találunk, legalul pedig a  lemeztartó  részt  -  ennek
    sincs  ajtaja.  Összeállítása  nehézkes.  Lehet,   hogy   mi   vagyunk
    ügyetlenek,  de  mintha  a  csavarlyukak  nem  pontosan  oda  volnának
    furkálva, ahol a helyük volna. A falapok felülete fekete, de nem szép,
    helyenként foltos. Praktikus viszont, hogy a torony hátoldalára négyes
    konnektoraljzatot szereltek,  nincs  szükség  tehát  elosztóra,  és  a
    tornyot  így  csak  egyetlen  "kanóccal"   kell   csatlakoztatnunk   a
    hálózathoz.

    Szeánsz

    

        Most már csak egyetlen próba van hátra: hallgassuk meg a  komplett
    tornyakat, úgy ahogyan a vevő csinálná, feltéve, hogy  vásárlás  előtt
    hazaviheti az egész rakományt (és az be is férne a lakásába). Előbb  a
    két VT mérkőzött meg egymással. A hangdobozok  kíméletlenül  rányomják
    bélyegüket  a  hangképre,  a  nagyobbik  torony  ezért   (elnézést   a
    képzavarért) már eleve csak  vesztesként  hagyhatta  el  a  helyszínt.
    Gyorsan  szétszedtük,  összedobozoltuk,  kicipeltük  a  szobából,   és
    behoztuk helyette az Oriont. Annak a tetején nincs ugyan  lemezjátszó,
    de semmi gond: úgy hoztuk  közös  nevezőre  a  kis  Videotonnal,  hogy
    mindkét berendezést a VT-féle Akai AP-B21C lemezjátszóról hallgattuk.
        Nem kellett sokáig hallgatnunk. Ez a két berendezés nem  ugyanabba
    a kategóriába tartozik. Az Orion tehát még  az  "alapfokú"  (egyébként
    nem rossz hangú) lemezjátszóval is minden  tekintetben  különb.  Nincs
    értelme  előráncigálnunk  mindazokat  a  kifejezéseket,  amelyekkel  a
    hifi-készülékek hangját szoktuk jól-rosszul jellemezni,  és  amelyeket
    Olvasóink már kívülről ismernek  a  szeánszokról;  ami  a  két  torony
    hangját illeti, a dolog  -  ahogy  mondani  szokták  -  rég  "túl  van
    tárgyalva".
        Megfontolni itt csak az anyagiakat érdemes. A nagyobbik VT-tornyot
    senkinek sem ajánlhatjuk, hiszen a  hangdobozait  azonnal  le  kellene
    cserélni, és akkor már ugyanannyiba kerülne, mint a  klasszissal  jobb
    Orion egy átlagos - mondjuk, Hitachi HT-324-es - lemezjátszóval, tehát
    körülbelül 42 ezer forintba. Ez pont másfélszer annyi, mint  amennyibe
    a  kisebbik  VT-torony  kerül.  Habár,  őszintén   szólva,   azon   is
    hangdoboz-cserét  ajánlunk.  Egy  HS  280-assal  valószínűleg   sokkal
    tisztességesebben szólna, de akkor már megint  jóval  30  ezer  forint
    fölött tartunk, és "ha már - akkor már"...
        Hogy el ne felejtsük:  természetesen  kipróbáltuk  a  két  tornyot
    magnóról is, vassal, krómmal, metállal. A kazettás  magnók  csodálatos
    dolgokat tudnak, sikerült közelebb hozniuk egymáshoz a két  berendezés
    hangját.  Különösen  hatékonyan  tették  ezt,  amikor  -  legvégül   -
    bekapcsoltuk a zajcsökkentőket is. Ekkor már minden úgy összemosódott,
    hogy alig találtunk összefüggést a reprodukált hang és a Zene  között.
    Az Orion hangjában egy hajszálnyival még mindig  több  volt  az  élet,
    csak azon  tűnődünk,  érdemes-e  ezért  a  hangminőségért  30-40  ezer
    forintos hifi-láncot vásárolni.


    

    TECHNICS RS-M215.
    Ezt  a  kazettás  magnót előző, 7. számunkban teszteltük. A görbéi nem
    voltak  túl  szépek,  a  szállító  cég  magyarázata szerint azért nem,
    mert   ez  a  példány  más  vizsgálati  célokat  szolgált  volna,  s a
    frekvenciaátvitele   nem  volt  kifogástalanul  beállítva.  Amikor  az
    RS-M215  forgalomba került, a KERAVILL szívességéből megmérhettünk egy
    újabb példányt is. A görbék most szebbek: ha vasoxidon nem is, de króm
    és  metálszalagon  szembetGnő a javulás. (1-3. diagram; valamennyi -20
    dB-en felvéve.)
    A    készülék    eszerint   minden   szalagtípuson   teljesíti   azt a
    frekvenciagörbét,   amelyet   a   gyár   0;   -7   dB  szintváltozásra
    specifikál.