Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
Ezúttal az új Technics hangszedőket mutatjuk be, aztán az Ortofon
cég beállítólemezét, végül pedig a Videoton és az Orion régenvárt
hifi-tornyait, amelyek összesen 14 készüléktípust foglalnak magukba.
Technics hangszedők
EPC-205C Mk 3, EPC-300 MC, EPC-310 MC
Úgy látszik, a RAMOVILL kereskedővállalatnak megvan a kellő
arányérzéke. Anélkül, hogy elhanyagolná a gazdasági körülményeinkhez
szabott "minimálhifit" (vagyis azokat a készülékeket, amelyek
éppen-hogy eleget tesznek a DIN 45 500 követelményrendszerének), nem
zárkózik el néhány értékesebb típus behozatalától sem. Noha
természetszerűleg nagyon kis importtételekről, párszáz, néha csak pár
tucat darabról van szó, a vállalkozás így is éppen eléggé hálátlan;
hiszen a RAMOVILL kiteszi magát némely konzervatív hivatalnok
esetleges rosszallásának, és a vevők nagyrésze is csuklani kezd az
árcédula láttán. Mi két érvvel szeretnénk igazolni a RAMOVILL
törekvéseit.
Először is (ez a hivatalnak szól): szó sincs itt afféle High End
Audioról, azaz végletekig kifinomult, sznoboknak szánt, progresszíven
felárazott készülékekről. Azok ugyanis kétszerte, háromszorta vagy
ötszörte drágábbak. "Több dolgok vannak földön és égen, Horatio,
mintsem bölcselmetek álmodni képes" - mondta Ortofon-Hamlet, a dán
hifi-királyfi, amikor forgalomba hozta az MC 30 jelű hangszedőt.
Másodszor (a vásárló szemével nézve a dolgot): a bolti ár valóban
magas ugyan, de már tartalmazza az utánajárás, a szállítás és a vám
költségeit, és mivel nem a nyugati kiskereskedelmi, hanem a jóval
alacsonyabb gyári áron alapul, elképzelhető, hogy a turista sem
vásárolna olcsóbban odakinn. Ő persze, ha van rá pénze, kedvére
turkálhat a külföldi áruválasztékban (egy 1983-as kiadású értelmező
szótár szerint túrista = az, aki mindenbe beletúr) - nem így a hazai
vevő, aki csak akkor érezheti a szabad választásnak legalább az
illúzióját, ha a hivatalosan behozott árucikk szavatoltan van olyan
jó, vagy (miért ne legyünk maximalisták) még jobb is, mint az
ugyanennyiért beszerezhető külföldi jószágok többsége.
Erről dönteni reménytelenül nehéz, de minden egyes importtétel
újabb információkkal, újabb tanulságokkal szolgálhat. Persze, akárcsak
az életben másutt, a hifiben is ritkák a fekete-fehér igazságok, tehát
az azonos árkategóriájú készülékek között ritkán akad "egyértelműen
jobb". De azért ez is előfordulhat. Ilyenkor vagy arra a
következtetésre jutunk, hogy az újabb típusból semmiképpen sem szabad
még egyszer importálni - vagy, ellenkezőleg: ezentúl éppen ezt kell
majd újra megrendelni, s nem pedig valamely régebben forgalomba hozott
jószágot. Elképzelhető, hogy most is ilyen nagy horderejű döntés előtt
állunk, ugyanis a télen Technics-hangszedők jelentek meg a RAMOVILL
Váci utcai boltjának polcain, úgyszólván párviadalra szólítva az
idehaza már elterjedt Ortofon-széria értékesebb darabjait. (Hogy el ne
feledjük, a Technics angol szó, de a japánok rossz helyesírással
írják, nyilván szándékosan, ez régi reklámfogás. Azt jelenti,
Technika, és úgy kell kiejteni, hogy: Techniksz.)
Egy régi szittya közmondás szerint nem mind arany, ami Technics -
de ezek a Technicsek, a mozgómágneses EPC-205C Mk 3 és a
mozgótekercses EPC-300 MC és 310 MC, ezek bizony a japán cég
kirakatából valók, s némelyikük igen jó osztályzatot kapott a külföldi
hifi-újságokban. Ami persze nem sokat bizonyít; a legjobb mindig
befogni a szemünket, s kinyitni helyette a fülünket.
Az áruk magas. A mágneses típus 6000 forintba kerül. Az olcsóbbik
MC, a 300-as három és félezerért körülbelül az Ortofon MC 10
riválisának tekinthető, a drágábbik mozgótekercseset pedig, a 310 MC-t
nyilván az Ortofon MC 20/II-höz kell mérnünk, hiszen 5700 forintot
kérnek érte - s mint tudjuk, ezek a hangszedők csupán valamiféle
illesztő-egységen keresztül hajlandók megszólalni. Sajnos, ilyet nem
árul hozzájuk a RAMOVILL. Nyilván arra számit, hogy a Technics-MC-ket
úgyis csak azok fogják megvásárolni, akik külföldi erősítőt
használnak, MC-bemenettel ("head amp", elő-előerősítő). Nem a saját
tapasztalatunkból beszélünk most, de olvasmányaink alapján nagy
biztonsággal állíthatjuk, hogy a kommersz készülékek konstruktőrei még
annyi gondot sem fordítanak az MC-bemenetre, mint a közönséges
mágneses bemenet kiképzésére, pedig Sokszor az is elhanyagolt
részegységnek számit! Sony, Technics, Kenwood -, teljesen mindegy,
milyen erősítőnk van, az MC-bemenetét ajánlatos összehasonlítani
legalább a szerény Ortofon STM-72 transzformátorral, mert lehet, hogy
még azzal sem vetekedhet. (Az Ortofon-trafók - az STM-72 és a T-20 -
egyébként nem illeszkednek ideálisan a Technics hangszedőkhöz!) Most,
amikor ezeket a sorokat írjuk, azt halljuk, hogy a RAMOVILL mégis
megrendel a Technics-től egy speciális elő-előerősítőt. Ezt azonban
már csak legközelebb tesztelhetjük.
A Technics hangszedők egybe vannak építve egy SME-rendszerű
papuccsal. Az MC modelleket szét lehet szedni, de az EPC-205 kizárólag
SME-típusú hangkarban használható! Az idehaza forgalomba hozott
lemezjátszók közül tehát illeni fog a legtöbb Akaiba, a Tayába, a
Hitachiba, természetesen a Panasonicba - de semmiképpen sem a Teslákba
vagy a Lencókba.
Az EPC-205C Mk 3 mozgómágneses hangszedő. A mozgó rendszer
tömegét, nyilván különleges technológia révén, különleges anyagok
felhasználásával, sikerült alaposan leszorítani: mindössze 0,15mg-os.
A tűtartót is speciális csillapítóanyaggal függesztették fel, ez
állítólag egy viszonylag széles hőmérséklettartományban nagyjából
azonos módon viselkedik. (Némely szakírók szerint a hangszedők
engedékenysége, s így a követési képességük is megváltozik, ahogyan a
szoba hőmérséklete mondjuk 18 fokról 22 fokra emelkedik.)
Nem úgy, mint néhány évvel ezelőtt, amikor az engedékenység afféle
eladási érvnek számított, a gyárak ma már valamelyest redukálni
igyekeznek e paraméter értékét. (Több okból is. Mindenekelőtt azért,
nehogy túlságosan mélyre csússzon a hangkar-hangszedő rezonancia.) A
mágneses Technics engedékenysége is csak közepes, a specifikáció
szerint 12mm/N. A tűerő viszonylag alacsony, 10-15mN, azaz 1-1,5
gramm. A tűhegy alakja elliptikus, méretei a szokásosak, mégis: ez a
tű a mérések során minden szecskát magára szedett a barázdából. (A
másik két típus, azonos profilú tűvel, sokkal kevésbé szennyeződött.)
Mint említettük, a hangszedő össze van építve a papuccsal. Szellemes,
hogy állítani lehet rajta a túlnyúlást ±3mm erejéig, sőt, még a
függőleges letapogatási szöget is ±2 fokon belül.
A mozgótekercses Technicsek szintén egybe vannak építve a héjjal,
de ki lehet őket hámozni belőle, vagyis a szokásos két csavarral is
montírozhatóak. A 310 MC-hez e célból egy külön toldalék-szerelvényt
is mellékel a gyár. Mindkét típus tűje elliptikus, eltérő viszont a
tűtartó csövecskék anyaga (titán-nitrit, illetve boron - az utóbbinak
kisebb a mozgó tömege). Az állandó mágnes itt is, ott is
szamárium-kobalt. A Technics mozgótekercses hangszedőinek optimális
lezárása a gyár szerint 30-40 ohm, tehát hasonló, de inkább nagyobb,
mint az Ortofonoké. (A 310 MC-hez mellékelt frekvenciagörbét például
100 ohmos terheléssel vették fel.)
Mindegyik hangszedőt azonos módon csomagolták, szétnyitható,
ízléses műanyag-dobozkába. Kisméretű csavarhúzó, tűtartó, ecset - ezek
a tartozékok, az 310-eshez pedig ezenfelül még az a bizonyos
toldalékdarabka is jár, amellyel a hangszedőt a nem-SME hangkarokra
szerelhetjük. A használati utasítás többnyelvű, rendkívül alapos,
reklámízűnek reklámízű ugyan - de példás.
Méréseinkhez
A Technics-hangszedők mérésére a Mechanikai Laboratórium
lemezjátszó-futóművét használtuk, SME 3009/II. típusú hangkarral,
hiszen a megszokott Dualba nem tudtuk volna felszerelni őket.
Az EPC-205C Mk 3-at 47 kohm, 200pF lezárással mértük, a
mozgótekercses típusokat pedig az Ortofon T-30 transzformátor 48 ohm
bemeneti impedanciájú állásában. Ez több, mint a megkívánt 30-40 ohmos
minimum, habár a Technics-pickupok elvben még ennél is többet
szeretnének.
A mágneses hangszedő frekvencia-jelleggörbéje lapos, egyenletes, a
hallható hangok tartományában semmiféle rezonanciát nem mutat.
Gyengébb a specifikáltnál az áthallás. Ilyenkor ösztönösen arra gondol
az ember, hogy pontatlanul van beállítva a hangszedő, s ezért újra
montíroztuk, de ez sem hozott javulást. Mérőlemezt is cseréltünk,
megtisztítottuk a tűt - hiába. Az EPC-205 letapogatási képessége -
amit pedig a gyár, bármily különös, nem is specifikál! igen kedvező, a
torzítás alacsony.
A mozgótekercses típusok áthallása már jobb, s érdekes, hogy ebből
a szempontbál az olcsóbbik, a 300 MC vitte el a pálmát. Igaz, a
frekvencia-jelleggörbéjén jól látható, hogy ennek a hangszedőnek erős
rezonanciája van 10 és 20kHz között, ezzel szemben az MC 310-es
rezonanciáját sikerült "kitolni" egészen 30kHz-ig. Az MC-modelleknek
a torzítása is kisebb, mint a mágnesesé. Persze, ne feledjük, hogy
tulajdonképpen ezek a drágábbak, hiszen a mágneses pickup önmagában is
játékra kész, a mozgótekercseshez pedig előbb még be kell szerezni
valami féle illesztő-egységet. Így egyelőre a Technics MC-hangszedők
egy kicsit olyanok, mint az a zsoké, aki tulajdonképpen esélyes volna
a lóversenyen - ha volna lova.
Szeánsz
Előző számunkban azt írtuk az Ortofon MC 30-ról, erről a 600
dolláros hangszedőről, amelyet előerősítő-vizsgálatainkra való
tekintettel kölcsönöztünk, hogy kizárólag mérőműszernek tekintjük, nem
pedig mércének, amelyet a bolti pickupoknak el kéne érniük. Nos, volt
azért ebben egy kis jámbor szemforgatás is. Merthogy aki szorgalmasan
olvasgatja a külföldi hifi-újságokat, az tudja: az MC 30-ast valójában
nem számítják a legjobbak közé. Extraklasszisnak nem elég jó, ahhoz
egy kicsit definiálatlan a középtartománya. Így is felér ugyan sok
kitűnő, neves hangszedővel - csakhogy azok meg lényegesen olcsóbbak.
Esetleg nem drágábbak, mint a Technics 310 MC... Egy szó mint száz,
egyelőre a helyén hagytuk a Nagy Provokatív Ortofont, és mégiscsak
megpróbáltuk mércének tekinteni. Kontrollberendezésünkön egyébként is
javítottunk. A FEB óta mind zavaróbbnak érezzük a becsületben
megőszült Revox-panel fogyatékosságait, ezért inkább a döntőbe jutott
előerősítők közül vettünk elő egyet: fogadja ő e rangos hangszedők
jelét. (Az Ortofon T-30 transzformátor közvetítésével. Annak is a 48
ohmos leágazását választottuk, ez az impedancia mind az Ortofonnak,
mind a Technicseknek megfelel.) A japán hangszedőket mindvégig egy SME
3009/II. hangkarral, a többit pedig a szokásos, nem-SME rendszerű
Hadcock karral használtuk.
Technics 310 MC
Transzparens, élénk, világos, levegős hangkép - és feltűnő
basszus-hiány. Az Ortofon ehhez képest egy kicsit ködösen, kicsit
elmosódottan szól, viszont gyönyörű, puha basszusai vannak. Az ember
szeretné a két hangszedőt összegyúrni és egy harmadikat csinálni
belőlük.
A Technics oldalirányban precízebb sztereó képet fest, viszont nem
ad elegendő mélységérzetet - az Ortofon pedig inkább előre-hátra
tágítja ki a teret. Hosszú távon valószínűleg az utóbbinak az erényei
jutnának érvényre. Valahogy hallgathatóbb, természetesebb a hangja.
Kétségtelen, hogy a Technics is jellegzetes MC, letisztultabban
szól, mint a mágneses hangszedők. Árát tekintve az Ortofon MC
20/II-nek felelne meg, de azzal nem hasonlíthattuk össze - s nemcsak
azért nem, mert a "középortofonból" éppen egy darab sem volt a
kezünkben. Érdemes megfontolni a következőket is:
A Technics 310 MC-t jelenleg csak az irracionálisan drága Ortofon
T-30-cal tudjuk meghallgatni. Ez a párosítás, ha kapható volna,
körülbelül 16 ezer forintba kerülne - nonszensz! -, mellesleg az
árától függetlenül sem ajánlanánk senkinek sem. (Vigyázat: az MC
30/T-30 is kizárólag munkaeszköznek tekintendő, nem pedig olyan
árucikknek, amely megérné a pénzt!) Az Ortofon T-20 trafó viszont már
nem illeszkedik a Technics hangszedőkhöz, tehát meg kell várnunk a
japán cég előerősítőjét, Ha az nem lesz túl drága, és - ami végülis
elvárható - tökéletesen passzol a 310 MC-hez, nincs kizárva, hogy a
japánok jobbat, talán még olcsóbbat is kínálnak, mint amire az MC
20/T-20 képes. Dehát ez egyelőre csak merő spekuláció.
Technics 300 MC
Érdekes, ennek kiegyenlítettebb a hangja, basszusban sem
szegényes, de már érdesebb, torzabb. Mintha az Ortofon hangszedő
helyett iktattunk volna be egy MC 10-et, vagy pedig a nagy trafó
helyett egy STM-72-őt. Szóval, ezt a Technicset az Ortofon MC
10/STM-72-vel kellene összevetnünk, de ehhez megintcsak hibádzik a már
említett japán "head amp". Ha a T-30 transzformátorral támogatnánk meg
a 300 MC-t a kis Ortofon ellenében, semmit sem bizonyítanánk, hiszen
ki vásárolna tízezer forintos trafót egy háromezer- és egynéhányszáz
forintos pickuphoz?
Technics EPC-205C Mk 3
Ennyi MC után az ember felvidul, amikor felfedezi, hogy nini:
vannak olyan hangszedők, amelyekhez nem kell se trafó, se
elő-elő-elő... s ettől még lehetnek jók - sőt, nagyon jók is. Mint
amilyen az EPC-205.
Tulajdonképpen még az MC 30/T-30 ellenében is kapott egy-két
szavazatot, sőt, volt, aki kifejezetten "mozgótekercsesnek" ítélte, de
alighanem tévedett. A többség vakon is felismerte a mágneses
hangszedőt a maga kissé érdesebb, kevésbé nyugodt, egyikünk szerint
kicsit idegesítő hangjával.
Az ember hajlamos a szélsőségekre. Nem produkált csodákat az
EPC-205? Nosza, akkor most próbáljunk meg ellene szurkolni, hátha
kiderül, hogy még az olcsóbb modelleket sem veri meg. Ez a próba
egyébként nagyon is indokolt, mert van a boltban egy egész jó mágneses
hangszedő, az Ortofon VMS 30/II., és az még háromezer forintba sem
(sem?) kerül, tehát a Technics áráért két VMS-t kapunk, meg még egy
papucsot ráadásba. Nem házipapucsot: "shell"-t. A csoda azonban
ezúttal is elmaradt, az EPS határozottan jobb az Ortofonnál.
Mindenekelőtt dinamikusabban, lelkesebben szól, az egyes zenei
motívumokat valahogy lendületesebben indítja meg - azt hisszük,
Olvasóink is ismerik ezt a jelenséget. Érdekes, hogy a VMS 30/II akkor
került közelebb a Technicshez, ha nem 1,6, hanem csak 1,25 gramm
tűerővel terheltük, pedig ilyenkor kevésbé nyugodt a hangképe. Ez
egyben rámutat a Technics hibájára is: egy icipicit érdesebben szól a
kelleténél.
Eljutottunk tehát oda, ahol szabály szerint kezdenünk kellett
volna, a Sonushoz. Utolsó próbánkon ezzel hasonlítottuk össze az
EPC-205-öst. Semmi kétség, azonos kategóriájú hangszedők ezek. A
Technics kevésbé torzít és izgalmasabban szól, a Sonus hangja
valamivel nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, hosszú távon talán
kívánatosabb, de ez már végképp ízlés dolga. A Technics EPC-205C Mk 3
alighanem a legjobb mágneses hangszedő - mindazok közül, amelyek
Magyarországon eddig forgalomba kerültek.
*
Mindaddig, amíg a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat forgalomba nem
hozza régóta halogatott új mérőlemezét, amely feltehetően
használhatóbb lesz a réginél (s nyilván sokkal olcsóbb a nyugati
kiadványoknál), minden lemezbarát számára megnyugtató lehet, ha van a
kezeügyében egy külföldi mérőlemez - vagy legalább van honnan
kölcsönkérnie egyet. Következő cikkünk ezzel kapcsolatos.
Ortofon tesztlemez
Ha jól meggondoljuk a dolgot, az Ortofon-album is ide tartozik, a
Bemutatjuk rovatba. Mint már említettük, rövidesen kapható lesz a
RAMOVILL-nál, a Váci utca 40. szám alatt A kísérőszövege angol nyelvű,
érdemes tehát végigmenni rajta, és magyarul is összefoglalni, melyik
tesztfeladat mire szolgál. Összesen 9 beállító-felvételt találunk az
első lemezoldalon ("The Test"). Mindig kézzel kell továbbtenni a tűt a
következő teszt-részletre, mert mindegyiknek önálló záróbarázdája van:
a csigavonal bezárul.
1. Csatornahelyesség és polaritás.
Egy női hang előbb középen szólal meg, majd a bal csatornán és
végül a jobboldalon. Ha nem ebben a sorrendben halljuk, természetesen
fel kell cserélnünk a két hangdoboz "madzagjait". Ezután a polaritást
ellenőrzik ("Phasing"). Először helyes polaritással halljuk a
bemondónő hangját és a mérőjelet: jól definiálhatóan, középről.
Másodszorra helytelen polaritású felvételt hallunk, ilyenkor a hang
szétszalad, nem tudni pontosan, honnan szól. A teszt végén háromszor
halljuk a mérőjelet, ebben a sorrendben:
helyesen-helytelenül-helyesen. Aki azt tapasztalja, hogy nála pont
fordítva szól, cserélje meg az egyik hangsugárzónál az odavezető kábel
hideg és melegpontját.
2. Áthallás-próba.
Azt lehet meghatározni vele, hogy körülbelül mekkora a hangszedőnk
csatorna-elválasztása 1000Hz környékén. Ehhez egyszerre csak az egyik
csatornát kell hallgatnunk (előbb természetesen a balt, aztán majd a
jobboldalit). A másik csatornát mindig el kell hallgattatni a
balansz-szabályozóval, vagy, ha ez nem elegendő, átmenetileg ki kell
kötni az egyik hangsugárzót. A megtartott csatornán rövid referencia
jeleket fogunk hallani, köztük pedig hosszabban kitartott jeleket az
utóbbiak a túlsó csatornáról hallatszanak át. A rövid referencia-jel
előbb -20, aztán -25, végül -30 decibel erősségű. Ha még a legutolsó,
leggyengébb szignál is erősebb az áthallott jelnél, akkor a
hangszedőnk csatorna-elválasztása 1kHz-en jobb, mint -30 decibel.
Ennél azonban sokkal fontosabb az, hogy a két csatorna minősége ne
térjen el túlságosan. Ha mégis, akkor valószínűleg az a baj, hogy a
hangszedőnk tengelykeresztje eltér a függőlegestől, magyarul: szemből
nézve egy kicsit jobbra vagy balra dől.
3. Fehérzaj (jel-zaj) arány.
Ez a próba a teljes hifi-láncot vizsgáztatja. Itt fehérzajt vettek
fel 20Hz-20kHz sávszélességben, RIAA-kiegyenlítés nélkül, egyre
csekélyebb kivezérléssel. A hat szignál közül az elsőt még -20, a
továbbiakat -30, -40, -50, -60 decibel, az utolsót még ennél is kisebb
barázdakivezérléssel vágták. (Referencia-szint: 3,54cm/s, RMS.) A
jóminőségű hifiberendezésen a -60 decibeles jel még feltétlenül
kihallható, noha -50 és -60dB között már óhatatlanul észlelni fogjuk
a lemez-zajt is.
4. Üres barázda.
A vágófejen "kikötötték" a mozgó rendszert, ezért ez a barázda
olyan csendes maradt, amilyen csendes egy lemezbarázda egyáltalán
lehet. Minden zaj, amit itt hallunk, a saját berendezésünkből
származik.
5. Különbségihang-torzítás.
Ismeretes, hogy ha egyszerre játszunk vissza két különböző
frekvenciát, akkor az összegük és különbségük is megjelenik a
hangképben. Például 20kHz és 19kHz külön-külön még nem hallható, de a
különbségük, 1kHz már annál inkább. Ilyen kettős jeleket tartalmaz az
Ortofon-lemez 5. passzusa, 20+19kHz-től lefelé, egészen 8+7kHz-ig. Az
utóbbiak természetesen már önmagukban is hallhatóak, de ha jól
figyelünk, észlelni fogjuk azt az 1kHz-es "mellékzöngét" is, amelyet a
magasabb frekvenciák idéznek elő. Referencia gyanánt "igazi" 1kHz-es
jelet hallunk ilyen ritmusban: ti-tá... ti-tá... ti-tá..., nagyságát
tekintve pedig ez a jel a 2 százalékos intermodulációs szintnek felel
meg. A referencia-szignál szünetében a kettős jeleket, illetve a
belőlük születő, ugyancsak 1kHz-es torzítást halljuk, s eldönthetjük,
hogy az utóbbi kisebb-e 2 százalékosnál, és ha igen, körülbelül
mennyivel. A torzítás mértéke a tűhegy kiképzésétől és állapotától,
valamint a tűerőtől is függ. (Ha a lemezt már sokszor lejátszották,
vagy sérült tűvel játszották le, nyilván nő a torzítás szintje.
Ezenkívül a gyengébb minőségű fono-előerősítők is termelnek hasonló
karakterű torzítást.)
6-7. Letapogatási képesség.
A barázda-moduláció frekvenciája 315Hz, kivezérlése vízszintes
irányban (6.) 40, 50, 60, 74 majd 80 mikrométer, függőlegesen (7.) 20,
30, 40, illetve 50 mikrométer, egyszerre mindkét csatornán. Ha a
hangszedőnk nem képes pontosan követni a barázdát, akkor a sima,
tiszta alaphangon kívül rezgő, zizegő komponensek is jelentkeznek,
egyik csatornán vagy mindkettőn. Ha a két csatornán kapott eredmény
eltérő, valószínűleg nincs jól beállítva az antiskating. Ez talán a
leghasznosabb teszt az Ortofon-lemezen, hiszen az antiskating
kívánatos értékét egyébként nagyon nehéz meghatározni. Érdemes növelni
a tűerőt is (persze, csak a megengedett határig), egészen addig, amíg
a tű követési képességén már nem tudunk többé javítani vele. Fontos
tudni, hogy ha az antiskating precíz, akkor kisebb tűerővel is jobb
eredményt érhetünk el. A próbát természetesen Lenco Clean-nel is
megejthetjük, és akkor nem kell többé találgatnunk, hogy nedves
játszáskor vajon egyhatodával vagy egynegyedével csökken-e a
skating-erő.
8-9. Hangkar-hangszedő rezonancia.
Ismeretes, hogy bármilyen hangkar és bármilyen hangszedő
kombinációjából adódni fog egy mélyfrekvenciás, 4-15Hz-es rezonancia.
Ha túl mélyre csúszik, eléri az 5Hz körüli sávot, ahol a lemezeknek
igen erős az alapzajuk. Ha túlságosan magasra kerül, megzavarhatja a
hangfrekvenciás jeleket. Általában a 10Hz-es frekvenciái tekintik
ideálisnak. Az Ortofon-teszt abból áll, hogy 25Hz-től 4Hz-ig
folyamatosan csökkenő frekvenciájú jelet közvetítenek, és élőszóval
jelzik, mikor tartanak 25, 20, 18, 16, 14, 12, 10, 9, 8, 7, 6,
5Hz-nél. Közben egy magasabb frekvenciájú hangkeveréket is bejátszanak
(2349+2960Hz), és ahol ez észlelhetően "nyávogni" (lebegni) kezd, ott
van a rendszer rezonanciája. Nem könnyű megfigyelni; főleg akkor
vesszük észre, ha erősen csillapítatlan. Ilyenkor még a papucs is
rezgésbe kezdhet. Ez szemmel is jól látható: a barázdában rögzített
jel ütemében az egész fej rezeg, imbolyog. (A 8. teszt a vízszintes, a
9. a függőleges irányú rezonanciát vizsgálja.)A rezonanciafrekvencia,
mint ismeretes, a következőképpen módosítható: feljebb tolódik, ha
könnyebb "kagylót", könnyebb vagy kevésbé engedékeny hangszedőt,
illetve kisebb effektív tömegű hangkart használunk.
Három hifi-torony
Videoton RT 301, RT 401, Orion
Megkésve teszteljük a Videoton hifi-tornyait. A múlt év
szeptemberében, amikor előző számunk anyagát nyomdába adtuk, mi is
annyit tudtunk e tornyokról, mint Olvasóink: csak annyit, hogy
csinosak, meg hogy a boltokban előjegyzést vesznek fel rájuk - és hogy
csak az egész berendezést lehet megvenni egyszerre, "bontva" nem adják
őket. De akkoriban az Orion sem tartott sokkal előrébb. Igaz, a gyár
szívességéből már egy évvel korábban is megvizsgálhattuk a Fekete
Építmény előregyártott elemeit, de a konstrukció még nem volt
kiforrott, s abban maradtunk önmagunkkal, hogy a tesztet meg kell
ismételnünk, mihelyt az első torony végre a boltokba kerül. Az Orion
gyár jócskán elvesztegette az időt, s hiába startolt előbb, mint
riválisa: fokozatosan leadta helyzeti előnyét, s végül a három torony,
a két VT és az Orion szinte ugyanakkor jelent meg az üzletekben.
Indokolt tehát, hogy közös tesztet adjunk a magyar hifi
történetének e legnagyobb szabású építkezéséről. Külön-külön írunk a
"két szomszéd gyárról" (a VT-készülékekről hosszabban, az Orionokról
persze most csak röviden, hiszen 5. számunkban bőséges információt
adtunk már.) Mivel azonban mindenkit az érdekel a legjobban, hogy
mennyit ér a három torony egymáshoz viszonyítva, közös mérési
táblázatokban soroljuk fel a VT- és az Orion-készülékek műszaki
jellemzőit. Hasonlóképpen a szeánszokon minduntalan egymáshoz (is)
mértjük az erősítőket, a tunereket, a magnókat, a hangdobozokat. Az
ötödik versenyszámban csonka a mezőny, az Orion visszavonta nevezését,
hangsúlyozva, hogy berendezéséhez nem ad lemezjátszót. (A Taya
megtette a kötelességét - a Taya mehet?)
Mindenképpen olyan készüléket akartunk beszerezni amelyeket a
gyárak már kiadtak a kezükből. A Videotonokat a Skálától kaptuk
kölcsön (köszönet érte!). Sajnos, az Orion először csak nagyon keveset
szállított a kereskedelmi vállalatoknak, szinte minden darab
előjegyzésben, tehát azon frissiben elkelt, így aztán megintcsak a
gyárhoz kellett fordulnunk. Csomagolt példányokat kaptunk, olyanokat,
amelyeket már előkészítettek a szállításra - de azért szerettük volna
megnyugtatni a lelkiismeretünket. Később, amikor már volt rá mód, a
kereskedelmi vállalatoktól is kértünk egy-két mintadarabot, hogy
legalább ellenőrzésképpen összehasonlíthassuk a gyár kerítésén
belülről, illetve kívülről származó példányokat. A szúrópróba furcsa
eredményt hozott: a bolti darabok jobbak voltak a gyáriaknál, minden
paraméterükkel teljesítették vagy még túl is teljesítették a normát.
Úgy véljük, az általunk tesztelt példányok a legrosszabb esetben is a
konstrukció tényleges minőségét reprezentálják.
Előbb rövid leírást adunk a komplett hifi-építményekről, aztán -
torony ide, torony oda - szabályszerűen végigmegyünk az egyes
komponenseken: a lemezjátszókon, magnókon, erősítőkön és így tovább.
Hiszen a torony végülis nem más, mint egy közönséges, önálló
darabokból összeállított berendezés, csak éppen megkozmetikázva,
kifrizírozva, közös bútordarabba építve. Horizontális helyett
vertikális elrendezésű hifi. A szubjektív teszteken is mindig csak
egy-egy részletét ragadjuk ki a tornyoknak, hogy azokat a saját
kontrollberendezésünkbe építve képet kaphassunk a konkurens készülékek
potenciális képességeiről. A legutolsó napon aztán majd a komplett
tornyokat hasonlítjuk össze egymással, úgy, ahogyan a vevő tenné, ha
vásárlás előtt hazavihetné és kipróbálhatná őket.
Még egy fontos dolog. Vastag betűkkel hirdetjük (a Bemutatjuk
rovatfej alatt), hogy ítéletünk pártatlan, de természetesen
szubjektív. Magunk döntünk, és magunk vállaljuk érte az erkölcsi
felelősséget, még akkor is, ha szeánszainkon mások is résztvesznek -
ami gyakran előfordul. Ezúttal, minthogy rivális termékekről van szó,
különösen fontosnak tartottuk, hogy meghívjuk az érdekelteket a két
legfontosabb szeánszra: a hangsugárzók, illetve a teljes tornyok
összehasonlítására. Sajnos, az időpontokat mindig csak 2-3 nappal
előbb tudjuk rögzíteni, tehát csak telefonon értesíthettük az Oriont,
illetve (minthogy a Videotonnal önhibánkon kívül nem állunk hivatalos
kapcsolatban, s az idő amúgy is sürgetett) az ELEKTROMODUL-t, tehát
azt a vállalatot, amelyet mind külkereskedelmi, mind belkereskedelmi
munkájában szoros szálak fűznek a székesfehérvári gyárhoz, s nekünk is
nagyon sokszor volt már segítségünkre. Nagyon sajnáljuk, hogy az
EMO-nak végülis nem állt módjában képviseltetnie magát
összejöveteleinken. Nem mintha ez befolyásolta volna a szeánsz
eredményét csak megnyugtatóbb lett volna, ha nem heten, hanem kilencen
halljuk ugyanazt.
Videoton RT 301 torony
Lemezjátszója az Akai AP-B21C jelű, szíjhajtású, félautomata
készülék; a magnó Akai CS-MO2 típusú. A kezelési útmutató szerint
mindkettőt a Videoton Elektronikai Vállalat gyártotta, "Akai licenc
alapján, japán alkatrészek felhasználásával". A rádió-erősítő
(receiver) RA 6360S jelzésű. Rádiórésze a közép-, a rövidhullámú és
mindkét FM-sáv vételére alkalmas, erősítője pedig 2x25 watt tartós
kimeneti teljesítményt szolgáltat 4 ohmos terhelésen. A három
készüléket igen szép kivitelű faváz foglalja magába. Hangsugárzónak az
SR H40 (szintén az Akai-kooperáció eredménye!), illetve a DC 2040A
típusokat ajánlja a gyár. A torony ára hangdobozokkal együtt 27 800,-
forint.
Videoton RT 401 torony
A lemezjátszó itt a direkthajtású, félautomata Akai AP-D33C, a
magnó ugyanaz az Akai CS-MO2, mint a kisebbik toronyban. Receiver
helyett viszont két különálló készüléket kapunk: a 2x30 wattra
specifikált EA 6380S erősítőt és az RT 6300S tunert, mely a két
FM-sávon kívül közép- és rövidhullámon is működik. Ehhez a toronyhoz
nagyobb hangdobozt ad a gyár: a DC 2540A-t vagy az Akai SR H70-et. A
famunka elegáns; az állvány természetesen most egy emelettel magasabb,
hiszen eggyel több készüléket kell befogadnia. A komplett torony
hangdobozokkal 35 900,- forintba kerül.
Még mindig elöljáróban, el szeretnénk mondani a VT-tornyokról,
hogy a nagyobbiknak a lemezjátszója úgyszólván azonos a 6. számunkban
tesztelt Akaival (AP-D30), elektronikáik pedig sok rokonságot mutatnak
a már ismert Cleopatra (RA 6380S) és Aida (RA 6350S) rádiókkal. Ha
családfát állítunk össze, a törzsére a Cleopatrát kell festenünk,
őbelőle nő ki a kisebb teljesítményű, de egyébként csaknem azonos
kivitelű Aida. A fa ágaival ábrázolhatnánk a két torony elektronikáit,
amelyek mind kisebb-nagyobb változásokon mentek keresztül, általában
előnyükre. Azonkívül kisebbek lettek és talán szebbek is.
Emlékeztetőül: az Aida 615x135x280 milliméteres, a torony-emeletek
mérete pedig 440x115x240mm. Mint látjuk, a Videoton - nagyon helyesen
- a világszerte elterjedt 440mm-es "toronyszélességet" választotta.
Orion torony
Külleme számos olvasónkat ihlette esztétikai tárgyú fejtegetésekre
(levelükből hadd ne idézzünk). Az első darabok még feketék voltak,
azóta megjelent a "fehér", alu-színű változat is, de ez sem éppen
japános. Az Orion-készülékek szélesebbek is a nemzetközileg kedvelt,
440 milliméteres modulszélességnél.
Az ST 240 tunert, az SM 250 magnót és az SE 260 erősítőt
külön-külön is meg lehet venni 10 900, 8800, illetve 8900 forintért; a
három darab együtt, állvánnyal és két HS 500-as hangdobozzal együtt 36
200,- forintba kerül. Vagyis éppen egy lemezjátszónyival drágább a
nagyobbik VT-toronynál. Sőt, az Orion azt is pedzegeti, hogy az ő
berendezése ennél drágább lemezjátszót is kiszolgálna - amit
elhiszünk, de akkor már nehezebb lenne kiszámítani a torony tényleges
vételárát.
(A lemezjátszókról még annyit, hogy miután ez az egyetlen
komponens, amelyet általában felülről kell kezelni, nyilván mindenütt
ezt teszik a torony tetejére, vagyis a lehető legrosszabb helyre.
Régebben, mielőtt a toronyépítés divatba jött volna, a hifisták
kínosan ügyeltek rá, hogy a lemezjátszót minél stabilabb alapzatra
helyezzék. Dehát a szépségért meg kell szenvedni.
Kezdjük mindenesetre a lemezjátszókkal, tehát a két VT-Akaival.)
Akai AP-B21C lemezjátszó
Csinos faburkolat pozdorja-lemezből - ez a készülék váza. Erre
rögzítették azt a kicsi, de erős fémlapot, amely a főbb szerelvényeket
hordozza. A könnyű alu-öntvény lemeztányért lapos gumiszíjjal hajtják
meg egy 4 pólusú hálózati szinkronmotorról. A motort rugalmasan
függesztették fel a dobozon belül.
A hangkar S-alakú cső, egyszerű, de már korszerűnek mondható. A
tűerőt a rugalmasan felfüggesztett ellensúllyal állíthatjuk 0-30mN
között. A legkisebb osztás 2,5mN, azaz negyedgramm. A papucs kioldható
ugyan, de nem SME-rendszerű. Nem írják, milyen hangszedő van benne:
gyaníthatólag az Audio Technica gyártotta. Az antiskating rugós,
forgatógombbal szabályozható, egyetlen skála szerint, amely nyilván
kúpos tűhegyre vonatkozik.
A lemezjátszót a karral lehet bekapcsolni: amint a lemez fölé
visszük, a motor megindul. A Start/Cut gomb megnyomására a kar
leereszkedik, feltéve, hogy előzőleg a liftet is leengedtük - a lift
fel-le mozgatása egyébként nem befolyásolja az automatikát. A lemez
végén, vagy ha megnyomjuk a Cut gombot, a hangkar visszatér a helyére
és lekapcsolja a hálózati feszültségről a meghajtó motort.
A hangszedő jelét ötpólusú csatlakozódugóra vezették ki. A
lemezjátszón felül a szokásos, hatékony plexitetőt - alul a szintén
szokásos, abszolút hatástalan gumilábakat találjuk.
A használati utasítás csinos, magyar nyelvű, nem túlságosan
részletes, és egy-két hibát is tartalmaz. Például "dinamikus"
hangszedőről beszél - illene már megtanulni, hogy ez a szó
mozgótekercseset jelent.
Akai AP-D33C lemezjátszó
Nagyon hasonlít a 6. számunkban ismertetett AP-D30-ra.
Közvetlenhajtású: a könnyű, alumínium öntvényből készült tányért
egyenáramú szervomotor forgatja. A motor ezúttal is a DDM-62, de itt
nem két, hanem három (TA 75458S típusú) IC, valamint 16 tranzisztor
vezérli. Az elektronika és a tápegység egyazon nyomtatott áramköri
lapon helyezkedik el. Külön szerelték a hálózati transzformátort, s
ismét külön, egy kisméretű panelre a hálózati biztosítót, valamint
néhány egyéb alkatrészt a kapcsoló és a stroboszkóp tartozékai közül.
A finomszabályozás mértéke körülbelül ±5 százalékos, és a tányér
szélén ott látjuk a reprezentatív stroboszkóp-jelölést mindkét
fordulatszámra (mégpedig mind az 50, mind pedig a 60Hz-es hálózati
frekvenciának megfelelően).
A hangkar S-alakú, a tűerőt rugalmasan felerősített ellensúllyal
állíthatjuk be. A legkisebb osztás 2,5mN. A fejtartó szerelvény
SME-rendszerű. Az antiskating rugós, forgatógombbal szabályozható,
egyetlen skála alapján. A hangszedő típusa PC-90, ezt minden bizonnyal
az Audio Technica gyártotta. (Erre utal a Dual-Magnet megjelölés, az
A-T szabadalma.)
Méréseinkhez
Mindkét Akai nyávogása lényegesen kisebb, mint a magyar nyelvű
leírásban szereplő ±0,15%, de - persze, persze! - lényegesen nagyobb,
mint az eredeti, többnyelvű használati utasításban specifikált ±0,05
százalék. (Igaz, azt nem is "európai" módon specifikálták.) Érdekes,
az olcsóbbik készülék egy hajszállal jobbnak bizonyult. A
dübörgésükkel már komolyabb baj van, még rezgésmentesítő állványon
mérve is rosszabb a specifikáltnál. Egyértelmű a direkthajtású gép
előnye: igaz, "A" görbével csak 33 decibelt mértünk róla, de amikor
bekapcsoltuk a 22,5Hz-es szűrőt, a zajszint 15 decibellel csökkent,
bizonyítva, hogy a dübörgés itt főleg 22,5Hz alatti komponensekből
tevődik össze. A másik gép dübörgését a szűrőnek csak 3-4 decibellel
sikerült csillapítania.
Ami a hangszedőket illeti: ezek úgyszólván azonosak. A
frekvenciamenete az AP-D33-nak szebb, kiegyenlítettebb, de a többi
tulajdonságukban - követési képesség, torzítások - nem sok eltérést
tapasztaltunk.
Mindkét Akainak kirívóan magas az akusztikai visszahatása. A
nemkívánatos jel magasra szökik, és egyébként is viszonylag széles
sávban észlelhető.
Szeánsz
Mi nem vagyunk járatosak a japán misztikában, mint a
sajtószemlénkben idézett Híraga, az Audio és Asztrológia című cikk
szerzője, ezért egy kissé meglepődtünk, amikor a vakteszt végén
kiderült, hogy mindnyájon az olcsóbbik Akait hallottuk jobbnak, mégha
csak egy árnyalatnyival is. Valamivel több elevenség, több lendület
volt a zenéjében. A másik, az AP-D33 egy kicsit kiegyenlítettebben
szólt (lásd a frekvenciagörbéjét!), de ezt most nem éreztük
előnyösnek: sterilebbnek hatott. (Nagyon távoli hasonlattal élve,
olyasfajta eltérést észleltünk, mint régebben az Ortofon FF-ek hangja
között, aszerint, hogy csupaszon használtuk a hangszedőt, vagy a CAP
210 többlet-kapacitással.) A különbség valójában kicsi volt, a két
hangkép pedig általában véve is nagyon hasonló.
Furcsa persze, hogy az olcsóbbik gép szóljon jobban, de
éppenséggel kereshetünk rá más magyarázatot is. A két pickup csaknem
azonos, és ebben az - egészen alacsony - árkategóriában még az Audio
Technica futószalagjain is nagy lehet a "szórás". Mindig előfordulhat,
hogy az egyik típusból egy sikerültebb darab kerül a kezünkbe, a
másikból meg kifogunk egy pechesebb példányt.
Ezután egyenként összemértük a két Akait az Ortofon FF
15E/II-vel, amelyet néhány fiaskója ellenére is meghagytunk etalonnak,
mert nem találtunk nála bizonyíthatóan jobbat. Az FF-et ilyenkor a
saját lemezjátszónkba szereljük, de véleményünk szerint ez nem
juttatja, csak árnyalatnyi előnyhöz.
Néhány nagydinamikájú felvételen azt tapasztaltuk, hogy az FF-nek
lendületesebb, "testesebb" a hangja; az AP-B21-et vérszegényebbnek,
magasban talán torznak is éreztük. Kétségeink támadtak viszont az
Ortofon demó-lemez hallgatásakor: néhol inkább az Akait ítéltük
természetesebb hangúnak. Nem voltunk túlságosan magabiztosak; talán
egy kicsit mégiscsak az FF-fel szimpatizáltunk jobban. Nagyjából
hasonló tapasztalatokra jutottunk akkor is, amikor az AP-D33-at
hasonlítottuk össze etalonunkkal. Hasonló minőség, más-más jellegű
erények és hibák - és rendkívül enyhe Ortofon-fölény.
"A konstrukció szinergisztikus" - mondanák most az angol szakírók,
egy újonnan divatba jött varázsigét használva. Azt akarnák kifejezni
vele, hogy az Akai lemezjátszók egyes fődarabjai nagyjából
egyenértékűek, nincs értelme cserélgetni, módosítgatni őket. Ezeket a
gépeket úgy kell használni, ahogy vannak. Az üzembiztonságukról
természetesen nem alkothattunk véleményt, de ha ettől eltekintünk, mi
az AP-B21-et tartjuk jobb vételnek.
Akai CS-MO2 kazettás magnó
Testvére a 7. számunkban bemutatott CS-MO3-nak. Szintén metálképes
és természetesen elöltöltős. Bár nem a legújabb generáció sarja, magán
viseli a mai konstrukciós elvek minden jegyét.
Mechanikájának lelke a kisméretű, elektronikusan szabályozott,
egyenáramú, kollektoros motor, ez lapos gumiszíjjal hajtja meg a
lendkereket. A mechanika az alapvető funkciókon kívül néhány
különleges szolgáltatást is kínál. Például megtehetjük, hogy egyszerre
nyomjuk le a Gyors Visszacsévélés és a Lejátszás gombját, hogy a
gépezet előbb visszatekercseljen, utána pedig rögtön, magától játékra
kapcsoljon. Használhatjuk a magnót kapcsolóórával is, hogy a
távollétünkben kezdjen felvenni vagy lejátszani (Timer Start).
Ilyenkor be kell állítani a készüléket felvételre vagy lejátszásra,
kombinálva a Szünet gombbal, hogy a szalagtovábbító görgő ne nyomódjék
rá a hangtengelyre, tehát ne deformálódjék. Amikor aztán a kapcsolóóra
feszültség alá helyezi a magnót, a motor elindul, a Szünet gomb pedig
kioldódik.
Elektromos felépítése szintén egyszerű, jól áttekinthető. A
mikrofon és a "DIN" (azaz felvétel-lejátszás) csatlakozót a hátoldalon
elhelyezett Line-DIN kapcsoló aktiválja. Ezeknek a jele először egy
kéttranzisztoros erősítőre (2x2SC 1312S), aztán pedig a felvételi
szintszabályzóra jut. A Line In csatlakozóra adott jel ezzel szemben
közvetlenül a szintszabályzóra kerül, tehát megkerüli a
mikrofonerősítő fokozatot. (Ezért "csendesebbek" általában a
Line-bemenetek!) Ezután egy IC-s Dolby következik (NE 545 B). A
ki-bekapcsolható zajcsökkentőnek van egy 3. állása is, ez egy szűrőt
is beiktat, kipusztítva a sztereó URH-rádiózás pilotjelét, amely
megzavarhatná a Dolby működését.
A zajcsökkentő kimenete egyetlen tranzisztort vezérel, s ez az
áramkör közvetlenül a fejet táplálja, miután beállítja a különféle
szalagtípusok megkívánta felvételi korrekciót. Külön tranzisztor
táplálja azt az integrált áramkört (HA 12019), amely a fluoreszcens
kijelzőt vezérli. A kijelző típusszáma FIP 48BW16YS; -20dB-től +8dB-ig
van skálázva, és csúcsértékmérőnek minősül.
A fejhallgatót egy LA 4170 jelű IC hajtja meg. Hasznos, hogy a
fejhallgató-kimenet szintje (igaz, vele együtt a Line Out és a
felvétel-lejátszás csatlakozó kimenet is) szabályozható az
Output/Phone Level feliratú potenciométerrel.
Az előmágnesező- és törlőoszcillátor (2x2SC 2274 tranzisztor)
ellenütemű megoldású, és külön stabilizátor látja el tápfeszültséggel.
E tápfeszültség változtatásával módosítják az előmágnesezést a metál
és a krómdioxid szalagokhoz. Normál (vasoxid) szalagokhoz az
oszcillátor kimenetén állítható az előmágnesezés.
Felvételkor világítani kezd a piros LED a nagyméretű
szintszabályozó gombok fölött. Ha megnyomjuk és nyomva tartjuk a
Record Mute (felvételi csendesítő) gombot, a LED 1 másodperces
időközönként pislogni kezd. Ilyenkor a magnó "csendet vesz fel", azaz
szünetet tart két felvétel között, anélkül, hogy hozzá kéne nyúlnunk a
szintszabályzókhoz. A már említett LED villogtatására kéttranzisztoros
multivibrátor szolgál. A tervezők természetesen arra is gondoltak,
hogy a szalagindítás zajtalan legyen. E célból egy tranzisztort és két
FET-et használtak fel.
A magnót +17,5V-os tápfeszültséggel látja el egy stabilizátor,
benne egyetlen tranzisztor. Az egész készülékben összesen 18
tranzisztort és 5 IC-t találunk.
A szerkezetet fémdobozba zárták. A Line In és Out csatlakozók
RCA-rendszerűek (harangcsatlakozók), a mikrofont és a fejhallgatót a
szokásos 6,3mm-es Jack-hüvellyel fogadja a CS-MO2-es. A kezelési
útmutató ugyanolyan szép és - helyenként ugyanolyan hibás, mint a
lemezjátszóké. Például a csatlakozók bemutatásakor olyan számokra
hivatkozik, amelyek sehol sincsenek feltüntetve - ugyanis
elfelejtették átvenni az eredeti, többnyelvű útmutatóból az idevágó
ábrát. A specifikációs részből lényeges adatok hiányoznak: nincs szó
nyávogásról, zajszintről, áthallási és törlési csillapításról.
Méréseinkhez
(Mérőkazetták: Vasoxid, BASF HiFi DIN Bezugsband 4,75-Fe;
krómdioxid, BASF HiFi DIN Bezugsband 4,75-Cr; metál, BASF C-60.)
Mechanikai jellemzőit tekintve a CS-MO2 azt tudja, amit ígér.
Elektroakusztikai tulajdonságai közül a frekvenciaátvitel (a gondos
beállítás folytán) kedvezőbb a specifikáltnál. A nyugalmi és az üzemi
zajszint egyaránt elfogadható. Kár eltitkolni a prospektusban ezeket
az adatokat, hiszen véleményünk szerint jobbak az átlagosnál,
különösen a Vonal (Line In) bemenetről mérve: itt 4-5 decibellel
kisebb a zaj, mint a felvétel-lejátszás csatlakozóról. Jó az áthallási
csillapatás, akárcsak a 0 VU kivezérléssel mért frekvenciagörbe is.
Kismértékben gyengébb a specifikáltnál a harmadik harmonikus torzítás
0 VU kivezérléssel, krómdioxid és metál szalaggal.
Összefoglalva: gondosan beállított, jól kezelhető, sok
szolgáltatást kínáló készülék.
Orion SM 250 kazettás magnó
Hogy a leglényegesebbel kezdjük, a mechanikát és a fejeket
továbbra is a japán Alps cégtől veszik.
A készülék egyébként is teljesen azonos azzal, amelyről 5.
számukban irtunk. Csak a szalagválasztó kapcsolón változtattak:
elhagyták a vas-króm állást, a metál kedvéért. Ezenkívül a
felvétel-lejátszás csatlakozás mellé valóban terveztek a magnóra
vonal-kimenetet - ezt nagyon dicséretesnek tartjuk. A bemenetek
maradtak: mikrofon, vonal, "átjátszás" (azaz felvétel-lejátszás
csatlakozó).
Elektromos felépítése is ugyanolyan ígéretes, mint annakidején
volt: csatornánként külön, önálló felvevő és lejátszó erősítőt
tartalmaz, vagyis szinte kiabál a harmadik fej után. Mindazonáltal
kétfejes. Pedig ha már az Orion emblémának három feje van, igazán
lehetne ennyi a magnón is.
A VU-mérők alatt csúcsindikátorok jelzik a túlvezérlést. A 0dB
elérésekor zöld, +4, illetve +8 decibelnél egy-egy piros LED villan
fel.
Az áramkörök leírását most megtakarítjuk, csak arra szeretnénk
felhívni a figyelmet, hogy a használati utasításban (amely különben
részletes és jól érthető) vas-króm kazetta használatára is biztatják a
vevőt, s leírják, hogyan kell ehhez beállítani az előmágnesezés és a
korrekció kapcsolóját. Nem szólnak azonban arról, hogy kellemetlen
magashangkiemelésre számíthatunk, ha megpróbálkozunk a vas-króm
kazettákkal.
Méréseinkhez
Az SM 250 eleget tesz specifikációjának. Gondosan van beállítva
(ugyanezt tapasztaltuk az ellenőrzésképpen mért készülékeken). A
frekvenciagörbe egyenletes, legalábbis, ha nem használjuk a
zajcsökkentőt.
A jel-zaj viszonyt, zajcsökkentővel, 80 decibelre specifikálják,
"k3=3%" kivezérléssel. Ámde mivelhogy az Orion magnót, ha be van
kapcsolva a zajcsökkentője, aligha lehet ennyire kivezérelni,
helyesebb lett volna, ha inkább a 0 VU szinthez rendelt jelzaj
viszonyt adják meg.
Már szóltunk arról, hogy az Orionhoz vas-króm kazettát is
ajánlanak de minek. Versenyen kívül megmértük a
frekvencia-jelleggörbét ezzel a kazetta-típussal is, ha már egyszer a
kezelési útmutató sem hallgat róla. Az eredmény a 13-14. diagramról
olvasható le. (Ezek és a magnó fotója a 89. oldalon.) A magasemelés
olyan tekintélyes, hogy a ±3 decibelen belül átvihető sáv csak
6-7kHz-ig terjed, zajcsökkentővel még addig se. (0 VU kivezérlésen
viszont valamivel tovább: 8,8kHz-ig értékelhető a görbe.)
Szeánsz
A kazettás magnókat csak három-négy zeneszámmal teszteljük: ennyi
általában tökéletesen elegendő. A kazettás magnó túlságosan is gyönge
láncszem, semhogy el tudja palástolni a hibáit. A szeánsz még így is
mindig nagyon körülményes, mert - kétfejes magnókról lévén szó -
rengeteget kell vesződni a felvétel, a lejátszás szinkronjával és a
szintek egyeztetésével. BASF vasoxid és krómdioxid mérőszalagokat,
illetve Pioneer gyártású metálkazettákat tettünk fel.
Vasoxid-szalagon az Orion rosszul, az Akai pedig minősíthetetlenül
szólt. A magyar gép hangja kissé érdes, "japános" volt, túl sok
magashanggal, de mindent összevetve ezt tartottuk elfogadhatóbbnak,
annak ellenére, hogy sok volt a zaja. A japán masina nem sziszegett,
nem susogott, viszont teljesen egybemosott mindent. Középtől felfelé
fátyolos volt, zavaros, alul pedig döngött, anélkül, hogy lett volna
basszusa. Egyetlen pozitívumának azt tartottuk, hogy ha valamely zenén
az Orion túlságosan rikoltozott, átkapcsolhattunk az Akaira, mert az
valamelyes nyugalmat sugárzott. (Zenét, azt nem.)
Megváltozott a helyzet krómdioxidon. A két hangkép közelebb került
egymáshoz, és néha mintha még az Akai szólt volna egy árnyalatnyival
teresebben, "harapósabban". Differenciáltabb zeneszámokon aztán ismét
az Orion tetszett jobban.
Metálkazettával az Orionnak megint sokalltuk a zaját. Tény, hogy
élethűbben szólt. Az Akai kisebb zajt csapott, de a hangképét nem
tudtuk megkedvelni: a mélyei "kóvályognak", középen hiányzik valami,
ami segítene meghatározni a hangszerek karakterét, és az egész
valahogy ványadt, érdektelen.
Végül - kizárólag metálon - bekapcsoltuk a zajcsökkentőket is.
Ezzel elértük, hogy mind a két magnóból kipusztult az élet; az Akainak
még ami kevés magasa volt, az is elment, és az Orionnak sem maradt
sokkal többje. Le kell szögezni, hogy zajt, azt nem hallottunk.
Elfújta a szél - a zenével együtt.
Videoton RT 6300S tuner
A VT-elektronikák családfáján közvetlenül a Cleopatrából nő ki:
gyakorlatilag annak rádiórészével egyenlő, de már végrehajtottak rajta
néhány igen ésszerű és szükséges módosítást.
Az OIRT-CCIR sávban egyaránt használható FM-vevőt a szabványos 300
és 75 ohmos antennabemenetekkel látták el. A hangolórész egy TDA 1062
típusú integrált áramkörre épül, és négy varicap diódával működik. A
rádiót a szokásos módon hangolhatjuk, de 5 programot előre is
beállíthatunk rajta.
A keverőegységből kapott 10,7MHz-es középfrekvenciás jelet egy BF
241 tranzisztor erősíti, majd két kerámiaszűrőre adja. A további
erősítést és a demodulálást egy µA 3089 PC típusú IC végzi.
AFC-áramkör segít "állomáson tartani" a programot; az állomásközi
zajtól zajzár ("Mute") védi meg a fülünket.
A sztereó dekóder egy µA 758 PC jelű integrált áramkörön alapul.
Végre megtalálhatjuk a készüléken az úgynevezett nullindikátort,
vagyis olyan elektronikát, amellyel pontosan ráhangolhatunk a keresett
állomásra. Ennek főleg sztereó vételnél van jelentősége, hogy az
áthallást és a torzítást egyaránt a minimumra csökkenthessük. Ez az
áramkör itt 3 tranzisztorból és két IC-ből áll, ezek három LED-et
vezérelnek, két pirosat és egy zöldet. Akkor hangoltunk pontosan, ha a
középső, a zöld LED világít.
A Sztereó Blend kapcsolóval a kis térerejű sztereó adásokon
segíthetünk: csökkenthetjük a zajukat - az áthallás rovására. Ha
viszont túlságosan nagyjelű adót fogtunk, ennek (esetleges) zavaró
hatását az FM Local kapcsolóval védhetjük ki, lerontva a készülék
érzékenységét, s így redukálva hajlamát az úgynevezett hamisvételre.
Az AM-vevőrész középhullámon (520-1605kHz) és három rövidhullámú
sávban működik: 5,9-7,4MHz (49-41m), 9,3-12MHz (31-25m) és 15-18MHz
(19-16m) sávszélességben. Ez az áramkör egy TCA 440-es IC-re épül. Itt
a Wide Band, azaz Szélessáv-kapcsolóval javíthatunk a program
hangminőségén, ha olyan adó műsorát vesszük, amely egyébként is nagy
térerővel, zavartalanul fogható. A Szélessáv-kapcsoló ugyanis
kiiktatja a középfrekvenciás szűrőt, és így szélesebb frekvenciasávot
engedélyez. A középhullámú sáv vételét egy kihajlítható ferrit-antenna
szolgálja, a készülék hátoldalán.
A tuner kimenetén csatornánként két tranzisztor erősíti fel a
vevőrészből érkező jelet. A VT-készüléken három kimenetet találunk. Az
állandó szintű kimenet körülbelül 0,5V-os, a változtatható szintű
0-0,5V közötti jelet ad ki (az előlapon elhelyezett Level
potenciométer állásának megfelelően), a magnókimenet pedig a
szabványos, a felvétel-lejátszás csatlakozáson megkívánt jelszintet és
impedanciát szolgáltatja. Mindhárom csatlakozó aljzat ötpólusú.
(A kisebbik VT-torony központi darabja, az RA 6360S receiver
nagyjából-egészéből azonos a nagy torony rádiójával és erősítőjével.
Rádiórészét itt, erősítőrészét az erősítőkkel együtt mérjük. Rövid
leírását lásd az EA 6380S erősítőről szóló fejezet után.)
Kommentárunk a mérésekhez: jól látható, hogy a
nagyjel-szelektivitás nem erőssége a VT-rádiónak.
Orion ST 240 tuner
Két FM és két AM sávban használható. Működési tartománya FM-en
66-73, illetve 87,5-108MHz (OIRT, illetve FCC normán). Memóriája 8
programra elegendő, ezeket szenzorkapcsolókkal hívhatjuk elő (egy
VT-gyártású tv-memórián). Az AM sávban középhullámon (520-1640kHz) és
a 49 méteres rövidhullámon (5,9-6,3MHz) dolgozik a rádió. Az AM-rész
3 hangoltkörös, és egyetlen, TDA 1046 típusú IC-a alapul. Jelét egy
kéttranzisztoros erősítő-illesztő fokozat továbbítja a kimenetre.
Annál bonyolultabb az FM-rész. Valóban igényes konstrukció. Az
antennabemenet 75 ohmos aszimmetrikus és 300 ohmos szimmetrikus
antenna jelét fogadja. A hangolóegység 5 hangolt körös,
varicap-diódákkal.
A középfrekvenciás fokozat fáziskiegyenlített sávszűrőkre épül
(tranzisztorok és egy TCA 420A integrált áramkör).
Megtaláljuk a készüléken a térerő-indikátort, a detektor
középpont-jelzőt, a kikapcsolható AFC-t, a zajzárat - ezekre a
segédáramkörökre meglehetősen sok alkatrészt használtak el. Távolsági
vételkor hasznos lehet még az Autoblend áramkör, amely automatikusan
rontja az áthallást, hogy a jel-zaj viszony ne essen egy bizonyos
érték (46dB) alá. Ha tehát csökken az antennajel, csak az áthallás
romlik, a jel-zaj viszony nagyjából állandó marad.
A sztereó dekóder egy TCA 4500A típusú IC. Kimenete pilot-szűrőkön
keresztül csatlakozik egy 3 tranzisztorból kialakított fokozatra. A
jel innét közvetlenül a kimenetre fut (az egyik kimenetet szabályozni
lehet egy külső potméterrel). Az előlapon található
hangerőszabályozóval a fejhallgató-erősítő (4 tranzisztor) jelszintje
változtatható.
A gyár kisebb módosításokat hajtott végre a tuneren. Az
AFC-áramkör például most már egészen kis antennajelekre is hatásos (a
régebbi példányok AFC-je csak a nagyobb jelekre kezdett működni).
Kismértékben ugyan; de javítottak a nagyjel-szelektivitáson is.
Ezáltal csökkent a hamisvétel szintje: a venni kívánt frekvenciától
jobbra és balra már csak alig-alig jelentkeznek idegen csúcsok.
Az Orion tuner kezelési tájékoztatója részletes, specifikációja
pedig végtelenül (és Magyarországon szokatlanul) alapos.
Szeánsz helyett
A tunerek hangminőségéről ma sem tudunk még sokat. Igazi szeánszot
úgy lehetne csinálni, ha bevált demonstrációs lemezeink műsorával egy
"műadót", azaz egy erre alkalmas műszert modulálnánk, a
nagyfrekvenciás jelet a tunerek antennabemenetére vezetnénk, és
szabályszerű A-B tesztet csinálnánk az adás és a vétel, illetve a
különféle tunerek között. Erre eddig még nem futotta az erőnkből - de
ami késik, nem múlik.
Tartottunk viszont egy egyszerű üzempróbát. Az Orion torony első
tesztjében (HFM 5.) már leírtuk, hogy rendkívül rossz vételi
körülmények között, a Márton-hegyen, a Szabadság-hegyi adó közvetlen
közelében hogyan próbáltuk szobánkba hozni a jugoszláv adók kicsiny
jelét, egy 12 elemes, CCIR sávra méretezett antenna segítségével. Ezt
tettük most is. Érdekes volt, hogy a Videoton tuner hangjában már első
hallásra is kevesebb basszust éreztünk, mint az Orionéban. Ezenkívül a
nagyobb érzékenységű ST 240 kisebb zajjal vette a sztereó műsorokat,
úgyszintén az egészen gyengén jelentkező monó adásokat is.
Hamisvételt egyik készülék sem produkált a CCIR sávban. Annál
inkább az OIRT, tehát a hazai sávban! Miután az adó közelsége miatt az
antenna valószínűleg igen nagy jelet szolgáltatott, az RT 6300S végig
a skálán, egymás hegyén-hátán hozta be a hazai adókat. Az FM Local
kapcsoló sokat javított a dolgon; ekkor a VT is nagyjából azt tudta,
amit az ST 240.
Videoton EA 6380S erősítő
Ez a készülék pedig nagyjából a Cleopatra erősítő-részének felel
meg, habár néhány szolgáltatással többet tud amannál. Kimeneti
teljesítménye változatlanul 2x30W (4 ohmon), illetve 2x20W (8 ohmos
terheléssel).
A fono-előerősítő egy µA 739 PC típusú integrált áramkörön alapuló
modul, árnyékoló búrába építve. A korrekciót a negatív visszacsatolási
ágban állították be. A tuner és a két magnó bemenet jele a
választókapcsoló után emitterkövetőre kerül (BC 413 B), onnét pedig a
hangerőszabályozóra, amelynek fiziológiai szabályozása, nagyon
helyesen, immár kikapcsolható. Közbeiktatódik még az Intim kapcsoló,
ez afféle "Mutingnak" felel meg, nagyjából 10 decibellel csökkenti a
hangerőt.
A jel ezután a hangszínszabályozó modulba fut. Ez a rész
csatornánként 3 tranzisztort tartalmaz. A magas és mély
hangszínszabályzók után a szűrőegység következik ("Low" és "High"),
majd a balansz-szabályzó és végül a teljesítményerősítők moduljai.
A komplementer végtranzisztorpárt (BD 244 B és 243 B) szintén
NPN-PNP tranzisztorok hajtják (BD 139 és 140). A túlterhelés elleni
védelemről (áramkorlátozás) két tranzisztor gondoskodik. Egy-egy újabb
tranzisztor a nyugalmi áramot állítja be. illetve a meghajtó
tranzisztorokat vezérli, őket pedig egy további, BC 182 B típusú
tranzisztor táplálja. Ez összesen 9 tranzisztor csatornánként.
A végerősítő +54V-os feszültségről üzemel. A hangsugárzót és a
végerősítőt 2200µF-os kondenzátor választja el. A tápegység egyszerű
felépítésű, a teljesítményerősítőket 4700µF-os kondenzátorról
táplálja. A kimeneti teljesítményt jelző műszereket stabilizátor látja
el +15V-os feszültséggel. Érzékenységük az Intim nyomógombbal a
háromszorosára növelhető.
A hangerő-, a balansz- és a két hangszínszabályzó körpályás
potméter, a többi kezelőszerv ovális, illetve kerek nyomógomb. Az
előlapon kell csatlakoztatni a fejhallgatót is, egy szabványos,
ötpólusú hüvelybe; ilyenkor a hangsugárzók kimenete leválasztódik a
teljesítményfokozatról.
A kezelési útmutató szép, de a specifikáció bosszantóan hiányos.
Mellesleg: a tranzisztorokon kívül 3 integrált áramkörről beszél,
mármint ennyit tartalmazna a készülék - de a leggondosabb keresgélés
után is csak kettőt találtunk. Lehet, hogy az előerősítő-részben
felhasznált dual IC-t tényleg kettőnek számították?
Videoton RA 6360S rádió-erősítő
Rövidre fogjuk a dolgot, hiszen többnyire ismételnünk kell, amit a
nagyobbik torony elektronikáiról írtunk.
A rádiórész többé-kevésbé azonos az RT 6300S-sel, avagy a
Cleopatra tuner-egységével. Szintén kétnormás, tehát az OIRT és a CCIR
sávon egyaránt használható. Aszimmetrikus 75 ohmos és szimmetrikus 300
ohmos antennabemenet, négy varicap-diódával hangolható keverőegység,
közepében a TDA 1062 típusú IC-vel, aztán a középfrekvenciás fokozat
egy BF 241 tranzisztorral, majd a µA 3089 PC integrált áramkör és két
kerámia szűrő - ugyanaz, mint a különépített VT-tunerben. A sztereó
dekóder ismét a µA 758 PC integrált áramkörön épül, és dicséretes,
hogy ezen az olcsóbb készüléken sem takarították meg a nullindikátort.
Hasonlóképpen az erősítőrész is az EA-6380S-re, még inkább az
Aidára, a Cleopatra kistestvérére emlékeztet, minthogy a teljesítménye
nem 2x30, hanem csak 2x25 watt. A fono-előerősítő ugyanaz, mint amit a
nagyobbik torony erősítőjébe építettek. A rádiórészből érkező műsort
egy BC 182 B tranzisztor révén mintegy tízszeresen felerősítik, aztán
egy emitterkövető jön, majd pedig a - sajnos! - kikapcsolhatatlanul
"fiziológiai" hangerőszabályozás. Az RA 6360S receivert tehát nem
használhatjuk lineárisan. Gyakorlatilag mindig ki fogja emelni a magas
és mély tartományt, még viszonylag nagyobb hangerőn hallgatva is. A
hangszínszabályozó modulban ismét nincs változás, és a
teljesítményfokozat is azonos a már ismert VT-modullal. Igaz, az elvi
kapcsolási rajz szerint elhagyták az áramkorlátozást végző két
tranzisztort, de valójában - a készülékben - ezeket is megtaláltuk. A
különbség mindössze annyi, hogy a teljesítményerősítő tápfeszültségét
+49V-ra csökkentették. Ettől függetlenül elvárható volna, hogy a
készülékekben minden úgy legyen, ahogyan a papíron áll.
A kis receivert egyébként sok szolgáltatással felruházták.
Megtaláljuk rajta az AM-sávokon hatékony Wide Band, azaz
Szélessáv-kapcsolót, FM-en a zajzárat, az ötprogramos memóriát, tehát
nagyjából mindazt, amit az önálló tuner és erősítő kínál. A
fejhallgató csatlakoztatásakor itt is leválasztódik a
hangsugárzó-kimenet a végfokozatról, vagyis nincs szükség külön
hangszóró-fejhallgató kapcsolóra.
Méréseinkhez
A VT-készülékek specifikációja általában meglehetősen szűkszavú
(egyikből-másikból úgyszólván harapófogóval kell kihúzni a szót). Azt
is elmondhatjuk róluk, hogy a tervezők nem állították magukat
túlságosan magas követelmények elé. Mindazonáltal - hifi-készülékekről
lévén szó - ezeknek a készülékeknek is értelemszerűen teljesíteniük
kell a minimumot, vagyis azt, amit a "DIN-hifihez" nagyon hasonló (és
ugyancsak nem túl szigorú) hazai, KGST-MSZ 1079-78 számú szabvány
előír.
Az RA 6360S receiver erősítőrésze nem teljesíti, amit a gyár,
illetve a szabvány előírt: kimeneti teljesítményévei,
teljesítmény-frekvenciatartományával, intermodulációs torzításával,
jel-idegenfeszültség arányával egyaránt "kilóg" a specifikációból. Az
önálló erősítő, az EA 6380S már valamivel jobban kitesz magáért, azaz
mindössze zenei kimeneti teljesítménye kisebb a kelleténél. Méréskor
kitűnt egyébként, hogy a készülék többre volna képes, és erejéből
azért futotta csak ennyire, mert egyik csatornáján nem jól állították
be a teljesítmény-fokozatot.
Orion SE 260 erősítő
Felépítése változatlan, de azért itt is, ott is javítottak rajta,
például mindjárt a fono-elektronikáján is. (Ez egyébként egy µA 739-es
IC.) A kikapcsolható hangszínszabályozó rész egy öttranzisztoros
fokozat, utána tűzörej-, illetve dübörgésvágó következik. A
teljesítményerősítőnek igen nagy tartalékai vannak. Csatornánként 11
tranzisztort tartalmaz. Áramkorlátozóval is rendelkezik, ez az áramkör
egy relét vezérel, és lekapcsolja a hangsugárzót, ha az erősítő
túlvezérlődik, vagy zárlat folytán a tápfeszültség a
hangszóró-kimenetre jut.
A teljesítményerősítőt csatornánként külön egyenirányító és
szűrőegység táplálja. Itt is változtattak a kapcsoláson: más
egyenirányító diódákat és nagyobb méretű toroid-transzformátort
használnak.
Természetesen megmaradt az erősítő valamennyi szolgáltatása. Csak
címszavakban: kikapcsolható fiziológiai hangerőszabályzás, két műszer
(a kimeneti teljesítményt mutatják), monitorkapcsoló és
monitorbemenet, vonalkimenet, a már említett szűrők és dupla
hangsugárzó-csatlakozás, választókapcsolóval.
Méréseinkhez
Az SE 260 minden szempontból legalább annyit teljesít, amennyit a
gyár az egyébként igen szigorú specifikációban leír. (Tanulságos
olvasmány összevetni a három erősítő méréseit a gyári
adattáblázattal!)
Őszintén szólva, azért kértünk ellenőrzésképpen újabb példányt a
boltból, mert a gyártól kapott készüléket túl jónak éreztük, arra
gondoltunk, hogy véletlenül kifogtunk egy kivételesen fejlett
példányt. Ez az újabb masina aztán nem 2x80, hanem 2x100 watt kimeneti
teljesítményt szolgáltatott, legalábbis ekkor kapcsolta le a
hangsugárzókat a védőáramkör. Harmonikus torzítása névleges (2x60
wattos) kimeneti teljesítményen mindössze 0,014/0,015 százalékot tett
ki, alacsony volt a zaja, és mind a frekvenciajelleggörbéje, mind
pedig a bemeneti feszültségei végig a specifikáción belül maradtak.
Műszaki adatait tekintve az SE 260 a nagynevű cégek erősítőivel
vetekedhet: az ennyire precíz 80-100 wattokért elég sokat kell
fizetni. Igaz, amazoknak a külleme is megnyerőbb, az SE 260 gunyája
pedig nem éppen jólszabott. Megérdemelne ez a gép egy kicsit
divatosabb ruházatot, még ha cserében le kellene mondani egy-két
szolgáltatásáról, akkor is. Nehogy kinézzék az elegánsabb
társaságokból...
Szeánsz
Minden hifi-készüléket úgy kell használni, ahogy ezt a gyártó
előírja. Mi is ehhez tartjuk magunkat, kivéve, ha olyan erősítőt
kapunk, amelybe már eleve bele van építve valamiféle
hangszínkorrekció, többnyire azért, hogy elkendőzzék a gép eredendő
fogyatékosságait. A VT-receiverekben például általában
kikapcsolhatatlan a Loudness, a fiziológiai hangerőszabályozás. A
magas- és mélyhangemelés mértéke természetesen kis hangerőn a
legnagyobb, de sajnos, nagy hangerőn is jócskán érezhető. Mivel így
illuzórikussá válna bárminemű összehasonlítás, a szeánszok előtt mi ki
szoktuk iktatni az erősítőkben a Loudness-t. (Ezért aztán gyakran
kapunk szemrehányást olvasóinktól - mint írják, ők végülis azt
szeretnék tudni, hogyan szól majd a rádiójuk, ha nem nyúlnak bele az
erősítőbe.)
Nos, ami késik, nem múlik. A műszaki fejlődés távlatai
beláthatatlanok: az új VT-erősítőben a Loudness végre nem kényszer
(habár nem is dicsőség dolga), így a zenehallgatáshoz ma nem lesz
szükségünk pákára. (A VT-receivert nem vettük elő; a hangja
gyakorlatilag azonos az erősítőével.)
Kontrollberendezésnek, mint már utaltunk erre, a lehető legjobbat
választottuk, hiszen most nem tornyokat vizsgálunk, hanem erősítőket:
hadd fussák ki magukat. Régebbi tesztjeinken (HFM 3, 5, 6), még a
Sonus hangszedővel azt tapasztaltuk, hogy a VT-elektronikák
észrevehetően gyengébben szólnak a mi erősítőnknél, és kezdetben az
Orioné is csak mérsékelt sikert aratott, de módosított - tehát
jelenlegi - változatát már összemérhetőnek véltük a Revox előerősítő
és a Quad végfok kombinációjával. Vajon mi várható, ha a műsorforrás
tisztább, torzítatlanabb, (szó szerint) dinamikusabb?
Őszintén szólva, nem sok változott. Az Orion erősítője tisztán,
levegősen, könnyedén, hallgathatóan szólt, a Videotoné pedig
fátyolosan, "sávhatároltan" és mindenképpen dinamikátlanabbul
("leragadtak" a zenei csúcsok). Ez bármilyen lemezen meghallható. Nem
is erőltettük meg magunkat túlságosan, mindössze 3-4 felvételbe
hallgattunk bele, de természetesen feltettük az új Ortofon
demó-lemezről is az első két számot. Mindegy, mit hallgattunk -
nemigen volt verseny a két elektronika között.
De most már magunk is kíváncsiak voltunk, mire megy az ember a
Loudness-szel. Próbát tettünk: az Oriont lineáris állásában hagytuk, a
VT-erősítőn pedig bekapcsoltuk a fiziológiai hangerőszabályozást.
Sokat nem használt. Az igazi mélyeket nem hozta meg, inkább döngeni
kezdett, a magasak pedig grízesebbé váltak - mintha a tiszta vizet
valaki felkavarta volna. Sokan hiszik, hogy a Loudness-szel szörnyen
jó hangot tudnak csinálni - minket azonban fölöttébb riaszt, ha felüti
fejét Nessy, a Loudness-i szörny...
Ha már valaki nincs megelégedve a lineáris hangképpel,
valószínűleg többre megy, ha a Loudness helyett inkább a
hangszínszabályzó gombokkal próbál szerencsét. Mi is megpróbáltuk
"kikeverni" a Videotonon az Orion erősítő hangképét. Némi kísérletezés
után ez sikerült is. A harmadik-negyedik vaktesztnél már előfordult,
hogy egy-egy zsüror egy pillanatra összecserélte a két erősítő
hangját, de a többséget nem lehetett megtéveszteni. Mindig az jött ki,
hogy az Orion SE 260 hangképe tisztább, áttetszőbb, definiáltabb,
mégpedig a teljes sávban, s nem csupán a frekvenciagörbe két szélén.
A (módosított) Orion erősítőt egyszer már összehasonlítottuk a
Revox/Quaddal. Mint Olvasóink emlékezhetnek rá, a próba nem hozott
egyértelmű eredményt. Egy kicsit mindig a zenei műsortól és a zsűri
ízlésétől függött, melyik gépet nyilvánítottuk jobbnak. Ma, az
Ortofon-MC 30-at hallgatva is ugyanazt hallottuk, mint régebben a
Sonusról. Az Orion precízebb sztereót ad, jobban meg lehet számlálni
rajta a hangszereket, magasabban és mélyebben szól, viszont a
Revox/Quad hangja mintha teltebb, nemritkán megnyerőbb volna.
Mindazonáltal a mérleg nyelve az Orion felé hajlik. Úgy érezzük, vagy
jobb erősítő a miénknél, vagy nem jobb nála - de semmiképpen sem
rosszabb. Még a fono-elektronikáját is összevetettük az egyik
FEB-győztessel, és bizony mondjuk: nem kell szégyenkeznie. Végre egy
erősítő, amelyet jó lelkiismerettel ajánlhatunk Olvasóink bizalmába.
Videoton-hangdobozok
SR-H40 és DC 2540
A kisebbik torony Akai-emblémával eltátott hangdoboza az SR-H40, a
nagyobbiké a VT DC 2540 névre hallgat. Sajnos, műszaki
tulajdonságaikról semmiféle felvilágosítással sem szolgál a "Hangdoboz
használati utasítás". Aki azonban veszi a fáradságot és leszedi a
hangszóróselymet, apró táblácskát talál alatta, és a következő
információkkal lesz gazdagabb;
-------------------------------------------
Típus SR-H40 DC 2540
-------------------------------------------
Rendszer 3 utas 3 utas
impedancia 8 ohm 4 ohm
Névleges terhelhetőség 10W 50W
Zenei terhelhetőség 50W 70W
Átviteli sáv 30-20000Hz
-------------------------------------------
Idealizált frekvenciagörbét is mutat a táblácska; a görbe 60Hz
alatt 20 dB/oktávos meredekséggel esik, efölött csaknem lineáris,
enyhe - 3-5 decibeles - kiemeléssel 5kHz környékén...
A hangszórókat elölről szerelték az előlapra, légmentesen, egy
speciális tömítőanyaggal. A belső csillapítóanyag: vatta. A
bekötővezetékeket rugós szorítók fogadják. A famunka szép: a Videoton
korszerű famegmunkáló üzemét dicséri.
Mindkét hangdoboz előlapján a középvonalba rendezve sorakoznak a
hangszórók. A mélysugárzók akusztikus felfüggesztésűek, gumiperemesek,
papírmembránosak, A kisebbik csak 200mm-es, egyenes alkotójú, a
nagyobbik pedig 250 milliméter átmérőjű és íveit alkotójú. A
középsugárzó mindkét dobozban egyforma: 100mm-es, hagyományos
papírmembrános hangszóró.
A nagyobbik doboz csipogója körülbelül 28mm átmérőjű dóm, a
kisebbiké 65 milliméteres, papírmembrános. Ezt a hangszórót tetszetős,
fémszínű alumínium terelőrács mögé helyezték, remélhetőleg csak azért,
hogy jobban terítse a magashangot, s nem pedig, mert az ilyesfajta
rács könnyen azt az illúziót keltheti a vevőben, mintha drága,
tölcséres hangszóró rejtezne mögötte...
Diagramjaink közül a legfelsők mindig az egy párba csomagolt
dobozok közös hangnyomás-frekvencia jelleggörbéjét ábrázolják (1. és
7. diagram). Láthatjuk, hogy az Akai- és a Videoton-emblémájú doboz
görbéje teljesen eltérő karakterű: az egyik balról-jobbra mindvégig
emelkedik, a nagyobbiknak pedig mintha inkább a középső három
oktávjából vágtak volna ki egy darabot. Az 50Hz-12,5kHz-es tartományt
1kHz-hez viszonyítva a kis doboz tűrésmezeje -3; +14dB, a nagyobbiké
-4,5; +8 decibel.
A közeltéri mérés eredményét a 2. és 8. diagram, a hangszóróselyem
(dicséretesen csekély) hangelnyelő hatását a 3, és 9. diagram
szemlélteti.
A következő két-két ábra a harmonikus torzításról ad számot. Előbb
(4. és 10.) az 1 watt teljesítményen, majd (5. és 11. diagram) a 96dB
hangnyomáson keletkező harmonikusokat térképezzük fel. Ahhoz
egyébként, hogy 96 decibel hangnyomást mérhessünk, a kisebbik dobozba
28, a másikba 30 wattot kellett "pumpálnunk". Féltünk, hogy a csipogók
ezt már nem viselik el, e görbéket tehát csak az alsó
frekvenciatartományban rajzoltattuk fel. A Videoton-dobozok torzítása
ilyenkor már az egész sávban eléri a 3 százalékot.
Az SR-H40 burst-válaszait 790, 1830, 3300, 7200 és 14500Hz-en, a
DC 2540 válaszjeleit 900, 1130, 3800, 6100 és 13000Hz-en fényképeztük
le.
Az irányjelleggörbét most (és mostantól kezdve!) már nem a
jólismert kördiagramon adjuk meg, 1-4-16kHz-en, hanem inkább
felvesszük a teljes frekvencia-jelleggörbét szemből, majd pedig 20 és
40 fokban oldalirányból is. Sokatmondó ábrák, érdemes elemezgetni
őket! (6. és 12. diagram).
Az impedanciagörbék legszembetűnőbb vonása: a 2kHz-es, erős
rezonancia. Az impedancia itt névleges értékének öt-tízszeresére
szökik (31. és 32. diagram, a 103, oldalon).
Orion hangdobozok
HS 280, HS 500, HS 501
Az Orion tornyot tulajdonképpen az 500-as dobozzal árusítják, de
bárki megveheti az egész berendezést darabonként is, ezzel vagy azzal
a hangdobozzal, teljesen mindegy, melyikkel. Tehát esetleg a HS
280-assal. Pillanatnyilag nem kapható még a család harmadik tagja, a
HS 501-es, amelyről 7. számunkban már írtunk - de állítólag ez is még
az év második felében forgalomba kerül. Egy füst alatt (habár
versenyen kívül) ezt is megmértük, meghallgattuk.
Olvasóink már tudják, hogy az a szép, az a szép, ha az Orion dómja
kék. (Másképp nekünk nem kék.) A kékmembrános középsugárzó
mindenesetre jóval kevesebbet torzít a régi, fehér színűnél; annak a
hangja bizony sértette a fülünket. A három típus között - külső
jegyeik alapján - az a különbség, hogy a 280-as dohogója 250, az
500-asé 300 milliméter átmérőjű. Mindkettőnek egy-egy középsugárzója
és egy-egy csipogója van. A HS 501-es olyan, mint az 500-as, de nem
egy, hanem két zengőt építettek bele. (Tehát kékebb a többinél?)
A HS 280 és 500 diagramjait a 102. az 501-es típus ábráit a 103.
oldalon találják Olvasóink. Felülről lefelé mindig így következnek
egymás után: az egy párba csomagolt dobozok közös frekvenciagörbéje -
közeltéri mérés - a hangszóróselyem hangelnyelő hatása - harmonikus
torzítás 1 wattra, majd 96dB hangnyomáson - irányjelleggörbék. A
33-35. diagram, ugyancsak a 103. oldalon, a három doboz
impedanciagörbéit mutatja.
Szeánsz
Először súlycsoportonként küldtük szorítóba a hangsugárzókat: a
kis VT-torony dobozát a HS 280-assal, a nagyobbik VT-dobozt a HS
500-assal eresztettük össze. A ringben aztán kiderült, hogy a
Videotonok már eleve nincsenek egy súlycsoportban az Orionokkal. Az
Akai-emblémás hangsugárzó például lényegesen gyengébb a 280-asnál, nem
ezért vagy azért vagy amazért, hanem globálisan. Sem a mély, sem a
magas tartományban, sem a középsáv tisztaságában nincs verseny. Ez nem
ízlés dolga: ez a rideg valóság.
Mindazonáltal, az Akai-modell még mindig fényesen szerepelt ahhoz
képest, amit a DC 2540 művelt ezen a szeánszon. Mintha valaki egy
hordót rugdalna és két fedőt csattogtatna közben. Felelősségünk teljes
tudatában kijelentjük, hogy ez a hangkép nem jellemző a Videoton
hangsugárzóira. Az eddigi VT-dobozok, a Cleopatráé, az Aidáé, ennél
kétségtelenül jobban szóltak.
Magától értetődik, hogy ezekután a két Videotont hasonlítottuk
össze. Nem volt éppen elsőrangú zenei élmény, de átvészeltük, és jó
lelkiismerettel mondhatjuk, hogy ha már választanunk kellene a két új
VT-modell között, kizárásos alapon a kisebbiket vinnénk haza. A
másikkal bizony nem vállalnánk élet- és vagyonközösséget.
Minthogy lapunk csak négyhavonta esedékes, ritkán sikerül
szinkronban maradnunk a kereskedelmi gyakorlattal. Néha csak akkor
Mutatunk be valamit, amikor már egy darab sincs belőle, máskor meg egy
évvel előre harangozunk be egy-egy újdonságot. Most, az Orion HS
501-es hangdobozzal talán szerencsénk lesz, és a teszt csupán egy-két
hónappal fogja megelőzni a sorozatgyártást. Annál inkább bízunk ebben,
mert az 501-es valóban érdekes hangsugárzó.
Elődjéhez képest abban tér el, hogy sokkal élénkebb hangképet ad.
A középtartománya egy kicsit meg van emelintve, de ez inkább előnyére
válik. Magyar hangdoboztól szokatlan precizitással, szinte egyenként
hozza elénk a szólistákat, amellett a szubjektíven észlelhető basszusa
sem marad el az 500-asé mögött. Az Orionosok azt mondják, szándékosan
"kevertek ki" egy sajátos hangképet: arra törekedtek, hogy az 501-es
valahol félúton legyen a nekik nem túl rokonszenves, visszafogott,
"szelíd" Spendor és a "harapós", attraktív hangú, tölcséres
stúdiómonitorok, nevezetesen a JBL között. Tanúsítjuk, hogy ez
sikerült nekik. A prototípushoz mérten a "normál" 50 literes doboz
kifejezetten unalmasan (habár kiegyenlítettebben!) szól; ha nézőpontot
cserélünk, azt is mondhatjuk, hogy az 501-es viszont túlságosan is
tolakodó. Jellemző, hogy ketten közülünk határozottan az új dobozra
szavaztak - ketten pedig mégiscsak inkább a régire. A zenebarátok
többségének valószínűleg az 501-es tetszene jobban.
A múltkoriban, az 501-es első "felvezetésekor" még az is
felvetődött, hogy spendorölő bajnokot találtunk, Hát ez azért túlzás,
habár tény, hogy egyikünk a mostani vakteszt végén is kitartott
amellett, hogy neki a magyar hangdoboz tetszik jobban. A varázs egy
idő után elmúlik, de addig az ember borzasztóan élvezi, hogy - például
- az Orion doboz dzsesszzenekarának játékosai, amikor a zenekarvezető
intésére egyenként felállnak és belekezdenek szólójukba, mindig előre
lépnek, és pontosan a középső mikrofonba, Csak Neked fújják el a
zenét. A Spendor karmestere ezt nem engedi meg a zenészeknek:
mindegyik ott hátul, a saját helyén, más-más ponton játssza végig
szólamát. Aztán lassan-lassan az is kiderül, hogy az Orion (megnyerő
és tiszta!) középtartományának tetején nincs igazi "treble": a magasak
bizony hiányoznak. A mélybasszussal is hasonló a helyzet.
Mindazonáltal nem győzünk álmélkodni és örvendezni afölött, hogy
van (vagy lesz) már egy olyan hazai hangdoboz, amely az eddigieknél
nagyobb fokú zenei élményt képes produkálni - még ha a HS 501 nem
teljesen a mi fülünkre van is hangolva. Használati utasításába mi
belevennénk: használj hozzá sima, nyugodt hangú pickupot (ha valamit,
hát a Tayát ne!), az erősítőn minél kevesebbet manipulálj, a szobádban
pedig feltétlenül legyen függöny, szőnyeg és könyvespolc... de így,
utólag végigolvasva ezek túlságosan is banális jótanácsok.
Toronyiránt...
Beszéljünk még arról is, ami a tornyot toronnyá teszi: az
állványról. A Videotoné nagyon csinos. Barna és fekete kivitelűekhez
jutottunk hozzá. A famunka igen gondos, és a két állványt gyorsan és
precízen össze lehet rakni. Mivel alkalmazkodnak a világszerte
elterjedt 440 milliméteres mérethez, a külföldi készülékek sem fognak
"lötyögni" bennük. A két toronyház között annyi a különbség, hogy a
nagyobbikban több van egy emelettel, hiszen receiver helyett
erősítőt+tunert kell elhelyezni benne. A polcok alatt egy fiókot is
találunk, kazettáknak, egyebeknek. Alul a lemeztároló résznek nincs
ajtaja, a lemezeket nem védi a portól. Az állványok kerekeken
gördülnek, könnyű hozzáférni a hátfalukhoz, ha matatni akarunk a
csatlakozók körül. Más kérdés, hogy a görgők miatt még labilisabbá
válik az egész építmény, s ennek a lemezjátszók általában nem örülnek.
Az Orion állványa meglehetősen nagydarab; persze, szélesebbnek is
kell lennie, tekintettel a 460 milliméteres modulokra. Nincs benne
külön-külön lap a három fődarabnak, csak egyetlen polc, és erre kell
rakni, egymás tetejére a magnót, a tunert, az erősítőt. Alattuk még
egy üres polcot találunk, legalul pedig a lemeztartó részt - ennek
sincs ajtaja. Összeállítása nehézkes. Lehet, hogy mi vagyunk
ügyetlenek, de mintha a csavarlyukak nem pontosan oda volnának
furkálva, ahol a helyük volna. A falapok felülete fekete, de nem szép,
helyenként foltos. Praktikus viszont, hogy a torony hátoldalára négyes
konnektoraljzatot szereltek, nincs szükség tehát elosztóra, és a
tornyot így csak egyetlen "kanóccal" kell csatlakoztatnunk a
hálózathoz.
Szeánsz
Most már csak egyetlen próba van hátra: hallgassuk meg a komplett
tornyakat, úgy ahogyan a vevő csinálná, feltéve, hogy vásárlás előtt
hazaviheti az egész rakományt (és az be is férne a lakásába). Előbb a
két VT mérkőzött meg egymással. A hangdobozok kíméletlenül rányomják
bélyegüket a hangképre, a nagyobbik torony ezért (elnézést a
képzavarért) már eleve csak vesztesként hagyhatta el a helyszínt.
Gyorsan szétszedtük, összedobozoltuk, kicipeltük a szobából, és
behoztuk helyette az Oriont. Annak a tetején nincs ugyan lemezjátszó,
de semmi gond: úgy hoztuk közös nevezőre a kis Videotonnal, hogy
mindkét berendezést a VT-féle Akai AP-B21C lemezjátszóról hallgattuk.
Nem kellett sokáig hallgatnunk. Ez a két berendezés nem ugyanabba
a kategóriába tartozik. Az Orion tehát még az "alapfokú" (egyébként
nem rossz hangú) lemezjátszóval is minden tekintetben különb. Nincs
értelme előráncigálnunk mindazokat a kifejezéseket, amelyekkel a
hifi-készülékek hangját szoktuk jól-rosszul jellemezni, és amelyeket
Olvasóink már kívülről ismernek a szeánszokról; ami a két torony
hangját illeti, a dolog - ahogy mondani szokták - rég "túl van
tárgyalva".
Megfontolni itt csak az anyagiakat érdemes. A nagyobbik VT-tornyot
senkinek sem ajánlhatjuk, hiszen a hangdobozait azonnal le kellene
cserélni, és akkor már ugyanannyiba kerülne, mint a klasszissal jobb
Orion egy átlagos - mondjuk, Hitachi HT-324-es - lemezjátszóval, tehát
körülbelül 42 ezer forintba. Ez pont másfélszer annyi, mint amennyibe
a kisebbik VT-torony kerül. Habár, őszintén szólva, azon is
hangdoboz-cserét ajánlunk. Egy HS 280-assal valószínűleg sokkal
tisztességesebben szólna, de akkor már megint jóval 30 ezer forint
fölött tartunk, és "ha már - akkor már"...
Hogy el ne felejtsük: természetesen kipróbáltuk a két tornyot
magnóról is, vassal, krómmal, metállal. A kazettás magnók csodálatos
dolgokat tudnak, sikerült közelebb hozniuk egymáshoz a két berendezés
hangját. Különösen hatékonyan tették ezt, amikor - legvégül -
bekapcsoltuk a zajcsökkentőket is. Ekkor már minden úgy összemosódott,
hogy alig találtunk összefüggést a reprodukált hang és a Zene között.
Az Orion hangjában egy hajszálnyival még mindig több volt az élet,
csak azon tűnődünk, érdemes-e ezért a hangminőségért 30-40 ezer
forintos hifi-láncot vásárolni.
TECHNICS RS-M215.
Ezt a kazettás magnót előző, 7. számunkban teszteltük. A görbéi nem
voltak túl szépek, a szállító cég magyarázata szerint azért nem,
mert ez a példány más vizsgálati célokat szolgált volna, s a
frekvenciaátvitele nem volt kifogástalanul beállítva. Amikor az
RS-M215 forgalomba került, a KERAVILL szívességéből megmérhettünk egy
újabb példányt is. A görbék most szebbek: ha vasoxidon nem is, de króm
és metálszalagon szembetGnő a javulás. (1-3. diagram; valamennyi -20
dB-en felvéve.)
A készülék eszerint minden szalagtípuson teljesíti azt a
frekvenciagörbét, amelyet a gyár 0; -7 dB szintváltozásra
specifikál.