FEB |
Eddigi legszerencsétlenebb vállalkozásunk. Felmérhetetlen energiát
fecséreltünk rá, s az eredménye egyelőre nem több ennél a két
újságoldalnyi információnál, habár tapasztalatokban feltétlenül
gyarapodtunk, s elvégre az is valami. Úgy kezdődött, hogy - a
szerkesztő bűne! - a Délibábos Oldalon szóba hoztuk egyszer, még 1980
telén, hogy ki kéne írni a Fono-Előerősítők Bajnokságát. A FEB ezzel
úgyszólván magától kiíródott, mert nagyon sokan megkerestek bennünket
sajáttervezésű előerősítőikkel, és ez azt bizonyítja, hogy ötletünk
egyáltalán nem volt délibábos. Mire észbekaptunk volna, vállalkozó
kedvű olvasóink már tucatnyi készüléket küldtek be hozzánk, mi tehát
elfogadtuk a feta-komplét, s bár nem ünnepélyesen, de megnyitottnak
nyilvánítottuk a FEB-et. Aztán, amikor már annyi volt a doboz, hogy
nem volt hová tennünk, megpróbáltuk hivatalosan is lezárni a
nevezéseket - amivel viszont felháborítottuk azokat a (kevésbé
merész) olvasóinkat, akik még mindig a versenykiírásra várakoztak.
Őket utólag még megpróbáltuk bevonni a versenybe.
Most tehát ott tartunk, hogy hiába próbálunk lezárni egy forma
szerint ki sem írt versenyt - vagyis, utólag szemlélve, elég
ügyetlenül csináltuk a dolgot. Az egyik nagy hiba az volt, hogy nem
közöltünk nevezési határidőt. Ugyancsak súlyos hiba, hogy nem
határoztuk meg pontosan, milyen kivitelben kérjük a masinákat. Volt,
aki komplett, hálózati tápegységgel együtt szerelt készüléket küldött,
mások pedig esetleg postára adtak egy csupasz panelt, amelyhez nekünk
kellett árnyékoló búrát, csatlakozókat és természetesen tápegységet
varázsolnunk. Legközelebb megfontoltabbak leszünk... Még szerencse,
hogy a Délibábos Versenykiírásban legalább az benne volt, hogy a
jelölteknek a Revox előerősítőt kell megverniük.
Nem írtuk le, de feltehetőleg magától értetődik, hogy bizonyos
alapvető műszaki követelményeket is támasztottunk az aspiránsokkal
szemben. Úgy gondoljuk, hogy a DIN 45 500 meglehetősen enyhe
előírásait (Blatt 6, egyben: KGST-MSZ 1079-78) mindenképpen illik
betartani. Csak kivonatosan:
Frekvenciagörbe eltérése 40 Hz-16 kHz: max. ±2 dB
Harmonikus torzítás 1 kHz-en: max. 0,7 %
Bemeneti impedancia 1 kHz-en: 47 kohm, ±20%
Bemeneti túlvezérlés-állóság: min. 12 dB
Jel-idegenfeszültség arány: min. 50 dB
Csatornák közötti különbség: max. 3 dB.
Azt is elvártuk, hogy az előerősítők legalább ötvenszeres
erosítést adjanak. Ezen túlmenően jónéhány egyéb jellemzőt is
megmértünk (például: bemeneti impedancia változása a frekvencia
függvényében, az erősítő frekvencia-jelleggörbéjének változása 0,5
Mohm és 20 kohm terhelő ellenállás hatására, különbségihang-torzítás
stb.). Nem egy készülék első nekifutásra fennakadt a rostán, de mindig
módot adtunk a tervezőnek arra, hogy kijavítsa a hibát - néha többször
is... Olvasóink talán már értik, miért húzódott el a bajnokság ilyen
sokáig. Mint a bicikliverseny: a mezőny egyik vége Szegeden, a másik
vége Nagykanizsán...
Eredetileg úgy képzeltük, hogy ha túljutunk a selejtezőkön, a
Revoxnál jobb előerősítők számára már a tervezőkkel közösen szervezünk
körversenyt. Arra viszont nem számítottunk, hogy jó tíz előerősítő
sikerrel veszi az első akadályt, márpedig tíz versenyző közötti
körmérkőzés, az annyi mint, annyi mint... szóval, nagyon sok mérkőzés.
(Az igazság egyébként az, hogy egyáltalán nem voltunk szigorúak,
nehogy esetleges tévedésünkkel elüssünk valakit a jobb helyezéstől. Ha
az volt a véleményünk róla, hogy: "feltehető; hogy jobb a Revoxnál, de
semmiképpen sem rosszabb" - továbbengedtük.)
Kénytelenek voltunk tehát még egy középdöntőt is rendezni.
Akkoriban vizsgálgattuk a NAD 3020 típusú erősítőt (lásd
poszterképünkön), amelynek a fono-elektronikája meglehetősen korrekt
konstrukciónak tűnik, és bizony jól is szól, fölényesen jobban, mint a
Revox. A FEB résztvevői csak a NAD testén át juthattak a döntőbe.
Jócskán el is vérzett a mezőny ezen az akadályon; mindössze három
olyan előerősítő akadt, amelyre nyugodt lélekkel mondhattuk, hogy:
"legalább olyan jó, mint a 3020-as eleje".
Kontrollberendezésünk első láncszeme ezúttal, mint már előző
számunkban megírtuk, az Ortofon MC 30-as hangszedő volt, a Mechanikai
Laboratórium futóművén, a Hadcock karba építve. A T-30
transzformátoron keresztül használtuk. A lánc túlsó végét a Quad 405
és a Spendorok alkották. Egy-egy fordulóban mindvégig azonos
zeneszámokat tettünk fel (a programot demó-lemezeinkről válogattuk,
ezekről bővebben írunk lapunk 25-32. oldalán).
A meghallgatás természetesen mindig vakon folyt (sárga lámpa -
zöld lámpa), közben papírra vetettük benyomásainkat, utána még
egyeztettük is tapasztalatainkat, s csak miután döntöttünk, akkor
néztük meg, melyik volt a "versenyző" és melyik az "edzőtárs", a
pofozógép. Habár a NAD, mint mondtuk, nemigen hagyta pofozni magát.
Tehát, mint mondtuk, kialakult a döntő mezőnye - és ekkor kezdődtek
csak a bajok.
Nyilvánvaló volt, hogy a mi házizsürink egymagában nem vállalhatja
a döntés ódiumát. Ezért egyik szeánszot a másik után rendeztük, de a
kép egyre zavarosabb lett. Csak annyit vehetünk biztosra, hogy a
három, A, B és C betűvel jelölt erősítő nagyjából azonos kvalitású, de
A egy kissé mélytónusú, C magasabb színezetű, B pedig a kettő közé
esik, és nincs kizárva, hogy ennek a balansza a helyes, de valahogy
mégis ez kapta a legkevesebb pontot.
A ponttáblázat egyébként keveset mondana a zsürorok jegyzőkönyvbe
foglalt kommentárjai nélkül. Sajnos, gyakran előfordult, hogy a
készülékek körbeverték egymást, habár ha súlyozzuk az ítéleteket,
kiderül, hogy azért mindegyik társaságnak megvolt a maga favoritja.
Összesen hat szeánsz eredményét vettük számításba. Az első zsürit a
konstruktőrök alkották, a másodikat a HFM kollektívája (ez közös
szeánsz volt). A harmadik zsürit könnyűzenekedvelőkből: az FMH
Magnósklub tagjaiból toboroztuk, negyediknek pedig régi ismerőseinket,
a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeit láttuk vendégül. (Mindkét
társaság magával hozta a lemezeit is). Ötödiknek talán
ideszámíthatjuk a szerkesztő magánvéleményét, azzal az indokkal, hogy
neki a szeánszok után módjában állt hosszabb ideig is hallgatni az
egyes készülék-párokat, amikor a hangerejük még azonos volt. (Ezt
műszerrel kell beállítani.) Természetesen az ilyen magánszeánsz
eredménye sosem annyira hiteltérdemlő, mint a kollektív vakteszté.
Végül egy hatodik meghallgatásra azért volt szükség, hogy
ellenőrizzük a saját kontrollberendezésünket. Ugyanis a Quadot sokan
nem tartják elfogadható minőségű teljesítményerősítőnek; a
FEB-konstruktőrök között is akadt, aki fanyalogva beszélt róla.
Kerítettünk tehát egy valóban nagyhírű készüléket: a Hitachi
HMA-7500/II. végerősítőt - erről a japán gépről még az angolok is jó
véleménnyel vannak. Ezúttal már nem rendeztünk körmérkőzést, hanem
mindhárom készüléket a Hitachi előerősítőjéhez, a HCA-7500/II-höz
mértük. A fent leírt hat próba során a következő sorrend jött ki:
1. Tervezők: A-C-B.
2. HFM: C-B-A.
3. Magnósklub: B-C-A.
4. Liszt Ferenc Kamarazenekar: A-C-B.
5. DL: B-A-C.
6. A Hitachihoz mérten: A-C-B.
(Ennek az utolsó próbának az eredményét azonban egyikünk sem
tartotta meggyőzőnek. Mellesleg - hogy legalább ennyi örömünk legyen
az egészből - úgy találtuk, hogy a Hitachi végfok csak árnyalatokkal
jobb a Quadnál: Akkor már sokkal valószínűbb, hogy az Ortofon MC 30
volt a "limitáló faktor", a berendezés leggyengébb láncszeme.)
Summa summárum: nem tudunk dönteni jó lelkiismerettel. Fel kell
ismernünk, hogy tesztmódszerünk csak egy bizonyos határig tekinthető
többé-kevésbé üzembiztosnak: csak addig, amíg a készülékek el nem
jutnak egy méltányolható színvonalra. A készülékek jellegzetes,
alapvető hibáit elég jól ki tudjuk mutatni, de azt már nem tudjuk
eldönteni (még zenészek közreműködésével sem), hogy két korrekt
erősítő árnyalatnyival eltérő hangképe közül melyiket kell helyesnek
tekinteni. Sajnos, nincs kizárva, hogy ebbe egyebeken kívül még a
hangerő-differenciák is beleszólnak: előerősítő-teszteken szinte
lehetetlen ±0,5 decibelen belül tartani a két készülék hangerejét.
Erre a tényezőre nyomatékosan felhívjuk a figyelmét mindenkinek, aki
hasonló FEB-ekkel kísérletezik.
A FEB tapasztalatai közül számunkra talán az a legfontosabb, hogy
más dolog meggyőződni valamely készülék erényeiről (feltéve, hogy
egyáltalán sikerül meggyőződnünk róla), s megint más dolog ezt
hiteltérdemlően demonstrálni. Ez azért hangsúlyozzuk, mert érzésünk
szerint a FEB-győztes konstruktőröknek sem lesz könnyű dolguk, amikor
itt, ott vagy amott be akarják bizonyítani, hogy bonyolult készülékük
valóban jobb, s ha igen, hát mennyivel jobb az egyszerű, olcsón
előállítható masináknál. (Feltéve persze, hogy az utóbbiakat is
tisztességesen megcsinálták!) Így annyit tehetünk, hogy szükség esetén
készséggel tanúsítjuk: valóban ezek voltak a FEB döntőjének
résztvevői. Hogy lesz-e belőlük szériadarab, az nyilván attól is függ,
hogy valamelyik elektronikai szövetkezet meg tud-e egyezni a
konstruktőrökkel, illetve, hogy gazdaságosan gyártható-e a készülék.
Mi a magunk részéről a FEB-et végleg lezártnak tekintjük, s egyelőre
nem tervezünk más hasonló bajnokságot sem. Természetesen mindent
elkövetünk, hogy javítsunk a teszt-módszereinken, de erőnket be kell
osztanunk. Márpedig átlagosnál jobb elektronikákat minősíteni - ez
hatványozottan több időt és energiát emészt fel, mint a náluk azért
mégiscsak fontosabb, közhasznú készülékek tesztje. Legalábbis, ha
lelkiismeretesen dolgozunk.
Olvasóink bizonyára észrevették, hogy nemigen bocsátkozunk
spekulációkba arról, hogy az előerősítők hangminőségéért vajon melyik
paraméter felelős a leginkább. (Pedig, mint láthatták, még a
különbségihang-torzításukat is megmérjük.) Beszéljünk talán egyről, a
leginkább magától értetődő jellemzőről: a frekvenciagörbéről, mégpedig
a Revox előerősítővel kapcsolatban. A Revox eddig nagyon jól megfelelt
céljainknak, hiszen csatornánként 3 (Tungsram!) tranzisztorral nagyon
becsületes hangminőséget szolgáltatott. Persze, mi is tudtuk, hogy ez
az elektronika nem a világ csodája, de - riválisok híján - elnézőek
lehettünk vele szemben. Nem tulajdonítottunk túlzott jelentőséget a
frekvencia-jelleggörbe 40 és 1000 Hz közötti, enyhe, nem egészen 1
decibeles kiemelésének, sem pedig a felső tartomány hasonlóképpen
csekély kiemelésének. Ma már úgy tartjuk, hogy ez az átviteli karakter
előnytelen. Nem véletlen, hogy a selejtezőn túljutott erősítők
korrekciója a Revoxénál pontosabb volt. (Azt sem állítjuk azért, hogy
ezen áll vagy bukik a dolog; az egyforma átviteli karakterű erősítők
sem szóltak egyformán.)
Mégis, ha már a frekvenciagörbét simítgatjuk, hadd szóljunk egy
furcsa tanulmányról. Bizisten nem áprilisi tréfának szánjuk, noha
akiknek eddig elmondtuk, jót nevettek rajta. De azért érdekes a dolog:
vannak, akik már a millibeleket méricskélik! A millibel angol női
névnek hangzik; de nem az, hanem a decibel századrésze; a belnek pedig
ezrede.
A jónevű amerikai folyóirat, az International Audio Review (IAR)
1978/3. számában a szerkesztő, P. Moncrieff arról értekezik, hogy mi
okozhatja az eltérést a látszólag azonos specifikációjú erősítők
hangja között. Egyebeken kívül: a fül a frekvenciagörbe igen kicsiny
eltérését is észlelni képes, tehát a RIAA-görbét rendkívüli
pontossággal kell beállítani. Moncrieff szerint a 2 mB-es; tehát 0,01
dB-es eltérés már meghallható. Mérési eljárásokat közöl, és nagyon
hihetőnek látszó készülékmérési eredményeket ad meg. Alig merjük
idézni, de azt írja, hogy az IAR jelenleg 0,5 mB "relatív
pontossággal", 2 mB "abszolút pontossággal" képes mérni a
frekvenciaátvitelt. Moncrieff szerint a mindössze ±0,5 dB-es különbség
már erős hangelszíneződést okoz. Namármost, mi a Revoxon zavarónak
véljük a nem egészen ±1 dB-es eltérést. Pedig a mi
kontrollberendezésünk összemérhetetlenül szerényebb, mint amit az IAR
használ...