FEB



    

        Eddigi legszerencsétlenebb vállalkozásunk. Felmérhetetlen energiát
    fecséreltünk  rá,  s  az  eredménye  egyelőre  nem  több  ennél  a két
    újságoldalnyi   információnál,   habár   tapasztalatokban  feltétlenül
    gyarapodtunk,  s  elvégre  az  is  valami.  Úgy  kezdődött,  hogy  - a
    szerkesztő  bűne! - a Délibábos Oldalon szóba hoztuk egyszer, még 1980
    telén,  hogy  ki kéne írni a Fono-Előerősítők Bajnokságát. A FEB ezzel
    úgyszólván  magától kiíródott, mert nagyon sokan megkerestek bennünket
    sajáttervezésű  előerősítőikkel,  és  ez azt bizonyítja, hogy ötletünk
    egyáltalán  nem  volt  délibábos.  Mire észbekaptunk volna, vállalkozó
    kedvű  olvasóink  már tucatnyi készüléket küldtek be hozzánk, mi tehát
    elfogadtuk  a  feta-komplét,  s bár nem ünnepélyesen, de megnyitottnak
    nyilvánítottuk  a  FEB-et.  Aztán, amikor már annyi volt a doboz, hogy
    nem   volt   hová   tennünk,  megpróbáltuk  hivatalosan  is  lezárni a
    nevezéseket   -  amivel  viszont  felháborítottuk  azokat  a  (kevésbé
    merész)  olvasóinkat,  akik  még  mindig a versenykiírásra várakoztak.
    Őket utólag még megpróbáltuk bevonni a versenybe.
        Most  tehát  ott  tartunk,  hogy hiába próbálunk lezárni egy forma
    szerint   ki  sem  írt  versenyt  -  vagyis,  utólag  szemlélve,  elég
    ügyetlenül  csináltuk  a  dolgot. Az egyik nagy hiba az volt, hogy nem
    közöltünk   nevezési   határidőt.  Ugyancsak  súlyos  hiba,  hogy  nem
    határoztuk  meg  pontosan, milyen kivitelben kérjük a masinákat. Volt,
    aki komplett, hálózati tápegységgel együtt szerelt készüléket küldött,
    mások  pedig esetleg postára adtak egy csupasz panelt, amelyhez nekünk
    kellett  árnyékoló  búrát,  csatlakozókat és természetesen tápegységet
    varázsolnunk.  Legközelebb  megfontoltabbak  leszünk... Még szerencse,
    hogy  a  Délibábos  Versenykiírásban  legalább  az  benne volt, hogy a
    jelölteknek a Revox előerősítőt kell megverniük.
        Nem  írtuk  le,  de  feltehetőleg magától értetődik, hogy bizonyos
    alapvető  műszaki  követelményeket  is  támasztottunk az aspiránsokkal
    szemben.   Úgy  gondoljuk,  hogy  a  DIN  45  500  meglehetősen  enyhe
    előírásait  (Blatt  6,  egyben:  KGST-MSZ  1079-78) mindenképpen illik
    betartani. Csak kivonatosan:

    Frekvenciagörbe eltérése 40 Hz-16 kHz:                      max. ±2 dB
    Harmonikus torzítás 1 kHz-en:                               max. 0,7 %
    Bemeneti impedancia 1 kHz-en:                            47 kohm, ±20%
    Bemeneti túlvezérlés-állóság:                               min. 12 dB
    Jel-idegenfeszültség arány:                                 min. 50 dB
    Csatornák közötti különbség:                                max. 3 dB.

        Azt   is   elvártuk,  hogy  az  előerősítők  legalább  ötvenszeres
    erosítést   adjanak.   Ezen  túlmenően  jónéhány  egyéb  jellemzőt  is
    megmértünk   (például:  bemeneti  impedancia  változása  a  frekvencia
    függvényében,  az  erősítő  frekvencia-jelleggörbéjének  változása 0,5
    Mohm  és  20 kohm terhelő ellenállás hatására, különbségihang-torzítás
    stb.). Nem egy készülék első nekifutásra fennakadt a rostán, de mindig
    módot adtunk a tervezőnek arra, hogy kijavítsa a hibát - néha többször
    is...  Olvasóink  talán már értik, miért húzódott el a bajnokság ilyen
    sokáig.  Mint  a bicikliverseny: a mezőny egyik vége Szegeden, a másik
    vége Nagykanizsán...
        Eredetileg  úgy  képzeltük,  hogy  ha  túljutunk a selejtezőkön, a
    Revoxnál jobb előerősítők számára már a tervezőkkel közösen szervezünk
    körversenyt.  Arra  viszont  nem  számítottunk, hogy jó tíz előerősítő
    sikerrel  veszi  az  első  akadályt,  márpedig  tíz  versenyző közötti
    körmérkőzés, az annyi mint, annyi mint... szóval, nagyon sok mérkőzés.
    (Az  igazság  egyébként  az,  hogy  egyáltalán  nem voltunk szigorúak,
    nehogy esetleges tévedésünkkel elüssünk valakit a jobb helyezéstől. Ha
    az volt a véleményünk róla, hogy: "feltehető; hogy jobb a Revoxnál, de
    semmiképpen sem rosszabb" - továbbengedtük.)
        Kénytelenek   voltunk  tehát  még  egy  középdöntőt  is  rendezni.
    Akkoriban   vizsgálgattuk   a   NAD   3020   típusú   erősítőt   (lásd
    poszterképünkön),  amelynek  a fono-elektronikája meglehetősen korrekt
    konstrukciónak tűnik, és bizony jól is szól, fölényesen jobban, mint a
    Revox.  A  FEB  résztvevői  csak  a NAD testén át juthattak a döntőbe.
    Jócskán  el  is  vérzett  a  mezőny ezen az akadályon; mindössze három
    olyan  előerősítő  akadt,  amelyre  nyugodt lélekkel mondhattuk, hogy:
    "legalább olyan jó, mint a 3020-as eleje".
        Kontrollberendezésünk  első  láncszeme  ezúttal,  mint  már  előző
    számunkban  megírtuk, az Ortofon MC 30-as hangszedő volt, a Mechanikai
    Laboratórium    futóművén,    a   Hadcock   karba   építve.   A   T-30
    transzformátoron  keresztül  használtuk. A lánc túlsó végét a Quad 405
    és   a   Spendorok   alkották.  Egy-egy  fordulóban  mindvégig  azonos
    zeneszámokat  tettünk  fel  (a programot demó-lemezeinkről válogattuk,
    ezekről bővebben írunk lapunk 25-32. oldalán).
        A  meghallgatás  természetesen  mindig  vakon folyt (sárga lámpa -
    zöld   lámpa),  közben  papírra  vetettük  benyomásainkat,  utána  még
    egyeztettük  is  tapasztalatainkat,  s  csak  miután döntöttünk, akkor
    néztük  meg,  melyik  volt  a  "versenyző"  és melyik az "edzőtárs", a
    pofozógép.  Habár  a  NAD, mint mondtuk, nemigen hagyta pofozni magát.
    Tehát,  mint  mondtuk,  kialakult a döntő mezőnye - és ekkor kezdődtek
    csak a bajok.

        Nyilvánvaló volt, hogy a mi házizsürink egymagában nem vállalhatja
    a  döntés  ódiumát. Ezért egyik szeánszot a másik után rendeztük, de a
    kép  egyre  zavarosabb  lett.  Csak  annyit  vehetünk biztosra, hogy a
    három, A, B és C betűvel jelölt erősítő nagyjából azonos kvalitású, de
    A  egy  kissé  mélytónusú,  C magasabb színezetű, B pedig a kettő közé
    esik,  és  nincs  kizárva, hogy ennek a balansza a helyes, de valahogy
    mégis ez kapta a legkevesebb pontot.
        A  ponttáblázat egyébként keveset mondana a zsürorok jegyzőkönyvbe
    foglalt   kommentárjai  nélkül.  Sajnos,  gyakran  előfordult,  hogy a
    készülékek  körbeverték  egymást,  habár  ha  súlyozzuk az ítéleteket,
    kiderül,  hogy  azért  mindegyik társaságnak megvolt a maga favoritja.
    Összesen  hat  szeánsz  eredményét vettük számításba. Az első zsürit a
    konstruktőrök  alkották,  a  másodikat  a  HFM  kollektívája (ez közös
    szeánsz   volt).  A  harmadik  zsürit  könnyűzenekedvelőkből:  az  FMH
    Magnósklub tagjaiból toboroztuk, negyediknek pedig régi ismerőseinket,
    a  Liszt  Ferenc  Kamarazenekar  művészeit  láttuk  vendégül. (Mindkét
    társaság    magával    hozta   a   lemezeit   is).   Ötödiknek   talán
    ideszámíthatjuk  a szerkesztő magánvéleményét, azzal az indokkal, hogy
    neki  a  szeánszok  után  módjában állt hosszabb ideig is hallgatni az
    egyes  készülék-párokat,  amikor  a  hangerejük  még azonos volt. (Ezt
    műszerrel   kell  beállítani.)  Természetesen  az  ilyen  magánszeánsz
    eredménye  sosem  annyira  hiteltérdemlő,  mint a kollektív vakteszté.
    Végül   egy   hatodik   meghallgatásra   azért   volt   szükség,  hogy
    ellenőrizzük  a  saját kontrollberendezésünket. Ugyanis a Quadot sokan
    nem    tartják    elfogadható    minőségű    teljesítményerősítőnek; a
    FEB-konstruktőrök  között  is  akadt,  aki  fanyalogva  beszélt  róla.
    Kerítettünk   tehát   egy   valóban  nagyhírű  készüléket:  a  Hitachi
    HMA-7500/II.  végerősítőt  - erről a japán gépről még az angolok is jó
    véleménnyel  vannak.  Ezúttal  már  nem rendeztünk körmérkőzést, hanem
    mindhárom  készüléket  a  Hitachi  előerősítőjéhez,  a HCA-7500/II-höz
    mértük. A fent leírt hat próba során a következő sorrend jött ki:

    1. Tervezők:                                                    A-C-B.
    2. HFM:                                                         C-B-A.
    3. Magnósklub:                                                  B-C-A.
    4. Liszt Ferenc Kamarazenekar:                                  A-C-B.
    5. DL:                                                          B-A-C.
    6. A Hitachihoz mérten:                                         A-C-B.

        (Ennek  az  utolsó  próbának  az  eredményét  azonban egyikünk sem
    tartotta  meggyőzőnek.  Mellesleg - hogy legalább ennyi örömünk legyen
    az  egészből  - úgy találtuk, hogy a Hitachi végfok csak árnyalatokkal
    jobb  a  Quadnál:  Akkor már sokkal valószínűbb, hogy az Ortofon MC 30
    volt a "limitáló faktor", a berendezés leggyengébb láncszeme.)
        Summa  summárum:  nem  tudunk dönteni jó lelkiismerettel. Fel kell
    ismernünk,  hogy  tesztmódszerünk csak egy bizonyos határig tekinthető
    többé-kevésbé  üzembiztosnak:  csak  addig,  amíg  a készülékek el nem
    jutnak   egy  méltányolható  színvonalra.  A  készülékek  jellegzetes,
    alapvető  hibáit  elég  jól  ki  tudjuk mutatni, de azt már nem tudjuk
    eldönteni  (még  zenészek  közreműködésével  sem),  hogy  két  korrekt
    erősítő  árnyalatnyival  eltérő hangképe közül melyiket kell helyesnek
    tekinteni.  Sajnos,  nincs  kizárva,  hogy  ebbe egyebeken kívül még a
    hangerő-differenciák   is   beleszólnak:  előerősítő-teszteken  szinte
    lehetetlen  ±0,5  decibelen  belül  tartani a két készülék hangerejét.
    Erre  a  tényezőre nyomatékosan felhívjuk a figyelmét mindenkinek, aki
    hasonló FEB-ekkel kísérletezik.
        A  FEB tapasztalatai közül számunkra talán az a legfontosabb, hogy
    más  dolog  meggyőződni  valamely  készülék  erényeiről (feltéve, hogy
    egyáltalán  sikerül  meggyőződnünk  róla),  s  megint  más  dolog  ezt
    hiteltérdemlően  demonstrálni.  Ez  azért hangsúlyozzuk, mert érzésünk
    szerint  a FEB-győztes konstruktőröknek sem lesz könnyű dolguk, amikor
    itt,  ott vagy amott be akarják bizonyítani, hogy bonyolult készülékük
    valóban  jobb,  s  ha  igen,  hát  mennyivel  jobb az egyszerű, olcsón
    előállítható  masináknál.  (Feltéve  persze,  hogy  az  utóbbiakat  is
    tisztességesen megcsinálták!) Így annyit tehetünk, hogy szükség esetén
    készséggel   tanúsítjuk:   valóban   ezek   voltak  a  FEB  döntőjének
    résztvevői. Hogy lesz-e belőlük szériadarab, az nyilván attól is függ,
    hogy   valamelyik   elektronikai   szövetkezet   meg  tud-e  egyezni a
    konstruktőrökkel,  illetve,  hogy gazdaságosan gyártható-e a készülék.
    Mi  a  magunk részéről a FEB-et végleg lezártnak tekintjük, s egyelőre
    nem  tervezünk  más  hasonló  bajnokságot  sem.  Természetesen mindent
    elkövetünk,  hogy  javítsunk a teszt-módszereinken, de erőnket be kell
    osztanunk.  Márpedig  átlagosnál  jobb  elektronikákat minősíteni - ez
    hatványozottan  több  időt  és energiát emészt fel, mint a náluk azért
    mégiscsak  fontosabb,  közhasznú  készülékek  tesztje.  Legalábbis, ha
    lelkiismeretesen dolgozunk.
        Olvasóink   bizonyára   észrevették,   hogy  nemigen  bocsátkozunk
    spekulációkba  arról, hogy az előerősítők hangminőségéért vajon melyik
    paraméter   felelős   a   leginkább.  (Pedig,  mint  láthatták,  még a
    különbségihang-torzításukat  is megmérjük.) Beszéljünk talán egyről, a
    leginkább magától értetődő jellemzőről: a frekvenciagörbéről, mégpedig
    a Revox előerősítővel kapcsolatban. A Revox eddig nagyon jól megfelelt
    céljainknak,  hiszen csatornánként 3 (Tungsram!) tranzisztorral nagyon
    becsületes  hangminőséget szolgáltatott. Persze, mi is tudtuk, hogy ez
    az  elektronika  nem  a világ csodája, de - riválisok híján - elnézőek
    lehettünk  vele  szemben.  Nem tulajdonítottunk túlzott jelentőséget a
    frekvencia-jelleggörbe  40  és  1000  Hz közötti, enyhe, nem egészen 1
    decibeles  kiemelésének,  sem  pedig  a  felső tartomány hasonlóképpen
    csekély kiemelésének. Ma már úgy tartjuk, hogy ez az átviteli karakter
    előnytelen.   Nem  véletlen,  hogy  a  selejtezőn  túljutott  erősítők
    korrekciója  a Revoxénál pontosabb volt. (Azt sem állítjuk azért, hogy
    ezen  áll  vagy bukik a dolog; az egyforma átviteli karakterű erősítők
    sem szóltak egyformán.)
        Mégis,  ha  már  a frekvenciagörbét simítgatjuk, hadd szóljunk egy
    furcsa  tanulmányról.  Bizisten  nem  áprilisi  tréfának szánjuk, noha
    akiknek eddig elmondtuk, jót nevettek rajta. De azért érdekes a dolog:
    vannak,  akik  már  a  millibeleket  méricskélik! A millibel angol női
    névnek hangzik; de nem az, hanem a decibel századrésze; a belnek pedig
    ezrede.
        A  jónevű  amerikai folyóirat, az International Audio Review (IAR)
    1978/3.  számában  a szerkesztő, P. Moncrieff arról értekezik, hogy mi
    okozhatja  az  eltérést  a  látszólag  azonos  specifikációjú erősítők
    hangja  között.  Egyebeken kívül: a fül a frekvenciagörbe igen kicsiny
    eltérését   is   észlelni   képes,   tehát  a  RIAA-görbét  rendkívüli
    pontossággal  kell beállítani. Moncrieff szerint a 2 mB-es; tehát 0,01
    dB-es  eltérés  már  meghallható.  Mérési eljárásokat közöl, és nagyon
    hihetőnek  látszó  készülékmérési  eredményeket  ad  meg.  Alig merjük
    idézni,   de   azt   írja,  hogy  az  IAR  jelenleg  0,5  mB  "relatív
    pontossággal",    2   mB   "abszolút   pontossággal"   képes   mérni a
    frekvenciaátvitelt. Moncrieff szerint a mindössze ±0,5 dB-es különbség
    már  erős  hangelszíneződést  okoz.  Namármost, mi a Revoxon zavarónak
    véljük    a    nem   egészen   ±1   dB-es   eltérést.   Pedig   a   mi
    kontrollberendezésünk  összemérhetetlenül szerényebb, mint amit az IAR
    használ...