Pénztárca-méretű stúdiók |
A házistúdió játékszer csupán az igaziakhoz képest - de
csodálatos, megunhatatlan játékszer; nemritkán leendő profik is
gyakorlatoznak rajta. Központi darabja legtöbbször a "szegény ember
Revoxa", az Akai 4000-es, amelynek tulajdonosai gyakran tőlünk
szeretnék megtudni, hogy miféle trükkfelvételeket készíthetnek a
magnójukkal. Cikkünk szerzője (többszörös magnótulajdonos) nekik
válaszol most. Egyben szenvedélyesen hitet tesz a Minden Hifik
Forrása, a magnetofon mellett. Azok a szociológusok, akik művelődési
szokásainkat vizsgálják, bizonyára nálam pontosabban megmondhatják,
hogy kor, nem, magasság és hajszín szerint ki mennyit költhet hifire.
Saját környezetemben, hifi-rajongó barátaim táborában - veszélyes
szenvedély ez! - mindenki annyit költ rá, amennyit csak tud. A
stúdióink mindig pénztárcaméretűek. Kár, hogy a pénztárcánk nem
stúdió-méretű.
Mint ezt az alábbi, kor- és kórtörténeti áttekintés bizonyítja.
Kezdetben, mint lelkes Terta-811-tulajdanos, legfontosabb célomnak
tekintettem, hogy magnóm előmágnesezésének - elegánsabban: Bias
Controljának - kivezetésével be tudjam állítani a magnót mindenféle
szalaghoz: Ozalidhoz, Ozafonhoz, Agfa(?) CH-hoz, Ferrániához...
Csodálattal néztem a Grundig TK 20-as magnóra, álmaim netovábbjára.
Valahonnan, távolból azt is hallottam már, hogy "sztereó".
(Pénztárca-méret; a spórolós, nyaranta munkát vállaló gimnazistáé.)
Aztán 1965-ben, amikor néhány hasonszőrűmmel magnósklubot
alapítottunk (erről már írt egyszer a HFM), azon igyekeztem, hogy 2x3
méteres szobámban hogyan helyezem el saját építésű, 150 literes
besszreflex-dobozaimat úgy, hogy a sztereó Stella magnóról a lehető
legjobban szóljanak, anélkül, hogy az ágyamat a konyhába kelljen
kihúznom. Akkoriban az volt rátartiságunk legfőbb indítéka, hogy
elhatároztuk: csakis lemezről veszünk fel - szalagról nem másolunk
többé! (Pénztárca-méret: egyetemi ösztöndíj, ifjúsági klubokban
tartott zenei előadások és lemezbemutatók tiszteletdíja.)
Jelenlegi gondjaim: új, kvadrofon keverőpult kellene, jobb
kondenzátor-mikrofonok; a Revox A77 fölött is eljárt kicsit az idő, jó
lenne kicserélni - de érdemes-e addig, amíg a házistúdió egyben
nappali szoba, dolgozó, vendégszoba és tárgyaló is? (Pénztárca-méret:
fejlesztőmérnöki fizetés, plusz színháztól-tévétől diaporáma és
hangmontázsok honoráriuma, mínusz a család és az életvitel, az annyi
mint...)
Bárki megfigyelhette, hogy a körkép középpontjában mindig a MAGNÓ
áll, ez a szeretetreméltóan speciális hifi-eszköz. Berendezésünk többi
darabja csak a mások által dobozolt hangkonzervet tálalja, de "Ő" - a
magnó - saját maga is képes ilyeneket előállítani.
(1. számú főtétel: a magnó az első pillanattól kezdve alkotóibb
magatartásra ösztönöz, mint az összes többi eszköz együttvéve. Mert
hiszen volt-e már valakinek annyi üres magnószalagja, hogy ne
kényszerült volna mérlegelni: mit vegyen föl és mit ne?! Ez a
szelektálás már önmagában is oda vezet, hogy szalagunkat kezdjük egy
kicsit a saját alkotásunknak tekinteni. Még akkor is, ha csak a mások
zenéjét gyűjtöttük össze rajta, a nekünk tetsző sorrendben.)
Aztán a montázskészítés következik. Ha már egy zenegyűjteményben a
számok egymásutánja is a gyűjtő (az alkotó?) ízlését tükrözi,
méginkább így van ez, ha egy-egy részletet elhagyunk, másokat
tudatosan egymás mellé helyezünk, és így megpróbáljuk hallgatóinkat a
mi ízlésünk hullámhosszára hangolni.
Ez az a pont, amelyen a pénztárca (és a családi béke) nemegyszer
halálos sebet kap, ugyanis kiderül, hogy egy magnó - nem magnó.
Hogyisne, vagdossuk szét a gyönyörű szalagjainkat, és ha nem sikerült
az ollózás, vesszen kárba minden? Nem: kell még egy magnó, hogy ne az
eredetit kelljen vágni, hanem csak az átjátszott másolatot. Az eredeti
felvételt pedig tegyük szépen vissza a polcra.
(2. számú főtétel: ez a házistúdió születésének pillanata.
Szalagjaink zenetárrá lépnek elő, miközben "munkaszalagokon"
alkotunk.)
Az alkotáshoz később kevésnek bizonyul a két magnó is. Mert: ha az
egymásután vágott zenei részletek hangzásbeli tónusa eltérő,
korrekcióra van szükség - hacsak nem éppen e hangzásbeli eltéréssel
kívánunk valamit hallgatóink tudtára hozni. Ha pedig két programot
szeretnénk egyidőben megszólaltatni és vegyíteni, keverőt kell
szereznünk... továbbá egy harmadik magnót, hiszen két zeneszámból
gyártunk egy harmadikat...
Álljunk meg itt egy percre, hadd adjam meg a házistúdió receptjét.
Nem kell mindig kaviár... akarom mondani, Revox. Végy azonban:
1. Egy zenei hangarchívumot,
2. néhány mikrofont,
3. egyéb jelforrásokat (tunert, lemezjátszót),
4. három darab magnetofont,
5. egy (keverőt beépített korrekciókkal),
6. egy erősítőt,
7. néhány hangládát és végül
8. egy fejhallgatót (hogy környezeted az összes többit el tudja
viselni).
A továbbiakban tedd megfontolás tárgyává, hogy monó, sztereó,
esetleg kvadró programok jelenjenek-e meg a lánc végén, és hogy
akarsz-e zenét zenével keverni, vagy elég, ha szövegek alá adsz
háttérzenét. Ha az egyszerűsítés mellett döntesz, kisebb méretű
pénztárca is elegendő - de az is biztos, hogy minden takarékossági
lépéssel távolabb kerülsz az ideális hangminőségtől.
Nem futja három magnóra, talán még kettőre sem? Mindenesetre nézz
körül, hozzá tudsz-e jutni olyan készülékekhez, amelyeken a bűvös
Duo-play, Synchro-play, Echo, Multi-play, Sound-on-Sound feliratok
olvashatók. Ezek általában arra jók, hogy a sztereó magnót két monó
magnónak használhatod, s egyetlen készülékkel is csinálhatsz
montázsokat. A fenti varázs-szavak a következő lehetőségeket jelölik:
Duo-play. A sztereó magnó egyik csatornájára felveszünk valamit.
Miközben ezt visszahallgatjuk, vele egyidőben a másik csatornára
felveszünk valami mást. A végeredmény: két egyidejű monó program,
egyik a bal, másik a jobb csatornán szólal meg. De vigyázat: ha a
magnó háromfejes, tehát külön felvevő és külön lejátszó fej van rajta,
akkor a második program késni fog az elsőhöz képest, éppen annyit,
amennyi idő alatt a szalag megteszi az utat a két fej között. Furcsa
dolog, de itt kivételesen előnyösebb a kombinált fejes magnó:
Synchro-play. Háromfejes magnók korrekt Duo-play-e. Éppen az előbb
említett hibaforrást dugaszolja be azáltal, hogy a második felvételhez
hozzájátszandó hangot az első sávnak nem a lejátszó, hanem a
felvevőfejéről adja ki. A hangminősége gyengébb ugyan, de sebaj,
hiszen ez úgyis csak kontroll-hang, arra való, hogy legyen mivel
szinkronban maradni. A végeredmény itt is két egyidejű, szinkronba
hozott monó program.
Echo, azaz visszhang. Felvétel közben a bejövő, tehát a felvételre
szánt jelet rákeverjük a lejátszó fejről visszahallgatott jelre. Ez
természetesen kizárólag a háromfejes készülékek trükkje. Nem
mindegyiké - de néha akkor is megy, ha a gyár nem is gondolt rá.
(Erről később!)
Multi-play. A sztereó magnó egyik sávjára felveszünk egy műsort,
aztán átjátsszuk a másik sávra, de úgy, hogy közben hozzákeverünk egy
újabb programot. Végeredmény: a második felvétel keverve tartalmazza a
két műsort, amelyek közül az egyik csupán másolat (az eredetije
megmarad az első sávon).
Sound-on-Sound. A Multi-play más formája. Általában ez érdekli a
leginkább az üzletekben kapható Akai-készülékek tulajdonosait,
különösén azokat, akik maguk is zenélnek. S.O.S. kiáltásukra (ez a
Sound-on-Sound rövidítése!) megadjuk e többrészes trükkfelvétel pontos
receptjét. Kapcsoljuk be azt az Akai 4000DS Mk II-őt, és rajta!
Első felvétel:
* Először lehetőleg a mikrofonhoz nem kötött hangszerekkel, tehát
a gitárral, orgonával vedd fel a zenei alapot, az első sávra (1-4
kapcsolóállás), a továbbiakban ugyanis ezt már csak mikrofonnal tudod
kiegészíteni.
Második felvétel.
* Mikrofonodat dugd a Left Mic hüvelybe. (A Left Mic gombbal
állíthatod majd a mikrofonjel szintjét. A bal oldali sávból
átjátszandó jel szintjét a Left Line potenciométerrel szabályozhatod.)
* A sávváltót kapcsold 3-2 állásba.
* Nyomd be a Mono/Stereo kapcsológombot.
* A S.O.S. kapcsolót tedd On állásba.
* A Monitor kapcsolót helyezd Source állásba.
* Vedd fel a fejhallgatót és dugd be a csatlakozóját.
* A magnót kapcsold felvételre és pillanat-állj állásba.
* Végy mély lélegzetet, és nyomd meg a pillanat-állj
feloldógombját: Énekelj, szavalj, zenélj, tapsolj rá az eredeti
felvételre (táncolni se restellj), és ha készen vagy, hallgasd vissza!
A bal sávon az eredeti program szól, a jobb sávon az eredetivel
összekevert mikrofonfelvétel. Ha minden tökéletes; és még van
hozzáadni való szólam, folytathatod a Sound-on-Soundot, de vigyázz: a
folytatás során az eredeti, az 1-4 sávon rögzített felvétel az
enyészet martaléka tesz!
Harmadik felvétel:
* Sávkapcsoló vissza az 1-4 állásba.
* Mikrofon marad a bal csatornán, és egyáltalán, minden ugyanúgy
megy, ahogy az előbb.
Ha még tovább is folytatnád sok sikert! - de rögtön észre fogod
venni, hogy a korábban fölvett szólamok minden átjátszással
gyengülnek, és egyre rosszabb minőségben szólnak.
Ha már ilyen szépen előrehaladtunk az alapstúdió
egyszerűsítésében: az Akai 4000 DS Mk II-vel visszhangosítani is
lehet! A készülék konstruktőrei nem gondoltak ugyan arra (ezért az
árért, igazán, miért is?), hogy lejátszó fejről kapott jelet felvétel
közben hozzákeverhessük a bejövő jelhez, de egy kis ügyeskedéssel
felülbírálhatjuk tervezési koncepciójukat. Kábelezzünk össze egy
fejhallgatóhoz való sztereó Jack-dugót két mikrofonozásra való monó
Jack-dugóval! (Melegpontok és árnyékolás szabályosan szétosztandó, és
természetesen csakis árnyékolt kábelt használjunk!) Ha ennek az
Y-alakú csatlakozónak sztereó dugóját a fejhallgató-kimenetbe, monó
dugóit a mikrofonbemenetekbe dugjuk, visszhangosan is felvehetjük a
Line bemenetre érkező jelet - mégpedig sztereóban!
A Monitor kapcsolót tartsuk a Tape állásban. A hangerőt a Left
Line és a Right Line potenciométerekkel; a visszhangosítás mértékét
pedig a Left Mic és a Right Mic gombokkal szabályozhatjuk. Mivel a
fejhallgató-kimeneten sokkal nagyobb jel jön ki, mint amilyet a
mikrofonbemenetek kedvelnek, a "Mic" gombokkal nagyon csínján kell
bánnunk.
Segíthetünk viszont magunkon egy ügyes fogással (amely a HFM
játékszabályai szerint még nem számít modifikációnak, azaz MOD-nak).
Ha a sztereó és a monó Jack-dugók közé beiktatunk egy-egy - sorosan
kötött - ellenállást, körülbelül 100 kohmosat, akkor a forgatógombok
már csak nagyobb szögelfordulásra változtatnak ugyanakkorát a
jel-szinten, tehát finomabban tudjuk szabályozni a visszhangot. Ez a
módszer a GX-es Akaival is beválik.
Ha már itt tartunk; a GX 4000D-vel más módon is lehet
visszhangosítani: "keresztben"! Tehát úgy, hogy a bal csatorna műsorát
a jobb csatorna jelével visszhangosítjuk és megfordítva. Jellegzetes
"űr-effektusokra" legyünk elkészülve, ha az alábbi receptet követjük:
1. Vezessük a műsort a magnó DIN-bemenetén át a tuchel-csatlakozó
1. és 4. pontjára.
2. Állítsuk a magnót felvételre és pillanat-álljra.
3. Nyomjuk be a S.O.S. gombot.
4. Állítsuk a Monitor kapcsolót előbb Source-ra, majd később, ha
már elindult a szalag, Tape-re.
5. A fejhallgató (és a biztonsági öv) bekapcsolása után kezdődhet
az "űrkaland". A bejövő: műsorjel szintjét most a Mic/Din
gombokkal, a visszhangosítás mértékét a Line gombbal
szabályozhatjuk.
Hogy ezek a trükkök szórakoztatóak, abban nem kételkedem. Persze,
nem érdemes minden felvételünket agyonvisszhangosítani. Amit ugyanis
egyszer visszhangosan vettünk fel, az úgy is marad az idők
végezetéig, vagy legalábbis a következő törlőfejig: Hogy akkor mire jó
az egész? Először is arra, hogy az "audio-kultúrának" ne csak
fogyasztói, hanem értő alkotói lehessünk, anélkül, hogy nagyobb méretű
pénztárcát kellene kerítenünk, (3. számú, főtétel: a legtökéletesebb
hifi-berendezés is értéktelen holmivá válik, ha nem tudunk bánni
vele!)
A magnóval (ké)szült hangmontázsokról viszont kiderülhet, hogy
alkotói valóban egy magasabb audio-kultúra részesei. Tudom, hogy a
Hifi Magazin nem kulturális folyóirat: lehet, hogy a szerkesztő ide be
fog szúrni egy megjegyzést - ám tegye. (Juszt sem teszi. A szerkesztő
megjegyzése.) Mégis, kedves Olvasó, gondoltál-e már arra, milyen
érdekes világ nyílik meg a HANGGAL bánni tudók előtt, ha összeakadnak
fotósokkal, filmesekkel, színházi alkotóművészekkel? Hogy egy kicsit
hazabeszéljek; bizonyos vagyok benne, például, hogy, a legújabb
audiovizuális műfaj, a Diaporáma (éppen alakulófélben tevő) országos
szövetsége szívesen látna stúdióiban hanghoz értő, fantáziában dús
embereket. Magam is e műfaj hódolója vagyok; egy más alkalommal
szívesen írnék arról, milyen esztétikai megfontolások és milyen
technikai eljárások alapján lehet megteremteni valamely audiovizuális
program, színielőadás zenei kulisszáját. E szándékom hátterében az a
meggyőződésem áll (4. számú; egyben utolsó főtétel), hogy nemcsak a
zene élvezetében támaszkodunk a hifi-technikára: az utóbbi sem ér
hajítófát sem megfelelő műsoranyag híján.
Márton Géza