Demó-lemezek |
Ajtók-ablakok hermetikusan lezárva. Szomszédok megfélemlítve,
családtagok módszeresen elüldözve, moziba küldve vagy a lakás legtúlsó
zugába kényszerítve. Kezdődik a szeánsz (Pesten, Győrött, Szegeden,
Pécsett, egyszóval a Kárpátoktól le az Al-Dunáig bárhol). A tű a
barázdába ereszkedik... rövidesen megtudjuk, amire kíváncsiak voltunk:
azt, hogy ez (amaz) a készülék szebben (csúnyábban) szól a másiknál.
Ahogy a matematikai levezetések végén áll: quod erat demonstrandum -
"amit bizonyítani kellett".
Vagy inkább: amit demonstrálni kellett? Be kell vallanom, hogy a
szeánszok eredménye ritkán tölt el azzal a megnyugtató bizonyossággal,
amellyel a matematika ajándékozza meg az embert. Mert hogyan is
döntjük el, hogy vajon eléggé "hifi"-e a hangszedőnk? Hát úgy, hogy
meghallgatjuk az erősítőn keresztül. És hogyan minősítjük az erősítőt?
A hangszóróval. És a hangszórót? A hangszedővel. Vagyis valamennyit -
egymással. "Elvesztettem a szemüvegemet, és addig nem tudom
megkeresni, amíg meg nem találtam". Mindenképpen szükségünk van egy
fix pontra, és ez nem más, mint a hanglemez, vagyis a zenei program,
amelyről nem kevesebbet feltételezünk, mint hogy önmagában véve élethű
- csak éppen a megfelelő módon kell lejátszani. Vajon rászolgál-e
bizalmunkra a hanglemez?
Erre a szónoki kérdésre a legtöbben (az optimisták) azt felelnék,
hogy hát bizony a hanglemezek tényleg elég gyatrák. Sajnos, a
hangfelvételek általában nemcsak hogy nem eléggé jók (=elmaradnak a
tökéletestől), hanem alaposan meg is hamisítják a zenét. A hamisítás
mértékét és irányát legfeljebb csak sejthetjük, ugyanis a
lemezborítóra nincs odaírva, milyen körülmények között folyt a
felvétel, milyen volt a hangmérnök ízlése, és egyáltalán, mi mindent
követtek el a stúdióban, amíg a hangot végül közmegegyezéssel
"élethűnek" nem ítélték.
Nem állítom, hogy emiatt aztán a rossz erősítők fognak majd
szebben szólni (néha ugyan ez is előfordul). Az idő mindig az
igazságnak dolgozik: aki megteheti, hallgasson végig minden egyes A-B
teszt alkalmával 50-60 albumot, és szavatoltan nem fogják tévútra
vezetni a lemezek ilyen vagy olyan nyavalyái. Sajnos, a mi
szeánszainkon egy-egy A-B tesztre nemigen jut több idő "nettó" 30-40
percnél, azaz 7-8 lemezrészletnél, és ez bizony nagyon kevés. Akkor
viszont már különleges felvételeket kell választanunk, afféle
"vizsgafeladatokat", amelyekre mi már tudjuk (vagy legalábbis sejtjük)
a választ, és kíváncsiak vagyunk, hogy vajon a hifi-készülékeink is
tudják-e. Ilyesféle vizsgafeladatok vannak a demonstrációs lemezeken.
Akárcsak a hifi-gyárak között, a hanglemez-szakmában is akadnak
specialisták, többnyire mini-cégek, és meg kell hagyni, némelyikük
ragyogóan érti a dolgát. Valójában ez az, amit ők demonstrálni
akarnak, és amit meg is fizettetnek, hiszen a demó-lemezek ára
általában kétszerese a szokásosnak. Ne keressünk ilyen kiadványokat a
hanglemezboltokban, inkább csak a hifi-eladótermekben, ahol nagyon sok
múlik azon, hogy a kereskedő meg tudja-e győzni a habozó vevőt a
luxuscikkek erényeiről. Szívesen használják a demó-lemezeket a
szakírók is a szeánszokon, természetesen csak módjával, mert a
különleges effektusoktól hamar meg lehet csömörleni, zenei szempontból
pedig a bemutatólemezek között kevés a figyelemreméltó.
A kis cégeket persze fűti az ambíciójuk, szeretnének teljes értékű
albumokat kiadni, de - sajnos! - a hangfelvétel tudománya ritkán
párosul esztétikai ítélőképességgel. Meg aztán e kis cégecskék
tőkeereje a nullával egyenlő: némelyikük nem is foglalkoztat többet
3-4 embernél; nincs pénzük, hogy rangos művészeket szerződtessenek.
Az, hogy a Sheffield Records képes volt megnyerni magának Dave
Brubecket, és piacra hozhatta a népszerű dzsessz-zongorista játékát
egy direktvágott lemezen - ez kivétel: "erősíti a szabályt."
Tekintsük hát a demó-lemezt annak, ami: eszköznek, amellyel a
hifi-készülékeket minősítjük, abban a reményben, hogy utána majd
valami jobb zenét is hallgathatunk rajtuk - még ha közben siránkoznunk
kell is a hétköznapi albumok gyatrább minősége miatt...
Egyébként ez így nem teljesen igazságos. Valószínű, hogy a DG, a
DECCA, a CBS és a többi "nagy" gyár termésének 10-20 százaléka
éppolyan jól szól, mint a kétszerte drágább demonstrációs lemezek
többsége. Van azonban egy nagy különbség. A "hétköznapi" lemezeken a
technika a zenéért van. A demó-lemezeken a zene van a technikáért. Az
albumon általában feltüntetik, mire törekedett a hangmérnök. És ez az,
amire nekünk szükségünk van.
Azok az albumok, amelyeket a Hifi Magazin szeánszain használunk,
többnyire ilyen demonstrációs lemezek. Eddig csak röviden hivatkoztunk
rájuk; most megpróbálom részletesebben leírni a tartalmukat, már
amennyire egyáltalán szavakba foglalható. Legnagyobb hibájuk: idehaza
nem lehet beszerezni őket (de azért várjátok ki a végét!), külföldön
is csak drágán, és nem is akárhol. Mi közvetlenül a gyártól vagy a
nagykereskedőtől kaptuk a tiszteletpéldányokat. A cégek postacímét
megadjuk.
Ez így persze száraz élvezet a magyar szeánszológusoknak. Többen
is megírták, hogy szívesen belehallgatnának a mi demó-felvételeinkbe,
akár az éter hullámainak közvetítésével is. Sajnos, egy valóban "hifi"
rádióközvetítés komoly technikai akadályokba ütközne, anélkül meg nem
sok értelme volna az egésznek. Így aztán csak fehéren-feketével tudom
bemutatni a műsort - és monóban.
JBL "Sessions"
(James B. Lansing Sound Inc., 3249 Casitas Avenue, Los Angeles,
California 90039 - USA)
Hogy az elején kezdjem: ez az album úgyszólván megszerezhetetlen,
kivéve, ha valaki mindjárt hangszórót is vásárol a JBL-től, vagy ha
van Amerikában egy rámenős ismerőse. James B. Lansing láthatólag
megelégszik azokkal a babérokkal, amelyek a hangsugárzóit koronázzák,
és a legkevésbé sem töri magát azért, hogy a demó-lemezét is széles
körben terjessze azok között, akik amúgy sem fognak hangszórót venni
tőle. A "Session" ("Szessn") szó itt pontosan azt jelenti, amit a mi
szóhasználatunkban a szeánsz; ezúttal persze kifejezetten
hangszórószeánszról van szó. Ha egy doboz tisztességgel lesugározza
mindazt, amit e dupla album négy lemezoldalára felvettek, mondhatom,
hangsugárzó a talpán. Emlékszem, egyszer egy bécsi auditóriumban a
kereskedő, aki egyébként Altec-párti volt, megesküdött nekem, hogy ez
a lemez az égvilágon semmiféle hangszórón nem szól igazán jól, csakis
JBL-en. Kétségtelen, hogy a JBL-monitorokra találták ki, szó szerint,
hiszen magát a hangfelvételt JBL-en keverték... A Hifi Magazinban - az
első számban - már szó volt a nagy stúdiómonitorokról, sőt, meg is
neveztük a három legnépszerűbb márkát: az Altecet, a JBL-t és a
Tannoyt. (A filmstúdiókban és rádióállomásokon világszerte Altecet és
JBL-t használnak, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál világszerte
Tannoyt.) Hangképükről, tehát erényeikről-hátrányaikról is fogalmat
alkothatnak, akik olvasták 3. számunkban a Referenciák című cikket: a
Spendort éppen egy JBL 4333A stúdiómonitorral mértük össze. Mindezt
érdemes most összefoglalni, mert így derül ki a legjobban, mit
várhatunk a JBL demó-lemezétől - s mi az, amit más lemezektől kell
várnunk.
A hangszórók membránja akkor - és csakis akkor - dolgozik
tökéletesen, amikor éppen nem mozog. Ugyanis ha mozog, tehát
valamilyen rezgésszámmal előre-hátra leng, akkor az összes többi,
magasabb frekvenciát hol egy kicsit elölről, hol egy kicsit hátrábbról
indítja útnak, és ezért ezek a hangok egy ici-picit "nyávogni" fognak.
Ez a híres Doppler-effektus. A nagy JBL-monitorok általában
három-négyutasak, a dohogójuk legalább 40 centi átmérőjű (a legalábbot
úgy értem, hogy gyakran több is van belőlük), a zengőjük és a
csicsergőjük pedig tölcséres - ennél többet nem lehet elkövetni a
Doppler-effektus ellen. (A membránnak alig kell mozdulnia.) A JBL-ek
mindenesetre hihetetlenül precízen, tisztán szólnak, a hangszerek
hangját a legutolsó rezdülésig híven tolmácsolják, és ez nagyon
megnyugtatja a hangmérnököket. Van ugyan a hangképben még egyéb is,
olyasmi, ami nem egészen oda való, de ezt a hangmérnökök már
megszokták, általában nem zavarja őket. A "JBL-sztereó" bal-jobb
irányban tökéletes, előre-hátra viszont, tehát mélységérzetét tekintve
úgyszólván nemleges. Aki a High Fidelityt úgy értelmezi, hogy
"idehozni a zenekart a szobámba", soha nem talál jobbat a JBL-nél. Aki
viszont inkább az eredeti helyszín atmoszféráját szeretné visszakapni,
keressen magának másik hangszórót.
Hogy el ne feledjem a legfontosabbat: a JBL iszonyatosan "nagyot
szól". Tönkretehetetlen, megingathatatlan - olyan mint egy szikla.
Ez a szó egyébként angolul úgy hangzik, hogy: rock... Nos, a Sessions
azt mutatja be, hogyan kell rockzenét felvenni, stúdióban,
közelmikrofonozással, sokcsatornás magnetofonra. Az első lemezoldalon
három popzenei számot játszanak el, mégpedig mindegyiket kétszer.
Először egyenként keverik be az egyes hangszerek és énekesek hangját,
élőszóval is elmagyarázva, melyiknek mi a jellegzetessége és
visszajátszáskor hogyan torzulhat el. Ezután pedig annak rendje és
módja szerint játsszák el a számot, hogy megfigyelhessük, minden
szólam a helyén van-e. Az a felvétel, amelyre mi hivatkozni szoktunk,
country-feldolgozás, címe: Az ördög a vállamon, és a következő
szólamokat tartalmazza: férfi szólista, három női kórista, különféle -
elektromos és akusztikus - pengetősök, basszusgitár és bőgő, dob. A
második lemezoldalon önálló hangszerszólókat mutatnak be: dobot,
basszusgitárt, zongorát, 12 húros gitárt, aztán
bőgőt-csellót-brácsát-hegedűt, üstdobot, fuvolákat, oboát és
angolkürtöt. Mindezzel alaposan próbára tehetjük a hangszórókat,
kimutathatjuk a legkisebb megingásukat is - mint már mondtam, a
legtöbb hangsugárzónak bőven van meginogni valója, ha ez a lemez szól
rajta. Dinamikasávja mind a magas, mind a mélytartományban
meglehetősen széles, e lemezt ezért nemcsak a hangszóró-szeánszokon,
hanem más teszteken is szívesen használjuk. (A 3-4. lemezoldal egy
hangfelvétel történetét és technikáját mutatja be; érdekes kuriózum,
de nem sokra megyünk vele.)
Opus 3: "Dept of Image"
(Box 2024, S-691 02 Karlskoga - Svédország)
A cím lefordíthatatlan. Reklámszakembereink már régóta kínlódnak
az "image" szó magyarosításával, egyelőre eredmény nélkül; én meg sem
próbálkozom vele. Szóval, a kis svéd Opus 3 cég első demó-lemezének
címe annyit tesz, hogy: mélységérzet. Ebben aztán minden benne van,
ami a JBL-ideológiából hiányzik. A hangmérnökök egy része ugyanis
időközben rájött, hogy a sztereofóniában nemcsak "jobbra-balra"
létezik, hanem "előre-hátra" is, magyarul: a zene mégiscsak szebben
szól a koncertteremben, mint a szokásos, szűk stúdió-lehallgató
szobácskában. Az Opus "természetesen" az újrafelfedezett kétmikrofonos
technikát műveli, amelyről sajtószemlénkben már annyit írtunk.
Gondosan felülvizsgálják a terem akusztikáját, kikísérletezik, hová
ültessék a zenészeket, és végül egyetlen sztereó mikrofonnal veszik
fel a programot: a hangszereket és a teret, együtt. Nagyon-nagyon
keveset, gyakorlatilag semmit sem manipulálnak a műsoron. Ehhez a
technikához sok-sok tudásra és viszonylag kevés pénzre van szükség, és
mivel a kis cégeknek pénzük amúgy sincs, úgyszólván erényt kovácsolnak
a hibából. Jellemző, hogy azok között a magnók között, amellyel e
lemez felvételeit rögzítették, még egy Revox G36HS-t is említenek. Ez
egy tizennyolc éves, csöves masina, s habár 19/38-as szalagsebességgel
fut, tulajdonképpen amatőr készülék.
Az Opus-felvételeknek csodaszép terük van. Némelyik egy kissé
zajos (ezek készültek a Revoxon?), de a dinamikájuk a legkevésbé sem
tűnik szegényesnek - sőt! A lemezen kizárólag akusztikus hangszerek
hangját rögzítették - quod erat demonstrandum! A műsor vegyes: gitár,
ének, kamaraegyüttes, orgona, templomi kórus, csembaló, dixieland,
néhány nagyon kellemes popzenei szám és természetesen "effekt-zenék".
Az Opus cégről itt most szándékosan nem írok bővebben; többet róla
majd Ortofon címszó alatt...
ATR "Mastercut" albumok
(Audiotrade GmbH, Koloniestrasse 203, D-4100 Duisburg - NSZK)
Az Audiotrade voltaképpen egy nyugatnémet hifi-nagykereskedő cég;
nem gyártja, csak forgalomba hozza ezeket a kitűnő lemezeket. Ott
veszi őket, ahol találja, és valószínűleg az a legokosabb, ha az ATR
címét adjuk meg forrás gyanánt. Ami közös ezekben a lemezekben: a
felvétel nagy szalagsebességgel készül (persze Dolby nélkül), és
bármiféle limiter nélkül bocsátják a vágófejre. A dinamikájuk így
szokatlanul nagy, és indokolja a cég reklámüzenetét: "Hogy az ATR
Mastercut felvételeket igenis torzítás nélkül is le lehet játszani, az
ATR Referenciastúdióban készségesen demonstrálják Önnek." A hangsúly
itt azon van, hogy "torzítás nélkül". Egyszerűen csak lejátszani, ezt
olcsóbb lemezjátszóval is megtehetjük - de minek.
A leghíresebb lemez az ATR-választékban a svéd Proprius cég
Cantate Domino című felvétele. (A jogi kapcsolat a két cég között nem
egészen világos; a préselés a kölni EMI-Electrola munkája.) Ez a lemez
1976-ban készült, és azóta bejárta az audio-világot. Feltűnően jó
mélység-érzetet kelt. A stockholmi Oszkár-templomban készítették,
kórus, orgonista és fúvósok közreműködésével. Főleg karácsonyi
dalokat, 2-6 perces darabokat hallunk tőlük. A címadó szám egy
századeleji olasz komponista műve, de kapunk barokk zenét is,
szemelvényeket a svéd, a német, sőt, a koreai népdalkinesből,
eléneklik a "Megszületett az isteni gyermek" című ismert francia
karácsonyi dalt; természetesen nem hiányzik a Csendes Éj - sőt, még
egy amerikai slágert is elkövetnek a lemezen (a Fehér Karácsonyt,
Irvin Berlintől), de azért ezt ők sem gondolják komolyan.
Másik ATR-lemezünkön egy ismert pop-művész énekel: Esther - azaz
Esther Ofarim. Népdalokat, sanzonokat ad elő franciául, németül,
héberül, spanyolul stb. Az énekhang igen szép, és azonnal megérzi a
hangszedők legkisebb hibáját is, ennélfogva ez a lemez nagyon jó
pickup-teszt. A felvétel az EMI-Electrola licence, a vágást viszont
már az ATR végeztette a saját céljainak megfelelően, és sikerült is a
barázdákat annyira kivezéreltetnie, hogy valóban csak a legprecízebben
beállított hangszedővel-hangkarral játszható le torzítatlanul.
Noha a dzsessz klasszikusait mi is kedveljük, nincs közöttünk
vérbeli dzsessz-rajongó, s tényleg csupán teszt-célokra használjuk a
japán Three Blind Mice (Három Vak Egér) lemeztársaság Midnight Sugar
című lemezét, amelyen egy zongora-bőgődob trió játszik hangulatos, de
meglehetősen monoton zenét. Mi 4-5 percet bírunk ki belőle, pedig
dzsessz-kedvelő barátaink szerint egészen kitűnő. Az albumon nincs
utalás arra, hogy a lemez demonstrációs célra készült volna, de
érthető, hogy az ATR kapva-kapott rajta. Hatalmas dinamika párosul itt
egy teljesen letisztult hangképpel, a mélyek és a magasak egyaránt
erőteljesek és mégis lágyak, a zene attraktív és mégsincs benne semmi
agresszivitás. Gyakran "bevetjük" a szeánszokon, bármilyen láncszemet
vizsgáztassunk is - és az "Egerek" aztán vagy beválnak, vagy sem.
Általában azt figyeljük, kihallhatóak-e a lehelletnyi részletek
anélkül, hogy a hangkép felkeményedne, érdessé válna.
Mark Levinson Acoustic Recordings
(P.O. Box 6183, Hamden, Connecticut 06517 - USA)
A hírneves amerikai hifi-gyártó, Mark Levinson "balkézről"
hangfelvételekkel is foglalkozik, elsősorban azért, hogy a saját
erősítőit demonstrálhassa velük. Talán mondanom sem kell, hogy a
kétmikrofonos felvételi technikával dolgozik (további két mikrofonról
keveri be a terem akusztikájára jellemző, visszavert jeleket). Studer
A80-as magnót használ, de abból csak a mechanikát hagyta meg, az
elektronikájával nem volt megelégedve, maga épített helyette egy
másikat. A felvételt 76 centiméter másodpercenkénti szalagsebességgel
készíti, 1 coll szélességű szalagra. Dolbyról hallani sem akar,
keverni alig-alig kever, limitálni semmit sem limitál. Némelyik lemezt
33 1/3, némelyiket 45 fordulattal vágatja, s valamennyit
Franciaországban préselteti.
Négy lemezt kaptunk a Mark Levinson cégtől. Meglehetősen szépen
szólnak, terük van, "jelen vagyunk" a helyszínen, zenei szempontból
viszont kevésbé nyerték meg a tetszésünket, habár könnyen lehet, hogy
bennünk van a hiba. Az orgona-felvételen egyebek között Bach
Schubler-koráljait, a zongora-lemezen Ravel és Haydn műveit
szólaltatják meg, gyanítom, hogy nem túl jól. A harmadik albumot a
Segovia-tanítvány Eliot Fisk-kel készítették, aki valószínűleg sokkal,
de sokkal jobb zenész, semhogy én meg tudnám ítélni a képességeit, de
akusztikus gitár-felvételekkel elég jól el vagyunk látva, ezt ritkán
vesszük elő. (A művész egyébként a saját Bach- és Scarlatti-átiratait
játssza.) Talán a legérdekesebb az a lemez, egy "klasszikus"
dzsessz-trió, amelyen Mark Levinson bőgőzik, a bátyja zongorázik, a
hangmérnök természetesen maga a nagy Mark - szóval, minden pénz a
családban marad.
Miller & Kreisel:
"Bottom End Musical Bass Transient Test Record"
(Audio Int'l, P.O. Box 560 229, 6 Frankfurt/M 56 - NSZK)
A frankfurti Hermann Hoffmann, az Audio Int'l cég tulajdonosa
drága hifi-berendezéseket hoz forgalomba az NSZK-ban, ő a Klipsch, az
AEC, a Sherwood, a Miller&Kreisel és mások vezérképviselője. Szinte
természetes, hogy demó-lemezekkel is foglalkozik. Például az Audio
Int'l importálja a Sheffieldeket (a Sheffield Records, mint ismeretes,
a direktvágás atyjának számít). Zalatnay István barátom egyszer
elhozta nekem a 7. sorszámú Sheffieldet, rajta Wagner-nyitányokkal -
nem emlékszem, hogy egy 60 köbméteres szoba korlátain belül valaha is
részem lett volna ekkora hangélményben. Ezt a lemezt azóta megkértük a
Hoffmann cégtől; állítólag el is küldik nekünk.
Három más demó-lemezt már eddig is kaptunk a frankfurtiaktól.
Stravinsky Tűzmadarának digitális felvételéről (TELARC) már írtam
egyszer, a Hifi Magazin 5. számának Kísérleti hanglemezkritikáiban.
A digitális versenyló mellett direktvágású táltosokat is tart
istállójában az Audió Int l, nemcsak Sheffieldet, másféléket is. Ilyen
az a dzsesszfelvétel, amelyet Buddy Rich dobosról és együtteséről
készített a Great American Gramophone Company. Kitűnő lemez, de a
zenéjébe nem nagyon tudjuk beleélni magunkat.
Szintén nem hallgattuk gyakran, de - ha a hangdobozok kiérdemlik!
- egyre sűrűbben fogjuk kézbevenni a harmadikat: az amerikai
Miller&Kreisel cég szub-basszus bemutatólemezét, amelynek teljes címét
már megadtam e fejezet élén.
Olvasóink közül bizonyára sokan hallottak már (a Hifi Magazin 1.
számában olvashattak is) az úgynevezett szub-basszus dobozokról. Ezek
csak a legalsó 1-2 oktávban sugároznak, és általában nem passzív,
hanem aktív elektronikával, 50-100 Hz között csatlakoznak a sztereó
rendszerhez. Így aztán lesz basszus rogyásig - de nemcsak erről van
szó, hanem arról is, hogy igen nagy mértékben csökkenni fog a
Doppler-effektusból adódó intermodulációs torzítás. A nagy energiák
ugyanis az alsó oktávokban mozdulnak meg, ott leng nagyot a hangszóró
membránja, de mivel ezt a munkát a szubbasszussugárzó vállalta magára,
a "normál" dohogónak nem kell kínlódnia, tehát tisztábban fog
sugározni az alsó-középsávban.
A Miller&Kreisel igen jónevű speciálcég, elsősorban
szub-basszushangsugárzóiról ismeretes. Hatalmas mélyfrekvenciás
energiákat vittek fel erre a lemezre, pedig szándékosan nem is
vezérelték ki túlságosan a barázdákat. A percenkénti fordulatszám
45, és a műsor meglehetősen rövid, lemezoldalanként mindössze 14-16
perces - de meggyőző. Mindig két dologra kell figyelni: a mélyhangok
minőségére, és arra, hogy a basszustranziensek mennyire kenik el a
középtartomány információit. Ebből következik, hogy a program mindig
kettős: valami, ami mélyen - és valami, ami magasabban szól.
Az első példa mindjárt az ágyúlövöldözés Csajkovszkij "1812"
nyitányából: "A lövéseknek éleseknek kell lenniök, miközben a fal és a
padló megremeg..." Orgona és zenekar: "Az üstdob basszus-tranziensei
adják a kontrasztot az orgona kitartott hangjaihoz. Figyelj közben a
cintányér crescendójára..."
Ezután rövid motívumok sora következik. Mindegyiket 4-8-szor
játsszák el egymásután, hogy könnyű legyen A-B tesztet csinálni.
(Orgona 32 Hz-es pedálja - bőgő a dzsesszzenekar közepén -
flamenco-táncosok egy fadobogón - ágyúlövések - dob és cintányér a
Carmina Buránából - Fender-basszusgitár - katonazenekar.) A lemez
záróakkordjait újabb "effektusok" képezik: orgona - ismét a táncosok
(kasztanyettal és anélkül) - hárfa - legeslegvégül pedig egy
lassacskán tovavontatott lokomotív, amelynek a szele szinte megcsapja
az embert.
Hogy a Hifi Magazin kontrollberendezésén hogyan szól az M&K lemez?
Hát, lejátsszuk, lejátsszuk - de ne feledjétek, hogy a Spendor 20
centis dohogója mégiscsak egymagában dolgozik 50 Hz-től egészen 3
kHz-ig...
Ortofon Pick Up Test Record
(RAMOVILL, Budapest V., Váci u. 40., 1056.)
A postacímből kiderül, miért hagytam utoljára az Ortofon új
tesztlemezét: azért, mert idehaza is kapható, éspedig a Hifi Magazin
ajánlása révén. Az Ortofonnak volt már egy hasonló lemeze. Az egyik
oldalán nagyon hasznos mérőjelek voltak, a másik oldalán egy nagyon
kevéssé meggyőző zene, a dán cég saját felvétele. Az Ortofon maga is
így ítélhette meg a dolgot, mert új lemezén megtartotta a bevált
hangszedő-beállító programot, de a demonstrációs műsort mástól vette
át. Kitől? A skandináv szolidaritás jegyében a svéd Opus cégtől.
Amikor a tiszteletpéldányok megérkeztek, és felfedeztem rajtuk az
Opus-műsort, úgy éreztem, hogy ez az album talán - részben -
pótolhatja az idehaza már régóta hiányolt mérőlemezt is, demólemezt
is. Elújságoltam ezt Lukács Istvánnak, a Váci utcai RAMOVlLL-bolt
igazgatójának, és miután ő is meghallgatta a felvételt, vállalta, hogy
megkísérli behozattatni. Az ára miatt (kb. 500,- forint) aggódtam egy
kicsit, de végülis mérőeszközről van szó, és így talán megbocsátható,
hogy többe kerül, mint egy "hétköznapi" nyugati hanglemez.
Minthogy az Ortofon-album kísérőszövege angol nyelvű, és a
RAMOVILL-nak aligha áll módjában, hogy magyar nyelven
sokszorosíttassa, ezt mi vállaljuk helyette: lapunk műszaki részében,
a Bemutatjuk rovatban részletesen elmondjuk, hogyan kell ellenőrizni a
hangkart-hangszedőt az Ortofon lemez segítségével. Itt azonban most
csak a demonstrációs programjáról lesz szó, amely - mint már mondottam
- az Opus cég felvételi technikáját dicséri. Összesen 23 percnyi
műsort hallunk, 1-4 perces zeneműveket, részleteket,
"effekt-zenéket".
1. Dzsessz-zenekar. Nagy dinamika, csengő, érces karakter,
mélységérzet. A dob például érezhetően hátulról, a klarinét az
előtérből szól - helyesebben: így kell szólniuk.
2. Svéd rezes-szextett a századelő stílusában. Lágy, puha, bársonyos
fúvós-hangzás, mintegy ellenpontja az előző darabnak.
3. Sosztakovics egy polkája. (Ez a mi Opus-lemezünkön is rajta van.)
Szórakoztató, groteszk játék, ragyogó térhatás, rendkívül erős
kontraszt a pikkoló, a pozaun és a fagott között, aztán egy szörnyű
nagy csinnadratta, meglehetősen erős dobütésekkel.
4. Népzene. Énekhangok - könnyedén kell szólniuk és jól elkülönülve.
Utána egy furcsa effektus: dob az előtérben, fakanalak csörgése
kívülről.
5. "Zenekari folk-fantázia." Sokféle hangszer, kitűnő ütős-hangzás.
6. Klasszikus gitár-kvartett, templomban felvéve. A gitároknak műanyag
a húrjuk - nem szabad fémesen szólniuk!
7. Fuvola, csembaló, cselló. Az első kettő fényes, nyílt hangzású,
az utóbbi barokk hangszer, lágy és visszafogott.
8. Délamerikai Pán-sípok: másfél méteres bambusz-csövek. A tényleges
zenei hangokon kívül bőséges "szelet" is csapnak, és a kettő egészen
különleges térhatást kelt.
9. Bendzsó, bőgő, dob. Akár a többi, ez a szám is rendkívül könnyedén,
levegősen szól. Tranziens-vizsgának is elsőrangú.
Ha ez a lemez elterjed a magyar hifisták között, bizonyára
könnyebb lesz a dolgunk, amikor - ki tudja, hanyadszor - megint arra
hivatkozunk, hogy valamely erősítő vagy hangdoboz levegősebben szól a
másiknál. Nem győzöm azonban eléggé nyomatékosan hangsúlyozni, hogy az
Ortofonhoz hasonló lemezek önmagukban nem elegendőek az üdvösséghez.
Főleg a nagyvolumenű szimfónikus zenekar hangzása az, amit nem
modelleznek elég jól a demófelvételek. (Sajnos, úgy látszik, igazán
nagy zenekart már nemigen lehet egyetlen sztereó mikrofonnal
tökéletesen leképezni.) Mellesleg szólva, a popzene híveit is csalódás
érheti, ha kizárólag a demonstrációs műsor alapján ítélik meg
hifi-berendezésüket. "Vessünk be" tehát minél több jóhangú, hétköznapi
felvételt a szeánszokon, olyanokat, amelyeknek a zenéjét már igen jól
ismerjük - de tartsuk kezünk ügyében a demó-lemezt is, mert az
legalább egyes zenei műfajokban emlékeztetni képes bennünket arra,
hogyan is szólt a muzsika, mielőtt elérte volna a mikrofonokat.
Darvas László