Hungarohang |
- Magyar hanglemezek szeánsza
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat sosem titkolta, hogy nagy súlyt
helyez a hanglemezgyártás műszaki színvonalának állandó javítására;
újságcikkekben, reklámkiadványokban, lemezborítókon tudósít az
újdonságokról. Dolby "A" zajcsökkentő. Neumann vágógép. Új présüzem
Dorogon. És íme most: Digital recording - megjelent a digitális
felvételi technikával készült első magyar hibridlemez. Emlékezetünk
szerint utoljára a sztereókorszak elején volt divatban a mostanihoz
hasonló kettős árkulcs. Akkor a sztereó volt a drága, a monó az olcsó,
most a köznapi sztereónál drágább a "digitális". Úgy rémlik, akkor is
egy tízes volt a differencia... Azok a hanglemezgyárak, amelyek a
numerikus technika elkötelezettjei, hirdetéseikben lépten-nyomon
hangoztatják, hogy az új eljárás legalább akkora változást jelent
majd, mint annak idején a mikrobarázdás lemez, később pedig a sztereó
forradalma volt.
Az új korszaknak egyelőre még csak a küszöbére érkeztünk el: most
még csak a felvételi eljárás digitális. Illő mégis, hogy nagy
figyelemmel hallgassuk az új hanglemezt. Sőt, úgy gondoltuk, helyes,
ha ebből az alkalomból megpróbálunk áltatában is véleményt alkotni a
magyar hanglemezek hangjáról, a Hungaroton mérnökeinek,
hangtechnikusainak ízléséről, a gyártmányok szubjektíve is megítélhető
műszaki színvonaláról. (Tudott dolog: a hanglemezgyártás nem kis
részben ízlés, stílus kérdése. Nem tanulja a hangmérnök az egyetemen,
hogy hány mikrofont alkalmazzon, s melyiket hány centire helyezze el a
hangforrásoktól. Pénz, szerencse és részben megint csak az ízlés dönt
afelől, hogy melyik - általában bizony tökéletlen akusztikájú - terem
szolgál a felvétel színhelyéül. Abban sem egységes a különféle gyárak
hangmérnökeinek véleménye, hogy mennyire kell összenyomni az eredeti
hangverseny dinamikai szélsőségeit: vannak optimisták, akik szeretik
élni hagyni a zenét, és vannak borúlátók, akik - a könnyebb
lejátszhatóság kedvéért - szeretik agyoncsapni a koncertdinamikát.)
A Hungaroton digitális korszakának beköszöntét mi úgy ünnepeltük
meg, hogy Hungaroton lemezeket hallgattunk. Először a régóta várt
digitális felvételt, aztán mindenféle mást is, de csak komolyzenét.
Sok-sok alkalommal ültünk össze. A meghallgatások után beszélgettünk,
kicseréltük tapasztalatainkat. Hogy véletlenül se csapjuk be magunkat,
a meghallgatás után, de a beszélgetés előtt minden résztvevő beadta
írásos feljegyzéseit, szavazatát az éppen leforgatott lemez
hangminőségéről. Félreértés ne essék: a hanglemezek művészi
színvonalától, amennyire lehetett, igyekeztünk elvonatkoztatni azon
voltunk, hogy tisztán hifis szemszögből nézzük a dolgokat. (Gyakran
olvassuk, hogy a hifi-lánc leggyengébb láncszeme a hangszóró. Sosem
értettem egyet ezzel a nézettel. Az olcsó, jóhangú lemez talán még
ritkább, mint az olcsó, jóminőségű hangsugárzó.)
Szeánszaink résztvevői főleg elektroakusztika-mániás műszakiak
(mérnök, üzemmérnök, technikus), illetve zenész-végzettségű bölcsészek
voltak (egyikük zongora-, másikuk hegedűtanszakon végzett, a harmadik
ütős). Részt vett még a szeánszokon két vadhifis is, akik sem a
zenéhez, sem a műszaki dolgokhoz nem konyítanak különösebben, de
mindketten megátalkodott lemezkedvelők (építész, illetve közgazda). A
lemezeket két helyszínen, kétféle hifi-láncon keresztül hallgattuk
meg. Az egyiket már a Nimbus megtépázására felhasználtuk (lásd előző
számunkban VMS, illetve régi, mozgótekercses Ortofon, hosszú SME,
Garrard 401, SRPP Anzai, EA 057, HS 40/mod). A problematikus lemezeket
másutt is, valóban különlegességnek tekinthető berendezésen is
meghallgattuk, ez Dynavector Karat hangszedővel kezdődik és
triamplifikált, 300 literes ládákkal (Wharfedale-Dynaudio kombináció)
végződik, de még ennél is nagyobb egzotikuma a valóban tágas terem. A
lemezek megítélésében semminemű különbség nem mutatkozott a kétféle
láncon: ezúttal is a lemez bizonyult a leggyengébb láncszemnek.
Digitális/Analóg
Bizony eleve ki kellett iktatnunk a szeánszológia szinte
valamennyi szabályát. Vaktesztről szó sem lehetett, hiszen
(mindannyian lemezrajongók lévén) pontosan tudtuk, hogy a
Csajkovszkij- és a Dvorák-Szerenád digitális felvételű. Mivel a
Csajkovszkij-Dvorák-lemez csak e digitális felvételen kapható,
analógon nem, így kénytelenek voltunk a Liszt Ferenc Kamarazenekar egy
másik, modern, de analóg felvételi eljárással készült lemezével
állítani szembe. A Bartók és Weiner divertimentóit tartalmazó lemezre
esett a választásunk, mivel ezek a darabok dinamikailag,
terjedelemben, hangszerelésben nem esnek túlságosan távol a
hibridlemez repertoárjától. Először az újdonságot (Csajkovszkij, I.
tétel) hallgattuk meg, utána a Bartók-mű 1. tételét. Íme a vélemények:
Csajkovszkij
* Jobb térérzetet ad, mint az analóg felvétel, kitűnő sztereó
képet nyújt. A mélyhangok is elfogadhatók, felül némi
keménység tapasztalható.
* Az én műszaki fülemnek durván hangzik. Olyan, mintha egy rossz
B-osztályú erősítő torzítását hallanám. Lehet, hogy a művészek
ezt akarták elérni, de én akkor is az analógot választom, bár az
is távol esik a tökéletestől.
* Nem éri el a vele szembeállított analóg felvétel minőségét.
Kevés benne a basszus. Hosszú visszhang rezeg minden elhangzott
akkord után, bele a generálpauzába. Kicsit giccses, de ez talán
a játékkal is összefügg, nemcsak a műszaki dolgokkal. A
visszhang mindenesetre túlzottnak tűnik.
* Mintha a vonószőrök is fémből lennének! Éles! Basszus szinte
alig van, s az is az ércesebbik fajtából.
* A hegedű mindent elnyom, mégis jobban tetszik ez a kemény, erős
hang, mint a másik felvétel.
* A hangszerek térben jól különválnak, de sajnos túl érces,
mesterkélt a hangzás, a mély tartomány hiányzik.
* Nagyon kemény, de mégsem mondhatom világosnak, tisztának a
hangképet. A főszólamok ércesek, a többi viszont elkent.
(Sokadik hallgatásra feltűnt valami rejtélyes zaj a tétel első
harmadának vége felé. Halk, távoli madárcsicsergésre emlékeztetett -
de kevésbé volt megnyugtató hatású.)
Bartók
* Bár az analóglemez mélyhangzása teltebb, a digitális szebben
szólt.
* Finomabb árnyalatokat tudok megkülönböztetni benne, nem olyan
torz, mint a digitális.
* Alapzajos, visszhangos. Mi lenne, ha egy jó hangversenyterem
akusztikája lenne az ideáljuk egyszer? De a hangzás
fényesebb, természetesebb, mint a digitális esetében volt. A
regiszterek aránya kiegyenlítettebb.
* Túlságosan folyékony vonóshangzás. Erős alapzaj. Ugyanaz az
ércesség a felső fekvésekben, mint a digitális esetében. A prím
erősen dominál. Ha feltétlenül muszáj választani, ez a jobbik.
* A digitális tisztábban szólt. Csak összbenyomásomat rögzíthetem.
* Nagyon természetes hangzás, nagyon tetszett. Nincs kritikám.
* Lágyabbnak tűnt, mint a digitális. Hangképe tisztább, dinamikája
viszont gyengébb a digitálisénál. Nem egyértelmű a választás.
(Nem egyértelműen tetszik tehát a digitális, sőt! Olyannyira
nyugtalanítóan oszlottak meg a vélemények, hogy szükségét éreztük még
egyszer megfaggatni félig-meddig zenész barátainkat. Ezúttal a
hibridlemez másik oldalát tettük fel, a Dvorák-művet. Bár ne tettük
volna.)
Dvorák
Alapzajos, minden basszus-indítást egy oda nem való lehellet előz
meg. Nem a húr rezeg, hanem valami más. Főleg a basszus egészségtelen.
Nem valódi telt hang, hanem fantomhang. A magas hangnak sincs elég
fénye, de a zenekar sem játszik jól, ki tudja, melyik a ludas.
A hang érces, mégis édeskés (sokkal rosszabb, mint a
Csajkovszkij-darabé). Bár nem értek hozzá, úgy képzelem, azért, mert
túl közel lehetett a mikrofon. "Elektromos gitár" effektus.
Szörcsögést hallok: mintha a hangszer mély lélegzetet venne, mielőtt
megszólal.
(Kiemeltük barátaink egymástól független, egybehangzó
megfigyelését. Habár aligha van szükség ilyen finomságokra: az egész
tesztelésen három perc alatt túlestünk - pontosabban, a tesztelők
követelésére kénytelenek voltunk levenni a lemezt. A Dvorák
egyértelműen rosszabb a Csajkovszkij felvételnél, hiába ugyanannak a
lemeznek a másik oldala. Nemcsak a durva vonós hangzás kárhoztatható,
hanem bizonyos különös - talán elektronikus eredetű - zajok is. A
Csajkovszkij-oldal időnkénti távoli csicsergései helyett itt egyszer
jól hallható például valami roppant kellemetlen, gyors
"pluty-pluty-pluty" sorozat. Összefoglalva: nagyon elégedetlenek
voltunk. Az új hibridlemez tulajdonságai nem igazolják a drágább
vételárat.)
A kedvezőtlen tapasztalat arra indított, hogy további, jóllehet
rendszertelen összehasonlításokat tegyünk. Bevontuk a vizsgálatba a
Liszt Ferenc Kamarazenekar hálás ráadásdarabokból összeállított
lemezét (Encores). Ezt a hallgatóság kifejezetten kellemesnek találta,
a hasonló karakterű Bartók-Weiner lemeznél gondosabb kivitelűnek -
csak a dinamika hiányzott.
Még összehasonlítottunk egy modern magyar lemezt egy viszonylag
régivel, hogy megállapítsuk, javult-e egyáltalán az évek során a
lemezek hangja. Lehotka Gábor egy új Bach-lemezéről a c-moll
passacaglia és fúgát vetettük egybe a művésznek még a
Qualiton-korszakból való Pachelbel-játékával (d-moll prelúdium, fúga
és chaconne). Bár a régi lemez sokkal jobban tetszett (az új, váci
orgona hangját túl selymesnek és fojtottnak, némileg harmóniumszerűnek
találtuk), ez keveset jelent: egyikünk sem hallotta élőben a váci
hangszert, nem ismertük a művész regiszterkezelését, vagyis az
összehasonlítás eredménye nem meggyőző.
Hungaroton/Melódia
Szilárdabb talajt akartunk érezni a lábunk alatt. Elhatároztuk,
hogy radikálisan leszállítjuk a mércét, és a Hungarotont először a
nála sokkalta gyengébb műszaki színvonalúnak tartott szovjet
hanglemezcéggel vetjük össze.
Vivaldi
Hogy egyelőre ne kerüljünk távol a digitális/analóg
összehasonlításban használt anyagtól, ezúttal megint a Liszt Ferenc
Kamarazenekar egy új analóglemezére esett a választásunk, közelebbről
Vivaldi op. 10/4-es G-dúr fuvolaversenyének (szólista: Kovács Lóránt)
Largójára. Beszereztük ezt a művet egy régebbi (a borítót 1974-ben
nyomtatták) Melódia lemezen is, hasonló képességű együttes: Valentyin
Zverov és a leningrádi Filharmónia kamarazenekar előadásában. A
hallgatók nem tudták, mikor melyik lemez szól. Íme véleményük a magyar
felvételről:
* Hiányoznak a mélyek. Szürke, unalmas az egész,
* Bizonyos vagyok benne, hogy ez a magyar. Ez a jobbik is
egyúttal, bár nekem egyik sem kellene.
* Sokkal jobb ez a felvétel, mint a másik, a hangzás sokkal
teltebb, tömörebb, a regiszterek jobban együtt vannak.
* Jobb ez. Nagyobb "hangudvart" hagytak az egész zenekarnak. Nem
fullad könnyekbe, mint a másik lemez hangja, ahol túl nagy a
különbség a fuvola és a vonósok között. Itt együtt vannak.
Ez a keményebb karakter hitelesebb.
* Érces, kicsit durva hangzás. Kevés a mély. Kellemetlen.
* Mesterkélt, időnként bántó (torzítás?) is.
* A fuvola szépen szól, leszámítva a zizegést. A vonósok hangja
elkent. Miért nincs mély hang?
És a szovjet felvételről:
* Megjelentek a mélyhangok. Nagyobb a dinamika. Ez a jó.
* Még rosszabb, mint a másik. Mesterkélten ki van emelve a fuvola.
* Ezen a felvételen - főleg a hegedűhangokban - bizonyos felhangok
mintha nem természetesen lebegnének a hang felett, hanem
valahogy gépileg. Mintha egy lyuk lenne a hang közepén.
* (Becsületszavunkra teljesen függetlenül az előző megjegyzéstől:)
Nőies.
* Lágy, kellemes magashangok, csodaszép mélyek!
* Sokkal természetesebb, mint a másik lemez, de kissé fátyolosnak
tűnik.
* A fuvola ugyan zizeg, de több a mélyhang és a dinamika is sokkal
határozottabb. Az egész kellemesebb.
(E válaszokból főleg az világlik ki, hogy van, aki a vonzóbb,
csillogóbb, magasabb-mélyebb hangzást szereti - ilyen volt a szovjet
cég felvétele -, de van olyan is, aki a szürkébb, de természetesebb, a
koncertterem akusztikájához közelebb eső élményt - ilyen volt a
magyar-, még akkor is, ha nem hallja a fuvola gépezetének csattogását,
a szovjet lemez egyik fő attrakcióját. A meghallgatás nem volt
alkalmas arra, hogy a pálmát akár a magyar, akár a szovjet
lemeztársaságnak odaítéljük.)
Bach
Rendelkezésünkre állt viszont Bach Klemperer-vezényelte h-moll
Miséjének három változata: az eredeti angol EMI-album, valamint az EMI
licence alapján Magyarországon, illetve a Szovjetunióban készült két
préselés ugyanarról a felvételről. A két préselés között olyan óriási
és nyilvánvaló volt a minőségkülönbség, hogy megelégedtünk zenéhez
értő két barátunk meghívásával. Nem tudták, melyik a szovjet, melyik a
magyar. Így nyilatkoztak a magyar lemezről:
* Ez sokkal jobb, kiegyenlítettebb, kevésbé összemosódó, rajzosabb
de egy kicsit sápadt. A kezdő hegedű-belépés ezen is sokkal
durvább az eredeti EMI-préselésnél.
* A magas dominál, de azért van benne mély is, nem olyan
aránytalan, mint a másik felvétel. Éles. Ez a sokkal jobb lemez,
de ez sem szól tisztán, ez is kellemetlen.
A szovjet lemezről:
* Nagy az alapzaj, erős elővisszhangot hallok. Sokkal több a
basszus, mint a másik préselésű lemezen, de ez nem elég
az üdvösséghez. A másik sokkal jobb.
* Alapzaj! Basszustúltengés! A vonóskart szeretné előrébbrángatni
az ember. Ha a másik felvétel szúnyogzümmögés, akkor ez
lódarázs. Végtelenül durva hangzás.
(Megkönnyebbülhetünk: a Hungaroton présel - vagy vág? - jobban,
sokkal jobban. Az összehasonlítást más, DG- és EMI-licencfelvételekkel
is megismételtük, egy Mozart- és egy Verdi-operán. Elsöprő hazai
fölényt tapasztaltunk. Kérdés azonban, hogy mennyire megnyugtató ez az
eredmény. Hogy ez-e az a mérce, amellyel a Hungarotont mérnünk kell.)
Hungaroton/Philips
A közelmúltban jelent meg Kocsis Zoltán új Bartók-lemeze: egy
Philips-felvétel átvétele. Sikerült megszereznünk ezt is - és egy
Philips préselésű, nyugati példányt is. A körülbelül egy időben,
egyazon felvételről készült hanglemez között olyan óriási a különbség,
hogy azt hittem: ennek megállapításához nincs szükség zeneértőkre, s
ezért először csak laikusokat hívtam meg. Nos, a vélemények...
Bartók, I. változat:
* Sokkal jobb: van dinamikája, vannak mélyei.
* Kevésbé tetszik: elmosódott, durva. Nem elég analitikus.
* Nem hasonlított zongorához. Fojtott.
* Mélyebb tónusúnak tűnik, elvesznek a részletek.
* Dübörög, a basszus elkent.
S a II. változat:
* Finomabb és épp ezért teljesen meghamisítja a zenét.
* Több információt nyújt.
* Zongorához hasonló hangon szól. Van benne élet. Tisztább,
meghatározottabb. A másik ehhez képest élvezhetetlen.
* A magasak jobban "élnek". Több információt ad.
* Tisztább hangzás. Felbonthatóbb. A dinamikai változások
egyértelműbbnek tűnnek.
Most bizonyára sokan meglepődnek: az I. préselés volt a Philips.
"Ha hallom ezt a szót: »magyar«, Szűk lesz a német plundra rajtam" -
idézném Heinét. Holott egészen másról van szó, ez szinte bizonyos. Nem
tudom elfojtani saját véleményemet: szerintem a Philips igen jó lemez,
a Hungaroton pedig minősíthetetlenül gyenge. Épp az, amit zeneileg
kevésbé illetékes barátaink túlságosan dübörgő basszusnak, durva,
zongorátlan hangzásnak ítéltek, az a Philips erénye. Nem elsősorban a
Steinway-hangszerre gondolok - a művész nyilván ilyenen játszott -,
amelyet általában kevésbé tartanak graciőznek, mint a régebben
általános Bösendorfert. Elsősorban maga a komponista tehet arról, ha a
mű egyes helyein a basszus elsöprően dübörög, a hangzás durva,
brutális, barbár. Levelezése tanúsítja, Bartóknak nagyon rossz
véleménye volt arról a zongoristáról, aki barbár allegróját adagióvá
alakította át. Pedig azt tette vele most a Magyar Hanglemezgyártó
Vállalat. A dinamikai csúcsok - ez műszerekkel nyilván igazolható -
sokkal, de sokkal kisebbek az egyébként abszolút szempontból is
halkabb Hungaroton-lemezen, s ez a szegényesség (a Fletcher-Munson
elmélet kedvéért?) mindenekelőtt a basszusban érezteti hatását.
Ezért aztán két zenésznek is lejátszottam a lemezeket: először a
Philipset, aztán a Hungarotont, majd még egy másik magyar lemezt is,
amelyen nem Kocsis Zoltán, hanem egy másik művész játssza az Allegro
barbarót. Mindkét vélemény nagyon tanulságos volt. Egyik barátom
szerint az első darab (a Philips) "gyönyörű", a második "az előbbivel
azonos felvétel, csak sokkal rosszabb", a harmadik "túlontúl
szájbarágós, lassú; a hangzás fátyolos, éppúgy, mint az előző
esetben". Szívemből szólt: felismerte a két első felvételen a művész,
a két utóbbin a technika azonosságát. Azt hittem, ennél tanulságosabb
véleményt már nem is kaphatok, de tévedtem. Másik zenész-barátom
ugyanis egyszerűen nem hitte el, hogy az első két lemez, a Philips és
a Hungaroton azonos felvétel! Utóbb a többszöri meghallgatás aztán
meggyőzte persze. (Lásd Wilheim András kritikáját a Hanglemezívben
ugyanerről. A szerkesztő.)
Egyre határozottabban hiszem, hogy a hanglemezgyártásnak súlyos
esztétikai vonatkozásai is vannak, és hogy az esztétikai élmény
szempontjából a hangmérnök csaknem annyit számít, mint a pianista. Ez
a körülmény borzasztó nagy felelősséget ró a lemezgyárak zsűrijeire,
és távolról sem bizonyos, hogy ők mindig érzik a felelősség súlyát. A
dinamikailag és hangerőben elszegényített Kocsis-felvétel esetleg
sikert arathat, és akkor ezt a hanglemezgyár felelősei akként is
értelmezhetik, hogy az emberek nagyrésze idegenkedik az erős
dinamikával vágott lemezektől. Tegyük fel, igazuk van. De azt sem
szabad szem elől téveszteniük, hogy az emberek egy tekintélyes hányada
például a Bartók-zenétől is idegenkedik! A kevésbé dinamikus változat
kevésbé volt bartókos.
S nemcsak a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat feladata kényes, hanem
a kritikusé is. Akárhogy bíráljuk, kénytelen-kelletlen
Hungaroton-vásárlók maradunk, s ezért örökre hungarodrukkerek, ha
talán reménytelenül is. Szívesen megmondanánk a gyár mérnökeinek,
milyen mikrofontechnikát, keverést alkalmazzanak, milyent ne. Dehát
ehhez mégiscsak ők értenek legjobban az országban. Mi csak annyit
tehetünk, hogy tetszésünket-nemtetszésünket nyilvánítjuk, tapsolunk és
pfujolunk, s ezzel segítjük - talán - a gyár mérnökeit. Ők bizonyára
tudják, miért tetszik nekünk ez, s miért nem amaz.
Éppen ezért jó lett volna találni valami istenigazából kitűnő és
(legalább félig-meddig) magyar hanglemezt. Ilyen lett volna a Decca
SXL 6841 számú Sass Sylvia-lemezének magyar átvétele: minden
meghallgatáson csaknem osztatlan sikert aratott. Csak azért nem merjük
e termékéért szembedicsérni a hanglemezgyárat, mert ezúttal nem tudtuk
megszerezni az eredeti Decca-példányt. S mivel azt 1977-ben a kényes
ízlésű Audiophile a "mintaszerű lemezek" című rovatban ismertette,
attól félünk, hogy az angol változat esetleg ezúttal is jobb volt,
mint a magyar - netalán sokkal jobb. Amíg azt meg nem hallgattuk,
addig csak egészen óvatosan, Bojtár Endre barátom egyszavas
költeményével tudom bíztatni a Hungarotont. Valahogy így hangzik:
"Hurrá-á-á?"
Horváth Iván