Egy dinamika kompressziója |
Lapunk 6. számában, Egy crescendo anatómiája címmel közreadtuk
Ujházy László igen érdekes diagramjait az V. szimfónia 14 különböző
hangfelvételének ugyanazon rövid részletéről. Nem teljesen a szerző
eredeti elképzelésének megfelelően, de mindenesetre a beleegyezésével
hozzáfűztünk néhány (szándékosan provokatív) megjegyzést arról, hogy
mennyire szegényes a hangfelvételek dinamikája, s félreérthetetlenül
utaltunk az egyik Ferencsik-vezényelte magyar hanglemezre. A cikket
több hangmérnöknek is megküldtük, azzal, hogy szívesen fogadnánk
észrevételeiket, megjegyzéseiket, még inkább pedig bármiféle
elemzésüket, amely a hangfelvételek dinamikai problémáival
kapcsolatos. Az alábbi hozzászólást Steinbach Sándor, a Rádió mérnöke
küldte.
*
Ujházy László kollégám egy Beethoven szimfóniarészlet szintgörbéit
elemezve rávilágított a hangtechnika egyik lényeges pontjára, a
dinamikára. Cikke gondolatait tovább fűzve volna mondandóm, amely
talán nem fölösleges a hangközvetítés e gondjának megvilágításához.
Először a cikk végén említett szubjektív hatást nézve vegyünk két
szélsőséget, az Eugen Jochum és a Ferencsik János vezényelte
részletet. Meghallgatva, az utóbbi nem hat olyan szűk crescendónak,
amilyennek a görbe mutatja; ahová eljut a zene, az bizony igazi
fortisszimó. Mitől válik azzá? Anélkül, hogy hangosságot számolnánk -
ami műsornál nem is olyan egyszerű - nézzük csak azt az
oktáv-szélességű frekvenciasávot, amely a hangosságba erősen beleszól:
a 4000 Hz közepes frekvenciájút. A vizsgált részletben ahogy egyre
több hangszer szólal meg és egyre hangosabbak lesznek, úgy gazdagodnak
felhangokban, úgy kerül egyre több energia ebbe a sávba. Fülünk
megtanulta, hogy a fortéhoz nemcsak egy hangerő, hanem egy hangszín is
tartozik. Hogyan néz ki ez a fenti sávban? Egymás alatt feltüntettük a
nagy és a kis dinamikájúnak mért felvétel görbéjét, amelyet az
oktávszűrő után kaptunk.
Első látásra feltűnik, hogy mindkét részlet kitölti a regisztráló
papíron rendelkezésre álló 50 dB-es tartományt, bizonyítva, hogy a
fortisszimó akkor is megszólal, ha a közvetítés során - annak
érdekében! - az eredeti dinamikát a hangmérnök csökkentette. Itt
nagyon lényeges, hogy mennyire és milyen módon, ugyanis a hang
formálása erősen az ő kezében van - a jó ízlésére, műveltségére van
bízva.
Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy az értelmes dinamikaszűkítés
nem istencsapás, hanem kötelező és elengedhetetlen. Erről bárki
meggyőződhet gondolatban, ha elképzeli, hogyan szólna egy koncerttermi
dinamika a lakószobában. Hogy ez ne csak a gondolatkísérlet szintjén
maradjon, két történeti példát említenék.
1965. május 31-én este a Kossuth műsorban a Magyar Rádió
közvéleménykutatást tartott egy Audimax nevű kompresszor-limiter
bevezetése körüli vita eldöntésére. A vizsgálatot Vajda Zoltán és
Radnai Jenő irányította. Különböző műsorfajták részleteit, zenét és
szöveget játszottak le egyszer szabályozóerősítővel, egyszer anélkül.
A kérdés úgy szólt, hogy melyiket tartják kedvezőbb hatásúnak. A
beérkezett, 700 körüli válasz többsége - kb. 60 százaléka - a
kompresszoros, tehát szűkített dinamikájú felvételt részesítette
előnyben, valószínűleg azért, mert az otthoni körülményeknek még a
rádiós dinamika sem kedvez.
A másik, ilyen irányú vizsgálatot a kölni Rádióban végezték, a
Rundfunktechnische Mitteilungen 1970. évi számában Kurt Müller számolt
be az eredményről. A kérdések a miénknél átfogóbbak voltak (milyen
gyakran hallgat zenét, milyen készüléken, mekkora szobában hallgat,
milyen házban lakik, kell-e állítatni a hangerőt stb.), de csak URH
koncertközvetítésekre vonatkoztak. Négyezer válasz érkezett, az
eredmény többféle információt szolgáltatott. Ami a dinamikát illeti,
arra az derült ki, hogy a 20-30 négyzetméter alapterületű szobában
hallgatók kétharmada túl nagynak tartja azt a dinamikát is, amely már
keresztülment a rádióközvetítés ismert szűkítő csatornáján. Még az
egyedülálló, családi házban, nagy szobában, sztereó berendezésen
hallgatóknak is csak az 52 százaléka mondta jónak ezt a dinamikát.
Mindezek leírását azért tartottam fontosnak, mert szeretném
erősíteni azt a nézetet, hogy a hang közvetítése nem azonos az 1:1
arányú átvitellel. A reprodukált hang önálló, saját esztétikájú műfaj
a maga - műszaki és helyi - körülményei között. Tudom, ez nem
mindenkinek a véleménye, de én High Fidelity helyett High Qualityt
mondanék... És ez vonatkozik a dinamikára is. Az Ujházy-cikkhez fűzött
szerkesztőségi jegyzettel ezúton vitatkoznék. Az a kérdés, hogy
"hogyan is óvhatják némelyek a lemezhallgató közönséget a túlzottan
nagy dinamikától", csak egyféleképpen válaszolható meg: mérési adatok
és szubjektív ítéletek támasztják alá, hogy a lakásban hallgatott
műsor dinamikája a hangversenyterminél kisebb kell, hogy legyen. Ez
kizárólag az esztétikai élmény és a hallgathatóság szolgálatában áll.
És az együttélésnek is.
A szerkesztő válasza
Köszönettel tartozom Steinbach Sándornak, hogy felvette a
kesztyűt, és vitába szállt, nem a szigorúan tárgyilagos cikkel, hanem
a hozzáfűzött szerkesztői jegyzettel, amely (megítélésünk szerint) a
nemzetközi audio-világ többé-kevésbé egységes véleményét tükrözi - és
úgy érzem, hogy Steinbach nézete sem csupán magánvélemény, hanem
(tapasztalataim szerint) jól jellemzi a Rádió sok más hangmérnökének,
sőt: talán az intézmény egészének hivatalos álláspontját is a
dinamika-gyilkolás szükségességéről. Sajnos, nem tudok szabadulni a
gondolattól, hogy ő is, mint "vérbeli rádiós" a szükségből kovácsol
erényt, kívánatosnak tüntetve fel mindazt, ami kizárólag a
műsorkészítő intézmények technikai fogyatékosságaiból adódik.
Valószínűleg ez az oka, hogy néhol mintha nem is egy nyelvet
beszélnénk. Rejtély előttem, honnan veszi, hogy én az előadások
eredeti (1:1 arányú) dinamikáját kérném számon a hangfelvételektől.
Ezt írtam: "Egy szimfónia valóságos dinamikája 70-80 decibel is lehet.
Lakásban kissé sok volna - de hát hol vagyunk ettől!" Úgy érzem most
magam, mint az a kispénzű ember, aki fizetésemelésért rimánkodik, mire
a főnöke azt mondja neki: nem tudod, mit akarsz, barátom, a pénz nem
boldogít: lásd, a milliomosok is boldogtalanok! Hogy valójában
mekkora a hangversenyek dinamikája, arra még visszatérek.
Van egy mondás: a statisztika osztálytudomány... Nem hiszem, hogy
sokra megyünk a közvéleménykutatások adataival. A Rádió felmérése már
eleve teljesen érdektelen számunkra, hiszen 17 évvel ezelőtt, monóban,
középhullámon sugárzott műsoron alapul, arról nem is beszélve, hogy
zene és szöveg egyaránt szerepelt a programban, ami egészen másféle
problémákat vet fel, és semmi köze a hallgatóság tényleges
dinamikaigényéhez. A Rádió - és természetesen bármely más, külföldi
rádióvállalat is - szívesen venné, ha a hallgatóság a szűkebb
dinamikára szavazna, hiszen ez megkönnyítené a dolgát.
Ez volt a szándéka a nyugatnémet felmérés szerzőjének is. A
dinamika mint olyan, szóba se került; így tették fel a kérdést a
közönségnek: "Korrigálnia kell-e Önnek a pianó-, illetve
forte-részleteket a hangerőszabályzóval, hogy a zenét zavartalanul és
élvezettel hallgathassa?" Miután ez a kérdés csak részben vonatkozik a
dinamikára, s legalább ennyire a rádiózás nyavalyáira, a felmérés
enyhén szólva manipulatív. Ha valaki igennel válaszolt, azt persze úgy
vették, hogy sokallja a dinamikát. Azazhogy: igennel senki nem
válaszolt! Ugyanis csak e között a három felelet között lehetett
választani: "nem - néha - gyakran". Namármost 100 ember közül 53 azt
ikszelte be, hogy néha, és mindössze 13 válaszolt így: gyakran.
Sajnos, amikor a zene "keresztülmegy a rádióközvetítések ismert
szűkítő csatornáján", akkor úgy mellesleg zajokat, torzításokat,
fázismizériákat is felszed - erről éppen a Rádió mérnökei
mesélhetnének. Nincs abban semmi meglepő, ha a hallgatóság néha
tekergetni kezdi a gombokat.
Anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is elkanyarodnánk
témánktól, érdemes elidőzni ennél a Rundfunktechnische Mitteilungennél
és Kurt Müllernél, aki megmutatja nekünk, hogyan lehet igazi német
módszerességgel és mélyreható spekulációkkal a lehető legtávolabbra
kerülni a valóságtól. Például amikor a lakószobában kívánatos
dinamikasáv alsó és felső határát próbálja definiálni.
A felső határt ("a rádióhallgatók által kívánatosnak tartott
maximális hangerőt") 75-78 decibelben adja meg, mégpedig
BBC-kutatásokra hivatkozva. Ha vesszük a fáradságot, és utánanézünk az
irodalomjegyzékben, kiderül, hogy ezek a kutatások 1949-50-ből
származnak, vagyis gyakorlatilag hasznavehetetlenek, hiszen az akkori
hangreprodukáló eszközök összehasonlíthatatlanul tökéletlenebbek
voltak a maiaknál, tehát mindenekelőtt fárasztóbb volt hallgatni őket.
Elég átváltanunk monóból sztereóba, hogy máris 3-5 decibellel többet
tartsunk kívánatosnak. Az aztán már szarvashiba, hogy Müller a
maximális hangerőt keresi, holott ma már a kezdő hifisták is tudják,
hogy a tényleges dinamikatartomány felső határát nem a hangerő szabja
meg, hanem a szemvillanásnyi ideig tartó zenei csúcsok. Hiteltérdemlő
felmérés híján, csupán a külföldi hifi-szakírók adataira támaszkodva
szerényen körülbelül 90 decibel maximális hangerő-szükségletről és jó
10 decibellel magasabb zenei csúcsokról beszélhetünk.
Még nagyobbat téved Müller, amikor a lakószoba
dinamikatartományának alsó szintjét próbálja meghatározni. Ő azt
méricskéli, hogy nem elég ám levonnunk a hasznos dinamikatartományból
a teremzaj szintjét, mert a pianisszimóknak - őszerinte - csak 5-10
decibellel a zajszint fölött szabad elkezdődniük. Az igazság ezzel
szemben az, és az akusztikusok ezt nagyon régóta tudják, hogy a zaj
nem fedi el teljesen a zenét, a pianisszimók "kiszólnak" a zaj alól,
ennélfogva a hasznos dinamika nem kisebb, hanem nagyobb a jel-zaj
aránynál! A különféle zaj-fajták természetesen nem egyformán
viselkednek. Még a magnószalag, a hanglemez, a rádióközvetítés zaja is
engedélyez néhány decibelnyi dinamikatöbbletet (lehet vitatkozni,
mekkorát), a teremzaj pedig ennél sokkalta "türelmesebb". Müller
azonban oda lyukad ki, hogy a lakószoba nem visel el nagyobb dinamikát
30 decibelnél - aminek legékesebb cáfolatát abban a tényben látom,
hogy még a dinamikaőrülettel nemigen gyanúsítható Hungaroton is
felvisz lemezeire egy mintegy 40 decibeles dinamikát. Ha nem így
tenne, bezárhatná a boltot.
Itt szeretnék visszatérni a koncerttermek dinamikájához, amelyet a
múltkor csak óvatosságból, az ésszerű vita reményében tekintettem
70-80 decibelesnek. Valójában a leghangosabb zenei csúcsok messze 110
decibel fölé emelkedhetnek, a 40 decibelesre taksált koncerttermi
alapzaj pedig a zene számára rendkívüli mértékben "transzparens". Ha
még figyelembe vesszük az emberi fül azon képességét is, hogy a
ki-kimaradó, a zajból elő-előtűnő pianisszimókat, a hangszerek elhaló
hangjait kiegészíti, s ezáltal folytonosnak érzékeli, nyugodtan
mondhatjuk, hogy a szimfonikus nagyzenekar effektív dinamikatartománya
80 és 100 decibel között ingadozik, a zene és a zaj mindenkori
karakterének megfelelően. Ha ebből nem kapunk vissza - legyünk
igen-igen szerények! - legalább 50 decibelt, mégpedig potenciálisan a
teljes frekvenciasávban, akkor nem beszélhetünk élethű hangátvitelről,
nevezzük bár High Fidelitynek, High Qualitynak vagy bárminek. És
tekintve, hogy a mai technika alig-alig képes többet nyújtani ennél az
ötvenegynéhány decibelnél, fenntartom, hogy túlzottan nagy dinamika
egyszerűen nem létezik - legalábbis ma még nem.
Nézzük ezekután azt, amit a békés egymás mellett élés apostolai
mondanak: csökkenteni kell a dinamikát, különben a szomszédunk
megbolondul a lármától... Ennek valószínűleg éppen az ellenkezője
igaz. Először is, ha a zenei "csúcsok" a helyükön vannak, akkor sokkal
kisebb "hangmennyiséggel" is elegendő hangerő-érzetet kelthetünk.
Másodszor, mindennapos tapasztalatunk, hogy a zenehallgatók a hangerőt
(a fortisszimót) így is, úgy is ugyanakkorára állítják, függetlenül
attól, hogy a dinamika 40, 50 vagy 60 decibeles-e. Márpedig ha a
dinamika szűk, akkor a zenekar állandóan a maximális hangerőszint
közelében játszik. Ha a dinamika tágasabb, lejjebb tolódnak a
pianisszimók, velük együtt pedig a mezzoforték, sőt, valamelyest a
forték is, és a szomszéd - összességében - kevesebb lármában részesül
a falon keresztül. Ezért van, hogy a popzenét mindig hangosabbnak,
lármásabbnak érezzük, hiszen ennek a műfajnak szűkebb a
dinamikatartománya, a zenészek szinte folyton teljes erővel játszanak.
A szimfonikus zene általában ritkábban él a fortisszimó eszközével.
Lehet, hogy a pianisszimókat időnként zavarni fogja az alapzaj - de ez
sohasem a lakószoba vagy az utca zaja. Mindig a szalagé, a lemezé, a
rádiózásé - a fogyatékos műsorközlő technikáé.
Teljes mértékben egyetértek a Rádió mérnökével abban, hogy a
reprodukált hang valamiféle önálló műfajnak tekintendő, s hogy ennek
a műfajnak sajátos eszköztára van. (Ujházy is utalt rá, hogy a
diagramokon feltérképezett szintek nem feltétlenül egyeznek a
szubjektíve észlelhető dinamikával, s hogy a hangosságérzet nemcsak az
amplitúdóktól, hanem a hangszíntől is függ.) Egy hangfelvételt azonban
- mint a magyar lemez- és rádióhallgatók igen jól tudják - számtalan
módon lehet elrontani. Ki tudja utólag, hol volt a hiba? Tapasztalt
hangmérnökök talán rájönnek; mi, zenehallgatók csak találgatni
próbáljuk. Gyanítjuk, hogy a dinamikával mindenképpen baj van, ugyanis
a külföldi felvételek általában nagyobb dinamikájúak, és jobban is
szólnak. Ez persze nagyon szubjektív dolog. Kétségtelen, hogy a
hangmérnökök jobban meg vannak elégedve a magyar hangfelvételekkel,
mint a közönség.
Hasonlítsuk most össze Steinbach valóban nagyon érdekes
diagramjait az Ujházy-cikk ábráival (HFM 6. szám, 23. oldal). Mi derül
ki ebből a párosításból? Azt hiszem, ez interpretáció kérdése.
Pártállástól függően kétféle értelmezés lehetséges. Megpróbálom
mindkettőt modellezni. Steinbach gondolatmenete a következő. "A
Ferencsik-felvétel crescendója nem szűk; a zene eljut az igazi
fortisszimóig - pedig a dinamikasávja szűkebb - viszont a 4 kHz körüli
sávban ennek is megfelelő a dinamikája - következésképpen: a
szubjektív dinamikaérzetet illetően a 4 kHz körüli sáv a mérvadó."
Az én "szillogizmusom" ezzel szemben így hangzik: A
Ferencsik-vezényelte szimfónia dinamikája és egyáltalán, a
hangminősége silány - mint látjuk, a dinamikasávja is szűkebb - igaz,
a 4 kHz körüli oktáv dinamikája megfelelő - következésképpen: ez a
frekvenciatartomány önmagában véve mégsem mérvadó a szubjektív
dinamikaérzetet illetően.
Hangsúlyozom, hogy ez már nem vita: ez ízlés dolga. Steinbach
Sándornak tetszik a Ferencsik-lemez, nekem nem. Elvben bárki
kipróbálhatja, hogy vajon a magyar felvétel hangtechnikai szempontból
(s mindenekelőtt dinamikájában) felveszi-e a versenyt a legjobb
nyugati hanglemezekkel. A gyakorlatban erre csak keveseknek van
módjuk: meg kell elégedniük azzal, amit a boltban találnak. S ha más
műsorforrásra vágynak, választhatnak a Magyar Rádió 3 műsora között.
*
Nem tudom, kit mennyire tudtunk meggyőzni álláspontunk helyessége
felől. Egy bizonyos: nem lényegtelen dolgokról vitatkozunk. Örülnénk,
ha mások is kifejtenék gondolataikat a hangfelvételek e fontos
paraméteréről. Ezért (s hogy a szakembereket ne elriasszuk a Hifi
Magazinnal való vitától, hanem ellenkezőleg: kedvet csináljunk hozzá),
ezúttal nem ragaszkodunk ahhoz, hogy miénk legyen az utolsó szó. Ezt a
cikket tehát elküldtük Steinbach Sándornak, hogy zárja le ő az
eszmecserét:
Azt hiszem, hogy ha most pontonként elkezdenénk vitatkozni, az nem
az ügyet, hanem csak a hiúságunkat szolgálná. Egy megfogalmazásba
azonban bele kell szólnom, amit a t. Szerkesztőség nekem tulajdonít,
hogy a szubjektív dinamikaérzetet illetően a 4 kHz körüli sáv a
mérvadó. Hozzászólásomban valójában ez szerepel: "nézzük csak azt az
oktávszélességű frekvenciasávot, amely a hangosságba erősen beleszól:
a 4000 Hz közepes frekvenciájút." Hogy mennyire szól bele, arra itt
mellékelem az egyenlő hangosság jól ismert görbéit, amely nemzetközi
ajánlás tárgya és amelyen fenti állítás látható. (Az ábra a Brüel és
Kjaer cég prospektusából való.) Szeretném, ha meg tudnánk maradni a
tárgyszerű vitánál és olyan szemléletnél, ami a hazai hangtechnika
javára van.
Steinbach Sándor
Magyar Rádió
