Siva gyermeke



    Micro Seiki DQX-1000


        E háromkarú félisten születését így beszéli el egy ősi -  legalább
    ötéves keleti legenda: "...Akkoriban a  hangszedők  már  mértéktelenül
    elszaporodtak,  és  tűrhetetlen  hangot  ütöttek   meg.   Szemérmetlen
    ricsajuk a Minden Lemezjátszók Urának füléig hatolt, s  ő  elrendelte:
    valamennyi hangszedő  megméressék,  meghallgattassék,  s  ha  bűnösnek
    találtatik, olcsó exportkészülékbe építtessék.  Szavát  kvarcraborulva
    hallgatták a legjobb lemezjátszók,  de  őket  csupán  egyetlen  karral
    szerelte fel a Legfőbb Konstruktőr, s félkézzel csak  félmunkát  lehet
    végezni. Az Úr ekkor buddhista kollégájához,  Sivához  fordult,  s  az
    életre hívta a DQX-1000-est."  A  háromkarú  csodalény  csalhatatlanul
    eldönti, két hangszedő közül melyik szólaltatja meg szebben ugyanazt a
    hanglemezt.   Poszter-   avagy   bálványképünk   tárgyát   a    Magyar
    Hanglemezgyártó Vállalat dorogi szentélyéből kölcsönöztük.


                                      *

        Hát itt a Micro Seiki, de ne irigyeljétek tőlünk,  mert  csak  két
    rövid hétvégére tisztelte meg szerény hajlékunkat. Annyi időt hagyott,
    hogy megmérjük, meghallgassuk, lefényképezhessük - és már távozott is.
    (Éjjel-nappal szükség van rá Dorogon, a hanglemezgyárban.)
        Szép, jó és  híres  készülék,  1976-ban  már  gyártották.  Örömmel
    fogadtuk poszterképünk és a hozzá csatlakozó cikk tárgyául, hiszen így
    az olvasó is jóllakik,  az  eszmei  mondanivaló  is  megmarad.  Nekünk
    magunknak azért kellett ez  a  méregdrága  lemezjátszó  futómű  (amely
    hangkar és hangszedő nélkül is 2000 márkába kerül az  NSZK-ban),  hogy
    összehasonlíthassuk a saját  referencia-gépünkkel.  Gyanítottuk,  hogy
    lemezjátszónk - a Mechanikai  Laboratórium  egy  kísérleti  darabja  -
    meglehetősen jó, sokkal jobb az átlagosnál és valószínűleg nem  sokkal
    gyengébb az igazán elsőosztályú futóműveknél  -  nem  tudtuk  viszont,
    hogy igaz-e, amit a vájtfülűek állítanak, vagyis hogy  a  futóműveknek
    igenis van "sajáthangjuk", és ezért nem egyformán  "szólnak".  A  Linn
    cég például, uszályában számos audiofillel, nem kevesebbet állít, mint
    hogy  az  egész  hangátviteli  lánc  egyik  leggyengébb  láncszeme   a
    lemezjátszó-futómű - erről már legelső kiadásunkban  is  írtunk.  Hogy
    aztán éppen a Micro Seiki és éppel. DQX-1000 alkalmas-e a mi etalonunk
    hitelesítésére,  arra   nézve   csak   spekulációkkal   szolgálhatunk.
    (Szolgálunk is majd.)

    Felépítése

    

    

        Két fő egységből áll: a futóműből  és  a  kezelőegységből.  Jó  80
    centiméter hosszú kábel köti össze a kettőt. A kezelőegység  egyszerű,
    de csinos doboz, ezen lehet ki-bekapcsolni az elektronikát,  a  tányér
    forgását és a kvarcvezérlést. Van rajta még egy fordulatszámváltó  (33
    1/3 és 45 fordulat/perc) és  egy  fordulat-finomszabályozó  gomb;  itt
    helyezték el a hálózati transzformátort is, hogy messzebbre kerüljön a
    hangszedőtől, ne keltsen zavaró mágneses teret.
        Ez máris szokatlan, ámbár  volt  már  ilyen  a  nap  alatt.  Azzal
    viszont  mindenféle  hagyományt  felrúgott  a  Micro  Seiki,  hogy   a
    DQX-1000-est nem építette bele semmiféle dobozba;  a  futómű  teljesen
    szabadon áll az isten szabad ege alatt.
        A váz háromágú, csillagformájú alumíniumöntvény. Három  lába  van,
    tehát nem billeghet. Mindháromnak szabályozható  a  magassága,  így  a
    készüléket  könnyű  vízszintbe  állítani.   Harangszerű   gumitalpakon
    nyugszik - ezek  nemigen  rugóznak.  A  három  láb  egyben  három  kar
    talapzatát  képezi:  ennyit  szerelhetünk  fel  egyidejűleg  a   Micro
    Seikire. A harmadik  helyett  persze  nyugodtan  használhatunk  valami
    lemeztisztító alkalmatosságot, mi is így csináltuk. Mivel a  különféle
    hangkarok  hossza  és   felszerelési   módja   ugyancsak   eltérő,   a
    legismertebb típusokhoz  (SME,  Audio-Technika  stb.)  külön  kartartó
    szerelvényt szállít  a  gyár,  természetesen  ezt  meg  kell  fizetni.
    Összesen hatféle kartartó bak szerepel a listán.
        A lemeztányér álomszép. A  stroboszkópot  az  oldalfalára  marták,
    helyesebben: az egész peremét stroboszkópnak  képezték  ki,  és  ennél
    elegánsabbat elképzelni sem tudunk. Egy kissé excentrikus - de ezt nem
    a tányérra kell érteni, mert az  olyan  pontosan  fut,  mint  annak  a
    rendje. A tányér nem egészen 3 kilós, de anyagának  túlnyomó  része  a
    peremre került, tehát maximális a lendtömege. A peremtől beljebb aztán
    már nagyon vékony  a  tányér,  "csöng"  is  kegyetlenül,  ha  körömmel
    megpöcköljük. A gumitányér teljesen  egyszerű,  sima  felületű,  nincs
    rajta semmiféle bordázat - részben azért, mert így a  helyes,  részben
    pedig, mert így jobban érvényesül a készülék időtlen eleganciája.
        A baj csak akkor kezdődik, amikor az ember  már  nem  használja  a
    DQX-et. Nemhogy nincs doboza - de nem is lehet dobozba  rakni.  Teteje
    sincs.  Másképp  ugyanis  reménytelen  volna  elhelyezni  rajta  három
    hangkart. Hiszen egy-egy  kar  felszereléséhez  és  főleg  kezeléséhez
    éppen hogy elegendő egy 120 fokos körcikk, s biztos, hogy 360 fokosnál
    bővebb  kört  még  a  Micro  Seiki  sem  konstruálhatott.  A  DQX-1000
    mindenkori gazdája nagy-nagy jártasságra tesz szert a portalanításban.

    Elektronika

        A Micro Seiki "szíve": egyenáramú szervomotor, típusa MC-936F.  Az
    elektronikát a motor alatt helyezték el egy nyomtatott áramköri lapon.
    A  motor  négy  meghajtó   tekercsét   tranzisztorok   vezérlik.   Két
    Hallgenerátort  és  egy  érzékelőtekercset  is  találunk   benne.   Az
    elektronika "lelke" pedig  egy  SM  6515A-4S  jelű,  nagybonyolultságú
    integrált  áramkör,  ehhez  csatlakozik   a   9,5040MHz   frekvenciájú
    kvarckristály is. Mindezeken kívül még 23  tranzisztort  és  két  IC-t
    találunk a vezérlő-meghajtó áramkörben.
        A     kvarcvezérlés     egyébként     kikapcsolható,      ilyenkor
    finomszabályozhatjuk  a  fordulatszámot,  ±6   százalék   erejéig.   A
    stroboszkóplámpa egy csinos kis oszlop a lemeztányér  mellett.  Ezt  a
    lámpát,  akárcsak  a  motort  is,  a   kvarckristály   frekvenciájából
    leosztott jel táplálja, vagyis az egész rendszer független a  hálózati
    frekvenciától. A stroboszkópon megvilágított csík üzem közben rezzenés
    nélkül áll, nem imbolyog.

    Méréseinkhez

        A nyávogás rendkívül csekély, persze azért  nem  annyira,  mint  a
    prospektus bizonygatja - azt az  adatot  egy  módfelett  enyhe  mérési
    rendszernek, a WRMS-nek köszönhetik -, de azért a ±0,035% is,  amelyet
    értékelő   szűrővel   mértünk,   hallatlanul   jó   eredmény,   eddigi
    gyakorlatunkban a legjobb.
        Csekély mértékű a zaj is, "B" szűrővel jobb a  specifikáltnál,  és
    szintén rekordnak számít a mi  laboratóriumunkban.  "A"  szűrővel  sem
    rossz,  de  ha  egy  újabb  szűrővel  leválasztjuk  a  22,5Hz   alatti
    komponenseket,  ez  a  paramétere  is   tovább   javul.   Ebből   arra
    következtethetünk, hogy a DQX zaja  főleg  egészen  mély  frekvenciájú
    jelekből tevődik össze. Különösen, hogy rezgésmentesítő állványon  5-7
    decibellel csökkent a Micro Seiki "A" szűrővel mért zajszintje.
        Ez  viszont  már  összefügg  a  DQX  akusztikai   visszahatásával.
    Őszintén szólva,  sokkal  jobbat  vártunk.  Arra  gondoltunk,  hogy  a
    viszonylag kis felület, a futómű "tömörsége" folytán a gép  rezisztens
    lesz a külső rezgésekkel szemben, még akkor is,  ha  a  felfüggesztése
    szegényes - dehát úgy látszik, csodák nincsenek. Igaz,  az  akusztikai
    visszahatás  görbéje  más  és  más   lehet   aszerint,   hogy   milyen
    hangkar-hangszedő kombinációt állítunk össze.
        És itt most rátérünk a mi készülékünk leírására. Kísérleti  masina
    (úgy "dobták össze" a mi kedvűnkért), Papst-motorral megépített Direct
    Drive,  és  bár  nagyon  szépen  fut,  adatai   távolról   sem   olyan
    látványosak, mint a Micro  Seikié.  A  felfüggesztése  viszont  sokkal
    hatékonyabb.   Rothman   György    akkoriban    szilikongumi-szálakkal
    kísérletezett, ezekre lógatta fel a lemezjátszót a négy lábánál fogva,
    persze nem úgy, ahogy a nyulat szokás.  Vízszintes  irányban  éppen  a
    kellő frekvenciával hintázik a gép; igaz, fel-le még nem  egészen  úgy
    mozog,  ahogy  kellene.   Érdemes   összehasonlítani   az   akusztikai
    visszahatásáról felvett görbét (2. diagram) a DQX-ével.  A  kar  és  a
    hangszedő ezúttal is SME, illetve Sonus volt. A különbség vagy 10-20dB
    a Mechlabor javára.
        Fényképet  egyébként  nem  közlünk  a  lemezjátszónkról,   ugyanis
    rémesen csúnya. Egyetlen nagy, vastag alumínium lapra van felszerelve,
    úgy, hogy kétoldalról egy-egy hangkart szerelhessünk rá. Mivel az volt
    a  benyomásunk,  hogy  ez  az   alumínium   lap   "döng",   alul-fölül
    ráragasztottunk egy vastag, durva "ólomgumi "lapot:  ha  nem  használ,
    nem is árt.  Inkább  használt:  valamivel  szebb  lett  a  visszahatás
    görbéje.  Ugyancsak  javított   valamicskét   a   görbén   a   Spectra
    lemezalátét, amelyet  tavaly  Düsseldorfban  kaptunk  kipróbálásra  az
    Audio Trade cégtől. (A Spectra enyhén ragacsos, "megfogja"  a  lemezt,
    ha nem is annyira, mint például a Platter  Matter  -  többet  egyelőre
    nincs értelme mondanunk róla; ez a  lemezalátét-dolog  ma  még  afféle
    "fekete   tudomány".)   Igaz   is:   az   a   bizonyos   ólomgumi   az
    Ikarus-autóbuszokhoz   készül,   dübörgésgátlónak.   A   Pest   megyei
    Műanyagipari  Vállalattól  kunyeráltunk  belőle,  azzal,   hogy   majd
    hangdoboz-kísérletekhez használjuk -  csak  eddig  még  nem  jutottunk
    hozzá. Addig is köszönet érte a PEMÜ-nek.

    

    


    Szeánsz

    

        Itt álltunk tehát két futóművel - és sötét kételyekkel  a  lelkünk
    mélyén. Őszintén szólva, még abban  sem  reménykedtünk,  hogy  hallunk
    valamiféle különbséget a két  gép  hangja  között  -  ha  van  hangjuk
    egyáltalán. És ha van,  akkor  vajon  mely  paraméter  nyom  többet  a
    latban? A DQX óramű pontosságú egyenfutása? Esetleg a Mechlabor-masina
    jobb  izolációja?  (Ezt  azért  mi   sem   gondoltuk   komolyan.)   És
    mindenekelőtt: hogyan hasonlítsuk össze őket, hogy a próba  becsületes
    legyen?
        A poszterképet még tavaly decemberben készítettük; mint  Olvasóink
    közül bizonyára sokan felismerik, SME  3009/III.  és  Pioneer  PA-5000
    hangkart tettünk a gépre, meg Degrell  László  kedvenc  lemezcsutakoló
    eszközét, a Discostatot. Nem akartunk a harmadik bakra is  ráerőltetni
    egy hangkart, mondjuk egy régebbi SME-t vagy éppenséggel egy Hadcockot
    - az utóbbival aztán tényleg nem lett volna szívünk elcsúfítani a szép
    lemezjátszót.   A    Hadcock    egyébként    nemcsak    jelentéktelen,
    barkács-kinézésű,  hanem  nehezen  kezelhető  is.   Beállítása   pedig
    valóságos rémálom - úgyhogy  Dankó  Emil  tömören  csak  Hitchcock-nak
    becézi. Találó kifejezés, szívből drakulálunk hozzá.

    Első felvonás: Hadcock és Sonus

        A Hitch... A Hadcock azonban igen jó kar, és noha a  tesztjével  -
    egyáltalán:  egy  mélyreható  hangkarteszttel  -  még  mindig   adósak
    vagyunk,  jó  lelkiismerettel  használjuk.  Nagyon  fontos,  hogy  két
    példányunk van belőle,  akárcsak  a  Sonus  hangszedőből  is.  Magától
    értetődik két futóművet csak akkor hasonlíthatunk  össze,  ha  mind  a
    hangkarból, mind a hangszedőből, mind  pedig  a  hanglemezből  két-két
    teljesen identikus példány van a birtokunkban.
        Amikor tehát  a  Micro  Seikit  első  ízben,  tavaly  karácsonykor
    megkaptuk (merthogy szünetelt a munka Dorogon), mindenekelőtt a  saját
    lemezjátszónkra szereltük fel a Hadcockokat és a Sonusokat, és lestük,
    hogy egyformán szólnak-e. Hiszen amekkora a gyári  "szórás",  legalább
    akkora  lesz  kísérletünk  tűrésmezeje,  hibahatára.  Meggyőződhettünk
    róla, hogy amennyiben a két kar valóban  azonos  módon  van  beállítva
    (szöghiba,  tűerő,  antiskating,  szilikonolaj-csillapítás  a  Hadcock
    csapágyházában), akkor  a  két  rendszer  hangja  között  minimális  a
    különbség. Nem is magukban a hangszedőkben van eltérés, hanem a  mozgó
    rendszerben: a tűben. A mágneses hangszedők  tűje  szerencsére  minden
    további nélkül cserélhető, könnyű tehát ellenpróbát csinálni.
        Átszerelve  most  már  az  egyik  kart a Micro Seikire, füleltünk,
    füleltünk, de nem lettünk okosabbak. Az eltérés mindenkor a tűrésmezőn
    belül  maradt,  tehát  lehetséges, hogy csak a hangszedőtűk "szórását"
    hallottuk.  Kétségtelen  viszont,  hogy  mind  a  Micro  Seiki, mind a
    Mechlabor  egy hajszállal "tisztábban" szólt, mint egy Tesla NC 440-es
    futómű.  (Ez  az  egyetlen  bolti modell, amelyről le lehet szerelni a
    kart, tehát szabaddá lehet tenni a futóművét.)
        Ezek roppant fárasztó és körülményes kísérletek, és  az  időnk  is
    fogytán volt, amikor eszünkbe jutott, hogy ha már itt van a  DQX-1000,
    próbáljuk ki különféle hangkarokkal. Újra nekiálltunk  a  szerelésnek,
    és azt tapasztaltuk, hogy a Hadcock észlelhetően  és  reprodukálhatóan
    szebben szól a nagy Pioneernál. Valószínű azonban, hogy a túlontúl  is
    "engedékeny" Sonus  nem  érezte  jól  magát  a  nagy  effektív  tömegű
    Pioneer-karban - ennyi az egész. A  Hadcock  és  a  képünkön  látható,
    karcsú SME 3009/III. között nemigen tudtunk választani.  Egyszóval:  a
    próba negatív maradt.
        Viszont  már  belénkfészkelte  magát  a  gyanú:  hátha   mégiscsak
    mozgótekercses  hangszedőt  kellene  használnunk,  hogy  annak  "sima"
    hangján kimutathassuk, mennyiben színezik el a zenét azok a  rezgések,
    amelyek a környezetből érkeznek,  és  amelyeket  a  futóműnek  kellene
    izolálnia. Sajnos, nem volt a kezünkben két egyforma MC-hangszedő.

    Második felvonás: Hadcock és MC 10

        Másodszor  szeptember   végén   kaptuk   meg   a   Micro   Seikit.
    Kiegészíthettük méréseinket (lakklemez, mérőállvány!), és még arra is
    maradt egy esténk, hogy megismételjük a téli szeánszot. Ekkor már volt
    két egyforma Ortofon MC10 hangszedőnk, sőt, közben gazdagabbak lettünk
    néhány tapasztalattal. Felületes próbákon  úgy  találtuk,  hogy  olcsó
    lemezjátszók (Akai  AP-100C,  Pioneer  PL-100)  igenis  nagyon  szépen
    szólnak olyan, drágább hangszedőkkel,  amelyeket  az  isten  se  nekik
    teremtett, tehát például MC10/STM-72-vel. Azt is pedzegettük, hogy bár
    szépen szólnak - valahogy nem egyformán szólnak... Sajnos,  megzavarta
    kísérleteinket az a szomorú felismerés, hogy az STM-72  transzformátor
    erősen "szór"!  Nem a  mágneses  terére  gondolunk  most  (a  trafókat
    mindig sokáig kell ide-oda tologatni. amíg megtaláljuk azt  a  helyet,
    ahol a legkisebb a brumm) - hanem a  gyártásból  adódó  szórásra.  Két
    trafó között nagyobb a különbség,  mint  két  hangszedő  között!  Őszi
    számunkban már volt szó erről.
        Sokat  lendített  viszont  az  ügyön,   hogy   elkészült   az   új
    kapcsolóberendezésünk, és most már az átviteli lánc  bármely  pontján,
    tehát a transzformátor előtt is baj nélkül  kapcsolgathatunk  ide-oda.
    Így csak egyetlen transzformátorra volt szükségünk. A jó ügy érdekében
    egy  kicsit  csaltunk  is:  nem  a  kis  STM-72-es,  hanem  a  T-30-as
    transzformátort használtuk, hogy a tisztább hangképen  jobban  érezzük
    az  elszíneződést.   (Egyébként   időközben   forgalomba   is   került
    Magyarországon egy hasonló minőségű, de olcsóbb trafó - az AKG-cikkben
    is szóba hozzuk majd, néhány oldallal később).
        A próbát megint úgy kezdtük, mint egy évvel ezelőtt: mindkét  kart
    és  hangszedőt  a  Mechlabor-futóműre  szereltük,  és  hallgatództunk,
    mekkora lehet a tűrésmező. A két  MC10  hangja  gyakorlatilag  azonos.
    "Vakon" nem is tudtuk megkülönböztetni a kettőt, mindenképpen  szükség
    volt a jelzőlámpák segítségére: "most zöld...   most   sárga...   most
    megint zöld...  igen,  a  zöld  hangszíne  talán  egy   árnyalatnyival
    magasabb." (A zenei  programra  azért  nem  hivatkozunk,  mert  nagyon
    sokféle lemezt feltettünk.)
        És most váratlan dolog történt.  Amikor  áttelepítettük  az  egyik
    kart a Micro Seikire, a  két  hangkép  nem  volt  többé  azonos!  Hogy
    mekkora volt a differencia? Sokan  azt  modanák  rá:  nüansznyi  -  és
    igazuk is  volna,  de  ezt  a  "nüansznyi"  különbséget  bármelyikünk,
    bármely zeneszámon,  minden  egyes  átkapcsolásnál  nagy  biztonsággal
    észlelte! Az egyik hangkép  csengőbb,  tisztább,  levegősebb  volt,  a
    másik  pedig  egy  kissé  nyomott,  fojtott,  rosszkedvűbb.  Ezért   a
    különbségért bizony érdemes fizetni - noha kétezer márka azért így  is
    túlzás.
        Annál  is  inkább  túlzás,   mert   amikor   a   kapcsolóállásokat
    ellenőriztük, kiderült, hogy a mi  gépünk  volt  az,  amelyik  szebben
    szólt. Ráadásul: a két hangszedő közül az a példány került át a  Micro
    Seikibe, amely - talán-talán - magasabb hangszínű, tehát  még  ez  sem
    indokolhatja,  hogy  a   Mechlabor   Ortofonja   szóljon   csengőbben,
    transzparensebben. És ez akkor sem változott, amikor  ellenőrzésképpen
    megcseréltük a két hanglemezt, illetve a lemezalátéteket.
        Még arra gondoltunk, hogy amikor a Hadcock-ot átszereltük,  valami
    elállítódott rajta - de  hogy  mi,  azt  nem  tudnánk  megmondani,  és
    különben  is,   a   próba   kezdete   előtt   mindent   ellenőriztünk.
    Eloszlathattuk volna kételyeinket, ha  ezekután  újra  visszaszereljük
    mindkét kart a Mechlabor-gépre, és megint összemérjük  őket,  de  erre
    már nem  volt  időnk.  Egyébként,  létezik  a  Hadcock-nak  egy  olyan
    változata, amelyen csak egy csatlakozódugót kell meglazítani, és az  -
    egytűcsapágyas!  -  kar  máris  leemelhető  talapzatáról,  és  másikra
    cserélhető. (Mint a Keith Monks - lásd HFM  1.  szám,  11-12:  oldal.)
    Talán érdemes volna ezt a mi Hadcockjainkon is megcsinálni.

        Itt tartunk most. A  Micro  Seikivel  feltehetőleg  nem  lesz  már
    dolgunk, de tervezzük, hogy a jövőben  az  olcsóbb  lemezjátszókat  is
    kipróbáljuk mozgótekercses hangszedővel. Ez lenne az MC próba. Ha  más
    haszna nem, de annyi biztosan lenne, hogy már egy rövid  szeánszon  is
    kimutatná a hangkép elszíneződését -  amelyet  egyébként  csak  sokkal
    hosszabb vizsgálódás árán vennénk észre, de amely  valószínűleg  akkor
    is fennáll, ha olcsóbb, mágneses hangszedőt használunk.

                                                                       HFM