Siva gyermeke |
Micro Seiki DQX-1000
E háromkarú félisten születését így beszéli el egy ősi - legalább
ötéves keleti legenda: "...Akkoriban a hangszedők már mértéktelenül
elszaporodtak, és tűrhetetlen hangot ütöttek meg. Szemérmetlen
ricsajuk a Minden Lemezjátszók Urának füléig hatolt, s ő elrendelte:
valamennyi hangszedő megméressék, meghallgattassék, s ha bűnösnek
találtatik, olcsó exportkészülékbe építtessék. Szavát kvarcraborulva
hallgatták a legjobb lemezjátszók, de őket csupán egyetlen karral
szerelte fel a Legfőbb Konstruktőr, s félkézzel csak félmunkát lehet
végezni. Az Úr ekkor buddhista kollégájához, Sivához fordult, s az
életre hívta a DQX-1000-est." A háromkarú csodalény csalhatatlanul
eldönti, két hangszedő közül melyik szólaltatja meg szebben ugyanazt a
hanglemezt. Poszter- avagy bálványképünk tárgyát a Magyar
Hanglemezgyártó Vállalat dorogi szentélyéből kölcsönöztük.
*
Hát itt a Micro Seiki, de ne irigyeljétek tőlünk, mert csak két
rövid hétvégére tisztelte meg szerény hajlékunkat. Annyi időt hagyott,
hogy megmérjük, meghallgassuk, lefényképezhessük - és már távozott is.
(Éjjel-nappal szükség van rá Dorogon, a hanglemezgyárban.)
Szép, jó és híres készülék, 1976-ban már gyártották. Örömmel
fogadtuk poszterképünk és a hozzá csatlakozó cikk tárgyául, hiszen így
az olvasó is jóllakik, az eszmei mondanivaló is megmarad. Nekünk
magunknak azért kellett ez a méregdrága lemezjátszó futómű (amely
hangkar és hangszedő nélkül is 2000 márkába kerül az NSZK-ban), hogy
összehasonlíthassuk a saját referencia-gépünkkel. Gyanítottuk, hogy
lemezjátszónk - a Mechanikai Laboratórium egy kísérleti darabja -
meglehetősen jó, sokkal jobb az átlagosnál és valószínűleg nem sokkal
gyengébb az igazán elsőosztályú futóműveknél - nem tudtuk viszont,
hogy igaz-e, amit a vájtfülűek állítanak, vagyis hogy a futóműveknek
igenis van "sajáthangjuk", és ezért nem egyformán "szólnak". A Linn
cég például, uszályában számos audiofillel, nem kevesebbet állít, mint
hogy az egész hangátviteli lánc egyik leggyengébb láncszeme a
lemezjátszó-futómű - erről már legelső kiadásunkban is írtunk. Hogy
aztán éppen a Micro Seiki és éppel. DQX-1000 alkalmas-e a mi etalonunk
hitelesítésére, arra nézve csak spekulációkkal szolgálhatunk.
(Szolgálunk is majd.)
Felépítése
Két fő egységből áll: a futóműből és a kezelőegységből. Jó 80
centiméter hosszú kábel köti össze a kettőt. A kezelőegység egyszerű,
de csinos doboz, ezen lehet ki-bekapcsolni az elektronikát, a tányér
forgását és a kvarcvezérlést. Van rajta még egy fordulatszámváltó (33
1/3 és 45 fordulat/perc) és egy fordulat-finomszabályozó gomb; itt
helyezték el a hálózati transzformátort is, hogy messzebbre kerüljön a
hangszedőtől, ne keltsen zavaró mágneses teret.
Ez máris szokatlan, ámbár volt már ilyen a nap alatt. Azzal
viszont mindenféle hagyományt felrúgott a Micro Seiki, hogy a
DQX-1000-est nem építette bele semmiféle dobozba; a futómű teljesen
szabadon áll az isten szabad ege alatt.
A váz háromágú, csillagformájú alumíniumöntvény. Három lába van,
tehát nem billeghet. Mindháromnak szabályozható a magassága, így a
készüléket könnyű vízszintbe állítani. Harangszerű gumitalpakon
nyugszik - ezek nemigen rugóznak. A három láb egyben három kar
talapzatát képezi: ennyit szerelhetünk fel egyidejűleg a Micro
Seikire. A harmadik helyett persze nyugodtan használhatunk valami
lemeztisztító alkalmatosságot, mi is így csináltuk. Mivel a különféle
hangkarok hossza és felszerelési módja ugyancsak eltérő, a
legismertebb típusokhoz (SME, Audio-Technika stb.) külön kartartó
szerelvényt szállít a gyár, természetesen ezt meg kell fizetni.
Összesen hatféle kartartó bak szerepel a listán.
A lemeztányér álomszép. A stroboszkópot az oldalfalára marták,
helyesebben: az egész peremét stroboszkópnak képezték ki, és ennél
elegánsabbat elképzelni sem tudunk. Egy kissé excentrikus - de ezt nem
a tányérra kell érteni, mert az olyan pontosan fut, mint annak a
rendje. A tányér nem egészen 3 kilós, de anyagának túlnyomó része a
peremre került, tehát maximális a lendtömege. A peremtől beljebb aztán
már nagyon vékony a tányér, "csöng" is kegyetlenül, ha körömmel
megpöcköljük. A gumitányér teljesen egyszerű, sima felületű, nincs
rajta semmiféle bordázat - részben azért, mert így a helyes, részben
pedig, mert így jobban érvényesül a készülék időtlen eleganciája.
A baj csak akkor kezdődik, amikor az ember már nem használja a
DQX-et. Nemhogy nincs doboza - de nem is lehet dobozba rakni. Teteje
sincs. Másképp ugyanis reménytelen volna elhelyezni rajta három
hangkart. Hiszen egy-egy kar felszereléséhez és főleg kezeléséhez
éppen hogy elegendő egy 120 fokos körcikk, s biztos, hogy 360 fokosnál
bővebb kört még a Micro Seiki sem konstruálhatott. A DQX-1000
mindenkori gazdája nagy-nagy jártasságra tesz szert a portalanításban.
Elektronika
A Micro Seiki "szíve": egyenáramú szervomotor, típusa MC-936F. Az
elektronikát a motor alatt helyezték el egy nyomtatott áramköri lapon.
A motor négy meghajtó tekercsét tranzisztorok vezérlik. Két
Hallgenerátort és egy érzékelőtekercset is találunk benne. Az
elektronika "lelke" pedig egy SM 6515A-4S jelű, nagybonyolultságú
integrált áramkör, ehhez csatlakozik a 9,5040MHz frekvenciájú
kvarckristály is. Mindezeken kívül még 23 tranzisztort és két IC-t
találunk a vezérlő-meghajtó áramkörben.
A kvarcvezérlés egyébként kikapcsolható, ilyenkor
finomszabályozhatjuk a fordulatszámot, ±6 százalék erejéig. A
stroboszkóplámpa egy csinos kis oszlop a lemeztányér mellett. Ezt a
lámpát, akárcsak a motort is, a kvarckristály frekvenciájából
leosztott jel táplálja, vagyis az egész rendszer független a hálózati
frekvenciától. A stroboszkópon megvilágított csík üzem közben rezzenés
nélkül áll, nem imbolyog.
Méréseinkhez
A nyávogás rendkívül csekély, persze azért nem annyira, mint a
prospektus bizonygatja - azt az adatot egy módfelett enyhe mérési
rendszernek, a WRMS-nek köszönhetik -, de azért a ±0,035% is, amelyet
értékelő szűrővel mértünk, hallatlanul jó eredmény, eddigi
gyakorlatunkban a legjobb.
Csekély mértékű a zaj is, "B" szűrővel jobb a specifikáltnál, és
szintén rekordnak számít a mi laboratóriumunkban. "A" szűrővel sem
rossz, de ha egy újabb szűrővel leválasztjuk a 22,5Hz alatti
komponenseket, ez a paramétere is tovább javul. Ebből arra
következtethetünk, hogy a DQX zaja főleg egészen mély frekvenciájú
jelekből tevődik össze. Különösen, hogy rezgésmentesítő állványon 5-7
decibellel csökkent a Micro Seiki "A" szűrővel mért zajszintje.
Ez viszont már összefügg a DQX akusztikai visszahatásával.
Őszintén szólva, sokkal jobbat vártunk. Arra gondoltunk, hogy a
viszonylag kis felület, a futómű "tömörsége" folytán a gép rezisztens
lesz a külső rezgésekkel szemben, még akkor is, ha a felfüggesztése
szegényes - dehát úgy látszik, csodák nincsenek. Igaz, az akusztikai
visszahatás görbéje más és más lehet aszerint, hogy milyen
hangkar-hangszedő kombinációt állítunk össze.
És itt most rátérünk a mi készülékünk leírására. Kísérleti masina
(úgy "dobták össze" a mi kedvűnkért), Papst-motorral megépített Direct
Drive, és bár nagyon szépen fut, adatai távolról sem olyan
látványosak, mint a Micro Seikié. A felfüggesztése viszont sokkal
hatékonyabb. Rothman György akkoriban szilikongumi-szálakkal
kísérletezett, ezekre lógatta fel a lemezjátszót a négy lábánál fogva,
persze nem úgy, ahogy a nyulat szokás. Vízszintes irányban éppen a
kellő frekvenciával hintázik a gép; igaz, fel-le még nem egészen úgy
mozog, ahogy kellene. Érdemes összehasonlítani az akusztikai
visszahatásáról felvett görbét (2. diagram) a DQX-ével. A kar és a
hangszedő ezúttal is SME, illetve Sonus volt. A különbség vagy 10-20dB
a Mechlabor javára.
Fényképet egyébként nem közlünk a lemezjátszónkról, ugyanis
rémesen csúnya. Egyetlen nagy, vastag alumínium lapra van felszerelve,
úgy, hogy kétoldalról egy-egy hangkart szerelhessünk rá. Mivel az volt
a benyomásunk, hogy ez az alumínium lap "döng", alul-fölül
ráragasztottunk egy vastag, durva "ólomgumi "lapot: ha nem használ,
nem is árt. Inkább használt: valamivel szebb lett a visszahatás
görbéje. Ugyancsak javított valamicskét a görbén a Spectra
lemezalátét, amelyet tavaly Düsseldorfban kaptunk kipróbálásra az
Audio Trade cégtől. (A Spectra enyhén ragacsos, "megfogja" a lemezt,
ha nem is annyira, mint például a Platter Matter - többet egyelőre
nincs értelme mondanunk róla; ez a lemezalátét-dolog ma még afféle
"fekete tudomány".) Igaz is: az a bizonyos ólomgumi az
Ikarus-autóbuszokhoz készül, dübörgésgátlónak. A Pest megyei
Műanyagipari Vállalattól kunyeráltunk belőle, azzal, hogy majd
hangdoboz-kísérletekhez használjuk - csak eddig még nem jutottunk
hozzá. Addig is köszönet érte a PEMÜ-nek.
Szeánsz
Itt álltunk tehát két futóművel - és sötét kételyekkel a lelkünk
mélyén. Őszintén szólva, még abban sem reménykedtünk, hogy hallunk
valamiféle különbséget a két gép hangja között - ha van hangjuk
egyáltalán. És ha van, akkor vajon mely paraméter nyom többet a
latban? A DQX óramű pontosságú egyenfutása? Esetleg a Mechlabor-masina
jobb izolációja? (Ezt azért mi sem gondoltuk komolyan.) És
mindenekelőtt: hogyan hasonlítsuk össze őket, hogy a próba becsületes
legyen?
A poszterképet még tavaly decemberben készítettük; mint Olvasóink
közül bizonyára sokan felismerik, SME 3009/III. és Pioneer PA-5000
hangkart tettünk a gépre, meg Degrell László kedvenc lemezcsutakoló
eszközét, a Discostatot. Nem akartunk a harmadik bakra is ráerőltetni
egy hangkart, mondjuk egy régebbi SME-t vagy éppenséggel egy Hadcockot
- az utóbbival aztán tényleg nem lett volna szívünk elcsúfítani a szép
lemezjátszót. A Hadcock egyébként nemcsak jelentéktelen,
barkács-kinézésű, hanem nehezen kezelhető is. Beállítása pedig
valóságos rémálom - úgyhogy Dankó Emil tömören csak Hitchcock-nak
becézi. Találó kifejezés, szívből drakulálunk hozzá.
Első felvonás: Hadcock és Sonus
A Hitch... A Hadcock azonban igen jó kar, és noha a tesztjével -
egyáltalán: egy mélyreható hangkarteszttel - még mindig adósak
vagyunk, jó lelkiismerettel használjuk. Nagyon fontos, hogy két
példányunk van belőle, akárcsak a Sonus hangszedőből is. Magától
értetődik két futóművet csak akkor hasonlíthatunk össze, ha mind a
hangkarból, mind a hangszedőből, mind pedig a hanglemezből két-két
teljesen identikus példány van a birtokunkban.
Amikor tehát a Micro Seikit első ízben, tavaly karácsonykor
megkaptuk (merthogy szünetelt a munka Dorogon), mindenekelőtt a saját
lemezjátszónkra szereltük fel a Hadcockokat és a Sonusokat, és lestük,
hogy egyformán szólnak-e. Hiszen amekkora a gyári "szórás", legalább
akkora lesz kísérletünk tűrésmezeje, hibahatára. Meggyőződhettünk
róla, hogy amennyiben a két kar valóban azonos módon van beállítva
(szöghiba, tűerő, antiskating, szilikonolaj-csillapítás a Hadcock
csapágyházában), akkor a két rendszer hangja között minimális a
különbség. Nem is magukban a hangszedőkben van eltérés, hanem a mozgó
rendszerben: a tűben. A mágneses hangszedők tűje szerencsére minden
további nélkül cserélhető, könnyű tehát ellenpróbát csinálni.
Átszerelve most már az egyik kart a Micro Seikire, füleltünk,
füleltünk, de nem lettünk okosabbak. Az eltérés mindenkor a tűrésmezőn
belül maradt, tehát lehetséges, hogy csak a hangszedőtűk "szórását"
hallottuk. Kétségtelen viszont, hogy mind a Micro Seiki, mind a
Mechlabor egy hajszállal "tisztábban" szólt, mint egy Tesla NC 440-es
futómű. (Ez az egyetlen bolti modell, amelyről le lehet szerelni a
kart, tehát szabaddá lehet tenni a futóművét.)
Ezek roppant fárasztó és körülményes kísérletek, és az időnk is
fogytán volt, amikor eszünkbe jutott, hogy ha már itt van a DQX-1000,
próbáljuk ki különféle hangkarokkal. Újra nekiálltunk a szerelésnek,
és azt tapasztaltuk, hogy a Hadcock észlelhetően és reprodukálhatóan
szebben szól a nagy Pioneernál. Valószínű azonban, hogy a túlontúl is
"engedékeny" Sonus nem érezte jól magát a nagy effektív tömegű
Pioneer-karban - ennyi az egész. A Hadcock és a képünkön látható,
karcsú SME 3009/III. között nemigen tudtunk választani. Egyszóval: a
próba negatív maradt.
Viszont már belénkfészkelte magát a gyanú: hátha mégiscsak
mozgótekercses hangszedőt kellene használnunk, hogy annak "sima"
hangján kimutathassuk, mennyiben színezik el a zenét azok a rezgések,
amelyek a környezetből érkeznek, és amelyeket a futóműnek kellene
izolálnia. Sajnos, nem volt a kezünkben két egyforma MC-hangszedő.
Második felvonás: Hadcock és MC 10
Másodszor szeptember végén kaptuk meg a Micro Seikit.
Kiegészíthettük méréseinket (lakklemez, mérőállvány!), és még arra is
maradt egy esténk, hogy megismételjük a téli szeánszot. Ekkor már volt
két egyforma Ortofon MC10 hangszedőnk, sőt, közben gazdagabbak lettünk
néhány tapasztalattal. Felületes próbákon úgy találtuk, hogy olcsó
lemezjátszók (Akai AP-100C, Pioneer PL-100) igenis nagyon szépen
szólnak olyan, drágább hangszedőkkel, amelyeket az isten se nekik
teremtett, tehát például MC10/STM-72-vel. Azt is pedzegettük, hogy bár
szépen szólnak - valahogy nem egyformán szólnak... Sajnos, megzavarta
kísérleteinket az a szomorú felismerés, hogy az STM-72 transzformátor
erősen "szór"! Nem a mágneses terére gondolunk most (a trafókat
mindig sokáig kell ide-oda tologatni. amíg megtaláljuk azt a helyet,
ahol a legkisebb a brumm) - hanem a gyártásból adódó szórásra. Két
trafó között nagyobb a különbség, mint két hangszedő között! Őszi
számunkban már volt szó erről.
Sokat lendített viszont az ügyön, hogy elkészült az új
kapcsolóberendezésünk, és most már az átviteli lánc bármely pontján,
tehát a transzformátor előtt is baj nélkül kapcsolgathatunk ide-oda.
Így csak egyetlen transzformátorra volt szükségünk. A jó ügy érdekében
egy kicsit csaltunk is: nem a kis STM-72-es, hanem a T-30-as
transzformátort használtuk, hogy a tisztább hangképen jobban érezzük
az elszíneződést. (Egyébként időközben forgalomba is került
Magyarországon egy hasonló minőségű, de olcsóbb trafó - az AKG-cikkben
is szóba hozzuk majd, néhány oldallal később).
A próbát megint úgy kezdtük, mint egy évvel ezelőtt: mindkét kart
és hangszedőt a Mechlabor-futóműre szereltük, és hallgatództunk,
mekkora lehet a tűrésmező. A két MC10 hangja gyakorlatilag azonos.
"Vakon" nem is tudtuk megkülönböztetni a kettőt, mindenképpen szükség
volt a jelzőlámpák segítségére: "most zöld... most sárga... most
megint zöld... igen, a zöld hangszíne talán egy árnyalatnyival
magasabb." (A zenei programra azért nem hivatkozunk, mert nagyon
sokféle lemezt feltettünk.)
És most váratlan dolog történt. Amikor áttelepítettük az egyik
kart a Micro Seikire, a két hangkép nem volt többé azonos! Hogy
mekkora volt a differencia? Sokan azt modanák rá: nüansznyi - és
igazuk is volna, de ezt a "nüansznyi" különbséget bármelyikünk,
bármely zeneszámon, minden egyes átkapcsolásnál nagy biztonsággal
észlelte! Az egyik hangkép csengőbb, tisztább, levegősebb volt, a
másik pedig egy kissé nyomott, fojtott, rosszkedvűbb. Ezért a
különbségért bizony érdemes fizetni - noha kétezer márka azért így is
túlzás.
Annál is inkább túlzás, mert amikor a kapcsolóállásokat
ellenőriztük, kiderült, hogy a mi gépünk volt az, amelyik szebben
szólt. Ráadásul: a két hangszedő közül az a példány került át a Micro
Seikibe, amely - talán-talán - magasabb hangszínű, tehát még ez sem
indokolhatja, hogy a Mechlabor Ortofonja szóljon csengőbben,
transzparensebben. És ez akkor sem változott, amikor ellenőrzésképpen
megcseréltük a két hanglemezt, illetve a lemezalátéteket.
Még arra gondoltunk, hogy amikor a Hadcock-ot átszereltük, valami
elállítódott rajta - de hogy mi, azt nem tudnánk megmondani, és
különben is, a próba kezdete előtt mindent ellenőriztünk.
Eloszlathattuk volna kételyeinket, ha ezekután újra visszaszereljük
mindkét kart a Mechlabor-gépre, és megint összemérjük őket, de erre
már nem volt időnk. Egyébként, létezik a Hadcock-nak egy olyan
változata, amelyen csak egy csatlakozódugót kell meglazítani, és az -
egytűcsapágyas! - kar máris leemelhető talapzatáról, és másikra
cserélhető. (Mint a Keith Monks - lásd HFM 1. szám, 11-12: oldal.)
Talán érdemes volna ezt a mi Hadcockjainkon is megcsinálni.
Itt tartunk most. A Micro Seikivel feltehetőleg nem lesz már
dolgunk, de tervezzük, hogy a jövőben az olcsóbb lemezjátszókat is
kipróbáljuk mozgótekercses hangszedővel. Ez lenne az MC próba. Ha más
haszna nem, de annyi biztosan lenne, hogy már egy rövid szeánszon is
kimutatná a hangkép elszíneződését - amelyet egyébként csak sokkal
hosszabb vizsgálódás árán vennénk észre, de amely valószínűleg akkor
is fennáll, ha olcsóbb, mágneses hangszedőt használunk.
HFM