Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hazai hifi-kedvelők a boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - szükségképpen magán viseli a
szubjektivitás jegyeit. Műsoron: a Tesla MC 400, a Pioneer PL-100 és
az Akai AP-D30 jelű lemezjátszók, a Videoton Aida fantázianevű
rádió-erősítője hangdobozokkal és egy fono-előerősítő, a Dinamik
SR-01.
Kezdjük egy keresztrejtvénnyel. Három új lemezjátszót mutatunk be:
egy Teslát, egy Pioneert és egy Akait. Mindhárom cégnek volt már
nálunk forgalomban egy-egy hifi-lemezjátszója, így hát az új gépek
nemcsak egymással versengenek, hanem saját - itt-ott még kapható -
elődeikkel is. (Hogy a keresztrejtvény vízszintes és függőleges sorai
összeálljanak, érdemes előszedni 1. és 3. számunk
lemezjátszó-tesztjét.)
Az MC 400 a litoveli Tesla gyár új modellje. Sokban hasonlít a
régi NC 440-eshez, de differenciáltabb felépítésű, és jóval drágább is
amannál. A Pioneer viszont olcsóbb készülékkel jelentkezik: a
PL-100-assal, a roppant sikeres, pult alól árusított PL-200-as
kisöccsével. A családi vonások itt is letagadhatatlanok. Ezzel szemben
az Akai AP-D30 egészen más famíliához tartozik, mint a jól ismert
AP-100C.
A keresztrejtvény vízszintes sora. Balról jobbra: Akai, Pioneer,
Tesla.
TESLA MC 400
Szuperszuprafon ide, Hiperszuprafon oda, a csehszlovákok
"csúcslemezjátszója" mégiscsak abból profitált volna a legtöbbet, ha
teljesen új konstrukcióval váltották volna fel. A tervezők azonban úgy
jártak el, mint a mesebeli okos leány, amikor azt mondták neki: "gyere
is, meg ne is, hozzál is, meg ne is". Mert javítottak ugyan a gép
felépítésén, ellátták ugyan komplett automatikával - viszont
érintetlenül átemelték a Supraphonok legkritikusabb részegységét, a VM
2101 típusú hangszedőt, azzal a bizonyos, csálén álló fejjel. A
hangképtől így nincs mit várnunk, csupán azt kell eldöntenünk, hogy a
praktikum és a nagyobb stabilitás mennyiben indokolja a másfélezer
forintos áremelést. Az MC 400 ugyanis harminc híján 7000 forintba
kerül. Ami pedig a megjelenését illeti... Hogy távol-keletinek nézzük,
attól még nagyon távol kelleti magát. Különösen a két japán modell
mellett.
Pedig az MC 400-as valóban nem találunk jobb szót - igényes
készülék. Mindenekelőtt: függesztett felépítésű, tehát a műanyagdoboz
belsejében egy rugókra állított fémlap tartja a tányért és a hangkart.
Mint tudjuk, az ilyen konstrukció általában kevésbé érzékeny a külső
zajokra - érdemes összehasonlítani az új és a régi gép akusztikai
visszahatásáról készített diagramot.
Aztán, a tányér még mindig a két és fél kilós: jóval nehezebb,
mint a filigrán japán gépeké. Kár, hogy a gumiszíj is megint a régi, a
négyzet keresztmetszetű. Úgy látszik, hogy ez a Tesla "trade mark"-ja,
noha nem világos, milyen előnyt várnak tőle. Lehet, hogy az
újítómozgalom sodrában egyszer valaki mégiscsak a homlokára bök:
"hopplá, mi lenne, ha megpróbálkoznánk egy lapos meghajtószíjjal"?
A szinkronmotor négy tekercsét tirisztoros áramkör kapcsolgatja a
megfelelő ütemben. A motor percenkénti fordulatszáma 240, illetve 324.
A vezérlő jelet egy 9 tranzisztoros áramkör szolgáltatja. Ugyanezen a
panelen kapott helyet a +24V-os egyenfeszültséget előállító
egyenirányító- és szűrő-egység. A fordulatszám természetesen
finomszabályozható, a ködfénylámpával megvilágított stroboszkóp
segítségével. A készüléket külön hálózati kapcsolóval látták el;
bekapcsolásakor lámpa gyullad ki az előlapon.
Külön irányváltós motor mozgatja a hangkart, egy szenzoros
vezérlésű elektronika irányítása nyomán. Ez az áramkör külön lapra
épült, és 4 IC-t (2xMH 7420, 2xMH 7400), valamint 15 tranzisztort
tartalmaz.
Az automatika teljes. Beállítjuk, hogy 30, 25 vagy 17 centiméter
átmérőjű lemez szélén landoljon-e a tű, és innen kezdve a lemezjátszó
egy gombnyomásra (pardon: gomb-érintésre) indít, lejátszik, befejezi a
játékot és helyére teszi a kart - talán még kritikát is ír a lemezről,
ha szépen megkérjük rá. Természetesen nem muszáj megvárni, míg a tű az
utolsó barázdába ér: a Stop gombbal bármikor megszakíthatjuk a
játékot. Amit nem tesz meg az automatika: nem kapcsolja ki a
készüléket, pedig "ha már - akkor már".
Azonkívül az MC 400 egy kissé önfejű. Nemigen hagyja magát a
hagyományos módon, manuálisan kezelni. A magnós például, aki a lemez
műsorában válogatva gyorsan szeretné eldönteni, mit vegyen fel, bizony
hamar türelmét vesztheti. Mert a hangkart nem emelhetjük le kézzel a
tartóbakról, mert ezt az automatika végzi; szép komótosan viszi a kart
a befutó barázda fölé. Ugyanez a helyzet akkor is, amikor a hangkart
vissza szeretnénk tenni a helyére. Akiknek viszont a lemezjátszó
afféle "szükséges rossz", valószínűleg örömmel fogadják, hogy csak egy
szenzorkapcsolót kell megérinteniük, és már ülhetnek is a fotelba.
Az "S" alakú hangkart ebben a készülékben már végleg rögzítették,
nem lehet kiemelni a futóműből, mint az NC 440-eséből lehetett. (Ez
megerősít bennünket abbeli véleményünkben, hogy az önálló futóművek és
hangkarok szubjektív tesztjére idehaza még nemigen érett meg az idő.)
A kar kiegyensúlyozására és egyben a tűerő beállítására egyetlen,
rugalmasan felfüggesztett ellensúly szolgál. Az ellensúlyon azonban
néhány rovátkán kívül semmiféle jelzést nem találunk, azaz nem
tüntetik fel a tűerő-értékeket. Ha változtatni kívánunk a tűerőn, elő
kell kotorni a használati utasítást. Nagyon praktikus viszont az
antiskating: mágneses rendszerű. A kar tövénél elhelyezett
forgatógombbal lehet szabályozni, skálabeosztása jól látható,
áttekinthető.
A fejszerelvény (headshell) ugyanaz, ami volt: "a múlt átkos
öröksége", egy kioldható, csavarosan rögzíthető, módfelett bizonytalan
állapotú jószág, amely valamiféle sovinisztikus okból nem
csereszabatos az általánosan elterjedt SME-típusúval. Még szerencse,
hogy a hangszedőt rögzítő két csavar lukja a nemzetközi szabvány
szerinti fél collnyira van egymástól. Elvégre fúrhatták volna őket
egymástól 10 vagy 11 milliméternyire is...
A hangszedő jelét 110 centiméter hosszú, árnyékolt kábelen vezetik
ki egy 5 pólusú csatlakozódugóra. Jelet csak akkor kapunk, ha a
készülék éppen lejátszik, különben automatikusan "süketít".
A gyári specifikáció meglehetősen szűkszavú, de azért valamivel
bőbeszédűbb, mint a Néma Barátok.
Tesla MC 400: ami a hangkaron megváltozott az előző modellhez képest
Tesla MC 400, alulnézetben
Tesla MC 400 tányér nélkül. Jól látható a két motor - az egyik a
hangkart mozgatja -, valamint a kar-tányér rendszer három
felfüggesztési pontja.
Pioneer PL-100
Ránézésre szinte semmi különbség a "kicsi" és a "nagy" Pioneer
között. Nem is változott más, csak a futómű, amely ezúttal
szíjhajtású, nem pedig Direct Drive. Ez nem tűnik nagy veszteségnek,
viszont így kétezer forinttal kevesebbet kérnek a készülékért;
várhatóan 5400,- forintba fog kerülni. Jó vételnek látszik hacsak
nincs valami csúnya légy a levesben.
Nézzük hát először azt, amiben az új gép eltér a PL-200-astól. A
tányér, sajnos, valamivel könnyebb, egy kilós helyett most már csak
hetven dekás, és egy egészen piciny, egyenfeszültségről táplált
szervómotor hajtja meg, gumiszíj közvetítésével. Az egyenfeszültséget
(±12V) tranzisztoros stabilizátor állítja elő. A BA 808 jelzésű
szabályozó áramkört, amely egy 25D947 típusú Darlington-tranzisztorral
működik, beleépítették a motor burájába. Amennyire a mérésekből
megítélhetjük, ez a konstrukció bevált: a nyávogás és a zaj egyaránt
csekély.
Egyetlen dologtól félünk, attól, hogy a pici motor idő előtt
elhalálozik. Nincs ugyan róla semmiféle információnk, csak gyanítjuk,
hogy nem lehet annyira hosszú életű e földön, mint egy közönséges,
robusztus, hálózatról üzemelő motor. A meghajtást egyébként a
hangkarral kapcsolhatjuk be. A fordulatszám finomszabályozható
(mindkét sebességen ugyanazzal a gombbal), a stroboszkópon pedig 50 és
60Hz-re egyaránt ott vannak a rovátkák a tányér alján. A japán
exportdinamika ismeretében gyanítjuk, hogy ha a Marson történetesen
40Hz-es volna a hálózati frekvencia, hát további osztásokat is
találnánk a PL-100-as tányérján.
Innen kezdve minden ugyanaz, mint a PL-200-ason. Igaz, hogy a
burkolat itt is tojáshéj, mint a többi olcsó japán gépen, de ezen
belül rugalmasan, közös fémvázra függesztik fel a tányért és a
hangkart. A lemeztányér most is süllyesztett kivitelű.
A hangkar "S"-alakú, statikusan kiegyensúlyozott. A tűerő
ellensúllyal állítható, a legkisebb osztás 1mN. A shell természetesen
SME-rendszerű, fél coll távolságú lyukakkal. Az antiskating-beállító
korongot a kar tövében találjuk (egyetlen skála van rajta), a karlift
szomszédságában. A futóművet, mint említettük, a hangkarral lehet
bekapcsolni. Amikor a lemez utolsó barázdájához ér a tű, működésbe lép
az automatika, helyére teszi a kart és leoltja maga után a villanyt.
(A PL-200-ason ezt játék közben is elő lehetett idézni a Cut gombbal)
A hangszedő ismét a PC-110/II., a PN-110/II. tűvel. A tűhegy kúp
alakú, lekerekítési sugara 13µm. A hangfrekvenciás vezeték körülbelül
másfél méteres, RCA-dugók vannak a végén, de mellécsomagolták az
"Y"-átalakítót is, vagyis egy olyan toldalékot, amely két
RCA-lengőhüvelyt vezet át egy 5 pólusú csatlakozódugóba. Mind a
kábelen, mind a toldalékon külön földelővezetéket találunk; az utóbbit
még egy parányi krokodilcsipesszel is ellátták, hogy ráköthessük a
földvezetékre.
Diplomatatáska, kinyitva - a Pioneer PL-100-as. A tulajdonképpeni
lemezjátszó (a felfüggesztett rendszer) a táska alján látható
AKAI AP-D30
Ez a lemezjátszó semmiben sem hasonlít az AP-100C-hez. Egészen más
famíliához tartozik. Ízlés dolga, hogy szép-e, görbült idomaival,
pultszerű előlapjával. Nekünk nem tetszik, habár praktikus dolog, hogy
szinte az összes kezelőszervét kivitték az elejére, mégpedig a
lecsukott plexitetőn kívülre.
Már-már hajlandóak volnánk "igényesebbnek" titulálni, nem is a
direkthajtás miatt, hanem hogy a doboza olyannyira nagy, dehát a
tojáshéj tojáshéj marad, akár tyúk rakta, akár lúd. És bizony a
tervezők erre a tojáshéjra építettek mindent: egyéb vázszerkezetet
hiába is keresnénk benne. Az ilyen gépek általában igen érzékenyek a
külső zajokra - de ne ítéljünk előre, várjuk meg a méréseket.
A direkthajtást itt egyenáramú szervomotor szolgáltatja,
típusszáma DDM-6C. A vezérlő elektronika bonyolultabb a megszokottnál,
és két TA 75458 típusú IC-n kívül még 15 tranzisztort is tartalmaz.
Van a készüléken fordulatszám-finomszabályzás és stroboszkóp (50 és
60Hz-re egyaránt, a tányér szélére marva).
Ezt a masinát is úgy kell bekapcsolni, hogy a hangkart a
lemezbarázdák fölé visszük. A karliftet egészen elől találjuk,
egyvonalban a fordulatszámváltóval és finomszabályozóval, valamint a
Return gombbal. Ha ezt megnyomjuk, megszakad a játék, és a kar
visszatér a helyére - mint ezt a lemez lejátszása után amúgy is
megteszi.
A végkikapcsolás módja igen szellemes. A kifutó barázdák fölött
járó hangkar nem egy mechanikai rendszert taszít meg, hanem - a
rászerelt piciny mágnes révén - egy reed relét működtet, az meg egy
elektromágnest, amely aztán mozgásba hozza az automatikát. Ez a
módszer megkíméli a hangszedőtűt, hiszen annak így nem kell erőt
közvetítenie. Egyébként ugyanezt az elektromágnest aktiválja a Return
gomb is, ha megszakítjuk a műsort. A kikapcsoló szerkezet "csendesít"
is, azaz földre zárja a hangszedő jelét. Erre itt szükség is van, mert
különben egy jól észlelhető fütyülés és kattanás kíséri a kar
visszahelyezésének műveletét. (Reméljük, hogy ez csak az általunk
vizsgált, de előzőleg már mások által szétszedett és összerakott gép
jellemzője.)
A hangkar "S" alakú, a tűerőt egy egészen rugalmasan
felfüggesztett ellensúllyal állíthatjuk, 2,5mN-nal kezdve. A shell
természetesen SME-típusú, a csavarlyukak fél collnyira vannak
egymástól, tehát bármilyen - szabványos - hangszedőt fogadhatnak. A
hangszedő beállításához támpontot ad a lemeztányér gumiborítása: ha
fordítva tesszük fel, vékony, koncentrikus köröket látunk rajta a
központi csap körül. Ez a túlnyúlás ellenőrzésére szolgál. Ha egyenest
húzunk a hangkar csapágyától a tányércsapágyon át a tűhegyig, akkor a
tűnek a 15mm átmérőjű kör fölött kell állnia.
A PC-90 típusú, mozgómágneses hangszedő, legalábbis méréseink
alapján, igen jónak látszik, és sokkal inkább hasonlít a Lenco 830
DD-be szerelt Akai APC-4 hangszedőre, mint az Akai AP-100C pickupjára.
Csaknem bizonyosan az Audio-Technica gyártmánya, erre utal a Dual
Moving Magnet megjelölés. (Eszerint két piciny mágnest mozgat a tű.) A
hangfrekvenciás kábel másfél méter hosszú, és 5 pólusú csatlakozódugó
van rajta.
Akai AP-D30: az automata lemezjátszó lelkivilága
Valószínűleg az Audio-Technica modellje: az Akai AP-D30 hangszedője.
*
Lassan kitöltöttük tehát a keresztrejtvényt. Különösen érdekesek a
függőleges sorai, mármint hogy mi a különbség ugyanazon cégek régebbi
és újabb modelljei között.
A Tesla jobbat és drágábbat kínál az előzőnél, de a műszaki adatok
csak részben támasztják alá a gyár ambícióját. A nyávogás nem
csökkent, a zaj pedig talán valamivel még nagyobb is. Egyértelműen
szebb lett viszont az akusztikai visszahatás görbéje; valószínű, hogy
az új gépet nemigen fogja zavarni a lépészaj, és nem lesz olyan
"gerjedékeny", mint elődje volt. Ha ehhez még figyelembe vesszük az
automatikát is, belátjuk, hogy jogos a másfélezer forintos
árdifferencia - de csak annyiban, hogy mondjuk az NC 440-es az idők
folyamán éppen ennyit veszített értékéből, és mostantól kezdve az MC
400-as lehetne az 5400,- forintos Tesla...
Drágábbat ajánl az Akai is, habár a pontos árat még nem ismerjük.
Elvárnánk, hogy legalább a specifikációjának eleget tegyen, de
csalódunk. A nyávogása kifejezetten magas, legalábbis a mi
példányunké, és láttunk már csendesebb készüléket is - habár a zaja
valamivel kisebb, mint az AP-100C-é. Az akusztikai visszahatás
diagramja, groteszk, az első nagy csúcs szinte kiszalad a papírról, és
feljebb is bőven akadnak rezonanciák. Ebből a szempontból a régi gép
még valamivel jobb volt, talán mert nem építették ilyen nagy dobozba.
Ezzel szemben csak jót mondhatunk a hangszedőről. Frekvenciagörbéje,
áthallása korrekt, letapogatóképessége mindkét módszerrel mérve jó,
torzítása alacsony. És ne feledjük, hogy a lemezjátszók hangképéért
elsősorban a hangszedő felel...
Míg a Tesla és az Akai fölfelé akar hágni az árlétrán, a Pioneer
egy büdzsé-modellt kínál, amelytől tehát elvben csak szerényebb
paramétereket várhatunk. Mit tesz isten, éppen ez a gép veri meg az
elődjét és persze két vetélytársát is a legbiztosabban. Zaja,
nyávogása - mérve az összes többiénél alacsonyabb (habár később a
meghallgatás során egyszer előfordult, hogy a PL-100-ast nyávogni
hallottuk). Akusztikai visszahatása nem pontosan olyan karakterű, mint
amilyen a nagyobbik Pioneeré volt; talán nem jobb, de nem is rosszabb.
A hangszedője kismértékben eltérően viselkedett ugyan, mint az a
példány, amelyet a PL-200-ban találtunk, de ezt a gyári "szórás" is
magyarázhatja. Ugyanígy persze elképzelhető, hogy a futóműből pedig
különlegesen jó példány került a kezünkbe, "oroszlánt fogtunk a birkák
között", de a PL-100-as lemezjátszóról így is nagyon jók a
benyomásaink.
Csak azért a pici motorért ne kellene aggódnunk...
Az 1 kHz-es négyszögjel átvitel oszcillogramjai: 1. Tesla, 2. Pioneer,
3. Akai.
Szeánsz
Elvben kétféleképpen láthatunk a dologhoz. Vagy egy jól ismert,
"semleges" etalonhoz mérjük az újabb modelleket (hogy meghatározzuk,
milyen a hangjuk karaktere), vagy pedig körmérkőzés-szerűen párosítjuk
őket (így könnyebb eldönteni, hogy kinek melyiket érdemes
megvásárolnia). Melyik módszert válasszuk?
Könnyű volna rávágni, hogy: mindkettőt, párhuzamosan. Ámde a
vizsgálatra szánt készülékeket mi csak rövid időre kapjuk meg, és ez
így is van jól, különben már a pincénk-padlásunk dugig megtelt volna
High Fidelityvel. A legtöbbször tehát csak az etalonjaink vannak
kéznél, ezekhez hasonlíthatjuk az új termést. Emlékszünk ugyan a
régebbiek hangjára is, dehát az emlékek csalókák: a legjobb mindig az
A-B teszt.
Ezért vagyunk most viszonylag szerencsés helyzetben. Ugyanis a
három hangszedő közül, amelyet meg kell hallgatnunk, kettő már volt a
kezünkben, és ha helyes az a feltevésünk, hogy a lemezjátszó hangjáért
elsősorban a pickup felel, akkor mostani szeánszunkat közös nevezőre
hozhatjuk a régebbiekkel - szinte valamennyivel. A Tesla VM 2101-es
hangszedője még legelső, nagy körversenyünkön szerepelt (HFM 2. szám,
81-83. oldal), a Pioneer PC-110/II-essel pedig akkor ismerkedtünk meg,
amikor 3. számunkban a PL-200-ast és a Tayát mutattuk be Olvasóinknak.
Csak a 4. számunkban elővezetett Hitachit nem tudjuk közvetlenül
rákötni eddigi lemezjátszó-tesztjeink füzérére.
A három új lemezjátszót egyébként egymással is, etalonunkkal is
összemértük, és mindkét módon ugyanarra az eredményre jutottunk.
Tesla MC 400
Két év nagy idő. Újabb gépek, újabb hangszedők kerültek
forgalomba; közben a mi fülünk is kényesebb lett - Olvasóink
remélhetőleg nem róják fel nekünk, hogy a VM 2101-es hangszedővel ma
sokkal-sokkal kevésbé rokonszenvezünk, mint annakidején, első
lemezjátszó-szeánszunkon. (Valójában akkor is csak azért érhetett el
előkelő helyezést a versenyben, mert túlságosan gyönge volt a
konkurencia. Azóta meg elég gyakran hallottuk.)
Van a VM 2101 hangjában valami irgalmatlan: beleharap a
dobhártyába. Mind a mélye, mind a magasa "forszírozott", tolakodó,
elfedi a zenét - a hangszedő mindenáron maga akar szólni. Érdes,
szőrös, sziszegő hangképet ad, természetességnek a nyomát sem találni
benne. Értelmetlenné válik az A-B teszt, hiszen már első átkapcsolásra
mindenki kitalálja, melyik a Tesla. Pedig a másik két hangszedő is
olcsó, és távolról sem tökéletes.
Sokkal óvatosabbak vagyunk már annál, semhogy ki merjük jelentem a
Tesla hangképe senkinek sem tetszhet. Túlságosan is sok a rossz
gépzene, és túlságosan sok fül szokott már hozzá. Azt azonban meg
merjük kockáztatni, hogy a Tesla hangképe legfeljebb könnyűzenére jó,
abból is főleg a "klasszikus kvartettre", azaz szóló-, ritmus- és
basszusgitárra meg dobra, továbbá szintetizátorra és hasonlókra. Rossz
értelemben vett magnós-hang.
Csak hát - mert erre azért még jól emlékezünk - a magnósok
szeretnek szabadon és fürgén navigálni az LP-k teljes felületén,
keresve a számot, amit felvenni érdemes. Márpedig az új Tesla nemigen
ért egyet ezzel a módszerrel. Őt azoknak szánták, akik megnyomják a
Start gombot, szépen odabandukolnak a fotelhez, belesüppednek, és
türelmesen várják, hogy az MC 400-as végigcsinálja a kötelező
szertartást, és végre felcsendüljön a szimfónia...
Pioneer PL-100
Aki arra számított, hogy a kis Pioneer hasonlóan szól a nagyhoz,
nem csalódik. A hasonlóság fennáll, noha a hang mégsem teljesen
ugyanolyan. Igaz, éppen az előbb mentegetődztünk amiatt, hogy a
régebben tesztelt modelleket többé már nem tudjuk előszedni - de most
kivételesen alkalmunk nyílt rá, hogy a PL-100-as hangszedőjét
belepróbáljuk a PL-200-asnak abba a példányába, amelyet egy évvel
ezelőtt vizsgáltunk. Semmi kétség, a két PC-90 közül a régebbi szól
jobban. Ez lehet csupán a szokásos gyári "szórás" műve, de az sincs
kizárva, hogy a gyárban már eleve válogatják a hangszedőket: az első
"eresztés" megy a drágább készülékekbe, a második az olcsóbbakba, és
ami marad, azt kinevezik tartalékalkatrésznek.
A PL-100 még így sem szerepelt rosszul. Viszonylag kiegyenlített,
kissé mélytónusú hangképe van, a magas hangok hiánya csak néha kelt
hiányérzetet. A közepe egy kissé kusza, definiálatlan, helyenként
érezhetően torz. Nagyerejű passzázsokon ez a hangszedő is "kifullad",
nem szolgáltat teljes dinamikát (helyesebben: számunkra nem kelti
annak érzetét).
Mindent összevetve azonban, ez a lemezjátszó is kiforrott
konstrukciónak nevezhető: ez az, amit a Pioneer ennyiért kínálni
hajlandó. Tisztességtudó gépnek látszik. Isten adjon hosszú életet a
motorjának.
AKAI AP-D30
Tényleg elég jó hangszedője van. Ízlés dolga, jobbnak tartsuk-e a
PL-100-asnál; a hangkaraktere mindenesetre határozottan más. A
középtartományban jól "megfogott", viszonylag tiszta, és ezzel a
mostani három hangszedő közül az Akai (avagy Audio-Technica) az,
amelyik a leginkább emlékeztet a Sonus hangjára. Zenéjéből azonban túl
hamar elfogynak a mélyek és a magasak; a mélyek különösen. Így aztán,
amikor összehasonlítjuk a kissé "loudness"-es Pioneerral, az ember az
öklét harapdálja, mert nem tudja, melyiket szeresse. Talán annyit még,
hogy a két lemezjátszó közül az Akai természetesebben reprodukálja az
akusztikus hangszereket, és hogy szerintünk a zenehallgatók többsége -
mégis a Pioneert választaná. Amely, mellesleg, olcsóbb is.
***
DINAMIK SR-01 fono-előerősítő
Miközben mi még csak terveket szövögetünk arról, hogy gyártatni
kéne egy jó előerősítőt valamelyik szövetkezettel, mások már
cselekedtek is. Íme egy "fekete doboz": egy RIAA-, azaz korrekciós
előerősítő. Ezzel kiegészíthetjük azokat az - olcsóbb - rádiókat vagy
erősítőket, amelyek önmagukban nem képesek fogadni a mágneses
hangszedő jelét. Persze, arra is jó, hogy közvetlenül összekösse a
lemezjátszót a magnóval.
Funkciójában tehát pontosan azt teszi, mint a mi Revox-panelünk,
csak nem kell megépíteni, mert készen kapható, 1600-, forintért.
"Melléküzemági" elektronika ez: mezőgazdasági szövetkezet
készítette. A Dinamik SR-01 a virágairól híres Sasad MGTSz legfrissebb
palántája. Felépítése igen egyszerű. Hálózati feszültségről
üzemeltethető, de még ki-be kapcsolója sincsen. Nem is igen szorul rá,
hiszen még 2VA-t sem fogyaszt, tehát állandóan üzemben tarthatjuk. LED
jelzi, ha a készülék feszültség alatt van.
Két 5 pólusú csatlakozó hüvely van rajta. Az egyik a mágneses
hangszedő jelét fogadja, a másikról csatlakozhatunk az erősítőre vagy
a magnóra. (Ha egyébként is van mágneses hangszedő bemenet az
erősítőnkön vagy rádiónkon, és éppen ezt kívánjuk helyettesíteni a
Dinamikkal, akkor természetesen valamelyik magas szintű bemenetet
válasszuk!) Az elektronika a népszerű µA 739 PC típusú integrált
áramkörön alapul. Ebben két önálló erősítő van egyetlen IC-tokban,
tehát mindkét csatornához elegendő. A ±24V-os tápfeszültséget egy BC
182-es tranzisztorral megépített stabilizátor szolgáltatja.
A készülékhez részletes használati utasítást mellékeltek;
találtunk benne néhány hibás elnevezést. A készülék neve is
megtévesztő lehet. Az SR-01 ugyanis, mint a fono-előerősítők túlnyomó
része, csak a mágneses (MM) hangszedőket tudja kiszolgálni, a jóval
érzéketlenebb dinamikus (mozgótekercses, MC) típusokat már nem, ezeket
tehát további elektronikus fokozattal vagy transzformátorral kell
illeszteni a dobozhoz. Igaz, jelenleg nem sok dinamikus hangszedőt
használnak Magyarországon, csupán az Ortofon MC 10 van forgalomban,
azt pedig amúgy is együtt adják az STM-72 illesztőtranszformátorral.
Mint méréseinkből kivehető, az SR-01 igazán tisztességes munka
eredménye: minden szempontból különb, mint a specifikációja. A
frekvenciajelleggörbe 31Hz és 16Hz között ±1 decibelen belül marad.
Igen jó a jel-zaj viszony, nemkülönben a csatornák közötti áthallás. A
torzítási értékek átlagosak, habár a különbségi torzítás bizony
meglehetősen magasra szökik 200kHz közelében.
SR-01 hangminőségét (természetesen) a Revoxéhoz hasonlítva a
középsávban nemigen éreztünk lényeges különbséget, viszont
határozottan keveselltük a basszust.
***
VIDEOTON AIDA
RA 6350-S rádió-erősítő, hangdobozokkal
Pontosan egy évvel ezelőtt, 3. számunkban teszteltük a Videoton
gyár Cleopatra fantázianevű készülékét. Bizony nem voltunk tőle
elragadtatva. Különös, de most, amikor egy olyan VT-rádiót vizsgálunk,
amely nem csupán szegről-végről, hanem úgyszólván az utolsó szögig
azonos az előzővel, sokkal jobb véleményünk van a Videotonokról. Hogy
biztosak lehessünk a dolgunkban, több szubjektív meghallgatást
szerveztünk, mint egyébként szoktunk.
A műszaki részt viszont rövidebbre fogjuk, hiszen nincs sok
értelme ismételgetni magunkat. Az Aida és a Cleopatra rádiórésze
ugyanazon modulokból épül fel, diagramjait fölöslegesnek látjuk még
egyszer közzé tenni; olvasóinkat 3., tavaly őszi kiadásunkhoz kell
utalnunk. Az erősítő diagramjait közreadjuk ugyan, de azok is a két
készülék messzemenő azonosságáról tanúskodnak.
Tulajdonképpen nem is azt kell keresnünk, ami azonos a két
VT-készülékben, hanem azt, ami eltérő. Ilyen mindenekelőtt az
árcédulájuk. Míg a Cleopatra-szet még ötszámjegyű berendezés (a
rádiónak és a két hangdoboznak összesen csaknem 12 ezer forint az
ára), az Aida még hangsugárzókkal együtt sem kerül többe 9000
forintnál, és ez már nagyon elfogadható ajánlatnak látszik...
Ennek fejében az erősítő itt nem 2x30, hanem csak 2x20 wattos,
hiányzik a készülékről az a két műszer, amely a kimeneti teljesítményt
jelezte (nem túl nagy veszteség), és szerényebbek a hangsugárzók is. A
DB 2002A jelű hangdoboz csupán kétutas: elmaradt róla a dómcsipogó.
Rádiórész
Az FM-vevő kétnormás, OIRT (66-73MHz) és CCIR (87,5-104MHz)
vételi sávban működő sztereó rádió, 5 előválasztható programmal.
Felépítése: 4 hangolt kör, varicap-diódás rendszer. A "helyi vétel"
kapcsolóval csökkenthető az érzékenysége, hogy a nagy térerejű adók ne
vezéreljék túl a rádiót. Sajnos, a "nullindikátor" ezúttal is
hiányzik, pedig anélkül sokkal nehezebb "telibetalálni" a sztereó
műsort. Van viszont kikapcsolható zajzár, AFC és térerő-indikátor.
Az AM-rész sem változott: középhullámú (520-1605kHz) és három
rövidhullámú (5,9-7,4MHz; 9,3-12MHz; 15-18MHz) vételi sávot találunk
rajta.
A középfrekvenciás erősítő fokozat, valamint a sztereó dekóder is
ugyanaz, mint a Cleopatrában; mindössze egyetlen tranzisztort hagytak
ki a tervezők.
Erősítőrész
Sok újat erről sem tudunk mondani. A korrekciós erősítő magva a µA
739 PC típusú integrált áramkör fölösleges említenünk, hogy ez a
készülék is a modul-elven épül -, majd a hangerőszabályozás után a 3
tranzisztoros magas- és mélyhangszín-szabályozó egység következik.
A fiziológiai hangerőszabályozás kikapcsolhatatlan - ezt nem
szeretjük.
A teljesítményerősítőben azért találunk egyszerűsítést. Elmaradt
az elektronikus zárlatvédelem, és kisebb tápfeszültségről működik a
végfok. Így csatornánként csak 7 tranzisztorra volt szükség. (A
tápfeszültség ±49V.) Az erősítő mágneses és kristály hangszedőt,
illetve magnót fogadhat. A monitorkapcsoló már a Cleóról is hiányzott
- hogyan is lehetne rajta az olcsóbb készüléken.
Kommentárunk
Az erősítőrész túlteljesíti a gyári specifikációt, különösen a
végfok: még 8 ohmos terhelésen is többet ad ki 20 wattnál.
Meglehetősen csúnya viszont a mágneses hangszedő bemenetről mért
frekvencia jelleggörbe: 6-7dB szintesés 20Hz-en bizony nagyon sok.
Ugyanennek a fokozatnak a bajairól tanúskodik a magas különbségi
torzítás, amely 200kHz körül már 50 százalék fölött jár.
1-3. Oszcillogramok az Aida erősítőjéről: 100 Hz, 1 kHz, 10 kHz
Szeánsz
Az Aidát akkoriban hallgattuk meg, amikor a Harman-Kardon
teljesítményerősítőt, és éppen etalonjaink hitelesítésével bajlódtunk.
(Lásd a Citation, illetve az Orion SE 260 szeánszát.) Minthogy a
"simább" - de nem "lágyabb"! - hangú Ortofon MC 10 sokkal kevésbé
vált be erősítők tesztelésére, mint vártuk volna, visszatértünk a
valamivel érdesebb hangú, viszont hihetetlenül "informatív",
"részletgazdag" Sonus Gold Blue-ra. Sőt, amit a Citationnal már nem
volt időnk megtenni, azt most kipótoltuk, amennyiben az Aidát mindkét
hangszedővel kipróbáltuk. A kontrollberendezés most is a
Revox/Quad/Spendor lánc volt. A Videoton-készüléken ezúttal is
kikötöttük a fiziológiai hangerőszabályozást.
Annak idején a Cleopatrát csak monóban tudtuk meghallgatni
(közvetlenül a teszt előtt leállt az egyik csatornája), és akkor az
erősítők hangerejét szándékosan visszafogtuk, attól tartva, hogy
különben számottevő előnyhöz juttatjuk a nagy teljesítményű Quad
végfokot. Most viszont természetesen sztereóban folyt az A-B teszt, és
jó nagy zenebonát csaptunk. Az Aida meglepően jól bírta szusszal, és
tulajdonképpen kellemes zenét szolgáltatott. Huzamosabb idő után
azonban egyre biztosabban "kihallottuk" a gyengéit. Ezek nagyjából
ugyanazok, amelyeket a Cleopatra egyetlen csatornáján, kis hangerővel
sokkal hamarabb észlelni tudtunk. Eszerint a Videoton-elektronika
alul-felül lekaszálja a szélső frekvenciákat; különösen a "csinn", a
"szín" hiánya árulkodik a legmagasabb harmonikusok távollétéről. (Nem
a diagramokból beszélünk; a szeánsz vakon folyt.) Összemérve a
Revox/Quad erősítővel, az Aida dinamikában sem, térhatásban sem
jeleskedik. Döntésünkben teljesen biztosak vagyunk, de esküt tenni
csak arra merünk, amit a Sonus hangszedőről hallottunk.
Átkapcsolva ugyanis az Ortofonra, ítéletünk bizonytalanabbá válik.
Ez a hangszedő - mint már többször leírtuk - nem tapogatja le olyan
precízen a teret, mint a Sonustól megszoktuk. Hangja "kontrasztosabb",
olyasfajta, mint egy "kemény" fotográfia, amelyen rendkívül élesen
válik el fehér és fekete, de közöttük sokkal kevesebb árnyalatot lehet
felismerni. Így már jóval kevésbé érvényesült kontrollberendezésünk
nagyobb térhatása. Sőt, minthogy igen nagy hangerőt állítottunk be (és
ezt meghallgatás közben egyelőre nem tudjuk tetszőlegesen szabályozni,
hiszen megbolygatnánk az előzőleg műszerrel egyeztetett
hangnyomásszinteket!), volt, aki úgy találta, hogy a Revox/Quad
dinamikája, magashangtöbblete most inkább fárasztó. Az Aidának
határozottan használt a csere, és bár továbbra is kevesebbet nyújtott
dinamikában és információban, "nyugodtabban" és "melegebben" szólt, és
ezzel elfogadható alternatívát nyújtott a csillogóbb, levegősebb, de
"fárasztóbb" Revox/Quaddal szemben. (Vagy talán csak mi voltunk már
fáradtak? Meglehet.) Talán nem árt, ha itt most újra szóba hozzuk,
hogy a Revox/Harman-Kardon, a Revox/Radford kombináció, valamint
legutóbb az Orion SE 260 éppen az ellenkező irányban tért el: mind
valamivel hűvösebb, de levegősebb hangképet szolgáltatott, mint
kontrollberendezésünk.
Hogy ellenőrizzük magunkat, további szeánszokat szerveztünk,
semleges zsürorokkal. Azt tapasztaltuk, hogy szinte kivétel nélkül
mindenki ugyanazt a fajta különbséget észleli, amit mi, vagyis hogy az
egyik rendszer sokkalta több információt ad a zenéről, de ezt esetleg
fárasztónak találják. (Legalábbis a mi tesztkörülményeink között.)
Tény, hogy ha az MC 10/STM-72 kombinációt használtuk, vendégeink
szavazatai fele-fele arányban oszlottak meg a két hangkép között. Ha
viszont a Sonust kötöttük be, akkor már egy kicsit kevésbé szerették
az Aidát.
Úgy gondoljuk, tárgyilagosan interpretáltuk, amit tapasztaltunk,
és noha változatlanul komoly fenntartásaink vannak e készülék
erősítőjével szemben, lehetséges, hogy a hiba nem vészes, különösen,
ha a Videoton-konstruktőrök vennék maguknak a fáradságot, és többet
törődnének a fono-előerősítő paramétereivel, amelyek miatt az Aida
érzésünk szerint egyelőre kilóg a High Fidelityből. Akkor készséggel
közzé tennénk apróhirdetéseink között, a régi társasági hírek
mintájára:
"Minden külön értesítés helyett!
A. Ida és H. Fidél jegyesek."
***
DB 2002A hangdoboz
Az Aida rádió szatellitje zárt rendszerű hangdoboz, kétutas.
Mélyhangszórójának átmérője 200 milliméter, a membránja ívelt
alkotójú, szélén gumiperemmel. A csipogó is papírmembrános hangszóró.
Keresztfrekvencia: 4800Hz. A DB 2002A átviteli tartománya - a gyári
adatok szerint - 45Hz-től 20kHz-ig terjed. A rendszer 4 ohmos, és
szinuszos jellel 30W, zenei programmal 45W erejéig terhelhető
(Diagramok az előző oldalon.)
Diagramjaink a szokásosak. Az egy párba csomagolt két doboz
hangnyomás frekvencia jelleggörbéjét azonban most már ugyanarra a
papírra rajzoltatjuk (13. diagram), mert így jobban látni, mekkora a
gyári "szórás". Bizony meglehetős: 1kHz-en már van különbség, magasabb
frekvenciákon pedig már 3-5dB az eltérés a két hangsugárzó görbéje
között. A mérőmikrofont egyébként a mélyhangszóró középvonalában
tartottuk, itt kaptuk a "legnyugodtabb" görbét.
Méréseinket ezután a jobbik hangsugárzón folytattuk. A legnagyobb
eltérés az 50Hz-től 12,5kHz-ig terjedő sávban +4; -19 decibel; vesd
össze ezt 5. számunkban az Orion HS 280-as doboz adataival. Ott alul
csak -8,5dB hiányzott - és bizony már azt is jócskán meg lehetett
érezni. Hozzátehetjük, hogy a VT-hangsugárzó görbéje nem csupán
"lekonyul", hanem az alsó oktávokban valóságos lépcsővel ereszkedik
lejjebb.
A közeltéri mérés eredményét 14. diagramunk szemlélteti.
Hogy mennyit nyel el a "hangszóróselyem" a magashangokból, 15.
diagramunkról lehet leolvasni. Itt nincs semmi baj: a DB 2002A
magasait nemigen zavarja a textília.
A harmonikus torzítást 1W teljesítményen (16. diagram) illetve
96dB hangnyomáson (17. diagram) vizsgáljuk. Ez utóbbi hangnyomás
eléréséhez 7,5 wattra volt szüksége a Videoton-hangdoboznak.
A burst-átvitel szokásos öt oszcillogramját 4-8. képünk
szemlélteti. A 614, 1785, 2292, 5344 és 10000Hz-es burst egyaránt igen
szép.
Az irányjelleggörbét 1,4 és 16kHz-en vesszük fel (18. diagram).
Szó, ami szó, a VT-doboz magashangjai éppenséggel nem szóródnak szét a
szélrózsa minden irányában...
Végül 19. diagramunk azt mutatja, hogyan változik a hangsugárzó
impedanciája a frekvencia függvényében.
4-8. Oszcillogramok a hanysugárzóról: 614, 1785, 1292, 5344 és 10 000
Hz
Szeánsz
Nehéz mit mondani. Bizonyos műszaki minimum alatt a fül nagyjából
ugyanazt hallja, amit a műszerek: rendkívül szoros a korreláció.
Lehet, hogy a mi tudatunkba túlságosan is belerajzolódott a DB 2002A
frekvenciagörbéje; tény, hogy képtelenek vagyunk nem észrevenni, hogy
az alsó oktávokban jó 6-8 decibellel kisebb a hangnyomás, mint
feljebb. (Pontosabban: az űrt nem képes kitölteni az a rezonanciapúp,
amely alul szinte leválik a frekvenciagörbe felső szakaszáról.)
Nemigen tudunk olyan zenei műfajt, amely elviselné ezt a sajátos
karakterisztikájú mélyhangszűrést. Ahelyett tehát, hogy tovább
elemezgetnénk a hangképet, hadd legyünk most bürokraták. Végül is ez a
doboz kilóg a szabványból. "Nincs rajta a DIN pecsét. Tessék
visszavinni, és hozni helyette egy szabályosat, pecséteset."