Black Power (Fekete Erő) |
Harman-Kardon Citation 16 teljesítményerősítő
Harman-Kardon... van-e, ki e nevet ismeri? Hát nem sokan lesznek,
akik felkapnák rá a fejüket. Pedig ez az amerikai gyár
a régi nagyágyúk közül való. Hajdanában-danában,
az elektroncsöves érában a Marantz, a McIntosh,
a Fisher erőgépei mellett már ott gőzölögtek a Harman-Kardonok is,
a Citation márkajelzésű elektronikák. (A név maga körülbelül
annyit tesz, hogy "amit idéznek, amire hivatkozni szoktak".)
Az idő elszáll, a márkanév megmarad, a poszterünkön látható
fekete óriás szám szerint tizenhatodik a sorban.
A Harman-csoport (pontosabban anyavállalata, a Jerwis Corporation)
bekebelezett egy tucat hifi-gyárat - köztük a JBL-t
és az angol Tannoyt -, s ahogy pénzügyileg gyarapodik,
egyre kevésbé csinál olyan készülékeket, amelyekről
tényleg elérzékenyülve beszélnének az audio-világ előkelő
köreiben. De azért nívós készüléknek számítanak a Citationok,
különösen ez a bizonyos Tizenhatodik.
Valójában nem stúdióhasználatra született, még ha viseli is a
büszke Professional nemesi előnevet, meg a hatalmas fogantyúkat az
előlapján - ez a kivitel ma már nem szokatlan a nagyteljesítményű,
súlyos hifi-erősítők kategóriájában. De minden további nélkül
használhatják stúdiókban is, mégpedig kitűnő eredménnyel - mint a
Magyar Rádió teszi már évek óta. Feltehetően a nagy JBL-monitorokkal
"kapcsolva" vásárolták meg a Citationokat. A Harman-Kardon a
közelmúltban még gyártotta ezt a típust.
Íme tehát a Black Power, a Fekete Erő, amelyen itt persze nem az
amerikai közélet egy jelensége, hanem egy hifi-irányzat értendő. A
Rádió szívességéből mi is megmérhettük, meghallgathattuk,
sztárfotónkon megörökíthettük a kétszer 150 - monó üzemmódban 300 -
wattos, hatalmas sötét tömegével és színes LED-jeivel tekintélyt
parancsoló teljesítményerősítőt. Örültünk neki, hiszen ritkán kerül a
kezünkbe ennyire értékes készülék, hát még olyan, amely a Rádió
kontrollberendezéseinek standard tartozéka. Most összemérhetjük a mi
jóval szerényebb körülményeink között referenciának tekintett Quad
405-tel, vagy akár - miért ne! - az őskori, csöves Radford
végerősítővel. Vajon hallunk-e majd különbséget a régebbi, és az
újabb, az olcsóbb és a drágább készülékek hangja között? (Korántsem
vagyunk biztosak benne.)
Mint ebben a kategóriában megszokhattuk, a Citation Sixteen
specifikációját nem a "vagy", hanem az "és" kötőszó jellemzi.
Világosabban: a készülék nem csak külön-külön tesz eleget a főbb
követelményeknek, hanem valamennyinek egyszerre; a 2x150 wattot a
teljes hangfrekvenciás sávban produkálja, úgy, hogy a harmonikus
torzítás eközben sehol sem emelkedik 0,05% fölé. Ilyen specifikációt
csak erőteljes negatív visszacsatolással lehet garantálni. Ismeretesek
azok a nézetek, melyek szerint a visszacsatolást csak szűk marokkal
szabad adagolni, mert befolyásolhatja a jel időbeli lefutását, és
ezért nem egy konstruktőr inkább vállalja a kevésbé látványos
specifikációt, a viszonylag nagyobb (de füllel nem észlelhető)
harmonikus torzítást. A Citation visszacsatolása minden bizonnyal
meghaladja az elméletileg ajánlható mérteket. Egy okkal több, hogy
kíváncsiak legyünk a hangminőségére is.
Amennyire jogos vagy jogtalan a túlzott mértékű visszacsatolás
miatti aggodalom, ugyanannyira biztató az az építési elv, amely
mellett a Harman-Kardon cég következetesen kitart. A Citation
valójában nem sztereó készülék, sokkal inkább két monó végfok: egy
testben két lélek. A két csatorna külön tápegységről, külön hálózati
transzformátorról szívja az áramot, tehát nem tudják megzavarni
egymást még a leglehetetlenebb, váratlan impulzussal sem. Minthogy
"nem tudja a bal, mit csinál a jobb", feltehetően semmi sem korlátozza
az áthallási csillapítást.
A készülék egyébként egy differenciál erősítővel "kezdődik", ezt
konstans áramú generátor táplálja. A vezérlő jel alsó
határfrekvenciáját 0,1Hz-re, a felsőt 390kHz-re korlátozzák egy-egy
RC-taggal. A differenciál-erősítő egyik bemenetére a vezérlő jelet
adják, a másikra pedig a kimeneti jellel arányos visszacsatoló
feszültséget. Ez utóbbit egy nagy pontosságú osztóval állítják be,
meghatározva egyben a készülék érzékenységét is.
Ezután egy úgynevezett áramtükör következik (6 tranzisztorral),
amely két egymás utáni, ellenütemű tranzisztorpárt vezérel. Ezután
állítják be a nyugalmi áramot (két Darlington-tranzisztorral, egyikük
a hűtőbordákra építve), amelynek értéke állandó, független a
hőmérséklettől. Innen áramkorlátozó fokozatra kerül a jel; ez az
elektronika 4 ohmos terhelésen legfeljebb 11,1 ampert, rövidzár esetén
8 ampert "engedélyez".
A kimeneti fokozat kvázi-komplementer; AB-osztályú üzemmódban.
Nyolc végtranzisztorát azonos típusú meghajtópár vezérli. Úgy vannak
beállítva, hogy a rendszer körülbelül 2,5W kimeneti teljesítményig
"tiszta" A-osztályban működik, kiküszöbölve az úgynevezett
crossover-torzítást. Az AB-üzemmód már tetemes hőt fejleszt, ezt
nagyméretű hűtőbordákon disszipáltatják. Ha bekapcsoljuk, de nem
vezéreljük a készüléket, a hűtőbordák körülbelül 60 C-fokra, tartós
kivezérlés nyomán 80 fokra melegednek fel. Ha a hőmérséklet 90 fokig
emelkedik, egy hőkapcsoló leválasztja a hálózati transzformátor primer
tekercsét a hálózatról. A teljesítményerősítőt csatornánként egy-egy
hálózati transzformátor és egyenirányító látja el a ±12 és ±60 voltos
tápfeszültséggel.
Arra az esetre, ha az erősítőben hiba keletkezne és
egyenfeszültség jutna a kimenetére, külön áramkör látja el a
hangsugárzók védelmét. Arról is gondoskodik, hogy a ki- és
bekapcsolási tranziensek ne legyenek hallhatók.
Látványos szolgáltatása a Citation-nek a kimeneti szintet indikáló
két LED-sor. A névleges teljesítményen és közvetlenül alatta (0 és
-3dB) vörös, -6 és -9dB-n sárga, -12, -18, -24 és -30dB elérésekor
zöld színű fénykibocsátó diódák gyulladnak ki az előlapon. Ugyanitt
két kapcsoló is található; egyikkel a 4, illetve 8 ohmos terhelésnek
megfelelően állíthatjuk a kivezérlésjelzőket, a másikkal pedig azt
határozhatjuk meg, hogy a 4, 16, 64 vagy 160 watt kimeneti
teljesítményt tekintsük-e 0 decibelnek.
A Citation Sixteen gyakorlatilag eleget tesz a gyári
specifikációnak. Az intermodulációs torzítás és a bemeneti feszültség
valamivel nagyobb a specifikáltnál, a többi jellemzőt tekintve azonban
a Harman-Kardon inkább nagyvonalú volt.
Nem tudtuk mérni, így nem adhatjuk meg a csillapítási tényező
értékét. A kimenő jel nem változott - vagy legalábbis értékelhetően
nem változott meg - a terhelés hatására, eszerint az erősítő kimeneti
impedanciája igen kicsi, és valószínűleg helytálló a gyár által
megadott, rendkívül kedvező adat (300:1).
A hűtőbordák hőmérséklete még akkor sem lépte túl a leírásban
megengedett értéket, amikor nagy teljesítménnyel üzemeltettük a
hosszúra nyúlt vizsgálat során.
Szeánsz
A legerősebb láncszem, a legjobban kézben tartható komponens az
erősítő, tehát a jólnevelt készülékeknek teljesen egyformán kell
szólniuk - állítja a mérnökök többsége. "Ha a paraméterek azonosak,
akkor a hangkép is azonos." Hogyan magyarázzuk, hogy az erősítők
mégsem tartják magukat ehhez a szabályhoz? Vannak, akik szerint még
nem ismerjük a valóban fontos paramétereket, amelyeket így nem is
tudunk mérni. Mások inkább arra gyanakszanak (gyakran igazuk is van),
hogy a hangzásbeli különbséget nem maga az erősítő okozza, hanem a
hozzá kapcsolt többi komponens, mindenekelőtt a hangsugárzó, amely nem
egyformán barátkozik ezzel vagy azzal a végfokkal. A lényegen ez,
sajnos, nagyon keveset változtat, és mi is úgy vagyunk vele, mint az
egyszeri ember a Szentháromsággal, amikor el akarták magyarázni neki a
misztérium lényegét. "Magyarázni?! - kiáltott fel magyarázni én is
tudom. Én érteni szeretném."
Habár még a drága erősítők sem szólnak teljesen egyformán, tény,
hogy nagyon hasonlóan szólnak. A legtöbbször csak árnyalatokról van
szó, és ezeket nem is mindig lehet rövid távon, hiteltérdemlően,
vakteszttel kimutatni. És ha mégis, hát akkor jön a neheze: melyik
hangkép a természethűbb? Arról már nem is beszélve, hogy hogyan
fordítsuk le az ítélet lényegét a pénz nyelvére...
Ezek jártak a fejünkben, amikor a Citation 16, a Quad 405 és a
régi csöves nagyság, a Radford STA 25 összehasonlítására készülődtünk.
A teszt korlátairól mindenképpen szót kell ejtenünk. Bő három órát
fordíthattunk ugyan a szeánszra, de az időből mindig sokat elvisz a
szerelgetés, a csatornák és a fázis ellenőrzése, a szintek
egyeztetése. A másik limitáló tényezőnek magát a kontrollberendezést
kell tekintenünk. Hiszen ha a legerősebb láncszem luxuskategóriájú
darabjait méricskéljük, a megszokottnál is jobban érvényesülhet a
többi, elvben gyöngébb komponens elfedő, összemosó hatása. A Spendort,
ismert gyengéi ellenére, megbízhatónak tartjuk, rendkívül jól "hozza"
az árnyalatnyi különbségeket, de tudjuk, hogy komplikált
keresztváltójával megnehezítheti a nem tökéletesen stabil végfokok
dolgát. A mágneses Sonus hangszedőt egy mozgótekercses Ortofon MC
10-esre cseréltük (ezt később megbántuk; lásd későbbi jegyzeteinket),
az STM-72 illesztőtranszformátorból pedig szereztünk egy sokkal jobb
példányt. Tisztábban, nyíltabban szól, mint amit eddig használtunk.
(Trafó-tulajdonosok, vigyázat - nagy a "szórás"!) Végül a Revox
fono-előerősítő sokkal jobb ugyan az átlagosnál, de mégiscsak egy
egyszerű kis elektronika - nincs kizárva, hogy egy kissé uniformizálja
a jelet, gátolva, hogy a precízebb végfok kibontakoztathassa
képességeit.
Biztosak vagyunk benne, hogy a három erősítő hangja, legalábbis a
mi körülményeink között, meglehetősen eltérő, sokkal inkább, mint
vártuk. A különbség vakon is jól megítélhető, két-három ide-oda
kapcsolás után már tisztázódik. A kapcsoló váltogatásával,
"blendeléssel" sem lehetett megzavarni a zsürorokat.
Nem vagyunk biztosak benne, melyik gép szólt szebben, jobban,
természethűbben. Úgy látszik, ehhez sokkal több időre és nyugodtabb
körülményekre lett volna szükségünk. Ezért azt tartjuk helyesebbnek,
ha inkább jellemezni próbáljuk a három készülék hangképét.
Ilyen vagy olyan kritériumok szerint sorbaállítva őket, az
eredmény csaknem mindig az, hogy a Citation elkülönülve áll a sor
egyik végén, a Radford pedig a túlsón. A Harman-Kardon hangképe
határozottan hűvösebb a másik kettőénél, a Radford pedig mindkettőnél
"melegebben", "teltebben", kiegyensúlyozottabban szólt. Érdekes, hogy
ezt most nem tekintettük feltétlenül előnynek. A legtöbb "levegőt", a
"legmélyebb" teret ugyanis a Citation adta: a Quad és ugyanígy a
Radford mintha egy kissé közelebb hozta volna a zenészeket és a terem
falait. Ez a fajta eltérés fennállhat egy "presence"-es és egy
"loudness"-es hangkép között is - de hát ezek itt meglehetősen
lineáris frekvenciaátvitelű gépek. Felötlik a csatorna-elválasztás
motívuma is (kettős tápegység a Harman-Kardonban!), de lehet, hogy ez
is csak spekuláció.
Nagyjából egyetértettünk viszont abban, hogy - legalábbis
szubjektíve - a Citation és a Radford egyaránt magasabbra és mélyebbre
képes "nyúlni", mint a Quad; az utóbbi mintha egy kicsit megvágná a
legmélyebb és a legmagasabb frekvenciákat.
Marad az utolsó kritérium: melyik szólt "kellemesebben". Ez már
végképp ízlés dolga. Ítéletünk még így is ellentmondásos. Ezért is nem
hivatkozunk most zenei műfajokra inkább csak szótöbbségről lehet szó.
A Quad és a Citation között addig-addig vacilláltunk, amíg rendkívül
csekély meggyőződéssel ugyan, de inkább a Quadra szavaztunk
(helyesebben: arra a lámpára, amelyről a vakteszt végén kiderült, hogy
a Quad megszólalásakor gyullad ki). A Radford már nagyobb biztonsággal
nyert a Harman-Kardon ellen. A baj csak ott van, hogy a Quad és a
Radford versenyéből mégsem a csöves, hanem a tranzisztoros erősítő
került ki győztesen - igaz, minimális fölénnyel. (A Radford
komolyzene-kedvelő gazdája egyértelműen a Quadra szavazott!) Az
ellentmondásos eredményre nem tudunk más magyarázatot, mint hogy az
ember ösztönösen is óvakodik a szélsőségektől, szereti az arany
középutat választani, mert így talán nem téved nagyot. Persze, ez is
csak spekuláció.
Megemlítjük még, hogy az egész társaság sokat bizonytalankodott,
egyetlen embert kivéve, aki végig a legcsekélyebb kétely nélkül
döntött, és mindig ugyanúgy. A kapcsoló kezelőjéről (ezúttal Sólymos
Antalról) van szó; ő ült a legjobb helyen, nyilván abban a
tizedmásodpercben váltott A-ról B-re, amikor a legjobban
összpontosíthatott - viszont többnyire tudta, mikor mi szól. Mégis,
minthogy az objektív, de nem eléggé mélyreható és időben korlátozott
vakteszt most nem hozott egyértelmű eredményt, leírjuk az ő ítéletét
is, fenntartva persze, hogy ez az ítélet nem teljesen elfogulatlan.
(Annál kevésbé, mert S. A. előzőleg nem volt túlságosan nagy
véleménnyel a Citationról.) Eszerint: a Citation tisztábban,
definiáltabban, magasabban és mélyebben, egyszóval jobban szólt a
Quadnál, de hangminősége elmarad a Radfordé mögött. A Citation adta a
legszebb sztereó képet is, de ő a Radford középhangjait
kellemesebbnek, természetesebbnek érezte, és ezért inkább az öreg STA
25-öt választaná.
Utólag az volt a véleményünk, hogy kontrollberendezésünkben
helytelen volt felcserélni a megszokott Sonus hangszedőt az Ortofon MC
10-zel. Pedig nem ok nélkül tettük. Bizonyos próbálkozásaink nyomán
magunk is arra a következtetésre jutottunk, hogy a merevebb,
robusztus, egyszersmind simább hangú dinamikus hangszedővel könnyebb
kipuhatolni a lemezjátszó-futóművek és hangkarok "sajáthangjait", azaz
rezonanciáit, amelyeket eddig nemigen tudtunk észlelni. Mégis, úgy
látszik, erősítő-tesztelésre alkalmasabb a nagyobb térhatású, több
árnyalatot közvetítő Sonus.
Már nem volt a kezünkben a Harman-Kardon, amikor még egy próbát
tehettünk a Radforddal és a Quaddal. Most is a Revox előerősítőt
használtuk, de ismét a Sonus hangszedővel. Időnk bőven volt, és
többször is "megkevertük a kártyákat", vagyis újraosztottuk a kétféle
hangkép megszólaltatásával szinkronban kigyulladó jelzőlámpaszíneket.
Érdekes, de ezúttal - semmi kétség! - mindig a Quadnak a hangja volt
melegebb, "presence"-esebb, közelibb, kissé fojtottabb, és a Radford
szólt hűvösebben, de levegősebben. Egy ideig ingadoztunk, majd egyre
inkább az STA-25-ös hangjával kezdtünk rokonszenvezni.
Ebben a számunkban sokat írunk az erősítők hangminőségéről, s
ugyanennyit arról, hogy mennyire eltérő lehet a zsűritagok ízlése.
Olvasóink csak akkor fognak tisztán látni, ha mérlegre teszik
döntéseinket is, kételyeinket is.
