Hanglemezív |
- Kritikák * Recenziók * Esszék -
Hanglemezkritikáink szerzői:
Balassa Péter (B. P.)
Fodor Géza (F. G.)
Somorjay Dorottya (S. D.)
Wilheim András (W. A.)
A hanglemezek, amelyekről írnak:
Magyar Gregoriánum - 5. Magyar szentek
(Schola Hungarica, vezényel Dobszay László és Szendrei Janka)
Bartók Béla: Részletek a Mikrokozmoszból
Hét darab a Mikrokozmoszból két zongorára
Hat tánc bolgár ritmusban
(Bartókné Pásztory Ditta, Comensoli Mária - zongora)
Bartók Béla: Mikrokozmosz
(Ránki Dezső - zongora)
Bartók Béla: Szonáták hegedűre és zongorára
Rapszódiák hegedűre és zongorára. Andante (1902)
Magyar népdalok
(Pauk György - hegedű, Frankl Péter - zongora)
Franz Schubert: B-dúr trió. Esz-dúr trió (notturno)
(Rados Ferenc - zongora, Kovács Dénes - hegedű,
Banda Ede - gordonka)
Gustav Mahler: Lieder eines fahrenden Gesellen
Kindertotenlieder
(Takács Klára - mezzoszoprán, Sólyom Nagy Sándor - bariton)
Domenico Cimarosa: Harmincegy szonáta
(Failoni Donatella - zongora)
Johann Sebastian Bach: Lantművek
(Sárközy Gergely - lant)
Goldmark Károly: Sába királynője
(Opera 4 felvonásban)
Kocsis Zoltán kislemezei
(Chopin, Debussy, Rachmaninov, Schönberg)
További, nemrég kiadott lemezek diszkográfiája a rovat végén
*
BEVEZETŐ
A magyarországi hanglemezkritika nagyon szerény programot tűzhet
csak maga elé. Nem csupán lehetőségei szűkösek: feladatai is
mérsékeltek. Elég kézbe venni a nagy hanglemezgyártó cégek kínálatát
összesítő, havonta megjelenő katalógusok valamelyikét, fellapozni
bármelyiket a számos külföldi hanglemez-szaklap közül, hogy azonnal
szembetűnjék a magyarországi hanglemezvásárló bizony nem küszködik a
bőség zavarával.
A hanglemezkritika tájékoztató-orientáló funkcióját tehát eleve
kizárhatjuk: bizony ritka pillanat, ha egyazon műnek akár csak két
különböző felvételével is találkozunk hanglemezboltjainkban. Nemigen
változtatja meg a képet, ha a magyar gyártmányú lemezek mellett
számításba vesszük a szovjet, csehszlovák, NDK-beli, lengyel, román és
bolgár lemezek kínálatát is, mert az átfedés így is csekély. Ha tehát
valaki egy bizonyos művet szeretne lemezen birtokolni, kis
szerencsével esetleg éppen megvásárolhatja, de arról, hogy különböző
előadások közül a neki legjobban tetszőt válassza, alig-alig lehet
szó. Így hát megvásárolja a keze ügyébe került hanglemezt, nem törődve
az előadás színvonalával, vagy - magnótulajdonos lévén - kivárja, amíg
a rádió műsorában netán rábukkan egy ízlésének inkább megfelelő
felvételre. A vásárló számára szinte mindegy, hogy a kritikus
megdicséri-e vagy megbírálja az illető produkciót - a vásárláshoz nem
nyújthat új szempontokat, ízlést formáló jelentősége szinte a semmivel
egyenlő. A magyarországi hanglemezek kritikája így inkább csak
ismertetés lehet: tudósítás a megjelent lemezről, műsoráról,
előadóiról.
A kritikusnak ugyanis mindenekelőtt tudomásul kell vennie az
egyetlen magyar hanglemezgyártó cég monopolhelyzetét, felvételi
tervét, foglalkoztatási arányait, szűkös lehetőségeit. Éppen ezért azt
sem igen vitathatja, hogy jogos volt-e elkészíteni valamely
hanglemezt, hiszen a hazai piacon olykor teljességgel feleslegesnek
tetsző (mert szinte ismeretlen, periférikus jelentőségű művet
tartalmazó) lemez kiadása a tágasabb külföldi piacon esetleg jelentős
tettnek számíthat. A népszerű művek több tucatnyi felvételétől
megcsömörlött vásárló szemében a ritkaság értéke, a repertoárbővítés
fantomja esetleg még az előadás gyarlóságait is feledtetheti,
bocsánatosabbnak tüntetheti fel a bűnt. A repertoár persze idehaza is
bővül az effajta lemezek forgalmazásával, csak éppen az extremitások
irányában. Ha viszont egy lemezgyűjtő az alapművek, a legfontosabb
kompozíciók megbízhatóan jó előadásával kívánja felépíteni
lemezgyűjteményét, szinte leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik - ezt a
bajt bizony aligha orvosolhatja a bizonyára hiánypótló célzattal
készülő Szereti Ön...? sorozat. (Külföldi lemezek hazai forgalmazása,
az, hogy meg lehessen rendelni őket, mint a kottákat, könyveket -
olyan téma, amelyet most, e bevezető keretében nem érinthetünk.)
A hanglemezkritikus tehát kicsit a légüres térben mozog:
értékelésével nem orientálhat, hiszen alig lehet praktikus
következménye annak, ha meggyőz valakit arról, hogy mondjuk egy
Brahms-szimfónia sokkal izgalmasabb, hallgatásra sokkal érdemesebb
produkcióban is beszerezhető lenne. A felvételi terveket nincs szíve
bántani, mert pontosan tudja, hogy az egy éven belül készíthető
felvételek száma korlátozott, meg van kötve a forgalomba hozható
lemezek száma és példányszáma is. Ha tehát neki kellene döntenie a
felveendő művekről, a számításba jöhető előadókról és előadásokról,
csaknem bizonyos, hogy a jelenlegi feltételek között nem teremthetne
valódi alternatívát. Tudomásul kell vennie azt, hogy a magyar
hanglemezgyártás csak a piac törvényei szerint gazdálkodhat, de ez a
piac nem (s nem is lehet) elsősorban és kizárólagosan a magyar
hanglemezboltoké.
A magyar hanglemezgyártás helyzetével is magyarázható, hogy nincs
igazi hagyománya, nincs jellegzetes arcéle a lemezkritikának
Magyarországon. Nincs (s egy rövid életű, propagandisztikus
kiadványsorozaton kívül nem is volt) magyar hanglemezszaklap:
hanglemezekről szólni a hazai sajtóban mindig csak epizódja a
kulturális híranyagnak, mindig csak egy rovat a többi között, mindig
csak függelék. A lap lehet kulturális magazin, zenei szaklap,
zenetudományi szemle, de lehet akár az audio-kultúra fóruma is, a
hanglemezrovat, -kritika, -szemle nem vág igazán a lap profiljába,
mindig periférikus marad. Ez persze rendjén is van így, hiszen a
hanglemez - kevés, inkább különlegességnek számító kivétellel - mindig
csak segédeszköz, emlékeztető, dokumentum. Igaz, a hanglemezgyártásnak
megvannak a saját mozgástörvényei; a hanglemezkultúra önálló
művelődésterület is, ám a mennyiségi túltermelés sem fedheti el a
figyelmes szemlélő elől, hogy mindez csak gigantikus mellékterméke
lehet a zenei művelődésnek, a zenélési kultúrának.
A hanglemezkritika persze nehéz ügy. Bizonytalanul körvonalazható
műfaj, hiszen nem csupán egy szintén meglehetősen nehezen
meghatározható műfaj (mármint a zenekritika) megoldatlan és
megoldhatatlan problémáival kell szembenéznie; a hanglemezkritikusnak
éppígy tisztában kell lennie a hanglemez technikai minősítésének
kritériumaival, pontosan ismernie kell azokat a mércéket és határokat,
amelyek alapján egyáltalán értékelhető egy lemez s az általa hordozott
információ. S tegyük hozzá mindjárt, hogy nincs, nem lehet egyértelmű,
csalhatatlan mérce, nincs objektív ítélet. A hanglemez kritikusa
bizony alig hagyatkozhatik másra, mint ízlésére, erre a nehezen
definiálható, nehezen bírálható érzékre, képességre, megszerzett
ismeretre.
Induljunk ki tehát abból, hogy a hanglemezkritikus sokféle zenét
sokféle előadásban ismerő, zenével sokat foglalkozó, sokat hallgató
ember. Zenei élményeit, a fontos előadásokat, azok részleteit élénken
őrzi emlékezetében, fel tudja idézni őket, ugyanakkor képes arra is,
hogy függetleníteni tudja magát a részletek esetlegességeitől, s
egészében is látja a művet, a produkciót, érzékeli főbb tendenciáit,
egyszerűen: tudja, hogy miről szól az előadás. A felvételeket ideális
körülmények között tudja meghallgatni; ha ellenőrizni kívánja emlékeit
és benyomásait, keze ügyében vannak az adott mű más előadásai, szükség
esetén pedig műszerek segítségével is igazolhatja vagy cáfolhatja,
amit hallani vél.
A Magyarországon működő hanglemezkritikusnak be kell vallania,
hogy már eleve vesztett pozícióból indul. Berendezései korántsem
ideálisak, ellenőrző műszerekhez csak nagy nehézségek árán juthat,
akusztikai és technikai ismeretei, főként ismereteit próbára tevő
lehetőségei és kihívásai minimálisak. Referencialemezhez alig juthat
hozzá a (hazai hanglemezpiacon szinte bizonyosan nem, legföljebb a
Rádió segíthet, vagy egy-egy megszállott hanglemezgyűjtő
magángyűjteménye - mert ne feledjük: anyagi lehetőségek híján nálunk
nincs mindenre figyelmet fordító, egyenletes gyűjtőkörrel rendelkező,
tudományos igényeket is kielégítő diszkotéka sem!); a világ
hanglemezterméséről legföljebb katalógusokból van némi áttekintése.
Egyre fájdalmasabban nélkülözi a valódi hangversenyélményeket is: mind
kevesebb az emlékezetes koncert, mind egysíkúbb a hangversenyélet is;
kevesebb az erre járó, világviszonylatban is jelentős előadó (az ilyen
zenekar meg még ritkább); egyre több az olyan műfaj, kompozíció,
amelyet élőben, hangversenyteremben "elcsípni" ritka, véletlen
szerencse.
Nehéz tehát meghatározni, hogy milyen is legyen, milyen is lehet
egy hanglemezkritikai rovat egy most megújulásra váró, új keretek
között működő folyóiratban. Nagy lemezszaklapokból ismerős
összehasonlításokra, ajánlásokra nincs lehetősége, a lemezek technikai
minősítését specialistákra kell bíznia, és egy-egy mű
repertoárértékének vizsgálatát sem érezheti feladatának. Mi marad
számára ezek után?
Kevés. Esetleg csak az, hogy elbírálja: megüti-e a felvétel a
hallgathatóság mértékét, képes-e azt a minimumot nyújtani, amelynél
már felismerhető a mű, amely már fölkelti a mű illúzióját a kottát
esetleg nem tanulmányozó hallgató számára. Néhány kirívó esetet kivéve
azonban inkább azt az utat szeretnénk járni, hogy csak a valóban
figyelemre méltó felvételekről írunk, azokról, amelyek valamilyen
szempontból tanulságot kínálnak az olvasó számára is. A maximális cél
tehát valamiféle szemle - hanglemezek ürügyén. Olykor csupán
ismertetés, mintegy a lemeztasakszöveg kiegészítője, folytatása.
Olykor azonban - a felvétel jelentőségétől, értékétől függően - az
interpretáció elemzése lehet majd a kívánatos módszer.
Nem krónikának készül tehát ez a rovat, nem ajánló jegyzéknek, nem
reklámszövegnek, még csak kizárólagosnak hitt igazságokat
kinyilatkoztató ítélőszéknek sem. Úgy gondolom azonban, hogy egy-egy
jelentős, szép kompozíció megjelenése, egy-egy kimagasló színvonalú
előadás alapot teremthet, apropót kínálhat zenei esszék
megfogalmazására, amelyek egymásutánját az a véletlen szervezi, hogy
magyar hanglemezen váltak hozzáférhetővé. Előre is sejthető tehát,
hogy a sokféleség lesz a jellemzőjük, olykor a nézőpontok és a műfajok
különbözősége - e sokféleségnek inkább kiterjesztése, nem pedig
uniformizálása lesz majd a feladatunk. A változás talán nem lesz
érzékelhető egyik pillanatról a másikra, talán késlekedik majd a
jellemző összkép. E beköszöntő szavak célja nem több, mint egy
megújulni kívánó rovatot ajánlani az olvasó jóindulatába.
W. A.
Lantzene
JOHANN SEBASTIAN BACH:
Lantművek (c-moll prelúdium - BWV 999;
g-moll fúga BWV 1000;
Esz-dúr prelúdium, allegró és fúga - BWV 998;
g-moll szvit - BWV 995
Sárközy Gergely - lant
Hungaroton SLPX 12157 - Ára: 70,-
A lantnak, a reneszánsz legkedveltebb hangszerének népszerűsítése
a XVII. században csökkent, a XVIII. században pedig teljesen háttérbe
szorult a többi hangszeré mögött. De még ekkor is írnak remekműveket
erre az instrumentumra, bár ezek többsége már átirat, pontosabban
átdolgozás. mint Bach művei ezen a lemezen.
Sárközy Gergely sokrétűen képzett előadó, aki nemcsak a lantnak,
de még sok más hangszernek is művésze, komoly felkészültséggel,
bensőséges muzsikálással, precíz ritmikával, ugyanakkor szabadon, a
változó harmóniákra érzékenyen, a barokk díszítési praxis ismeretében,
egyéni intuícióval szólaltatja meg e műveket. Hangszere telt zengésű
és mégis intim; zenélését hallgatni (különösen a c-moll prelúdium
"meditatív" előadását, a g-moll szvit Allemande ját és Sarabande-ját)
individuális élmény. A fúgák felépítése és interpretálása ezzel
szemben inkább tudatosságot sugall és mértanian precíz benyomást kelt.
Sárközy játékából azonban a virtuozitás és a derű sem hiányzik. Erről
győz meg az Esz-dúr gyors tétele, valamint a g-moll szvit tánctételei
(pl. Gavott I-II., Gigue) is.
S. D.
Zongoramuzsika
BARTÓK BÉLA: Mikrokozmosz - részletek.
Hét darab két zongorára.
Hat tánc bolgár ritmusban, két zongorára
(Serly Tibor átirata)
Bartókné Pásztory Ditta,
Comensoli Mária - zongora
Hungaroton SLPX 12283 - Ára: 70,-
Századunk második felében, amikor a "korhű" előadás divatja mint a
tűzvész terjed, nagy jelentősége van egy-egy olyan felvételnek,
amelyen a zeneszerző a saját műveiből játszik, hiszen ezekből
kaphatunk teljesebb, tökéletesebb képet mondanivalójáról, alkotói
munkájáról. A zeneszerző előadásában szinte a mű keletkezésének
lehetünk tanúi. Ezeknek a zenetörténet számára oly fontos hangzó
dokumentumoknak egy közvetettebb, mégis hallatlanul tanulságos
darabját veheti kezébe az érdeklődő a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat
új felvételével: Pásztory Ditta tolmácsolja egykori tanára, majd
férje, Bartók Béla műveit.
A pusztán kortárs zongoraművész előadása természetesen nem lehet
egyenértékű magának az alkotónak az interpretációjával, de a
tanítvány-feleség-muzsikustárs tapasztalatai a közös produkciók
(gyakorlások, hangversenyek) tanulságai, a zeneszerző mindennapjainak
ismerete mind feljogosítják (sőt: kötelezik) Pásztory Dittát arra,
hogy a hiteles Bartók-hagyományt tárhassa elénk.
A zeneszerző születésének centenáriumára megjelent új lemez, noha
hangminősége kopottas (a felvételek részben még 1957-ben készültek!),
fontos dokumentuma a Bartók-interpretációnak. Ez különösen az első
oldalra vonatkozik; itt Pásztory Ditta a Mikrokozmosz IV-V-VI.
füzetéből játszik egy-egy csokorra valót. Bartóknak e sorozata ugyanis
nemcsak didaktikus, pedagógiai szándékkal készült: egyben alkotói
műhelyének "kis világa" is. Minden részletében egy-egy újabb
zeneszerzői eszközt ismerhetünk meg, szinte belelátva a komponálás, a
megszületés folyamatába, a kezdetektől a kibontáson, kifejtésen
keresztül a "cél eléréséig". Ezért e darabok előadásának hitelessége
különösen fontos mind a zongorapedagógia, mind pedig a muzikológia
számára.
Pásztory Ditta játéka egyszerűségével győzi meg hallgatóját.
Interpretációja minden modorosságtól mentes, bensőséges és őszinte.
Benne rejlik mindaz a tapasztalat és tudás, amely a Bartók mellett
eltöltött évek gyümölcse, ugyanakkor érződik az előadóművész
egyénisége, személyes hangja is. Különös például, hogy a művek
eljátszásának időtartama szinte soha nem egyezik a kottában előírttal.
Ennek nemcsak az a közismert tény az oka, hogy Bartók precíznek vélt
kottaírása is tele van pontatlanságokkal (ezek közé tartozik, hogy nem
ekvivalens a metronómszám és a mű időtartama), hanem Pásztory Ditta
előadói szuverenitása is. A tempók és a frazeálás szabadabb kezelése,
néhány kissé improvizatíven játszott, nem igazán határozott ritmus,
egy-egy kiemelt agogika, hangsúly - mind saját egyéniségének
jelenlétéről tanúskodnak: ezek alkotják Pásztory Ditta mondanivalóját
Bartók Béla műveiről. Ugyanakkor azonban pont ezek a "szabadságok"
árulják el, hogy "Bartók előadói hagyatékának autentikus letéteményese
ő", hiszen aki ismeri Bartók saját felvételeit - amelyek hamarosan
modern, összegyűjtött kiadásban is hozzáférhetőek lesznek a Hungaroton
jóvoltából -, tudhatja, hogy maga a zeneszerző sem ragaszkodott mindig
a szigorú kottaképhez.
A lemez első felének hasznos tanúságai után csalódást kelt a
folytatás, amelyben Pásztory Ditta Bartók másik tanítványával,
Comensoli Máriával játszik két kétzongorás ciklust. Az első sorozat
(Hét darab két zongorára) ugyan Bartók saját átdolgozása a
Mikrokozmosz különböző darabjaiból, de a Mikrokozmosz eredeti verziói
mögött feltétlenül háttérbe szorul, kisebb jelentőségű. A lemezen ezt
még tovább terheli az előadás pontatlansága, nehézkessége. A másik
sorozat, a Hat tánc bolgár ritmusban, eredeti alakjában talán Bartók
egyik legnépszerűbb, legismertebb alkotása. Serly Tibor kevéssé
szerencsés átdolgozásában azonban sokat veszít frissességéből.
Még ha eltekintünk is attól, hogy e kompozíciók művészi értéke nem
áll vitán felül, az igazán sajnálatos az, hogy a Hét darab zongorára
nem ama régi felvételen kerülhetett a lemezre, amelyen Pásztory Ditta
Bartók Bélával szólaltatja meg a kompozíciót. Mindaz a szavakkal
leírhatatlan, pótolhatatlan ismeret, amivel e művekről rendelkezik,
sokkal egyértelműbben derül ki a régebbi produkcióból.
Mindezek ellenére e lemez értéke felbecsülhetetlen, hangzó
dokumentumként is, élményt nyújtó zenei produkcióként is; valóban
méltó tisztelgés Bartók muzsikustársa előtt.
S. D.
BARTÓK: Mikrokozmosz
Ránki Dezső - zongora
Hungaroton SLPX 12323-25
(TELDEC-felvétel)
3 lemez - ára: 210,-
Nehéz elképzelni olyan szituációt, amelyben a lemez tulajdonosa
egyvégtében vágyná meghallgatni a Mikrokozmosz egy-egy füzetnyi
darabját. Nem kétséges ugyanis: e sorozat nem zenei-dramaturgiai elvek
alapján szervezett hangverseny-kompozíciónak készült, hanem valóban:
zongoramuzsika a kezdet legkezdetétől, antológia (kivétel talán a mű
végén álló, önálló ciklusként is érvényes Hat tánc bolgár ritmusban).
Vitathatatlan persze, hogy nagyon is előadásra méltó, hangversenyen is
előadandó e művek zöme, csak tudni kell válogatni, ciklusokat
kialakítani belőlük - ahogyan maga Bartók is tette, amikor
hangversenyein a Mikrokozmoszból játszott. Amennyire igaz, hogy
mindegyik darab önálló egység, kis világ, tehát önmagában érvényes,
annyira igaz az is, hogy nem mindegy: milyen környezetben, sőt - a
vele szomszédos darabok elrendezését tekintve - milyen összefüggésben
jelenik meg egy-egy kompozíció. A Mikrokozmosz darabjainak sorrendje
jórészt pedagógiai elvekre épül, a kotta ezért inkább zongoraiskola,
nem pedig a zeneszerző által ajánlott előadási sorrend.
A hanglemezfelvétel természetesen, ha a darabok mindegyikét
szeretné bemutatni, nem követhet mást, csakis az eredeti sorszámozást.
Így azután inkább a ciklus teljessé tételének szándéka játszatja el az
újabb és újabb darabokat, a zenei szükségszerűséget kevéssé
érzékelhetni. Óhatatlanul az az érzése a hallgatónak, hogy bármennyire
kitűnőek is e kompozíciók, kicsit lerontják egymás hatását, kicsit
szürkébb az összkép a kelleténél.
Aligha tehet erről a lemez előadója, Ránki Dezső: valóban tudása
legjavát adja, bizonyítékát annak, hogy otthonos számára a
Mikrokozmosz világa. Egyenletes színvonalú, megbízható teljesítményt
nyújt, hűséges tolmácsolását mindannak, ami a kottában áll.
Minden bizonnyal el lehetne készíteni a Mikrokozmosz Ránki-féle
felvételéből egy olyan válogatást, amelyben a darabok inkább
erősítenék egymás hatását, s akkor olyan belső ciklusok alakulnának
ki, amelyekben a zenei megfontolások uralkodnának. S ha már a
sorrendcsere lehetőségeivel játszik legalább gondolatban a recenzens:
miért ne képzelhetnénk el - összkiadást összkiadásra halmozó korunkban
a Mikrokozmosznak egy olyan teljes felvételét, amelyik valóban
végighallgatható, mert megbontva a kötetek eredeti, Bartók-adta
sorrendjét, az összes kompozíciót az előadó ízlésének,
vérmérsékletének megfelelő sorrendben tartalmazná. Ha igaz - márpedig
igaz -, hogy a Mikrokozmosz Bartók zenei univerzumának enciklopedikus
összefoglalója, e daraboknak valóban értelmes, koherens zenei rendben
kellene illeszkedniök. Aligha lesz persze lemezcég, amelyik belevágna
egy effajta kísérletbe..., hallgatva azonban a hat lemezoldalon
sorakozó, mégannyira szeretett, remekműnek elismert műveket, csak
el-elkalandozik a figyelem, fölcsillanni látva ezt az üdítő
lehetőséget.
W. A.
Kamarazene
BARTÓK BÉLA: I. és II. szonáta
hegedűre és zongorára
I. és II. rapszódia. Andante (1902)
Bartók-Országh: Magyar népdalok
Pauk György - hegedű
Frankl Péter - zongora
Hungaroton SLPX 12318-19
2 lemez - ára: 140,-
E lemezalbum egyetlen jelentősége az, hogy az 1903-as szonáta
kivételével összegyűjti Bartók Béla hegedűre és zongorára írt
valamennyi kompozícióját. Sorukban az egyik mű, az 1902-ben
keletkezett Andante már repertoárbővítés szempontjából is figyelmet
érdemel: e fiatalkori Bartók-mű (amelynek kottája is csak nemrégiben
jelent meg a Zeneműkiadónál) első ízben hangzik fel hanglemezen.
Miért kerteljünk: óriási csalódás ez a lemez. Mintha látatlanban
is garanciát kínált volna e két kiváló művész közreműködése - és most
kiderül, hogy kicsit kötelességszerűen rögzítették koncerteken
kipróbált, színvonalas produkcióikat. A művek "el vannak játszva",
korrektül, rendesén - ez nem kevés persze, de korántsem elegendő. A
tempók lassúbbak az előírtnál, az előadás mit sem kockáztatóan
unalmas, a formálás, a frázisképzés rugalmatlan, egyhangú. Noha ez a
felvétel a frissebb, ezen ékeskedik a Bartók-centenárium emblémája, ne
feledkezzék meg senki arról, hogy mind e szonáták, mind a rapszódiák
megvásárolhatók másik Hungaroton-felvételen is, hasonlíthatatlanul
jobb előadásban.
W. A.
Schubert és Mahler - Dal
FRANZ SCHUBERT: B-dúr trió, op. 99.
Esz-dúr trió (notturno), op. 148.
Rados Ferenc - zongora
Kovács Dénes - hegedű
Banda Ede - gordonka
Hungaroton SLPX 11966 - Ára: 70,-
GUSTAV MAHLER: Gyermekgyászdalok.
Egy vándorlegény dalai
Takács Klára, Sólyom Nagy Sándor - ének
A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Lehel György
Hungaroton SLPX 12044 - Ára: 70,-
Ezt a két hanglemezt némileg összekapcsolja, hogy egy és ugyanazon
korszaknak a kezdetén és végén álló művek szólalnak meg rajtuk. A nem
rezidenciális-udvari, hanem polgári, tehát a szoba akusztikai
viszonyaira épülő társasági-társas zenélés kezdeteit követő évtizedek:
Schubert; és ennek a zenélésmódnak a végórája: Mahler.
A sokat emlegetett polgári, bensőséges muzsikálás kultúrája
bármely lemezen eleve reprodukálhatatlan, hiszen a lemez egy másik
kultúrának - a miénknek - legjellegzetesebb tárgyformája: vívmánya és
betegsége egyszerre. A méret szerinti akusztika szempontjából talán
közelebb áll a rezidenciális és a templomi zenéléshez, mint a
szobamuzsikához, ám nélkülözi az előbbinek társadalmi-társas,
helyszerű szervességét. Mert a hangversenyterem, amelyben elvileg a
lemezfelvétel készül (hiszen a stúdió is halott koncertterem), már nem
regionális, nem személyes viszonyok reprezentációján összeállt
épületforma, de nem nyújthatja a polgárlakás, a szoba "családias",
bensőséges akusztikáját sem. A hangversenyterem és a belőle útjára
indult hanglemezkultúra abszolút nemzetközi, és nem helyi; benne
mindenfajta zene (tehát az eredetileg más kultúrák szülte műalkotás
is!) óhatatlanul magán viseli az otthontalanságnak illetve a
helyvesztettségnek szavakkal megrajzolhatatlan bélyegét.
Nem lehet véletlen, hogy csakis ebben az új (jó és rossz
értelemben) technikai kultúrában fogalmazódott meg az untig
ismételt-lejáratott, s így hamis, hiszen üresen általános jelszó -
hogy "A zene mindenkié" -, amely sokkal inkább kultúránk manipulációs
veszélyeire figyelmeztet, mintsem közvetlen, valóságos demokratikus
jelentést hordozna. E mondat - mint program - még a 19. század első
felében is kimondhatatlan lehetett volna, és nem elsősorban a kultúra
közmondásos arisztokratizmusa miatt, hanem azért, mert nem lett volna
semmi értelme. Ebből a szempontból éppen Schubertet és Mahlert, e két
olyannyira összetartozó mestert bizonnyal egy szociológiai és nem
stiláris értelemben vett teljes korszak választja el. Mahler
voltaképpen a tömegzene - mint demokratikusnak vélt világzene -
eredetileg wagneri parancsát teljesíti, nemcsak az "Ezrek szimfóniája"
(Nyolcadik) elnevezéssel, hanem egész szimfonizmusával, míg Schubert
legmonumentálisabb művei (például a "mennyei hosszúságúnak" becézett
VII. szimfónia) sem képzelhetők el valamiféle szobakoncerttermen
kívül, "családias" begyökerezettségük miatt. Mahler viszont éppen e
begyökerezettség és identitás megszűnésének jegyében komponál. Minden
hanglemezen és minden "nemzetközi" hangversenyzenében tehát ott van,
ha nem is közvetlenül hallhatóan, a hely néma hiánya: egész modern
zenekultúránk rejtett-rejtélyes csöndje. Mindez semmiképpen sem
tartalmaz értékítéletet, csupán felhívja a figyelmet a
hanglemezkultúra egyik - számunkra immár evidens sajátosságára.
Amikor tehát akár Schubertet, akár Mahlert (és éppen őket!)
hallgatjuk, és persze: nem játsszuk, legfeljebb követjük, akkor valami
egészen különös aurát teremtünk önkéntelenül is körülöttük. A
nosztalgia (a szónak most nem a divatos, hanem valódi értelmében)
megörökítése ez, amely azonban feltétlen elnézéssel kezelendő, s nem
adornoi szigorral; méltányolnunk kell a benne rejlő megroppant-megtört
újraalkotást. "Itt is van" és "nincs is itt" lebegése ez. A
zenekultúrában élni ma teljes bizonytalanságot jelent, bárhol legyen
is benne a helyünk, holott ennek a kultúrának a tényei és tárgyai
egyre anyagszerűbbek, hozzáférhetőbbek. E tárgyak - túl azon, hogy
fogyaszthatóak - minél inkább vannak, annál inkább illékonyak, hiszen
tényleges holdudvaruk, szövegösszefüggésük, rendeltetésük (helyenként:
értelmük) már visszahozhatatlan. Minden hanglemez- és hangversenyzene
szükségképpen történeti, tehát emlékező. Még a kortárs zenét
megszólaltató lemez is. Ez a történetiség a hallgatót, a befogadót
arra kényszeríti, hogy az elveszett aura helyébe újat teremtsen - a
magáét -, akár hanglemezt hallgat, akár koncertet. Egy lemezfelvétel
próbái, melyek során egy mű megvalósul, sohasem azonosak magával a
kész lemezzel: az elkészült produkció itt nem a zenélés társas
folyamatáról ad hírt. A hanglemezen megszólaló, "helyvesztett" mű is
új időt, új helyet, új aurát teremt maga köré, egy mégiscsak hiteles,
újféle eredetiséget, amely a mi talajtalan kultúránk mélységeit tárja
fel önmagunk előtt, önmagunk által.
A fentiek jegyében kell bírálatot mondanunk e két új
Hungaroton-produkcióról. Hangsúlyozzuk: nem a művekről, melyeket
tartalmaznak, mivel a hanglemezkritika csakis a művek
interpretációját, "kivitelezését" méltathatja. A többi a zenetörténeti
értekezések, kottakiadvány-bírálatok feladata. A műismertetéseket
különben is elvégzik a borítókon levő szövegek. Az egyiket, a
Mahler-elemzést Székely András írta; ebben elsősorban Blaukopf ismert
könyvéből olvashatunk bőséggel kivonatokat. Nehezményezzük viszont,
hogy az amúgy is nehéz és bonyolult zenei szerkezetű két dalciklus
technikai (összhangzattani, formatani és stiláris) leírása csaknem
teljesen hiányzik a borítószövegből. A Schubert-lemez műelemzését
Pándi Marianne fogalmazta, aki az előbbinél jóval több
formakijelentést alkalmaz, ám lényegében a Filharmónia ismert kék
színű műsorfüzeteinek stílusában, tehát - az egyébként kulturált
technikai ismertetőt - jó sok természeti, festészeti, irodalmi stb.
hasonlat, metafora tűzdeli. Úgy véljük, találni kellene egy olyan, a
szélesebb közönség számára is érthető, ám nem "költői", nem
metaforikus kifejezésmódot, mely világosan leírja egy-egy mű technikai
tulajdonságait.
A két felvétel közül jóval igényesebb és nagyszabásúbb a
Mahler-daloké. De még azokon belül is nagy a különbség, mind
színvonal, mind elgondolás és formátum tekintetében a
Gyermekgyászdalok és az Egy vándorlegény dalai között - az előbbi
javára. Ez akkor sem üdvös, ha tudnivaló, hogy a két mű között már
eleve fennáll bizonyos különbség: a Vándorlegény-dalok is remekmű, de
más szinten, más dimenzióban, mint a Gyermekgyászdalok, mely a
kivételes alkotások közé tartozik. Sólyom Nagy Sándor produkciójából -
ő énekli a Vándorlegény-dalok baritonszólóját - hiányzik a ciklus
valódi mélysége, alig megfogalmazható tragikuma. A műnek az addigi
német Lied-kultúra minden hangzás és hangvételhagyományát mintegy
összefoglaló, "koravén" pátosza és nagysága itt legfeljebb csak
lappang; "Búcsú és út, időmúlás mint szorongó ének" semmiképpen sem
valósul meg a maga egységében.
Szép viszont a szövegmondása, ha eltekintünk néhány részlettől,
így például a 3. dal első szakaszának közepe nem érthető (Wenn ich den
Himmel seh), akárcsak a 2. dal harmadik szakasza sem. Legsikerültebb
az 1. dal; kiemelkedő a Des Abends, illetve Denk ich an meine Leide
szavak igen lírai és elmélyült zenei-prozódiai hangsúlyozása. Az 1.
dal lezárása nagyon szép, szólistától és zenekartól egyaránt. Kár,
hogy a híres 2. dal többszöri "schöne Welt!" felkiáltását (mely a mű
egyik zenedramaturgiai, és Mahler egész későbbi habitusát szinte
prófétáló kulcsa) mindvégig Verdi-effektusként képzelték el, ami
énekesi, karmesteri tévedés a javából. A "szép világ" emfátikus
kiáltása, amely a ciklus jajszavaihoz és halálelőérzet-szakaszaihoz
szolgáltat ellenpontot, nem a Verdi-baritonok szenvedélykitörése
(például az éppen Sólyom-Nagy által kitűnően énekelt Rigolettoé);
hasonló "operás" tévedés ugyanitt a "Heia!" kiáltás. A ciklus végső
zenei meg nem értéséről éppen ezen helyek győznek meg, hiszen
Mahlernél minden "öröm": halálközeiben hangzik fel.
Szomorú továbbá, hogy itt még inkább észrevehető az énekesnek ama
jellemző fogyatékossága, hogy az igazán magas fekvésekben hangereje,
sőt, helyenként intonációja is elbizonytalanodik, a szóban forgó 2.
dalban például a Kling szónál. A ciklus drámai csúcspontját alkotó 3.
dal kontraszt-elvét sem tudták érvényesíteni az előadók (ez esetben
különösen az MRT zenekara). A fafúvók oly szervetlenül emelkednek ki
az együttesből, hogy széttörik az egységes hangzásképet; mintha csak
Lehel György karnagy túl kívánt volna tenni Klemperer legendás
gyakorlatán, amelyben újszerű módon kiemeli a fafúvósokat - de azok
mégis szervesen épülnek a hangzásba. Tartunk tőle, hogy Klemperer
gyakorlati igazsága itt hamissággá csorbult, s ez annál fájóbb, mert e
középső dal megszólaltatásán múlik a darab íve: maga a darab.
Itt egyedül a Könnt nimmer (kétszer ismétlődik) megszólaltatását
dicsérhetjük, utána viszont teljesen funkciótlannak érezzük, ahogyan
Sólyom-Nagy "leveszi a feszültséget". A 4. dalban két, már említett
jellegű bizonytalanságot észleltünk: a Von allerliebsten Platz és war
alles szavaknál - viszont a dalt és a ciklust záró két sor
megszólaltatása valóban nagy pillanata az énekesnek: az utolsó percben
mintegy "elkapja" azt a mélységet, áhítatot, amely egyedül méltó a
Vándorlegény-dalokhoz. Végül megemlítendő, hogy a szólista sokszorta
jobb az őt kísérő zenekarnál. Lehel karnagy elgondolása elsősorban a
hangzás faragatlan nyersességében öltött testet, a túlakcentuált
hangzás hajszolásában. A szólamok helyenként külön hangzanak, mégpedig
a szó rossz értelmében: ha a hangcsoportok összekapcsolás és
egységesítés nélkül szólnak "szép tisztán külön" - akkor hiába szépek,
tiszták és elkülönülők.
A Kindertotenlieder magyar felvétele viszont valóságos esemény,
mert - megkockáztatható - nagy énekesnek köszönhetjük: Takács
Klárának. Érzésünk szerint Kathleen Ferrier lehetett a példaképe (a
Rückert-dalok lemezfelvételével). Az ő egyszerre nagyvonalúan világos
és fátyolos, szorongással teli és mély, intenzív énekmódjától már nem
esik nagyon messze Takács Kláráé. Mezzoszopránunk alapvető dolgokat
tud, mindenekelőtt a szakmájáról, azután - vélhetőleg - a színpadról,
tehát: az életdrámáról. Előadását tökéletes stiláris, hangvételbeli
egység jellemzi. Dicsérhetjük nagy hangterjedelmét, különösen a
mélyebb, alt-fekvések intenzív, egyben gazdaságos, és nem hivalkodó
használatát, és nem utolsósorban azt, hogy az énekesnő átlátja a
szöveg és a zene értelmét. Interpretációja így joggal nevezhető
értelmezésnek, a darab egyéni és eredeti elsajátításának.
Az első dal sorközi, szinte melizma-szerű töréseiről mindent tud,
mint például a Nacht, ew'ge Licht (itt különösen) verlosch
Freudenlicht szavaknál. Legjobb pillanata talán a negyedik dal "der
Tag ist schön!" szakasza (amely joggal állítható ellentétbe a lemez
másik oldalának "szép világ!" értelmezésével). Egyáltalán, e 4. dalban
kiteljesedik az addig gondosan előkészített, "crescendált"
asszonyi-gyermeki remegés és szorongás; hadd használjuk a német szót,
mert helyénvalónak érezzük: Takács Klára drámai énekének Angst-ja van.
Ezen a lemezoldalon egyébként a zenekar is összehasonlíthatatlanul
jobb, mint a másikon. A szólista talán "húzta magával" az együttest,
mindenesetre teljesen megfelelő, fátyolos és racionálisan világos, de
mindenképpen egységes hangzáskép alakul ki, mely például a 3. dalban a
fafúvók (itt funkcionálisan kiemelt) szólisztikus szakaszában
excellál. Két kritikai megjegyzésünk van: ugyanitt, a harmadik
darabban Takács Klára szövegkiejtése kissé kásás (ami egyébként nem
jellemzi), a másik pedig, hogy a magas, szopránhoz közelebb álló
fekvésekben néhány helyen kiélesedik a hangja. Az 5. dal bevezető
zenekari agitatója igen rosszul sikerül, a vonósok "smíroló" játéka
folytán. A felvételvezető talán kérhetett volna ismétlést, jobban
jártunk volna. Takács Klára művészete viszont ugyanitt, a záródal
indításában olyan telt és átgondolt szorongásfokot ér el, amely
feledteti borúnkat, gondoljunk a "nie - hätt ich" forte-pianissimo
váltására. A ciklust befejező halálos "altató"-ének: remeklés. Mindent
egybevéve: köszönet ennek az elmélyült, nagyszerű művésznek.
A Schubert-lemezzel kapcsolatban kérdésünk volna a Hanglemezgyártó
Vállalathoz: miért szükséges a lemezterjedelem kitöltése végett két
összemérhetetlen művet egyszerre megjelentetni, melyeket csak a
hangszer-összeállítás azonossága (Triók zongorára, hegedűre és
gordonkára) fűz össze? Egyébként Schubert nyilván nagyobb igényekkel
fogott hozzá a nagyszerű, B-dúr zongorás trióhoz, és szerényebbekkel a
(kéziratban maradt) Notturno utónevűhöz, melyről nem tudni bizonyosan,
nagyobb ciklikus alkotás része-e vagy önálló darab. Annál groteszkebb,
hogy a schuberti mércével mérve igénytelenebb trió itt sokkal jobb
előadásban hangzik fel, mint a remekmű. Mindenesetre sajátos
fölcserélődés.
Az egyetlen, hosszú éji gondolatnak mívesen szép, noha vitán felül
egyhangú ismétlődéseiből összeálló Esz-dúr triót, talán igénytelenebb
faktúrájánál fogva is jól, figyelmesen és egységes hangzással adják
elő a vonósok (Kovács Dénes és Banda Ede), Rados Ferenc zongorajátéka
pedig ugyanolyan magas színvonalú, mint a másik darabban. A két
vonósról azért kell külön szólnunk, mert a B-dúr trióban a hegedűs és
a csellista szinte teljesen magára hagyja a zongoraszólamot. Nem
azonos színvonalon játszanak. Márpedig az ilyen kis együttesnél ez
csaknem végzetes.
Rados Ferenc játéka, világos és eszköztelenül erőteljes
billentéstechnikája, remek tempóváltásai, ritmusérzékenysége,
egyensúlytartó ívelőképessége teremti meg a darab egységét és ciklikus
szervességét egyedül. A vonósok viszont, leszámítva a relatíve
sikerültebb III. és IV. tételt, valamint bizonyos induló- és
katonazene-karaktereket (jellegzetes "schubertiádák" ezek), mintha egy
fáradtabb, szezonvégi koncerten muzsikálnának. Igen sok a "smírolás":
ki nem játszott, elkent futamok és rossz frázisindítások jellemzik a
hegedűst (Kovács Dénes), igen szerény, halk és akcentusvesztett játék
a gordonkást (Banda Ede). így Schubert kamarazenéjének
hasonlíthatatlan aurája, amelyről pedig régebben mind Kovács, mind
Banda igen sokat tudott (nem szólva a rubato-technika rejtelmeiről),
tökéletesen széttörik, A hegedűs a gyors tempóváltások itt nem igazán
kényes szakaszaival küszködik, a csellista pedig
elveszejti-elvesztegeti az I. tétel pizzicato-effektusait. Kár és
bosszantó. Kettejük játéka súlytalan, nélkülözi a valódi dinamikai
elgondolásokat. Márpedig bármilyen ragyogó is Rados Ferenc magányos
zongorázása, ez mégsem az ő szólólemeze, hanem egy lehangoló
hármasegyüttesé.
B. P.
Zongoramuzsika
DOMENICO CIMAROSA:
Harmincegy szonáta
Failoni Donatella - zongora
Hungaroton SLPX 12176 - Ára: 70,-
A régebbi korok zenéjének, a könnyedebb hangvételű zongoramuzsika
kedvelőinek szánta egyik új lemezét a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat.
Ezen Cimarosa csaknem 100, billentyűs hangszerre írt szonátája közül
31 hallható, Failoni Donatella tolmácsolásában.
Domenico Cimarosa (1749-1801) századának egyik legünnepeltebb
operakomponistája volt (elég csak világhíres Titkos házasság című
művét említenünk), életművében azonban csak epizódszerep jutott a
"tiszta" hangszeres muzsikának. Sőt, tulajdonképpen ezek a darabok is
vokális fogantatásúak. A nagy ívű melódiák, a gyorsan pergő futamok az
operaszínpad bel canto stílusának és a kor primadonnái kedvéért
komponált virtuóz koloratúráknak reminiszcenciái, illetve
visszatükröződései. Ámde e bájos, könnyed, technikailag sem
különösebben nagyigényű darabok a Cimarosát megelőző, pontosabban: a
Scarlatti-féle olasz billentyűs muzsika egyenes folytatásának
tekinthetők, és így nemcsak hangvételükben, de formájukban is eltérnek
a XVIII. század végére már kikristályosodott, sőt, Haydnnal és
Mozarttal zenitjükre jutó klasszikus szonátáktól. A rövidség és
egytételesség jellemzi őket. Annak a korai szonátaformának képviselői,
amely pusztán kétrészes: nem tartalmaz kidolgozási szakaszt. Általában
kéttémájú, és míg az expozícióban az első téma a tonikai hangnemben
hangzik el és a második a domináns síkon, a folytatásban a témák
tonalitása - de nem a sorrendje! - felcserélődik.
Ha beszélhetünk zenei rokokóról, úgy ezek a darabok feltétlenül
ennek a stílusnak képviselői. Elegánsak, gálánsak, sűrűn díszítettek,
cifrázottak, ugyanakkor egyszerűek és bájosak. Miként Scarlatti
zongoraszonátái, Cimarosa miniatűrjei is kiválóan iskolázott
zongoristát igényelnek, annak ellenére, hogy látszólagos egyszerűségük
miatt általában pedagógiai célokra, tananyag gyanánt használják fel
őket. Failoni Donatella előadása precíz és élvezetet nyújtó,
technikája mégsem igazán virtuóz, sőt, harmóniai és basszus játéka sem
eléggé differenciált, s helyenként kifejezetten kemény a billentése.
Az apróbb kifogásolni valóknál nagyobb hibája az, hogy hiányzik belőle
az előadóművészi egyéniség, a XVIII. századi olasz billentyűs zene
interpretálásához elengedhetetlenül szükséges díszítési készség és az
intuíció.
Tolmácsolásában Cimarosa szonátái kissé verkliszerűnek hatnak.
Ennek valószínűleg az az oka, hogy Failoni Donatella a részben már
túlhaladott "modern" előadói stílusra törekszik, amely minden
"romantikus beleérzést" száműzne a darabokból, és végtelen rohanásban
"darálja le" az Allegrókat. Ma már - szerencsére - a szabadabb zenélés
is "megengedett", s ha a muzsikusok zenetörténeti ismeretekkel is
bírnak, a kettő együtt a mű hiteles és mégis XX. századi
interpretálására vezet. Ez a törekvés nemcsak Mozart- és
Haydn-képünket igyekszik teljesebbé és pontosabbá tenni, hanem
kiterjed az olyan mesterek művészetére is, mint Philipp Emanuel Bach,
Scarlatti, s Cimarosa.
Mint említettük, ezek a szonáták nemcsak tananyag-repertoár
darabok, nemcsak zeneiskolai szinten lehet őket előadni, hanem - mint
Scarlatti és mások miniatűrjeit - igazi művészi rangra emelve is.
Ehhez azonban mindenekelőtt kápráztatóan virtuóz technikára, dús
trilla- és ornamens játékra, egyszersmind egyéni intuícióra és olyan
stílusismeretre is szükség van, amit semmilyen kottakiadvány nem
pótolhat. Örülünk, hogy hozzáférhetünk ilyen zenetörténeti
ritkaságokhoz, viszont számolnunk kell az előadás hibáival.
Egyértelmű örömet jelent azonban a lemez hangi minősége: megszűnt
a zongora zavaró, szinte felhang nélküli, fedett kopogása, amit sajnos
már több, egészen magas színvonalú hanglemez-produkció megsínylett.
S. D.
Opera
GOLDMARK KÁROLY: Sába királynője
Sólyom Nagy Sándor, Gregor József, Kincses Veronika,
Siegfried Jerusalem, Miller Lajos, Takács Klára,
Kalmár Magda, Polgár László - ének
A Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének Férfikara
Karigazgató: Pödör Béla
Az Ifjú Zenebarátok Központi Kórusa
Karigazgató: Ugrin Gábor
A Magyar Állami Operaház ének- és zenekara
Vezényel: Fischer Ádám
Hungaroton SLPX 12179-82
4 lemez - ára: 280,-
A Sába királynője a hazai operafelvételek sorában a Hungaroton
eddigi legszerencsésebb vállalkozásának tűnik. A magyar
hanglemezgyártásnak a népszerű komolyzenei műfajok között valószínűleg
az operával van a legnehezebb dolga; a (ha nem is kizárólag, de
túlnyomóan mindenképp) hazai erőkre építő felvételek nemcsak a
világpiacon, a nagy hanglemezcégek nemzetközi sztárgárdákat
felvonultató produkcióinak versenyében esélytelenek: itthon sem
tarthatnak számot az igényesebb közönség érdeklődésére. Jól mutatják
ezt a 60-as évek néhány vállalkozásának (Traviata, Rigoletto,
Parasztbecsület, Bajazzók) tanulságai. Nyilvánvaló, hogy az
operairodalom törzsanyagát nem érdemes magyar felvételen forgalomba
hozni, hanem lemezimport, illetve átvétel révén kell hozzáférhetővé
tenni a nagyközönség számára. Komolyzenei hanglemezpiacunkon a kínálat
ebben a műfajban marad el a legkrónikusabban a kereslet mögött; a
szocialista import szegényessége és rendszertelensége, a nyugati
import szűkössége, esetlegessége és magas ára lehetetlenné teszi, hogy
az elszánt gyűjtőkön kívül szélesebb közönségrétegek is beszerezhessék
a fontosabb operák felvételeit.
A közelmúltban megjelent átvételek (Traviata, Aida, Nabucco,
Trubadur, Carmen, Tosca) végre reményt keltenek mindannyiunkban; bárha
nem törnék meg e vállalkozás lendülete! Másfelől a Magyar
Hanglemezgyártó Vállalat felismerte, hogy vannak zenekultúránknak
helyzeti előnyei; a nemzeti operairodalom darabjain kívül érdemes
felvenni olyan operaritkaságokat, amelyek előadásához szerencsésen
találkoznak a feltételek. Ilyen mindenekelőtt a hazai Haydn-kutatás és
-kultusz, amely már három Haydn-opera felvételét inspirálta és
alapozta meg szellemileg (L'infedelte delusa, La fedeltá premiata, Lo
speciale). Kivételes lehetőséget kínált egy olyan karmesteregyéniség,
mint Lamberto Gardelli intenzív kapcsolata a magyar operajátszással. A
vele - vagy másokkal - való együttműködés bizonyára eredményezhetne
még a Medeiánál indokoltabb produkciókat is. Mindenesetre az elmúlt
évek operafelvételei koncepcióról tanúskodnak, mégpedig alapvetően
helyes koncepcióról.
A Sába királynője felvétele a körülmények ritka szerencsés
összejátszásából, s ami legalább ilyen fontos: ennek pontos
felismeréséből született. 1980-ban volt Goldmark születésének 150.
évfordulója. Goldmark magyar volt, de zenéje a német zenekultúrának,
tehát a kor reprezentatív zenekultúrájának a része, vagyis zenei
világnyelven íródott. Első és a későbbieket is homályba borító
operája, a Sába királynője roppant nagy sikert aratott, bejárta a
világot, s noha az utóbbi fél évszázadban népszerűsége és játszottsága
csökkent, mégsem veszett az elfeledett művek tömegébe. A Sába ma is,
történeti távlatból is eleven alkotás, a romantikus opera második
vonalának egyik legértékesebb darabja. És mégis: a nemzetközi
hanglemezpiacon, ahol a romantika-utóromantika divatja és a
hanglemezcégek, valamint a művészek konkurenciaharca nyomán már a
stílus második vonalának a Sábánál kevésbé értékes műveiből is több
felvétel van forgalomban - hogy, hogy nem -, nincsen teljes Sába
királynője hanglemezfelvétel. Egy ilyen lemezt elkészíteni tehát
minden szempontból jó ügy.
Ám ez a hanglemezfelvétel nemcsak jó ügy, hanem igen nehéz ügy is.
Hatalmas előadó-apparátust igényel: romantikus nagyzenekart,
monumentális, de sokféle felállásban szereplő kórust és hét
magánénekest. E hatalmas előadógárdának sokrétű és bonyolult feladatot
kell megoldania. Sokan és sokszor megírták már, hogy Goldmark
eklektikus zeneszerző, a Sába pedig eklektikus mű. Valóban; a
zeneszerző a francia nagyopera-stílus, az olasz romantikus opera, a
wagneri zenedráma és a keleties-zsidó kolorit elemeit ötvözi össze a
darabban. Zenetörténeti perspektívából úgy is lehet mondani, hogy
sokirányú kompromisszumot hoz létre, ám ezt egy hatalmas
operai-színházi tapasztalattal rendelkező (Goldmark tíz éven át
színházi zenekarban játszott) és szuverén zeneszerző teszi, aki mindig
tudja, hogy mit és hogyan akar kifejezni; képes arra, hogy a különféle
zenei írásmódokat kölcsönhatásba hozza, miáltal azok gazdagítják,
egyszersmind korlátozzák egymást. Bizonyos, hogy a Sába nem
szintetikus jelentőségű opera, de nem lehet elvitatni tőle, hogy
minden, mégoly heterogén részletében is intenzív és szabatos, színes
és plasztikus, kifejezésteljes és kontrollált, hatásos és választékos.
Ha szabad ezt mondani: optimális zene, amely mind mesterségbeli tudás,
mind művészi kifejezés tekintetében nagyon sokat és sokfélét követel
az előadóktól.
A Hungaroton felvétele jó produkció: a mű adekvát megszólaltatása.
Ez mindenekelőtt a karmester, Fischer Ádám érdeme. Fischer egészében
és részleteiben egyaránt pontosan ismeri és érti az operát, uralja az
előadóapparátust, szinte tévedhetetlenül és magától értetődő
természetességgel építi fel az előadást, eltalálja az arányokat, a
tempókat, a dinamikát, a megfelelő kifejezést. A zene valamennyi
tényezője iránt fogékony, felismeri és érvényre juttatja a ritmikus,
melodikus, harmonikus és kolorisztikus elemek mindenkori kompozíciós
arányát, hierarchiáját, a zenei anyag fluktuációit, sűrűségét és
hígságát, keménységét és lágyságait, helyesen érzékeli, jól
hangsúlyozza a dolgok fontosságát, lépést tart a Goldmarkra annyira
jellemző fokoznitudással, és igazi csúcspontokat teremt; ismeri a
szünetek drámai értékét, kivételesen jól használja ki az
affektus-effektus dramaturgiát, egyszóval: kiválóan formál. A Magyar
Állami Operaház zenekara is a legjobb formájában játszik a keze alatt,
ami azt jelenti, hogy összehasonlíthatatlanul koncentráltabban,
ritmikusabban és színesebben, mint a színházi gyakorlatban vagy akár
lemezfelvételeinek túlnyomó többségén.
Ugyanakkor nem lehet elhallgatni, hogy a zenekar bizonyos krónikus
gyengéi ezúttal is megmutatkoznak. Ilyen mindenekelőtt a már-már
elképesztően sűrű pontatlanság. A szólamok szinte csak a nagyon
exponált, és ezért nyilván alaposan próbált effektusoknál vannak
szinkronban, egyébként az indítások túlnyomó többségét pontatlan
belépések jellemzik (bár utólag nem lehet eldönteni, hogy a
végeredmény valóban a zenei produkció vagy pedig a hangtechnikai
eljárások számlájára írandó-e). Sőt, a szólamok olykor később, a zenei
folyamatok során sincsenek mindig teljesen együtt.
A zenekari produkció további gyenge pontja a rézfúvósok játéka. A
rezek ezúttal is gyakran indítanak tisztátalanul és szólnak durva,
recsegő hangon. Különösen zavaró a kürtök nyers hangja és dinamikai
szegényessége; a II. felvonás előjátékának első része, ez a
mendelssohni ihletésű, a kürtök pianissimo-hangjára elgondolt,
varázsos éji zene sajnos teljesen áldozatul esik a harsány és - hogy
ne köntörfalazzak - csúf hangzásnak. Ráadásul itt a klarinétok is
kénytelenek alkalmazkodni a kürtök monstruózus hangtömegéhez, s így az
operának ez az egyik legszebb zenekari részlete reménytelenül
veszendőbe megy. Mindennek ellenére a zenekari produkció egészében
véve, Fischer Ádám tehetsége, felkészültsége és a hazai gyakorlat
által még ki nem kezdett igényessége jóvoltából, de persze a zenekar
valóságos kvalitásainak felszínre hozatala révén, kivételesen jónak
mondható.
Igen jó a lemezen a kórusok teljesítménye is. A Magyar Állami
Operaház énekkarát (karigazgató: Nagy Ferenc) a Magyar Néphadsereg
Művészegyüttesének Férfikara (karigazgató: Pödör Béla) és az Ifjú
Zenebarátok Központi Kórusa (karigazgató: Ugrin Gábor) egészíti ki. Ez
a társulás azért különösen előnyös, mert a három egyéni arculatú,
sajátos hangzásvilágú kórus, miközben erejét egyesítve képes felidézni
a Goldmark által helyenként elképzelt nagy hangtömegeket,
megvalósítani az impozáns fokozásokat és csúcspontokat, képes
megőrizni szerepszerű tagoltságát is. Ki kell emelni, hogy a nép nagy
tömegű kara, a - többnyire Szulamitot kísérő - női kar, vagy a leviták
és papok kara a felvételen valóban három különböző világ, és így
extenzíve gazdagítani tudja az opera hangzásképét, viszont ha kell,
egymásra építve (például a II. felvonás fináléjában) intenzíve is
fokozni tudja a hatást. A kórusok igen jó éneklését csak azért nem
nevezhetem zenedrámai remeklésnek, mert beérik a német szöveg korrekt
ejtésével, és nem törekednek a szólamok elevenebb, plasztikusabb,
nyelvileg is artikuláltabb megformálására.
Ha elfogadjuk Lessing irányelvét, hogy "jónak kell tartanunk egy
színdarab előadását, ha négy-öt személy közül egy-kettő kiválóan, a
többi jól játszott", akkor a Sába királynője felvételét a
magánénekesek produkciója szempontjából is jónak kell tartanunk. Maga
a szereposztás valószínűleg a lehető legjobb, amit a Hanglemezgyártó
Vállalat egyáltalán összeállíthatott, bár nem ideális. Elöljáróban le
kell szögezni: Takács Klára Sábája reveláció, s ha az egész
vállalkozásnak nem volna is más érdeme, mint hogy alkalmat adott
Takács Klárának a szerep eléneklésére, már az is igazolná. De az
egyéni produkciók részletesebb értékelése előtt még szólni kell a
szereposztás jellegéről, mint hangkarakterek, erők, súlyok és színek
meghatározott elosztásáról, viszonyáról, hierarchiájáról, amely
bizonyos mértékig eleve megszabja, hogy az előadásban mi lehetséges és
mi nem, mi hiteles és mi nem az.
Ha megfigyeljük, hogy az utóbbi évtizedekben milyen hangszínek,
hangfajok felé hajlik az operai ízlés, szembeötlő tendencia, hogy a
magas hangfajok elsötétülnek, súlyosodnak, a középső hangfajokhoz
közelítenek. Tudjuk, hogy Carusót még nem tekintették szülővárosában
igazi tenoristának (hangja sötét színezete miatt), viszont ma már -
talán Mario del Monaco óta - éppen a baritonális színezetű hőstenor
számít a tenor eszményi típusának, mint ahogy a szoprán is - talán
Callas óta - mindinkább azonosul a drámai szopránnal, sőt, ma már
szívesen hasonul színben a mezzoszopránhoz is. A magas
hangosztályoknak ez a színbeli leszállítása már ott tart, hogy a
fedett hangzásra való törekvés, egyáltalán: a fedett éneklés, ami
néhány évtizede még hangromboló és zeneellenes éneklésmódnak
számított, ma uralkodó éneklésmód, és bizonyos esetekben jelentősen
elszegényíti a művek hangzásvilágát; olykor (például amikor Aida és
Amneris hangfaját nivellálja) a darab egész értelmét veszélyezteti.
Minden igazán jó opera "vonzások és választások" végigélt drámáját
tárja elénk, úgy, hogy e tisztán érzületi dráma valamiképpen
közvetíteni tudja keletkezése korának lényeges, újraélhető emberi
problémáit. S van-e, ami érzékenyebben tanúsítana affinitást vagy
idegenséget, mint a zenei hang és hangzás, különösképpen az énekhang.
Egy operában a szereplők hangosztályokba sorolása a jellemhierarchia,
az emberi kapcsolatok alapszerkezetét tárja fel. Ennek már
hangszimbolikai értéke van. A Sába királynője, noha nem ragadja meg
olyan mélyen, radikálisan, eredetien az emberi kapcsolatokat,
sorsokat, mint a műfaj legnagyobb alkotóinak - egy Monteverdinek,
Mozartnak, Verdinek, Wagnernek vagy Muszorgszkijnak - művei, azért e
tekintetben is szabatosan elgondolt és megformált opera. A
lemezfelvétel szereposztása azonban nem felel meg teljesen az eredeti
hangszín-hierarchiának, s így az alapvető pozíciók kevésbé pregnánsak
és evidensek a kelleténél. Hangszínét tekintve valamennyi magánénekes
a maga középregisztere felé vonzódik, s ez bizonyos színtelenséget,
feszültséghiányt eredményez.
Az opera jellegzetességei közé tartozik, hogy a három főszereplő:
Sába, Szulamit és Asszád szólama szinte állandóan a legmagasabb
fekvésben mozog. Ezt a szerepek megszólaltatói közül Takács Klára
győzi leginkább énektudással, viszont ő szinte következetesen hangja
sötétítésére, fedett éneklésre törekszik; Kincses Veronika hangja
feltűnően sötétebb, érzékibb a szerepéhez illőnél, ráadásul magas
hangjai préseltek és színtelenek, Siegfried Jerusalem pedig - noha a
Wagner-tenorok közül a világosabb hangúak közé tartozik - valószínűleg
iskolázottságánál fogva szinte csak a deklamációszerű zenei nyelvet
beszéli hitelesen. A kontrasztszegénységet a másik oldalon tovább
növeli, hogy az opera egyetlen igazi basszus-szólama, a főpap szerepe
Gregor József kifejezetten világos orgánumán szólal meg, a szürkeség
érzetét keltve. Salamon király szólama viszont Sólyom Nagy Sándor
hangján alighanem kissé sötétebb színezetű a kelleténél, ami tovább
gyengíti a főpap basszusának és a király baritonjának distinkcióját,
és hozzájárul ahhoz, hogy az opera basszustartománya határozatlanná
váljon. Mindezek persze csak hangi, úgyszólván természeti adottságok
és hátrányok, amelyeket a mesterségbeli tudás és a művészi megformálás
jócskán kompenzálhatna. A kritika voltaképpen csak az utóbbiakat
hiányolhatja. Essék tehát szó az egyéni produkciókról.
A felvétel legértékesebb teljesítménye - Fischer Ádám karmesteri
munkája mellett - kétségkívül Takács Klára Sába-megformálása. Takács
mindvégig ura ennek a hatalmas és sokrétű szerepnek, pontos és
határozott összképe van róla, ugyanakkor a legkisebb részlet sem
kerüli el a figyelmét. Megformálása a muzikalitás, intelligencia,
művészi tudatosság, felkészültség és kidolgozottság olyan szintjét
mutatja fel, amely operakultúránkban ma valószínűleg egyedülálló, sőt,
évtizedekre visszatekintve is annak tűnik. Félreértések elkerülése
végett: itt nem valami abszolút értékről van szó, amely egycsapásra
túlhaladottá tenné egy Székely Mihály, Osváth Júlia, Simándy József
vagy Melis György elementáris művészetét, az azonban valószínű, hogy a
felkészültségnek és tudásnak ez a színvonala új jelenség a hazai
operaéneklés közelmúlt történetében. S ez még akkor is
felbecsülhetetlenül nagy érték, ha egyelőre nemcsak segíti, hanem
bizonyos fokig fékezi is Takács Klára művészetének szárnyalását.
Kár volna elvileg és prognosztikusan szembeállítani a
mesterségbeli tudást és a kifejezés spontaneitását, szuggesztivitását,
de tagadhatatlan, hogy egyelőre (biztosításképpen a roppant nehéz
szerep buktatóival szemben?) a megformálásban a "megcsináltság"
uralkodik, s az énekesnő adós marad a kitárulkozás, az extatikus
szenvedély nagy pillanataival. Ez a Sába királynője mindig megőrzi
önkontrollját, soha nem adja ki magát. Takács Klára művészi
tudatossága az általa életre keltett alakra is átragad, s így annak
minden megnyilatkozása kicsit céltudatosabb, szándékoltabb,
racionálisabb lesz a kelleténél; érzékisége, szenvedélye nem elég
közvetlen, lényének pozitív vonásai nem elég valóságosak. Leginkább a
IV. felvonásban, Asszád utolsó elcsábítási kísérletekor sikerül
bennünket lenyűgöznie.
E megformálás mindig olyankor hitelesebb, amikor hátsó szándékkal,
álságosan jár el a királynő. A démoni tulajdonságok ábrázolásakor
általában helyénvalóak az effektusok, bár néha túlságosan is
külsőségessé, illusztratívvá válnak (például a II. felvonás elején, az
"Ewig wird er mir entrissen, und wenn jener Fürst von Eis mir entringt
des Sieges Preis, soll ich Alles, alles missen" szövegben a kemény és
sziszegő mássalhangzók erős kiemelése). Az aprólékos, részletező
megformálásnak, a pszichologizáló ábrázolásnak megvan az a hátulütője,
hogy az alak, miközben differenciáltabbá, árnyaltabbá, finomabbá
válik, némileg veszít formátumából, monumentalitásából. Mindezek a
hiányok azonban fölöttébb viszonylagosak, Takács Klára királynője
mindvégig nemes, fenséges, sokarcú, bonyolult és mindenekfelett
rejtelmes jelenség, az opera valóban középponti, érdeklődést keltő
alakja. A megformálás túlzott "megcsináltsága" inkább olyan kivételes
művészi erény, amely még nem nyerte el legtermékenyebb arányait az
énekesnő művészetének egészében. Takács Klára művészetének ma egyetlen
igazi negatívuma van: a hang természetellenes, minden szempontból
káros és főként teljesen indokolatlan sötétítése. De ez a
Sába-alakítás okvetlenül nagy eredmény és még nagyobb ígéret.
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat minden bizonnyal helyesen ítélte
úgy, hogy Asszád roppant nehéz szerepére külföldről kell énekest
szerződtetnie. Siegfried Jerusalem végső soron jól megállja a helyét,
de csak végső soron; produkciója sem a teljes alakot nem adja, sem a
művész presztízsével nincs teljesen összhangban. Asszád szerepe
egyesíti az olasz kantábilitás, a wagneri deklamáció és a nagyoperai
hatásosság nehézségeit. Ez a szólam igen nagy hangterjedelmet jár be,
s ráadásul minden fekvésben intenzív és árnyalt éneklést követel.
Asszádot egysíkú alaknak szokás minősíteni, aki csak a királynő
játékszere, s akin legfeljebb a szerelmi téboly uralkodik, mely hol
őrjöngésben, hol kábult zavarban jelentkezik. Valójában úgy tűnik,
inkább arról van szó, hogy egy - a világ és önmaga számára -
homogénnak látszó ember, aki arra lett teremtve, hogy az élet
napfényes, áttetsző, rendezett szférájában békén éljen együtt
istennel, királlyal és asszonnyal, az érzéki csábítás hatására olyan
szakadékot, örvényt, sötét erőket tapasztal meg önmagában, amelyeket
nem képes feldolgozni, amelyekkel nem képes együtt élni. Az, hogy egy
ember megrémül önmagától, kétségbeesik önmaga fölött, tehetetlenül ki
van szolgáltatva magának s ebbe belepusztul - talán mégsem olyan
egyszerű dolog.
Igaz, hogy Asszád nem olyan aktív és sokszínű alak, mint a
királynő, de legalábbis mélységesen ambivalens figura, s ez éppen elég
ahhoz, hogy ne kelljen másodlagos hőssé lefokozódnia. Csakhogy ennek
az ambivalenciának érzékletes valósággá kellene válnia az énekes
hangja által. Viszont Siegfried Jerusalem hangja az egyértelműen
tiszta Wagner-hősök: Lohengrin és Parsifal személyiségét idézi,
teljesen hiányzik belőle az a metakommunikatív, érzéki, irracionális,
impulzív, meglepetéseket és veszélyeket sejtető szín, amely Asszád
elvarázsolhatóságát és elvarázsoltságát képes lenne zenei igazsággá
tenni. Pedig ez a hang nélkülözhetetlen az I. felvonásbeli nagy
elbeszélés, a II. felvonásbeli románc és kettős adekvát
megszólaltatásához. Jerusalem éneklése ezekben a részekben mindig túl
józan, leíró, nehézkes és merev. Szinte csak hősi, szenvedélyes és
kétségbeesett hangjai hitelesek igazán. De míg egyfelől meg kell
állapítani, hogy Siegfried Jerusalem a szerepből csak azt valósítja
meg sikerrel, ami egy Wagner-énekes alapvető tapasztalataival és
gyakorlatával megvalósítható, másfelől azt is el kell ismerni, hogy
mindvégig érzékeljük a jelentős egyéniség súlyát és erejét, továbbá,
hogy az egész felvételen csak tőle kapja meg a hallgató a német
szövegre komponált zene elevenségét és plaszticitását, drámai
artikulációját - ami csak részben magyarázható azzal a ténnyel, hogy a
művész német anyanyelvű. Legalább annyira köszönhető
Wagner-kultúrájának is! Siegfried Jerusalem produkciója tehát, még ha
egysíkú is, hangminősége, a személyiség formátuma, az igényes éneklés
és néhány valóban kiválóan elénk tárt részlet jóvoltából a
lemezfelvétel erősségei közé tartozik.
A többi énekes produkciójáról már nem lehet ennyi jót mondani.
Sólyom Nagy Sándor szolid, megbízható teljesítményt nyújt Salamon
király szerepében. Bár közhely, hogy a király alakja kidolgozatlan
(Hanslick szavaival "nem egyéb szép jelmezbe öltöztetett
basszusszóiamnál"), bizonyos, hogy több kifejezési lehetőség rejlik
benne, mint ami ezen a felvételen megszólal. Sólyom Nagy afféle
általános "bariton" hangvétellel énekli végig a szólamot, szinte csak
egyetlen kifejezőeszközzel él, a dinamika és a hangszín árnyalásával,
amely azonban többnyire csak kívülről illeszkedik a zenéhez, inkább
csak valamiféle realisztikus érzelemfestést szolgál - viszont
egyáltalán nem használja ki a pregnáns ritmikus megformálás és a
plasztikus, éles frazírozás lehetőségeit, így aztán Salamon király
valóban arcnélkülivé és súlytalanná válik a felvételen.
Még nagyobb hiányérzetet kelt Szulamit zenei alakjának
eljelentéktelenedése Kincses Veronika előadásában. Szulamit
kétségkívül egysíkú figura, de mind a négy felvonásban van egy-egy
tiszta líraiságú, megkapóan közvetlen hangú jelenete. Kincses Veronika
vokális problémáktól sem mentes, iskolásan merev, kifejezésben szegény
éneklése ebből vajmi keveset éreztet meg. A főpap szólamát Gregor
József szép hangon, folyékony énekléssel adja elő, de az orgánum
világosságát nemhogy nem próbálja súlyosságot felidéző formálással
kompenzálni, ellenkezőleg: a könnyed, sima énekmodor végképp
illuzórikussá teszi, hogy a főpap valóságos tényezővé váljék ebben az
operában. Asztrót rövid, de - varázsos csábéneke jóvoltából - nagyon
jelentős szerepét Kalmár Magda énekli. Hangja (amelynek mellékzörejei
ezen a felvételen már aggodalomra adnak okot) túl száraz, igen kevéssé
érzéki ahhoz, hogy az egzotikus, "mágikus" ének illúzióját keltse. A
zenei kifejezés fogyatékosságát végül is a térérzéket zavarba ejtő
sztereó technika egyenlíti ki. Hallható még a felvételen Miller Lajos,
akinek jelentős művészetét megbénítja Baal-Hanan jelentéktelen szerepe
(s akinek méltó foglalkoztatására a Hanglemezgyártó Vállalatnak
okvetlenül gondolnia kellene), továbbá néhány távoli hang erejéig
Polgár László.
Az énekes produkciókkal kapcsolatban még nyomatékosabban vetődik
fel az, amelyet fentebb, a kórussal kapcsolatban már megfogalmaztunk:
nem lehet beérni a német szöveg korrekt ejtésével, hanem törekedni
kellene a szólamoknak mint szöveg-zene egységének elevenebb,
plasztikusabb, nyelvileg is artikuláltabb megformálására. Kétségkívül
nagy eredmény, hogy eredeti nyelven szólaltatják meg az operát, de a
szöveg ezen a felvételen többnyire még nem emelkedik túl egy hangzó
anyag, valamiféle "vakszöveg" rangján. Lehet, hogy a magyar énekesek
artikulációján mindig megérzik majd idegenajkú voltuk, de a jelenlegi
állapot és a német (vagy más) anyanyelvűség között még széles
birodalom terül el. Általában véve: e fogyatékosságok nem annyira a
hangi és művészi adottságok korlátozottságából következnek; sokkal
inkább a betanulás és betanítás elégtelenségét sejtetik. Mintha a
karmester egységes elgondolása és formáló akarata a magánénekesek
munkájában már nem tudott volna következetesen érvényesülni.
F. G.
Zongoramuzsika
RACHMANINOV-KOCSIS: Vocalise
DEBUSSY: Danse; Harangszó a lombokon át
SCHÖNBERG: Hat kis zongoradarab Op. 19.
CHOPIN: Három keringő (Op. 69 No. 1., Op. 64 No. 2.,
Op. 70 No. 1.)
Kocsis Zoltán - zongora
Hungaroton SEP 22287, 22288 és 22289
1-1 kislemez ára: 20,-
Szokatlan vállalkozás: komolyzenei hangfelvételek kislemezen.
Ugyanakkor: szerencsés ötlet, hiszen hiába adja, hiába adhatná ki
mintegy öt kislemez műsorideje egy szokásos nagylemezét, aligha
vállalkozna előadóművész és gyártó cég arra, hogy hasonlóan tarka,
szinte ötletszerűen rapszodikus összeállítású lemezt jelentessen meg.
Manapság egyre inkább "kötelező" az átgondolt, koncepciózus, egységes
lemeztervezés, a teljességre törekvés, a legalább reprezentatív
válogatás. (Nemrégiben persze, éppen Kocsis Zoltán szolgált
ellenpéldával, amikor egy lemezre gyűjtötte válogatott
hangversenyfelvételeit.)
E három kislemez: kitűnő útjelző és fontos állomás. Kocsis
Zoltánnak módja volt rá, hogy éppen akkor rögzíthesse felvételen e
kompozíciókat, amikor azok érdekessé váltak számára
zongoristapályáján. Akkor, amikor úgy érezte, számot kell adnia arról,
hogy e kompozíciók megérintették. És nyugodtan koncentrálhatott csupán
egyetlen darabra, nem kényszerítene a nagy összefüggések, a már a
válogatással is közvetítendő üzenet igénye.
Okvetlenül hangsúlyosabbak így e kompozíciók, mintha egy nagylemez
műsorában sorakoznának egymás után. Majdhogynem idézetszerű kiemelések
egy zongoristarepertoárból; olyan darabok egyediségét mutatják meg,
amelyek szinte mindig elsikkadnak egy-egy összkiadásban, reprezentatív
áttekintésben; vagy manapság alig képzelhetők el másként, mint
koncerteket követő ráadás gyanánt. Itt most minden valóban
kompozíció-mivoltában, önálló mű képében van jelen.
Értelmetlen volna rangsorolni ezeket az interpretációkat:
mindegyik mű már megszólaltatásával is igazolja, hogy miért éppen rá
esett a választás. Említenem kívánkozik mégis a Kocsis saját
átiratában felhangzó Rachmaninov-kompozíció végtelen dallamosságát, az
Asz-dúr Chopin-keringő végletes megoldásokat is vállaló megformálását,
Debussy méltatlanul ritkán játszott Danse című darabjának minden
ízében tökéletes előadását.
Azzal kezdtem, hogy e művek sorrendje így nem ideális egy
nagylemezhez. Mégis, jó lenne, ha idővel nagylemezen összegyűjtve is
megjelennének e felvételek: akkor talán jobb hangzásminőséggel
szólalnának meg. Most ugyanis kicsit tompa, kicsit színtelen a
felvétel, az SEP 22288 számmal kiadott lemeznek pedig (legalábbis az
én példányomnak) erősen lebeg a hangja, talán a nem egészen középre
sikeredett kivágás miatt.
W. A.
Gregorián zene
Magyar Gregoriánum - 5. Magyar szentek
Schola Hungarica.
Vezényel Dobszay László és Szendrei Janka
Hungaroton SLPX 12169 - Ára: 70,-
Az utóbbi évtizedek középkor-újrafelfedezését tükrözik az egyre
nagyobb számban megjelenő, e korral foglalkozó tanulmánykötetek,
forráskiadványok, ismeretterjesztő munkák, köztük a Hungaroton magas
színvonalú sorozata, a Magyar Gregoriánum eddig megjelent öt
hanglemeze. A középkori magyarság világi zenéjéből, az 1500 előtti
időkből sajnos egyetlen kottafej sem maradt fenn írásban, így aki
ennek a kornak zenéjét hiteles írott forrásból akarja megismerni, csak
a liturgikus zenéből kereshet szemelvényeket. A liturgikus zene a
középkorban természetesen "központi", római irányítású, tehát egész
Európában többé-kevésbé egységes stílusú volt. Ennek ellenére
országonként helyi dialektusok alakultak ki, amelyeknek tipizálása,
stilisztikai elemzése a zenetörténész feladata. Az önálló magyar zenei
élet legautentikusabb útmutatójának a Magyar Gregoriánum
lemezsorozatot nevezhetjük.
Dobszay László és Szendrei Janka, a felvételeken éneklő Schola
Hungarica vezetői nagy körültekintéssel és zenetörténészi
felkészültséggel, legfrissebb kutatási eredményeiket felhasználva
válogatták össze a lemezek tartalmát. A sorozat korábban megjelent
négy részében a hallgató az egyházi év témakörei szerint csoportosítva
ismerheti meg a magyar középkori hagyomány gregorián- és többszólamú
énekeit. Az első kettőn az adventi, karácsonyi és pünkösdi liturgia
legfontosabb motívumai, a nagyheti szertartás legjellemzőbb részletei,
a negyediken a húsvéti ünnepkör dallamai hallhatók. Ezeken a lemezeken
tehát az általános európai liturgikus dallamok magyar hagyománya
tanulmányozható. Ezzel szemben az 1981-ben megjelent ötödik rész (és a
még előkészületben levő hatodik is) a Magyarországon kialakult XII-XV.
századi gregorián nyelvezettel ismertet meg. Ez a lemez a magyar
szentek ünnepeire, magyar mesterek által írt darabokból mutatja be a
legszebbeket, legérdekesebbeket.
A produkció színvonala ugyanolyan magas, mint eddig volt. A kórus
telt, de lágy, szinte túlságosan is testetlen hangzása, biztos
intonációja, a dallamívek csodálatos rajzolata jellemzik a felvételt.
A férfi-, női- és gyermekkar, valamint a szóló és tutti váltakozása,
az egy- és többszólamú tételek egymásutánja, a hangszeres és a capella
részletek cserélődése, a legkülönbözőbb karakterű darabok
változatossága egyaránt meggyőző.
S. D.
*
Megjelent még:
Bartók: Gyermekeknek
Kocsis Zoltán - zongora
SLPX 12304-05 - Ára: 70,-
Brahms: f moll zongoraötös
Ránki Dezső - zongora, Bartók-vonósnégyes
SLPX 12280 - Ára: 70,-
Egy trubadur Magyarországon - Peire Vidal
Fraternitas Musicorum
Zenei vezető: Sárközy Gergely
SLPX 12102 - Ára: 70,-
Hindemith: Szonáták orgonára
Farkas Ferenc: Canephorae
Pécsi Sebestyén - orgona
SLPX 12137 - Ára: 70,-
Weiner: fisz-moll szonáta
de Falla: Spanyol népdalszvit
Stravinsky: Divertimento
Rásonyi Leila - hegedű
Miklós György - zongora
SLPX 12225 - Ára: 70,-
Nagy magyar előadóművészek
Gyurkovics Mária és Svéd Sándor
LPX 12344 - Ára: 70,-
Weber: Felhívás keringőre. Nyitányok
MÁV Szimfonikusok zenekara
Vezényel: Oberfrank Géza
SLPX 12175 - Ára: 70,