Fél évszázad Varázsfuvolái |
A cím pontatlan.
Az alábbi áttekintés nem foglalkozik ugyanis azokkal
a lemezekkel, amelyek a Varázsfuvolának csupán egyes részleteit
tartalmazzák (a lista vaskos kötetet töltene meg).
A népszerűbb áriák egyenként több tucat, némelyik száznál is több
lemezen jelent már meg. A teljes opera lemezei közül is
csak a tizenegy stúdiófelvételre irányítjuk a figyelmet.
Ezek szabályos kereskedelmi forgalomban élő (élt) lemezek,
felerészben Magyarországon is kaphatók voltak
a maguk idejében.
Az 1936-os berlini Beecham-féle lemez klasszikusnak számít. A nagy
angol karmester (az egyetlen, aki eddig bárói címet kapott)
életteljes, egyáltalán nem szépelgő felfogását elsőrangú énekes
teljesítmények erősítik: Helge Rosvaengeé, Tiana Lemnitzé, Erna
Bergeré és Gerhard Hüsché. Az eredetileg His Masters Voice normál
lemezeken megjelent operát az 50-es években mikrolemezen is többször
kiadták (MHV, RCA), s az EMI-t már jó ideje ösztökélik az
újrakibocsátásra.
A rendkívül karakteres vonásokkal felrajzolt interpretáció már
előlegezi a későbbi híres felvételek alakítóinak egy-egy típusát.
Rosvaenge inkább hős, s nem elérzékenyült lírai tenor, Lemnitz nem
szenvelgő, hanem átfűtött, Hüsch pedig sokban előrevetíti már
Fischer-Dieskau Papageno-ábrázolását. És Berger, ő talán mindmáig a
technikailag legbiztosabb, legvirtuózabb Éjkirálynő. A felvételnek
olyan élő a hangja, oly "presence"-e van, hogy néha ma is
megirigyelhetnénk.
Az 1951-es Karajan I. és 1955-ös Böhm I. felvételek a
mikrobarázdás, korai hifi-korszak első produkciói voltak. Az akkori
szokásnak megfelelően teljesen mellőzték a prózai dialógusokat. Ha
szakítunk azzal a közhellyel (s a szakításra az utóbbi évtizedekben
nemcsak a szaktudósok néhánya, de leginkább Bergman filmje biztat!),
hogy a Varázsfuvolának gyenge, ellentmondásos, sőt ostoba szövegkönyve
van, akkor igényelnünk kell a helyenként igen fontos mondanivalót
hordozó prózai szövegeket is.
Az említett Karajan- és Böhm-felvételek a második világháború
utáni, ún. új bécsi Mozart-stílus reprezentánsai voltak. Ezt a stílust
a fenti két karmesteren kívül elsősorban Joseph Krips neve fémjelezte
- valamint az az énekesgárda, amely a 40-50-es évek, bécsi és
salzburgi előadásain végül is tökélyre fejlesztette. "Ép érzék a
hagyományhoz, mélységes tisztelet a kotta iránt, tökéletes
énektechnika, támadhatatlan ízlés, az árnyalatok érzékeny közvetítése,
Mozart isteni szépségeinek tökéletes desztillációja" - ilyen
megfoghatatlanul írja le egy korabeli kritikus e stílus mibenlétét.
Hogy ez a stílus valójában mit jelentett, azt a legegyértelműbben
Elisabeth Schwarzkopf művészete mutatta meg a zenei világnak.
Sajnos, ő sosem énekelte lemezre a teljes Pamina-szólamot. A
Karajan-lemezen Seefried, Dermota, Erich Kunz, a Böhmén Gueden,
Schöffler és Walter Berry képviselik ugyanazt az ideált, s -
megközelítőleg - ugyanazt a színvonalat. A Karajan I. újrakiadása
osztatlan kritikusi lelkesedést keltett a 70-es évek végén. Értékét az
elmondottakon kívül nagymértékben emeli George London nagyszerű
Sprecher-alakítása (hangilag is az egyik legjobb) és a Hölgyek trióját
vezető Sena Jurinac éneke, valamint a minden mesterkedéstől mentes,
élethű felvétel. A Böhm I. az 50-es évek közepének legjobb
hifi-színvonalán szólal meg (DECCA ffrr, azaz "full frequency range
recording", - amely úgymond - a teljes hangfrekvenciasávot rögzíti).
Az előadás líraian áradó, elsősorban a széphangú szerelmespár, Léopold
Simoneau és Hilde Gueden jóvoltából. A tolmácsolás érzelemben gazdag,
sokszínű.
Fricsay felvétele (1956) nem tartozik e nagy nemzetközi karriert
befutott (s itthon kissé elfeledett) karmester legjobb produkciói
közé. Fideliója például jóval nagyobb sikert aratott.
A Klemperer-lemez (Angel, ma EMI, 1964) a mű mértékadó előadásának
számít másfél évtized múltán is. Bármilyen új felvétel jelenik meg, a
kritikushad előveszi a régi, jól bevált mércét: Klempererhez
hasonlítja. Az ő hallatlan érzéke és hajlama a magasztos és végső
dolgok iránt itt megértő humorral is párosul, az előadás hangulata
magával ragadó, pillanatnyi üresjárat nélkül. Legfőbb támogatói a női
szereplők.
Gundula Janowitz Paminája maga az áhítat és átszellemültség, s az
övénél szebb hangon és makulátlanabb technikával talán még sohasem
hangzott föl e szólam. Lucia Popp - akárcsak Janowitz - még karrierje
kezdeti szakaszában, éretten, de még fiatal, friss hangon énekelhette
el az Éj királynőjének pokolian nehéz áriáit. A klempereri - ekkor már
érezhetően lassúbbodó - tempók sem nehezítik feladatát. Popp a
szélesebb kereteket is teljes feszültséggel tudja kitölteni, Walter
Berry még érettebb, még mélyebb humorral énekel és komédiázik, mint a
Böhm I-en. A női trió nívóját már a nevek is jelzik: Schwarzkopf,
Christa Ludwig és Marga Höffgen. Ők hárman utolérhetetlenek, minden
más lemez triójánál jobbak; élettelibbek, humorosabbak is. Gedda több
felvételen szerepelt sikerrel Klemperer vezénylete alatt, de itt kissé
kívül marad a szerepén és meglepetésre a nagyszerű karakter-tenor,
Gerhard Unger sem eléggé meggyőző Monostatos hálás szerepében.
Az 1965-ös Böhm II. (DG) felvételt a karmester még elmélyültebb
tolmácsolása és mindenekelőtt Fritz Wunderlich fenomenális Taminója
helyezi magasra a rangsorban. A hanglemezkritika köreiben teljesen
szokatlan egyöntetűséggel tizenöt év óta is a legszilárdabban tartja
magát a megállapítás: Wunderlich nemcsak hogy eszményi Tamino, de a
legtökéletesebbet nyújtja, ami Mozart-tenortól egyáltalán elvárható.
Fritz Wunderlich 1930-ban született, harmincéves korára már elismerten
ő volt a legjobb német lírai tenor a Mozart-operákban; Pataky és
Dermota utóda. Még hat évig élt, s ezalatt a neve fogalommá vált,
személye pótolhatatlanná. Utódai vagy hangszépségben, vagy kifejező
erőben maradnak el mögötte. Wunderlich e felvételért Arany
Orfeusz-díjat is kapott.
Böhm II. lemezén is (DG) a férfimezőny dominál, mindenekelőtt
Fischer-Dieskau csupa kedvesség, csupa humor Papagenója. (Ő - érdekes
módon - színpadon sosem akarta elénekelni a lemezen kétszer is
megszólaltatott Papagenót. "Túl nagydarab vagyok hozzá" - mondta.)
Franz Crass, a kiváló basszista a hatvanas években állta a versenyt
nagyszerű kollégáival, Ridderbusch-sal és Talvelával. Klemperer és
Böhm egyik kedvelt énekese volt. Az idősödő Hans Hotter, a legnagyobb
Wotanok egyike énekli az Öreg papot. Roberta Peters ma már mintegy
negyed évszázada a Metropolitan sztárja. A felvétel idején karrierje
tetőpontján állt, virtuóz koloraturfutamai abszolút biztosak. Evelyn
Lear Fischer-Dieskau mellett az egyetlen, akit a budapesti közönség is
jól ismer.
Solti lemezével (DECCA, 1969) megkezdődött a darab szimbolikus
értelmezésének új szakasza. Ez leginkább a dramaturgiai csomópontok és
a karakterek átrendeződését vonta maga után. Nem véletlen, hogy ez a
lemez ad a legtöbbet a prózai dialógusokból. Sarastro sokszor hallott,
jóságos aggastyán figurája helyett erőteljes, sugárzó, szinte harcos -
és szerelmes férfit találunk. (Talvela hatalmas hangján és páratlan
szuggesztivitásával.) Az Éj királynője első megjelenésében sem "mater
dolorosa", hanem céltudatosan hatalomra törő asszony (Cristine
Deutekom.) Pilar Lorengar talán csak a hang frissességében marad alul
Janowitz-zal szemben, Pamina tragikus érzéseinek átélésében
semmiképpen sem. Ezen a lemezen egyébként minden férfiszerepben
különleges klasszisú teljesítményt kapunk: Stuart Burrows kiváló
Taminója, Hermann Prey bűbájos Papagenója és Fischer-Dieskau (Öreg
pap) méltóságot és tisztaságot árasztó éneke mellett külön fénypontja
az előadásnak Gerhardt Stolze Monostatosa. Veszedelmes, sötét figura.
Ellenfél - nem bohóc. Talán kiolvasható a fenti sorokból, hogy ez a
lemez sok szempontból előlegezi már Bergman filmjének
karakterábrázolásait. (Zárójelben megjegyzem, hogy a Bergman-film
sound-trackje is megjelent hanglemezen.)
A nemzetközi hanglemezsajtó sokat cikkezik az utolsó évtized és
napjaink kiadási politikájáról. Sokan vélekednek úgy, hogy az
elképesztő technikai fejlődés a felvételek tekintélyes hányadának nem
hozott művészi többletet. Ez részben A varázsfuvola-lemezek esetében
is igaz. A fent tárgyalt lemezekkel túlhaladtunk a művészi csúcsokon.
Otmar Suitner Eterna-felvétele dicsekedhet ugyan az 1967-70 közötti
salzburgi előadások fiatal főszereplőivel: Helen Donath-tal, Geszty
Szilviával és Peter Schreierrel, de egy-egy szép szólótól eltekintve
ez bizony eléggé szürke tolmácsolás. Theo Adam pedig még rajongóinak
is bebizonyítja, hogy nem éppen ideális Sarastro.
Sawallisch (Electrola) felvételén a hetvenes évek egyik legjobb
Éjkirálynője, Edda Moser hallható, Schreier, és a hatalmas hangú
(azóta bayreuthi-salzburgi tartópillérré nőtt) Kurt Moll mellett. Adam
(Öreg pap), a nagyon bájos, de itt már kissé fáradt Anneliese
Rothenberger és Berry a további főszereplők, de a varázs nem ragyog át
ezen az előadáson. Hasonló a helyzet az Alain Lombard vezényelte
Barclay-lemez esetében is. Nagyszerű énekesei vannak Edita Gruberová,
az új koloratúrcsillag; a Losey-féle Don Giovanni filmből megcsodált
Kiri Te Kanawa; José van Dam, ugyane film Leporellója (itt az Öreg
pap). Kurt Moll Sarastrója is fölülmúlja korábbi produkcióját. De a
Taminót alakító Peter Hoffman, a Wagner-hős, sem technikailag, sem
érzelmileg nem ér fel a feladathoz és az előadás féloldalas -,
valószínűleg a karmester hibájából.
A Karajan II. 1979-ben készült, ez a mű első digitális felvétele.
Karajan nem marad alul saját régebbi önmagával szemben, de talán nem
is múlja felül korábbi produkcióját. Énekesei közül Francisco Araiza
sikeresen alapozza meg "státusát", mint a következő évek vezető
Mozart-tenorja, de néhol egy kissé harsány. A csodálatos Edith Mathis
a legjobb Paminák közé sorolandó. José van Dam nagyszerű énekes, de
nem igazi basszus. Puha, sima legato-éneke gyönyörűség ugyan, de nem
fedi teljesen a figurát. Karin Ott (a Királynő) sokkal lassabb
tempókat vesz, mint hajdan a Karajan I-en Wilma Lipp, a nyers hangok
is gyakoribbak, mint kolléganőinél. Kiváló a Három Hölgy (Tomova
Sintov, Baltsa, H. Schwarz.) A lemezhez ajándék is jár: egy 30cm-es,
45 fordulatú LP, egyik oldalán az új felvétel nyitánya, a másikon
Karajan 1938-as első felvétele a nyitányból.
Külön kellene még szólni négy, művészileg kiemelkedő értékű
"kalóz" lemezről. Gyenge technikai minőségük (no meg
hozzáférhetetlenségük) miatt ezek elsősorban a régiség- és
ritkasággyűjtők féltett kincsei: az 1937-es salzburgi (Toscanini), az
1942-es New-York-i Metropolitan-előadás (Bruno Walter), az 1949-es
(Furtwängler), és az 1959-es (Széll György) salzburgi előadások. Ezek
rádióközvetítésből lemezre vágott, illetve szalagra vett felvételek.
Bár a nagyszerű énekesek jelenléte is izgalmassá teszi a produkciókat
(például Alexander Kipnis, Rosvaenge, Alfred Jerger és a mi Osváth
Júliánk Toscaninivel, a nagy olasz basszista Ezio Pinza - a
legnagyszerűbb Don Giovannik és Figarók egyike - az angol nyelvű Bruno
Walter-féle lemezen; valamint a háború utáni bécsi és német sztárok a
másik kettőn), ezeknek a lemezeknek a karmesteri teljesítmény a fő
vonzóerejük: a század három különleges szerepet betöltő
muzsikus-óriásáé.
A hazai gyűjtő, ha az elmúlt negyedszázadban résen volt, itthon
megvásárolhatta a Karajan I., a Böhm I., a Klemperer- és a Solti-féle
felvételeket, illetve az Eterna kiadványt állami importból. S ha a
Hungaroton licenszkiadásában most megjelenő Böhm II-t is megszerzi,
elmondhatja: a legjobb Varázsfuvolák ott vannak a polcain.
Uhrman György
A Hungaroton kiadásában megjelent DG-lemez eredeti boritóján a
Mozart-opera 1792/93-as, berlini kiadású zongorakivonatának címlapja.