Egy crescendo anatómiája



    
    ("A Karmester": Claudio Abbado, Vámos László felvételén)

        Ismét  egy  kísérlet.  Cikkünk  szerzője,  a  Rádió  csoportvezető
    hangmérnöke   azt   vizsgálta,  hogy  egy  Beethoven-szimfónia  számos
    felvételén  milyen  mértékben  érvényesül  a  zene  dinamikája. Amikor
    írását  elolvastuk és a hozzá tartozó diagramokat végignéztük, behunyt
    szemmel  is magunk előtt láttuk a szimfonikus zenekart, élén - furcsa!
    - nem egy, hanem két dirigenssel.
        "Hangosabban!  Még  hangosabban!"  -  emelné kezét a karmester, de
    pálcájának   lendületét   szelíden  visszafogja  a  hangmérnök:  "csak
    óvatosan! még túlvezérlődik a felvétel!".
        "Csendesen!  Egészen  csendesen!" - csitítaná zenekarát a Maestro,
    lefelé  fordítva  mindkét  tenyerét,  de  most  meg  a  könyökét kezdi
    lökdösni a hangmester: "erősebben, az istenért! hiszen minden elvész a
    zajban!".

                                      *

        Ami a fortissimo és a pianissimo közé esik, a dinamika: a zene
       és a hangfelvétel tere. Egy szimfónia valóságos dinamikája 70-80
    decibel is lehet. Lakásban kissé sok volna - de hát hol vagyunk ettől!
         A mai technika a töredékét sem képes közvetíteni: ritka az a
    hanglemez, amelynek leghangosabb torzítatlan részlete 55 decibelnyire
        emelkedne a zajszint fölé. Némelyek szerint még ennyire sincs
             szükség... 45 dB is elegendő... 40 dB is elegendő...
         Egyelőre legyünk elnézőek, és csupán arra figyeljünk, hogyan
           sáfárkodnak a hangmérnökök ezzel a bizony nagyon-nagyon
                         szűkre szabott dinamikával.


        Korábban,  egy  mikrofon-technikai  kísérlet  során  Beethoven  V.
    szimfóniájának    más-más    hangfelvételi    korszakokból    származó
    felvételeit  vizsgálgattam.  Választásom  azért esett e zeneműre, mert
    mindenkori népszerűsége folytán a Rádió archívuma is számos felvételét
    őrzi.  Bár  ez nem volt feladatunk, Arató Éva kolléganőmmel szintíróra
    kapcsoltuk  a  szimfónia  egy  olyan  részletét,  amely  nem annyira a
    mikrofon-technika,   hanem  inkább  a  keverés,  a  dinamika-beállítás
    szempontjából  érdekes.  Ez  a  részlet  a  szimfónia  3. és 4. tétele
    közötti,  úgynevezett  attacca átmenet. A 3. tétel vége a zenemű egyik
    leghalkabb részlete: a 324. ütemben a vonósoknak háromszoros piano, az
    üstdobnak   pianissimo   az  előírás.  Mindez  először  lassúbb,  majd
    meglehetősen  gyors erősítéssel készíti elő a 4. tételt, amelynek első
    ütemeiben   a   zenekar  egészére  vonatkozóan  fortissimót  ír  elő a
    zeneszerző.  Alig  néhány  ütemen  belül hatalmas dinamikai váltás! De
    egyáltalán, miért problematikus ez a hangfelvétel szempontjából?
        Ha  az  átmenet  történetesen  nem attacca lenne, tehát a 4. tétel
    csupán  a  3.  tétel  lezárását  követő tételszünet után szólalna meg,
    akkor  a  váltás  nem  jelentene  nehézséget.  A  3.  tétel  végét - a
    keverőszabályzók magasabbra állításával - ki lehetne emelni az átvitel
    feltételezett  zajszintjéből,  a  tételszünetben  pedig  elegendő  idő
    maradna  ahhoz, hogy a szabályzók alacsonyabbra állításával elkerüljük
    a  fortissimo okozta esetleges túlvezérlést. Példánkban nincs szünet a
    két  tétel között, az átmenet folyamatos, így a dinamikai korrekciót a
    hangzó zenében kell elvégezni.
        Milyen tényezőktől függ a dinamika?
        Mindenekelőtt  az előadóktól, elsősorban a karmestertől függ, hogy
    saját   felfogása   szerint   milyen   "szinteket"   állít   be  a  mű
    megszólaltatásakor.  Ez  azonban az akusztikai környezet függvénye is:
    zajos  környezetben,  szabadtéri  előadáson a halk részek nem lehetnek
    olyan  leheletfinomak,  mint  zárt  hangversenyteremben.  Ugyanakkor a
    kisméretű   stúdiókban   -  legalábbis  a  zenekari  tagok  akusztikai
    teljesítményét    nézve   -   a   fortissimók   nem   lehetnek   olyan
    hatalmas-átütőek,  mint  például  egy  10  ezer  köbméter nagyságrendű
    stúdióban. És más az előadó által beállított dinamika, ha elsősorban a
    jelenlevő  közönségnek  játszik,  és  más,  ha az előadás kifejezetten
    hangfelvételi  céllal történik, hiszen az előadók ma már többé-kevésbé
    ismerik,  hogy  "mit bír el a technika". Tehát már az előadók részéről
    is  számtalan  variáció fordulhat elő, még egy ilyen kis zenei részlet
    dinamika-beállításakor is.
        De  ugyanígy  sok  múlik  a  hangmérnök felfogásán is: mikor kezdi
    visszafogni  a  keverőket:  vajon előbb lassan, majd gyorsabban fékezi
    a szint növekedését... avagy a crescendo alatt egyenletesen... esetleg
    közvetlenül  a  fortissimo  előtt,  hirtelen keveri le a szintet? (Ami
    durva   keverési   hiba,   de  a  Mengelberg-felvétel  szintgörbéjének
    behorpadása - mint látni fogjuk - erre utal.)
        Az  alábbi  14,  részben  hanglemezen,  részben magnetofonszalagon
    tárolt    hangfelvétel    mindegyikéről    szintíróra    bocsátottuk a
    kiválasztott  részletet. A szintdiagram vízszintes tengelyének léptéke
    3  mm/s.  A függőleges tengely a szinttengely, 50 dB-es dinamikával. A
    szinteket   úgy   állítottuk   be,   hogy   mindegyik  felvételrészlet
    fortissimo-területe  körülbelül a 0 decibeles szintnek feleljen meg. A
    diagramok   természetesen  nem  egyenlő  hosszúságúak,  hiszen  minden
    karmester   más-más  tempót  diktál.  A  szemléletesség  kedvéért  úgy
    rendeztük  el az ábrákat, hogy a fortissimo-passzázsok pontosan egymás
    alá kerüljenek.
        Szándékosan   említettem   szintet,   nem   pedig   hangerőt  vagy
    hangosságot.   A   szintíró  ugyanis  a  két  szélső  szintet,  azaz a
    dinamikát mutatja, és ennek a hangosság-érzettel való összefüggése nem
    egyértelmű.  (A  hangszín  változása  is növelheti vagy csökkentheti a
    hangosság-érzetet.)

                                      *

        Ujházy  László  tárgyilagos  sorai  után  mi hadd fogalmazzunk egy
    kicsit  kötetlenebbül.  Ötven esztendő V. szimfóniáinak hangfelvételei
    rádöbbenthetnek bennünket, milyen nagy szerepet játszik a hangmérnök a
    zenében.  Úgy  bizony:  magában  a zenében, hiszen a zene ma már főleg
    hangfelvétel  formájában jut el hozzánk. Aki azt állítja, hogy egy-egy
    78-as   (normál)   lemez   szebben   szólhat   bizonyos   mai  sztereó
    felvételeknél,  az  most  támpontot  nyerhet.  Úgy  látszik, Toscanini
    1939-ben  rögzített  30  decibeles  crescendója még normál lemezről is
    jobb, mint csupán 17-20 decibel egy sztereó mikrobarázdásról.
        Minthogy  a  hangfelvétel  puszta  tényéből következően az eredeti
    dinamika  eleve  aggasztóan  összenyomódik, mi már csak azon tűnődünk,
    hogyan  is  óvhatják  némelyek a lemezhallgató közönséget a "túlzottan
    nagy" dinamikától, amelyet lakásban állítólag "nem lehetne elviselni".
    Olyanok  ők,  mint 150 évvel ezelőtt a gőzmozdony ellenzői, akik óvták
    az   utazóközönséget   az   akkor  félelmetesnek  tűnő,  óránkénti  15
    kilométeres   sebességtől,  amelyet  -  mint  mondották  -  az  emberi
    szervezet semmiképpen sem viselhet el.


    

    1. Berlini Állami Operaház zenekara, R. Strauss, 1928
    2. NBC szimfonikus zenekar, Toscanini, 1939
    3.  Amsterdami Concertgebow zenekara, Mengelberg (nyilvános felvétel),
    1940
    4. Berlini Filharmonikusok, Böhm, 1955
    5. Suisse Romande zenekar, Ernest Ansermet, 1958
    6. Columbia zenekar, Bruno Walter, 1959
    7. Philharmonia zenekar, Klemperer, 1959

    

    8. Berlini Filharmonikusok, Karajan, 1962
    9. MRT Szimfonikus Zenekara, Ferencsik, 1965
    10. Amsterdami Concertgebow zenekara, Eugen Jochum, 1970
    11. Magyar Állami Hangversenyzenekar, Ferencsik, 70-es évek eleje
    12. Berlini Filharmonikusok, Karajan, 1977
    13.  MRT Szimfonikus Zenekara, Lukács Ervin (közvetítés a Zeneakadémia
    nagyterméből), 70-es évek vége
    14.   Budapesti   Filharmóniai   Társaság   Zenekara,  Somogyi  László
    (közvetítés az Állami Operaházból), 70-es évek vége