Egy crescendo anatómiája |
("A Karmester": Claudio Abbado, Vámos László felvételén)
Ismét egy kísérlet. Cikkünk szerzője, a Rádió csoportvezető
hangmérnöke azt vizsgálta, hogy egy Beethoven-szimfónia számos
felvételén milyen mértékben érvényesül a zene dinamikája. Amikor
írását elolvastuk és a hozzá tartozó diagramokat végignéztük, behunyt
szemmel is magunk előtt láttuk a szimfonikus zenekart, élén - furcsa!
- nem egy, hanem két dirigenssel.
"Hangosabban! Még hangosabban!" - emelné kezét a karmester, de
pálcájának lendületét szelíden visszafogja a hangmérnök: "csak
óvatosan! még túlvezérlődik a felvétel!".
"Csendesen! Egészen csendesen!" - csitítaná zenekarát a Maestro,
lefelé fordítva mindkét tenyerét, de most meg a könyökét kezdi
lökdösni a hangmester: "erősebben, az istenért! hiszen minden elvész a
zajban!".
*
Ami a fortissimo és a pianissimo közé esik, a dinamika: a zene
és a hangfelvétel tere. Egy szimfónia valóságos dinamikája 70-80
decibel is lehet. Lakásban kissé sok volna - de hát hol vagyunk ettől!
A mai technika a töredékét sem képes közvetíteni: ritka az a
hanglemez, amelynek leghangosabb torzítatlan részlete 55 decibelnyire
emelkedne a zajszint fölé. Némelyek szerint még ennyire sincs
szükség... 45 dB is elegendő... 40 dB is elegendő...
Egyelőre legyünk elnézőek, és csupán arra figyeljünk, hogyan
sáfárkodnak a hangmérnökök ezzel a bizony nagyon-nagyon
szűkre szabott dinamikával.
Korábban, egy mikrofon-technikai kísérlet során Beethoven V.
szimfóniájának más-más hangfelvételi korszakokból származó
felvételeit vizsgálgattam. Választásom azért esett e zeneműre, mert
mindenkori népszerűsége folytán a Rádió archívuma is számos felvételét
őrzi. Bár ez nem volt feladatunk, Arató Éva kolléganőmmel szintíróra
kapcsoltuk a szimfónia egy olyan részletét, amely nem annyira a
mikrofon-technika, hanem inkább a keverés, a dinamika-beállítás
szempontjából érdekes. Ez a részlet a szimfónia 3. és 4. tétele
közötti, úgynevezett attacca átmenet. A 3. tétel vége a zenemű egyik
leghalkabb részlete: a 324. ütemben a vonósoknak háromszoros piano, az
üstdobnak pianissimo az előírás. Mindez először lassúbb, majd
meglehetősen gyors erősítéssel készíti elő a 4. tételt, amelynek első
ütemeiben a zenekar egészére vonatkozóan fortissimót ír elő a
zeneszerző. Alig néhány ütemen belül hatalmas dinamikai váltás! De
egyáltalán, miért problematikus ez a hangfelvétel szempontjából?
Ha az átmenet történetesen nem attacca lenne, tehát a 4. tétel
csupán a 3. tétel lezárását követő tételszünet után szólalna meg,
akkor a váltás nem jelentene nehézséget. A 3. tétel végét - a
keverőszabályzók magasabbra állításával - ki lehetne emelni az átvitel
feltételezett zajszintjéből, a tételszünetben pedig elegendő idő
maradna ahhoz, hogy a szabályzók alacsonyabbra állításával elkerüljük
a fortissimo okozta esetleges túlvezérlést. Példánkban nincs szünet a
két tétel között, az átmenet folyamatos, így a dinamikai korrekciót a
hangzó zenében kell elvégezni.
Milyen tényezőktől függ a dinamika?
Mindenekelőtt az előadóktól, elsősorban a karmestertől függ, hogy
saját felfogása szerint milyen "szinteket" állít be a mű
megszólaltatásakor. Ez azonban az akusztikai környezet függvénye is:
zajos környezetben, szabadtéri előadáson a halk részek nem lehetnek
olyan leheletfinomak, mint zárt hangversenyteremben. Ugyanakkor a
kisméretű stúdiókban - legalábbis a zenekari tagok akusztikai
teljesítményét nézve - a fortissimók nem lehetnek olyan
hatalmas-átütőek, mint például egy 10 ezer köbméter nagyságrendű
stúdióban. És más az előadó által beállított dinamika, ha elsősorban a
jelenlevő közönségnek játszik, és más, ha az előadás kifejezetten
hangfelvételi céllal történik, hiszen az előadók ma már többé-kevésbé
ismerik, hogy "mit bír el a technika". Tehát már az előadók részéről
is számtalan variáció fordulhat elő, még egy ilyen kis zenei részlet
dinamika-beállításakor is.
De ugyanígy sok múlik a hangmérnök felfogásán is: mikor kezdi
visszafogni a keverőket: vajon előbb lassan, majd gyorsabban fékezi
a szint növekedését... avagy a crescendo alatt egyenletesen... esetleg
közvetlenül a fortissimo előtt, hirtelen keveri le a szintet? (Ami
durva keverési hiba, de a Mengelberg-felvétel szintgörbéjének
behorpadása - mint látni fogjuk - erre utal.)
Az alábbi 14, részben hanglemezen, részben magnetofonszalagon
tárolt hangfelvétel mindegyikéről szintíróra bocsátottuk a
kiválasztott részletet. A szintdiagram vízszintes tengelyének léptéke
3 mm/s. A függőleges tengely a szinttengely, 50 dB-es dinamikával. A
szinteket úgy állítottuk be, hogy mindegyik felvételrészlet
fortissimo-területe körülbelül a 0 decibeles szintnek feleljen meg. A
diagramok természetesen nem egyenlő hosszúságúak, hiszen minden
karmester más-más tempót diktál. A szemléletesség kedvéért úgy
rendeztük el az ábrákat, hogy a fortissimo-passzázsok pontosan egymás
alá kerüljenek.
Szándékosan említettem szintet, nem pedig hangerőt vagy
hangosságot. A szintíró ugyanis a két szélső szintet, azaz a
dinamikát mutatja, és ennek a hangosság-érzettel való összefüggése nem
egyértelmű. (A hangszín változása is növelheti vagy csökkentheti a
hangosság-érzetet.)
*
Ujházy László tárgyilagos sorai után mi hadd fogalmazzunk egy
kicsit kötetlenebbül. Ötven esztendő V. szimfóniáinak hangfelvételei
rádöbbenthetnek bennünket, milyen nagy szerepet játszik a hangmérnök a
zenében. Úgy bizony: magában a zenében, hiszen a zene ma már főleg
hangfelvétel formájában jut el hozzánk. Aki azt állítja, hogy egy-egy
78-as (normál) lemez szebben szólhat bizonyos mai sztereó
felvételeknél, az most támpontot nyerhet. Úgy látszik, Toscanini
1939-ben rögzített 30 decibeles crescendója még normál lemezről is
jobb, mint csupán 17-20 decibel egy sztereó mikrobarázdásról.
Minthogy a hangfelvétel puszta tényéből következően az eredeti
dinamika eleve aggasztóan összenyomódik, mi már csak azon tűnődünk,
hogyan is óvhatják némelyek a lemezhallgató közönséget a "túlzottan
nagy" dinamikától, amelyet lakásban állítólag "nem lehetne elviselni".
Olyanok ők, mint 150 évvel ezelőtt a gőzmozdony ellenzői, akik óvták
az utazóközönséget az akkor félelmetesnek tűnő, óránkénti 15
kilométeres sebességtől, amelyet - mint mondották - az emberi
szervezet semmiképpen sem viselhet el.
1. Berlini Állami Operaház zenekara, R. Strauss, 1928
2. NBC szimfonikus zenekar, Toscanini, 1939
3. Amsterdami Concertgebow zenekara, Mengelberg (nyilvános felvétel),
1940
4. Berlini Filharmonikusok, Böhm, 1955
5. Suisse Romande zenekar, Ernest Ansermet, 1958
6. Columbia zenekar, Bruno Walter, 1959
7. Philharmonia zenekar, Klemperer, 1959
8. Berlini Filharmonikusok, Karajan, 1962
9. MRT Szimfonikus Zenekara, Ferencsik, 1965
10. Amsterdami Concertgebow zenekara, Eugen Jochum, 1970
11. Magyar Állami Hangversenyzenekar, Ferencsik, 70-es évek eleje
12. Berlini Filharmonikusok, Karajan, 1977
13. MRT Szimfonikus Zenekara, Lukács Ervin (közvetítés a Zeneakadémia
nagyterméből), 70-es évek vége
14. Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, Somogyi László
(közvetítés az Állami Operaházból), 70-es évek vége