Audio-kultúra

        A   legjobb  műszernek  is  megvan  a  maga  hibahatára.  Decibel,
    millivolt,  százalék  -  egyik  sem pontosan annyi, amennyinek mérjük,
    hanem  mindig  egy  picit  több  vagy  kevesebb. Vajon mekkora lehet a
    tűrésmezeje  annak  a  különleges,  kagylóforma  műszernek, amelyet az
    emberek  a  fejük  jobb és bal oldalán viselnek? Persze, nem arról van
    itt  szó,  hogy ki hány kilohertzig hallja a legmagasabb frekvenciákat
    ennek sokkal kisebb a jelentősége, mint általában hiszik.
        Gyakori,  hogy  60  éves vagy még idősebb, de egyébként ép hallású
    emberek  auditív ítélete lényegében kifogástalan, holott a legmagasabb
    frekvenciákat  már  régen  nem  hallják,  a  nemlineáris  torzításokat
    viszont  igen.  Az  aranyfülűeket  nem a denevér-hallásúak között kell
    keresni. Kár; ez lett volna az utolsó mérhető paraméter.
        Hát   akkor   hol   keressük   az  aranyfülűeket,  akik  a  műszer
    pontosságával  határozhatnák  meg,  hogy melyik hangszedő vagy erősítő
    szól    szebben?    Nekünk    magunknak    sem   tizennégy   karátos a
    hallótekervényünk,  és  (emberi  gyöngeségből?) nem is igen hiszünk az
    aranyfülűek  létezésében.  Ettől persze még létezhet ilyen fenomén, és
    ha  egyszer  rátalálunk  egy valóban csalhatatlan ítéletű zenebarátra,
    nem  fogjuk  azt  mondani rá, amit az egyszeri góbé mondott a cirkuszi
    elefántra,  hogy  tudniillik  ilyen  állat  pedig  nincs.  De  egy-két
    keresztkérdést  azért  feltennénk  neki.  Mindenekelőtt megkérdeznénk,
    melyik zenei műfajban járatos, milyen zenét szeret.
        Ha  azt  feleli,  hogy  mindegy  neki,  csak  zene  legyen,  máris
    gyaníthatjuk,  hogy  hamis  prófétával van dolgunk. Úgy értsük-e, hogy
    itt  áll  előttünk  valaki, aki legalább minimális zenei készültséggel
    bír,   végigül   hetente   két   koncertet,   ezenkívül   rendszeresen
    végigforgatja  hatalmas operalemez gyűjteményét - és ez az ember képes
    volna  ugyanennyire elmélyülni a dzsessz és a popzene hangzásvilágában
    is!?  Hogy  auditív  ítélete  perdöntő  lehetne  -  mondjuk Pink Floyd
    rajongói  számára? Hadd kételkedjünk ebben. Végtére, a mi ereinkben is
    az ősi magnósok vére floydogál.
        Nem,  nem, a Tizennégy Karátos Jövevény válogatni fog. Például azt
    mondja  majd,  hogy  a  komolyzenében  nem túl járatos ugyan, de annál
    jobban  benne  él  a  popzenében;  reggel szintetizátorral ébred, este
    basszusgitárral  fekszik  és  egész éjjel Fenderekkel álmodik; ő aztán
    igazán  tudja, mitől döglik a hangszóró, akarom mondani, hogy milyen a
    slágerzene  eredeti  hangképe,  amelyet  végül  is otthon reprodukálni
    akarunk.  A  zenehallgató közönség túlnyomó többsége igenis bízzon meg
    az  ő  auditív  ítéletében.  Aki pedig szerencsétlenségére komolyzenét
    hallgat vagy netalán klasszikus dzsesszt, az megérdemli a sorsát.
        Ez  jól  hangzik  (vagy  nem  is  hangzik  olyan jól?); apostolunk
    eszerint tökéletesen ismeri a popzene "etalon-hangzásképét". Kérdezzük
    csak  meg  a popzenészeket és a hangmérnököket: ismerik-e ők is ezt az
    etalont?  Ha  őszinték,  akkor azt felelik, hogy "ilyen etalon nincs",
    vagy  pedig  úgy  fogalmaznak, hogy "létezik ugyan egy általánosságban
    elfogadott  hangzáskép,  de  mi  a magunk részéről mindent elkövetünk,
    hogy a mi nótánk másképpen szóljon."
        És  ehhez  meg  is  van  minden  eszközük.  A  modern popzenének a
    szintetizátor  az  anyja,  a keverőpult az apja, hogy a bábáiról ne is
    beszéljünk.  És  ha  már  a  stúdiókban  is  "kreálnak", "hangzásképet
    produkálnak", tetszőlegesen határozzák meg az egyes szólamok súlyát, a
    magas és mély kiemelés mértékét, sőt: bizonyos torzításokét is - akkor
    vajon  olyan  nagy  baj-e,  ha  otthon  a  hangszedő magasban emel, az
    erősítő  a basszust forszírozza, a hangsugárzó pedig pótolja mindazt a
    torzítást,  amelyet  a  producer  kifelejtett a zenéből? Ilyen lánchoz
    egyébként  sokkal olcsóbban lehet hozzájutni, mint egy igazán semleges
    hangú  berendezéshez.  Talán  még  "kellemesebben"  is fog szólni - az
    etalont pedig vigye el az ördög.
        Ha  a High Fidelitynek az a célja (márpedig definíciója szerint is
    az!),  hogy  ne  produkálja,  hanem  reprodukálja  a  zenét,  akkor az
    akusztikus  hangszerek  világában,  elsősorban a "komoly" zenében kell
    megkeresnünk az etalont, a vonatkoztatási pontot.
        Aki  a  csalhatatlan bíró ambíciójával lép fel, aligha hivatkozhat
    másra, mint komolyzenére, koncerttermek akusztikájára, amely - ha igaz
    -  elmoshatatlanul  él a fülében. És lám: a szakírók véleménye gyakran
    még  komolyzenei  anyagon  sem  egységes: egyikük ezt, másikuk amazt a
    hangsugárzót ítéli természetesebb hangúnak.
        Lehet,   hogy   még   a  komolyzenének  sincs  Abszolút  Etalonja?
    Gyanítjuk, hogy nincs - de erről majd máskor. Azt viszont remélhetjük,
    hogy  ha  mind  nagyobb gyakorlatot szerzünk, ha megismerjük nemcsak a
    koncerttermek  (eltérő)  akusztikáját, hanem a hangmérnökök (ugyancsak
    eltérő)   ízlését,  eszközeik  sokféleségét,  a  zeneszerető  közönség
    (szélsőségesen    eltérő)    igényét   -   akkor   egyre   biztosabban
    megközelíthetjük,  körülírhatjuk  az  egyetlen szóval meg nem ítélhető
    valóságot.
        Visszatérve kiindulópontunkhoz: a műszerek hibája százalékban vagy
    ezrelékben  mérhető,  "pluszmínusz",  tehát  legtöbbször csak egyetlen
    dimenzióban. Az auditív ítélet bizonytalansága ennél sokkal nagyobb, s
    minthogy  számtalan  dimenzióban jelentkezik - térképész a talpán, aki
    meg tudja rajzolni a tűrésmezejét.