Hanglemezív |
Hanglemezkritikáink szerzői:
Balla György - Barna István - Batta András
Boros Attila - Conrad Márta - Fellegi Ádám
Fittler Katalin - Hamburger Klára - Homolya István
Kertész Iván - Malina János - Meixner Mihály
Pándi Marianne - Togobickij Viktor - Tóth Anna - Zeke Lajos
Opera
GLUCK: Orfeo ed Euridice
Opera 3 felvonásban
(Bécsi változat, 1972)
Orfeo - Hamari Júlia (mezzoszoprán)
Euridice - Kincses Veronika (szoprán)
Amore - Zempléni Mária (szoprán)
A Magyar Állami Operaház Kamarakórusa és Zenekara
Vezényel: Lukács Ervin
(Olasz nyelven)
SLPX 12100-01
2 lemez - Ára: 140,-Ft
Gluck Orfeuszának jónéhány időtálló és szép lemezfelvétele ismert:
Furtwängleré, Fricsayé, Karl Richteré, Soltié. Ehhez a sorhoz
kapcsolódik most a Hungaroton Lukács Ervin vezényelte új felvétele. A
szereposztás mindig más és más volt: bariton, tenor, alt
(Fischer-Dieskau, Leopold Simoneau, Kathleen Ferrier) énekelte már a
mondai hőst. A Gluck-opera sokféle lehetőséget kínál, s ezzel
meglepheti az operakedvelőt, aki nem tudja, melyiket tartsa helyesnek,
eredetinek, autentikusnak.
Végeredményben mindegyik az és egyik sem az. Szerzője többször
átdolgozta az Orfeuszt, és a korabeli lehetőségek szerint hol férfi
kasztrált énekes, hol szoprán, hol meg tenor énekelte a férfi
címszerepet. Ha ma baritonnal énekeltetik, ez az eredeti alt fekvés
transzpozíciója, és talán egyben közeledés mai ízlésünkhöz. A szerző
életében sem dőlt el véglegesen a kérdés, így férfi és nő egyaránt
énekelheti és énekli a szerepet. A legelterjedtebb az utóbbi évtizedek
operai gyakorlatában mégis az, hogy női szereplő, alt hangon
szólaltatja meg Orfeuszt. Gluck eme úgynevezett reform-operájának
előadását ma egyetlen tényező avathatja ünneppé: egy igazán alkalmas
alt énekesnő jelenléte. Gondolom, hogy a Hungaroton vállalkozásának is
ez volt a rugója, vagyis az, hogy Hamari Júliára bízhatták a szerepet.
Hamarit élvezet hallgatni, jól énekel, technikája kiegyenlített,
nincsenek "lyukak" a hangjában, tudja, hogy mit énekel, szerepe
végtelen szomorúságát, majd örömét hangvételével is érezteti;
recitativóit - márpedig sok van belőlük ebben a darabban - értelmesen
deklamálja. Kincses Veronika ezúttal is szép hangjával és nagyon jó
énektechnikájával, muzikális formálásával vívja ki elismerésünket.
Zempléni Mária tehetségesen illeszkedik bele az együttesbe.
Az opera előadásának egyik sarkalatos problémája a sajátos glucki
recitativók megoldása. Ezek a recitativók nem a megszokott operai
sablon szerint íródtak, és már előlegezik a későbbi wagneri drámai
énekbeszédet. Ebből fakadóan fontos drámai szerepük van, és nemcsak a
cselekmény továbbgördítésére szolgálnak. Hiszen Gluck - zenedrámai
reformjában - épp a recitativók újfajta kezelésének és azok hatásának
szánt fontos feladatot. Zeneszerzői koncepciójának fontos része az
énekbeszéd. És ezen a ponton ez a felvétel sajnos unalmassá,
élettelenné válik. A számtalan recitativót egyfajta - a stílusból
fakadó - izgalommal kellene megtölteni, ehelyett állóképpé merevednek.
A zenekar pusztán a kísérésre szorítkozik, így a mai hallgató számára
fölösleges tehertételnek tűnhet az itt hallott sok énekbeszéd.
Sajnos, ez a passzivitás másutt is érződik; az áriák kíséretében.
Csak egy példát hozok fel: a "Che puro" kezdetű Orfeusz-ária rendkívül
gazdagon átszőtt, mívesen hangszerelt kísérete szinte elsikkad,
elkenődik. Áttört hangzás helyett az operaelőadásainkon megszokott
zenekari masszát hallani. A kórus szépen énekelne, kár, hogy
szövegkiejtése nem érthető világosan, így aztán a szép éneklés
hiábavalóvá válik, ha hangzásában nem plasztikus, nem eléggé
körvonalazható. A szövegmondáson kívül nem tudom, mi terheli a
jelvételi technikát az ilyen kissé "kásás" hangzásért. (Szinte hallom
a kérdést: milyen lemezjátszón hallgattam? Lenco L 65 típusún, sztereó
erősítővel.) Mindent egybevetve, felemás volta ellenére is örülnünk
kell a Hungaroton vállalkozásának, igényes darabválasztásáért, az
énekesi produkciók magas színvonaláért. Kárpáti János alapos bevezető
tanulmánya a szövegkönyvben értékes olvasnivalót ad a hallgató kezébe.
Boros
MUSZORGSZKIJ:
Borisz Godunov - részletek
1. Koronázási jelenet (Előjáték)
2. Recitativó és Borisz áriája (II. felvonás)
3. Óra-jelenet (II. felvonás)
4. Jelenet, Pimen elbeszélése és Borisz halála (IV. felvonás)
Jevgenyij Nyesztyerenko - basszus (Borisz, Pimen)
Andrej Szokolov - tenor (Sujszkij)
A Moszkvai Nagy Színház Ének és Zenekara
Vezényel: Jurij Szimonov
Orosz nyelven
(orosz és magyar szöveggel)
Melódia C 10-12925-26
Ára: 70,-Ft
Nagy és elismert művészek kiváló teljesítményét méltatni talán
nehezebb feladat, mint a közönség által kevésbé ismert előadók
produkcióit. Nyesztyerenko hangjának példátlan gazdagságát,
sokszínűségét, énekstílusának egyéni, közvetlen kifejezőerejét
dicsérve óhatatlanul ismételnünk kell a már többször leírtakat és
elmondottakat - mégis, éppen olyan örömmel tesszük ezt, amilyennel őt
újra és újra meghallgatjuk.
Számomra még senki sem tudta annyi mélységét megmutatni a
cárfigurának, Puskin és Muszorgszkij e pszichológiai remekének, mint
Nyesztyerenko. Hangjában félelmetes erővel jelenik meg a cári hatalom
méltósága, fensége. (Borisz az ázsiai típusú uralkodó megtestesítője,
akinek hatalma mögött mindig ott áll az ősi istenkirályok kultusza.) A
szorongó, magával tusakodó Borisz reszkető, szándékosan és hitelesen
nem-szép hangja nem énektechnikai fogásoknak, azonosulásnak az
eredménye - nem lebegtetés, hanem a szó fiziológiai értelmében vett
remegés. Az őrület szélén álló ember jellegzetes viselkedésformái: a
hirtelen hangulatváltások, szélsőséges kitörésék, visszahanyatlások; a
pillanatnyi újraeszmélések végső kétségbeesésének megrendült imái; a
bűntudat által megsokszorozódott apai szeretet gyengédsége, a szeretet
tárgyával való azonosulás gyermekien tiszta hangja - mindez szinte
ijesztő jelenvalósággal születik meg a fülünk hallatára, a hangszínek,
hanghordozások, akcentusok megszámlálhatatlanul gazdag árnyalataiban.
És ezek az intonációk valami nehezen körülhatárolható, mégis primér
módon magukon viselnek egy jegyet: a népzenei vagy tán összetettebb
eredetű, mindenesetre félreismerhetetlenül orosz éneklési stílus
jegyét.
Nyesztyerenko énekesi nagysága, jellemábrázoló zsenije akkor
ütközik ki igazán, amikor egyszerre csak megszólal, mint Pimen. A
nagyságában esendő és bűnének terhe alatt összeroppanó cár merően
ellentétes ikerfigurája Pimen, az igazságszerető, mélységesen emberi,
bölcs aggastyán, a tolsztojian tiszta és egyszerű krónikaíró, aki
saját személyiségének fennköltségével itatja át a súlyos történetet,
melyet okulásul az őt követő nemzedékre hagyományoz. És most is
Nyesztyerenko szólal meg a lemezen - minthacsak egy másik énekes
lépett volna a színre. Nyesztyerenko méltó partnerei a Sujszkij
szólamát éneklő Andrej Szokolov; Jurij Szimonov, a karmester és a
Moszkvai Nagy Színház Ének és Zenekara. Együttes produkciójuk
feledtetni tudja a Melodia-felvétel egyes technikai hibáit.
Z. L.
PETROVICS EMIL: Bűn és bűnhődés
Opera 3 felvonásban
Raszkolnyikov - Polgár László (basszus)
(Horváth Péter - próza)
Sonja - Tokody Ilona (szoprán)
Vénasszony - Delly Rózsi (mezzoszoprán)
Vizsgálóbíró - Szőnyi Ferenc (tenor)
Cseléd - Seregélly Katalin (mezzoszoprán)
Szvidrigajlov - Bende Zsolt (bariton)
Razumihin - Póka Balázs (bariton)
Doktor - Nádas Tibor (basszus)
Fogalmazó - Korcsmáros Péter (tenor)
Rendőrtiszt - Ötvös Csaba (bariton)
Diák - Gulyás Dénes (tenor)
Tiszt - Várhelyi Gábor (bariton)
Marmeladov - Palócz László (bariton)
Koldusasszony - Zempléni Mária (szoprán)
Idegen - Rozsos István (tenor)
Utcai énekes - Berkes János (tenor)
Részeg - Karizs Béla (tenor)
Az Állami Népi Együttes Énekkara
A Magyar Állami Operaház Zenekara
Vezényel: Koncz Tamás
Rendező: Maár Gyula
(Magyar nyelven)
A Magyar Televízió felvétele
SLPX 12306-8
3 lemez - Ára: 210,-Ft
Régi adósságát törlesztette a Hanglemezgyártó Vállalat, amikor
Petrovics Emil 1969-ben bemutatott operáját, a Bűn és bűnhődést a
lemezvásárlók rendelkezésére bocsátotta. Rendkívül magas színvonalú,
művészetileg és technikailag egyaránt csak dicsérhető újdonságot
ünnepelhetünk, amely a közreadók jó hírnevét is öregíti, másrészt
pedig igen nagy szolgálatot tesz a kortárs magyar zenének, ezen belül
a különösen problematikus kortárs magyar operairodalomnak. Hallatlan
igényességgel válogatta ki a rendező (Maár Gyula) a mű televíziós
változatának (és egyúttal a hanglemezfelvételnek) szereplőgárdáját. A
prózában is megszólaló Raszkolnyikov szerepét két előadó-művészre; az
énekes Polgár Lászlóra és a színész Horváth Péterre bízta. A minden
bizonnyal szükséges megoldás engem nem teljesen győz meg: az énekes,
aki sajátos csengésű és színű lírai basszushanggal rendelkezik,
teljesen más színezetű prózai hangot asszociál. Horváth Péter -
valóban magas szintű előadói teljesítménye ellenére - valahogy nem hat
hitelesnek: az övé más karakterű (valamivel magasabb és valamivel
mattabb) hanganyag, mely szinte elképzelhetetlen, hogy Polgár prózai
alteregója legyen.
A főszereplőt alakító két művészen kívül (közülük kétségtelenül
Polgár László teljesítményét kell elsősorban - nem is hétköznapi
szavakkal - méltatnunk) ünnepelni kell a felvétel szinte valamennyi
közreműködőjét: Tokody Ilonát, aki Szonja szerepét keltette életre, az
uzsorás vénasszony figuráját megjelenítő Delly Rózsit, akivel elég
ritkán találkozhat a közönség, Szőnyi Ferenc elsőrangú
vizsgálóbíró-alakítását és Bende Zsoltot, aki Szvidrigajlov jelmezét
öltötte magára.
Külön elismeréssel kell szólni a Magyar Állami Operaház
Zenekarának, az Állami Népi Együttes Énekkarának (karigazgató: Pászti
Miklós) és a karmester Koncz Tamás bőségesen gyümölcsöző munkájáról. A
felvétel technikája is hozzájárul a mű sikeréhez: a hangzás jó
minőségű, kellemes; különösen örömteli érzést adnak az optimális
hangzásarányok a szólisták, a kórus és zenekar között.
T. A.
PUCCINI: Tosca
Opera 3 felvonásban
Tosca - Maria Callas (szoprán)
Cavaradossi - Giuseppe Di Stefano (tenor)
Scarpia - Tito Gobbi (bariton)
Angelotti - Franco Calabrese (basszus)
Sekrestyés - Melchiorre Luise (basszus)
Spoletta - Angelo Mercuriali (tenor)
Sciaronne - Dario Caselli (basszus)
Pásztorfiú - Alvaro Cordova (fiú-szoprán)
A Milanói Scala Ének- és Zenekara
Vezényel: Victor de Sabata
(Olasz nyelven)
EMI-licensz
SLPXL 12243-44
2 lemez - ára: 240,-Ft
Szívesen fog tollat a kritikus, amikor egy sokat ígérő előadás az
ígéreteknek ilyen fokon tesz eleget, mint az EMI és a Milanói Scala
közös produkciójaként a magyar hanglemezpiacon is megjelent
Tosca-felvétel. Mindez, ami egy sikeres és felejthetetlen élményt
nyújtó felvétel létrejöttéhez szükséges, szerencsésen ötvöződött e
produkcióban: pályájuk csúcsán levő énekesek (Callas, Gobbi, Di
Stefano), rendkívüli képességű karmester (Victor de Sabata), nagyszerű
zenekar és énekkar (a Milánói Scala Ének- és Zenekara).
A csaknem három oktáv terjedelmű, tömör, de mozgékony hang, mely
Callas e lemezén megelevenedik, a felvétel idején - 1953-ban - teljes
pompájában csillogott. A zene-dráma viszony árnyalatait a legfinomabb
rezdülésekig érzékelteti s - ez a legfőbb erénye a lemeznek - élővé,
most-történővé tudja tenni előadását. Nem lemezprodukciót: valóságos
színpadi zenedrámát varázsol elénk. Megismerjük szerelemtől lángoló,
izzó hangját (I. felvonás), és látjuk, mint megfélemlített, törékeny
asszonyt (II. felvonás, Tosca imája).
Tito Gobbi Scarpia szerepében e felvételen énekelt először
Callassal. A megszemélyesített figura jellemének, drámai fejlődésének
tökéletes elsajátítását a művészi és emberi közlés legmagasabb
szintjén bizonyítja. Színészi intellektusa hangjának kifejezőerejét,
színgazdagságát csak növeli, és ezzel erősíti a lemez már említett
életszerűségét.
A triász harmadik tagja, Di Stefano szintén gyakori partnere
Callasnak. A bel-canto technika kiváló ismerője és birtokosa. Az
éneklés mesteri kvalitásához nagyfokú zenei érzékenység is járul
előadásában. Elég csak a Levélária pianissimo indítását említeni, hogy
érzékeltessük művészi megformáló képességeinek egyik feledhetetlen
mozzanatát.
S hogy e Tosca-felvétel látvány nélküli színpadi előadás, ahhoz
nagymértékben hozzásegített a karmester, de Sabata igényes, szakértő
irányítása. Az opera drámai atmoszférájának megteremtése, a Puccini
zenekarok hangszínvilágának tettenérése, a dallamok pulzálása mind
egy-egy faktora annak a hitelesnek mondott és elképzelt
interpretációnak, amelyet pálcája nyomán e lemez képvisel. A produkció
élővé varázsolása, szuggesztivitása az előadógárda minden egyes
tagjának kiváló zenei képességét, odaadó munkáját dicséri.
C. M.
Népszerű sorozatok
(Operák)
Szereti Ön Erkelt?
1. Ünnepi nyitány. - Magyar Állami Hangversenyzenekar, vezényel:
Ferencsik János.
2. Dózsa György - Dózsa esküje. Szabó Miklós (tenor), Földényi
kórus, Magyar Állami Hangversenyzenekar, vezényel: Polgár Tibor.
3. Brankovics György - Brankovics monológja. Kováts Kolos
(basszus), MRT Szimfonikus Zenekara, vezényel: Kórodi András.
4. Névtelen hősök - Takarodó. A Magyar Néphadsereg
Művészegyüttesének Ének- és Zenekara, vezényel: Forrai Miklós.
5. Hunyadi László - a) Kórus és jelenet az I. felvonásból, Szabó
Miklós (tenor), A Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének Ének- és
Zenekara. b) Gara Mária áriája. Gyurkovics Mária (szoprán), Hartai
Ferenc (fuvola).
6. Bánk bán - a) Bánk áriája. Ilosfalvy Róbert (tenor). b) Bánk és
Gertrudis kettőse. Delly Rózsi (mezzoszoprán), Joviczky József, Külkey
László (tenor). A Magyar Állami Operaház Zenekara, vezényel: Komor
Vilmos
FX 12213
Ára: 50,-Ft
Szereti Ön Wagnert?
1. A bolygó hollandi - a) Fonókórus. Szőnyi Olga (mezzoszoprán).
b) Daland áriája. Gregor József (basszus).
2. Lohengrin - a) Elza álma. Warga Lívia (szoprán), Tóth Lajos
(bariton). b) Telramund monológja. Svéd Sándor (bariton). c) Előjáték
és Nászkar.
3. Tannhauser - Erzsébet imája. Sass Sylvia (szoprán).
4. Trisztán és Izolda - Szerelmi kettős (II. felvonás). Báthy Anna
(szoprán), Závodszky Zoltán (tenor).
5. A nürnbergi mesterdalnokok - Orgonamonológ. Losonczy György
(bariton).
6. A walkür - Tavaszi dal. Joviczky József (tenor).
A Magyar Rádió és Televízió Énekkara és Szimfonikus Zenekara
A Magyar Állami Operaház Zenekara
Vezényel: Erdélyi Miklós, Koródi András,
Lehet György Lukács Miklós, Pál Tamás,
Tóth Péter, Vaszy Viktor
Magyar és német (3.) nyelven
(Archív felvételek, kivéve 1/b és 3)
FX 12215
Ára: 50,-Ft
Szereti Ön Puccinit?
1. Manon Lescaut - a) Des Grieux áriája (I. felvonás). Carelli
Gábor (tenor). b) Lescaut áriája, jelenet és Ékszerária. Orosz Julia
(szoprán), Svéd Sándor (bariton).
2. Bohémélet - a) Musette keringője. László Margit, Házy Erzsébet
(szoprán), Melis György (bariton), Nádas Tibor (basszus). b) Kettős
(IV. felvonás). Ilosfalvy Róbert (tenor), Melis György (bariton) c).
Kabátária. Székely Mihály (basszus).
3. Pillangókisasszony - Szerelmi kettős. Szecsődy Irén (szoprán),
Udvardy Tibor (tenor).
4. Tosca - a) Képária. Simándy József (tenor). b) Te Deum. Svéd
Sándor (bariton), Göndöcs József (tenor).
5. Gianni Schicchi - Lauretta áriája. Szecsődy Irén (szoprán).
6. A Nyugat lánya - Ramerrez áriája. Ilosfalvy Róbert (tenor).
7. Turandot - a) Miniszterhármas. Kishegyi Árpád, Réti József
(tenor), Melis György (bariton). b) Kalaf áriája. Réti József (tenor).
Magyar és olasz (1/a, 4/a, b) nyelven
A Magyar Rádió és Televízió Énekkara és Szimfonikus Zenekara
A Magyar Állami Operaház Zenekara
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Vezényel: Bródy Tamás, Erdélyi Miklós, Lehel György,
Lukács Miklós, Majorossy Aladár, Pál Tamás, Vaszy Viktor
Archív felvételek
FX 12218
Ára: 50,-Ft
A "Szereti Ön?" sorozatban több új lemez jelent meg a
közelmúltban. Ez a kis recenzió a három operai témájú összeállítással
foglalkozik.
Kiknek szólnak ezek a lemezek? Nyilvánvalóan nem a régi,
tapasztalt zenebarátoknak, hiszen azok nem ilyen vegyes
összeállításokat vásárolnak, hanem vagy teljes műveket, vagy pedig
kedvelt előadóművészeik felvételeit. Ez a sorozat azokat célozza meg,
akik most ismerkednek a komoly zenével, és egy-egy zeneszerzőt egy-egy
lemeznyi népszerű alkotásának bemutatásával igyekszik megkedveltetni
velük vagy közelebb hozni hozzájuk. E kiadványok propagálásához az is
hozzátartozik, hogy lényegesen olcsóbbak, mint a Hungaroton többi
művészlemezei.
Bizonyára az alacsony ár az oka annak, hogy a sorozathoz nem
készítenek új felvételeket, hanem az archívum meglevő anyagából
állítják össze az egyes lemezeket. Ez azonban ellentmondásokat szül. A
Magyar Hanglemezgyártó Vállalat nem olyan nagy cég, hogy az elmúlt
harminc év alatt annyi operarészletet vett volna fel, hogy egy-egy
áriából több is a rendelkezésére állna archívumában. Ha tehát előre
kiválasztott, konkrét zeneszámokból akarják összeállítani a lemezt,
akkor nemegyszer csak egyetlen felvételt találnak belőle, ez pedig
óhatatlanul kompromisszumokra vezet. És ezen lényegében nem sokat
segít még az sem, hogy a Magyar Rádió archívumára is számíthatnak. Így
sokszor több évtizeddel ezelőtt készült felvételek is bekerülnek az
összeállításokba. Úgy gondolom, ez nem helyes, mert az értékes zenével
most ismerkedők helytelen következtetéseket vonhatnak le ebből,
nevezetesen azt, hogy a könnyűzene egyenlő a modern hangzással, a
komolyzene pedig a régies, rossz hangzással. Valamiképpen módot
kellene találni arra, hogy a lemezek technikai színvonala ne maradjon
el a Hungaroton új felvételei mögött.
Azután még egy probléma. A Wagner-lemez ismertető szövegében a
következőket lehet olvasni: "A Hungaroton ez alkalommal is megragadta
a lehetőséget, hogy napjaink énekes kiválóságai mellett megszólaltassa
az Operaház aranykorszakának nagyhírű Wagner-énekeseit." E törekvést
csak helyeselni lehet, de nem ezen a lemezen. Itt ugyanis két
szerkesztési szempont kerül összeütközésbe. Aki most ismerkedik Wagner
zenéjével, az nem gondolhat nosztalgiával az évtizedekkel ezelőtt
működött nagy énekesekre, ezért inkább hallana mai, jó technikával
készült felvételeket. A meglevő anyagból történő gazdálkodás
következménye az is, hogy a lemezek hangzás szempontjából nagyon
változó színvonalúak. Például az Erkel-lemezen egymás után szólal meg
a négy évvel ezelőtt készült Brankovics György monológ és a közel
harminc éve felvett Dózsa György részlet, a Dózsa esküje.
Rátérve az egyes lemezekre, az Erkel-összeállítás jól sikerült, a
Hunyadi Lászlóból és a Bánk bánból két-két jelenet, a Dózsa Györgyből,
a Brankovics Györgyből és a Névtelen hősökből egy-egy zeneszám
hallható róla és az operarészleteken kívül még egy szimfonikus mű is,
az Ünnepi nyitány. Az arányok helyesek, az egyes számok népszerűek,
legfeljebb talán a hosszú Brankovics-monológ helyett lehetne
elképzelni egy rövidebbet, és a megtakarított időbe belefért volna még
valami a Bátori Máriából vagy a Saroltából is.
A felvételek többsége régi, de zeneileg magas színvonalú. Először
is ki kell emelni Gyurkovics Mária Cabalettáját a Hunyadi Lászlóban.
Szép, poétikus és emellett virtuóz produkció. A Gertrudis-Bánk kettős
a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat első teljes Bánk bánjából való.
Delly Rózsi és Joviczky József második felvonásbeli duettje hangilag
nem makulátlan, de izzóan drámai párjelenet. Ilosfalvy Róbert Hazám,
hazám áriája ennek a zeneszámnak talán a legszebb megörökített
előadása.
Az énekes a felvételkor hangjának teljében volt, tenorja
valósággal szárnyal, ahogy az ismert széles dallamot megszólaltatja.
Operakórusként is kitűnő a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének
férfikara, a Névtelen hősök Takarodójában és a Hunyadi László híres
"Meghalt a cselszövő"-kórusában. Az Ünnepi-nyitány magas nívójú
előadását Ferencsik János neve fémjelzi.
A Wagner-lemez összeállítását már sokkal esetlegesebbnek érzem:
egy-egy részlet a Tannhäuserből, a Trisztán és Izoldából, A nürnbergi
mesterdalnokokból és a A walkürből, kettő a Bolygó hollandiból és
három a Lohengrinből. Nem tudom, hogy a Lohengrin miért háromszor
érdekesebb, mint például a Tannhäuser. Ugyanakkor az összeállításban
szereplő részletek nem a legnépszerűbbek: sem Daland áriája A bolygó
hollandiból, sem Erzsébet imája a Tannhäuserből, sem pedig Telramund
monológja a Lohengrinből. Jobb lett volna talán helyettük a
Tannhäuserből a Csarnokária, vagy a Dal az Esthajnalcsillaghoz, a
Versenydal a Nürnbergi mesterdalnokokból, nem is beszélve arról, hogy
a lemezen egyetlen zenekari részlet sem szerepel. Íme néhány
közkedvelt szimfonikus zeneszám Wagner operáiból, csupán a rövidebbek
közül: A Lohengrin III. felvonásának előjátéka (ez éppen rajta van a
lemezen. A szerkesztőség megjegyzése.), A walkürök lovaglása, vagy A
nürnbergi mesterdalnokokból A mesterek bevonulása és Az inasok tánca.
Ami az előadókat illeti, valóban megtalálhatók közöttük a legjobb
magyar Wagner-énekesek. Sajnos ezek közül többen itt már nem a
csúcsformájukat mutatják. Például mind Báthy Anna, mind Závodszky
Zoltán jóval túl voltak már pályájuk delelőjén, amikor megörökítették
velük a Trisztán és Izolda szerelmi kettősét. Losonczy György hangja
sem volt már teljes értékű a nürnbergi mesterdalnokok
Orgonamonológjának felvételekor. Viszont a Lohengrin Telramund
monológja szintén kései, de kiváló produkciója Svéd Sándornak.
Hallható a lemezen egészen modern felvétel is, Sass Sylviáé a
Tannhäuser Erzsébet imájában. Kár, hogy (ő egyedül) németül adja elő
az áriát, mert így megtöri a lemez nyelvi egységét is, pedig a
kiadvány céljainak jobban megjelelne, ha mindenki magyarul énekelne.
A Puccini-áriák nem hosszúak, ennek megfelelően a zeneszerző
műveiből összeállított lemez is sok - tizenhárom - rövid részletből
áll. Itt könnyű dolga lehetett a válogatónak, hiszen nehéz olyan
Puccini-áriát vagy kettőst találni, amelyikből nem lett operasláger.
Az arányok is rendben vannak: három részlet a Bohéméletből,
kettő-kettő a Manon Lescautból, A Toscából és a Turandotból, egy
hosszabb a Pillangókisasszonyból, valamint még egy-egy a Gianni
Schicchiből és A Nyugat lányából. Persze ezek a népszerű áriák csak
Puccini egyik arcát mutatják, a nagy dallamkitalálóét, azt már nem,
hogy milyen ragyogó képességű színházi ember volt, mennyire értette a
drámai szerkesztés minden csínját-bínját - de ez már valóban nem ennek
a lemeznek a feladata.
Itt is különböző korú és minőségű felvételek váltakoznak, akárcsak
a másik kettőn. Előadás szempontjából is nagyok a differenciák az
egyes számok között. Carelli Gábor Des Grieux áriája a Manon
Lescautból például - csúnya magas hangjaival - nagyon gyenge
produkció. Ugyanakkor viszont egészen kitűnő művészi teljesítmény
Ilosfalvy Róbert és Melis György Rodolphe-Marcel duettje és Székely
Mihály Kabátáriája a Bohéméletben, vagy Svéd Sándor Te Deum jelenete a
Toscában. A sok lírai zeneszám között üdítő színfoltot jelent a
Turandot játékos Miniszterhármasa Kishegyi Árpád, Réti József és Melis
György pompás előadásában.
K. I.
Archív felvételek
Klemperer Budapesten - 1
J. S. Bach:
1. Magnificat BWV 243
Báthy Anna, Sándor Judit - szoprán, Tiszay Magda - alt,
Somogyvári Lajos - tenor, Littasy György - basszus
Budapesti Kórus
2. V. brandenburgi verseny BWV 1050
Ney Tibor - hegedű, Szebenyi János - fuvola,
Fischer Annie - zongora
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Otto Klemperer
A felvétel a Magyar Rádióban elhangzott
1950. január 13-i hangversenyen készült.
LPX 12160 - Mono
Ára: 70,-Ft
Divatos mostanában a nosztalgia: a húszas éveiket taposók is
meghatottan emlékeznek vissza teenager koruk slágereire. Nosztalgiát
ébreszt ez a lemez is, csak messzibb múltba vezet, és valóban nemes
értékeket ment át az utókorba. Persze az emlékek sokaságát is
felidézik ezek a felvételek a mai ötven-hatvanévesek nemzedékében,
akik Klemperer budapesti működése idején voltak fiatalok és akik tanúi
lehettek ragyogó produkcióinak az Operaházban, a Zeneakadémián, a
Rádióban és a Nemzeti Színházban. A jót könnyű megszokni. Aki
Klemperer Mozart-ciklusain ismerte meg a Szöktetést, a Figaro
házasságát, a Don Giovannit, a Cosi fan tuttét, A varázsfuvolát, az -
amikor hallotta őket - természetesnek vette, hogy olyanok, amilyenek.
Csak amikor a mester eltávozott Budapestről, akkor derült csak ki
igazán, hogy mit is jelentett itt Klemperer tevékenysége.
A nagy karmester erőteljes egyéniség is volt, nem sokat törődött
azzal, miként ítélik meg őt ezért mások. Budapesti tartózkodásának
külsőségeivel talán túlságosan is sokat foglalkozott a korabeli sajtó,
és ez kicsit háttérbe szorította azt a tudatot, hogy a XX. század
egyik legnagyobb dirigense működött közöttünk. Miután 1950-ben
véglegesen elköltözött Budapestről, hamarosan legendává vált itteni
működése, és ma már senki sem vitatja, hogy nevéhez a magyar zenei
élet egyik aranykora fűződik. Szerencsére hangzó dokumentuma is maradt
itteni vendégszerepléseinek: a Rádió pincéjéből előkerült egy pár
lakklemez, amely Klemperer néhány hangversenyét és operaelőadását
őrizte meg. Ezekből ad válogatást a Hungaroton új sorozata. Ezek a
felvételek módot adnak arra, hogy szembesítsük a bennünk élő emlékeket
a hangzó valósággal. Mert - noha ezeket a zenéket több mint harminc
éve rögzítették - technikailag eléggé szépen szólnak ahhoz, hogy
objektív képet kaphassunk a produkciókról. A sorozat első lemezén, egy
rádióhangverseny 1950. január 13-i felvételéről két Bach-mű hallható,
a Magnificat és az V. brandenburgi verseny.
Ami a lemezen megszólal, az teljesen egybevág az emlékekkel.
Klemperer Bach-interpretációjának fő jellegzetessége az acélos ritmus.
Ezt éppúgy meg lehet figyelni a Magnificat nagy kórusaiban, mint a
Brandenburgi verseny allegro-tételeiben. Az élő előadásból rögzített
darabokban nem tapasztalható semmilyen pontatlanság vagy lötyögés,
Klemperer szilárdan kézbe fogta együttesét. (Az allegro-tempók - mint
Klemperer budapesti időszakában általában - kicsit gyorsabbak a
megszokottnál.) Bach lírája is maradéktalan szépséggel szólal meg a
keze alatt, például a Magnificat Quia respexit kezdete, Báthy Anna
tolmácsolta áriájában vagy a Brandenburgi verseny középső tételében,
ahol a hangszeres szólistáktól, Fischer Annietól, Szebenyi Jánostól és
Ney Tibortól hallhattunk finom, stílusos kamaramuzsikálást. Hogy a
lemez objektív képet ad, azt a Magnificatban egy-két énekes halványabb
teljesítménye bizonyítja: ebben az aranykorban sem csupa elsőrangú
művész szerepelt a magyar zenei életben. Annál nagyobb Klemperer
érdeme, hogy valamennyiükből a lehető legtöbbet tudta kihozni.
K. I.
Dal, oratórium
HAYDN:
1. A Megváltó hét szava a keresztfán
Oratórium változat (Hob. XX: 2)
2. Salve regina, g-moll (Hob. XXIII/b: 2)
Kincses Veronika - szoprán,
Takács Klára - alt,
Korondy György - tenor,
Gregor József - basszus
Lantos István - orgona (2)
Budapesti Kórus (1)
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Ferencsik János
Német (1) és latin (2) nyelven
SLPX 12199-200
2 lemez - ára: 140,-Ft
Örvendetesen jó énekkvartett, élén egy nagyszerű
szopránénekesnővel; a hazai viszonyokhoz mérten nagyon tisztességes
zenekari teljesítmény; elsőrendű karmester; elfogadhatót csak
helyenként nyújtó kórus - így összegezhetem benyomásaimat ennek az
előadói szempontból - hagyjuk meg! - roppant nagy követelményeket
támasztó, sőt hálátlan kompozíciónak a hanglemezfelvételéről.
A fő nehézség: a különleges, egymás után kilenc lassú tételt (és
egy gyors tizediket) felsorakoztató forma. Tudjuk, hogy maga Haydn is
kezdettől fogva nehéznek és - valószínűleg éppen ezért - izgalmasnak
tartotta a feladatot, ami elé egy spanyol kanonok megrendelése
állította. Abból, hogy az elkészült mű széles köre elterjedését Haydn
annyira szívén viselte, hogy az eredeti zenekari verziót előbb
vonósnégyesre, majd oratorikus formában is átdolgozta - még az öreg
komponista felfokozott vallási buzgalmát figyelembe véve is arra
következtethetünk, hogy ennek a nem mindennapi feladatnak a megoldását
Haydn sikeresnek érezte.
Mindez arra kötelezi a mai előadókat is, hogy kitartóan keressék a
módját, hogyan lehet a művet anélkül megszólaltatni, hogy - Haydn
szavával szólva - "a hallgatót elfárasztaná". Ez pedig csak úgy
lehetséges, ha az előadóknak - elsősorban a karmesternek - sikerül
megragadniuk a lassú, meditatív tételek nagyon is eltérő
alaphangulatát, karakterét. Ez Ferencsik Jánosnak sikerült is; egy-két
tételben pedig, mint az Anya lelkiállapotát festő 3., vagy a Megváltó
magányosságát félelmetes erővel megjelenítő 5. szóban nagyon szépen
sikerült. S a bonyolult haydni szonátaformák világosan, plasztikusan
bontakoztak ki keze alatt.
Ha a feladatot mégsem érzem egészen megoldottnak, annak oka
elsősorban a közreműködő kórus. Ki kell mondanom: a Budapesti Kórus
jelen állapotában nem alkalmas arra, hogy egy ilyen reprezentatívnak
szánt oratórium-felvételen az énekkari részt megszólaltassa.
Teljesítménye bizony helyenként (példának okáért a hetedik "szó"
megszólalásakor) a felszisszenést is indokolttá teszi - az pedig még
élő hangversenyen is hiba. A hiányosságok eléggé elemiek: csúnya
hangzás, bizonytalan indítások, "vastag" intonáció, magassági
problémák. Mindez sajnálatosan "lefedi" az egész zenei szöveget.
Jellemző, hogy a negyedik lemezoldalt elfoglaló, kórus nélküli
g-moll Salve Reginában az egész hangzás - különösen a szólóénekeseké -
mennyivel felszabadultabb. S mindvégig élményt jelentett nemcsak
Kincses Veronika hangszépsége, technikai biztonsága, árnyalt és
megragadóan érzékeny éneklése, hanem az ének-kvartett hangzásbeli
összecsiszoltsága, kamarazenei együttlélegzése is. Az ő
"jutalomjátékuk" a lemez.
M. J.
E lemez elnyerte
a Francia Hanglemezakadémia
1980. évi nagydíját.
Ez a HUNGAROTON
50. nemzetközi
Grand Prix-je
DONIZETTI: Miserere
(Közreadja: Máriássy István)
Pászthy Júlia - szoprán
Bende Zsolt - bariton
A Szlovák Filharmónia Ének- és Zenekara
Vezényel: Maklári József
SLPX 12147
Ára: 70,-Ft
Zenetörténeti ritkasággal lepett meg ezúttal is a Hungaroton,
midőn Donizetti Miserere-jét átnyújtotta a zenekedvelőknek és a
lemez-raritások gyűjtőinek. Mert az olasz opera egyik nagymestere,
Verdi előfutára sokkal ismertebb a Szerelmi bájital, a Lammermoori
Lucia és jónéhány most újraéledő mű szerzőjeként. Egyházzenei
munkásságát aligha ismeri a világ: a Miserere nem jelent meg eddig
nyomtatásban. Máriássy István kutatta fel a különböző külföldi
könyvtárakban megbúvó kéziratot, illetve kézzel másolt
partitúra-oldalakat. A felkutatást rekonstrukció követte, amelyből
kiderült, hogy az eddig különállónak hitt tételek egy művet alkotnak.
A recenzensnek nem célja és feladata ehelyütt Donizetti művének
bírálata. Legfeljebb annyit említek meg, hogy szép kompozícióval
állunk szemben, amely azonban nem mentes a zenei közhelyektől. Nem
lehet véletlen, hogy Donizetti nem publikálta Misererejét. Jólesik
hallgatni a muzsikát és néha elmosolyodni a témához egyáltalán nem
illő vígoperai hangvételen, mint például az "Asperges me" kórusa vagy
a "Libera me" allegrója, amelyek a legkirívóbbak e tekintetben.
Igazságtalanság lenne nem megemlíteni viszont, hogy a "Libera me"
recitativója a témához illő komoly drámai hangot üt meg. De mindezeket
tudomásul véve feltétlenül érdekes megismerni ezt a művet is. Így nem
válik merevvé, sőt inkább formálódik, alakul és közvetlenebb lesz
Donizettiről kialakult nézetünk.
Nem győz meg azonban a rekonstrukció abban a vonatkozásban, hogy
egy hiányzó tétel helyére gregorián zsoltárt tesz. Ez a negyvennyolc
másodperces tétel önmagában nagyon szép, de Donizettivel keverve
elveszti éltető közegét, idegen test marad. Műemlék-épületek
rekonstrukciójánál bevált ez a módszer - egy-egy régi dísz vagy
falrészlet átmentése - de zenében sajnos nem érzem helytállónak még
akkor sem, ha (mint itt is) két egymást követő tétel hangnemi
távolságát kellett áthidalnia.
A szólisták, Pászthy Júlia és Bende Zsolt nagyon jó produkciót
nyújtanak. Pászthy Júlia két áriája legjobb formájában mutatja be az
énekesnő hangi kvalitását, hangszínének szépségét. A Szlovák
Filharmónia Zenekarának tagjai élményszerű hegedű-klarinét- és
kürtszólókkal örvendeztetnek meg (ilyenekben egyébként bővelkedik
Donizetti alkotása). A Szlovák Filharmónia híres kórusa ezúttal mintha
nem lenne olyan jó, mint ahogy tőlük megszoktuk: hangzásában nem
eléggé pregnáns, Maklári József a rekonstruált műhöz illő gonddal és
hozzáértéssel vezényli az érdekes és sikerre számot-tartható
felvételt.
Boros
MAHLER: Des Knaben Wunderhorn
(A fiú csodakürtje)
Dalok szólóhangra zenekari kísérettel
1. Wo die schönen Trompeten blasen -
2. Rheinlegendchen -
3. Trost im Unglück -
4. Lob des hohen Verstandes -
5. Verlorene Müh -
6. Des Antonius von Padova Fischpredigt -
7. Revelge -
8. Der Schildwache Nachtlied -
9. Wer hat dies Liedlein erdacht? -
10. Das irdische Leben -
11. Lied des Verfolgten im Turm -
12. Der Tambourg'sell
Andor Éva - szoprán (1-5, 8, 10, 11)
Gáti István - bariton (1, 3, 5-8, 9, 11, 12)
A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Lehel György
(Német nyelven)
SLPX 12043
Ára: 70,-Ft
Gustav Mahler csillaga - amint a lemez "gazdája" (a zenei rendező
és egyben a kísérőszöveg írója), Székely András megállapítja - valóban
felfelé halad. Sőt: felénk is. A folyamat Lehel György és a
Rádiózenekar jóvoltából néhány szimfónia hangversenytermi előadásával
kezdődött. Most ismét ők vállalkoztak úttörő feladatra: a Hungaroton
első Mahler-lemezét segítették életre - ezúttal dalokkal.
A vállalkozás sikerült. A produkció általában (a kísérő zenekar
apró pontatlanságaitól eltekintve) Mahlerhez méltó gondosságot, odaadó
figyelmet tükröz. Nem kétséges: Mahler zenéjét, amennyit csak lehet,
játszani, énekelni kell. Nemcsak szépsége miatt. A felvételt hallgatva
ugyanis egyre világosabban érezhető e zene jótékony hatása előadóink
művészetére. A Mahler-kompozíciók rutin-ellenes darabok. Stílusuk
elsajátításához nem alkalmasak semmilyen más (sem előd, sem kortárs)
zeneszerző művein érlelt megszokott, bevált fogásoké sem valamiféle
általános muzikalitás sablonjai. Mahlert kizárólag önmagán keresztül
lehet megközelíteni, s interpretálásához is hasonlíthatatlanul egyéni
megoldások szükségesek.
Egyik legfontosabb ezek közül az egyszerűség. Pontosabban a
naivitás. Szinte gyermeki vagy népi tisztasággal, ártatlansággal és
fantáziával kell ezeket a műveket megszólaltatni. A lemez legfőbb
erénye abban rejlik, hogy előadói keresik - hangban, előadásmódban
egyaránt - ezt az egyszerűséget. Andor Éva és Gáti István valóban
dalokat énekel, kerüli a teátrális pózt, és általában rátalál a
Wunderhorn-világ népi hangjára, melyet oly nehéz természetessé tenni e
zene rafinált egyszerűsége miatt. Jó irányba indultak el tehát, amikor
éneklési stílusukat megszabadították a "felnőttes" sallangoktól.
Azonban útközben megtorpantak. Nem díszítették még föl ugyanis ezt a
stílust a gyermek határtalan fantáziájával, másszóval: a megkomponált
szavaknak, gondolatoknak, hangulatoknak, mozdulatoknak egy része
rejtve marad.
Talán túlzottan sok energiát és figyelmet emésztett fel a dalszerű
hang kialakítása, a regiszterek kiegyenlítése (Gátinak különösen a
magas fekvés teltebb hangzásaiért kell még megküzdenie), s annak a
szinte nem is ének-, hanem beszédszerű könnyedségnek a megvalósítása,
melyhez a nagyszerű mintát (még mindig nem megközelíthető
tökéletességgel) Dietrich Fischer-Dieskau művészete kínálja minden
dalénekes számára, aki német dalt kíván előadni. Legfőképpen azonban -
s ez lehet, hogy már az anyanyelv korlátja - a szöveg egyes rejtett
árnyalatainak érzékeltetése várat még magára (például a
tájszólásjellegű vagy humoros, ironikus színezetű kifejezéseknél).
Mindkét énekes kicsit szűkmarkúan bánt az egyszerűség mögött rejlő
expresszivitással is. Bátrabban lehetett volna dúdolni, kiabálni,
suttogni vagy jajgatni, hiszen ezek a dalok éppenhogy nem a szokásos
éneklésmódokat követelik meg interpretálóiktól.
Pedig a lehetőség egy igazán színes Mahler-előadásra, mind Andor
Évánál, mind Gáti Istvánnál, csábító eredményekkel kecsegtet. Néhány
dalban önmaguknak teremtettek követendő példát. Remekül sikerült Andor
Éva részéről egy humoros dal (A szakértelem dicsérete). Az ironikus
hang, az állathangok utánzása, az egész mű kedves, mesélő jellege
magávalragadóvá teszi az interpretációt. Gáti István előadásában két
katonadal marad emlékezetes: a Riadó és A szegény tamburlegény.
Ezekben Gáti vérbeli dalénekesre valló érzékenységgel játszik a
szavakkal, hangja az ismétlődő dallamrészeknél mindig más színezetű, a
katonástól a halk kísértetiesig, az őrjöngőtől az álmodozóig sok-sok
hangvételre talál rá, s a műveket balladaszerű egyszerűséggel, megrázó
erővel szólaltatja meg. Elsősorban tehát ezekre a dalokra emlékezünk
szívesen, de a többit is kedvvel hallgatjuk, sőt örömmel várjuk a
vállalkozás (ígért) folytatását. Mert Mahler zenéjére közönségünknek
és zenészeinknek egyaránt nagy szüksége van.
Batta
Zenekari művek
BRAHMS:
D-dúr hegedűverseny Op. 77
David Ojsztrah - hegedű
Clevelandi Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Széll György
Melódia - CM-01861-62
Ára: 70,-Ft
Bizonyára nagy örömére szolgál a Brahms-muzsika kedvelőinek a
Melodia-cég EMI-licenc alapján készült új lemeze. A szólót az immár
elhunyt zseniális hegedűművész, David Ojsztrah játssza. Játékát már
annyian méltatták, hogy nehéz ehhez bármit is hozzátenni. A
veleszületett fenomenális technikai adottság, s a természetes művészi
temperamentum (mely ugyanakkor soha nem csap át túlzásokba; állandó
intellektuális kontroll alatt marad) oly ritka előadói kultúrát alkot,
mely a lehető legalkalmasabb Brahms műveinek interpretálásához.
Ojsztrah hangszínskálája a hegedű teljes hangterjedelmében oly
végtelen gazdagságú - az emberi lélek legmélyéig hatoló gyengéd
tónustól a gyönyörű kantilénán keresztül (az I. tétel lírai
epizódjaiban, s természetesen a lassú tételben) egészen a telt, tömör
akkordokig (I. tétel, expozíció) - hogy mintha időnként nem is egy
ember játszana, hanem egy kitűnően egymásra hangolt hegedűegyüttes.
Említsük még meg az első tétel kadenciájának kitűnő "hangszerelését",
a finale ragyogó szilaj főtémáját jellegzetes "visszatartásaival", a
hangszínek csodálatos áradását és a finom rubatokat (melyek soha nem
sértik meg a stílus határait) - és megközelítő képet kapunk Ojsztrah
játékáról.
Ojsztrah kongeniális partnere Széll György. Irányítása alatt a
Clevelandi Szimfonikus Zenekar rendkívüli érzékenységgel követi a
szólistát ("követi" - talán nem is helytálló szó ez itt; inkább
együttmuzsikál vele), és ragyogó teltséggel szól a tuttikban. A világ
bármely zenekara megirigyelhetné kifogástalan összehangoltságukat,
pontos akkordbelépéseiket. És bár Brahms nem tartozik a kimondottan
koloritgazdag szerzők közé (ebből nem az következik, írja
Rimszkij-Korszakov, hogy nem tudott hangszerelni, hanem, hogy az ő
zenéje nem is igényel másfajta hangszerelést), a karmester és a
zenekar mégis a színek óriási gazdagságát bontja ki a partitúrából.
Jellegzetes dolog: ha nagyszerű előadásban hall az ember egy művet,
úgy tűnik, hogy a szerző maga is éppen így képzelhette el.
Aki "élőben" hallotta Ojsztrahtól ezt a versenyművet, valószínűleg
megérzi, hogy a felvétel nem mindenütt azt a hangszínminőséget adja
vissza, mely a mester sajátja volt. De ne kívánjunk lehetetlent.
T. V.
BARTÓK: II. zongoraverseny
PROKOFJEV: V. (D-dúr) zongoraverseny
Szvjatoszlav Richter - zongora
Párizsi Szimfonikus Zenekar
Londoni Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Lorin Maazel
Melódia CM 0321-22
Ára: 70,-Ft
Igazi nagy ajándékot kap minden zenerajongó, akinek ez a lemez a
birtokába jut. Korunk nagy zongoraművésze, aki méltán megérdemli az
oly sokszor méltatlanul koptatott "zseniális" jelzőt, itt legjobb
oldaláról mutatkozik. Egyszerre lenyűgöző, félelmet keltő és
szeretnivalóan érzékeny. Bár általában Richter művészetének nem mindig
adják hű képét a lemezfelvételek, hisz a gép éppen az ő
legsajátságosabb lényegét, a mágikus irracionális szuggesztivitást
képes a legkevésbé rögzíteni, a jelenlegi két felvétel szerencsére nem
sokat vesztett az eredeti előadások vulkanikus erejéből.
Érdekes megfigyelni, hogyan ragadja magával Richter a zenekari
muzsikusokat is: a Bartók zongoraverseny II. tétele során a szóló
üstdob dübörgése a zongorával folytatott párbeszédben az óvatoskodás,
a kísérői illem legcsekélyebb jele nélkül egyenrangú társsá, fenyegető
ellenféllé nő fel, és ez nem kevés. Ugyanezt többé-kevésbé el lehet
mondani e zenekarok többi szólistájáról is, persze nem feledve, hogy a
kivételes zenekari teljesítmény elsősorban Lorin Maazel érdeme. Az
előadóművészetnek ezen a fokán végre elveszti a jelentőségét az, hogy
hol született és tanult a muzsikus. Így igazolódik a zenéi gondolat
nemzetekfelettisége, amely a mindennapok során, valljuk be, gyakran
illúziónak tűnik.
A recenzens még emlékszik rá, hogyan játszotta Richter a Bartók
zongora versenyt az Erkel Színházban, sok-sok éve, és felismeri a
lemezen az akkori megoldások higgadt, letisztult változatát. Talán a
III. tétel akkor, ott, élőben önfeledtebbnek tűnt, mint most - viszont
itt teljesen együtt volt szóló és zenekari kíséret.
A Prokofjev-zongoraversenyről csak annyit, hogy egész egyszerűen
tökéletes. Kritikus legyen a talpán, aki kifogásolhatót talál ezen a
pompás felvételen.
Nagyon szép a borító lapja, Bálint Endre művének reprodukciója. A
hátlap szövege kissé tétova és arányaiban sem szerencsés (a terjedelem
negyedrésze jut az "A" oldalnak, háromnegyed része a "B"-nek).
Szerencsére a zene önmagáért beszél.
F. Á.
GERSHWIN:
1. Rhapsody in Blue
2. Egy amerikai Párizsban
Columbia Szimfonikus Zenekar
New York-i Filharmonikusok
Zongorázik és vezényel: Leonard Bernstein
CBS felvétel
SLPXL 12191
Ára: 120,-Ft
A Columbia lemez átvétele nyilván tükrözi azt az élénk
érdeklődést, amelyet Gershwin muzsikája gyakorol a magyar közönségre,
és amelyet hiábavaló próbálkozás lenne itthon készült felvételekkel
csillapítani. A legkevesebb, amit az illusztris előadóktól várunk: a
hitelesség - és bizony keserveset kell csalódnunk, legalábbis a lemez
egyik oldala, a Rapszódia miatt. Valamelyest kárpótol az "Egy amerikai
Párizsban" magas színvonalú, komolyzenei közelítésű előadása, de ezt
is nyomja a nehézkes, szentimentális felfogás, amely főleg a túl lassú
tempókban nyilvánul meg.
A Rhapsody in Blue Gershwin által készített szóló-felvétele
közkézen forog - sőt egy bizarr kísérlet is kezembe került néhány
hete: Gershwin zongorajátéka alá modern zenekari kíséretet varázsoltak
Michael Tilson-Thomas vezényletével. Nos, a Gershwin-i tempók
szembeszökően gyorsabban, a pedálkezelés aszketikus és a rubato játék
rendkívül takarékos. Amit Bernstein zongorázik és vezényel a
Rapszódiában, arra csak egy lefordíthatatlan New York-i kifejezés
illik: schmaltzy... (legjobb közelítése: zsíros, sikamlós). Persze nem
vitás, hogy ezt a felfogást az elképzelhető legtökéletesebb
kivitelezésben kapjuk, a fúvós szólisták mindegyik belépése
gyönyörűség - de hiába, ha a mű szelleme elsikkad: a dzsessz-korszak
harsány optimizmusa helyett a szórakoztató ipar andalító érzelgősségét
kapjuk, mely a hallgatót nem aktivizálja, elektromosan nem ingerli,
hanem langyos fürdővízbe ülteti. Kétségtelen, hogy a zeneszerző saját
előadása nem mindig az egyedül üdvözítő, és a mi korunknak meg kell
teremtenie a saját Gershwin-jét, de ha már eltávolodtunk a
dzsessz-korszak emlékétől is, hiba lenne tegnapelőtti illúziók
felelevenítésével megcsalni a mát.
Az "Egy amerikai Párizsban" sokkal jobban járt: pontosan azért,
mert távolabb van a szoros értelemben vett dzsessztől, és a
szimfonikus szerkesztésű és hangszerelésű zenében Bernstein sokkal
otthonosabban mozog. Itt aztán megcsodálhatjuk mindazt, amire a
mesterzenekar és a varázsló pálca képes: szívet melengetően hangzik
fel a nagy dallam, amiről mindig az jut eszembe, hogy Párizs
műemlékcsodái között is lehetett honvágyat érezni New York város
dzsungele iránt, ha azt a bizonyos amerikait Párizsban úgy hívták:
George Gershwin.
F. Á.
KODÁLY:
1. Háry János - szvit
2. Concerto
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara (1)
Magyar Állami Hangversenyzenekar (2)
Vezényel: Ferencsik János
SLPX 12190
Ára: 70,-Ft
Nem először kerül lemezre e két Kodály-mű. A Budapesti
Filharmóniai Társaság Zenekara 1962-ben Kodály vezényletével a
Concertót, 1964-ben Ferencsikkel a Háry János szvitet játszotta
lemezre. A Háry-szvit régi felvétele (ugyanezzel az előadói
apparátussal) a Mátyás templomban készült. Azonos lemezjátszón
(WG-417, stereo, UNITRA), egymásután hallgatva nemcsak azt észleltük,
hogy más az akusztikai környezet. Feltűnő, hogy a zenei lényegnek
(ami, a karmester koncepciójából adódóan mindkét esetben
alapvonásaiban megegyező) a kiemelése mennyire különböző módon
valósulhat meg. A régi felvételen minden szólóállás kiugróbb,
élénkebb; a mostani sokkal halványabb tónusú, a szólisták játéka
diszkrétebb, s a hangzás egésze sokkal áttetszőbb. Másfél évtized
alatt nagyot változott az ízlés, s miként a régi zene esetében a
finom, vékony hangzás tűnik ma ideálisnak, úgy a XX. századi művekkel
kapcsolatosan is kimutatható ez a tendencia.
Még inkább igaz ez a Concertóra. A Kodály-vezényelte előadás
valamennyi karakterét visszaadja a Ferencsik vezényelte ÁHZ, mégis,
közvetlenül a másik interpretáció után hallgatva könnyednek tűnik.
Ferencsik interpretációja szellemében híven követi a szerzőét, s
önmagában hallgatva is teljesen meggyőző. Azzá teszi a hangulatok
pontos visszatükrözése, a végletes karakterizálás, s hogy Ferencsik
biztos kézzel mutat rá a változást kifejező, jellemző pontokra.
A Háry-szvitben a tüsszentés által szinte taktilis kapcsolatba
kerül a hallgató a Ferencsik-vezényelte zenével, és ez a hatás
mindvégig tart. Ebben a darabban egyetlen hangzási élménnyel marad
adósunk a felvétel: az Intermezzo-tételben a cimbalom csupán kísérlet
jellegű, túlságosan is szerény, pedig virtuóz játéka szervesen
hozzátartozik a XIX. századot felidéző hangzásvilághoz.
A Háry-szvit méltán tartozik szerzője legnépszerűbb alkotásai
közé. Reméljük azonban, hogy a szvit meghallgatása után az is
megfordítja a lemezt, aki csak a Háry miatt vette meg.
F. K.
MUSZORGSZKIJ-RAVEL:
Egy kiállítás képei
A Szovjet Rádió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Vlagyimir Fedoszejev
Melódia C 10-8975-76
Ára: 70,-Ft
Muszorgszkij, az orosz zene egyik legnagyobb zsenije 1874-ben írta
meg "Egy kiállítás képei" című zongoraciklusát. Ravel, a világ egyik
legragyogóbb hangszerelő-művésze 45 esztendővel később, 1929-ben
készítette el a mű zenekari változatát. Ez a közel fél évszázad nagyon
is előnyére vált a hangszerelésnek: Muszorgszkij idejében a nagy orosz
orchesztrátornak, Rimszkij-Korszakovnak eszébe sem jutott volna, hogy
az Ódon kastély trubadúrjának epekedő énekét szakszofonon szólaltassa
meg... Ravel neve tehát e hangszerelés révén száz százalékosan
összeforrt a darabbal. Éppen ezért furcsállottam, hogy a lemezborító
címoldalán csak Muszorgszkij neve szerepel; csupán a hátoldalon
említik meg Ravel nevét.
Ravel hallatlanul beleélte magát a kompozícióba; annyira, hogy nem
szolgaian hangszerelte meg a művet, hanem apróbb változtatásokat
engedett meg magának. És ezek a változtatások előnyére váltak a
darabnak. Ravel például az "ódon kastély"-ba belekomponált egy ütemet
(az eredeti tétel 18. és 19. üteme közé), hogy a tétel egyensúlya még
jobb legyen. Ilyen a "Baba Jaga kunyhójának" trió-szakasza (Andante
mosso) előtt a két ütemnyi betoldás, ugyancsak a jobb
egyensúlyelosztás céljából - hogy csupán a legfeltűnőbbekre hívjam fel
a figyelmet. De Ravel megengedte magának azt is, hogy egy egész tételt
kihagyjon a hangszerelésből; ez pedig a "Samuel Goldenberg és Smüle"
és "A limoges-i piac" című tételek közötti "Promenade".
Ennek a zseniális darabnak és hangszerelésnek minden hangja,
minden pillanata - hogy úgy mondjam - megváltoztathatatlan érték.
Ezért érthetetlen a számomra, hogy lemezünkön - amely az alább
említett kivételektől eltekintve példásan hiteles előadásúnak tűnik -
miért van a partitúrához képest két változtatás. Az egyik a
"Bydlo"-tétel két utolsó hangja, amely Ravel előírása szerint
"pizzicato" (pengetve) szólaltatandó meg, a zenekar bőgősei viszont
"arco" (vonóval) játsszák. A másik változás a "Samuel Goldenberg és
Smüle" című tétel végén van; ez azonban már (Muszorgszkij
zongoraletétjéhez képest is, Ravel hangszereléséhez képest is)
hangdifferencia: az utolsó frázis tizenhatodik-trioláiban a kottában
c-desz-c áll (teljes zenekari unisono-fortissimóban), hallani azonban
a c-desz-b fordulatot halljuk.
A két eltéréstől eltekintve mintaszerűen szép és jó a produkció;
nekem nagyon tetszik az a karmesteri felfogás is, hogy a
"Promenade"-tételek quasi-attacca vannak a soron következő tétellel
összekötve: így érzékelteti a dirigens, hogy a "séta" végén a "néző"
tényleg odaérkezett a másik kép elé. A zenekari teljesítmény egészen
kiváló; olyan fontos mellékszólamok tűnnek fel ebben az
interpretációban, amelyek általában az "élő" zenekari előadásokban is
el szoktak sikkadni. A zenekari hangszerek Ravel jóvoltából gyakran
kapnak jószerivel szólista-szerepet ebben a hangszerelésben.
Szólista-lehetőségeikkel élnek is a Moszkvai Rádió és Televízió
Szimfonikus Zenekarának művészei: megmutatják, hogy milyen sokra
képesek.
A karmesteri koncepció egyes finomságait már említettem;
összefoglalva: Vlagyimir Fedoszejev maximálisan "oroszul" vezényel, de
figyelembe veszi Ravel francia instrumentációját is.
Remélhetjük, hogy ez a lemez (szovjet-magyar koprodukció!)
állandóan kapható lesz, s nem válik hiánycikké.
B. I.
VERDI: Nyitányok
A szicíliai vecsernye - nyitány;
Traviata - Előjáték az I. és III. felvonáshoz;
Nabucco - Nyitány;
Luisa Miller - Nyitány;
Aida - Előjáték;
A végzet hatalma - nyitány
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Vezényel: Karolos Trikolidis
SLPX 12142
Ára: 70,-Ft
A rokonszenves fiatal karmester az 1977-es televíziós
karmesterverseny után egycsapósra a közönség kedvence lett. Karolos
Trikolidis koncertjein a termet zsúfolásig megtöltötték a rajongók. A
zenekarok is szívesen fogadják a jó próbamódszerekkel dolgozó,
kellemes modorú fiatalembert, és néhány igazán szépen sikerült
produkciójának tapsolhattunk az elmúlt esztendőkben.
Ezekhez a koncertekhez képest ez a lemez meglehetős csalódást
hozott. Talán az ötlet nem vált be: Trikolidis nem érzi és nem éli át
igazán Verdi zenéjét. Talán ezúttal a zenekarral nem talált
kapcsolatot a karmester? Nem tudjuk, de az eredmény egy szokatlanul
letargikus tempókkal súlyosbított, színtelen, eseménytelen felvétel.
Semmiképpen sem alkalmas arra, hogy Trikolidis sikereit növelje.
Talán az Aida előjáték és a Traviata III. felvonásának előjátéka
sikerült leginkább, ezekben szép lírai megoldásokat, és hangulatot
találunk. Sokkal kevésbé ragadnak meg a nagyformátumú nyitányok.
Különösen fájdalmas a feszültség hiánya a Nabucco nyitány
allegrójában, és a Szicíliai vecsernye gyors részeiből is teljesen
hiányzik az igazi dráma, és főleg az olaszos brio. Érthetetlenül
feszültség nélküli részletek változnak elegánsan megoldott
taktusokkal, azonban a negatívumok, sajnos, előtérbe kerülnek a lemez
meghallgatása után. A Filharmóniai Társaság Zenekara sem játszik
kiemelkedő formában; szolid, de nem igazán inspirált zenekari
produkciót hallunk, amelyen nem segít a mérsékelt felvételi technika
sem. Őszintén reméljük, hogy a fiatal muzsikus pályáján csak kitérő ez
a lemez és a folytatás ismét reményeket kelt majd tehetségében.
M. M.
VIVALDI:
L'estro armonico
Tizenkét concerto Op. 3.
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
Művészeti vezető: Sándor Frigyes
Szólisták: Rolla János, Kostyál Kálmán, Tfirst Zoltán,
Lovas György, Gazda Péter - hegedű;
Frank Mária - gordonka;
Pertis Zsuzsa - csembaló, orgona
SLPX 12171-73
3 lemez - Ára: 210,-Ft
A barokk concerto irodalmának beláthatatlanul gazdag terméséből
négy nagy sorozat hangversenyrepertoárban és hanglemezfelvételen
egyaránt a műfaj jelképévé vált: Corelli Op. 6 és Händel Op. 6.
jelzésű 12-12 concertója, Bach Brandenburgi versenyei és Vivaldi Op.
3. alatt kiadott concerto-sorozata, a "L'estro armonico". Élete
folyamán Vivaldinak több concerto-sorozata is megjelent, különféle
opus-számozással, de mint összefüggő egész, "teljes opus", egyik sem
bizonyult olyan maradandónak, mint a "L'estro armonico". (Az Op. 8.
alatt megjelent 12 concerto közül például "A négy évszak" néven
ismert, zártabb, négy műből álló egység önállóan élt tovább, csakúgy a
sorozat egyéb concertói, önállóan - de a teljes ciklus csak igen
ritkán szólal meg.)
Nehéz volna megmondani, miben több az Op. 3. a többi sorozatnál:
sem stilárisan, sem hangnemileg nem alkot egységes ciklust,
zenei-dramaturgiai koncepció sem fűzi össze az egyes darabokat. (A
többhegedűs és a szólóhegedűs versenyművek periodikus váltakozása a 12
darabon belül nem rejt dramaturgiai elképzelést - ez inkább csak
szerkesztési eljárás.) Kétségtelen viszont a L'estro összefoglaló
jelentősége: egyrészt az olasz concerto klasszikus korszakát, másrészt
Vivaldi alkotóművészetének első szakaszát, amely még szigorúbban
kötődött a nagybarokk tradícióihoz. Hogy "reprezentatív" sorozattá
vált, ahhoz hozzájárulhatott még, hogy Vivaldi első alkotóperiódusának
két legnépszerűbb alkotását tartalmazza: az a-moll és a d-moll
kettősversenyt.
Az opus népszerűségéből következően több felvételen is forgalomba
került már, köztük jónéhány magas színvonalú akad. Ezek mellé társul
most a Hungarotonnak a Liszt Ferenc Kamarazenekar közreműködésével
készült produkciója. E felvétel olyan erényekkel büszkélkedhet,
amelyek révén nem csupán egy a forgalomban levő jó L'estro-felvételek
között, hanem egyike a legjobbaknak, sőt bizonyos vonatkozásban
többletet, újdonságot nyújt valamennyivel szemben. Kezdjük
értékelésünket ezzel a többlettel.
A barokk előadói gyakorlat élő, alkotó, aktív előadóművészet volt,
ami azt jelenti, hogy az interpretátorok nem ragaszkodtak szolgaian a
kottában rögzített zenei anyaghoz, hanem azt - tehetségük és az élő
hagyományok szerint - díszítették, gazdagították. A kottában rögzített
és az utókorra átörökített zenei anyag nem képviseli a mű végleges,
megszólalásra szánt formáját, hanem csupán kiindulópontot ahhoz. A
legutóbbi évtizedekben igen nagy lendülettel kutatják az egykori
előadóművészi hagyományokat. Ennek folytán a legutóbbi években az
igazán korhű, hiteles előadásmódot nem az ős-szöveg érintetlen
reprodukálásában látják, hanem az egykori hagyományokat felélesztő,
díszített előadásban. Ezt a modern felfogást tükrözi a Liszt Ferenc
Kamarazenekar produkciója is. A díszítések kidolgozásában az együttes
művészeti tanácsadója Czidra László volt. Czidra igen jó
stílusérzékkel végezte feladatát. A díszítőformulákat a korabeli
tanulmányok, illetőleg az egykori stílus alapos kutatása nyomán
válogatta meg. Ennél talán még fontosabb azonban, hogy megtalálta a
kellő arányt: a díszítés nem öncélú, nem megy az eredeti alkotói
koncepció rovására.
(Komoly formai hiányossága a lemez-kiadványnak, hogy erre a
feldolgozási, illetve előadási módra vonatkozóan semmilyen
tájékoztatást nem ad. A laikusabb lemezhallgató így érthetően zavarba
jöhet, ha egyes részeket másképp hall, mint ahogy azokat másutt
megismerte. De kereskedelmi szempontból is elhibázott, hogy a
felvételnek ez a többlete, "újdonsága" nem derül ki a lemez
kézhezvételekor. Az sem derül ki, hogy a continuo-szólam a continuo
játékos - Pertis Zsuzsa - vagy pedig ugyancsak Czidra munkája.)
Végezetül magáról az együttesről és az előadásról. A zenekar
hangzása a legrangosabb kamarazenekarok színvonalával vetekszik.
Interpretációja mindenekelőtt precíz, pontos, kidolgozott, összjátéka
tökéletesen "lemezérett" (ez azért nagy jelentőségű, mivel a
hangfelvétel az együtthangzás tekintetében igen kényes).
Intonációjának tisztasága, biztonsága a kényes és gyakori unisono
részekben különösképpen érvényesül. A zenészek hangszeres virtuozitása
folytán a vonal- és dallam vezetés az esetenként szélsőségesen gyors
tempóvételekben is (No. 5) tökéletesen artikulált marad. Előadásmódjuk
igen színes, és ez nemcsak a díszítések következménye, hanem a
gazdagon és merészen alkalmazott artikulációs és dinamikai eszközöké
is (No. 2). A zenekar egyetlen egységet alkot, tagjai egyformán
kivették részüket a produkció sikerességéből. A szólisták közül
kétségtelenül a hangversenymester, Rolla János vállalta a legnagyobb
szerepet, de a többi szólista játéka hasonlóan magas színvonalú.
Mindezek az interpretációs erények kiváló akusztikai,
felvételtechnikai megoldással társulva valamely nagydíj várományosává
teszik a produkciót.
H. I.
Barokk kürtversenyek
Förster: Esz-dúr kürtverseny;
Telemann: F-dúr szvit; Esz-dúr versenymű
Friedrich Ádám, Brünner Albert - kűrt
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
Művészeti vezető: Sándor Frigyes
SLPX 12118
Ára: 70,-Ft
Három, a XVIII. század első felében komponált mű szerepel a
lemezen. Ezúttal tulajdonképpen tágabb értelemben vett barokkról
beszélhetünk, hiszen a műsor olyan zenetörténeti korszakot képvisel,
amelyben már egy új, a barokkot felváltó zenei törekvés formálódik
(majd vezető irányzattá is válik), amely végső soron a klasszicizmust
készíti elő. A század első felében a franciaországi eredetű, s onnan
Itáliában és Németországban elterjedt gáláns stílus a kötetlenebb
homofón komponálási technikával váltja fel a korábbi, szigorúbb
szerkesztésmódú polifóniát.
Ennek a korszaknak egyik, ma már kevéssé ismert nevű komponistája
Förster, akiről inkább csak lexikonokból tudunk. Esz-dúr
kürtversenyének műsorra tűzésével az együttes immár sokadszor,
ritkaságszámba menő mű megszólaltatását vállalta. Az előadás a
szólista és a zenekar nagyszerű együttmuzsikálását eredményezte: a
hangzási arányok kiegyenlítettek, a zenekar a kürtszólóknál ideális
kísérő. A tuttik fényes hangszínnel, tömören és egyúttal árnyaltan
szólnak. A szólista, Friedrich Ádám, szép kürthangon, tiszta
intonálással és nagylélegzetű formálással játssza
zeneileg-technikailag igényes szólamát, a Marpurg által "kora első
finomabb melódistái" közé számított Förster dallamait. Összefogott,
pergő előadásban szólal meg a mű: a tutti-szóló-részek jól olajozott
fogaskerekekként illeszkednek egymásba. Lendületesek a tempók, amelyek
egyébként mindhárom tételben el is érik a felső határt, ami még a
stílusos játék kereteibe belefér. A második tétel Adagioja (azt is
beleszámítva, hogy ez a kor gyakorlatában nem jelentett végletesen
lassú tempót) már-már szinte Andante; a harmadik tételben pedig a
kürtszóló egy-két részlete a zenei megoldhatóság határán (de még azon
innen) mozog. Mindezek azonban csak nüanszok, és nem érintik a kitűnő
előadás egészét.
A műsoron szereplő másik két kompozíció szerzője, a maga korában
Bachnál is nagyobb tekintélynek számító G. Ph. Telemann, aki
(Rollandot idézve) "friss légáramlatokat" hozott a német zenébe. Mivel
manapság - méltánytalanul - meglehetősen keveset játsszák a műveit,
különösen örvendetes a két kürtre írott F-dúr szvitjének és Esz-dúr
versenyművének eljátszása. Ezeknek az előadására is jellemzőek a fent
említett pozitívumok, azzal a kiegészítéssel, hogy itt a tempók
kiegyenlítettebbek. További pozitívum (egy-két korábbi felvétellel
szemben), hogy a kürtök nem-szólisztikus meneteinél ezúttal szinte
mindenütt sikerült megtalálni a megfelelő hangzási arányt, vagyis a
rezek "nem tengenek túl" a vonósok rovására. A tételek megformálása
karakterisztikus, közülük (az értékítélet igénye nélkül) a szvit
különleges hangulatú és hanghatású Rondeau-ját és a versenymű
Grave-tételének szép I-II. hegedű-szólóit emelném ki. Brünner Albert,
aki Friedrich Ádám mellett a másik kürt szólamát játssza, egyenrangú
partnere szólistatársának és az együttesnek.
A felvételtechnika kifogástalan ezzel kapcsolatban legfeljebb egy
jelentéktelen részletre vonatkozó megjegyzés tehető. A Förster-mű első
tételében, ahol egyes ritornelleket a zenekar rusztikusan, nagy
hangsúlyokkal játszik, egy néhányszor előforduló szinkópás
ritmusképlet súlytalan része elvész az előző hangzás kicsengésében.
Ettől eltekintve minden érthetően, differenciáltan és nagy
színgazdagsággal szól; vagyis sikerült "a mikrofonok fülével hallani".
B. Gy.
Éljen a magyar!
1. Berlioz: Rákóczi induló
2. Erkel: Hunyadi László - Palotás
3. Delibes: Coppélia - Csárdás
4. Lanner: Pesti keringő Op. 93.
5. Johann Strauss: Éljen a magyar! - polka Op. 332
6. Weber: Andante és magyar rondó
7. Erkel: Ünnepi nyitány
Bársony László - mélyhegedű (6)
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Ferencsik János
SLPX 12041
Ára: 70,-Ft
Zene és nemzeti jelszó többször összekapcsolódott már az idők
folyamán és az esztétikai kétségeknek el kell halványodniok a pompás
eredmények láttán, melyeket a most kézbe vett lemez köt csokorba.
Persze komolykodás volna túlzott stiláris egységet követelni, és a
recenzens először is kijelenti, hogy a vérbő, virtuóz muzsikálás
átsegítette a potpourri-jelleg okozta aggodalmakon.
Problematikus a lemez szerkesztésében, hogy a csak nevükben magyar
kompozíciók (mint Lanner vagy Delibes művei) hogy jönnek össze az
igazi "ungaresca" darabokkal, és hogy Erkel "Ünnepi nyitánya"
kellőképpen érdekes-e ahhoz, hogy ellensúlyozza a másik lemezoldal
bravúr-zenéit (melyek között egy Erkel-gyöngyszem: a Palotás is ott
csillog). Müller József Kossuth-indulója nyílván tévedésből került a
lemezre. Talán címe juttatta három súlycsoporttal nehezebb szomszédai
közé, s ez a rövid dicsőség fájdalmasan tudatosítja a művecske
középszerűségét. Mindenesetre érdekes ennyi "magyaros" zene hallatán a
moll-hangnemek túlsúlyát megfigyelni!
Nem akarok hirtelen következtetéseket levonni kellő megalapozott
bizonyíték nélkül, és így nem tudom, hogy a magyar népdal gyakori
la-pentaton-jellege munkálkodott-e itt, vagy a reformkornak
bizakodásában is tragikus életszemlélete, a "balsors" tudata, mely ott
fenyeget a Himnusz első versszakában, de a Kossuth-nóta melankolikus
szövegében is. Az efféle zenék két legfontosabb kívánalma az
előadóktól: a mélytűzű hangszínvilág és a technikai nehézségek
virtuskodó legyőzése. Mindkét kívánalomnak eleget tesz az Állami
Hangversenyzenekar Ferencsik Jánossal az élen. Nem is kell a hátlap
munkafotóira pillantani: minden hangból érződik a felszabadult,
jókedvű, adakozó zenélőhajlam, amely soha sem torzul rendetlenségbe.
Bársony László - a Weber mű szólistájaként - még kiváló kollégái közül
is kiemelkedik. Talán csak a "mélytüzű" hangzást kísérti meg olykor a
puffogó nehézkesség kísértete - főleg felvételtechnikai okokból.
De ki lehet ünneprontó ennyi megvesztegető tehetség hallatán?
Tegyük félre kétségeinket és kiáltsunk ha nem is háromszoros, de
legalább kétszeres vivátot az SLPX 12041-nek!
F. Á.
Népszerű sorozatok
(Zenekari művek)
Szereti Ön Mendelssohnt?
1. e-moll hegedűverseny Op. 64
Kovács Dénes - hegedű
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Németh Gyula
2. Szentivánéji álom - nyitány Op. 61
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Vezényel: Kórodi András
3. c-moll vonósszimfónia-tétel
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
Művészeti vezető: Sándor Frigyes
FX 12216
Ára: 50,-Ft
A lemez első és második darabja minden vitán felül reprezentálja
azt a Mendelssohnt, akit a romantika klasszikus iskolázottságú, lírai
alkatú poétájának ismerünk, akinél csodálatosabban azóta sem idézte
fel senki a tündérvilág koboldjait. Az áradó, édes dalolást és az
erdők mesebirodalmának sziporkázó látomását egyesíti magában a
tizenhét éves, zseniális zeneszerző utolérhetetlen remekműve, a
Szentivánéji álom nyitánya.
Amilyen bámulatraméltó alkotás, olyan kényes az előadása:
megvalósítani ennek a zenének minden mozgalmasságát és ugyanakkor
érvényre juttatni hangszerelésének áttört finomságát, hangzásvilágának
lebegő könnyedségét, dallamosságának spontán bensőségét. Kórodi András
és a Filharmonikusok rugalmas ritmikával, pontosan és tisztán
szólaltatják meg a művet, kitűnő az előadás tempója is. Sajnos mindezt
- félő, jóvátehetetlenül! - elrontja a fafúvósok két belépésének
fülsértő hamissága a darab elején. Ez minden bizonnyal technikai
eredetű torzulás, amit vétek volt ebben a nagy gonddal megvalósított
produkcióban bennehagyni, annál is inkább, mivel éppen az első
benyomást teszi tönkre.
A harmadik darab - a zeneszerző tizenkét vonósszimfóniájával
együtt - csak nemrég került nyilvánosságra. Tanulságos bepillantást
enged Mendelssohn tanuló éveinek műhelyébe, elsősorban a barokk
stílustanulmányok elmélyült és ihletett munkáját fedi fel előttünk,
amelyek ékesszólóan világítják meg a zeneszerző rendkívüli
mesterségbeli virtuozitásának és stílusbeli jártasságának eredetét. A
c-moll vonósszimfónia-tétel francia nyitányt idéző formája és
magabiztos ellenpontozó technikája egyaránt imponáló példája a
tizenéves Mendelssohn kitűnő iskolájának és alkotói szuverenitásának.
Mégis meggondolkoztat: a Mendelssohnt nem ismerők szánára hű képet ad
e a zeneszerzőről az effajta stílusbeli kuriózum felidézése? Nem lett
volna-e célszerűbb például a Szöveg nélküli dalok sorozatából néhány
zongoraművet beiktatni a nyitány és a hegedűverseny közé? Mindez
természetesen zenepolitikai kérdés és nem von le semmit a
vonósszimfónia előadásának vitathatatlan értékéből, a Liszt Ferenc
Kamarazenekar produkciójának nagyszerűségéből.
Mendelssohn hegedűversenye - a hegedű irodalmának egyik
legnépszerűbb darabja - páratlan közkedveltségét bizonyára annak
köszönheti, hogy harmonikusan egyesíti magában a zeneszerző stílusának
két legjellemzőbb sajátságát: a Szentivánéji álom zenéjéből ismert
tündér-romantikát és a Szöveg nélküli dalok édesen áradó, bőven ömlő
dallamosságát. A műnek ez a népszerűsége azonban az előadó számára azt
jelenti, hogy állnia kell a versenyt a világ legjobb hegedűseinek
lemezfelvételeivel. Kovács Dénes - különösen az utóbbi időben -
magasabb színvonalú produkciót nyújt, mint ezen a felvételen:
hegedűhangja áradóbb (talán más hangszeren is játszik azóta), dalolása
bensőségesebb, virtuozitása elegánsabb. Önfeledt lassításai
túlságosan szétdarabolják a versenymű első tételét, a szonátaforma
egysége csorbát szenved ezáltal. Félreértés ne essék: ez az
interpretáció abszolút mértékkel mérve nem érdemtelen arra, hogy
Mendelssohn művészetének reprezentatív bemutatójává váljék, Kovács
Dénes azonban ennél sokkal csillogóbban, felszabadultabb költészettel
tud hegedülni.
P. M.
Hangszerszóló és kamarazene
MOZART: Zongoraszonáták - I.
F-dúr K. 280; Esz-dúr K. 282; G-dúr K. 283;
D-dúr K. 284; a-moll K. 310; D-dúr K. 311;
F-dúr K. 332; B-dúr K. 333; C-dúr K. 545.
Ránki Dezső - zongora
SLPX 11835-37
3 lemez - Ára: 210,-Ft
Napjainkban világszerte növekedőben van az az igény, hogy a
barokk, sőt a bécsi klasszicizmus zenéjét is mennél korhűbben, az
eredeti játékmódnak, hangzásnak megfelelően adják elő, lehetőleg
korabeli vagy azok nyomán rekonstruált hangszereken. (Ez a divat
kivált a hanglemezpiacon hódít.) Ez nem jelenti azt, hogy a
zongoristákat ezentúl "eltiltják", "megfosztják" a Wohltemperiertes
Klaviertól, a Haydn- és Mozart-féle billentyűs zenétől. De megkerülni,
nem tudomásul venni a korabeli hangszerek adottságait - többé; nem
lehet. Ezentúl nem elég a korszerű tudományos kottakiadványok
használata. Ismerni kell a korabeli hangszerek billentését, hangzását,
technikáját, s ennek kamatoztatásával megvalósítani a lehetőleg
hiteles hangzást, ornamentikát, artikulációt, tempót, dinamikát - a
zongorán. S hogy ez lehetséges, hogy megfelelő előadásban e művek
zongorán is kelendőek, azt már a Haydn-zongoraszonáták fiatal magyar
zongoristák tolmácsolta hanglemez-sorozata is bebizonyította.
Hozzájuk hasonlóan rendkívüli jelentőségű ez az új magyar
Mozart-szonátagyűjtemény, amelynek első albuma Ránki Dezső lemezeivel
világsikert ígér. Valóban nem túlzás rendkívüli jelentőségről
beszélni, hiszen ezeket a műveket - bár jóval ismertebbek,
játszottabbak, mint a Haydn-szonáták - elsősorban tananyagként
használják világszerte. S így, hangzó alakban talán oda is eljutnak,
ahová az új, tudományos kottakiadványok még nem - s ha eljutnak is
amazoknál világosabban, meggyőzőbben ébresztenek rá a művek
szépségére, a stílusos, a "hiteles" Mozart játék megvalósításának
módjaira tanítják (egészében és részletkérdésekben) az
előadóművészeket, a zenetanárokat és zenetanulókat. S persze
csiszolják, finomítják a zeneszerető közönség fűlét, ízlését. Éppen
ezáltal, hogy Ránki Mozart-játékát egyszerűen - gyönyörűség hallgatni.
Bárkinek. Ez nagyon sokat jelent. Hiszen szinte közhely már, hogy a
Mozart játék próbakő: számos művésznek nemcsak zenei, de technikai
hiányosságai is éppen e látszólag igénytelen, "középiskolás fokon"
megoldandónak ítélt művek előadásakor szoktak kiütközni.
Ránki Dezső a már hanglemezre játszott Haydn-szonáták
interpretációs tapasztalatainak birtokában, nagyon értelmesen, üde
természetességgel, elragadó zenélő és zongorázó kedvvel, a maguk igaz,
eleven szépségében szólaltatja meg ezeket a sokáig tananyaggá
degradált műveket, a Wiener Urtext kiadás alapján, Steinway "D"
zongorán. Rendkívül takarékos példahasználattal, sajátos, nem túl lágy
billenésmóddal teremt tiszta hangzásképet. Különálló hangok
láncolatából alakítja ki a maga gyöngyöző, pergő, "éneklő" mozarti
allegróját. A korabeli praxisnak megfelelő ornamensek megejtő
természetességgel simulnak előadásába. Kizárólag a Mozart előírta
dinamikával él, de azzal következetesen - így válik roppant
változatossá színben, karakterben a játéka. Zongorázásának megvan a
lendülete, súlya, ereje, ahol kell (a kidolgozási részekről sokszor
kiderül: sokkal drámaiabbak, összeütközésekben gazdagabbak, mint
gondoltuk); a bája, a galantériája, a szellemessége, a játékossága -
mindig ott és annyira, ahol és amennyire a zene megkívánja. Nagyon
mértéktartó az elérzékenyülés pillanatában csakúgy, mint a "con
espressione" feliratú (vagy azt akár mellőző) bensőséges mozarti
lassútételek megszólaltatásakor. A kompozíciók valódi arányait
érzékeltetve valamennyi expozíciót megismétli. A formálásban -
kicsiben és nagyban -, akárcsak a szólamok vezetésében,
összecsengésében, plasztikusan, világosan, élvezetesen érzékelteti a
zene folyamat voltát.
Mennél több virtuóz zongorázási lehetőséget kínál a mű, annál
jobban elemében van Ránki: a finálék például egészen szenzációsak! Bár
produkcióit valójában nem lehet rangsorolni, külön kell szólni a 2.
lemezről, amelyen csupán egy-egy nagyobb lélegzetű,
koncertdarab-igényű szonátát játszik. A lemez egyik oldalán a
Münchenben írott, 284 számú D-dúr szonátát találjuk, pompás-friss
Allegrójával, "gáláns" rondoformájú polonézével és zárótételül a
megkapó egyszerűséggel, tiszta nehézséggel megformált téma nyomán a
ragyogó variációk sorával. A másik oldalon a Johann Christian Bach
hatására utaló, párizsi keletű, K. 333-as B-dúr szonátát szólaltatja
meg Ránki. Rendkívül hajlékony, dallamosan játssza az első két tételt,
és remek tartással, nagyszerűen a cadenzával bővített finálét.
H. K.
SCHUBERT:
Négy impromptu Op. 90 D 899
Négy impromptu Up. D 142 935
Schiff András - zongora
A King Records Co. Ltd. felvétele
SLPX 12130
Ára: 70,-Ft
A Hungaroton Magyarországon is forgalomba hozta a Kings Record Co.
(Japán) felvételét: Schubert nyolc impromptujét Schiff András
előadásában.
Véleményem szerint ez a lemez ma a hazai kínálat egyik
legértékesebb darabja, s egyben Schiffnek talán a legjobb
hanglemez-produkciója.
Schuberttől két impromptu-sorozat maradt fenn: Op. 90 alatt négy,
és Op. 142 alatt másik négy. A két sorozat majdnem egyidőben
keletkezett, nevezetesen az 1827-es év utolján. Ennek ellenére
jelentős különbségek mutatkoznak a két sorozat között. Az előző
technikailag könnyebb, rövidebb darabokat tartalmaz, az egyes
darabokat a rokon műfajkategórián és az azonos opus-számon kívül semmi
sem köti egymáshoz. A második sorozat terjedelmesebb és zeneileg is
igényesebb műveket tartalmaz, amelyeket szorosabb egységbe foglal a
szisztematikus tétel-, illetve hangnemrend.
Az impromptu a korai romantikában kedvelt műfajkategória; címe nem
annyira rögtönzésre, tehát fantáziaszerűségre utal, mint inkább zenei
ötletre, az egyetlen ötletre, amit a kis műfaj feltárni kíván. Nem
véletlen, hogy Schubert zongorakompozíciói közül épp ezek a
legismertebbek. Nagyméretű zongoraszonátái helyenként kétségtelenül
nagyobb mélységeket tárnak fel, összetettebb mondanivalóval tűnnek ki,
viszont megoldottságuk általában nem egyenletes. Itt, az impromptuk
esetében tartalom és forma olyan harmonikus egységben találkozik,
amely joggal biztosít e daraboknak kivételes helyet Schubert
zongoraművei között.
Technikai könnyűségük - különösen az első ciklusban - csupán
látszólagos. A zenei anyag valóban hiteles tolmácsolásához,
részleteinek feltárásához igazi pianisztikus bravúr szükséges. Ez az a
terület, amelyen Schiff kivételes tudása maradéktalanul érvényre jut,
és egyedülállóan magas szintre emeli produkcióját. Hadd hívjuk lei a
figyelmet a dallamvezetés különleges módjaira. A dallam helyenként egy
akkordikus szövet csúcsán bomlik ki, de úgy, mintha külön énekes vagy
énekszólam intonálnál. Másutt a dallamot hangszeres figurációk
szövevénye veszi körül, s mégis, a dallam folyamatossága, különállása
itt is mindenkor nyilvánvaló: mintha a melódiát külön kéz (vagy
játékos) önállóan adná elő. Ehhez társul a dallamvezetés hihetetlen
érzékenysége: az artikuláció, a dinamikai árnyalás sokrétűsége, a
dallamok érzelmi feltöltése, tartalmuk megélése és kibontása.
Schiff interpretációja rendkívül diszkrét. Billentése, hangvétele
alkalmazkodik a stílushoz és a műfajhoz. Hangvétele szinte mindvégig
visszafogott; a c-moll impromptunak, vagy a második sorozat két f-moll
impromptujénak néhány ütemétől eltekintve gyakorlatilag nem alkalmaz
igazi forte-hangzást. A csúcspontok kidolgozásában a dinamika csupán
egyik, de nem a leglényegesebb interpretációs eszköze. Sokkal nagyobb
hatást ér el egy-egy akkord vagy dallamhang parányi késleltetésével,
aminek nyomán egy kis dinamikai emelkedés már megfelelő, sőt
elementáris hatású lehet. Ez a kifejezés és előadásmód harmonikusan
találkozik a schuberti zene bensőséges mondanivalójával, a művek
szerényebb tartalmi és formai koncepciójával.
H. I.
LISZT:
1. Transzcendens etűdök
2. III. Magyar Rapszódia
3. Spanyol rapszódia
Lazar Berman - zongora
Melódia C-10-04931-34
2 lemez Ára: 140,-Ft
A nemrég megjelent Melódia-kiadású Lazar Berman-album műsora
korántsem a véletlen műve. Egyrészt Liszt muzsikája (már a mester első
oroszországi útja után) nagyszámú hódolót nyert meg magának, és
nagyban felkeltette számos orosz muzsikus érdeklődését (pétervári
zeneszerző-iskola, Rachmaninov). Másrészt Lazar Berman - a
Liszt-verseny győztese - a kifejezetten virtuóz zongoristák táborába
tartozik: örömét leli a technikai nehézségek legyőzésében, a
figyelemfelkeltő, hatásos előadói modorban. Ez néha a felszínes
emóciók túlzott kiemeléséhez vezet (ami egyébként megfelel a lemezen
szereplő Liszt-művek karakterének). Berman számára nem léteznek
technikai nehézségek, de játékában néha bizonyos dinamikai-agogikai
önkényeskedés fedezhető fel.
A zongorista előszeretettel alkalmazza azt a fogást, hogy lelassít
a nagy crescendók alatt s az ezt betetőző tetőpontokat dinamikailag
visszafogja, holott a kottában ugyanakkor az utasítás: gyorsítva és
végül fortissimo. Időnként a művész "retusál", igaz, jelentéktelen
mértékben és a zenei szövegből adódóan "megengedett" helyeken.
Hozzátesz vagy elhagy előkéket, arpeggiókat (a "Vision", a
"Ricordanza" etűdökben vagy a III. Rapszódiában), máskor kissé
szabadon kezeli a ritmusokat ("Eroica" etűd). A III. Rapszódiában a
koronákon a gyors repetíciókkal hatásosan utánozza a cimbalom
hangzását - habár ez nem mond ellent a romantikus, improvizatív
előadási hagyományoknak, hiszen maga Liszt sem volt mentes a
"szabadosságtól", akár saját, akár idegen kottaszövegről volt szó.
Berman billentése aktív és kissé éles, ezért előadásában
élménytadóbbak azok a darabok, melyek "hangosak", gyors tempójúak,
gazdag szövetűek (például az etűdök közül a "Preludio", a 2. a-moll, a
"Mazeppa", "Eroica", "Wilde Jagd"). Igaz, egy ilyen rangos mesternek,
mint Berman nem okoz gondot sem a szinte impresszionista kolorit
felidézése ("Feux follets", "Harmonies du soir"), sem a szépen éneklő
zongorahang ("Paysage", "Ricordanza"). Nem idegen tőle a drámai
átfűtöttség sem ("Vision", vagy a 10. f-moll etűd). Keze alatt a
zongora gyakran zenekarrá nő hatalmas, egymástól elkülönülő
hangrétegeivel, örvénylő színeivel, relief-szerű vonalvezetésével.
Liszt kolosszális fantáziája Bermanban nagyszerű kifejezőre talál.
Erre talán a legjobb példa a "Spanyol rapszódia".
A felvételtechnika sajnos, hagy még kívánnivalót maga után. A
lemezen állandó sercegés, pattogás hallatszik és ez zavarja a
maradéktalan élvezetet.
T. V.
Kocsis Zoltán koncertfelvételei
(1971-1978)
1. Schubert: f-moll impromptu Op. 142 No. 4
2. Liszt: Csárdás obstiné
3-5. Rachmaninov: Esz-dúr etűd - A-dúr prelűd - E-dúr prelűd
6. Chopin: g-moll ballada Op. 23
7. Liszt: Venezia e Napoli - a) Gondoliera - b) Canzone
- c) Tarantella
8. Bartók: Három etűd
9. Schönberg: Zongoradarab Op. 33/a
A Magyar Rádió felvételei
Kocsis Zoltán - zongora
SLPX 12239
Ára: 70,-Ft
Kocsis Zoltán egyszer azt mondta nekem, hogy az igazi nagy
muzsikusok zenefelfogása között tulajdonképpen nincs is olyan jelentős
különbség, mint ahogy azt felületesen hangsúlyozni szokták. Richter,
Menuhin, Klemperer, Casals, Gould zeneisége mélyen közeli rokonságban
áll. Hogyan értsük ezt? Hiszen látszólag épp az egyéniség ismérvei, az
egyéni felfogás jegyei azok, melyekkel a zseniket jellemezni
próbáljuk. Valószínűleg nem is az individuumok, temperamentumok,
neveltetések, stílusirányok hasonlítanak, hanem a kifejezési vágy
ősgesztusa, az a mód, ahogyan ezek a kimagasló előadók a többé-kevésbé
tökéletlenül lejegyzett kottaképet - a nagy zeneszerzők üzenetét -
életrekeltik. Ők ugyanis a kotta mögé látnak, képesek felnőni a
zeneszerző kimondott, vagy csak sugallta, szándékaihoz,
interpretációjukkal a komponista alkotó társává válnak. Ez persze
egyfajta merészséget, hitet, sőt fanatizmust feltételez. A zongorázás,
csellózás, hegedülés, vezénylés az ő esetükben valamiféle titokzatos
szellemidézéssé alakul át.
Kocsis Zoltán is ezek közé a manapság - úgy tűnik - egyre ritkább
muzsikusok közé tartozik. Talán a legfontosabb ajándék, melyet
művészetének köszönhetünk, az, hogy meri újraértelmezni a kottát, és
csak olyan művet játszik el, amelyet valóban képes újrateremteni.
Innen ered Kocsis koncertjeinek, lemezfelvételeinek minden esetben
nevelő, kultúraformáló jellege. Zenélésének ez az általánosabb,
átfogóbb célja teszi művészi megnyilatkozásának minden részletét - a
műsorválasztástól az előadás körülményeiig - hallatlanul jelentőssé.
Az 1971 és 1978 között elhangzott Kocsis-koncertekből való
válogatás külsőségeiben is tanulságos. A mai lemezdömpingben, amikor a
technika segítségével (mikrofonozással, vágással, a felvétel
megismétlésének lehetőségével stb.) sok kevéssé jelentős előadó
produkciója válik épphogy elfogadhatóvá, egészen másfajta,
megkülönböztetett rangú élményt jelent olyan felvételeket hallgatni,
melyek a koncertteremben, egyszeri eljátszással, az "itt és most"
kényszerében és varázsában készültek. Ugyanakkor a lemez mégsem veszti
el hangfelvétel-jellegét, hiszen különböző időpontokban felvett
anyagokból áll. Ez a lemezprodukció tehát válogatás csaknem tíz
esztendő koncerttermésének legérettebb gyümölcseiből. Mert hiszen a
műsor összeállításakor a legfontosabb szempont nyilván a darabok
előadásának a minősége volt. Ez megintcsak igen fontos. A műsor nem
eleve meghatározott; nem a magyar lemezpiac hiánya vagy valamiféle
összkiadás terve, netán évforduló szabja meg létrejöttét, hanem egy
nagy egyéniség legjobb pillanatait örökítette meg a Hungaroton.
Vajon nem lehetne-e a Kocsis-lemez tanulságait a stúdiófelvételek
esetében, sőt, talán a repertoár összeállításában is kamatoztatni? Az
utóbbi időben a hazai lemezpiac kínálata nagyot fejlődött, a
Hungaroton (főként műsorválasztásával) gyakran örvendeztette meg a
lemezbarátok egyre növekvő táborát. De úgy tűnik, mintha (s ez nem
csupán egyetlen esetre vonatkozik) nem annyira a művészileg
tökéletesen érett, mint inkább a "piacérett" produkciókat
szorgalmazná. Gyakran olyan lemezek kerülnek az üzletekbe, melyek a
teljes siker reményével kecsegtettek, csak bizonyos szempontok,
esetleg a kereskedői türelmetlenség lerövidítették az érési
folyamatot, s ezt viszont a minőség sínylette meg. A gyümölcs még
érhet a piacon (ez sem a legszerencsésebb módja a zamat elérésének),
de a lemez már semmiképpen.
Mindezt azért éppen Kocsis Zoltán koncertfelvételeinek
válogatásával kapcsolatban éreztem szükségesnek elmondani, mert e
lemez azt bizonyítja, hogy a Hungaroton céget a mai körülmények között
ez az út juttatja a legmesszebbre. Végül is a lemezhallgató közönség
elsősorban élményt kíván vásárolni, nem pedig zenetörténeti
érdekességet vagy lemezösszkiadást.
Batta
BACH:
1. d-moll toccata és fúga BWV 565
2. F-dúr pastorale BWV 590
3. ("Nun komm' der Heiden Heiland") Korálelőjáték BWV 659
4. F-dúr toccata és fúga BWV 540
Lehotka Gábor
a váci zeneiskola orgonáján
SLPX 12198
Ára: 70,-Ft
"Új felvétel" - tájékoztat a lemezborító. Lehotka Gábor legutóbbi
Bach-lemezének műsora ugyanis részben megegyezik nagysikerű első,
aranylemez-díjat nyert felvételével. Komoly előny: a Figyelmes
hallgatót érdekes felfedezőútra vezetheti a kínálkozó összehasonlítás.
Már csak ezért is ajánlható a lemez megvétele még azok számára is,
akiknek a régi is a birtokukban van. Két népszerű mű, a d-moll toccata
és fúga, valamint az F-dúr pastorale "átfedi egymást" a két lemezen,
de többről van szó, mint egyszerű újrajátszásról.
A többlet már eleve adódik a megszólaltatott hangszerek
különbözőségéből is. Az első felvétel - ez is kuriozitás! - hazánk
legrégebbi, a soproni Szent György templom 1633-as építésű barokk
orgonáján készült. Jelen felvételünk hangszere pedig a Váci
Zeneiskolának már több lemezfelvételről is ismert orgonája, amelyet
Vác fennállásának 900. évfordulójára építtetett a város a drezdai
Jehmlich Orgona-üzemmel. A korszerű, új hangszer - hanghatása páratlan
az országban - lehetővé teszi a magyar orgonistáknak, hogy
lemezfelvételeikkel a nemzetközi porondra lépjenek.
Az új orgona által nyújtott hangzási lehetőségek szerencsésen
találkoznak Lehotka Gábor előadói felfogásával, amely - a művész
szavaival élve "az egyszerűség és természetesség alapjain nyugszik". A
kitűnő akusztikájú teremben reálisan, a legkisebb összemosódás nélkül
érvényesül a polifon szövedék puritán, plasztikus szólamvezetése - ami
a feladatukat kitűnően ellátó technikai munkatársak érdeme is. Ezt a
hatást (a Szent György templom orgonájának lágyabb tónusával szemben)
csak növeli az új orgona hangjának kontúrosabb, valamivel keményebb és
ércesebb hangzása.
Lehotka látszólag eszköztelenül formál - eszköztelensége mögött
azonban átélés, tudatosság és hatalmas hangszertechnikai tudás rejlik.
A hatás részben éppen a technikai elem magas színvonalának tudható be,
amikor a legnehezebb, legbonyolultabb részek is magától értetődő
természetességgel szólnak, a könnyen megoldhatóság látszatát keltve.
Ehhez még hozzájárul, hogy az agogika és a tempóváltozások alkalmazása
nagyon csekély mértékű. (Sajátságos ez a stílusjegy; ugyanis az
orgonán - a redőny alkalmazásától eltekintve - csak teraszos dinamika
valósítható meg, ezért az orgonisták gyakran éppenséggel fokozott
agogikával ellensúlyozzák a hangszernek ezt a merevségét.) Így
kiemelkedő szerep jut a regisztrálásnak, amely a többnyire teljesen
egyenletes - de mégsem merev - zenei mozgást nagy ívű, következetesen
felépített formákba szervezi (mint a d-moll és az F-dúr toccata és
fúga esetében), a kisebb formáknál pedig az F-dúr pastorale négy,
viszonylag rövidebb tételében és a "Nun komm' der Heiden Heiland"
korálelőjátékban) a darabok zenei karakterének kibontását segíti sok
színnel.
B. Gy.
Barokk hegedűszonáták
1. Veracini: e-moll szonáta (F. David átdolgozása)
2. Händel: a) E-dúr szonáta No. 6 b) D-dúr szonáta No. 4
3. Tartini: g-moll szonáta No. 10
Perényi Eszter - hegedű
Kiss Gyula - zongora
SLPX 11975
Ára: 70,-Ft
Perényi Eszter és Kiss Gyula barokk hegedűszonátákat ad elő ezen a
lemezen.
A barokk hegedűszonáta előadásának korabeli gyakorlata az volt,
hogy a hegedűszólam dominált - a másik szólamot csembalón játszották.
Ez utóbbi szólam úgynevezett "számozott basszus" volt, vagyis a
basszusszólamot írta le a zeneszerző, a hangjegyek fölé pedig szinte
gyorsírásszerűen különböző számokat, számcsoportokat írt, amelyek az
adott basszushanghoz tartozó harmóniákat jelezték. A számozott basszus
művészi kidolgozása a csembalista feladata volt; minél gyakorlottabb
és jobb muzsikus volt az illető, annál mesteribb módon oldotta meg
feladatát. A jó "számozott-basszus játékos" egyébként lapról olvasva
is képes volt művészi megoldásokat találni.
Korunkban nem csupán a csembaló ment ki a divatból (szerencsére
lassanként visszatér a régi zene előadói gyakorlatában), hanem a
rögtönzött "számozott-basszus játék" is. Ezért a mai előadói
gyakorlatban a barokk kompozíció kiadójának javaslatát szokta
alkalmazni a számozott basszus szólamának előadója. Ezzel megszűnt a
barokk zene előadásának elevensége, helybeni rögtönzése, különösen, ha
figyelembe vesszük, hogy a dallamhangszer szólamának előadása is a
szólista rögtönző-díszítőkészségének próbaköve volt annakidején.
A mai előadói gyakorlat tehát (amely, szerencsére, az utóbbi
években már nem olyan egyoldalú, mint ahogyan leírtam, hanem igyekszik
különböző módokon megközelíteni a néhai előadói praxist) - rögzít. Ezt
a rögzítést alkalmazza lemezünk két előadója is: mindketten szigorúan
ragaszkodnak ahhoz a kotta-lejegyzéshez, amelyből játszanak.
Játékukból így hiányzik a barokk zene előadásához nélkülözhetetlennek
tartott elevenség. Ez nem egyértelműen az ő hibájuk: ma még sokan
játszanak így barokk muzsikát - remélem, már nem sokáig, mert egyre
többen fognak ráeszmélni ennek a gyakorlatnak a tarthatatlanságára!
A fenti gondolatok logikus következménye, hogy amennyiben
szigorúan a kotta szerint játszanak az előadók, helyes lenne közölni,
hogy milyen kiadásból, kinek a javaslatát adják elő. A
Händel-szonátáknál úgy vélem, hogy az új összkiadás nyomán
interpretálnak; a Tartininál fogalmam sincsen róla. A
legszerencsésebbnek tartom a Veracini-szonáta felvételét: ez ugyanis
egyértelműen egy, a múlt század derekán készült átdolgozás
felfogásmódját tükrözi. (A mű átdolgozójáról, Ferdinánd Davidról
tudnunk kell, hogy ő mutatta be 1845-ben Mendelssohn Hegedűversenyét;
kiváló pedagógus volt, aki például Joachimot is tanította.)
Ugyancsak a fentiekből kiderül, hogy e sorok írója jobban szereti,
ha a barokk hegedűműveket nem zongorán, hanem csembalón kísérik. De
fenntartását hangoztatva is meg kell állapítania, hogy Kiss Gyula (az
elromantizált kiadású Veracini kivitelével) valóban nem hivalkodva
zongorázik, hanem igyekszik "continuózni". Perényi Eszter hangképzése
többnyire igen szép - kár, hogy nem alkalmazott némi ornamentikát,
különösen a lassú tételekben.
A lemez felvételi technikája nem teljesen egyenletes, itt-ott némi
torzulást véltem hallani.
B. I.
BEETHOVEN:
Két szonáta hegedűre és zongorára
1. F-dúr Op. 24 (Tavaszi)
2. A-dúr Op. 47 (Kreutzer)
Kovács Dénes - hegedű
Bächer Mihály - zongora
SLPX 12279
Újrakiadás az SLPX 11700-04 sz. albumból
Ára: 70,-Ft
Beethoven duószonátái közül ez a két darab a legismertebb, amit
közkeletű alcímeik ("Tavaszi", illetve "Kreutzer" szonáta) is
tanúsítanak. Emellett a két mű kitűnően kiegészíti egymást: a
"tavaszi" szonáta gyengéd árnyalatait, lírai hangvételét hatásosan
ellentételezi a Rodolphe Kreutzer francia hegedűvirtuóznak ajánlott,
drámai és szenvedélyes A-dúr szonáta.
Kovács Dénes és Bächer Mihály interpretációja az előbbinek kedvez
a Tavaszi szonáta finom poézise meggyőzőbben érvényesül előadásukban,
mint a Kreutzer-szonáta szilaj temperamentuma, démoni viharzása. A
klasszikus stílus e két kiváló ismerője otthonosabb a mértéktartó,
önmagát fegyelmezni tudó kifejezésmódban, legalábbis, ami ezt a
felvételüket illeti (mert egyébként Bächer Mihály zongoraművészetét
éppen a korlátokat nem ismerő szenvedély és az önemésztő erőpazarlás
jellemzi!). Mindez azonban ismétlem, csak az F-dúr szonátának válik
előnyére. A Kreutzer szonátánál az előadók önmérséklete valamiféle
pedantériává válik, és nehéz elképzelni, hogy Tolsztoj novellájának
hősei ennek a műnek hatására esnének fékeveszett szenvedélyük
áldozatául.
Sajnos, a művészi szempontból sikerültebb előadást - a Tavaszi
szonátát - mikrofonzörejek zavarják, főként a második és negyedik
tételben.
P. M.
BRAHMS:
Két szonáta gordonkára és zongorára
1. F-dúr Op. 99
2. e-moll Op. 38
Perényi Miklós - gordonka
Kocsis Zoltán - zongora
SLPX 12123
Ára: 70,-Ft
Johannes Brahmsot sok szál kötötte Magyarországhoz. Szeretett itt
lenni, fontos bemutatót is tartott már Pesten, s művészetére
megtermékenyítően hatott a magyar zene. Talán ezért szeretjük,
kultiváljuk őt amolyan "tiszteletbeli magyar" gyanánt, kezdettől
fogva. Két vonós és zongorás kamarazene-albuma után most a két -
egymástól mintegy húsz évnyire eső (1862-65, illetve 1886) -
cselló-zongora szonátát is közreadta a Hungaroton.
Bár e művek nem unikumok, nem ritka csemegék a hanglemezpiacon,
mégis, okvetlenül érdemes volt őket megörökíteni két zseniális fiatal
művészünk, Perényi Miklós és Kocsis Zoltán előadásában. Ilyen
csellista, ilyen zongorista kevés van. Hogy nemcsak alkalmi társulás
ez, és hogy nagyszerűen megértik egymást, azt már emlékezetes közös
hangversenyükön is az élmény erejével bizonyították.
Perényi Miklós gyönyörű cselló-hangjából, egész játékából csak úgy
süt az ellenállhatatlan belső tűz - s ez pompásan illik Brahms
klasszikus formák között is eruptív szenvedélyű, késő-romantikus
zenéjéhez. Kocsis Zoltán a zenélés módjában, értelmezésében,
intenzitásában vele egy hullámhosszon mozgó társa, kivált a
"passionato" tételekben. Így a későbbi, az érett F-dúr szonáta
robbanóan dinamikus nyitótétele, a lehengerlő indulatú III. s a
dallamos-mozgalmas IV. tétel számomra csúcspontját jelenti ennek a
nagyon szép lemeznek. A lírát, az "espressivo", az "affettuoso" hangot
mintha valamivel kevésbé melegen, kevésbé gyengéden képzelné Kocsis
Zoltán, akár egész tételről van sző (F-dúr szonáta, II.), akár
pillanatnyi ellágyulásról, piano-foltokról (e-moll szonáta I.). Talán
a felvétel minősége okozza, hogy a zongora tónusa mindvégig kissé
keményebbnek hat. Ez főleg a két hangszer hangzásbeli egyensúlya
szempontjából legproblematikusabb tételben, az e-moll szonáta
fúga-fináléjában érezhető.
Perényi Miklós és Kocsis Zoltán Brahms szonáta-lemezéről a gépi
közvetítés ellenére azonban megérezni: itt nem korrekt
kamarazenélésről, vagy két virtuóz rutinszerű együttműködéséről van
szó. Ez az a bizonyos, mindig keresett, megtaníthatatlan "je ne sais
quoi": két nagy, sugárzó művészegyéniségnek az előadott művek
szépségét tökéletesen értő-érző és a szó szoros értelmében életre
keltő szövetsége. Alig hiszem, hogy valaki megállja, hogy csupán
háttér-zeneként hallgassa; nem lehet mellette másra figyelni!
H. K.
DUBROVAY LÁSZLÓ:
Öt Matuziáda
1. Winding - 2. Streams - 3. In C
4. Chords - 5. Ringmodulation
Matuz István - fuvola
SLPX 12228
Ára: 70,-Ft
A zenetörténetben nem ritka, hogy egy-egy virtuóz művész -
hangszerének speciális adottságát alaposabban felmérve - újfajta
játékmóddal kísérletezik. A próbálkozások felkeltik kora
zeneszerzőinek érdeklődését, akik ezután az új játékmódnak megfelelően
újfájta kompozíciókat írnak, elsősorban az illető művész számára.
Először csak néhány tanulmány keretén belül kísérleteznek a szokatlan
hangzások, effektuslehetőségek felhasználásával, majd azok egyes elemi
önálló technikai megoldás formájában belekerülnek egyéb kompozíciókba.
Akár más, hasonló adottságú hangszerek játékmódjának fejlődését is
előrelendíthetik. A XX. században az elektronikus zenei stúdiókban
végzett hangkutatások, a hang elemeinek vizsgálata következtében új
hangmozgásformák létrehozása is lehetővé vált, s ezek speciális
játékmódot kívánnak. Ilyen újfajta technikai eredményeket használ
építőelemként Dubrovay László is a kísérletező művész, Matuz István
számára írt öt tanulmányában. Szándékosan használom a tanulmány szót,
hiszen - bár mind az öt önálló, formailag egységes kompozíció - a
darabok mindegyike felhangjátékon alapul, más-más alapötlettel.
Laikus és szakember elismerését egyaránt kivívja az a
légzéstechnika, melyet Matuz (főleg a No. 1-ben) alkalmaz. Ennek
elsajátítása egyike lehetne azoknak az újításoknak, amelyek más
hangszerre adaptálva nagyfokú előrelépést jelenthetnek. A felhangok
hangszíndúsító elemként való felhasználását a fuvola hangterjedelme
szabályozza. Így a No. 1. magasabb fekvésű hangjai már több cél-,
illetve felhanggal bővítik a hangzást. Rendkívül nehéz technikailag
megoldani a No. 2-ben a felhangok irányítását. Ezek a "fütyülő hangok"
a No. 4-ben egy megadott alaphangra akkordikusan szólalnak meg, s
ezzel máris új világot érzékeltetnek. A "leghagyományosabb" a No. 3.,
de ez is csak formájában tradicionális. Az átfújással létrehozott
felhangok egyre gyorsuló ritmikája ugyancsak egy technikailag erősen
megalapozott felkészültséget igényel. A darabok megszólaltatóján
múlik, mennyire válik élővé a kotta, mennyiben realizálódik a
zeneszerző által elképzelt hangzásvilág.
Matuz István - kortárs zeneszerzők lemezein nyújtott kimagasló
produkcióival - már eddig is gyakran bizonyított. Második önálló
lemezét ("Az új fuvola") 1979-ben "Az év hanglemezei" közé
választották. Most forgalomba került felvételével megerősíti, hogy
nevéhez jogosan fűződik a fuvolajáték megújítása.
C. M.
Barokk muzsika
1. Pachelbel: II. c-moll partita
2. Carl Stamitz: D-dúr trió
3. Telemann: B-dúr triószonáta
4. Boismortier: e-moll triószonáta Op. 37/2
5. Abel: G-dúr szonáta
6. Leclair: Forlane és Tambourin az Op. 8-ból
Fábián Márta - cimbalom
Ifj. Kovács Imre - fuvola
Sztankovits Béla - gitár
SLPX 12117
Ára: 70,-Ft
A régizene interpretációjáról manapság igencsak megoszlanak a
vélemények. Az egyik vélemény szerint a korrekt szöveghűség és az
egykori interpretációs praxis felújítása elengedhetetlen - a másik
vélemény szerint (hogy a legszélsőségesebbet említsem) a művek
maximális modernizálására van szükség ahhoz, hogy a mai nagyközönség
számára is hozzáférhetővé tegyük a régizenét.
E két szélsőség között számtalan átmenet képzelhető el. Ilyen,
például Fábián Márta felfogása is. Ő egy vagy két cimbalomra átírva
interpretál arra alkalmas (főleg barokk) műveket, máskor pedig - mint
ezen a lemezen is - kis együttessel szólaltat meg fúvós vagy vonós
hangszerekre és continuóra, esetleg egynemű hangszerekre írt
szviteket, duókat vagy szonátákat. Erre nem csupán azért van joga,
mert a jelenkori előadói gyakorlat erre lehetőséget ad neki, hanem
főleg ezért, mert olyan elemi erejű interpretátor, hogy felfogása
minden stílusban hiteles és meggyőző.
Ha a lemez sorrendjétől eltérően az Abel-szólószonáta virtuóz és
egyben gyönyörű interpretációjának dicséretével kezdem a lemez
kritikáját, azért teszem, mert meggyőződésem szerint a cimbalomnak
éppen a viola da gambát helyettesítő regisztere a legszebb és
legegységesebb. Persze ugyanilyen szép és hatásos a
Boismortier-triószonáta is. Bámulatos Fábián Mártánál a cimbalom
hangszínének elkülönülő, de ugyanakkor a többi hangszerrel egybeolvadó
jellege: ki hinné, hogy az eredetileg két fuvolára írt Stamitz-duó
fuvolán és cimbalmon előadva teljesen hiteles hangzásképpel szólal
meg!
Az itt előadott művek stílusköre a Bach-előtti német barokk
zenétől (Pachelbel) a késői mannheimi iskolához tartozó,
Mozart-kortárs Carl Stamitz művéig terjed. Kár, hogy a lemez tördelése
folytán egymás mellé került a legkorábbi és a legkésőbbi mű. Egy
nagyjából történeti sorrend didaktikusabb lett volna.
Hibának tartom, hogy Fábián Márta kitűnő partnereiről, ifj. Kovács
Imréről és Sztankovics Béláról egyetlen felvilágosító sor sem
olvasható a lemez hátoldalán (arról nem is szólva, hogy magáról Fábián
Mártáról sem tudhat meg semmit - vagy legalábbis nem sokat - az a
virtuális külföldi lemezvásárló, aki életében először olvassa ezt a
nevet). Pedig ifj. Kovács Imre szép tónusú fuvolázása, stílusos
muzsikálása, Sztankovics Béla illeszkedő-alkalmazkodó gitárcontinuója
nem csupán méltó keretet ad Fábián Márta művészetének: ők hárman
valóban együttest alkotnak.
B. I.
VIVALDI:
1. C-dúr concerto két blockflötére, vonósokra és continuóra RV 533
2. F-dúr szonáta blockflötére és continuóra RV 52
3. F-dúr concerto blockflötére, hegedűre, fagottra és continuóra
RV 100
4. g-moll concerto blockflötére, oboára és fagottra RV 103
5. G-dúr szonáta blockflötére, viola bastardára és continuóra
RV 59
(Czidra László gondozásában)
Czidra László - blockflöte
Harsányt Zsolt - blockflöte (1), basszus-blockflöte (2);
Sárközy Gergely - lant (1, 2), viola bastarda (5);
Vajda József - fagott (1, 3-5);
Rolla János - hegedű (3);
Pongrácz Péter - oboa (4);
Pertis Zsuzsa - csembaló, orgona (1, 3, 5)
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
Művészeti vezető: Sándor Frigyes
SLPX 12161
Ára: 70,-Ft
Ha ezt e lemezt átjátszva hallanám, s arra a kérdésre kellene
válaszolnom, mi az, amit hallottam: hangversenyfelvétel vagy lemez,
egyetlen szempont biztosan segítene a tévedhetetlen válaszban. Ez: a
tételek közötti szünet. Ugyanis nincs olyan élő előadás, amikor ilyen
mechanikusak a szünet-hosszak, s teljesen kizárt, hogy a remekül
megformált tételeket ne akarnák ciklussá összefoglalni a játékosok.
Márpedig az összetartozást ezzel az eszközzel is érzékeltetni kell. A
jól megválasztott tételközi szünet rendkívül erősíti a kohéziót. Hogy
ettől itt el kell tekintenünk, az nem az előadók hibája!
(Közbevetőleg: éppen az ilyenfajta tételretagolással szoktatható le a
hallgató arról, hogy a ciklikus művet egységes egésznek tekintse - s
ezután nem jogos az értetlenkedésünk, amikor a zenehallgatáshoz ily
módon szoktatott hallgató a hangversenyen köhögésre, lazításra
használja fel a tételszünetet, nem gondolván arra, hogy ezzel az
előadó koncepcióját veszélyezteti.)
A lemez a hangszínkombinációk sokaságát sorakoztatja fel,
ezenkívül "szabad", díszített előadással kápráztat el. A játékosok a
tempó egyenletes lüktetését rugalmasan, nem pedig mechanikusan tartják
fenn. Az idő-keret sohasem korlátozza őket: mindig teret ad nekik. A
lassú és a gyors tételek egyaránt elhitető erejűek, kidolgozottak,
ugyanakkor az élmény frisseségével hatnak.
Az F-dúr kamarakoncert zárótételének sistergő tizenhatodjai
különösen a fagottos virtuozitását dicsérik. Puritán középtétele,
amelyben a blockflötét csak osztinátó-jellegű fagottszólam kíséri,
valamint a g-moll koncert gazdag, polifon lassú tétele (a blockflöte
és az oboa hangszínben-dinamikában összehangolt, érzékeny
kamarazenélésével) a lemez legszebb pillanatai közé tartozik. A G-dúr
szonáta nyitótételének az ereszkedő staccato skálamenet ad sajátos
ízt. Az egyszerű eszköz Vivaldi kezében ötlet, poén. Kár, hogy a
continuo bevezetésében és lezárásában a csembaló tercel (igaz, erre a
tételben is van példa, tehát tulajdonképpen indokolt!) - az együttes
oktáv-unisono effektust úgysem "lőné le", az appercipiálással csak
erősítené a hatást.
A lemezen szereplő, jól megoldott darabok közül nekem az F-dúr
szonáta tetszik a legjobban, Az anyagában egyszerű műnek az előadói
apparátus - a continuót basszus-blockflöte és lant játssza - nemcsak
sajátos színt, hanem atmoszférát is teremt. Czidra László itt
szólistaként sziporkázik: a rövid zárótételt kétszer játssza
(ismétlésekkel együtt), másodszor még gazdagabban, virtuózabban
díszítve.
F. K.
DECSÉNYI JÁNOS:
1. Kommentárok Marcus Aureliushoz
2. Csontváry-képek
3. Változatok zongorára és zenekarra
Fellegi Ádám - zongora
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Vezényel: Gazda Péter (1)
A Magvar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Oberfrank Géza (2),
Sándor János (3)
SLPX 12122
Ára: 70,-Ft
Kortárs zeneszerző önálló lemezét félve veszi kezébe a hallgató.
Félve, hátha nem érti meg, s ezért nem is fogja élvezni - de egyben
kíváncsian is: mi az, ami számára befogadható, s mit kap még újat,
egyénit. Decsényi János szerzői lemeze első számának meghallgatása
után (Kommentárok Marcus Aureliushoz) megszűnik minden aggodalom.
Zenéje egyszerűen szép. Csodálatos dallamok és dallamtöredékek
elevenednek meg a kottából, s állnak össze szerkezetileg is kitűnően
felépített és megszerkesztett vonallá. A zeneszerző stílusára jellemző
tömbszerű építkezés, egy-egy gondolat felvetése, majd egy másikba való
átvezetése a lemezen szereplő művek közül e darabban valósul meg a
legszebben. Számos példa közül talán legszebb az I. közjáték és a III.
tétel kapcsolódása. A 16 vonóshangszerre írt művet a Liszt Ferenc
Kamarazenekar szólaltatja meg a tőle megszokott magas színvonalon -
s talán még egy kicsit lelkesebben, hiszen a mű ajánlása is nekik
szól.
A lemez A-oldalán találjuk egy korábban keletkezett ciklikus
műnek, a Csontváry-képeknek első két tételét is. Nem a legjobb
megoldás, hogy a 3. tétel a másik oldalra került, mert - bár önálló
"kép" - a Csontváry-atmoszféra egységét kissé megtöri.
"Kommentárok". Ez a mű bizonyos természetes kettősséget mutat.
Noha korábban keletkezett, több benne az újdonság, de ezek még nem
kristályosodtak ki: csak olyan pillatatnyi ideák, melyek majd későbbi
kompozíciókban letisztulva kapnak méltó megformálást. Ilyen felröppenő
varázs a "taorminai görög színház romjai"-ban a csúcsponton megszólaló
orgona, mely a nagyzenekari hangzást színesen dúsítva a későbbi művek
számomra oly megragadó humanitását készíti elő. (Habár nem feladata a
kritikusnak, hogy elbírálja egy mű maradandóságát - ezt majd az idő
dönti el.)
Decsényi a lemez "legújabb" kompozíciójában, az 1976-ban készült
Változatok zongorára és zenekarra 3. tételében a zongora technikai
lehetőségeinek széles skáláját igyekszik bővíteni. Kísérletezései,
amelyekben a matematika ihlető jelenléte vitathatatlan (maga a mű: 13
hangból álló sor és annak variációi) nem szorítják ki a humánum
központi szerepét. Maga a szerző mondja: "az esztétikai minőséget az
emberi lélek törvényei határozzák meg alapvetően, nem a matematika". E
művet Fellegi Ádámnak ajánlotta, ki kellő felkészültséggel és
pontossággal, precíz ritmikával és szépen formált dallamvezetéssel
szólaltatta meg. Egyenrangú partnere a Magyar Rádió és Televízió
Szimfonikus Zenekara.
C. M.