Audio-kultúra

        Emlékeznek még Olvasóink arra a nagy, optimista egyes  számjegyre,
    amelyet oly büszkén raktunk ki első kiadásunk címlapjára 1979.  őszén?
    Nem lett volna szabad kitennünk... a Hifi Magazin nem önálló lap volt,
    csupán egy másik újság különkiadványa. Ámde legújabb,  ötödik  számunk
    címlapján ismét ott díszeleg a sorszám.
        Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a magyar  audio-hobbi  híveinek
    mostantól kezdve valóban saját lapjuk van. A Hifi Magazin immár önálló
    folyóirat, amely évente háromszor meg fog jelenni. Ez  a  számunk  még
    valószínűleg csak nyár elejére készül el, de közben  már  dolgozunk  a
    következőkön, s így őszre és télre utolérjük magunkat.  Végre-valahára
    meghirdethettük az előfizetést; Olvasóink  már  értesülhettek  róla  a
    lapokból. Aki mindenképpen meg akarja szerezni  a  Hifi  Magazint,  az
    most már biztonsággal hozzájuthat, éspedig (még a mitagadás,  alaposan
    megemelt ár ellenére is) olcsóbban, mint ha körbe kéne látogatnia négy
    megye újságárusait, nem is beszélve a feketepiacról.
        Azzal, hogy  a  sorszámozást  következetesen  folytatjuk,  azt  is
    jelezzük, hogy lapunk formátuma, felépítése, kivitele,  programja  egy
    fikarcnyit sem változott. A Hifi Magazin 5. száma  és  minden  további
    füzetünk az első négyre épül. Vállaljuk  a  hibaigazítás  felelősségét
    is, akár első számunkig visszamenőleg. Magazinunk nem szakkönyv ugyan,
    de egy didaktikusan  felépített  információrendszer  hordozója.  Ezért
    mindenkinek azt ajánljuk, hogy a legelején kezdje  az  olvasást:  első
    kiadásunk  nagy  audio-kiáltványánál.  (Eddigi  címlapjainkat  a  rend
    kedvéért bemutatjuk a 4. oldalon.)
        A mi iparengedélyünk feltehetőleg összefügg azzal, hogy újabban  a
    hazai közhasznú  elektroakusztikai  szakma  is  iparkodni  kezdett:  a
    legények megpróbálnak mesterlevelet  szerezni.  Mi  nagyon  szurkolunk
    mindenkinek, aki egyáltalán hajlandó idehaza hifit gyártani - feltéve,
    hogy nem sérti meg az ár  és  a  minőség  összhangját.  Ezt  megítélni
    szubjektív dolog. Nekünk megvan a magunk mércéje,  amiért  is  gyakran
    neveznek  bennünket  hol  megalkuvónak,  hol  maximalistának.  Mi  úgy
    véljük, hogy az arany (de legalábbis aranyozott) középutat járjuk.
        Nem is  szabad  elhibáznunk  a  lépést,  mert  ma  már  nemcsak  a
    külföldi, hanem a hazai hifinek  is  toronymagas  az  ára:  hovatovább
    kocsit lehet venni rajta. Még az Orion torony  nélkül  is  több  olyan
    kombinációt ismerünk, amelyből (ha a magnószalagokat és a lemezeket is
    hozzászámítjuk) biztosan kijön egy Trabantra való. És míg  a  Trabant,
    szegény,  távol  áll   attól,   hogy   valaha   is   státusszimbólummá
    emelkedhessék,  a  nívós  hifi-berendezés  időnként  egészen  különös,
    ellenséges érzelmeket hív elő a kívülállók lelkében. "A kocsi, az más:
    az közlekedési eszköz" - mondják  erre,  megfeledkezve  róla,  hogy  a
    villamos, a trolibusz, az autóbusz, a  Metró  és  a  HÉV  néha  sokkal
    jobban pótolja a kocsit, mint amennyire a  Crystaltone  vagy  hogy  is
    hívták pótolhatja a DIN 45  500-as  lemezjátszókat.  Érdekes,  hogy  a
    hifinél is drágább hobbinak, a fotózásnak-filmezésnek sokkal  kevesebb
    a  haragosa,  feltehetően  azért,  mert  a   celluloidosok   csöndesen
    megbújnak a sötétben. (Legalábbis  laboráláskor.)  A  hifisták  meg  a
    berendezéseik viszont lármásak.
        Visszatérve az ár és a minőség harmóniájára, tény, hogy  mi  eddig
    egyetlen hazai készülékre sem mondtuk rá az áment, csak  az  egyetlen,
    öt évvel ezelőtti Orion HS 40-es  hangdobozra.  Ennek  is  az  volt  a
    legfontosabb műszaki paramétere, hogy nem került többe 1600 forintnál.
    Mai árakon számítsunk egy HS 40-esre  durván  háromezer  forintot,  és
    akkor azt mondhatjuk, hogy ennyi pénzt ma csakis olyan  hangsugárzóért
    szabadna elkérni, amely megveri a HS 40-est. Akár  az  Orion  gyártja,
    akár más. Ugye, ez nem maximalizmus?
        Háromezer   forint   azonban   még   mindig   nagyon   nagy   pénz
    Magyarországon. Megint a HS 40-esre hivatkozunk:  amúgy  sincs  valami
    nagy basszusa; ezt a hangminőséget  (vagy  csaknem  ugyanezt)  kisebb,
    olcsóbb dobozból is elő lehetne csalogatni, úgy  1500-2000  forintért.
    Ugye, ez nem megalkuvás?
        Végül nem szabad kizárni egy harmadik, jóval magasabb árkategóriát
    sem. Meggyőződésünk, hogy lehetne olyan hangsugárzót  gyártani,  amely
    összemérhető  lenne  a   neves   külföldi   dobozokkal,   hangminősége
    megközelíthetné a Spendorét, sőt, bizonyos zenei anyagokon még jobbnak
    is  bizonyulhatna  a  kissé  "finomkodó"  BC1-nél.  Egy  ilyen,  hazai
    készítésű hangsugárzópárnak véleményünk  szerint  nem  szabadna  többe
    kerülnie  12-14  ezer  forintnál.  Ugye,  ez   nem   megalkuvás,   sem
    maximalizmus?... Nem, ez fantazmagória, legalábbis egyelőre, de  a  mi
    iparengedélyünk fantazmagóriákra is vonatkozik.
        Mint Olvasóink is érzik: itt  most  nem  hangdobozokról  van  szó,
    hanem egy értékrendről, amely egyebeken kívül figyelembe veszi mind  a
    technológiai forradalom hazai állapotát, mind pedig - és ez  valamivel
    biztatóbb - az elfekvő magyar szellemi készleteket. Bízunk benne, hogy
    a magunk szerény eszközeivel, mint konzultánsok, mi is "besegíthetünk"
    a magyar audio-iparnak. Csak gyártani nem gyárthatunk helyette semmit.
    Erre nem szól az iparengedélyünk.