Formatervezés: HiFi-divatok




        Kőkorszak a High Fidelityben is volt. A kezdetektől a sztereofónia
    hajnaláig a masinák robusztusak voltak és egyszerűek; a hívők örültek,
    hogy   szépen  szól  a  zene  a  kecsesnek  egyáltalán  nem  nevezhető
    bádogládákból.
        A Vaskorszakban - úgy a hatvanas évek elejéig - már lekerekítődtek
    a formák, de minden készülék militarista színeket öltött,  és  a  nagy
    magnók (emlékszünk még a Grundig TK 46-ra és a Telefunken-szériákra, a
    Tandbergekre,  a  Revox  G36-ra?)  úgy  néztek  ki,  mint   valamiféle
    háziasított,  szobába   kényszerített   fenevadak,   amelyek   azonban
    legszívesebben a harctéren csatangolnának.
        Az Első avagy Csiszolt Alumíniumkorszakban  a  "kraccolt"  világos
    felületek  jöttek  divatba,  hogy  aztán  tüstént  ki  is  menjenek  a
    divatból.  Nálunk  azóta  is  a  modernség   szimbóluma   a   kraccolt
    alumíniumfelület, ilyen található  a  BEAG  -  régebbi  -  AET  250-es
    erősítőjén vagy a VT - legújabb - Cleopatra rádióján.
        A  Második  avagy  eloxált   Alumíniumkorszak   először   Japánban
    köszöntött be, de az  exportoffenzíva  gyorsaságával  terjedt.  Az  az
    eljárás, amelynek a neve  nálunk  direktanódos  eloxálás,  meghozta  a
    formatervezés    romantikáját.     Csodálatos,     szelíden     fénylő
    ezüstök-aranyak-barnák  jelentek  meg  a  rádiók   előlapján,   fekete
    plexilappal  kombinálva,  hogy  amikor  bekapcsolják   a   készüléket,
    váratlanul tündökletes kékek és  zöldek  és  pirosak  törjenek  elő  a
    dobozból,  jelezve  az  állomásokat,  a  műszereket,  az  üzemmódokat,
    egyáltalán, mindent, amit csak jelezni lehet - mint amikor az éjszakai
    vonat hirtelen befut egy világváros pályaudvarának nyitott  peronjára.
    Megjegyezzük, hogy bár hazai készülékre  még  sohase  szereltek  ilyen
    szép előlapot, a magyar  alumíniumipar  (Székesfehérvárott...)  hosszú
    évek  óta  birtokában  van   egy   komplett   direktanódos   eloxálási
    technológiának, s ezzel gyönyörű felületek (volnának) készíthetők.
        A gombok, kapcsolók,  kallantyúk,  műszerek,  lámpák  ekkorra  már
    kiirthatatlanul elburjánzottak a hifiben. A vevő már-már nem  is  2x30
    vagy 2x40 wattos, hanem - ami szinte  egyre  megy  -  2x30  vagy  2x40
    gombos készüléket rendelt. Nem változtatott ezen a Legújabb  Kor  sem,
    csupán a színeket tolta el a fekete, majd a fénylő barna irányában.
        Nekünk persze savanyú a szőlő, de igazság szerint egy kicsit el is
    fásultunk a  sok  tündöklő,  s  mégis,  legtöbbször  átlagos  minőségű
    szerkezet láttán. Tudjuk, hogy Olvasóink többsége  mindettől  még  nem
    fásult el, de  a  Hifi  Magazin  sohasem  fogja  reklamálni  Azokat  A
    Bizonyos Gyönyörű Rádiókat.  Ugyanis,  ha  valami  úton-módon  ilyenek
    kerülnének  a  boltokba,  akkor  szinte  biztosra  vehetnénk,  hogy  a
    kereskedelem tulajdonképpen a karosszériáért fizette ki a dollárt,  az
    elektronikát pedig úgyszólván ráadásba kapta.
        Hogy mennyibe kerül a szép külső, az "Aufmachung", arról újabban a
    NAD  -  azaz  New  Acoustic  Dimensions  ismertetgeti   tapasztalatait
    (mondanunk  sem  kell,   hogy   egy   jólsikerült   olcsó   készülékét
    propagálva).  A  NAD  szerint  egy   receiver   ára   40   százalékkal
    csökkenthető, ha lehagynak róla minden feleslegeset - anélkül, hogy  a
    hangminőség leromlana. Ez  a  program  Nyugaton  is  indokolt,  hiszen
    minden  józanabb  zenekedvelő  szívesen  jutna  azonos  pénzért   jobb
    hanghoz, vagy kevesebb pénzért változatlan hangminőséghez.
        Érdekes, hogy ennek ellenére a középkategóriában nehezen tör át  a
    racionálisabb marketing. A Legfelső Hifi (High  End  Audio)  világában
    viszont nagyonis megszokottak a kisebb vagy nagyobb,  de  meglehetősen
    szimpla kinézetű fekete dobozok, amelyeken csak annyi kezelőszerv van,
    amennyi okvetlenül szükséges. A kis speciálcégek gyakran megtakarítják
    a formatervezőt (termékeik még így is  rendkívül  drágák,  hiszen  kis
    szériában készülnek!),  néha  viszont  rendkívül  arányos,  letisztult
    küllemű elektronikákkal állnak elő, s ezekből valósággal  sugárzik  az
    intelligencia.

        Hadd mutassuk be, követendő példa gyanánt, az angol Mr.  Boothroyd
    és Mr. Stuart Meridian fantázianevű elektronikáit. Soha nem  hallottuk
    egyiket sem. (Cikkünket kissé "elfektettük"; időközben már  hallottunk
    Meridiant.) Sejtjük, hogy jók, de  nem  tartjuk  fontosnak  eldönteni,
    hogy mennyire. Nem erről van  szó,  hanem  arról,  hogy  ami  értékes,
    annak  nem  feltétlenül  kell   kacsalábon   forognia.   Akárcsak   az
    építészetben: ha a funkciók uralkodnak, az gyakran többet ér,  mint  a
    stukkó-díszítés.

    

        A Meridian-modulméret 140x315 milliméter, tehát két, egymás  mellé
    rakott dobozt éppen eltakarna egyetlen hanglemezborító.  A  magasságuk
    mindössze 52 milliméter. Az előerősítő  és  a  tuner  súlya  nem  több
    1,8-1,8  kilónál.  A  sztereó  végerősítő,  teljesítményétől  függően,
    5,6-12 kilót nyom. Mint látjuk, a Meridian  feltűnően  "filigrán",  de
    csak látszólag miniatürizált rendszer.

    

        Előerősítőjén koncentrikusan helyezkedik el a hálózati kapcsolóval
    kombinált  hangerőszabályzó  és  a  balansz-gomb.   Eredetileg,   mint
    képünkön látható, még jelzést sem vittek fel rájuk,  mondván,  hogy  a
    hangerőt  és  a  csatornák  arányát  nem  szemre,  hanem  fülre   kell
    beállítani. Ebben aztán később megalkudott a Boothroyd/Stuart cég.  Az
    újabb keletű példányokon a gombok  egy-egy  pöttyöt  viselnek.  Amikor
    ezek a pöttyök "delet" mutatnak, azaz  óramutató  gyanánt  a  12  órát
    jelzik, a készülék kikapcsolt állapotban van, a balansz pedig pontosan
    középen.
        A mindössze három kapcsoló közül az  első  a  bemeneti  szelektor,
    amellyel   lemezjátszóról   rádióra    válthatunk.    Magnó-kapcsolóra
    természetesen nincs szükség, hiszen ezt a funkciót tökéletesen ellátja
    egy Tape Monitor kapcsoló - erre szolgál a második emeltyű. A harmadik
    a monó-sztereó-váltó. Ennyi az egész - ámde,  hogy  a  pick-up  és  az
    elektronika tökéletesen illeszkedjék, a gyár más-más  bemeneti  modult
    ajánl a különféle élvonalbeli hangszedőkhöz, főleg  a  dinamikusakhoz.
    (Ez  a  modul  a  teljes   elektronika   egyharmadát   teszi   ki   az
    előerősítőben.) Például a Grado, EMT, Fidelity Research,  Supex,  Azak
    (Linn), Ortofon, Decca, Entre modellekhez  különféle  bemeneti  modult
    kínálnak.

    

        A tuneren 6 program valamelyikét lehet kiválasztani  a  jobboldali
    keresőgombbal, amelyet az újabb példányokon  -  szintén  elláttak  már
    számjelzésekkel.  Az  egyes  állomások  a  műszer  alatt   elhelyezett
    (rejtett)   potméterekkel    hangolhatók,    mégpedig    csavarhúzó(!)
    segítségével.  A  műszer  az  állomások  frekvenciáját   mutatja,   de
    használható  finomhangolásra  is,  ha  a  "Tune"  (kereső)   kapcsolót
    lenyomják. Ilyenkor az AFC - az automatikus frekvenciaszabályzás -  is
    kiiktatódik. A Mono kapcsoló, mint más készülékeken is,  a  sztereóban
    csak gyengén, zajosan fogható programok vételét teszi lehetővé.
        A végerősítők közül  a  legkisebb,  a  2x35  wattos  Meridian  két
    dobozból áll: az egyik az önmagában is 4 kilós  tápegység.  Amennyiben
    mindkét csatornát külön tápegységgel látják el -  ez  összesen  már  3
    doboz -, a teljesítmény 2x45 watt fölé emelkedik. A legnagyobb,  2x100
    wattos rendszer 4 modul nagyságú: két monó végfokot és két tápegységet
    tartalmaz. A teljesítményerősítők is rendkívül esztétikusak,  de  akár
    el is lehet dugni őket, hiszen az előerősítőről ki-bekapcsolhatók.
        És ha valaki  a  többutas  erősítést  választja,  itt  a  Meridian
    hangdoboz. Háromutas: 3 sztereó végfok kell  hozzá,  az  itt  összesen
    egy, kettő, három... legalább hat-hét fekete  doboz.
        Nem számítva a keresztváltót...