Düsseldorf '80 |
Hifi-kiállítás az NSZK-ban
Az augusztusi napsütésben derűsen lebegnek a hatalmas, "JVC"
feliratú ballonok az északi bejárat fölött. Az időből ítélve odafönn
is ápolhatják a jószolgálati kapcsolatokat Európa idei legnagyobb
hifi-kiállításának rendezői. De még egy járványos felhőszakadás se
tudta volna elmosni a Hifi '80-at, ugyanis a düsseldorfi vásárváros
pavilonjai vagy szorosan egymás mellé épültek, vagy, ha távol állnak
egymástól, fedett függőfolyosó köti össze őket, olyan, amilyet a nagy
repülőtereken látni. A közönségnek tehát nem ázik el a nadrágja. Sem a
prospektusai (ezeket ugyanolyan hévvel gyűjti, mint minálunk a BNV-n).
Szorgosan futkosnak ide-oda a vásári kisbuszok, Akai- vagy
Maxell-hirdetésekbe öltözve, s hordozzák a népet pavilonról-pavilonra.
Ugyanígy a városi taxik és a villamosok is mind-mind hifi-plakátokat
hordanak magukon. Düsseldorf egyet jelent a vásárral, és augusztus az
idén egyet jelent az 5. Nemzetközi Hifi-Kiállítással és Fesztivállal.
Én az utolsó két napra érkeztem Düsseldorfba. Mostanra már
befejeződtek a Német Hifi Szövetség hivatalos hangtechnikai bemutatói,
a konferenciák, a diaporáma-vetélkedők, a szimfonikus és a
popkoncertek, a zsákbanfutás és a lepényevés, de amit látni akartam,
az még itt van, és éppúgy körülnyüzsgik az emberek, mint a kiállítás
kezdetén. Nyitás tízkor, zárás hatkor, még mindent végigjárhatok - van
rá kétszer nyolc órám.
Mi az hát, amit itt, Düsseldorfban látni lehet? Egyetlen szóval:
minden. Többezer modell. Nagyon soknak legalábbis tudtam a
létezéséről, nem eggyel közelebbi barátságot is kötöttem már, de
ennyit, így egyszerre, kirakva, feltornyozva, szétteregetve,
ömlesztve, zúdítva - ennyit még soha nem láttam. Ha létezik, hát így
néz ki az a bizonyos hifi-mennyország (pokla a feleségnek,
purgatóriuma az erszénynek). Akik ismerik a makacsságunkat, már
tudniillik hogy nem szívesen hajtunk térdet-fejet bármiféle szép és
drága jószág előtt, azok most kárörömmel figyelhetik Szent Antal
megkísértését.
Nos, az első nap után, amikor a káprázat egy kissé alábbhagy, és
az ember kezd tisztábban látni, végülis egy banális számtani igazság
jön ki: ha gondosan összeszámlálunk egy híján húsz dolgot, akkor az
eredmény többnyire tizenkilenc lesz. Vagyis, amit itt, Düsseldorfban
kiállítanak, az éppen a világpiac maga, nem kevesebb - de nem is több
annál. Így, a valóságban szebb, mint a prospektusokban, de nem nyújt
több információt.
Összerezzenek, mert hallom ám, hogy otthon most rámkiabálnak:
"hohó, azért csak beszélj róluk, mert én igenis szívesen csavargatnám,
tekergetném, dédelgetném, elparaméterezgetném azt a rádiót... azt az
erősítőt... azt a magnót!" Ahogy gondolod, Olvasó, szegődj mellém,
járj végig velem tíz hatalmas csarnokot, nagyobbat, mint a "C" pavilon
Kőbányán, mind dugig tömve hifivel. Mondd meg: melyik legyen az a
körülbelül egy tucatnyi készülék, amelyet itt, most, okvetlenül be
kell mutatnunk, le kell fényképeznünk - vállalva persze, még pedig
felelősséggel, hogy ez már önmagában is felhívás táncra: propaganda a
Hifi Magazin szerkesztőségi anyagában?
Tegyük fel, a nacionáléjuk után kívánsz igazodni, csak úgy,
szemre, mert - mint mondod - tíz lépésről felismered a japán
formatervet. Nem, kedves Olvasó (és ezt a "nem"-et legalább három
"e"-vel ejtik ki, imígyen: neeem) - a japán készülékeket többé már nem
ismered fel csalhatatlan biztonsággal. Amíg el nem olvasod az erősítőn
a gyár nevét, aligha mondod meg, hogy a Sanyo vagy a Metz (vagy
Graetz? mindig összetévesztem őket), hogy a Sony vagy a Wega, hogy a
Pioneer vagy a Philips, hogy az amerikai(?) Scott vagy a német
Telefunken formatervezőjét kell-e dicsérned. Van persze ma is eredeti
design, főleg egy-két kontinentális cég választékából, és az is tény,
hogy az angol és a francia erősítők általában felismerhetően
csúnyábbak. A hifi-készülékek többsége azonban ma már világpolgár.
(Még a lengyel Unitrának is van olyan készüléke, amely legalább "kvázi
japán" - igaz, francia kooperációban gyártják.)
Arról pedig, hogy kitaláld: hol készültek ezek a szép masinák -
arról egyszer s mindenkorra tégy le. Bizonyára Te is tudod, hogy a
Felkelő Hifi Országának üzletemberei felvásároltak számos ismert
céget, így például Amerikában a Fishert, az NSZK-ban a Wegát. Ebből
azonban még nem következik, hogy az illető cég termékeit csakis
Japánban tervezik... még kevésbé, hogy ott gyártják... igen gyakran
valahol másutt gyártják... sőt, az "igazi" japán holmit is sokszor
egészen máshol gyártják. Ha úgy gondolod, hogy én tudom, hol - hát
érdememen felül becsülsz.
Próbálkozz esetleg azzal, hogy a hamisítatlan, "tősgyökeres"
japánok közül emelj ki valakit. A vége egy névsor lesz, betűrendben,
az Akaitól a Yahamáig.
"Szamárság" - üzeni valaki hazulról -, lássuk inkább a
specifikációjukat!" Tanár úr, kérem, én készültem prospektustanból és
parametrológiából, de könyörgök: ezek az adatok mind nagyon szépek...
"Nézzük inkább a méreteket! Ki az, aki normál tornyokat gyárt, ki
árul mini-berendezést - avagy netán van itt mikro-hifi is?" Van. Az
egyikből százféle, a másikból harmincféle, a harmadikból húszféle - és
most következzék egy újabb névsor?
Amikor idáig érünk gondolatainkban, telepatikus úton újabb
korholást fognak fel az antennáink Pannóniából: "Hát ezeknek eszükbe
sem jut, hogy meghallgassák, amit látnak?" Te azonban, Olvasó, aki itt
kerengsz mellettem a hangzavarban, már csak csüggedten legyintesz:
egyik kutya, másik eb. A kiállítások standjain nagyon rossz az
akusztika, elvétve akad csak figyelmet érdemlő demonstráció. Ez minden
jobb audio-újságban benne van, - aki okos, tanuljon a más kárán. Én
nem vagyok okos, én a saját káromon tanultam.
Mindaz, ami itt garmadában hever, a kiállítás anyagának úgy
nyolcvan százaléka, egy elképzelhetetlenül magas átlagszínvonalat
reprezentál. Odakint viszonylag olcsó. Nekünk drága, dollárunk sincs
rá, importálni ezért soha nem fogjuk. Itthon kéne megcsinálni fele
költségért, elsősorban az elektronikákat. És akkor már jobban. Annál a
nyolcvan százaléknál valamivel jobban.
Kedves Olvasó, engedd hát, hogy ne azt adjam, amire számítasz;
engedd, hogy a saját fejem után csatangoljak a Hifi '80 pavilonjaiban,
és azt említsem meg, ami szerintem ezért vagy azért említést érdemel.
Van még rá négy órám és huszonöt percem...
Az Akaival kezdem. Rendes dolog tőle, hogy olyasmit is kiállít,
ami nálunk is (úgyszólván) kapható: a GX 4000D magnót,
fehérben-feketében, meglehetősen sok példányba. Körbejárva az Akai
pavilonját és kiszűrve az ismétlődéseket, voltaképpen csak három
nagyobb gépet találtam; a 620-ast, a 625-öst, illetve (két
változatban) a 635-öst. Kazettás modell, mondanom sem kell, több is
akad. Nem beszélve persze az egyéb komponensekről - tunerekről,
erősítőkről -, de hát nem ezekben van az Akai ereje.
Orsós magnó mind kevesebb látható, bár itt a Revox, a Tandberg, a
Ferrograph, és a nagyobb japán cégeknek is van orsós gépük.
Kétségtelen: az alsó és a középső kategóriában a "zsebes" magnók
már megnyerték az ütközetet, olyaninnyira, hogy még a Revox standján
is (!) van már egy kazettás magnó - természetesen toronyba illesztve.
A nívósabb hangtechnika viszont változatlanul megköveteli a nagyobb
szalagsebességet, ezért az orsós magnók között - ha már lúd, legyen
kövér - gyakori a "gyors" modell (19/38 centiméter szalagsebesség
másodpercenként). Talán ezért is nyerhette el az ASC gyár készüléke a
Német Hifi Szövetség vásárdíját. A négy Dhfi-díjat egyébként a
következők szerint osztották ki:
Hazai találmány: Telefunken High Com zajcsökkentő.
Külföldi találmány: Philips kompakt hanglemez.
Hazai készülék: ASC AS 6002/38 magnó.
Külföldi készülék: Technics SU-A2/SE-A1 elő- és végfok.
A Telefunken High Com áramköre, mint főegység. Az oszcillogram egy
400Hz-es szinuszjelet mutat: a High Com használatával 20dB-vel
csökkent a zaj
A Philips lézeres lemeze persze ma még nem kapható a boltokban: a
digitális technikának ez a várva-várt gyümölcse továbbra is érik. A
Telefunken zajcsökkentő rendszere azonban már él és virul: beleépítik
a jobb Telefunken kazettás magnókba, és önálló egység gyanánt is
kapható. Bennünket természetesen főleg az utóbbi érdekel. Nagyon
reméljük, hogy módunk lesz megvizsgálni és összehasonlítani egy
Dolby-B-vel. (Akár a Dolby, ez a rendszer is zárt, vagyis felvételkor
és lejátszáskor egyaránt működtetni kell, s csupán a felvételi
folyamat saját zaját csökkenti. A stúdióváltozat a Tel Com, házi
kivitele a High Com névre hallgat.)
A lemezjátszók között a legmulatságosabbak - persze, távolról sem
a legjobbak - azok, amelyek függőleges helyzetben is használhatók.
(Mármint hogy a lemezjátszó van függőleges helyzetben, nem aki
használja.) Ez nem olyan új dolog, mint amilyennek látszik. A Dual
hosszú évek óta szórakoztatja kiállításainak látogatóit egy
bűvészmutatvánnyal, amelyet itt is bemutat, napi nyolc órában. Jó egy
méter átmérőjű "András-keresztben" - pontosan olyan alakja van, mint a
Dual-karcsapágyazásnak - egy gépezet össze-vissza-körbe-körbe forgat
egy Dual-lemezjátszót, amely így minden lehetséges és lehetetlen
helyzetet felvesz, de közben rendületlenül muzsikál. Ezt csak olyan
készülék tudja, amelynek a karja minden irányban ki van egyensúlyozva,
és a tűerőt rugó állítja be rajta. Persze, az "igazi", újkeletű
vertikális játszókon tangenciális kar van, mint a Technicsén vagy a
Mitsubishién.
Egyáltalán, a tangenciális karokból mind többet látni; még a
Yahama is kiállít egyet.
Néha azért elárulják magukat a gyárak: tudják ám ők jól, hogyan
kell (vagy hogyan kellene) jó lemezjátszót csinálni. Körülbelül úgy,
ahogyan az EMT csinálja vagy két évtizede. A recept: hatalmas tömegek,
felfüggesztve, csillapítva, s a rezgésük frekvenciája gondosan
összehangolva. Az EMT itt nem állítja ki stúdiógépeit, de négy
hifi-cég is közszemlére tett ki egy-egy ilyen monstrumot: az
EMT-testvér Thorens, a Technics, a Marantz és a Micro Seiki. (A
készülékek ára fantáziaár: 5-12 ezer márka.) Különösen érdekes, hogy a
kiváló direkthajtású lemezjátszóiról ismert Micro Seiki egy
szíjhajtásos, dupla rendszert rakott ki cégéréül, s ez borzasztóan
emlékeztet a hajdani, nagytányéros, Papst-motoros, bugyigumival
hajtott amatőr masinákra. Azokon is csomót kellett kötni a gumira...
A Marantzra visszatérve: ez a születése révén amerikai, de a pénz
jogán japán firma változatlanul a Nagy Nyálcsurgattatók közé tartozik,
és fáradhatatlanul ontja a szebbnél-szebb készülékeket. Egyik sem
csúnyább az 1. számunkban bemutatott rádiónál. De a Marantz azért
szívesen sütkérezik a régi idők dicsfényében: hatalmas vitrinben
mutogatja a dohányon vett nagypapa hagyatékát, az egykori, legendás
elő- és végerősítőket. A Marantz-múzeum darabjai, természetesen, nem
eladók...
Az erősítőkről különben nincs sok mondanivalóm. Ezek vagy szépek,
és abból még semmire se lehet következtetni, vagy ormótlanok, amiből
szintén nem derül ki semmi. Nincs értelme, hogy felfedezősdit
játsszam: az erősítőknek előbb be kell járniuk az audio-világot, hogy
bizonyítsanak. A különleges technológia pusztán csak biztató ígéret. A
Hitachi MOSFET-erősítői már nem újak, de például az angolok(!) nagyon
meg vannak elégedve velük, s ez összehasonlíthatatlanul többet jelent,
mint a Technics frissensült Dhfi-díja.
Mindez persze nem csak a termek közepén táborozó
mammutvállalatokra vonatkozik, hanem a "falmelléki" standokon
állomásozó speciálcégekre is; ezeket egyébként többnyire német
nagykereskedők képviselik (Audio Int'l, Audio Components, Audio
Trade). Mindegy, mivel dolgoznak, félvezetőkkel vagy csövekkel. Vigyen
el az ördög, ha reklámozni akarom a régi erősítőtechnikát, de tényleg
itt csöveznek vagy nyolcan-tízen. Az Audio Trade az angol Michaelson &
Austin híres TVA-1-ét propagálja. Az Audio Components vitrinjeit pedig
az ugyancsak brit Esoteric EAR 529 jelű mono végfok díszíti - ez a 40
kilós, 500 wattos bájtömeg.
Itt egyébként nagyhírű amerikai jószágokat is látok, például a
Cotter-féle fono-előerősítőt, a meghajtó-egységet, az elő- és végfok
közé iktatandó korrigált fázismenetű szűrőt (ez mind különálló
elektronika, félvezetőkkel megépített, méregdrága "fekete doboz"),
valamint az ugyancsak Cotter-féle Lemezjátszó Aljzatot, amelyről már
meséltem a Hifi Magazin 1. számában. Ez egy hatalmas tömegű, gondosan
felfüggesztett, akusztikusan "holt" anyagból készített vázrendszer,
amelyhez már éppen csak a lemezjátszót kell megvásárolni, lehetőleg
Technicset vagy Denont. Ugyanitt láthatók az Audio Critic című
folyóirat kedvenc hangsugárzói: az elektrosztatikus Sound-Lab a felső
árkategóriából, valamint a DCM Time Window a középmezőnyből. Ezeket
meghallgatnám szívesen, de sajnos, az Audio Components nem itt tartja
a bemutatóit, hanem amerikai szokást követve - nagyon okosan - este,
egy szálloda halljában, s már nem lesz időm, hogy oda is elmenjek.
Háttérben a Sound-Lab R-I. jelű, 5*7 egyforma cellából kiképzett
elektrosztatikus rendszer; 100Hz alatt szub-basszust kell használni
hozzá, külön végerősítővel. Elöl az Időablak (Time Window), a DCM cég
kivételesen jó impulzusátviteléről nevezetes, de hagyományos doboza
Meghallgattam viszont az Audio Trade forgalmazta hangdobozokat,
amelyekbe ionizációs elven működő csipogót építettek (ez a fajta
magassugárzó is időről-időre felüti a fejét az audio-technikában).
Abszolút luxuscikk: hangszerszépségű, exponenciálisan kiképzett,
ragyogó réztölcsér, amelynek nyílásán átvilágít az ionizált gáz lila
lángja. Aktívsugárzó, egybe van építve egy 100 wattos csöves
teljesítményerősítővel. Attraktív hangja van, már amennyire ez a
demonstrációból megítélhető. Kissé gyanús ugyan, hogy inkább
fúvósokat, s főleg rezeseket játszattak rajta. A másik oldalon, az
Audio Int'l kiállításán szintén láttam az előbb egy - olcsóbb -
ionizációs modellt: az AEC-hangdobozok egy részének ez a csipogója,
más részüknek pedig egy szalagsugárzó.
Közben vissza-visszatérek "törzskávéházamba", vagyis az
ELEKTROMODUL külkereskedelmi vállalat standjára. Illik megemlítenem,
hogy utazásomhoz jórészt az EMO segített hozzá. De meg is lett a
jutalma: sikerült nagyon szép szerződést kötnie. Lehet, hogy egyébként
is megkötötte volna - node én is szurkoltam neki. Annál inkább, mert
ismerem a külkereskedők babonáját, miszerint az újságíró fekete
macska, ezért minél távolabb kell tartani az üzletkötés színhelyétől.
Félre a tréfát: noha a magyar hangdobozok exportőre jelenleg egy
viszonylag szerény árkategóriában "utazik", eredményei,
devizabevételei, üzleti kapcsolatai kétségtelenül visszahatnak arra a
furcsa, bizonytalan, alaktalan valamire, amit úgy hívunk: magyar hifi.
Mert ebben a szakmában - nem úgy, mint a sportban - a győzelem
számít, nem a részvétel. Habár az utóbbi is jelez valamit. Feltűnő
például, hogy a franciák közül szinte csak az Audax tett ki magáért
(hatalmas választékot mutat fel), az angol hangszóróipar viszont
teljes létszámmal kivonult. A KEF-től a Missionig, a Wharfedale-től a
Rogersekig, az IMF-től a Tangentig mindenki jelen van Düsseldorfban.
Kevésbé attraktív, de szerintem a leginkább figyelemre méltó
kiállítójuk, a Chartwell bemutatja polipropilén-membrános hangszóróit.
Egyes szakírók szerint ez a membrán annyival különb a bextrénnél, mint
a bextrén a hagyományos papírmembránnál.
Más utat követ a Technics méhsejt-szerkezetű, lapos felületű
membránjaival. Itt is kiállítja a már mindenfelé propagált,
demonstráció végett "szétfűrészelt" hangdobozt. Különösebb
referenciáink egyelőre nincsenek róla, így nem tudom, mi a tényleges
előnye ennek a technikának (a Technics szerint ez a membrán
szabályosabban "pumpál", kevésbé érzékeny a "betörésre".)
Megkerülve a Harman-csoport standját, amelyen az amerikai JBL, az
angol Tannoy, a japán Maxell és Teac árul egy gyékényen, majd
átverekedve magam a Cantonok és a Magnatok erdején, egyszerre csak
szembetalálom magam a világ legidétlenebb hangsugárzóival, Hans
Deutsch modelljeivel. Prospektusból már ismerem őket. Ezek a különféle
(JBL stb.) hangszórókból kiötlött drága szerkezetek újabban a mitikus
Atlantic márkanévre hallgatnak. Olyanok, "mint a virág, amelyen titkos
féreg foga rág", mi több, már le is zabálta a doboznak itt a negyedét,
ott a nyolcadát. A konstruktőr kürtőkkel, keresztirányú panelekkel,
deszkákból ácsolt exponenciális tölcsérekkel pótolja a hiányt, és
lécekkel takarja el a membrán felét ("akusztikus keresztváltó", mondja
a cég). Végülte elkészül a Nagy Mű, de szobrászának szemében az őrület
lidércfénye lobog.
Az NSZK-beli Pilot, az Ohm cég reprezentánsa ezúttal nem állítja
ki a híres Ohm "F" szélessávú hangszórót, akadt viszont helyette más,
aki szintén megpróbálja 360 fokban egyenletesen besugározni a teret,
abban a hitben, hogy erre szükség van. Az NSZK-beli MBL cég egy
különleges, rögbi-formájú hangsugárzót konstruált, ennek tengelyében
működnek a - hagyományos, dinamikus - "motorok", köröskörül rezgésbe
hozva a rögbi-labda szegmensekre osztott palástját. A demonstrációhoz
derekasan "kiekvalizálták" a szobát, a hang nyomott és élettelen,
fogalmam sincs, mire képes valójában ez a drága hangsugárzó.
Közelegvén a záróra, a riporter ekkor otthagyott csapot-papot, és
átrepült Amsterdamba, hogy további két napot töltsön az éppen
megnyitott Firato szórakoztató elektronikai kiállításon. Itt is sokat
topasztalt: találkozott a hangszedők jelenlegi fejedelmével, a
rózsafa-testbe foglalt Koetsuval, meghallgatta a Meridian második
aktívrendszerét, és belesett (sőt, majdnem beleesett) egy újfajta
Klipsch-tölcsérbe.
Minderről lesz még mesélni valója, de úgy érzi, hogy az amsterdami
kiállítást most egy kissé elhomályosítja Düsseldorf fénye. Lejjebb
sandítva a papíron, látja, hogy már csak néhány sornyi helye maradt.
Ezért hátradől az ülésben, becsatolja a szíjat és - Budapest fölött
vagyunk - landoláshoz készülődik. Közben egy dolgozaton töri a fejét.
Csudára aforisztikus a címe: "Hogyan válaszoljunk a világpiac
kihívására - ha a világpiacnak kisebb gondja is nagyobb, mint hogy
kihívjon bennünket."
Darvas László