Hanglemezív |
Hanglemezkritikáink szerzői:
Balla György - Barna István - Boros Attila
Conrad Márta - Fittler Katalin - Hamburger Klára
Homolya István - Kertész Iván - Malina János
Meixner Mihály - Pándi Marianne - Tóth Anna
Opera
BIZET: Carmen Opera 3 felvonásban
Carmen - Teresa Berganza (m)
Don José - Placido Domingo (t)
Escamillo - Sherrill Milnes (bar)
Micaela - Ileana Cotrubas (sz)
Frasquita - Yvonne Kenny (sz)
Mercedes - Alicia Nafé (a)
Zuniga - Robert Lloyd (b)
Morales - Stuart Harling (t)
Ambrosian Kórus
Karigazgató: John McCarthy
A George Watson's College Fiúkórusa
A Londoni Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Claudio Abbado
(Francia nyelven)
Deutsche Grammophon - Hungaroton
SLPX 12230-32
3 lemez - ára: 360,-Ft
Az 1977-es Edinburghi Fesztivál egyik jelentős eseménye volt Bizet
Carmenjének előadása, Piero Faggioni rendezésében, nemzetközi
sztárokkal a főbb szerepekben, Claudio Abbado vezényletével. A
Deutsche Grammophon társaság az előadások után lemezre rögzítette az
operát, nagyrészt az eredeti szereplőkkel. A felvétel érdekessége,
hogy mellőzi a Bizet halála utáni bécsi előadás számára komponált
Guiraud-féle recitativókat, és az eredeti verzióhoz nyúl vissza.
Napjainkban (gyakran szinte eltúlozva a hitelesség kérdését!)
előszeretettel veszik elő az eredeti változatokat, de a
zenetörténészek számára ez feltétlenül érdekes.
Az előadást irányító Claudio Abbado az Oeser-féle kiadást
használja, amit jelenleg a Carmen végleges formájának ismerünk.
Az előadásnak számos pozitív vonása mellett egy problémája is van:
Teresa Berganza a címszerepben. A mellékelt ismertető szövegben
olvashatjuk a művésznő levelét az Edinburghi Fesztivál akkori
igazgatójához, Peter Diamondhoz, amelyben részletesen kifejti elveit a
Carmen interpretálásával kapcsolatosan. Ezek az elvek igen érdekesek,
és egy Berganza-formátumú művész esetében természetesen figyelemre
méltóak. Kérdés viszont, hogy Berganza a szerep újjáértékelése közben
nem önti-e ki a fürdővízzel együtt a gyereket is? Ez a Carmen valóban
teljesen más, mint amit megszoktunk. Sokkal inkább előkelő spanyol
hölgy, aki minden pillanatban gondosan kontrollálja érzelmeit, mintsem
egy végletes szenvedélyektől fűtött cigánylány, aki a döntő
pillanatokban sohasem az eszével, hanem kizárólag a "szívével
gondolkodik". Ez utóbbit egy pillanatra sem érezzük Berganzánál:
hallatlanul tudatos, nagyon kulturált, a partitúra kívánalmait
figyelembe vevő tolmácsolás az övé - sajnos, meglehetősen hamar
egysíkúvá válik. (Tévedés ne essék: nem a rosszul értelmezett, a
szerepet durván, minden finomság nélkül megszólaltató, a figurából
prostituáltat csináló alakítást hiányolom!)
Annál is inkább kár ezért, mert Berganza partnere, Placido Domingo
mindennek mondható, csak éppen hűvösnek, intellektuálisnak nem. Ha
alakítása nem is éri el színeiben, finomságokban Gedda formátumát, a
drámai jelenetekben, a két nagy fináléban gyönyörű hangjaival,
őszinte, igazi pátoszával emlékezetes perceket szerez a hallgatónak.
Ileana Cotrubas kissé halványabb kezdés után megindítóan szép Micaelát
énekel, kár, hogy Abbado a szerepet megszabadítani akarván a
rárakódott, túlságosan szentimentális sallangoktól, jeleneteit kissé
hűvösebbre veszi, mint ahogyan az ideális lenne. Meglehetősen
jelentéktelen torrerót formál meg Sherrill Milnes, alakítása, sem
hangban, sem interpretációban nem emelkedik fel Domingo és Cotrubas
művészetéhez. A kisebb szerepek megszólaltatói általában helytállnak,
bár legtöbbjük angolos kiejtése eléggé zavaró.
Utoljára hagytam Claudio Abbado és a kitűnő formában játszó
Londoni Szimfonikus Zenekar méltatását. Abbado a tőle megszokott magas
színvonalú játékot kívánja meg zenekarától; érezhetően kiváló
atmoszférában dolgoztak együtt a próbák sorén is. Tempói hitelesek, és
ami nála mindig megragadja a hallgatót: a ritmusok sziklaszilárdak.
Nagy drámai erővel vezényel, és különösen jól sikerültek az
együttesek. A líraibb részeknél néhol megérezzük Abbado félelmét az
érzelmektől: némiképp hűvös, helyenként kissé pedáns ez a felfogás.
Kiválóan énekel az Ambrosian Opera Kórus.
Berganza felfogásán minden bizonnyal még sokat fognak vitatkozni
kritikusok és zenekedvelők egyaránt. Aki vérbő, szenvedélyes Carment
vár itt, az minden bizonnyal csalódni fog, aki viszont Carmen egyik új
arcát akarja megismerni, annak érdemes lesz találkozni Berganzával.
Számomra talán még mindig Reiner Frigyes utolérhetetlen
Carmen-tolmácsolása és Beecham ízig-vérig franciás vezénylése az
ideális, persze az ő felvételükön is találunk kifogásolható pontokat.
Őszintén dicsérhetjük a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatot; hogy két
esztendővel az eredeti felvétel megjelenése után a hazai piacon is
megjelentette ezt a Carmen-felvételt, amely igen magas színvonalú
zenekari játékot, ragyogó együttestechnikát, és néhány kiváló
énekesprodukciót nyújt a hallgatóságnak. A felvétel technikailag a DG
jellegzetes stílusát követi, óriási dinamikai kontrasztokkal - néha
már kissé szélsőséges ez a dinamikai skála. A préselés elég jól
sikerült, helyenként, a lemezoldalak végén apró torzítások hallhatók.
M. M.
BALASSA SÁNDOR:
Az ajtón kívül
Opera öt tételben (Op. 27)
Beckmann - Palcsó Sándor (t)
Lány - Tokody Ilona (sz)
Féllábú - Polgár László (b)
Isten - Fülöp Attila (t)
Halál - Gregor József (b)
Ezredes - Sólyom Nagy Sándor (bar)
Kabaréigazgató - Bordás György (bar)
Az MRT Énekkara és Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Lehel György
(Magyar nyelven)
SLPX 12052-53
2 lemez - ára: 140,-Ft
Jól sikerült az 1978-ban bemutatott Balassa-opera felvétele. A
hanglemez tanúsága szerint a felvételt készítő Magyar Rádió komolyan
vette nem könnyű feladatát; az énekesek, a kórus és a zenekar számára
egyaránt nehéz partitúra a legmesszebbmenő igényeket is kielégítve
szólal meg a lemezen.
Beckmann szerepét Palcsó Sándor kelti életre. Az énekes a
hangszalagokat nem kímélő magasságokkal, ugrásokkal és tartott
hangokkal tiszteletre méltóan megbirkózik, bár a gyakran kiabálásba
fulladó fortékon (különösen a felsőbb regiszterekben), a sűrűn
alacsonyan intonált hangokon erőteljesen érződik, hogy mindez: az
igényes partitúra és a természetes korlátok közé szorított tenorhang
párviadala. Hasonló okokkal magyarázható Tokody Ilona pompás
Lány-alakításának néhány halványabbra sikerült üteme is.
Meglepett, hogy a Féllábú szerepét Polgár Lászlóra bízták. A
kiváló énekes mély basszushanggal bír, a Féllábú szólamában azonban a
dallam ambitusa erőteljesen fölfelé nyújtózkodik. Mégis minden
erőlködés nélkül, tisztán, telten szólaltatja meg Polgár a számára
minden bizonnyal kényelmetlen magasságban elhelyezkedő hangokat is.
(Színpadon, mankóval ugrálva, biztos nem vállalta volna ezt a
szerepet; az Operaházban Halálként szokott színrelépni.) A tőle
megszokott - és elvárt - kontrollal, általában tisztán intonálva, a
kortárs zenében otthonosan mozogva s szerepét átélve, drámai erővel
kelti életre a Féllábú tragédiáját.
Hasonlóan Polgárhoz, Bordás György baritonja is hihetetlen
magasságokban szárnyal - tisztán és biztonságosan - az opera utolsó
felvonásában, amikor a Kabaré-igazgató szavait tolmácsolja.
Istenként Fülöp Attilát hallhatjuk a lemezről. Maga a szólam, a
nehéz magasságok ellenére, nem okoz számára gondot. Technikai
biztonsága azonban, sajnos, nem gyümölcsözik a zenei megformálásban.
Kicsit szürkére sikerült ez az alakítása: precízen, de szinte
élettelenül kerül minden hang a maga helyére. Gregor József
Halál-hangjai viszont hátborzongatóan "élethűek". Intonációs és
ritmusproblémái neki már régóta nincsenek. Nem kevés adottsággal
megáldott énekes színész; csak elismerést érdemel ezért a
teljesítményéért is.
Sólyom Nagy Sándor Ezredesként ragyogó énekes teljesítményt nyújt.
Talán lehetne kicsit cinikusabb, kicsit kegyetlenebb, hogy valóban egy
gonosz embert jelenítsen meg. Természetesen a lemezfelvétel nem arra
hivatott, hogy a hallgatóknak színpadi élményt nyújtson, de bizonyos
fokig rekonstruálhatja a színpadot. És ez az opera megköveteli, hogy
"életszagú" felvétel készüljön belőle - hiszen korunk zenéje.
Külön elismeréssel kell nyilatkozni a Magyar Rádió és Televízió
Énekkaráról (karigazgató: Sapszon Ferenc), amely a névtelen tömeg
jajszavát az I. és V. tételben, valamint a III. felvonás halálkórusát
megrázó erővel (zeneileg is kielégítően) szólaltatja meg. Az MRT
Szimfonikus Zenekara Lehel György vezényletével gondosan megtanulta a
partitúrát, amelyet tisztán, pontosan, de kissé vérszegényen (talán
túlságosan a technikai megoldásokra vigyázva) kelt életre.
T. A.
SCHÖNBERG: Mózes és Áron
Opera
Mózes - Walter Haseleu (b)
Áron - Reiner Goldberg (t)
A Lipcsei Rádió Kórusa és Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Herbert Kegel
(Német nyelven)
ETERNA 826 889/90
2 lemez - ára: 140,-Ft
Schönberg négy színpadi műve közül a Mózes és Áront ismerheti
leginkább az operarajongók tábora. Nem kevésbé problematikus technikai
megoldásokat, hangszeres és vokális megformálásokat követel, mint a
másik három színpadi darab, így "kiváltságos" helyzetét, gyakoribb
színrevitelét inkább a téma izzó drámaisága magyarázza. Az isteni
küldetését betölteni akaró Mózes és földi szószólója, a demagóg
népvezérré váló Áron (s velük együtt Schönberg) a kiválasztott népért
elhivatottságának megértéséért harcol. Aki valaha is belelapozott a
zeneszerző leveleibe, lépten-nyomon találkozhatott azokkal az
etikai-világnézeti gondolatokkal, vívódásokkal, amelyek Schönberg
életét és munkásságát oly nagyon befolyásolták, és amelyek
(nemkülönben a Biblia ellentmondásos volta), végül odáig vezettek,
hogy a mű befejezetlen maradt. Az opera ennek ellenére nem töredékes:
előadható. Bizonyítják ezt az elkészült két felvonás és a harmadik
szövegének Schönberg által meghatározott lehetséges előadási módjai. A
lemez az első variációt követi: teljesen elhagyja a harmadik
felvonást.
"Zenémben soha nem a stílus, hanem a tartalom, s annak minél
pontosabb tolmácsolása a fontos" - írja a szerző egy helyen. A
történés, a szituációk drámai illusztrálása a legfőbb erénye e
hazánkba is eljutott felvételnek. Mindenekelőtt kiemelkedő
teljesítményt nyújt a kórus: nagyszerűen megbirkózik a nem kis
intonálási nehézségekkel, s kiváló színészi képességekkel érzékelteti
a nép hitének ingadozását.
Jók a szólisták. Mózes kis intervallumban mozgó "énekbeszédét"
(Sprechgesang) erőteljes, fennsőbbséget sugárzó basszushang,(Werner
Haseleu) szólaltatja meg. Áron szerepében új sztár (Reiner Goldberg)
mutatkozik be. Lírai tenorja könnyed, gördülékeny - bár éppen
hangjának lágysága miatt néhol kevésbé "vezér-erejű" - cseppet sem
erőszakos vagy erőltetett, bravúros technikai megoldásokra képes. A
kisebb figurák (Fiatal lány, Fiatal fiú, Egy beteg stb.)
megszemélyesítői ugyancsak jól képzett hanggal rendelkeznek,
szerepformálásuk azonban általában csak a szólamok "leéneklésére"
korlátozódik.
Nem rangsorolás, hogy utoljára említem a zenekart, hiszen
mindvégig a szó precíz értelmében "jelen" van, szemlélője és
résztvevője az eseményeknek. A vokális központú szakaszokban
diszkréten, de koncentráltan kísér, háttérbe vonul, (igaz, emiatt
viszont a magas fafúvósok néha alig hallatszanak). A
hangszer-centrikus jelenetekben viszont, (például a II. felvonás
"aranyborjú körüli táncában") előrelép, és parádés ritmikával,
hangszer- és hangszínjátékával a produkció méltó társelőadójával
válik. A karmester, Herbert Kegel alapos műismerete, remek
tempóérzéke, és biztos összefogása félreismerhetetlenül jelen van e
kitűnő hangfelvételben.
C. M.
BELLINI- és VERDI-
operarészletek
Bellini: Norma - Norma cavatinája (I. felvonás);
Verdi: Traviata - Jelenet és Violetta árija, a (I. felvonás);
A trubadúr - Jelenet és Leonóra áriája (IV. felvonás);
Macbeth - A Lady jelenete és cavatinája (I. felvonás);
Az Lady áriája (II. felvonás)
Sass Sylvia - szoprán
Ian Caley - tenor
Ambrosian Kórus
National Philharmonic Orchestra
Vezényel: Lamberto Gardelli
(Olasz nyelven)
DECCA - HUNGAROTON
SLPX 12236 Ara: 120,-Ft
Sass Sylvia a tökéletest megközelítő technikával, rendkívüli
előadói készséggel szólaltatja meg műsorát. A hat ária közül talán
csak a Traviata-részlet sikerült kevésbé. Az énekesnő nem találta el
az igazi Violetta-hangot; lényegesen keményebben énekelt, mint azt az
ária megkívánná. Ezért vált talán bizonytalanná az intonáció is: az
opera mottójaként is idézhető szerelmi románc bántóan sok alacsonyra
sikerült hanggal van tele.
Lady Macbeth hatalomvágytól, gyilkos dühtől átitatott, őrjöngő
alakja, az énekszólam mélyebbre nyúló regisztereivel, nem eléggé
"testreszabott" az énekesnő számára (jóllehet, ezen a felvételen
inkább csak következtetni lehet a diszharmóniára, az előadás nem
bizonyítja egyértelműen). A tiszta intonáció, az intenzív mélységek és
a remek formálás ellenére is hallható, ahogy hangját mesterségesen
sötétítve, öblösebbé téve próbál megbirkózni a szólam-követelte
mélyebb dimenziókkal - sikerrel.
Gioconda és Leonóra koloratúráit kristálytisztán, szinte cizellált
finomsággal megformálva hallhatjuk. Az énekesnő technikájának, előadói
képességeinek minden erénye hallhatóvá válik a Bellini-részlet
megszólaltatásában. Norma imája valóban ima: lágy, - papnőhöz méltó -
szinte földöntúli könyörgés, melyet éteri hangon kísér John McCarthy
kórusa.
Az operarészletek valóban első osztályú előadásában nem kis szerep
hárul a zenekarra, melyben a nagyon jó összhangzást külön fénnyel
ragyogják be a tiszta, csillogó, fürge fafúvós szólamok. A fafúvósokra
szinte végig kiemelkedő feladat hárul; a legnagyobb dicséret talán
mégis azt a klarinétost illeti, aki Violetta sóvár, megilletődött
dallamát kísérte, gyönyörűen.
A kórus különösen jól intonálja - nemcsak a hangok tisztaságát,
hanem a hangzást és a hangulatot illetően is - a Norma melankóliáját,
a papnő imáját kísérő könyörgő, oratorikus hangot. A felvételtől,
mindent számba véve, igazán nem sok követelni valónk marad.
Egyetlen nagy hiánya van a hat ária előadásának: az olasz nyelvű
felvételen még a librettót olvasva is alig lehet rekonstruálni, hogy
miről énekel az adott pillanatban Sass Sylvia. Valamit enyhít a
helyzeten a lemez mellé adott lap, amelyen a hat ária teljes, olasz
nyelvű szövege és nyers magyar fordítása található. Vokális zenében
legalább olyan előadási hiba az érthetetlen szöveg, mint bármely zenei
követelmény figyelmen kívül hagyása.
T. A.
VERDI: Tenoráriák
az Ernani, Macbeth, Luisa Miller, Rigoletto,
A trubadúr, Traviata, A végzet hatalma,
Aida, Otello, Falstaff című operákból
Carlo Bergonzi - tenor
Ambrosian Kórus
New Philharmonia Zenekar
Vezényel: Nello Santi
(Olasz nyelven)
PHILIPS 6598 823
Ára: 250,-Ft
A Philips-cég igen érdekes sorozatot adott ki: három lemezen
megjelentette Verdi összes tenoráriáját az Obertótól egészen a
Falstaffig, Carlo Bergonzi előadásában. Nagyon tanulságos
végighallgatni az egész sorozatot: hogyan változott a nagy olasz
mester stílusa a tenoráriák tükrében, az első és utolsó operájának
keletkezése között eltelt 54 év folyamán. Utóbb megjelent belőle egy
egylemezes válogatás is, amely a legnépszerűbb tizenként
Verdi-tenoráriát tartalmazza. Ezek az áriák is tekintélyes időt, 43
évet fognak át az Ernani és az Otello között, és szerepelnek benne
operarészletek Verdi mindhárom alkotói korszakból. Figyelemmel lehet
kísérni, hogyan alakult Verdi dallamformálása, és hogyan fejlődött,
finomodott, hogyan lett változatosabb a hangszerelése. Hangulatilag is
igen sokrétűek ezek az áriák: a Traviata Alfréd áriájában a finom
líraiság, a Rigoletto "La donna é mobile"-jában a frivol könnyedség, A
trubadúr Strettájában a tüzes bosszúvágy, az Otelló monológjában az
összetört, megalázott ember keserű szenvedése dominál.
Az áriák előadója, Carlo Bergonzi úgynevezett spinto-tenor, ez az
olasz terminológia szerint azt jelenti, hogy hangja középúton áll a
lírai és a hőstenor között, tehát alkalmas, (ha nem is ideális) minden
Verdi-tenorszerepre, a Traviata lírai Alfrédjától egészen a hősi
Otellóig. Bergonzi többször is vendégszerepelt Budapesten, köztudomású
róla, hogy nem csak hangszínének szépségével ragadja meg a hallgatót,
hanem elsősorban gyönyörű dallamformálásával. Korunkban, a sok
"kiabáló" énekes között ő az egyik utolsó képviselője a nemes olasz
bel canto-stílusnak.
Mi Bergonzi titka? Valószínűleg az, hogy produkciójában egységbe
tudja hozni a kötöttséget az oldottsággal, a zenei fegyelmet a művészi
szabadsággal. Mi sem áll távolabb tőle, mint a kotta száraz, pontos
visszaadása. Olaszos, de sohasem esik túlzásba, mindig ízlésesen és
stílusosan ad elő. Ezen a lemezen is meg lehet figyelni, hogy éneklése
milyen szilárd, precíz ritmikai alapra épül; ha lassít, ha kitart
egy-egy hangot, utána mindig tévedhetetlen biztonsággal talál vissza
az alaptempóba. Ezenkívül: bármilyen nagy legatókat is lehet tőle
hallani, a szöveget mindig rendkívül plasztikusan mondja. A
recitativókat pedig olyan világosan, érthetően, természetesen
deklamálja, mintha prózai szövegről volna szó. Nem hangokban, még csak
nem is dallamokban, hanem teljes áriákban gondolkodik.
Jó példa erre a Luisa Miller Rodolfo áriája, vagy a Traviata
Alfréd áriája: mindkettő egy-egy nagy csúcspont felé tendál az ő
előadásában. Bergonzi tiszteli a zeneszerző utasításait. Verdi az Aida
Radames románcát záró egyvonalas bé fölé azt írta: pianissimo. Nagyon
kevés tenor képes arra, hogy ennek a nehéz áriának a végén valóban
halkan énekelje ki ezt a magas hangot. Bergonzinak ez sem okoz
problémát. Ugyancsak kitűnően tolmácsolja Otelló nagy monológját (a
III. felvonásból), pedig itt már egészen másfajta deklamálásra van
szükség, mint Verdi fiatalabb kori műveinek recitativóiban. Mély
fekvésben, szaggatottan, sötét, fénytelen hangszínnel mondja a sértett
lelkű mór panaszát. A zeneszám végére aztán nagy drámai magasságokba
tud emelkedni.
Az ember csak azt sajnálja, hogy ezeket a felvételeket Bergonzival
nem korábban készítették el. Amikor ugyanis a kitűnő művész a
Verdi-áriákat lemezre énekelte, hangilag már túl volt pályája
csúcspontján. Ezt így is csak kevés helyen lehet tapasztalni, főleg az
egész magas hangoknál, így a Stretta kétvonalas c-jénél, vagy a La
donna é mobile egyvonalas h-jánál, melyeket már csak bizonyos
erőltetéssel tud kiénekelni.
Bergonzit a londoni New Philharmonia zenekar kíséri, javarészt
Nello Santi vezényletével. A karmester jól alkalmazkodik az énekeshez,
együttműködésük kiváló lemezprodukciót eredményez. A felvétel
technikailag is magas színvonalú.
K. I.
Nagy magyar előadóművészek
Radnai György - bariton
Verdi: Rigoletto - Rigoletto monológja (I. felvonás);
Jelenet és Rigoletto áriája;
Otello: - Credo; Jago álomelbeszélése;
Az álarcosbál - René áriája;
Falstaff - Ford áriája és kettős;
Erkel: Bánk bán - Bánk és Tiborc kettőse;
Leoncavallo: Bajazzók - Prológ
Közreműködik: Palócz László - bariton,
Joviczky József - tenor
A Magyar Állami Operaház Énekkara és Zenekara
A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Vezényel: Komor Vilmos, Lehel György,
Kerekes János, Lamberto Gardelli
Archív felvételek
(Magyar nyelven.)
SLPX 12162
Ára: 70,-Ft
Van még bőven pótolni valójuk a "Nagy magyar énekesek" sorozat
szerkesztőinek. A régi lemaradást, a kiáltó hiányosságokat - hosszú
évekig alig-alig jelent meg magyar énekes lemeze - szívós munkával
igyekszik behozni a Hungaroton. Nagyon helyes, hogy válogat a régebbi
és az újabb generáció énekesei között is, s ezt a válogatást nem köti
meg kronológiai szempontokkal.
A néhány éve váratlanul elhunyt Radnai György sokszínű, sokoldalú,
népszerű énekes volt. Közhely lenne felsorolni, mennyit énekelt - a
magyar nótától Jágóig és a mai magyar operákig. A legkülönbözőbb zenei
ízlésű közönségréteg ismerte, hallgatta Radnait. A Hungaroton az
operaénekesnek állított emléket, végül is ez volt Radnai igazi
területe, otthona: a színház. A népszerű operák népszerű szerepeiben
hallhatjuk Radnait e kifogástalan minőségű felvételeken - pedig e
felvételek egyike-másika több, mint húsz éves.
Érdekesség az Álarcosbálból René áriája: ezt a szerepet nem
játszotta színpadon. Legtöbbször Rigolettót énekelte. Érett
szerepfelfogása, a figura tragikuma a lemezt hallgatva is szíven üt.
Jágó álomelbeszélése a szép piano-megoldásokkal tűnik ki. Ford áriája
a Falstaffból a féltékeny férj színészi megformálására, hirtelen
változások érzékeltetésére ad lehetőséget Radnainak. (Vajon miért
maradt le a lemezborítóról a jelenetben szereplő Palócz László neve?
Bizonyára véletlen, de így is hiba). A Bajazzók prológusában nem a
hangszépség, hanem a kifejezés ereje kerül előtérbe ebben az
előadásban. A lírai hangvétel, az énekbeszéd és az ária e különös
keverékét kívánó operarészlet megformálása számtalan módon ismert - s
Radnai előadásában is hatásos.
A lemez leghihetőbb, legmegrázóbb részlete Tiborc jelenete a Bánk
bánból. Érzésem szerint itt találkozott leginkább szerep és előadó.
Dráma- és operairodalmunkban ebben az egyaránt kulcsfontosságú
jelenetében a művész a színpadon is megdöbbentő alakítást nyújtott, s
ez a lemezen is maradéktalanul érvényesül. Ritkán sikerül lemezre így
"átmenteni" egy alakítást. A felvételek mindegyikén megfigyelhető
Radnai kitűnő, sok tanulságot kínáló szövegmondása: ez külön élmény.
B. A.
Nagy magyar előadóművészek
Závodszky Zoltán - tenor
Wagner: Tannhäuser - Római elbeszélés;
Lohengrin - Grál elbeszélés; Ó, meg ne döntsd;
A nürnbergi mesterdalnokok - Walter versenydala;
A walkür - Tavaszi dal; Siegfried - Erdőzsongás;
Az istenek alkonya - Siegfried elbeszélése és halála
A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Bródy Tamás, Lehel György,
Lukács Miklós, Varga Pál
Archív felvételek
(Magyar nyelven)
SLPX 12195
Ára: 70,-Ft
Závodszky Zoltán lemezét hallgatva először is két tény ragadja meg
a lényeges dolgok iránt érdeklődő zenekedvelőt, vagy szakembert: hogy
a felvételek készítése idején a művész már jóval túl volt hatvanadik
életévén, s hogy Závodszky volt az első és mindmáig egyetlen magyar
énekes, aki a hatalmas wagneri életmű minden tenorszerepét színpadra
vitte. Tehetségén, adottságán kívül ehhez még a körülmények szerencsés
összejátszása is hozzájárult, így az operai műsorpolitika, továbbá a
tudatosan nevelő karmesteri munka. (Ez utóbbinak köszönhető ugyanis,
ha nem kopik el jóval idő előtt a hang a korán kiosztott főszerepek
terhelése alatt.)
Akiknek szerencséjük volt látni, hallani Závodszkyt az Operaház
színpadán, e lemez birtokában (nemcsak divatos, de jogos nosztalgiával
is) örömmel idézik fel újra a nagy előadások emlékét. Hisz Závodszky
hangja eszünkbe juttatja az állandó nagy partnereket: Némethy Ellát,
Losonczy Györgyöt, Failonit - csak néhány kiragadott név a sok közül.
Akik csak névről-hírből ismerik, meglepődve fedezhetik fel hősies és
mégsem kemény éneklésmódját, jó technikáját, élvezetes szövegmondását.
Láttató erővel, hihetően - s ez utóbbi az előadóművészet legfontabb
követelménye! - szólaltatja meg Tannhäuser római elbeszélését... itt
hangszíne is más lesz, szomorúvá, reménytelenné válik. Az ifjú
Siegfried naívsága és az életutat megjárt, elárult Siegfried közti
különbség érzékeltetésére is külön színei vannak, akárcsak Stolzingi
Walter ifjú boldogságtól túláradó versenydalának egész más hangvételű
tolmácsolásához.
"Archív felvételek", olvasom a figyelmeztetést. Ennek ellenére
sztereóban hallgatva, jó minőségű, szép lemezt élvezhettem végig,
örülve annak, hogy legalább ennyi megmaradt az utókor számára egy nagy
egyéniség, egy híres magyar művész életművéből.
B. A.
Dal és kórus
Magyar Gregoriánum - 4.
Húsvét
Schola Hungarica
Vezényel: Dobszay László és Szendrei Janka
(Latin és magyar nyelven)
SLPX 12050
Ára: 70,-Ft
Nagyszabású vállalkozás újabb állomása a Magyar Gregoriánum
negyedik lemeze. Elmondhatjuk róla: zenetörténeti jelentőségű. A
gregoriánum olyan - helyi sajátosságokat mutató - rétegét teszi
közkinccsé, amely eddig csak beavatottak számára volt hozzáférhető. A
nagyszerű válogatás - Rajeczky Benjamin munkája - óriási, szinte
áttekinthetetlen anyagból ad ízelítőt különféle karakterű darabok
sorával, hangulatilag-liturgiailag egységes keretben.
A Húsvét ünnepkörének liturgiáját idéző lemezen több olyan, ritka
dallam szólal meg, amely Európában kevésbé, inkább csak Magyarországon
volt használatos. Fölcsendülnek a Liber Usualisban nem szereplő, de a
középkorban tipikusnak számító énekek magyar variánsai, amelyek nagyon
eltérnek a közismerttől (pl. Regina coeli). Különlegesség számba menő
darabokat is felvonultat a műsor, mint a Terra tremuit általában nem
ismert versét, vagy a viszonylag nemrégen felfedezett Surrexit
Christust.
A Schola Hungarica együttes minden részében nagyon jó
teljesítményt nyújt. A két kitűnő dirigens, Dobszay László, illetve
Szendrei Janka irányításával (akik egyébként a zenei anyag
megfejtését, mai notációra átírását is végezték) szép formálással,
hajlékonyan és árnyaltan adja elő a darabokat, Olykor egy hajszálnyi
visszafogottsággal - aminek valószínűleg éppen az az oka, hogy igen
csiszolt előadásmódra törekedtek. Ezt a céljukat viszont többnyire el
is érték. A XV. századi Húsvéti játék 3-3 hangból álló, ritmikailag
egyáltalában nem könnyű szólamai például szinte szólóénekként hatnak,
annyira kidolgozottak.
A produkció üde színfoltja a gyermekkar éneke. Szólamuk ugyancsak
összedolgozott; tisztán intonálnak és nagy formai összefogottsággal
énekelnek, ugyanakkor a kifejezésmód tekintetében is a
legspontánabbak. Dicsérhetjük őket a szöveg érthetőségéért is,
akárcsak a férfikart. A hazai hagyományok alapján alkalmazott női kar
viszont ez utóbbi szempontból némileg elmarad a kórus többi része
mögött (noha szépen, hajlékonyan, egyöntetűen énekel.) Ennek oka
valószínűleg a női hang adottságaiban keresendő: kevesebb kicsengést
bír el. Talán a mikrofonok némi közelítésével jobb eredményt lehetett
volna elérni anélkül, hogy ez a térhangzás rovására ment volna.
A kórus soraiból kilépő szólisták egytől-egyig jól illeszkednek a
közös produkció keretébe. Mégis kiemelem a Regina coeli-ben éneklő
szólista szépen megformált, lendületes előadását: a szólisztikus
részek közül ez a legvirtuózabb. Nagyszerű hatásához nagyban
hozzájárul a szövegnek gyönyörű, minden részletében érthető ejtése és
nem utolsó sorban a szólista különleges színű szép tenorja.
A lemez egységesen felépített műsorán belül hallatlan sokszínűség
tapasztalható. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a feldolgozók éltek
a kórusrészek és a szólisták egyidejű és egymásutáni
megszólaltatásának legkülönfélébb kombinációival, s hozzá még
stílusosan alkalmazták az orgonát és az ütőhangszereket. Csak
önkényesen lehet kiválasztani, hogy melyek a műsor legjobban tetsző
részei... számomra talán a lemez első darabja, az ünnepélyes Inventor
rutili, a felelgetős Húsvéti játék, az egészen különleges hanghatású
háromszólamú, orgonakíséretes Kyrie paschale, vagy a színesen
előadott, hatásos Surrexit Christus és Regina coeli...
Igazságtalan lenne említés nélkül hagyni a felvétel technikai
erényeit. A már említett Regina coeli esetében nagyszerűen élt a
rendező a sztereó-technika adta lehetőségekkel, a szó minden
értelmében előtérbe állítva a szólóénekest. Egyébként a felvétel
annyira érzékeny, hogy (bizonyos hangerőn felül lejásztva) a parányi
intonációs hibák, a kórusnál a lélegzetvétel, az indítás vagy a
frázisvégeken megszólaló mássalhangzók nem teljes egyöntetűsége szinte
felnagyítva hat. Kár, hogy a B-oldal elejére (valószínűleg a vágásból
eredő) alapzaj került.
A borító, az előző lemezekéhez hasonlóan, szép, hangulatos;
ezúttal a XIII. században épült jáki apátsági templom fényképe
díszíti. Rajeczky Benjámin ismertetője tömören foglalja össze a
darabokról a legfontosabb tudnivalókat. Említést tesz a lemezeknek az
EMB gondozásában megjelenő kottaanyagáról is: ennek megjelenését
nagyon várjuk! Végül egy megjegyzés: érdemes lenne a sorozat minden
lemezén bemutatni az összes többit, ünnepkörök szerint ismertetni
tematikájukat (az előkészületben lévőket is). Ugyanis a negyedik lemez
kísérőszövege mellett közölt fotó az előző három borítójáról -
amelyeken csak a sorszámok látszanak - nem eléggé informatív.
B. GY.
BACH: Karácsonyi oratórium
(BWV 248 - részletek)
Elly Ameling - szoprán.
Brigitte Fassbaender - alt
Horst R. Laubenthal - tenor
Hermann Prey - basszus
A Bajor Rádió Ének- és Zenekara
Tölzi Fiúkórus
Vezényel: Eugen Jochum
(német nyelven)
PHILIPS 6575 506
Ára: 250,-Ft
Nagyon sok szó esik manapság az autentikus Bach-interpretációról
és annak kellékeiről: a korabeli hangszerek, a korabeli előadási
apparátus felélesztéséről. Egyre többen próbálkoznak egy általuk ma
elképzelt, 250 év előtti előadói stílus rekonstrukciójával. Bach művei
ma népszerűbbek, mint bármikor keletkezésük óta, és a zenehallgató,
aki a lipcsei kántor hatalmas életművének egy-egy remek alkotását
élvezi, talán nem is nagyon törődik a vitákkal, hogyan a miképp szól
autentikusan e kor muzsikája. Főleg ha olyan lemez kerül birtokába,
mint az Eugen Jochum vezényelte Karácsonyi oratórium részletei.
Mivel ez az oratórium nélkülözi az összefüggő drámai cselekményt,
részleteiben is sokkal jobban élvezhető, mint például egy
opera-keresztmetszet. Bach a Karácsonyi oratóriumot önálló kantátákból
állította össze. (A hat kantátát nem egyezerre, hanem egymás után:
karácsony ünnepnapjain, Újévkor és Vízkeresztkor adták elő. Ebből a
bőséges anyagból ad válogatást a lemez.)
Eugen Jochum komoly tudású, elmélyült dirigens; azzal az elég
ritka adottsággal rendelkező muzsikus-típus, aki egyaránt hitelesen
tudja megszólaltatni a romantikusok (Wagner, Bruckner!) és Bach
muzsikáját. Tempói kifogástalanok, emberi léptékűek, pedig Bach
esetében éppen a tempókkal lehet sokat tévedni, mivel legtöbbször
hiányoznak a szerzői előírások.
A Bajor Rádió Szimfonikus zenekara - élvezetes
szólista-teljesítményeivel - méltó támasza Jochumnak. A Bajor Rádió
énekkaráról és a Tölzi Fiúkórusról is csak felsőfokú jelzőkkel lehet
szólni. Az énekes szólisták közül első helyen Horst Laubenthalt
említem. Muzikalitása, hangja és technikája egyforma értékű, nem kell
egyiket a másikkal menteni (mint pedig oly sokszor ebben a stílusban:
amikor muzikalitással és technikai tudással próbálják leplezni a hang
fogyatékosságait.). A ritka nehéz bachi koloratúrákat játszi
könnyedséggel, mi több: természetességgel énekli. Hermann Prey, Elly
Ameling és Brigitte Fassbaender teljesítménye is magas színvonalú. Az
egész produkciót valami naív hamvasság lebegi át: mintha egy régi-régi
metszeten elevenedne meg előttünk a karácsony ősi misztériuma.
B. A.
Népszerű oratóriumkórusok
Händel: Messiás (Halleluja);
Saul (No. 71); Sámson (No. 30); Izrael Egyiptomban (No. 8);
Judas Maccabeus (No. 58); Bach: János-passió (No. 67);
Máté-passió (No. 62); Haydn: Évszakok (No. 2);
Teremtés (No. 13)
Budapesti Kórus
Csengery Adrienne - szoprán,
Németh Zsuzsa - alt,
Gulyás Dénes - tenor,
Kováts Kolos - basszus
Az Ifjú Zenebarátok Központi Kórusa
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Erdélyi Miklós
(Angol és német nyelven)
SLPX 12116
Ára: 70,-Ft
Nem nagyon gyakran fordul elő, hogy egy lemeznek a kórus a
főszereplője. Igaz, fontos szerepe van az oratóriumokban, operákban,
teljes felvételeken tehát nélkülözhetetlen. Készítenek vele lemezeket
a capella művekből, tömegdalokból, sőt operakórusokból is, az azonban
nagyon ritka eset, hogy a kórus legyen egy oratórium-részletekből
összeállított lemez "szólistája". Pedig - például - a Budapesti
Kórusnak ez a műfaj a legerősebb oldala. Ez a program így a
jutalomjátékának is tekinthető.
A hét Händel-kórusszám igen változatos képet ad a zeneszerző
vokális művészetéről. A Messiás híres Hallelujájához hangulatában
hasonló, de feldolgozásban attól eltérő a Júdás Makkabeus diadalmas
győzelmi kórusa; amaz polifonikus, ez homofón szerkezetű. A Saul
gyászkórusa viszont éppoly szuggesztív kifejezője a mély bánatnak,
mint az előbbiek a sugárzó örömnek. A földet borító sötétséget festő
kórustétel - az Izrael Egyiptomban című oratóriumból - különösen
"láttató erejű" zenei valóságábrázolás. A két Bach-passió részletet is
szerencsésen választották ki, mintát ad a Bach-i énekkar-használat
mindhárom típusából. A János passió "Ruht wohl" kezdetű zeneszáma
nagyszabású "kórus-ária", az énekkar, akárcsak a szólisták, érzelmileg
reagál a történtekre. A Máté-passióból pedig egy turba-kórust hallunk,
- itt az énekkar a cselekményben részt vevő tömeget személyesíti meg.
Eléneklik még az "0 Haupt voll Blut und Wunden" kezdetű gyönyörű
korált is.
A Budapesti Kórus, amelynek olyan nagy érdemei vannak a
magyarországi oratórium-kultúra felvirágoztatásában, nem hivatásos
együttes, - de nem is amatőr. Fél-hivatásosnak lehetne nevezni.
Profizmusa abban nyilvánul meg, hogy nagy gyakorlatánál fogva -
zeneileg szinte minden feladatot meg tud oldani. Azt viszont, hogy nem
hivatásos, leginkább a kórus hangzásán lehet megfigyelni. Az egyes
énekeseket nem választják ki elég gondosan; több az idősebb, fáradtabb
hang is. Ez a tenor és (különösen!) a szoprán szólamon vehető észre,
főleg akkor, ha magas fekvésben kell énekelniük. Csak helyeselni
lehet, hogy az oratórium-részletek eredeti nyelven, angolul, illetve
németül szólalnak meg, de a kórus kiejtése sajnos erősen
kifogásolható. Hiába, itt érvényesül a nagy számok törvénye; nagyon
kevés nálunk az olyan ember, akinek érzéke van az idegen nyelvekhez -
e kórus angol és német kiejtésében is domináltak a lapos magyar "e"
vokálisok.
A hangzás és a kiejtés - úgy érzem - objektív baj, ezeken a mi
körülményeink között nem lehet segíteni. Ami a dolog szubjektív
oldalát, a felkészülést illeti, csak dicsérni lehet a Budapesti Kórust
(és karigazgatóját, Margittay Sándort). Precízen és tisztán énekelnek.
Kitűnő a ritmusuk is, ez pedig elengedhetetlen feltétele a barokk zene
színvonalas megszólaltatásának. A hangerőnek sincsenek híjával: nem
maradnak adósak Händel kórusainak grandiózus hangtömbjeivel. És nagyon
kifejező is az éneklésük, a zeneszámok különböző karaktereit
érzékletesen tolmácsolják a hallgatóknak. A dirigens, Erdélyi Miklós
szilárdan kezében tartja a hatalmas együttest: ilyen nagy létszámú
előadógárda élén is tud elmélyülten muzsikálni. Különösen tetszett,
ahogyan a János passió gyászkórusát megformálta.
H. K.
VERDI: Dalok
Hat románc (1838); Hat románc (1845);
A koldus; A csábítás; A száműzött; Stornello;
Takács Klára - mezzoszoprán
Falvai Sándor - zongora
(Olasz nyelven)
SLPX 12197
Ára: 70,-Ft
Többnyire hajlamosak vagyunk arra, hogy egyenlőségjelet tegyünk a
műdal és a német Lied közé. A dalesteken javarészt valóban Schubert,
Schumann, Brahms, Wolf, Richard Strauss műveit, tehát német Liedeket
lehet hallani. A műdal azonban sokkal tágabb gyűjtőfogalom,
beletartoznak az orosz románcok: Glinka, Dargomizsszkij, Muszorgszkij,
Csajkovszkij és Rahmaninov alkotásai éppúgy, mint a múlt századi olasz
románcok is, Rossini, Bellini, Donizetti és nem utolsósorban Verdi
művei.
A Hungaroton nagy hiányt pótolt ezzel az egy lemeznyi Verdi-dal
közrebocsátásával. A nemzetközi piacon egyedül Kónya Sándor
Verdi-dalai vannak forgalomban, de az ő lemeze is csak feleannyi, egy
oldalra való számot tartalmaz - a másik oldalon Wagner-dalok
hallhatók. Verdinek több dala van, mint az a tizenhat, amely a magyar
lemezen megszólal, de végül is: ezek jelentek meg nyomtatásban a
zeneszerző életében a többit csak a legutóbbi időkben fedezték fel a
kutatók. Verdi dalainak döntő többsége fiatal éveiből való. Az első
hat románcból álló ciklus egy időben készült első operájával, az
Obertóval, a másik ciklus keletkezési éve 1845 - még az is jó hat
évvel megelőzi a Rigolettó bemutatóját. Egyedül az utolsó dal, a
Stornello született a Mester érett korszakában, 1869-ben, a Don Carlos
és az Aida premierje között, amikor Verdi ötvenhat éves volt.
Milyenek is ezek a dalok? Semmiképpen sem emlékeztetnek a német
Liedre, még ha német költemény olasz fordítására készültek is. (Verdi
például megzenésítette a Margit a rokkánál címen ismert Goethe-verset,
amely Schubert megfogalmazásában vált közismertté és népszerűvé - az ő
megfogalmazásában teljesen más jellegű). De ugyanakkor e dalok
hangvétele lényegesen eltér a fiatalkori Verdi-operaáriák stílusától
is, finomabbak, választékosabbak amazoknál, nyoma sincs bennük az ifjú
Verdi szinte brutális erejű drámaiságának vagy bőséges invencióval
kitalált, de szinte triviális dallamvilágának. Felcsillan e dalokban
(például A kéményseprőben) a zeneszerző humora is, amelynek pedig - a
Falstaff előtt - nem sok nyomát találni operáiban. Szép dallamokban
nincs hát hiány, a zongorakíséret is artisztikusabb, mint a dalművek
hangszerelése. Mégsem igazán eredeti hangúak ezek a kompozíciók: Verdi
itt még nem tud teljesen elszakadni példaképeitől, különösen Bellini
dalaitól.
A lemez igazi csemege a gyűjtők számára, kiváltképpen azért, mert
Verdi dalai kiváló tolmácsolásban szólalnak meg rajta. Takács Klára a
fiatal magyar énekesnemzedék egyik legkiválóbb reprezentánsa. Maga a
hanganyaga is igen szép: melegszínű, hajlékony mezzoszoprán.
Ugyanakkor kitűnő technikával énekel, és ez alkalmassá teszi arra,
hogy megfelelően tolmácsolja a dalok lírai mikrovilágát, hogy
érzékenyen tudja követni hangjával a finom érzelmi rezdüléseket. Mert
ez a fő különbség az operaéneklés és a daléneklés között! A színpadon
széles ecsettel kell dolgozni, a részletek helyett tekintettel kell
lenni az ária egészére, sőt, annak a teljes darabban elfoglalt
helyére, drámai funkciójára is. A hangversenypódiumon már adva van a
lehetőség az aprólékos művészi munkára is. Egy-egy dal szépsége
sokszor csak akkor bontakozhat ki igazán, ha az előadó akár az egyes
szavak festéséig kiemeli a szöveg mondanivalóját. Takács Klárának
éppen ez az árnyalatokban gazdag interpretáció az egyik legnagyobb
érdeme. Változatos dinamikával, más-más színekkel, finom logikával
adja elő a Verdi-dalokat, s mégis egységes az előadásmódja: kiváló
zenei érzékkel, hajlékony dallamformálásával össze tudja fogni a
divergens érzelmeket és hangulatokat.
A kíséretet a jeles zongoraművész, Falvai Sándor látja el, igen
magas színvonalon. Együtt-muzsikálásuk igazi kamarazene.
A lemez csupán egy szempontból kifogásolható. Takács Klára a két
ciklust és a többi dalokat nem időrendben énekli, hanem összekevert
sorrendben. Lehet, hogy így hatásosabbak de a lemez nem
hangversenyműsor: itt elsősorban a szerzőre kell tekintettel lenni, és
a dalokat abban a csoportosításban előadni, amelyben ő megkomponálta.
K. I.
MUSZORGSZKIJ: Dalok
A halál dalai és táncai; Bolhadal;
A szeminarista stb.
Nicola Rossi-Lemeni - basszus
Coneliu Gheorghiu - zongora
(orosz nyelven)
ELECTRECORD
Ára: 70,-Ft
A híres olasz basszista hangja budapesti fellépései és régebbi
lemezei nyomán ismerősen cseng a magyar közönség előtt. Itt nincs
könnyű helyzetben, hiszen műsorának egy része (A halál dalai és
táncai, valamint a Bolhadal) megegyezik az ugyancsak nagyhírű
Jevgenyij Nyesztyerenko remek felvételével (SLPX 12077
Melódia-Hungaroton).
A kontroll-lemez segítsége nélkül is megállapítható, hogy
Rossi-Lemeni jó hangi adottságokkal rendelkezik. A "hagyományos"
hangsorú melódiákat tisztán énekli, azonban a nehezen intonálható
fordulatok problémát okoznak neki. Hangindításai gyakran
bizonytalanok, ilyenkor rácsúszással éri el a kívánt hangmagasságot.
Énekének ez stiláris sajátossága is lehetne, ha nem intonálási
segédeszközül használná. Így viszont megfosztja magát attól a
lehetőségtől, hogy kifejezőeszközként használja a glissando-szerű
indítást.
Leggyengébben A halál dalai és táncai 2. dala, a Szerenád
sikerült. A behízelgő fordulatok oly bizonytalan magasságúak, hogy
kotta hiányában Sprechgesangnak, azaz énekbeszédnek is gondolhatnánk.
Pedig épp itt egy rendkívüli segítség is kínálkozik: az énekszólam
gyakran unisono a zongorakíséret melodikus fordulataival. Utólag
aligha szolgáltathatnánk igazságot, hogy vajon azért oly halk-e
zongorakíséret mert az énekes disztonál, vagy azért disztonál az
énekes, mert a kíséret, nem ad támaszt neki. Mindenesetre, ezáltal
olyan produkció jön létre, amely hangulatilag megfelel ugyan a dalnak,
de intonációjában csak körvonalazza azt.
A halál dalai és táncai: dalciklus. Felvetődik a kérdés: hogyan
transzponáljunk ciklust? azaz módosíthatjuk-e a darabok hangnemeinek
egymáshoz való viszonyát? Ha elfogadjuk a dalok szerves
összetartozását, akkor törekedni kellene minél hűségesebben megőrizni
a relációkat.
A második lemezoldal első dalai az Ifjúkori évek dalciklusból
valók. A második kísérete hagyja a legtöbb kívánnivalót maga után: a
szextolák és a triolák alig hallhatók, szinte ritmustalan hangmassza
az egész.
Rossi-Lemeni A szeminarista és a Bolhadal előadásakor egyaránt
előtérbe helyezi a színészi lehetőséget: a dalt túljátssza - és
kevéssé énekli el. A Bolhadal, melyet Saljapin tett népszerűvé, ebben
az interpretációban zeneileg ellaposodott. Mindkét előadó
megfeledkezett a dinamikai utasításokról, pedig Muszorgszkij a hatást
zeneileg is megkomponálta. Néha a hangok sincsenek a helyükön: az
énekes már a második rácsapó "bolha"-szegmentumot szinte mondja, pedig
nem véletlen a d-disz váltás, ami később a kérdés-felkiáltás
viszonylatban is visszatér.
Ezek a hibák - noha apróságnak tűnnek - rendkívül bosszantóak.
Egyenetlenné teszi a felvétel színvonalát, s így még a jól sikerült
dalok sem érik el a kellő hatást.
F. K.
MONTEVERDI: Mise 4 szólamra;
Magnificat 6 szólamra; Laudate Dominum
A Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa
Vezényel: Tillai Aurél
(latin nyelven)
SLPX 12168
Ára: 70,-Ft
Felfokozott várakozással tettem föl a lemezjátszóra A Pécsi
Nevelők Háza Kamarakórusának első erősen megkésett - lemezét.
Emlékszem, milyen nagy élmény volt számomra, amikor - vagy tizenkét
esztendeje - először hallottam ezt az együttest. Bizony már akkor
ugyancsak indokolt lett volna felfigyelni rá, lemezt készíteni vele. S
már csak azért is kár, hogy ez nem történt meg, mert az ilyen, nehezen
kiböjtölt lehetőség könnyen nyomasztóvá, bénítóvá válhat a bizonyítani
akaró előadó számára.
Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy a kamarakórusról a
lemez alapján alkotható kép szürkébb annál, ami emlékezetünkben él;
hogy előadásuk nem oly végsőkig csiszolt, és kiérlelt, mint amilyennek
hangversenyeiken sokszor hallottuk. Nem tudom eldönteni: ők tehetnek
róla, vagy pedig a felvétel... esetleg az én lemezjátszóm a ludas
abban, hogy máskor szinte érzéki szépségű hangzásukat, ezt a minden
erőlködéstől mentes, kiegyensúlyozott, puha és mégis erőteljes
hangszint a lemezről nem hallom viszont. (Sőt, itt-ott a legtöbbször
magától értetődően tökéletes, már az élő koncerten is "lemezre
kívánkozó" intonációs tisztaság is meginog - bár nem is hamisság ez,
inkább csak a szólam apró intonációs "szétszólása".) És egy-egy -
általában magas - hangindítás bizony meg is bicsaklik, merev,
feszített. Lehet, persze, hogy a kamarakórus nincs épp a legjobb
formájában - ekkora együttesben elkerülhetetlen a fluktuáció.
Ideje azonban, hogy az előadás erényeiről is szót ejtsünk, Mert ha
a hangzás nem is az "igazi", ha számon kérhetünk - éppen a maguk
szabta mércére hivatkozva - egy-két apróságot, e kamarakórus előadását
mégis magas fokú tudatosság és biztonság jellemzi. Tillai Aurél minden
léptékben igen világosan tagol és formál, zenélésének nyugalma,
lélegzése van. Megkapó színeket és karaktereket rajzol: gyönyörű
például - hogy a misénél maradjunk - a második Qui tollis a Gloriában,
vagy a Passus et sepultus est a Credóban. A kórus gondos
szövegmondását öröm hallani. Ugyanakkor ebből a remekül formált,
szépen elénekelt előadásból hiányzik valamiféle mély megrendülés:
emocionálisan kissé "fölötte marad" a misének.
Legkevésbé azonban a hatszólamú Magnificat tetszik a lemezen.
Mindenfajta Magnificat alaphangvétele a kitörő ujjongás; ehelyett itt
csendes elmélkedést kapunk. A darabot éltető kemény és egymással
ütköző pontozott ritmusok valahogy elpuhulnak, túlságosan femininné
válnak. Az előadás egészében erőtlen, sőt kissé álmos.
A 117. zsoltár döbbenetes erejű feldolgozása viszont már kellő
drámaisággal szólal meg, s ebben nagy szerepük van a derekasan
közreműködő rézfúvós szólistáknak is. Az orgonával kapcsolatos bajok
azonban itt a legfeltűnőbbek: az akkordok minduntalan zavaróan
összecsengenek a távolról "bemikrofonozott" hangszeren. (A kitűnő
orgonista, Ella István nyilván semmiről sem tehet.) Ezek a bajok az
egész lemezen végigvonulnak: az orgona-continuo igen sokszor
egyáltalán nem is hallatszik; olykor tisztán kivehető, de "vizes",
kevés: legtöbbször azonban olyan hatást tesz, mintha felvétel közben
valaki gyakorolna a szomszéd templomban.
Végül néhány szó a darabok szövegét három nyelven közlő
mellékletről. Először is a zsoltár magyar szövege alól lemaradt a
fordító neve. Ez furcsa, hiszen a Magnificat fordítása alatt ugyanezt
a nevet kiírták. Itt viszont az a hiba, hogy a bibliai lelőhely csak
a magyar szöveg alatt van megadva. A kárpótlás azonban nem marad el A
szövegmellékleten ugyanis a mise az "Agnus Dei, qui tollis peccata
mundi: dona nobis pacem" szavakkal (illetve fordításukkal) végződik,
annak ellenére, hogy ezek a lemezen nem hangzanak el, mert Monteverdi
ebben a művében történetesen nem zenésítette meg őket.
M. J,
Zenekari művek
TELEMANN: a-moll szvit; F-dúr versenymű
blockflötére, fagottra és vonósokra
Czidra László - blockflöte
Vajda József - fagott
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
Művészeti vezető: Sándor Frigyes
SPLX 12119
Ára: 70,-Ft
A hét tételes a-moll szvit olyan értelemben alkalmaz koncertáló
blockflötét, mint Bach h-moll szvitje fuvolát. Tánctételeinek
sorrendje, hangvétele, karaktere is rokon Telemann nagy kortársának
szvitmuzsikájával. Czidra László igen szép hangon, és főképpen, igen
értelmesen formálja meg ezeket a tánc-darabokat, Ékesítései nem
mutatják nyomát a technikai nehézségnek, szervesen illeszkednek a
dallamok vonalába, ritmikája rugalmas, tempói kényelmesek és jól
játszhatóak. Technikai szempontból ez a felvétel jobban. sikerült,
mint az F-dúr verseny, amely helyenként zörejes és a két szólóhangszer
mikrofon-beállítása csak az utolsó tételben kiegyensúlyozott. Vajda
József muzikális és virtuóz fagottjátéka az első tételben meglehetősen
háttérbe szorítja Czidra blockflöte-hangját. Kár, mert együttes
muzsikálásuk a műhöz fűződő kapcsolatuk mélyen gyökerező közösségre
vall: az ékesítések kivitelezése, a tempók, az artikuláció, minden e
darab megszólaltatásának érett művészi koncepcióját tükrözi. Igen jó a
kamarazenekari kíséret: sohasem hivalkodó, ám mindvégig biztonságos
támasza a két szólóhangszernek.
P. M.
C. P. E. BACH: B-dúr oboaverseny; Esz-dúr oboaverseny
Pongrácz Péter - oboa
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
Művészeti vezető: Sándor Frigyes
SLPX 12120
Ára: 70,-Ft
Carl Philipp Emanuel Bach, Johann Sebastian Bach második fia
különös helyet tölt be a zene történetében. Apja halála után, ha a
Bach nevet valaki is kiejtette a száján, feltétlenül őreá, vagy
testvérére, Johann Christian Bachra gondolt: az "öreg" Bach ekkoriban
már nem volt "aktuális" - az 1770-es évekre teljesen elfelejtették.
Amikor Burney, a neves angol muzsikus végiglátogatta a kontinens
legfontosabb zenei központjait, és Hamburgba érkezett, ottani
élményeiről beszámolva azt írta, hogy Hamburgnak csupán egyetlen
nevezetes muzsikusa van, C. P. E. Bach, de ő egymaga felér egy
légióval. Amikor J. Haydn, angliai hangversenykörútjáról visszatérőben
1795-ben egyenesen azért látogatott Hamburgba, hogy megismerkedjék a
"nagy" Bach-hal, csalódottan vette tudomásul, hogy az a mester, akinek
műveiből annak idején rengeteget tanult, már hét esztendővel azelőtt
meghalt... Sic transit gloria mundi, mondja a latin közmondás: amilyen
gyorsan elfeledte az apát a zenei világ, olyan gyorsan tért napirendre
a fiú halála fölött is; hét év alatt sem jutott el a híre Bécsbe, vagy
Londonba, hogy C. P. E. Bach már nem él...
A mi korunk azonban ismét felfedezi az annak idején méltatlanul
elfeledett mestereket, közöttük C. P. E. Bachot is. A Zeneműkiadó
Vállalat kooperációban kiadta a "berlini" illetve "hamburgi" jelzővel
illetve Ph. E. Bach két oboaversenyének partitúráját, és a
Hanglemezgyártó Vállalat (jó érzékkel, még a partitúrák megjelenése
előtt) lemezfelvételt csinált e művekről. Ily módon valószínű, hogy
első ízben jelenik meg lemez ezekről a darabokról.
Az előadó-gárda igen jó: Pongrácz Péter, a versenyművek
magánszólamának tolmácsolója feltétlenül az európai élvonalba
tartozik; a kíséretet ellátó Liszt Ferenc Kamarazenekar pedig ma már
nem csupán lemezei révén, hanem személyes fellépései nyomán is szó
szerint világhírű. A mű sem technikailag, sem zeneileg nem állít
különösebb feladatokat a művészek elé, akik a modern, bonyolult
megoldásokat megkövetelő műveket is kitűnően tolmácsolják. De amit meg
lehet tenni, azt az előadók messzemenően megteszik: pompásan,
stílusosan adják elő mindkét kompozíciót. Előadásukban remekül
tanulmányozható a kialakulóban levő dualisztikus szonáta-elv
keletkezése: Bach téma-metamorfózisai már nem kontrapunktikus
szövevények, de még nem tematikus-motivikus átalakítások, hanem a
zenei ötletek továbbszövései.
Pongrácz Péter virtuóz játékmódja nagyszerűen érvényesül a
lemezen, különösen a műveket közreadó Máriássy István, írta
kadenciákban. Itt viszont érezhető, hogy a felvételi technikával
valami baj volt: különösen a B-dúr koncert, I. tételének kadenciájában
túl sok billentyűzörej került a lemezre, s ezenfelül Pongrácznak az
életben oly varázslatosan szép oboahangja "trombitálós"-sá vált,
A Rolla János vezette Liszt Ferenc Kamarazenekar szép
muzsikálásában még külön öröm, hogy a cembalo-continuo kidolgozásban
Pertis Zsuzsa nem tartotta magát mereven a közreadó javaslataihoz:
helyenként önálló, nagyon szép szólamot konstruált.
B. I.
HAYDN: D-dúr gordonkaverseny (Hob. VIIb:2);
C-dúr gordonkaverseny (Hob. VIIb:l)
Perényi Miklós - gordonka
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
SLPX 12121
Ára: 70,-Ft
Haydn gordonkaversenyeinek viszontagságos sorsáról a lemez
ismertetője is beszámol. Kiegészítésképpen hadd jegyezzem meg, hogy a
D-dúr koncert elveszettnek hitt partitúráját 1954-ben találták meg.
Létezik ugyan még néhány Haydn neve alatt forgalomban levő (vagy
inkább forgalomban volt) gordonkaverseny, többek között egy, amelyet
Popper Dávid adott közre annak idején, ezeknek hitelessége azonban
legalábbis "bizonytalan", a kutatás mai állása szerint egyik sem Haydn
eredeti kompozíciója. Így tehát ezen a lemezen Haydn valamennyi
hiteles gordonkaversenyét hallhatjuk.
És itt egy pillanatra megállni szeretnék, és kegyeletes
tiszteletemet leróni a Liszt Ferenc Kamarazenekar megalapítója,
létrehozója és tanítómestere, a tavaly elhunyt Sándor Frigyes emléke
előtt; először kerül a kezembe olyan lemeze a Liszt Ferenc
Kamarazenekarnak, amelyről hiányzik Sándor Frigyes neve. Az ő nevelése
nélkül elképzelhetetlen lett volna, hogy az együttes (a kitűnő
hangversenymester, Rolla János irányításával) ilyen magas nívón
muzsikáljon.
A két Haydn-versenymű közötti stiláris különbség óriási. A C-dúr
verseny még Haydn korai korszakához tartozik - annak a különös
átmeneti korszaknak a szülötte, amely a barokkot és (a többek között
éppen Haydn által megteremtett) bécsi klasszicizmust köti össze. A
D-dúr verseny viszont közvetlenül a híres "párizsi" szimfóniákat
megelőző időben kőszült: már a "klasszikus" korszak termése. A két
darab közötti stiláris ellentét Perényi Miklós előadói stílusában is
tükröződik; ezen felül virtuóz, de nem hivalkodó, saját kadenciái is
igazolják ezt a megállapítást,
A sokszoros elektroakusztikai áttételen keresztül is átizzik
Perényi muzikalitása: a lemezt hallgatva szinte eleven valóságában
jelenlevőnek éreztem. A nagyformák megteremtésében persze a zenekarnak
is egyenértékű szerep jut, akárcsak az együttmuzsikálás szinte együtt
lélegző tökéletességében. De egyedül Perényit illeti a dicséret
magánszólamának kialakításáért, a dallamívek szépséges
megformálásáért, a behízelgően gyönyörű tónusért. Bámulatos az ő
gordonkahangjának intenzitása a meleg althangon éneklő magas
dallamoktól a férfias karakterű mély melódiákig - s még nem szóltam
egyéb virtuóz technikai megoldásairól.
A lemezt technikai szempontból, mégsem találtam eléggé
kiegyensúlyozottnak: ha a gordonkahangot állítottam be kedvemre
valónak, akkor a hegedűk voltak túl élesek, ha a hegedűk tónusát
találtam szépnek, akkor meg a gordonka volt mély.
B. I.
MOZART: d-moll zongoraverseny (K. 466);
A-dúr zongoraverseny (K. 488)
Alfred Brendel - zongora
Academy of St. Martin-in-the Fields
Vezényel: Neville Marriner
PHILIPS 6833119
Ára: 250,-Ft
Végre újra kapható boltjainkban ez a két közismert és közkedvelt
zongoraverseny! A magyar hanglemezfelvételhez (d-moll: Fischer Annie,
MRT Szimfonikus Zenekara, vez. Lukács Ervin SLPX 11898) már csak
alkalmilag lehet hozzájutni. Hasonlóképp antikvár-példányként tudjuk
csak megszerezni ezeket a versenyműveket más előadók tolmácsolásában
is. Jogos tehát, hogy importáluk - s a nagynevű előadói gárda tovább
fokozza érdeklődésünket.
A szólista nem először játszik az együttessel; közösen lemezre
vették már szinte valamennyi Mozart-zongoraversenyt. Brendel (többek
között Demus, Badura-Skoda és Gulda mellett a bécsi zongorista-iskola
kiemelkedő képviselője) átvette az Academy játékstílusának érzelmi
visszafogottságát. Zenélése olyannyira tartózkodó, hogy sehol sem
érezzük azt az elengedettséget, ami voltaképpen hangulatossá tenné az
előadást.
A különböző hangnemben levő részletek sohasem indítanak a
hallgatóban asszociációs láncot - nem hiányosság ez, de olyanfajta
leszűkítés, ami elvesz valamit (amit esetleg csak megszokásból várunk
el), de nem ad helyette másmilyen többletet. A legfájóbb pont a d-moll
zongoraverseny Románca. Intellektuálisan elfogadom ugyan, hogy
indokolt a zongoraszóló kezdésekor a a balkéz staccatója (noha erre az
összkiadás, mint autentikus szöveg, nem ad utasítást), de az így
keletkező száraz, matt hangzás semmiképp sem áraszt románc-hangulatot.
Aki ismeri Fischer Annie gyönyörű, lírai tételkezdését, azt aligha
tudja elfeledni ennek hallatán.
Konkrét példákra való hivatkozás nélkül, általánosan is igaznak
tartom, hogy ezen a felvételen hiányzik a tematikusan-formailag
"fontos" és "nem-fontos" megkülönböztetése és a harmóniai feszültségek
kiélése (például: szűkített akkordok).
A lemezborító informál arról, hogy a d-moll zongoraversenyt
Brendel saját kadenciáival játssza (melyek a Doblinger Verlagnál
jelentek meg). De ha a Doblinger-kiadványból játssza is, nem
indokolatlan a zongoraversenyt az összkiadásbeli partitúrával
hallgatni. S ekkor megdöbbentőnek tűnik az eltérések nagy száma, a
formálás (artikulálás, frazeálás) területén. Nem "hitelességre
törekvő" előadást kérünk számon (nem hiányoljuk a korabeli
hangszereket sem); de úgy véljük: az előadási utasítások szervesen
hozzátartoznak a kottaszöveghez. Tudjuk, hogy régen a visszatérést
sohasem ugyanúgy, azaz mindig díszítve játszották - mégis, a d-moll
koncert középtételében a szünetek mechanikus, egyenletes ritmusú,
hármashangzat-felbontásos kitöltése legfeljebb megmosolyogtatja a
hallgatót.
A szinte száraznak, puritánnak tűnő előadás, mint a kottából
kiderül, sok helyütt önkényes. Brendel időnként indokolatlanul vesz
rövidre záróhangokat (A-dúr versenymű II. tétel), sok a "kibökött"
hang - ebben is jó partnernek bizonyul az Academy! (d-moll koncert
III. tétel, A-dúr koncert I. tétel).
Nem vitatjuk el az előadók brilliáns felkészültségét: a mindig
ritmikus játékban azonban kevés az éneklő allegro-dallam, a nagy ívek
néha éppen a túlritmizálás következtében törnek szét.
A felvétel technikai problémája a mikrofonok elhelyezése. A
zongora mindig túl "direktben" szól. Brendel billentése mély - némely
pergő futamban még a billentyűk aljának kopogása is kivehető. A
koncertáló fúvósszólamok pedig - melyeknek Mozart köztudottan nagy
szerepet szánt késői versenyműveiben igazán igényes szólamukkal néha a
háttérben maradnak (ez csak a fagottra nem vonatkozik: remek játékát
mindig jól halljuk.)
Részletszépségekben nem bővelkedik a felvétel - azonban a
nagyforma szempontjából jól felépített tételek átfogóan élményszerűen
mutatják be a két zongoraverseny egészét.
F. K.
BEETHOVEN: D-dúr hegedűverseny, Op. 61
Salvatore Accardo - hegedű
A Lipcsei Gewandhaus Zenekara
Vezényel: Kurt Masur
ETERNA - PHILIPS 8 27 153
Ára: 70,-Ft
Ha vannak a versenymű-irodalomnak "örökzöld" darabjai, minden
bizonnyal közéjük tartozik Beethoven hegedűversenye is. Ezt a művet
mindig örömmel hallgatja a közönség a koncerteken. Hanglemezen is
kelendő. A szűkös választékot (Kovács Dénes, Állami
Hangversenyzenekar, Ferencsik János, SLPX 11971) bővíti az ETERNA
kiadványa, melynek felvétele 1977-ben készült, a lipcsei
Paul-Gerhardt-templomban.
Hosszasan lehetne polemizálni azon, hogy jogos-e vagy sem több
felvétel összehasonlítása. Az viszont bizonyos: egy másik
interpretáció ismeretében találóbb képet festhetünk bármilyen műfajú
zenedarabról, ugyanis így a különbség világosabban kirajzolja az
interpretációk jellegzetes vonásait. Igaz ez Salvatore Accardo és
Kovács Dénes felvételére is. A nyitótételben Accardo játéka virtuóz,
kissé csapongó, mindenesetre rendkívül tetszetős, mondhatni,
látványos. Ennek a felfogásnak a tükrében feltűnik, hogy Kovács Dénes
hegedülése milyen klasszikusan leszűrt. A magyar művész játéka
érzékenyebb, meghitt-bensőségesebb.
Ferencsiknél a "harmóniai történés" mindig fontos, mindig
plasztikusan jut kifejezésre. Masurnál hiába keressük a
moll-váltásokkor az érzelmi váltást, a színbeli elsötétedést, s a
nem-zenész által is megérezhető történést, mely a modulációkat
kísérhetné. Általános jellemzője az ETERNA-felvételeknek, hogy nem
hallható a nagyforma. Bővelkedik ugyan szép színekben, de a zenekari
vonósbasszus nem tud eléggé énekelni.
Accardo mindig egyformán éli végig az éppen eljátszandó anyagot -
a lassú tétel szinte egyetlen óriási sorolás lett, önmagukban szépen
megformált szegmentumok egymásutánja, miközben alig érzékeljük, hogy
hol tartunk egy-egy formai egységen belül. Nála a "játszanivaló"
legalább annyira jelentős, mint az érzelmi töltés. Néhány zárlatot
például jól kézreálló volta miatt indokolatlanul kiemel. A lassú tétel
szinte improvizatív-jellege, szabad hegedű-fordulatai túl
egyenletesek, a dolce dallam általában kevéssé "dolce", s a cantabile
utasítás még tartalmi indokoltság nélkül, formálisan sem valósul meg:
a cantabile-dallamok csakúgy szépek, mint a darab bármely más,
hangszertechnikailag alaposan kidolgozott melodikus fordulata.
A felvétel el nem vitatható érdeme a hangszertechnikai perfekció,
a zenekari kultúra magas szintje. A felvételi technika is kielégítő
minőségű. A Beethoven hegedűversenynek ezt az interpretációját is
feltétlenül érdemes megismerni.
F. K.
DOHNÁNYI ERNŐ: Ruralia Hungarica (Op. 32/b);
Változatok egy gyermekdalra (Op. 25a)
Lantos István - zongora
A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Lehel György
SLPX 12149
Ára: 70,-Ft
Régi adóssága a magyar zenei életnek: Dohnányi Ernő. Születésének
századik évfordulóján ugyan sikerült helyet kapnia zenetörténetünk
nagyjai között, ez a nagyság azonban - a köztudatban - még ma is
elsősorban az előadóművészre vonatkozik, másodsorban a pedagógusra és
csak utolsónak az alkotóra. Dohnányi életműve simán beilleszthető a
századforduló európai stílusába, még akkor is, ha az alkotó a
romantikusok - elsősorban Brahms - követőjének vallotta magát, és nem
tartott lépést a forradalmi újítókkal. Valamennyi kompozíciója akadály
nélkül találja meg útját a hallgatósághoz is, mivel kifejezésmódja
választékossága ellenére is közérthető; jól kapcsolódik a meglevő
zenei képzetekhez. Mivel pedig Dohnányi zeneszerzői munkásságának
egyik legjellemzőbb vonása az anyagszerűség, műveinek megszólaltatása
az előadók számára nem jelent különösebb nehézséget. Mindez
megkönnyíti az előbb említett régi adósság lerovását, és lehetővé
teszi azt, amivel évtizedekkel elmaradtunk: Dohnányi zenéje végre
részévé válhat a magyar hangversenyrepertorának és hanglemezkiadási
programnak egyaránt.
A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara minden
részletében kidolgozott, gondos előadással idézi fel a húszas évek
magyar népdalfeldolgozásainak stílusát reprezentáló, Ruralia Hungarica
című öttételes művét. Nem az előadás és nem a mű hibája, hogy a mai
hallgató úgy tekint vissza erre a stílusra, mint ami végérvényesen,
visszavonhatatlanul a múlté. "Megkésett melódiák" ezek, túlontúl jól
ismert hangzásviláguk illusztratív fordulataik - a népszerű második
tétel kivételével - kevéssé érdekesek.
Annál frissebb, vonzóbb élmény az első világháború kitörésének
évében származó Változatok egy gyermekdalra, amely egyrészt a
zongoraművész Dohnányi elegáns és fölényesen biztos
hangszerkezelésének lenyűgöző példája, másrészt a zeneszerző szellemes
ötleteinek elképesztően színes és gazdag tárháza. Már maga a mű
indítása zseniális: nagyhangú, szélesen áradó zenekari bevezetés
monumentális hátteret fest, hatalmas indulatokat sejtet; majd
felhangzik a közismert gyermekdal egyszerű - ebben a környezetben
pedig egyenesen butácska - témája: nevetséges kis egér, amely
hegyóriások vajúdásából született.
Lantos István zongoraszólója példaszerűen személytelen: úgy hat,
mint amikor egy fordulatokban, érdekes és meglepő mozzanatokban gazdag
költeményt szenvtelen hangon, hangsúlyok, taglejtések és arcjáték
nélkül olvas fel valaki. Talán éppen ezért kerül a helyére a remekmű
valamennyi ironikus részlete, ezért rajzolódik ki oly tisztán a
variációsorozat megannyi formai és tartalmi megoldása.
P. M.
Kamarazene, hangszerszólók
GIROLAMO DIRUTA:
Il transilvano - részletek
Zászkaliczky Tamás
a sárospataki templom
műemlék orgonáján
SLPX 12108
ÁRA: 70,-Ft
Zavarban van a kritikus, amikor erről a - különben remek
reprodukcióval díszített tasakban kapható - lemezről kell beszámolnia.
Kétséges ugyanis az egész vállalkozás létjogosultsága (már tudniillik
a lemez elkészítéséé). Mert Diruta Il Transilvanója valóban
kiemelkedően becses forrása a késő reneszánsz orgonajáték technikájára
vonatkozó ismereteinknek, s magyar vonatkozásai is
kétségbevonhatatlanok. (Mármint a filológiaiak. Tartalmilag semmiféle
magyar összefüggés nincsen.) Ez azonban együttvéve sem elég ok arra,
hogy a művészetre vágyó magyar lemezbarát két lemezoldalon át
tandarabokat legyen kénytelen hallgatni.
Mert tandarabok ezek akkor is, ha Diruta büszkén mutatja be őket
műfajuk legjobbjaként (toccatáktól és ricercarékról van szó); még
akkor is, ha a darabok "a század leghíresebb zeneszerzőitől
származnak", ahogy az ismertető szöveg szerzője írja, mintegy
elhárítva magától a felelősséget. Egyszerűen azért, amiért Monteverdi
Orfeója a zenetörténeti antológiákba száműzi az őt megelőző operákat.
Ezek a billentyűs műfajok majd egy emberöltővel később, Frescobaldi
művészetében érik el teljes "nagykorúságukat". Az ő darabjai már
lemezen is élvezhetők volnának. Az itteni szerzők közül azonban
legfeljebb a valóban első osztályúakkal: a két Gabrielivel és talán
Luzaschival volna érdemes kísérletezni.
Marad tehát a mintapéldák sora, s - mindenütt megfigyelhetően, de
mélyebb értelmet csak a két-három műalkotás-értékű kompozícióban
nyerve - Zászkaliczky Tamás tiszta, áttetsző, világos, ritmikus
játéka. A művész így - dicséretes módon - mindent megtesz a
darabokért, amit csak megtehet; ugyanakkor, ami még dicséretesebb, nem
próbálja túlregisztrálással vagy más hókusz-pókusszal többnek mutatni
őket annál, amik. Kívánjuk neki, hogy legközelebb méltóbb feladatot
kapjon.
M. J.
BEETHOVEN: Zongoraszonáták
No. 11, B-dúr Op. 22; No. 14,
cisz-moll (Holdfény) Op. 27/2;
No. 23, f-moll (Appassionata) Op. 57
Friedrich Gulda - zongora
Opus-AMADEO 9111 0325
Ára: 120,-Ft
A most 50 éves Friedrich Gulda osztrák zongoraművész egészen
fiatalon, 1946-ban lett világhírű, amikor a genfi nemzetközi versenyen
első lett. Azóta a világ legnagyobb pianistái között emlegetik.
Mégpedig a fenegyerekek között, mert Gulda - ragyogó jazz-zongorista
is! És olyan, aki szereti nyilatkozataival zavarba hozni a közönséget.
A klasszikus zongorairodalomból mindenekelőtt Beethoven műveinek
kimagasló előadója. Olyasfajta, kritikus, örökké változó, gondolkodó,
igényes művész, aki saját felfogását is többször, erőteljesen
revideálja. Beethoven összes zongoraszonátáját például négy ízben
játszotta el élő sorozatban, illetve lemezre - mindig valamelyest
módosult felfogásban.
A szlovákiai Opus hanglemezgyár az osztrák Amadeo-cég utolsó,
1967-ben készült komplett Gulda-sorozatából vett át egy lemezre valót.
Három szonátát, időben egymáshoz közeli periódusból: az 1800-1805
körüli első nagy művek - Eroica fémjelezte - korszakából. Mégpedig
furcsa összeállításban: kettőt a legismertebbek és egyet a
legritkábban előadottak közül: a cisz-moll (op. 27/2, "Holdfény"),
f-moll (op. 57, "Appassionata") szonátát és a szép és Beethoven
fejlődésében fontos szerepet betöltő, jelentős, bár kevéssé népszerű
op. 22 B-dúr művet.
Guldát sajnos még sehol sem volt alkalmam személyesen hallani, és
nem élhettem át azt a pluszt, amit - kritikusai szerint - eleven
előadása nyújt a gépi rögzítéshez képest, s amelyet az ember, ha már
tapasztalta, könnyebben társít utólag is a felvételhez. De ha csak a
lemezt hallhatjuk is, aki így zongorázik: világklasszis, Ráadásul
bécsi, akinek anyanyelve ez a stílus, mint ahogy anyanyelve a
természetes-hajlékony muzsikálás maga.
Ha pianista egyéniségét próbálom közelebbről meghatározni,
összetevői közt feltétlenül említeni kell a Rációt: a nagyon világos.
értelmes formálást, a tiszta hangzásképet (nagyon takarékos
pedálhasználatot!), a plasztikusan érzékelhető belső szólamok mozgását
- a zene, a tételek s a több tételből összeálló ciklikus művek
egységes, összefüggő építkezését, az egyes darabok folytonosan fejlődő
folyamat voltát. Az, hogy Gulda jazzt is pompásan zongorázik: egyedül
az erőteljes és kifinomult ritmusán érződik nagyon ízléses,
tartózkodó, igazi bécsi kultúrájú játékában. Ez adja meg előadásának
belső töltését, motorikus lendületét, feszültségét.
A lassabb zenéket: a cisz-moll szonáta első két tételét, az
Appassionata Andante con moto variációit puritán, mégis gyengéd
visszafogottsággal, a B-dúr szonáta Menuettóját bizonyos kecses bájjal
játssza. Egyedül a B-dúr szonáta Adagio con molta espressione
megoldásával nem tudtam - többszöri meghallgatás után sem -
megbékélni: a gyönyörű zenének ebben a túl gyors és töredezetté váló
felfogásában épp a lényege vész el: a "molta espressione" és a
csodálatosan áradó dallamosság. Még akkor is, ha a művész így talán a
tételnek a következővel, a Menuettóval való tematikus rokonságát
kívánta hangsúlyozni.
Gulda ott adja a legtöbbet, ahol magában, a beethoveni zenében a
legizgalmasabb történés végbemegy: a szonátatételek, szonátarondó
kidolgozási részeiben és kódáiban. Igazi remeklései a drámai gyors
tételek: a cisz-moll szonáta robbanó és csúcspontokra kihegyezett
fináléja, az Appassionata magas feszültségű kezdő tétele és - éppen,
mert nem túlságosan gyors tempójú - ellenállhatatlan fináléja és
strettája. Ezeknek az előadása megint csak a régi közhely-igazságot
erősíti meg: valódi mesterműveket nem lehet elcsépelni, nem lehet
megunni, legfeljebb rosszul játszani. Igazán jelentős művész
tolmácsolásában - amilyen Gulda is - elementáris erővel hatnak.
H. K.
HAYDN: 6 vonósnégyes
Op. 50 Hob III: 44-49
No. 1. B-dúr, No. 2. C-dúr, No. 3.
Esz-dúr, No. 4. fisz-moll, No. 5.
F-dúr, No. 6. D-dúr.
Tátrai Vonósnégyes
SLPX 11934-36
Ára: 210,-Ft
Nem igazolja az előadók rangját, tekintélyét a Tátrai Vonósnégyes
új Haydn-lemezalbuma. Természetesen ezúttal is érezzük - hogy is ne
éreznénk - azt a hallatlan összeszokottságot, rutint, azt a fajta
kiegyensúlyozottságot, amelyet az évtizedes közös munka során
elsajátított az együttes. A hallgatót azonban csaknem mindvégig
hiányérzet zavarja a zene élvezetében. Éspedig két dolgot is hiányol.
Közülük talán még a kevésbé fontos a szólisztikus mozzanatok szép
megformálásának főként a hegedűknél észlelhető - hiánya. Itt-ott
feltűnően csúnya, nyers, éles a hang, azon csodálkozunk, miért
tartották meg egyáltalán a felvételt; gyors nyolcad- és
tizenhatod-menetek nem egyszer iskolás "fűrészeléssé" válnak.
Még jobban hiányzik azonban másvalami, amit már nehezebb pontosan
megnevezni. Túlnyomórészt fáradtnak, egy kissé mechanikusnak hat ez az
előadás; karakter- és hangszínhiányban szenved; a zene varázslatos
pillanatai fölött elsiklik mintegy szórakozottan; a haydni
meglepetés-szünetek petyhüdtek, tartamuk alatt nem él a darab;
hiányzik az igazi kamarazene vibráló légköre, elektromos telítettsége,
a zenei folyamat sodrása: a zene nem lélegzik, csak előrelépked
azoknak az agogikai finomságoknak, egyáltalán, annak a sokféle
apróbb-nagyobb történésnek a híján, amelyek életet lehelhetnének egy
interpretációba. Humorérzékből is elkelne több; egy-két tempó is
túlságosan kényelmes.
Végső soron valamiféle kidolgozatlanságról van itt szó; talán jobb
lett volna, ha felvétel előtt a Vonósnégyes tovább érlelheti ezt a
Haydn-opuszt. (Ilyen körülmények között szinte illúziórikus is
előhozakodni azzal a véleményünkkel, hogy Haydn zenéjét szívesen
képzeljük el még áttetszőbb, rajzosabb, még aprólékosabban artikulált
előadásban, még szárazabb staccatókkal, még differenciáltabb
hangsúlyokkal.) Szorosan hozzátartozik viszont a fentiekhez, hogy
Banda Ede a maga részéről mindent megtesz a hiányok kipótolásáért.
Magvas hangjával, vonalérzékével, egyáltalában: zenélésének
intenzitásával ő a vonósnégyes fő erőssége. (Ha a lemezjátszóm nem
csal, felvételtechnikailag kissé háttérbe szorul.)
Az elmondottak legkevésbé az Esz-dúr, valamint a fisz-moll
vonósnégyessel kapcsolatban érvényesek. Az utóbbi megüti az élvezetes
előadás szintjét. Szép az Esz-dúr kvartett lassúja is.
Somfai László ismertetője mintapéldánya a remek, egyéni stílusban
írt, tömörségében is sokat mondó elemzésnek.
M. J.
Régi magyar táncok
Feldolgozta és cimbalmon előadja
Farkas Gyöngyi
SLPX 11989
Ára: 70,-Ft
Régi magyar táncokon általában azt a félig népi, félig műzenei
tánczenei dallamkincset értjük, ami a verbunkos stílus létrejötte
előtt keletkezett, tehát a XVII. század második felénél korábbi
eredetű. Ez egy rendkívül gazdag, stilárisan többszörösen rétegezett
dallamanyag, mintegy két és fél, három évszázad termése. Stilárisan
egységesnek aligha mondható. Az ungaresca a XVI. század folyamán még
csupán kialakulóban volt, határozott, elkülöníthető nemzeti
stílusjegyek nélkül. Igazi virágzása a XVII. századra tehető. Ebből az
időből való számszerűleg is a legtöbb dallam, az ungarescának azonban
még ekkor is különböző típusai, válfajai, történetileg is
elkülöníthető stílusrétegei ismertek.
A magyar zenetudomány gyakorlatilag a mai napig adós maradt ennek
a nagyjelentőségű dallamanyagnak a feldolgozásával. Nem született
olyan átfogó dallamgyűjtemény, amely az ide vonatkozó dallamokat
megfelelő hitelességgel tartalmazná. Ugyancsak hiányzik egy
összefoglaló monográfia, amely a történelmi rendet, folyamatot, vagy
éppen elkülönülést feltárná. Hiszen még az egyes kéziratok keletkezési
ideje sem elégséges támpont a dallamok korának megállapításához:
egyazon kéziratban sokszor igen távol eső stílus- és történeti rétegek
rakódtak le.
Előadóművészeink éppen a kellő tudományos háttér hiányában
zavarban vannak és nehézségekkel találják szembe magukat, amikor ehhez
az anyaghoz nyúlnak. Pedig az utóbbi időben, szerencsére, egyre többen
teszik: lantosok, gitárosok, cimbalmosok, régi hangszerek művelői
ismételten műsorukra tűzik a régi magyar dallamkincset. Jobb híján
ki-ki a maga felelősségére, a maga lehetőségei, felkészültsége szerint
önálló kutató-feldolgozó munkát végez, hogy az anyagot hozzáférhetővé,
illetőleg élővé tegye. Az eredmény persze nem mindig kielégítő, és
ebben nem lehet az előadóművészt hibáztatni.
Nagyjából ezek a tényezők határozzák meg Farkas Gyöngyi
cimbalomművész vállalkozását, amikor saját feldolgozásában XVI-XVIII.
századi magyar táncdallamokat játszott lemezre. A vállalkozás
dicséretes, hiszen a megszokottól eltérően nem a későbbi népies,
verbunkos-csárdás anyagot szólaltatja meg a cimbalmon, hanem egy
régebbi, értékesebb, ugyanakkor mégis jellegzetesen magyar
dallamanyagot. Válogatása azonban meglehetősen zavaros, bizonytalan
összképet ad e dallamkincsről, legalábbis, ha a hallgató nem
"szakmabeli" - márpedig a lemez elsődlegesen ilyeneknek készült. Az
összeállítás semmiféle időrendiséget nem követ; olykor még egyik-másik
kétdarabos ciklusba is igen különböző darabok kerülnek egymás mellé. A
korai, XVI. századi réteget csupán néhány dallam képviseli; a XVII.
századit gazdagabb anyag, ennek ellenére a lemez hallgatása nyomán nem
alakul ki pontos kép a hallgatóban a XVII. századi ungaresca vagy
ungarescák sajátságairól. A zavarosság tovább fokozódik azáltal, hogy
mindkét lemezoldal elején egy-egy "dal" áll: régi típusú,
jellegzetesen nem táncos dallam.
Az összeállítást a művész által szerkesztett címfeliratok és
ismertető szöveg sem teszik áttekinthetőbbé. A feliratok kínos
gondossággal igyekeznek követni az eredeti kéziratok címformáit,
anélkül, hogy az olvasó-hallgató bármilyen tényleges információt kapna
abból, hogy "Tancz" vagy "Chorea ex A" vagy "Alia" (!) szerepel a
darab mellett. Nem tudjuk meg, hogy mi az a két dalszöveg a
lemezoldalak indítódarabjai mellett, és azt sem, hogy hogyan kerülhet
a "magyar táncok" közé egy "Polonica" vagy egy "Steyrisch".
(Gondoljunk arra, hogy egy külföldi lemezvásárló számára milyen zavart
jelenthet mindez!)
A feldolgozásmód (harmonizálás) egyszerűségre törekszik, kerül
minden modernebb, a stílusban idegen harmóniafűzést. Az előadás
virtuóz, pontos, kidolgozott, ízléses és színes: legfőbb erénye a
szabad díszítőtechnika, amellyel a művész mindvégig él, kellő
változatossággal és jó stílusérzékkel. Egyedül a sorozatot indító
dalnál ("Térj meg bujdosásidból") éreztük önkényesnek a feldolgozást,
a díszítőtechnikát.
H. I.
BAKFARK BÁLINT
összes lantművei - V
Benkő Dániel -- lant
SLPX 11988
Ára: 70,-Ft
Ezzel a felvétellel a Bakfark-összkiadás utolsó lemeze jutott el a
lantzenét kedvelő közönséghez. Az öt hanglemez zenei anyagával
rögzítve van a ma ismert összes Bakfark-kompozíció: fantáziák, táncok,
kórusmű-átiratok.
Nagyszerű és nemes dolog feldolgozni, közreadni, illetve
hozzáférhetővé tenni egy zeneszerzői életművet. Köszönet illeti
mindazokat, akik fáradhatatlan energiával végezték - akár íróasztal
mellett kéziratokat böngészve, akár a hanglemezstúdióban - e gigászi
munkát. Az érdem java része kétségkívül a művek megszólaltatójáé,
Benkő Dánielé. A kitűnő lantművész a sorozat hangfelvétele folyamán
mindvégig e (cseppet sem könnyű) lantművek rátermett interpretátorának
mutatkozott. S hogy az utolsó lemez meghallgatása után mégis némi
csalódással álltam fel a lemezjátszó mellől, ennek okát az összkiadás
"sürgettetése" miatt fellépő előadói fogyatékosságokban gyanítom. Az
első lemezen hallott, s lassanként megszokott művészi hangigény, a
mindig követhető szólamvezetés, a biztos technikával megalapozott
könnyedség felvételen valamivel halványabbnak, erőtlenebbetek tűnt.
A zeneileg nem indokolt "tempó-meglendülések" és a dús, akkordikus
helyek előtti megtorpanások, lassítások néhol az anyag technikai
nehézségeivel való küszködést sejttették. Egyes hangok feleslegesen
hangsúlyozódtak (ezáltal a lineáris vezetés is megtört), és a gyors
továbbhaladás következtében természetes kicsengés nélkül haltak el.
Az előző lemezek ismeretében úgy vélem, az előadás hiányosságai
nem a művész visszaeséséből fakadnak - inkább a rövid felkészülési idő
természetes következményeinek látszanak. Megfontolandó tehát:
szükséges-e egy kuriózumnak számító sorozat mielőbbi teljessége
érdekében a produkció magas színvonalának mércéjéből engednünk? A
közönség - s nemcsak a hazai, hiszen a Bakfark-összkiadás a
világpiacon is keresett áru - bizonyára türelmesen kivárta volna a
sokat ígérő széria befejeztét.
C. M.
Mai magyar zeneművek ütőhangszerekre
Kósa György: Divertimento -
Dubrovay László: Hat duó -
Patachich Iván: Metamorphosi -
Kalmár László: Anera -
Sáry László: Sonanti No. 2. -
Kósa Gábor: "2"
Kósa Gábor - ütőhangszerek
Stuller Gyula - hegedű
Matuz István - fuvola
Winkler Péter - elektronika
SLPX 12065
Ára: 70,-Ft
Ez a lemezfelvétel a kortárs szerzők termésének speciális
területét népszerűsíti. A megkülönböztetés azért indokolt, mert az
ütőhangszerek még ma is szinte egzotikusnak tűnnek az olyan
zenehallgatók számára, akik a kortárs zenével akkor is ritkán élnek,
ha az a szokványos gyakran hallható hangszereken csendül fel. Egy ütős
több hangszeren is tud (szinte egyidejűleg) játszani, s az
ütőshangszerek hangzásvilága rendkívül gazdag, szinte bejárhatatlanul
tágas. E változatosságból kínál ízelítőt a lemez.
Kósa Gábor feladata tehát a magas színvonalú
ismertetés-népszerűsítés, azaz (különösen a kortárs szerzők
darabjainak megszólaltatásával) sokban rokon Fábián Márta csaknem egy
évtizeddel ezelőtti tevékenységével. Azóta a cimbalom kivívta az őt
megillető helyet korunk zeneszerzésében és zenehallgatásában egyaránt.
A hazai ütőhangszer-játszás jövője többek között Kósa Gábor kezében
van.
Kósa György eredetileg cimbalomra készült divertimentója 1978 óta
otthonos a marimbán. Kósa Gábor interpretációja sok helyütt
megkérdőjelezendő: a nyitótétel (Allegro grazioso) egyaránt nélkülözi
a "tartást" és a hangulatos-játékos előadásmódot. Az talán szándékos,
hogy az előadó kísérletet sem tesz a cimbalomszerű hangzás
megteremtésére, habár - úgy tűnik - ez érthető lenne. Az eredeti
cimbalomverzió kottájának ismeretében kérdéses számomra az Andantino
leggiero, melynek változó 3/8-as és 4/8-os ütemei ebben az előadásban
3/4-es és 4/8-os ütemek viszonyának felelnek meg. Mintha fokozatosan
lendülne bele a játékos - a zárótétel sikerült a legjobban.
Dubrovay László hat duójának 1969-ben volt a rádiós bemutatója. Az
akkori újdonságnak ma már nemcsak érthetőbbnek, hanem
kivitelezhetőbbnek is kellene lennie. S ha az előadó felismeri a
Webern-hatást, vajon miért nem próbálja megvalósítani a kottakép
kívánalmait? Tény, hogy Dubrovay gondosan ellátta dinamikai jelekkel -
sajnos, az előadás során ezek csak utalásszerűen valósulnak meg. Kicsi
a ppp és a f közötti különbség, így a hegedűs (Stuller Gyula) és az
ütős roppantul lehatárolt dinamikai kerek között mozognak. Ha hihetünk
a kottának, az 5. duó tempójelzése: con moto, M. 104 nyolcadonként - a
felhangzó tétel közel sem ennyi!
A duókhoz hasonlóan az ütőhangszeres kamarazene csoportjába
sorolható Sáry László Sonanti No. 2-je is. A sajátos hangzásideált
követő darab nagyfokú aktivitást kíván az előadóktól. A mű értékes
tolmácsolásában bizonyára része van annak is, hogy Kósa Gábor maga is
zeneszerző, aki mindig ráérez a hangok mögötti szándékra, a kottafejek
által rögzített gesztusokra. A fuvolaszólamot Matuz István, a kortárs
művek legavatottabb magyar játékosa szólaltatja meg. Matuz és Kósa
zenélése összhatásában élményadó, bár néhol technikai pontatlanságokat
hallunk, például a piccolo és a xilofon nem mindig szólal meg egészen
együtt.
Patachich Iván Metamorphosi című darabja, amely elektronikus
effektusokat is tartalmaz, a közelmúlt termése. Kalmár László Anerája
és a "2" című különösen közel áll Kósa Gáborhoz: az előbbit ő mutatta
be Budapesten 1978-ban, az utóbbi pedig saját szerzeménye.
F. K.
Mai magyar szerzők művei két cimbalomra
Petrovics Emil: Mouvement en Ragtime; Nocturne;
Szokolay Sándor: Játék a hangközökkel;
Dubrovay László: Zene két cimbalomra;
Interferences No. 1;
Károlyi Pál: Rondó két cimbalomra
Szeverényi Ilona, Enzsöl Tünde - cimbalom
SLPX 12064
Ára: 70,-Ft
Saint-Saëns a cimbalom Lisztjének nevezte Rácz Aladárt, a
méltatlanul "elfelejtett" hangszer világhírű virtuózát és
tulajdonképpeni felfedezőjét. Jogos a felfedező szó, hiszen az ő
tudatosan fejlesztett, páratlan zenei ízlése nem elégedett meg a
cimbalom "szórakoztatóipari" hangszerként való alkalmazásával;
repertoárja egyre növekvő mértékben magába foglalta a klasszikus
zeneirodalom (főleg clavecinhegedű-, és zongoraátiratok formájában)
egy-egy remekművet. Brilliáns technikája mint már oly gyakran az
előadóművészet történetében - új, cimbalomra írt műnek alkotására
ösztönözte kora szerzőit. Az általa megnyitott úton nagyszerű követői
akadtak fiatal hazai művészeink személyében. S minél több és
felkészültebb mestere akad a hangszernek, a zeneszerzők is annál
nagyobb lehetőséget kapnak kompozíciós eszközeik tárházának
gyarapítására.
Petrovics Nocturne-ja eredetileg egy szólóhangszerre készült
kompozíció (monológ) két cimbalmos átirata (dialóg). Másik műve, a
Mouvement en Ragtime, valamint Szokolay öt rövid tételből álló
ciklusa, a Játék a hangközökkel nem annyira a cimbalom színes
effektusait használja ki, inkább az alapszínt megtartva a ritmikával
játszadozik. Igazi hangszínkarnevált teremt a két Dubrovay-felvétel, a
Zene két cimbalomra és az Interferences No. 1. Előbbiben a cimbalom
vonós hangszerként funkcionál; a felhang-glissandók, a vonóval
létrehozott "bizonyos belső mozgású akkordok" gyakran a szintetizátor
hangjára emlékeztetnek. A másodikban a zeneszerző a két speciálisan
hangolt cimbalom húrjaival alkot újfajta hangminőséget. Másképpen
kísérletezik Károlyi. A Rondó egyes epizódjaiban "happening"-szerű,
látványnak is érdekes effektuskeltő eszközökkel él: acél és
üveggolyókkal, tömör gumilabdákkal, réztányérokkal, triangulumokkal -
ezeket a húrokra ejtik, azokon gurítják vagy közéjük lógatják.
Nem volt könnyű tehát a két előadónak eleget tenni a zeneszerzői
utasításoknak, missziójukat azonban -a mű megismertetését-
nagyszerűen ellátták. Imponáló biztonsággal kezelik hangszereiket.
Ritmusjátékuk, intonálásuk bravúros. Nem illetik ily dicsérő szavak a
préselési technikát. Az ilyen, viszonylag gyengébb hangú hangszerekre
sokkal jobban kellene ügyelni, hiszen a zaj, a lemezfelszín pattogása
ezeket erősen zavarja.
C. M.
*
AZ ÉV HANGLEMEZE 1980
címmel
a Művelődési Minisztérium
az alábbi
kiadványokat
jutalmazta:
SLPX 12048-50
Magyar Gregoriánum 2-4.
Schola Hungarica
SLPX 12121
Haydn: Gordonkaversenyek
Perényi Miklós
SLPX 12025
Bach: Orgonaművek
Lehotka Gábor
SLPX 12197
Verdi: Dalok
Takács Klára
SLPX 11928-30
Beethoven:
Szonáták és variációk gordonkára és zongorára
Perényi Miklós
Ránki Dezső